Az Aggteleki-karszt szomszédságában, az Esztramos kőfejtőjében ötven éven át egymást érték a bányászok robbantásai, s ezek következtében megszámlálhatatlan repedés metszi át a rétegsorokat keresztül-kasul. Egy ilyen néhány milliméteres résen át adott magáról életjelt a közelmúlt búvárszerencsétlenségének főszereplője, s végül e hajszálrepedést kiszélesítve sikerült megmenekülnie kényszerű fogságából.
Az 1. számú Rákóczi-barlangban gyakorlómerülésre indult néhány búvár 2002. január 26-án, szombaton a késő délutáni órákban. A merülőbázisra viszszaérkezve vették észre, hogy egyik társuk, Szilágyi Zsolt hiányzik. Búvárbalesetek során nagyon gyorsan kell cselekedni, s már-már az elkeseredés kezdett úrrá válni a csapaton, amikor a rövid időre beálló csendben mintha egy távolról érkező halk "Hahó!" érkezett volna. Azonnal a hang forrásának keresésére indultak: a kőzet repedéshálózatán keresztül valóban társuk hangját hallották. Megpróbálták megkeresni, de Zsolt a barlang addig nem ismert részében bukkant fel és talált levegős járatot. Óriási szerencséjének köszönhette, hogy a vízszint akkor ott épp az átlagosnál mintegy 2,5 méterrel alacsonyabb, maga a fülke pedig 1,5 méter magas volt.
| Az Esztramos fontosabb barlangjai |
|
A csapat tagjai hamarosan belátták, hogy saját erejükből nem tudják társukat kihozni. A Magyar Barlangi Mentőszolgálat (BMSZ) riasztásvezetője, Adamkó Péter 21.12-kor kapta a segélyhívást, s hamarosan életre kelt a riasztási bázis, sorra érkeztek a mentőszolgálatosok. Ekkor még senki sem gondolta, hogy öt napig fog tartani az akció.
A Mátrában és a Bükkben túrázó BMSZ-tagokat közvetlenül a helyszínre irányítottuk, majd hamarosan Budapestről elindult a derékhad. A mentés vezetője Taródi Péter, helyettese pedig Horváth Richárd volt. Már az első pillanatokban világossá vált, hogy a szerencsétlenül járt búvár kimenekítésének két lehetséges módja van. Vagy ki tud úszni az általa bejárt víz alatti útvonalon, vagy a hangját kivezető néhány milliméternyi repedés mentén hajtott tárón keresztül tudja elhagyni az akkor még teljesen elzárt fülkét.
| A sziklafal, amelybe a szabadító járatot vájták |
 |
 |
Néhány éve a jósvafői Kossuth-barlangban hasonló, bár nem ilyen szerencsés végkimenetelű esettel akadt dolgunk. Ám ez a mostani nem barlangászbaleset volt, hanem barlangban bekövetkezett búvárbaleset. (A búvárkodásnak egyik szakága a barlangi búvárkodás, amelynek saját követelmény- és vizsgarendszere van. Ez nyugodt körülmények között is sok kockázattal jár, de az éles mentés során felfokozódó teljesítménykényszer miatt csak a nagy tapasztalatokkal bíró búvárok merülhetnek. Néha még őket is figyelmeztetni kell saját teljesítőképességük határára.) Azt tudtuk, hogy az Esztramosban ezúttal szükség lesz bonyolult, az átlagos barlangi mentés során nem használt, pótlólagos technikai felszerelésre és - a helyszínen tartózkodó fáradt búvárok mellé - további búvárokra. A helyszíntől mindössze 8 kilométerre, ám az országhatár szlovák oldalán lakó Stibrányi Gusztávot is értesítettük, s ő ezt követően harmincöt perc múlva a helyszínen volt. A helyzetet áttekintve ő kezdeményezte, hogy a mentésbe először a szlovák, majd a cseh barlangászokat és búvárokat is vonjuk be. Nagy szükség volt rájuk.
Közben kiépítettük a táróhajtáshoz szükséges munkahelyet és a sorozatos merülésekhez nélkülözhetetlen bázist. A falba karabinereket rögzítettünk, s az azokba fűzött kötélhurkok tartották a közvetlenül a víz felett ívelő pallókat: a munka ez utóbbiakról folyt. Barlangi telefont telepítettünk, s két légkompresszort is "bevetettünk" - ezek működtették a légkalapácsot.
Mindeközben folyamatos hangkapcsolatot tartottunk fenn Szilágyi Zsolttal. Ennek - a helyzetéről való tájékozódáson kívül - komoly lélektani hatása is volt. Voltaképpen öt napon át folyamatosan beszéltünk hozzá, és őt is válaszadásra késztettük. Ez először csak igenre és nemre korlátozódott, ám ahhoz is, hogy ezt meghallhassuk, néma csendet kellett teremteni az éppen lent dolgozó negyven-ötven ember között.
A felszínen helyükre kerültek a búvárpalackok töltéséhez szükséges kompresszorok, elfoglalta helyét a felszíni ügyelet, megkezdtük kialakítani az étkező-, a pihenő- és a ruhaszárító helyeket, közben pedig megszerveződött az élelmiszer-ellátás is. A mentést irányító "központot" a felszínre vezető bányatárónak az elektromos kapcsolószekrényeknek helyet adó oldalfülkéjében alakítottuk ki, közel a bejárathoz. Ott volt kifüggesztve tizenkét órára előre percre és névre szólóan a merülési terv, a bontó- és a kiszolgáló csapatok váltásának rendje, és ott születtek azok az igen súlyos döntések, amelyektől a szó legszorosabb értelmében egy ember élete függött.
| A bányabejárat (Hegedűs Gyula felvételei) |
 |
A sorozatos felderítő merülések eredményeképpen a víz olyannyira zavaros lett, hogy valójában semmit sem láthattunk a víz alatt. A búvárok tapogatódzással tájékozódtak: társuk a barlangnak egy addig ismeretlen részében rekedt, és a hozzá vezető utat az előbb említett körülmények között kellett a víz alatti labirintusban - 18-20 méteres mélységbe merülve - megkeresni. A bázis és a keresés helye között a jókora távolság, no meg a visszaúthoz szükséges idő miatt a merülőknek nagyon rövid idejük maradt a kutatásra. Visszaérkezve úgy kellett leírniuk a terepet, hogy a váltótársak vakon, tapintással felismerjék a helyszínt. A búvárok minden egyes merüléssel óriási kockázatot vállaltak magukra.
Mindeközben a barlangászok biztosították a merülés helyszínét, palackkal látták el a búvárokat, tartották Zsolttal a kapcsolatot és - nem utolsósorban - folyamatosan bontották azt a tárót, amely az egyik lehetséges mentési útnak mutatkozott.
| A keresésre épp alámerülő búvár |
 |
A táróhajtás hatékonyságát piropatronos kőzetrepesztéssel fokoztuk. Ezt a technológiát a szlovák barlangászok hozták magukkal: 50 - 80 centiméter mélységű, 8 milliméter átmérőjű lyukakba töltött patronok elsütésével repesztettek meg nagyobb kőzetdarabokat, s azokat aztán már légkalapáccsal és kéziszerszámokkal bonthatták tovább. Ezzel az eljárással sokkal biztonságosabban és gyorsabban haladhattak előre. Mintegy ötezerötszáz patront használtunk el.
A víz alatt kutatva egyre több területet sikerült kizárnunk mint az eltűnés lehetséges helyszínét. A palackkal való merülés nem volt veszélytelen s különösen nem a szűkebb helyeken. Ezért a helyszínre hozattunk egy olyan tömlős készüléket, amely lehetővé tette a palack nélküli merülést.
A megfeszített munka január 29-én, kedden délben sorsdöntő részeredménnyel járt. Czakó László megtalálta Szilágyi Zsoltot, aki akkor már harmadik napja volt az üreg foglya. Ettől a pillanattól kezdve valaki állandóan vele maradt. Zsolt egy lefelé táguló kis üregben tartotta magát kifeszítve. Nem aludhatott, nem hűlhetett ki, nem tudott enni és nem is ivott attól félve, hogy a víz szenynyezett és hasmenést okoz, ő meg kiszárad és elgyengül.
Mindezek miatt szóba sem jöhetett, hogy Zsoltot a búvárúton hozzák ki. Czakó László - dr. Számadó Istvánnak, a BMSZ vezető főorvosának búvártelefonon adott utasításai szerint - megvizsgálta Zsoltot, és kezdte feljavítani az erőnlétét. A vizsgálat eredményeként Számadó doktor arra a következtetésre jutott, hogy szükségessé válhat a közvetlen, helyszíni orvosi beavatkozás.
Dr. Hajnal Gábor búvárorvost Szegedről helikopter hozta a helyszínre. Ő nem sokkal éjfél előtt érkezett meg, azonnal átöltözött és merült. Gábor a 10 fokos vízben elsőre tizenegy órát töltött egyhuzamban búvártársa mellett. Zsoltnak testi- és lelkierőre volt szüksége ahhoz, hogy kiszabadulhasson fogságából. A búvárok gyógyszert, italt és ételt vittek a társuknak. Ehhez különleges eszközökre volt szükség, hiszen 20 méter mélyen a vízben a hagyományos kulacsok, tartályok összeroppannak.
| Az 1. számú Rákoczi-barlang hoszszelvénye a kiépítés után (A KM Barlangtani osztályának felmérése) |
 |
Eközben folyt a táróhajtás. Az üreg helyének meghatározásával lehetővé vált, hogy a szakemberek egy olyan geofizikai vizsgálatot végezzenek el, amellyel mérhetővé vált a táró végpontja és az üreg között levő kőzet vastagsága. Ez szerda délben még mintegy 4 méter (!) volt. Másnap 11.40-kor egy próbafúrás átütötte a falat. A szabadulás útja - a szó szoros értelmében - kezdett kibontakozni. A kibontandó sziklafal még 80 centiméter vastag volt. Aztán a lyuk kitágult, előbb csak egy kézfogásnyira, majd akkorára, hogy Szilágyi Zsolt négykézláb, nagyon lassan, a barlangi mentőktől segítve kimászhatott az öt nap alatt elkészült 11 méter hosszú tárón.
A víz fölötti pallón barlangi mentőhordágyba helyeztük a búvárt, és a már egy nappal korábban kiépített kötélpályán a bányatáró szintjére emeltük. Zsolt január 31-én 16 óra 55 perckor, 118 órán át tartó barlangi tartózkodás után érkezett ismét a felszínre. Onnan az Országos Mentőszolgálat vitte a miskolci megyei kórházba.
| A búvárszerencsétlenség helyszíne |
 |
Végezetül egy kis összegzés. Noha még folyik az "elszámolás", az akcióban a BMSZ nyilvántartása szerint majdnem kétszáz ember vett részt. Köztük 56 búvár (47 magyar, 4 szlovák, 5 cseh) és 79 barlangi mentő (58 magyar, 16 szlovák, 5 cseh). Összesen 286 búvármerülésre került sor.
Munkánkat a felszínen egyre fokozódó érdeklődés kísérte. A média felénk fordította a figyelmet, és nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ebben a rendkívüli helyzetben mindenhonnan segítséget kapjunk. E beszámoló keretei nem teszik lehetővé, hogy az összes közreműködőt és segítőt felsoroljam, holott ők is hozzájárultak a mentés sikeréhez.
| Bódvarákó |
Bódvarákó - Esztramos. Január utolsó napjaiban szinte az egész ország megtanulta ennek az általában kevesek által ismert kicsi észak-borsodi falunak és a szomszédságában emelkedő - bár közigazgatásilag részben Tornaszentandráshoz tartózó - hegynek a nevét. Bódvarákó népessége 182 fő, területe mindössze 922 hektár. A középső Bódva-szakasz mentén, a Bódva völgyének északkeleti részén fekszik, mintegy 2 kilométerre a 27-es - nemzetközi forgalmat is lebonyolító - főúttól. A településen a vezetékes ivóvízzel ellátott lakások aránya csupán 8 százalék, a vezetékes gáz- és szennyvízcsatorna pedig elkerüli a települést. Terveik szerint egyelőre az ivóvízhálózatot szeretnék teljessé tenni. A községben a munkanélküliek aránya igen nagy, 70 százalék: Bódvarákó méltán szerepel a hátrányos helyzetű települések listáján. |
| Barlangászparadicsom | ||||||||
Az Esztramos szó barlangász körökben egyszerűen fogalom, föld alatti tavaiban, szifonjaiban alámerülni pedig a barlangi búvároknak egyik nagy álma. A Szalonnai-hegységhez tartozó, a tengerszint fölé 380 méterrel magasodó hegyben évszázadokon át különféle érceket bányásztak, majd 1948-tól megindult a mészkőbányászat. A páratlan természeti értékeknek otthont adó hegy megmentésére, azaz a bányaművelés megszüntetésére az elmúlt évtizedekben számos kísérlet történt, de mire ezek eredményre vezettek, már csak a ma látható torzó maradt (a hegy részletes geológiai és barlangtani bemutatását lásd az ÉT 1999. évi 52-53. számában A megskalpolt Esztramos címmel - A szerk.). Az 1920-as években még javában folyó vasércbányászat során találták meg a hegyben az 1. számú Rákóczi-barlangot. Egy táróhajtás 170 méter tengerszint fölötti magasságban (a bányaművelés legalsó, 7. szintjén) hatalmas üreget metszett át. Ezt aztán a bányászok hosszabb ideig meddőhányónak használták. A barlangról az első térképvázlatot 1958-ban Venkovits István készítette, s ez már az I. számú tó vázlatát is magában foglalta. A barlang szisztematikus kutatását a Vámőrség Természetbarát Szakosztályának barlangkutató csoportja a hatvanas évek elején kezdte meg Szilvássy Gyula és Szilvássy Andor vezetésével. Ők fedezték fel a barlang folytatását az Aranykalitka áttörésével. Így jutottak be abba a terembe, ahol a II. számú tó is található, az utóbbi közelében esett "fogságba" Zsolt. A bányában 1965-ben új vágatot hajtottak a 7. szinten. A vágat végén hasadék nyílt meg; rajta keresztül szinte sivítva tört fel a légáramlat. Az új üreget, a 2. számú Rákóczi-barlangot ugyancsak a vámőrség kutatói kezdték meg feltárni. Ennek a barlangnak az alján is tavat találtak (ez volt immár a harmadik tó).
A Rákóczi-barlangok száraz járatait kutatva, a többéves tapasztalat alapján arra a következtetésre jutottak, hogy a föltételezett rendszerben a két barlang átjárására csak víz alatti merülésekkel van remény. A Delfin Könnyűbúvár Szakosztály ötfős csoportja 1968 húsvétján kísérletet tett arra, hogy átússza a II. számú tavat. Az elsőként merülő búvár Maróthy László volt. Az ezt követő években végrehajtott búvármerülések során számtalan új, a vízfelszín alatt lévő járatot sikerült feltárni és dokumentálni. A kutatásokból kiderült, hogy a cseppkövek a jelenlegi vízszint alatt mintegy 4-5 méter mélységig folytatódnak, majd attól lefelé megszűnnek. A jelenleg ismert legnagyobb mélységbe - a barlang vízszintje alá 32 méternyire - elsőként Mozsáry Péter merült le 1972. április 4-én, mégpedig a II. számú tó nyugati oldalában. Ezt a mélységet a későbbiekben máshol is sikerült elérni. A barlangok teljes kiterjedését a mai napig sem ismerjük, de kutatásuk - bár időszakonként változó hévvel - jelenleg is folyik. H. Gy. |
| Háromszáz megmentett élet |
|
A Magyar Barlangi Mentőszolgálat hivatalosan 1961-ben alakult meg, s eredetileg a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat keretei között működött. Az elmúlt, immáron több mint négy évtizedben volt, amikor a Magyar Vöröskereszt, s volt, amikor a Magyar Természetbarát Szövetség berkeiben tette dolgát. A sajátos mentőszolgálat 1990 óta önálló - és ma már kiemelten közhasznú - egyesület.
Az évtizedes tapasztalatnak és nem utolsósorban az évente több alkalommal rendszeresen végzett gyakorlatoknak köszönhetően ez idáig több mint kétszáz barlangi mentés során mintegy háromszáz életveszélybe került embert mentett meg a BMSZ... |
Jelenleg ötvennégy rendes tagja van, s közülük heten orvosok. Rajtuk kívül vannak a próbaidős, a tartalékos és a mentésbe bevonható pártoló tagok. A tagsághoz elemi feltétel a fizikai és emberi alkalmasság, továbbá a kellő felkészültség és barlangi gyakorlat. Ezt a tevékenységet valamennyien önkéntesen, mindenféle díjazás nélkül, saját szabadidejükből - a mostanihoz hasonló, időben elhúzódó mentéseknél többnyire az évi rendes szabadságuk terhére - végzik.