Az ókori keleti irodalmak és a Biblia rövid összefoglalása

(Az összefoglaló GINTLI Tibor – SCHEIN Gábor, Irodalom. Tankönyv 14-15 éveseknek, {Korona Kiadó, Budapest, 1999.} című tankönyvre támaszkodik.)

Az általunk ismert kultúrák legkorábbi, hagyományosan irodalomként olvasható szövegei a mítoszok. A mítosz görög eredetű szó, egy történet elbeszélését, elmondását jelenti. A mitikus elbeszélés sajátsága, hogy egy kulturális közösség emlékezetében olyan emberekről és istenekről, a tapasztalhatóról és tapasztalat felettiről szóló történeteket őriz meg – gyakran több változatban –, amelyek egyszerre teszik értelmezhetővé a világ és a közösség létét. A mítoszok létformája kezdetben a szóbeliségen alapult, s ebből adódóan a szövegeket állandóan változtatta az újramondás, a felejtés. Egy kulturális közösség tudatában természetesen sok mítosz létezett, amelyek hatottak egymásra, értelmezték egymást. A mítoszok ilyen kapcsolatát nevezzük mitológiának, amely szintén görög eredetű szó, s a mítosz többes számú alakja, jelentése pedig elbeszélések, történetek.

A mítosz egyik funkciója az, hogy megmagyarázza az élet meglévő társadalmi viszonyainak az eredetét és igazolja őket. A mítosz elbeszélheti az istenek cselekedeteit és tulajdonságait, az isteni világ bemutatásával adva értelmet az isteneknek alárendelt emberi sorsnak. Más mítoszok egyes hősök rendkívüli cselekedeteit mesélik el, melyek egyszersmind normákat is állítanak a közösség elé, és ismeretlen helyzetekben segítséget nyújtanak a helyes válaszok kialakításában.

A sumer és az akkád mítoszok világa

A sumer kultúra a Tigris és az Eufrátesz alsó folyásánál, Dél-Mezopotámiában (mai Irak területén) virágzott az i.e. 4. évezred végétől az i.e. 3. évezred közepéig terjedő történelmi korban. A sumerek találták fel a mezopotámiai írásjelet, a szavakat jelölő ékírást.

A sumer mítoszok elbeszélései az eposz műfajában alakultak ki. Nem alkotnak zárt teológiai rendszert, az isteneket emberi tulajdonságokkal felruházva az emberihez hasonló világban hívják életre. Enki és Ninmah mítoszában Enki, az egyik fő termékenység-isten, az ember teremtésével rakja föl a koronát alkotásaira. A történet szerint az emberi világ megszületése előtt az istenek között ugyanolyan munkamegosztás érvényesült, mint a sumer mezőgazdasági kultúrában. A nagy istenek a munkát felügyelték, a kis istenek pedig a kosarakat cipelték, csatornákat ástak. Az embert tehát az istenek helyetteseként alkotja meg Enki. A sumer mitológia így igazolja és rögzíti az adott társadalmi rend szabályait, azt mondva róluk, hogy az istenektől valók.

A sumer birodalom hanyatlását követő időkben, az i.e. 3. évezred utolsó harmadától az i.e. 1. évezred végéig a Tigris és az Eufrátesz folyamok által közrezárt területen az ott élő akkád nyelvű népek újították meg a térség kulturális hagyományait, miközben rendkívül sokat megőriztek a sumer örökségből. Az akkád eposzok témája a keletkezésnek és a történelem kezdetének ugyanaz az ősi anyaga, amelyet már a sumer irodalom is feldolgozott. Az ember létének indoka és feladata itt is az istenek szolgálata. A világ keletkezésének elbeszélésében azonban megnyilvánul az akkád epikus költészet önállósága. A mítosz a kezdetet nem az ősegység szétválásában ragadja meg, mint a sumer elbeszélés, hanem az istenek, illetve az istenkként megjelenő természeti elemek nászában és az istennemzedékek harcában. A legősibb görög mítoszokban hasonló keletkezéstörténettel találkozunk.

A sumer és az akkád mítoszok erős rokonságot mutatnak a hősi énekek műfajával, melyek egy rendkívüli történelmi személyiségnek az egész közösség életére kiható csodás tetteit beszéli el. Ilyen személyiség volt Gilgames, aki az i.e. 3. évezred elején, a sumer birodalom korai időszakában uralkodott, és akinek félistenné emelkedő alakjához az idők folyamán egyre több mitologikus képzet kapcsolódott. A Gilgames-eposz akkád alkotás, amely a sumer Gilgames-ciklus anyagára támaszkodik, és az idők folyamán több egyre bővülő változatban beszélték el újra. Az eposz az embert cselekedeteiben istenhez hasonló lényként mutatja be, aki azonban folyamatosan szembesül létének korlátozottságával és halandóságával.
A mítoszok és a mitologikus gondolkodás típusai sosem maradtak meg egy-egy kultúra körén belül, hanem változatokban és átköltésekben több kultúrára kiterjedő nagy területen váltak ismertté, és motívumaik könnyen kapcsolódtak össze más mítoszok kérdéseivel, elbeszéléseivel. A különböző kultúrák mindig hatással voltak/vannak egymásra, önmagában egyiket sem lehet vizsgálni, csak a többivel való együttélésben. A kultúrák életét mindig több, nem feltétlenül harmonikusan összeillő hagyomány alakítja.

Az óind eposzok

A Gilgames-ciklushoz hasonlóan kiterjedt mitikus elbeszélésekre épülő epikus hagyomány az indiai szanszkrit kultúrában is létrejött. Az indiai epikus szövegek sajátsága, hogy szoros szemléleti kapcsolatban vannak különböző vallásos költeménygyűjteményekkel és bölcsességi szertartásmagyarázó könyvekkel (upanisádok és szútrák). Az i.e. 2. és 1. évezredből több szanszkrit himnusz- és versgyűjtemény (pl. Rig-véda rig=magasztalás, véda=tudás, bölcsesség) maradt ránk, melyek máig a hindu vallás szent könyveinek számítanak. A hindu gondolkodás szerint e könyvek szemlélődő olvasása elvezeti az embert a világról és az istenekről való helyes szemlélethez. Ezért ezt az irodalmiságot összefoglaló néven védikus irodalomnak nevezzük.

A védikus irodalommal szerves egységet alkot az i.e. 4. sz. és az i.e. sz. 4. sz. között kialakult és rögzített két nagy terjedelmű eposz, a Ramajana és a Mahabharata, melyeket a hindu vallás bizonyos felekezetei szintén szent könyveik között tartanak számon. Mindkét mű epizodikus kitérőkben sok kiseposzt, mítoszt, legendát, vallási tankölteményt illeszt az elbeszélés menetébe.

A hindu bölcselet iránt az európai és amerikai érdeklődés a 19. század második felében nőtt meg. Hatással volt Arthur Schopenhauerra (1788-1860, filozófus), Richard Wagnerre (1813-1883, zeneszerző), Friedrich Nietzschére (1844-1900, filozófus). A huszadik századi magyar irodalomban Hamvas Bélánál (1897-1968) és Weöres Sándornál (1913-1989) találhatók erős kapcsolódási pontok az óind irodalomhoz.

A korai taoista és konfuciánus kínai irodalom

A kínai irodalom első emlékei az i.e. 1. évezred közepéről valók. Az első olyan mű, amely Kínán kívül is döntő kulturális hatást gyakorolt a Tao te king, Az út és erény könyve. A könyvet a hagyomány Lao Cenek (i.e. 604-517) tulajdonítja. A tanító jellegű költemények gyűjteménye csak az i.e. 3. századtól viseli a Tao te king nevet, de a gyűjtemény korábbi létét bizonyítja, hogy az i.e. 3. századnál előbb született szövegek is helyet kaptak benne. A könyv tanításának erkölcsi alapelvei Konfuciuszra, az i.e. 6-5. században élt nagy filozófusra mennek vissza, akinek állam- és erkölcsbölcselete máig döntően meghatározza a Távol-Keleten, Kínában, Japánban és Koreában elfogadott életszemléletet. A tao (=az út) Konfuciusz értelmezésében az élet erkölcsileg helyes, mértékletes és bölcs útját jelenti. Azonban a Tao te kingben bemutatott személytelen és név nélküli tao sokkal szélesebb és általánosabb értelmű, mint ahogy Konfuciusz erkölcstana beszél róla. Az anyagi világ mozgását meghatározó törvényt, az ellentétek harcában folyamatosan változó világ egységének általános elvét jelenti.

A Tao te kinggel körülbelül egy időben keletkezhetett a taoizmus másik alapkönyve a Si King, a Dalok könyve. A 305 régi dalból álló gyűjteményt Konfuciusz állította össze egy nagyobb, körülbelül háromezer dalt számláló anyagból. A kínai líra a Si king óta használ kötelező jelleggel rímeket. A dalok témájukra nézve rendkívül változatosak. A szerelmi felelgető dalokon és panaszénekeken kívül találunk közöttük munkadalokat, intelmeket, sorolókat, a paraszti nép nyomorúságát panaszoló verseket, vagy olyanokat, amelyek a bölcs uralkodó példáját magasztalják. Az énekek nagy részét a kínai kultúrához oly mélyen hozzátartozó természet-szimbolika hatja át.

A korai kínai irodalom csak a modernség korában fejtette ki először hatását az európai és az amerikai kontinensen. A magyar irodalomból ismét említenünk kell Hamvas Bélát, Weöres Sándort, valamint Szabó Lőrincet (1900-1957), akiknek életművén kimutatható a korai kínai irodalom hatása.

A Biblia könyve

A biblia szó eredetileg könyveket jelent, de a 13. századtól egyes számban kezdték használni a kifejezést utalva a Szentírás egyedüliségére, s arra, hogy a zsidó-keresztény hagyomány a Bibliát megkülönbözteti miden más írott szövegtől. Megkülönbözteti azáltal, hogy Istentől adott, kinyilatkoztatott és sugalmazott szövegnek tartja, amely azonban emberi nyelven beszél. Írói emberek, ami azt is jelenti, hogy az írás további értelmezéseket hív elő. A Biblia megkülönböztetése történetének minden időszakában alapvetően határozza meg a kereszténység felvétele utáni európai művelődést. Ennek nyomait fedezhetjük fel nyelvünk számtalan közhasználatú szóképében, melyek bibliai eredetűek vagy bibliai utalásokat tartalmaznak.

A kereszténység által elfogadott Szentírás két fő része az eredetileg héberül íródott Ó- és a görög nyelvű Újszövetség. Az első a zsidó vallás szent könyveit tartalmazza, a második a zsidóságból fokozatosan kiszakadó, majd attól elváló korai kereszténység körében keletkezett szent könyvek gyűjteménye. Az ószövetségi Szentírásban a szövetség (a latin testamentum szóból ered) többször megerősített isteni kegyelem és üdvösség ígéretére utal, melyet az Úr Ábrahámnak és fianak, Izrael népeinek adott.

A kereszténység ennek az ígéretnek a beteljesedését látja Jézus Krisztusban, aki a szövetség kötelékén belül bűntelenül vállalt halálával megváltja az őt szívükbe fogadó embereket elkövetett bűneiktől, és utat kínál nekik Istenhez. A "khrisztosz" görög szó. Így fordították görögre, amit az ószövetségi iratok felkentnek, vagy Messiásnak neveztek. A legfőbb keresztény hittételek közé tartozik, hogy a megváltó Jézus Krisztus Isten egyszülött fia, és ő az ószövetségi iratokban előre megjövendölt Messiás. A kereszténység elnevezése tehát nem a kereszt szóval van kapcsolatban – amire a hangzás magyarul legjobban hasonlít –, hanem Krisztussal, akinek neve eredetileg azt jelenti, hogy felkent.

A Bibliába bekerült iratokat kanonizált iratoknak, míg a be nem kerülteket apokrif iratoknak nevezzük. Még a legutóbbi évtizedekben is találtak Egyiptomban, sivatagi lelőhelyeken Jézus életével kapcsolatos írásokat, melyek az apokrif iratok számát növelik. Az Ószövetség kanonizált részei: Mózes öt könyve (Tóra), úgynevezett történeti könyvek (pl. Sámuel könyve, Királyok könyve, Eszter könyve), a próféták könyve (pl. Izajás, Jeremiás, Ezekiel könyve), valamint a tanító jellegű könyvek, köztük Jób könyve, a Zsoltárok könyve, Példabeszédek könyve és az Énekek éneke.

Az újszövetségi Szentírás tartalmazza Jézus Krisztus élettörténetét, cselekedeteit, beszédeit, kereszthalálát és a feltámadását elbeszélő négy evangéliumot (Máté, Márk, Lukács és János evangéliumát), az apostolok térítőmunkájáról beszámoló Apostolok Cselekedeteit, az apostoloknak néhány korai keresztény közösséghez írott leveleit, valamint a végső üdvösség, Krisztus uralkodói és bírói visszatérésének látomását, a Jelenések könyvét.

Tematika

Feladatok:

Irodalom