Nem túlzás azt állítani, hogy az Aerosmith minden idők egyik leghíresebb rockbandája. Mostanáig majd' százmillió darabot adtak el lemezeikből. Ebben a "szakmában" 30, azaz harminc együtt töltött év is igencsak ritkaság. Előfordult ugyan, hogy egyes tagok kiléptek, ám később visszatértek, úgyhogy ma is abban a felállásban játszanak, mint a hetvenes évek elején. 1973-es debütáló albumukkal rögtön nagy sikert értek el. Kitöltötték azt az űrt, ami a Rolling Stones és az elborultabb rock vagy glam-metal-együttesek között tátongott. A hetvenes évek volt az első nagy periódusuk, e korszakból a legtöbb rajongó az 1975-ös Toys In The Atticot tartja a legjobbnak.

A nyolcvanas években drog-problémáknak köszönhetően mélyrepülésüket élték - mellesleg a szórakozás durvább formái már korábban is érdekelték őket. Az énekes Steven Tyler és Joe Perry gitáros kettősét "Toxic Twins" néven emlegetik azóta is. A gödörből egy másik zenekar, mégpedig a Run-DMC rántotta ki őket. Aerosmith-feldolgozásuk, az első rap-metál fúzió, a Walk This Way nem csak a rappereket emelte a csúcsra, de a rockzenekar iránt is újra felkeltette az érdeklődést.

A kilencvenes évek tehát megint nagy sikereket hozott. Nem kis szerepe volt ebben a klipeknek. Alicia Silverstone-on kívül más erényük is volt ezeknek, nem hiába játszotta őket éjt nappá téve az MTV.

Most, hogy ilyen jól végigszaladtunk harmincéven, nézzünk a mába. Az 1997-es Nine Lives óta nem jelent meg Aerosmith-lemez, érthető tehát, hogy nagy várakozás előzte meg az új albumot. A lemezzel kapcsolatos első hír az volt, hogy pályafutásuk során először maguk a zenészek végzik rajta a produceri munkálatokat. "Ahhoz, hogy megint beengedjünk valakit, aki irányítani fog minket, semmi kedvünk nem volt" - mondta erről Perry. Persze sokan kételkedtek abban, hogy sikerül-e jó munkát végezniük, de erről meg Steven Tylernek volt egy kedves mondása: "Van annál jobb szórakozás, mint hogy bebizonyíthatod valakinek, hogy nincs igaza, amikor tudod, hogy neked viszont igen?"

A bizonyíték itt van, Just Push Play névre hallgat, ez a zenekar tizenharmadik lemeze. A produceri munkából jól vizsgáztak: a nagy sikereket hozó hangzásuk jellege is megmaradt, ugyanakkor keményedett és teltebb lett. De ennél is fontosabb, hogy milyenek a dalok.

Ha egy szóval kell jellemeznem, csak annyit mondhatok: változatosak. Természetesen mindegyik felismerhetően Aerosmith-nóta, de ezen belül talán még a rajongókat is meglepő sokszínűségről tesznek tanúbizonyságot. Kemény rockos (ugyanakkor középtempós) darabok, fúvósok vagy vonósok színesítik őket, de hallhatunk ragga-betétet is. Kipróbálják azt is, hogyan lehet elektronikával fűszerezni a gitárzenét. Bár az együttes különösen erős a balladákban, most csak egyet kapunk. Külön érdekességet jelentenek a pszichedelikus (népnyelven "elszállós") számok, amik a hetvenes éveket idézik meg. Igaz, a józan életű toxikus ikrek azt állítják, hogy a szerelem sokkal jobb, mint a drog, és miért ne higgyünk nekik? Tapasztalatból mondják.

Summa summárum: nagyszerű album, felüdülés minden rock-rajongónak.

Nemrég volt a bemutatója a Hangyák a gatyában című vígjátéknak, témája a serdülőkori érdeklődés a … kategorikus imperatívusz iránt. Nálunk nem annyira jellemző szokás, de külhoni mintára azért néha előfordul: a film főcímdalának magyar verziót készíttettek. Ki mást is kérhettek volna fel a nem egészen komplett, a humort sem nélkülöző dal magyarítására, mint az Animal Cannibals-t. A munkálatok eredménye lemezen, vagyis maxin is megjelent, a címe, nem, nem az, hanem Hangya a gatyában. Hét szám, huszonöt perc, hogy tömören összefoglaljam a numerikus információkat.

A feladat egyszerre nehéz és könnyű. Végül is a szám már készen van, úgyhogy nem kell rajta sokat agyalni - gondolhatnánk. Ugyanakkor az eredeti tartalmát és hangulatát úgy kell megtartani, hogy közben még a szótagszám is stimmeljen. Jelentkezzen, aki ezt kapásból megcsinálja!

A téma a film sztorija: a "bohóc" (vagyis a főszereplő fiú nemi szerve) jelentkezésétől a félresikerült szerelmi kalandon át a boldog egymásra találásig. A csiklandós téma alkalmat ad a hülyülésre, de az egész hangulata inkább vidám összekacsingatós, távol áll a hazánkban is jól ismert szexista megnyilvánulásoktól. A nyelvek persze gyorsan pörögnek, de hát azt régóta tudjuk, hogy a srácok otthon vannak a műfajban.

Zeneileg megítélni talán kicsit nehezebb a maxit, hiszen nem ismerem az eredeti, vagyis a nem magyar változatot. Ami hallatszik, az kedves, slágeres hip hop, nem gagyi, de nem is a büntetős vonulatból. Jól eltalált mindegyik verzió. Hiszen a szám 7 azaz hét változatban szerepel. Az első három között nincs nagy különbség, egyikben fúvósok jönnek be a képbe, a másikban meg egyebek. A negyedik LateNite Works Mix klubos hangulatú, táncra invitáló, de szerencsére elkerüli az elcsépelt house-kliséket. A kedvencem a Bossa Mix, ami bossa novás alapokra helyezi a szöveget. Igazán kellemes darab. Talán még nem is hallottam ilyet magyar előadótól. A Le Garage 38°C Mix pedig drum'n'bass-alapokkal örvendeztet meg minket. Akinek pedig mindez nem lenne elég, annak a végén egy instrumentális verzió ad alkalmat arra, hogy az eddigre már igen ismerős szöveget maga rappelje el.

Összefoglalva tehát igen kellemes maxi-lemezről van szó, ami bár egyetlen a számnak a változatait tartalmazza, mégsem lesz unalmas, sőt. AC-rajongókon kívül másoknak is ajánlott! A régóta várt dupla nagylemez pedig (ha minden igaz) nyáron jön.