|
"Észak-német patrícius-sarjadék", Lübeckben látja meg a napvilágot, "anyai ágon délszaki, sőt indián vér is keveredik" (Szerb Antal). Ő Thomas Mann, a későbbi Nobel-díjas író - művész, aki a polgári életet választ; polgár, aki új lakhelyet választ a nácizmustól űzve.
|
 |
A díjátadás után négy évvel, 1933-ban hagyja el egyre fasizálódó országát,
Svájcban, majd Amerikában telepszik le. A század egyik legnagyobb humanistája
- mélységesen felzaklatja Németország tehetetlen sodródása a háború torka felé:
emigrál, mielőtt a katasztrófa bekövetkezik, és szülőföldjét végkép elnyeléssel
fenyegeti.Hasonlóan tesz sok más német író is, aki nem hajlandó a náci Németország
"védfalaiközött és fojtogató légkörében tollat ragadni.
Így tett Bertolt Brecht, a XX. századi színház nagy megújítója, aki szintén
elhagyja az országot, hogy a háború után Kelet-Berlinben telepedjen le majd
megalakítsa saját társulatát a Berliner Ensemble-ot feleségével, Helena Weigellel.
A háború borzalmai azonban ihlető erőként hatnak rá, mire megírja a Kurázsi
mamát - ellentmondásos címszereplője az óta fogalommá vált. A darab a háború
elembertelenítő hatását hivatott megjeleníteni: a túlélés érdekében egyre szaporodó
kompromisszum-áradatot vállaló egyéniség hogyan torzul érzéketlen és szánalmas
véglénnyé. Brecht Kurázsija a német kispolgárság mentalitását példázza: nekik,
akárcsak Kurázsi mamának, nincs közük a háború kirobbanásához - fenntartásához
ellenben igen. Nem teszik le ugyanis a voksot a béke mellett sem, mert a háború
is hoz a konyhájukra.
Thomas Mann sem marad érintetlen: a Harmadik Birodalom agresszív és kegyetlen
hatalmi módszerei jelentkeznek novelláiban és regényeiben is. Így nő a náci
terror metaforájává Cippola figurája a Marió és a varázsló című megrázó elbeszélésében.
Az emberről ír, aki lehet démonian gonosz, kicsinyes, vagy sajnálatra méltó
- az embert, aki felőrlődik a történelem fogaskerekei között, aki minden ellenállása
mellett is sötét erők médiumává válhat.
Humanista álláspontja világosan kirajzolódik a Varázshegy című regényében is,
amelynek főszereplőjéről így ír Szerb Antal: "/Hans Castorp/ Egy síkiránduláson
eltéved, fáradtan elalszik és ekkor, a megfagyás határán, álmában, tehát ösztöneivel
választania kell élet és halál között. Könnyebb és kellemesebb volna tovább
aludni, megfagyni, meghalni. De álmának hatása alatt Hans Castorp összeszedi
erejét, felébred és az életet választja: nem azért, mert jobb élni, mint meghalni,
- hanem jóságból és szeretetből a többi ember iránt."
Thomas Mann az életet választotta.
Thomas Mann:Tonio Kröger
|
Thomas Mann:Tonio KrögerFordította: Lányi Viktor |
| Wissen Sie wohl noch, Lisaweta, daß Sie mich einmal einen Bürger nannten? Sie nannten mich so in einer Stunde, da ich Ihnen, verfüchrt durch andere Geständnisse, die ich mir vorher hatte entschlüpfen lassen, meine Liebe zu dem gestand, was ich das >Leben< nenne; und ich frage mich, ob Sie wohl wußten, wie sehr Sie damit die Wahrheit trafen, wie sehr mein Bürgertum und meine Liebe zum >Leben< eins und dasselbe sind. Diese Reise hat mir Veranlassung gegeben, darüber nachzudenken… Mein Vater, wissen Sie, war ein nordisches Temperament: betrachtsam, gründlich, korrekt aus Puritanismus und zur Wehmut geneigt; meine Mutter von unbestimmt exotischem blut, schön, sinnlich, naiv, zugleich fahrlässig und leidenschaftlich und von einer impulsiven Liederlichkeit. Ganz ohne Zweifel war dies eine Mischung, die außerordentliche Möglichkeiten - und außerordentliche Gefahren in sich schloß. Was herauskam, war dies: ein Bürger, der sich in die Kunst verirrte, ein Bohemien mit Heimweh nach der guten Kinderstube, ein Künstler mit schlechtem Gewissen. Denn mein bürgerliches Gewissen ist es ja, was mich in allem Künstlertum, aller Außerordentlichkeit und allem Genie etwas tief Zweideutiges, tief Anrüchiges, tief Zweifelhaftes erblicken läßt, was mich mit dieser verliebten Schwäche für das Simple, Treuherzige und Angenehm- Normale, das Ungeniale und Anständige erfüllt. Ich stehe zwischen zwei Welten, bin in keiner daheim und habe es infolgedessen ein wenig schwer. Ich Künstler nennt mich einen Bürger, und die Bürger sind versucht, mich zu verhaften… ich weiß nicht,was von beidem mich bittere r kränkt. Die Bürger sind dumm; ihr Anbeter der Schönheit aber, die ihr mich phlegmatisch und ohne Sehnsucht heißt, solltet bedenken, daß es ein Künstlertum gibt, so tief, so von Anbeginn und Schicksals wegen, daß keine Sehnsucht ihm süßer und empfindenswerter erscheint als die nach den Wonnen der Gewöhnlichkeit |
Tudja-e még, Lizveta, hogy maga engem egyszer polgárnak, eltévedt polgárnak nevezett? Abban az órában mondta ezt, amikor én maga előtt, véletlenül elejtett másféle vallomások csábítására, szerelmet vallottam annak, amit úgy nevezek: Élet; és most kérdem magamtól, tudta-e a maga valójában, mennyire rátalált akkor az igazságra, mennyire egy és ugyanaz az én polgár voltom, meg az úgynevezett életszerelmem. Mostani utam alkalmat adott, hogy ezen elgondolkozzam… Apám, mint tudja, északi természet volt; szemlélődő, alapos, a puritánságig kifogástalan, és hajlamos a mélabúra; anyám határozatlanul egzotikus vérségű, szép, érzéki, gyermeteg asszony volt, másfelől könnyelmű és szenvedélyes, csupa impulzív léhaság. Kétségtelen, hogy ez a vérkeverék rendkívüli lehetőségeket és rendkívüli veszélyeket rejtett magában. Az eredmény ez volt: egy polgár, aki eltévedt a művészetben, egy bohém, akit honvágy gyötör a jó gyerekszoba után, egy művész, kinek rossz a lelkiismerete. Mert hiszen a polgári lelkiismeretem az, amely minden művészkedésem, minden rendkívüliségemés minden zsenialitásom mélyén valami nagyon kétértelmű, pogány és gyanús jellemvonást sejtet, aminek köszönhetem szerelmes vonzódásomat az együgyűség, jóravalóság, a kellemes átlag, a tisztes középszerűség iránt. Két világ között állok, egyikben sem vagyok otthon, épp ezért kissé nehéz a sorom. Maguk, művészek, polgárnak neveznek, a polgárok pedig kísértésbe esnek, hogy lefüleljenek. Nem tudom, melyik keservesebben sértő. A polgárok ostobák; ti, szépségimádók viszont, akik engem flegmatikusnak és vágytalannak szidtok, gondoljátok meg, hogy van egy mély, eredendő és végzettől rendelt művészsors, hogy aki ennek részese, az semmit sem tart oly édesnek és kívánatosnak, mint a közönségesség gyönyörét. /részlet/
|