Advent

A latin eredetű szó - adventus - megérkezést, eljövetelt jelent. A Jézus születésére való várakozás a felkészülés, a reménykedés időszaka. Az András napjához legközelebb eső vasárnap és a december 25-e közötti négy hetes "szent idő" a karácsonyra való lelki felkészülés ideje. Valamikor éjféli harangszó hirdette az advent, valamint az egyházi év kezdetét. Eredete az 5-6. századra nyúlik vissza, ebben az időben az emberek szigorú böjtöt tartottak. Napfelkelte előtt hajnali miséket tartottak, amelyeket "angyali misének", "aranyos misének" is neveztek. 1611-ben a nagyszombati zsinat advent első vasárnapjától vízkeresztig megtiltotta az esküvőket, zajos mulatságokat. Az adventi koszorú hagyománya ősi időket idéz, kapcsolatban van a téli napforduló szokásaival. Első nyomait a néprajzkutatók északon, a Keleti-tenger partvidékén és szigetvilágában találták meg. Fűzfavesszőből koszorút fontak és örökzöldet csavartak köré. Ez a szokás később Európa más vidékein is meghonosodott. A valódi adventi koszorú készítése a 19. században jött divatba. Egy hamburgi lelkész otthonába hatalmas fenyőkoszorút erősített a mennyezetre, melyen 24 gyertya volt, minden adventi napra egy-egy. Később az egyszerűség kedvéért csak négy gyertyát helyeztek el a koszorún. Minden adventi vasárnapon eggyel több gyertyát gyújtottak meg. A gyertyákat vörös és aranyszalagokkal, az élet és fény jelképével díszítették.

Karácsonyfa

Karácsony estéje elképzelhetetlen volna karácsonyfa nélkül. Szép és látványos ünnepi szokás ez, jóllehet a karácsonyfa állítása nem nyúlik vissza régi időkre. A különböző ünnepek során a fák, örökzöld növények minden népnél nagy szerepet játszottak. A magyar népi hagyományokban a karácsonyi életfa vagy termőág tekinthető a karácsonyfa elődjének. A karácsonyfa bibliai eredetű magyarázat szerint ez a fa Jézus családfáját is jelentette. Kapcsolatba hozzák még a bibliai tudás fájával is, hiszen karácsony napja az első emberpár: Ádám és Éva napjára esik. A karácsonyfa-állítás szokása17. században terjedt el. A németek abban a hitben éltek, hogy a téli napforduló idején a gonosz szellemek, a halottak szellemei kiszabadulnak és szabadon csatangolnak a világban. A kísértetektől az emberek csak úgy menekülhetnek meg, ha az élet örökzöldje, a fa alá húzódnak. Az első, történelmileg is megalapozott adat 1605-ből származik. Egy strasbourg-i polgár jegyzetei arról árulkodnak, hogy városában akkoriban terjedt el a fenyőfa-állítás. A fákat gyümölcsökkel, papírkivágásokkal, aranyláncokkal és édességekkel díszítették. Magyarországon csak a múlt század második felében kezdett elterjedni ez a szokás a bécsi udvar ösztönzésére. Először csak a nemesi családoknál - Brunswick Teréz, martonvásári grófnő állított karácsonyfát 1824-ben -, később a módosabb polgároknál is elterjedt. A parasztok körében csak ebben a században, sokaknál csak 1945 után honosodott meg a fenyőfa-állítás. Angliában ma sem szokás fenyőfát állítani, helyette fagyöngyből készült koszorút függesztenek a mennyezetre. A karácsonyfadísz korábban alma, dió, házilag készített sütemények, mézeskalács volt. Az 1880-as években jelent meg az üvegdísz.

Gyertya

a Logosznak, a Világ Fényének szimbóluma, a keresztény szimbolikában pedig egyértelműen Krisztus jelképe. A gyertya is megsemmisül, miközben fényt ad, miként Krisztusnak is meg kellett halnia, hogy az embereket megváltsa. A gyertya a láng, a kanóc és a viasz egysége a szentháromságot testesíti meg. A magyar néphit úgy tartja, hogy a mennyországban mindenkinek van egy égő gyertyája, ameddig az lángol, addig él az ember. A gyertya végigkíséri az embert az életen, a keresztelő alkalmával éppoly fontos szimbolikus szerepet játszik, akárcsak a születésnapi tortán, a haldokló mellett vagy a ravatalnál.

Jászol

A jászol tisztelete keleten kezdődött, de a Krisztus-esemény megünneplése Rómából kiindulva terjedt el a világon. Liberius pápa bazilikát (BAsilica Liberiana) építtetett a karácsonyi misztérium megünneplésére. Ebben a bazilikában, a jobboldali mellékhajóban szentjászol-kápolnát állíttatott és itt celebrálta szentestén a misét. A római szentjászol és a pápa karácsonyi szentmiséje lehetett kiindulási pontja a karácsonyi jászolállításnak. Ennek a kultusznak a továbbfejlődésének eredménye a misztériumjáték, népszínjáték, melynek kezdetei feltehetőleg a IX. századba nyúlnak vissza.

Az angyalok jelentős szerepet játszanak a reneszánsz ábrázolásokban. Az angyal valójában lélek: Isten az embert és az angyalt a maga képmására teremtette. Az angyal nemcsak hírvivő és mediator Isten és ember között, hanem önmagában tekintve tisztán zenei lény, hiszen szinte természete a muzsika. Létállapota a zene. A XV-XVI. században valóságos divattá vált az angyalok ábrázolása. Kis puttók, nőies alakok, transzcendentális erőt sugárzó lényszerű figurák mind megtalálhatók ezeken az ábrázolásokon. Ahogy az Írás mondja: " külsőleg Istennek tükörképei". Az angyalok a Bibliában az Úr küldötteiként keresik fel az embereket, vagy dicsőítve állják körül az Úr trónját. Az angyalok kilenc hierarchiája a késő antik teológiában az embertől az Istenhez való felemelkedés fokozatait szimbolizálja. A keresztény művészet az angyalokat kezdettől fogva ember (férfi) alakban jeleníti meg, antik római viseletben. Eleinte szárnyak nélkül, a 4. századtól jelennek meg a szárnyas angyalok, majd a késő reneszánsztól a szárny ismét eltűnik a vállukról. Az angyalok fejedelmei a hét arkangyal, a három legnépszerűbb: Mihály, Gábor, Rafael.
Mikhhaél az ítélkező, a gonosz legyőzője, a mennyei seregek vezére, a középkor harcias szentje.
Gábriel a hírhozó. Attribútuma a liliom vagy a jogar.
Ráfáel a gyógyító.

Pásztorok

A reneszánsz képeken jelentős szerep jut a pásztoroknak is. Már a későközépkor művésze felfedezte figuráját. A paraszt vagy pásztor alakja Brueghelnél válik önálló témává. Addig valójában dekoráció, az emberi érzelmek kifejezője. Nem személyiség, hús-vér ember, pusztán jelkép, szimbólum.

Háromkirályok

A háromkirályok legrégebbi ábrázolása a Santa Priscilla katakomba Capella Greco-jában található, a II. században készítették. A téma feldolgozása általában a következő jelenetekre szorítkozik:

• Megálmodják a gyermek születését
• Vonulásuk Keletről Betlehem felé
• Heródeshez érnek és keresik a zsidók királyát
• Hódolat a gyermek Jézus előtt
• Visszautazás és álom

A téma álommal kezdődik, álommal végződik. A 9. századtól Gáspárnak, Menyhértnek és Boldizsárnak nevezték, s a három életkor, ill. a három, akkor ismert földrész - Európa, Ázsia, Afrika- szimbólumává lettek. Az athosz hegyi festő leírása szerint az egyik aggastyán, a másik férfi bajusszal, a harmadik ifjú. (Boldizsárt sokszor mórnak vagy szerecsennek ábrázolták.) A napkeleti bölcseket, akiket a messiás csillaga vezetett a gyermek Jézushoz, Máté evangéliuma említi. Ajándékaiknak jelképes értelme van: az aranyat mint földi királynak, a tömjént mint istennek és a halott bebalzsamozására szolgáló mirhát mint a keresztfán szenvedő embernek adták át Jézusnak. Ezekből az ajándékokból és a csillag követéséből hamar kialakult az a vélemény, hogy a látogatók mágusok voltak. Máté evangélista sem nevezi őket királyoknak. A róluk való határozott vélemény az irodalomban csak 1200 körül rögződik. A Bölcsek keletről érkeznek, ahonnan a világosság jön. Az ész, a tudás hódol Isten Fia előtt. Nyilvánvaló a szimbolikus magyarázat értelmezése.
A születés körülményeit Lukács evangéliuma beszéli el. A legáltalánosabb ábrázolásmód szerint a helyszín egy istállóként használt omladozó barlang Betlehem városának falain kívül. A Kisded jászolban vagy a földön fekszik. Ökör és szamár hódol neki, felette Mária imádkozik térdepelve, s látjuk elébe jönni a köszöntésére érkező pásztorokat. József rendszerint félrehúzódva, mogorván ül magában. A jelenetet a betlehemi csillag világítja meg. Az ökör és a szamár, akárcsak a barlang, jelképek. Forrásuk egy mózesi törvény, mely szerint tilos ökörrel és szamárral együtt szántani; a szamár tisztátalan állatként megfertőzné a tiszta ökröt. Az istállóban egymás mellé kötött két állat jelzi, hogy a keresztény vallás az ilyen jellegű tilalmakat eltörölte, valamint a Messiást nem csak a zsidók, hanem az egész emberiség szabadítójaként jelenik meg. A karácsonyi betlehemi jászol állításának szokása állítólag Assisi Szent Ferenc leleménye. Az Assisivel szomszédos Greccióban Ferenc felépítette karácsonykor a betlehemi istállót: eleven ökröt és szamarat állított bele, pásztorokat és zenészeket hozatott.

Mária

A korai reneszánsz képeken Mária már nem a szülés fáradalmaitól gyengélkedő szenvedő nő, hanem idővel, a késő-reneszánsz műveken a szépség ideájává alakul. Míg az ókeresztény ábrázolásokon passzív szemlélője az eseményeknek, aztán gyermekágyas asszony, később anyai melegség árad belőle, mint van Honthorst képén is. Legtöbbször úgy ábrázolják, amilyennek Lukács láttatja: fehér liliomnak. Időnként boldogság és öröm sugárzik még ruhája szegélyéből is, néha melankolikus arccal néz kisdedére, mintha már a kereszt árnyékában látná állni fiát.

A reneszánsz képeken Szent József sem az a búsuló öreg ember, aki állát kezébe támasztva nézi szinte értetlenül a körülötte zajló eseményeket. A reneszánsz ábrázolásokon immár a zsánerfigura szerepét tölti be.