| |
Kárpátalján a kultúra, a hagyományőrzés, az irodalmi élet területén is számos magyar intézmény, fórum, egyesület működik.
„A kárpátaljai magyar irodalom 1945 utáni meggyökeresedésére - noha volt idő, amikor a szlovenszkói magyar irodalommal szoros »kapcsolatban« állt, mert egy volt vele - az indulás a legjobb szó - írta Szakolczay Lajos a 70-es években. - Indulni úgyszólván a semmiből, méghozzá az egyetemes magyar irodalom hagyományait évtizedekig elutasítva lapok, folyóiratok nélkül még ott is nehéz, ahol a nemzetiségi irodalom a kárpátaljainál komolyabb háttérrel indul."
A kárpátaljai magyar irodalom II. világháborút követő alkotónemzedékeinek tagjai különböző irodalmi körök, stúdiók, alkotóközösségek műhelyeiben kezdték el tevékenységüket, elszakítva az egyetemes magyar irodalomtól, a szovjet ideológia terhe alatt váltak megalkuvóvá, illetve nyíltan vagy burkoltan vívtak szélmalomharcukat a szocialista ideológia frontharcosaival szemben és törekedtek a provincializmusból, a szellemi nyomorgatásból való kitörésre. A jövő irodalomtörténészeire hárul a feladat, hogy kielemezzék a több évtizedes történéseket, az irodalmi műhelyek és alkotóik tevékenységét.
Létrehozója az 1940-es évek végén a Bereg vidéki járási lap, akkori nevén Vörös Zászló. Ez a kárpátaljai magyar kisebbség első irodalmi műhelye. A kör szervezői: Svéd Ármin, Bihari Sándor, Győry Dezső. Ismertebb alapító tagjai Sütő Kálmán, Drávai Gizella, Baraté Ferenc, Szenes (Kroó) László. A csekély publikálási lehetőséget nyújtó lapon kívül magyar kiadványok ez időben nem jelentek meg. Az itt közölt művek szerzői nem tudtak írói nemzedékké szerveződni, írásaik dokumentumértékűek, közülük Győry Dezső emelkedik ki, de ő is áttelepült Magyarországra 1949-ben. A sztálinista terror időszakában néma hallgatás következik, Sütő Kálmán is csak pár évtized múltán mer megszólalni.
A 60-as évek végén az irodalmi kört Csanádi György főszerkesztő Kovács Vilmossal együtt újraindítja, fiatal tollforgatók jelentkeznek Ferenczy Tihamér, Füzesi Magda, Vári Fábián László, Finta Éva és mások személyében. 1985 tavaszán a beregszászi irodalmi kör csatlakozott a Területi József Attila Irodalmi Stúdióhoz, ettől kezdve annak tagozataként folytatta munkáját. A 90-es évek elején már ifjúsági irodalmi körként működik Füzesi Magda irányításával.
1951. február 21-én tartotta első, alakuló összejövetelét, magvát Sándor László, a hajdani Sarlós-mozgalom egyik vezéralakja, Szenes (Kroó) László és Balla (Bakó) László alkotta. Később csatlakozott hozzájuk Kótyuk (Kincses) István, Nemes János, Szalai Borbála, Csengeri Dezső, Andor (Geréb) György, Barzsó Tibor, Lusztig Károly és mások. A kör 1951 márciusában felvette a kapcsolatot a beregszásziakkal, a két csoport szervezetileg egyesült, de összejöveteleiket külön-külön tartották. A Kárpátaljai Magyar Irodalmi Egyesület elnöke Balla (Bakó) László volt. Havonta üléseztek, a magyarlakta községekben író-olvasó találkozókat tartottak. Nevükhöz fűződik az Új Hang című (1954) első irodalmi antológia létrehozása, 1957-től a Kárpáti Kalendárium megindítása. Ezzel teremtődtek meg a kárpátaljai magyar irodalom elemi feltételei. A kiadványok főleg aktuálpolitikai írásokat tartalmaznak, szépirodalmi értéket nem képviselnek.
Fentebb szóltunk az előzményekről, az indulásról. A folytatás Elek Tibor gyulai irodalomtörténész helyes meglátása és elfogulatlan véleménye szerint is „tulajdonképpen a kárpátaljai magyar irodalom megteremtésének, kibontakozásának története, hiszen a Forrás alkotóinak tevékenysége előtt csak Kovács Vilmos hozott létre figyelemre méltó irodalmi műveket (jóllehet több alkotó jelentkezett már kötettel, illetve kötetekkel, elsősorban Balla László és Szenes László, de Lusztig Károly, Sütő Kálmán, Kecskés Béla is). A Forrás jelentőségét ugyanakkor nagymértékben felerősítette az, hogy irodalmi tevékenysége szorosan összefüggött a kárpátaljai kisebbségi magyar lakosság öntudatra ébredésének folyamatával." Kezdődött ez azzal, hogy a fiatal magyar szakos egyetemisták független csoportja indította meg 1966 őszén az első „szamizdatot" az Együtt című gépiratos „folyóiratot". A lapjában jelentkezett új költőgárda, amely csoporttá kovácsolódott így vallott róluk Kovács Vilmos és S. Benedek András -, „befogadott soraiba másokat is, akik a realitások talaján, a haladó kárpátaljai hagyományok birtokában, a történelmi ihletésű nemzeti kultúra felől közelítettek. Tagjainak felkészültsége és tudatos tenni akarása lehetővé tette számukra, hogy a költészeten kívül szinte valamennyien más műfajokban is eredményesen kísérletezzenek (műfordítás, irodalomtörténet és kritika, néprajzkutatás és publicisztika)..." Az Együtt című lapot - amelynek legnagyobb példányszáma is mindössze 36 volt - két „évfolyam" után az ungvári egyetem pártbizottsága 1967 nyarán betiltotta, az Együtt nem jelenhetett meg többet. A szovjet-magyar janicsárok a „másként gondolkodó" fiatalok műhelyét eleinte megtűrték, aztán a mindenható ideológusok hatalmi szavára kitiltották az egyetemről is, pedig az Együtt rebellisei, akik a folyóiratot írták, szerkesztették, írógépelték és a diákok körében terjesztették, a diákotthonokban és iskolai diákkörökben felolvasóesteket rendeztek, alig egytucatnyian voltak. Az Együtt baráti köre hamarosan mozgalommá szélesedett. Vezéralakjuk Kovács Vilmos ellenzéki költő lett, aki ekkor már igazi életművet tudhatott maga mögött (Lázas a föld, versek, 1962; Holnap is élünk, regény 1965), és aki a Kárpáti Kiadó szerkesztőjeként egyengette az Együtt körének további fejlődését. A mozgalom generátora az akkor magyar szakos diákköltő, az eszenyi Balla Gyula, továbbá S. Benedek András, Punykó Mária, a beregszászi novellista, Györke László és a Kisgejőcből származó Zselicki József volt, csatlakozott hozzájuk két történelem szakos diákköltő: Kecskés Béla és Balogh Balázs Beregsomból, akiknek írásaiból kisugárzott a kurucvilág nyelvének ereje, balladák komor fensége, a kisebbségbe szakadt magyarság iránt érzett felelősségtudat; ezzel aztán el is határolódtak azoktól, akik a Sztálin-csasztuskák bűvöletében „hurrá"versekkel simultak a hatalomhoz.
Miután 1967 nyarán az egyetemi pártbizottság szigorú ideológusai az Együtt című lapot és baráti körének tevékenységét az egyetem falain belül betiltották, a fiatalok a Kárpátontúli Ifjúság című megyei lapnál találtak fedezéket. Ennek a fordításos lapnak felelős szerkesztője Fejes János volt, aki megértően viszonyult a lelkes fiatalokhoz, sőt az ukrán lapszerkesztővel együtt publikálási lehetőséget, fordítói munkát is biztosított számukra. Az itt elhelyezkedő Zselicki József, a lap munkájába besegítő Balla Gyula, S. Benedek András, Györke László 1967 novemberében megszervezték a Forrás Ifjúsági Stúdió alakuló gyűlését, melynek elnöke Zselicki József lett. Az informálisan működő stúdió munkájában részt vett az említetteken kívül Balla Teréz, Balogh Balázs, Dupka György, Vári Fábián László, Füzesi Magda, Fodor Géza, Ferenczi Tihamér, Kecskés Béla, Peleskei Jenő és mások, akik már több ízben publikáltak a Kárpáti Igaz Szóban, a Kárpátontúli Ifjúságban. A fiatalok fölött védnökséget vállalt Kovács Vilmos is. Bábáskodott fölöttük Fodó Sándor, Gortvay Erzsébet. A tollforgatók megismerkedtek az egyetemes magyar irodalommal, amelyről a hivatalos „közoktatás" útján csak tudatosan eltorzított képet nyerhettek. Néprajzi és folklórgyűjtéssel is foglalkoztak, a Kárpáti Kalendárium 1971es irodalmi melléklete Kovács Vilmos szerkesztésében és S. Benedek András összeállításában válogatást közölt gyűjtésükből. A fiatal balladagyűjtők (Vári Fábián László, Dupka György, Füzesi Magda és mások) az évszázados nyelvi tradíciót saját költészetükben keltették új életre. A Forrás nemcsak irodalmi, de közéleti szerepvállalásra is törekedett. Az itt csoportosuló költők már 1969-ben Nádparipán címen antológiát állítottak össze. A kézirat lektora, Balla László nem engedélyezte az antológia kiadását.
Hatalmas politikai és ideológiai nyomás nehezedett a Forrástagokra, amikor a hátuk mögött néhány éves eredményes munkával, sorozatosan mértek rájuk ideológiai csapásokat a rendszer kiszolgálói, akik kezdettől fogva gyanakvással figyelték az egyre ellenzékibbnek minősített Forrás Stúdiót. Előbb a Kárpáti Igaz Szóban Elidegenedés? címmel (1971. augusztus 10.) szerkesztőségi cikk jelent meg, amely szigorú bírálatban részesítette a fiatal magyar alkotókat. A vád az volt ellenük, hogy elidegenedtek a szovjet társadalomtól, a polgári irányzatok bűvkörébe kerültek, semmibe vették a szocialista realizmus eszméit, sőt a cikk szerint a nacionalizmus sem állt távol tőlük. A stúdió vezetői ellen az egyetlen megyei magyar lapban rágalomhadjárat indult, ezek közül tanulságos megemlíteni Rotman Miklós: Mérges füvek. Jegyzetek a magyar burzsoá nacionalizmusról (1973- június 20.) és Gajdos Béla-Szíjártó Sándorné: Kit is szolgáltak a magyar burzsoá nacionalisták? (1973- október 10.) című cikkét. „Baliának nem volt nehéz a maga oldalára billentenie az egyetem pártbizottságát és annak magyar tanszékét" - emlékezik vissza Fodor Géza. Az ideológiai terror meghozta a továbbiakban gyümölcsét: „Kovács Vimost és a vele szimpatizáló újabb nemzedéket nemcsak »semlegesíteni«, de eltörölni igyekeztek. A Forrás tagjaitól megvonták a tanulás jogát (átmenetileg, néhány évre), egyeseket pedig arra kényszerítettek, hogy szülőföldjüket is elhagyják..."
A Forrás Stúdió kapcsán kirobbantott irodalmi harcok indították el a kárpátaljai magyar értelmiség polgárjogi mozgalmát és ezekben már „irodalmi-polgárjogi" aktivisták vezetőjeként vett részt Kovács Vilmos és S. Benedek András, akik megalkuvást nem ismerve igyekeztek vitacikkekben is visszavágni a „helybeli irodalompolitika »magyar nyelven író szovjet« janicsárjainak". Először a szegedi Tiszatáj 1970. októberi és decemberi számában közzétett Magyar irodalom Kárpát-Ukrajnában című tanulmányuk keltett nagy riadalmat az ellentábor köreiben, nyomban lépéseket tettek az ifjúsági stúdió felszámolására. 1971. szeptember-októberében megszületett a Beadvány is, amelyben a Forrás Stúdió tagjai válaszolnak az „Elidegenedés?" vádjaira. Ezt az Ukrajnai KP Kárpátontúli Területi Bizottsága titkárának, az Ukrajnai írók Szövetsége kárpátontúli szervezete felelős titkárának, a Kárpáti Igaz Szó szerkesztőbizottságának és a Kárpátontúli Ifjúság szerkesztőinek címezték, határozottan visszautasítják a „névtelen" szerző sértegetéseit, rágalmait, politikai színezetű vádaskodásait stb., befejezésül vizsgálatot kérnek Balla László ügyében. 1972 tavaszán újabb Beadvány született, melyet a szerzők - Kovács Vilmos, S. Benedek András és Fodó Sándor - már a legfelsőbb fórumnak, az SZKP KB Politikai Bizottságának, az SZSZKSZ Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének címeztek. Ezt a terjedelmes dokumentumot már több száz kisebbségi, a kárpátaljai magyarság problémáival azonosulni tudó magyar értelmiségi, munkás és gazdálkodó írta alá. Az aláírásgyűjtést is a Forrás Stúdió tagjai szervezték. A Beadvány mégjobban felkavarta az amúgy is puskaporos légkört. Ugyanis a dokumentumban nemcsak az alkotó értelmiség sérelmeit vetették föl, hanem az intézményes élet, az oktatás, a művelődés problémáit, a sajtó, a könyvkiadás gondját, a nemzetiségi és kollektív jogokat.
A Forrás nem csupán egy irodalmi mozgalom volt, hanem „az elmúlt ötven év legtisztább és legbátrabb kárpátaljai magyar irodalmi-polgárjogi kísérlete" (M. Takács Lajos: Ők nem lettek janicsárrá). Fodó Sándor utólagos értékelése szerint: „Az egykori egyetemisták, Forrás-tagok egyéni helytállása jelentette azt a bázist, amelyen immár egy évtizede megalakulhatott a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (Fodó Sándor: A Forrás: a KMKSZ előképe).
„Az 1971-ben kierőszakolt rossz kezdet"-ként értékeli M. Takács Lajos irodalomtörténész a Balla László által 1971. május 22én Ungváron alapított József Attila Irodalmi Stúdiót, amely a Kárpáti Igaz Szó című napilap keretében működött, szigorúan a brezsnyevi-szuszlovi irodalompolitika jegyében. Az önképzőkör tagjainak publikációi (A lendület évei, Ungvár-Budapest, 1994; A várakozás legszebb reggelén, Kárpáti Kiadó, 1972; Lendület Szivárványszínben, Uzshgorod, Kárpáti Könyvkiadó, 1977 stb.) „fegyelmezettek" voltak, egyik magyarországi méltatójuk „ünneplőbe öltözött" költőknek nevezte szerzőiket.
1988. január 30-án alakult meg Ungváron a József Attila Alkotóközösség, amely jelentősen túllépett az irodalmi kör keretein. A közösség célja: a kárpátaljai magyar alkotók - írók, festők, szobrászok, zenészek, néprajzosok, történészek, fotóművészek, természettudományi szakemberek, orvosok stb. - tevékenységének összefogása, a magyar szellemi élet - ezen belül különösen az irodalom - fellendítése, a magyar anyanyelv megőrzése és ápolása. Alapítói: Árpa István, Bagu Balázs, Balla D. Károly, Balla László, Balla Teréz, Balog Géza, Balogh Balázs, Balogh Béla, Barta Zoltán, Bartha Gusztáv, Barát Mihály, Behun János, Boldog János, Boniszlavszky Tibor, Bulecza Rozália, Bundovics Judit, Dalmay Árpád, Debreceni Mihály, Dupka György, Erdélyi Tibor, Fedák László, Ferenczy Imre, Finta Éva, Füzesi Magda, Gortvay Erzsébet, Györke László, Horváth Anna, Horváth Sándor, Imre Sándor, Jánki Endre, Kádas Katalin, Keresztyén Balázs, Kovács Elemér, Keisz Gellért, Kőszeghy Elemér, Lusztig Károly, Magyar Éva, Móricz Kálmán, Matl Péter, Nagy Zoltán Mihály, Penckófer János, Penckóferné Punykó Mária, Skrobinec Jurij, Somi Nagy Zoltán, Szöllősy Tibor, Tar Béla, Tárcy Andor, Tóth Károly, Tóth Lajos, Váradi-Sternberg János, Vári Fábián László, Zselicki József. A kilenctagú választmány háromtagú elnökséget választott. Tagjai lettek: Balla D. Károly (elnök), Dupka György (alelnök), Horváth Sándor (alelnök). Az Alkotóközösség fóruma: a Kárpáti Igaz Szóban havonta egy alkalommal a Lendület Neon, majd nyolc oldalon megjelenő Új Hajtás, valamint a Kárpáti Kiadó gondozásában megjelenő Évgyűrűk antológia. Az Alkotóközösségnek ezekben az években több mint ötven tagja volt. Mivel az enyhülő társadalmi légkörben több társadalmi-kulturális szervezet jött létre (1989-ben a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség), addigi feladatait megosztva az Alkotóközösség egyre inkább a nevében is jelzett műhely szerepét töltötte be.
A „mégis kiteljesedő, szép eredményeket teremtett" József Attila Alkotóközösség az 1990-es évek elején de facto teljesen megszűnt. „A régi »józsefattilások« némelyike az idők szorításában politikussá lett... Tragikus fejlemény, hogy az utóbbi két évben hat kárpátaljai költő, író és újságíró hagyta el szülőföldjét: áttelepültek Magyarországra. Végleg lezárult egy korszak, s a kárpátaljai magyar irodalomban is véget ért »az ártatlanság kora«. Most néhány évig nem a művészi felívelés, hanem az érdekcsoportok szerinti megosztottság lesz napirenden..." (M. Takács Lajos: Az utóbbi két évtized magyarországi és kárpátaljai magyar irodalmi és filológiai kapcsolatairól. 1991 tavaszán).
Az itthon maradottak elismerik és folytatják Kovács Vilmos szellemi örökségét. Ezért formálhat jogot Balla D. Károly, Vári Fábián László, Füzesi Magda, Fodor Géza, Nagy Zoltán Mihály, Horváth Sándor és mások írói teljesítménye immár az egész magyar irodalom megbecsülésére.
A kárpátaljai magyar irodalmárok szerveződése, illetve kapcsolatok keresése az anyaországi, illetve a többi kisebbségi magyar irodalommal már a 80-as évek végén elkezdődött. így alakult meg 1992. január 22-én, a magyarországi Fehérgyarmaton a Hármas Határ Irodalmi Társaság (HIT) a helyi, a kárpátaljai és szatmárnémeti alkotók részvételével. Az elfogadott alapszabály szerint kölcsönösen támogatják egymást a területek irodalmi hagyományainak megismerésében és ápolásában, a meglévő publikációs lehetőségek kihasználásával, újak teremtésével segítik a szerzők műveinek megjelentetését, ismertetését és terjesztését. A HIT megalakulása után 1992. május 12-én újabb tagokkal bővül Kárpátaljáról a Magyar írók Szövetsége. A szövetség választmánya Balla László, Balla D. Károly, Füzesi Magda, Horváth Sándor, Vári Fábián László és Finta Éva után, ez alkalommal Dupka Györgyöt és Fodor Gézát is felveszi tagjai közé. Az erőket összefogva így alakítják meg 1992. szeptember 20-án Ungváron, a Kárpátaljai Magyar Könyvnapon az írószövetség kárpátaljai tagjai - a fentiek - a Magyar írószövetség Kárpátaljai írócsoportját (MIKICS), amelynek célja: „Mindazon alkotók tevékenységének összefogása, akik Kárpátalján művészileg mind értékesebb egyéni műveket hoznak létre, s mind teljesebben kívánnak bekapcsolódni az egyetemes magyar művelődésbe... Az írócsoportnak joga van Kárpátaljáról tagokat javasolni a Magyar írószövetségbe, melynek választmányával szoros kapcsolatot tart és szervezeti szabályzatának szellemében működik. Később a csoport javaslatára írószövetségi tag lett a nemrég elhunyt Kecskés Béla és Sütő Kálmán, ezenkívül Nagy Zoltán Mihály.
Budapesti közreműködéssel és anyagi segítséggel immár három irodalmi folyóirata, illetve almanachja (Hatodik Síp, Pánsíp, Véletlen Balett) és közel tíz kiadója (Intermix Kiadó, Új Mandátum Kiadó, UngBereg Alapítványi Kiadó, Tárogató Lap- és Könyvkiadó stb.) is van a kárpátaljai magyar irodalomnak. 1992-től magyarországi támogatással több mint 200 könyv jelent meg mintegy 100 kárpátaljai szerző tollából. Összességében mintegy 200 alkotó kapcsolódott be a kárpátaljai szellemi műhelyek munkájába. A legújabb szellemi műhely 2000 januárjában alakult Balla 1). Károly kezdeményezésével Pánsíp Irodalmi Szalon néven. Ugyanő ezzel párhuzamosan elindította az UngBereg Szabadegyetemet is. Lator László szavaival elmondhatjuk, hogy a „Magára valamit is adó kárpátaljai író, költő ma már nem csupán az ottaniakhoz méri, kell, hogy mérje magát, hanem a teljes magyar irodalomhoz. Ide kötődik, de úgy kell idetartoznia, hogy ne oldódjanak el ottani kötelékei. Tudjon mindent, amit mi, anyaországiak tudunk, de legyen valami olyan birtoka is, ami csakis az övé". A Kárpátaljai alkotók értékteremtő munkáját több esetben is jutalmazták irodalmi díjakkal: Például Berzsenyi-díjat kapott 1993-ban Gortvay Erzsébet, Vári Fábián László, Dupka György és Balla D. Károly, az utóbbi 1999-ben József Attila-díjban is részesült. A kilencvenes években indult Cébely Lajos, Bartha Gusztáv, Penckófer János prózája és költészete most van kibontakozóban. A pályakezdő fiatalokból a 90-es évek végén új irodalmi érdekcsoport alakult, név szerint: Bagu László, Cséka György, Lengyel Tamás, Pócs István, akik Véletlen Balett címmel Budapesten folyóiratot is alapítottak és a „szabadelvű" posztmodern irányvonalat képviselik.
Kárpátaljai festészetről csak Erdélyi Béla, Boksay József és Grabovszky Emil jelentkezése után beszélhetünk. Az egyetemes magyar képzőművészet jeleseinek nyomdokain haladva a két világháború között 1931-ben Ungváron ők alapították meg a Kárpátaljai Képzőművészek Egyesületéi, amely a „kárpátaljai magyar festőiskola" bölcsője lett. Az iskola jelentősebb képviselői: Koczka András, Boreczky Béla, Manajló Fedor, Ijjász Gyula, Grabovszky Emil, Soltész Zoltán, Kontratovics Ernő, Glück Gábor.
A II. világháborút követően a „szocialista realizmus" rányomta bélyegét a kárpátaljai magyar képzőművészeti életre. Azonban a 70es évektől kezdve új nevek tűntek fel, akik bátran vállalták a két világháború közötti kárpátaljai képzőművészet hagyományait. Erdélyi és Boksay örökségét folytatták. 1990 decemberében megalakult az első magyar művészközösség Révész Imre Társaság néven, amelynek azóta Tóth Lajos festőművész az elnöke. A Kárpátaljai Magyar Képző- és Iparművészek Révész Imre Társasága új iskolát teremtett, műveikkel jelen vannak a magyar képzőművészeti életben: Balla Pál, Benkő György, Berecz Margit, Erfán Ferenc, Földessy Péter, Hidi Endre, Hrabar Natália, Ilku Marion József, Iván Ambrus, Jankovics Mária, Kolozsvári László, Magyar László, Magyar Sándor, Matl Péter, Micska Zoltán, Petky Péter, Réti János, Tóth Lajos, Veres Péter, Szemán Ferenc, Szocska László, Riskó György.
A másik magyar képzőművészeti társaság Beregszászon alakult, Bereg Alkotóegyesület néven. Jelenlegi elnöke Ortutay Zsuzsa keramikus. Tagjai: Horváth Anna, Garanyi József, Kádas Katalin, Kovács Éva, Prófusz Marianna, Derceni Viola.
Magyar képzőművészeti csoportok működnek Munkácson, Nagyszőlősön és Ungváron is.
A kárpátaljai magyar képzőművészek egyéni és csoportos kiállításainak otthont ad többek között a Kárpátaljai Néprajzi Múzeum, a Kárpátaljai Területi Szépművészeti Múzeum és a Kárpátaljai Megyei Könyvtár magyar és idegen nyelvű osztálya. A legnagyobb vidéki képtár a tiszapéterfalvi György-kastélyban nyílt, 1987-ben. Állandó tárlatán közel 200 mű látható.
A vidék zenei élete és zenekultúrája elválaszthatatlan az egységes magyar zenekultúrától.
A kárpátaljai magyar és ruszin nép dalait jól ismerte Bartók Béla, aki gyerekkorában Nagyszőlősön élt, később, 1912-ben, gyűjtőmunkát végzett Ugocsa, Bereg és Ung megye falvaiban. A kárpátaljai magyar zenei élet legmarkánsabb alakja az 1930as években Bartók-tanítványként induló Zádor Dezső volt. Bartók útját járva ismerte fel a szomszéd népek közös dallamvilágának jelentőségét. Működése során neves magyar származású művészeket, előadókat nevelt fel, s közben tucatnyi zeneművet alkotott. Az 1985-ben elhunyt Zádor életművének legnagyobb gondozója Boniszlavszky Tibor hegedűművész, zeneesztéta.
A helyi zenei élet másik nagy alakja Márton István, aki szintén jelentős életművet hagyott maga után. Az eltelt évtizedek alatt több mint négyszáz dalt, nótát, megzenésített verset, operett- és daljátékrészletet dolgozott fel vagy hangszerelt. A bemutatott Márton-művek elismerő visszhangra találtak szakmai körökben. A Magyar Zeneszerzők Szövetsége tagjává fogadta Kárpátalja egyetlen magyar hivatásos zeneszerzőjét. Pedagógusi munkájának köszönhetően kialakult a kárpátaljai zeneszerző-iskola. 1992-ben a Budapesti Tavaszi Fesztiválon Máté János orgonaművész adta elő Márton toccatáját. Márton újraalapítója és haláláig vezetője volt a Magyar Melódiák: a Magyar Kamaraegyüttesnek. Az 1946-ban létrejött együttes harminc éven át képviselte" a volt Szovjetunióban a kárpátaljai magyar zenekultúrát. Első vezetői: Galambosi Gyula munkácsi, Bundzik József beregszászi, Lehoczky Gyula és Patay Kálmán ungvári muzsikus prímások voltak. Ekkori szólistái Némethy Ferenc, Kiss Valéria és Uszkay István. 1975-ben jelentős átszervezésen esett át az együttes, melynek közvetlen vezetését Márton István vette át, helyettese Boniszlavszky Tibor lett. A pangás éveiben csak minden második műsor lehetett magyar tematikájú, összeállításaikat cenzúrázták a kommunista ideológusok. Közben a tíztagú együttesből többen áttelepültek Magyarországra, illetve kiváltak, vagy nyugdíjba vonultak (Stumpf Jenő, Stumpf Árpád, LjahovicsLanda Anikó, Némethy Márta, Molnár Gábor, Kovács István, Sató Valéria Mexikóba kivándorolt, Medvigy Mihály, Czipola Katalin felhagyott az énekléssel, Némethy Ferenc és Szaksz József elhunyt, Boniszlavszky Tibor nyugdíjba vonult és áttelepült.) 1993-tól kisebb-nagyobb leállásokkal újult erővel történik a tagtoborzás, az átszervezés, az új műsor megtervezése. Az örökös gazdasági problémák miatt az együttes tagjai állandóan cserélődnek, az Ungvári Filharmónia önellátásra kényszeríti őket, korábbi hírnevük is megfakult.
Számontartott alakja még a kárpátaljai magyar zenei életnek Ivaskovics József zeneszerző, aki a mai kárpátaljai magyar költők verseit zenésíti meg, de népdalfeldolgozásokkal is foglalkozik a Credo Alapítvány keretében. Eleinte különböző zenei együttesekben játszott, illetve volt azoknak vezetője. Alapítója, vezetője és zeneszerzője volt az Impulzus Ivaskovics-triónak. Az 1980as évektől folyamatosan megzenésíti kárpátaljai költők verseit, önálló zeneműveket is ír. A megzenésített versekből több gyűjteményt jelentetett meg, zenestúdiójában zenei tehetségek gondozásával foglalkozik, soraikból kiválasztott együttesével sikeresen lép fel a hazai és magyarországi rendezvényeken.
1991 márciusában alakult meg Ungváron a kárpátaljai magyar és magyarokat pártoló zenészek és zenekedvelők Zádor Dezső Zenei Társasága. A társaságnak több mint száz tagja van. Közülük a legismertebbek: Boniszlavszky Tibor, Grigora Éva, Pál Lajos, Kolozsvári Zoltán. A társaság elnöke dr. Árpa István zenetudós, aki 1984-ben a Magyar Tudományos Akadémián zenetudományi kandidátusi fokozatot, 1985-ben bölcsész-tudományi doktori címet, Moszkvában 1986-ban művészettörténész-kandidátusi címet szerzett. Érdeklődési és kutatási területe a közművelődés, közoktatás, zenepedagógia, zene, néprajz és folklór, ezekben a tárgykörökben önálló munkái is megjelentek. Az általa vezetett társaság legfőbb célja az, hogy összefogja a helyi magyar zeneill. előadóművészeket, zenepedagógusokat, képviselje érdekeiket, s bekapcsolja őket az egyetemes magyar zenei életbe.
A kárpátaljai magyar kultúra ápolásához jelentős mértékben járult hozzá a Beregszászi Népszínház, amely 1952-ben alakult. Az amatőr együttes vezetője Schober Ottó volt. A színház magyar csoportja fennállása alatt több mint 50 színdarabot mutatott be. 1988 decemberében Beregszászon megtörténtek az első lépések egy hivatalos magyar színház létesítésére. Az első magyar csoport, illetve a társulat jövendő tagjai a kijevi, majd a budapesti színművészeti főiskolán szereztek képesítést.
Egyidőben hozzáláttak a Beregszászi Színház újjáépítésének megszervezéséhez. Eredetileg a volt zsinagógából átalakított járási művelődési házat akarták átépíteni. 1992-ben a kiviteli terv el is készült az Illyés Közalapítvány támogatásával és a Magyar Művelődési és Közoktatási Minisztérium segítségével. Az átépítés négymillió dollárba, vagyis több mint 300 millió forintba került volna. A költségek összegyűjtésére alakult meg a Kőbányai Sörgyár segítségével 1992. március 15-én a beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház Alapítvány, kuratóriumának elnöke Csoóri Sándor lett. A nemzetközi közadakozás később leállt, mert a Beregszászi Színház számára alkalmasabb épületet találtak. E kérdés megoldásának ügyét felkarolta és állandóan napirenden tartja már az ukrán-magyar kormányközi vegyes bizottság, amely 1993. február 11-én többek között az állandó színházhelyiség kiutalásának ügyében ülésezett. Végül a régi Oroszlán Szállót jelölték ki. Az átalakítási munkálatok 1994-ben kezdődtek el, ez a munkafolyamat - a pénzügyi támogatások akadozása miatt a két állam részéről - 2000-ben sem fejeződött be. A beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház működési feltételei továbbra sem adottak. Az ukrán fél a legutóbbi vegyes bizottsági ülésen ígéretet tett, hogy befejezi a színházépület tatarozását, megoldást keres a színház színészeinek és műszaki dolgozóinak lakásproblémáira stb.
A közel fél évszázados múlttal rendelkező Beregszászi Népszínház tevékenységét 1993 őszétől felváltotta a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház, amely professzionális magyar társulatként kezdte meg működését Vidnyánszky Attila elismert rendező irányításával. A Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválján, Kisvárdán állandóan részt vesznek. 1996-ban már rivaldafénybe kerültek. A beregszászi színház Boccaccio-novellákból összeállított, Vidnyánszky Attila rendezte Sólyompecsenye című előadásával elnyerte a fesztivál fődíját, az előadás egyik szereplője, Trill Zsolt megkapta a legjobb férfialakítás díját. A szakemberek szerint Trill Zsolt a beregszászi hivatásos színház lelke, kiváló alakítást nyújtott Madách Az ember tragédiájában Luciferként, Csehov három egyfelvonásosában három különböző öregemberként, Csokonai Dorottyájában Carneválként, John Ford Kár, hogy ká című tragédiájában a húgával szerelembe eső fivér szerepében. Sikeresen léptek fel a moszkvai, kijevi, lembergi, odesszai, budapesti, varsói és más nagyvárosok színházkedvelő közönsége előtt. A nehéz körülmények között működő társulat számba vette és megmutatta hazai és kárpát-medencei közönségének a magyarság által megőrzött, felhalmozott kulturális értékeket. Tudatában vannak annak is, hogy a legnagyobb érték az anyanyelv, amely összeköti a szétszóródott és elszakított magyarokat. A műsorukra tűzött, színvonalasan rendezett és előadott játékok arról is meggyőzték közönségüket, hogy az általuk féltő gonddal ápolt anyanyelv alkalmas a világ drámairodalma legkiemelkedőbb értékeinek közvetítésére. Megalakulásuktól kezdve jóformán állandó otthonuk, helyük, pénzük sincs, de lelkesek, egy rozoga busszal járják Kárpátalja falvait is. A színtársulat tagjai, akik különböző szerepeket vállaltak Vidnyánszky Attila rendező által színre vitt darabokban, 2000-ben: Kátya Alikina, Szűcs Nelli, Kacsur Andrea, Seres Tímea, Vas Magdolna, Orosz Ibolya, Kristán Attila, Tóth László, Ivaskovics Viktor, Kacsur András, Sőtér István, Veres Ágota, Varga Melinda, Béres Ildikó, Gál Natália, Trill Zsolt, Varga József, Szabó Imre, Rácz József és ifj. Vidnyánszky Attila.
| |