Előző fejezet Következő fejezet

Megrokkant élet —burgenlandi magyarok között

 

1. — Vörösmarty így képzelte a nemzethalál drámáját? A sír tegnap még magyar kisváros, zaklatott forgalmával és közönyös idegenségével. A sírba szálló nemzet csak egy töredék — még —,s akik körülveszik, tudósok, történészek, régészek. A búcsúzó gyászolói, rokonok és idegenek, vagy éppen idegenné váltak, így igazán megrendítő a kép. A gyászkönnyek lehetnek tudományos értekezések szavai az eltűnő nemzet(rész) egykori életéről, észrevétlen haláláról...

Elűzöm magamtól a halál fekete vízióját. Hiszen itt ünnepelnek. Zsúfolásig tele nézőtér a felsőőri művelődési házban, amely gonddal rendben tartott, akár a pázsit és az élősövény-kerítés az udvaron, a református templom külseje-belseje az udvar végében, a régi paplak, hol kiállítást rendeztek a színjátszók, táncosok, dalosok régebbi előadásain készült fényképekből. Fegyelmezett közönség, talán éppen ezért semmi külső jele érzelmeknek.

Előadás előtt sétát tettem a templom udvarán. A művelődési ház épülete és a templom között, mélyre rejtve, halottasház. Valaki feküdt a ravatalon. Mellette senki. Alkalmatlan halál ez itt most, senki nem akar rágondolni. Az elmúlást rút valósága zavarná a nosztalgiát, amely mindig szép és szépít. A magyar katonanótákat éneklő alsóőriek öreglegények mind, vagy két fiatal akad közöttük. Ezek az időbe hajló énekesek talán a régi-régi ősök szerepébe képzelik bele magukat, a gyepűt védő határőrök helyébe, akik a magyar államalapítás első, legnehezebb századaiban álltak itt, a nyugati vártán. A felsőpulyai, felsőőri diákfiatalokban aligha ébred ilyen nosztalgia. Szüleik kedvéért éneklik a magyar népdalokat, járják a magyar népi táncokat. Aztán kitódulnak az udvarra és egymáshoz németül szólnak. Még az alsóőriek is, noha falujukban alig élnek született németek. Ők már lélekben föladták volna, ösztönösen, észrevétlenül,miként növésnek indul a testük... és most szerepet játszanak?

Lesz-e folytatás Burgenland déli magyar szigetfalvaiban és egyetlen magyarul — is — szóló városában?

Nemcsak a Szózat költője teszi föl itt ezt a magyar kérdést, nemcsak a romantikus aggódás, hanem a nyers, kegyetlen történelem is.

Ennek a históriának a tudói tanácskoztak egy egész napon át s utána még egy fél délelőtt a felsőőri magyar művelődési házban. A negyedszázada alakult Burgenlandi Magyar Kultúregyesületnek van egy sajátos képződménye, a Magyar Intézet, amely 1988 óta történész előadókat hív meg ide Budapestről, Bécsből vagy éppen a közeli Fraknó-váraljáról.

Magyar Intézet, ahol csak nyomjeleiben maradt meg a magyar élet? A kisebbségi világban sokféle ellentmondás tűnik természetesnek, mivel maga az állapot természetellenes, amiből ki akarnak törni valamiképpen. Az intézet eddig hat önálló tudományos tanácskozást szervezett. Az elsőnek ez volt a témája: Szent István-i örökségünk. A következő két évben a kisebbségi gondokat tárgyalták meg: jogok és kötelességek, továbbá nevelés és oktatás kisebbségben. 1991-ben helytörténeti fölmérés: Burgenland magyar örökségéről. Ismét a kisebbségi kérdés, kontinensnyi kitekintéssel: a magyar kisebbségek ügye a közös Európában. Elkövetkezett a hatodik tanácskozás, a legutóbbi: osztrák—magyar kapcsolatok a történelem során, a kezdetektől máig.

Ha már ilyen mélységekben megbolygatták a hajdani nyugati gyepűk vonalát, László Gyula professzor nem hiányozhatott az előadók közül. ...Onogurok, avarok, székelyek, akik lehetnek az avarok leszármazottai is... Az bizonyos, hogy Alsóőr, Felsőőr, Őrisziget a hajdani székely és besenyő gyepűőrök emlékét rejtik. A helységek német neve a magyar egyszerű tükörfordítása: Unterwart, Oberwart... A magyar államiság megszilárdulása követelte meg ezt a gyepűvonalat. Nyolc századéven át, a Rákóczi-szabadságharc végéig, a magyar állami létet védelmezte. A történelmi viszonyok néha hosszú időre jelentéktelenné tették, a gyepű-őrző katonanépnek kenyérkereső foglalkozás után kellett néznie. Katonakorukban is az őrségi magyarok egyik kezükben fegyvert tartottak, a másikban ekét. Kivont kard — sőt, két kard két kézben — vagy magasba emelt fokos a hajdani magyar telephelyek átörökítődött, ma is használatos címerein.

— Miért fontos ismerniük az Őrség múltját? — kérdezi László Gyula professzor. — Hogy tudatában lehessenek: akárki volt az úr ezen a tájon, a magyar királyok, a bécsi császárok vagy most az osztrák köztársaság, önök itt nem vendégek, nem telepesek, hanem őslakosok.

Kiknek mondja? Egyáltalán olyan hangulata van ennek a tudományos tanácskozásnak, mintha egy tengermosta, magányos szigeten vagy elefántcsonttoronyban folyna. A Magyar Intézet rendezvényeinek szinte egyáltalán nincs befolyásuk a helyi lakosságra. A meghívottak egymásnak beszélnek. Néhány öreg ül a teremben, gazdák, iparosok, elvétve értelmiségiek. A magyar értelmiségiek már 1920 után elhúzódtak innen, Vas vármegye keleti részeibe költöztek át, vagy még távolabbra az anyaországban. Mellettem azonban néhány fiatal ül. Figyelnek kitartóan. Reménykedhetünk abban, hogy belőlük válik új magyar értelmiség az osztrák Őrségben? Felsőőrön mostanság nyílt meg a háromnyelvű, német-horvát-magyar gimnázium és a kereskedelmi iskola, 190 diákkal. Tanulnak burgenlandi magyar fiatalok a grazi, bécsi egyetemeken. Egy színinövendékük is van az őrségieknek, Horváth Barbara — így írja a nevét —, a kultúregyesület ünnepségén Ábrányi Emil versét szavalta: A magyar nyelv. Másutt, más körülmények között talán avíttnak hatna ez a költemény, itt ugyanúgy megrendíti a hallgatóságot, mint minket, székely kisdiákokat, mikor a bécsi döntés után, immár magyar főhatalom alatt először hallottuk. Az őrségi magyar egyetemisták fölveszik a helyi népviseletet, úgy állnak színpadra. Cieterán játszanak. De hányan maradnak itt felnőtt korukban? Hánynak jut méltó munkahely? Ha Ausztria innen távoli vidékeire elkerülnek, magyar magányukban mi marad meg emlékezetükből?

Kubinyi András budapesti professzor a középkori magyar—osztrák kapcsolatokat vázolja, az Árpád-kori magyar, cseh, osztrák, lengyel váltakozó perszonáluniók létrejöttét és fölbomlását, a nagyobb állami egység keresését, és a nemzeti azonosság védelmét. Szakály Ferenc témája: az Őrvidék, mint a török idők magyar hátországa. Új szemléletet sürget a magyar—osztrák történelmi kapcsolatok megítélésében. Juhász László író, jó emlékezetű szabad európás tevékenysége után, Fraknóváralja lakója és Burgenland meg Bécs magyar múltjának kutatója. Mátyás király ausztriai szereplését idézi, az osztrákok Mátyás-képének változásait, az igazságos ötéves bécsi uralkodása kapcsán. Ez a Mátyáskép idők során előbb baráti, aztán ellenséges, most inkább realista. Juhász László illő tisztelettel kijavítja Kölcseyt: nem „nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára", hanem a bécsi nép örömmel fogadta királyául Mátyást, aki szintén kedvelte Bécset, szívesen időzött benne, ott is halt meg.

Vörös Károly budapesti tanár előadásában Nyugat-Dunántúl tükröződését vizsgálta a múlt század magyar képzőművészetében. A trianoni határ ellenére az őrségi magyar hagyományokat nem lehet különszakítani Vas megyétől, egész Nyugat-Dunántúltól.

Norbert Leser egyetemi tanár Bécsből érkezett — haza. Felsőőrön él az édesanyja, a hajdani borostyánkői segédjegyző, Tarnai Gyula leánya. Nyilván ez vonzotta ide a jogász professzort, aki szakmájának jó ismerője lehet, ha immár a harmadik osztrák kancellár tanácsadója. A magyarsággal azonban nem nagyon vállalt — látható módon — közösséget, közömbösnek mutatkozott iránta. Még jó, hogy nem követte szintén szociáldemokrata apját — vagy talán a nagybátyja volt —, aki egyenesen ellenséges érzelmeket táplált velünk szemben.

Tarnai Jolán, a mama 84 esztendős: élete egy darabka burgenlandi történelem. Borostyánkő-Bernstein itt van a közelben, a felsőőri járásban. A jegyző úr leánya a szombathelyi kedvesnővérekhez járt óvodába, később ugyanitt a leánygimnáziumba. Két szombathelyi diákélete közé esett néhány esztendő és Burgenland elcsatolása. Tarnai Jolán útlevéllel járt gimnáziumba, ahol sokat szavalt, énekelt, táncolt és írt. Akárcsak az apja, aki a határváltozás után is az Őrségben maradt. A Nyugati Újság Tarnai Jolánt, a diáklányt, „Vas megye legfiatalabb írónőjének" nevezte. Majd később ,3urgenland első magyar írónője" lett, míg nem tért át a német nyelvre, bécsi lapok munkatársaként. A Frauendich-tung im Burgenland (Burgenlandi költőnők) antológia 1954-ben már osztrák költőként szerepelteti. Két jelentősebb önálló kötete: Die Pappelalle (A nyárfasor), novellák, 1974, Ring des Daseins (Ittlétünk gyűrűje), versek, 1980. A hajdani Vas megye legfiatalabb írónőjének kifejezési nyelve régóta a német, de élményanyaga jórészt magyar és őrségi.

Nem egyetlen mai osztrák író, akit az őrségi magyarság „adott" a nyugati szomszédnak. Lantos Titusz — németesen Titus Lantos — a stájer írók körének tagja, polgári foglalkozása szerint tanár Pischeldorf helységben. Könyveinek mecénása a tartományi kormány és a kultuszminisztérium. Édesapja a burgenlandi Nagyszentmihályon tanított és kántorizált. Német nőt vett feleségül, Lantos Titusz vegyes családban született Felsőőrön, 1937-ben. Gyermekként német környezetbe került. Grazban végzett tanítóképzőt, majd egyetemet, harminc éve Kelet-Stájerországban a német irodalom és a történelem tanára. Költeményeibe szívesen belesző magyar szavakat, fordulatokat, idézeteket. „Köd előttem / köd utánam! / Jetz kommt die Zeit der Zaubersprüche". (Most a varázsigék ideje jön.) A német szövegbe ágyazott magyar szavak, a nótabeli búcsúzás — tiszteletkör a gyermekkor süllyedő világa előtt. Lantos Titusz asszimilálódott, így alakult a sorsa, de nem renegált, hiszen a renegát iszonyodva, félve fordít hátat mindannak, ami addig volt, menekül önmaga elől...

Leser tanár úr is tett egy „tiszteletkört" szülővárosában, a felsőőri tudományos tanácskozáson: magyar mondatokkal kezdte az előadását. Idegenesen ejti a magyar szavakat, érződnek rajtuk a bécsi évtizedek. De a különösen ejtett magyar szavak, majd német nyelvű" előadása józanságba oldotta a „kényes kérdéseket" is: századunk osztrák—magyar kapcsolatainak buktatóit, Burgenland Ausztriához csatolását, a soproni népszavazást, Horthy Miklós kormányzó szerepét az eseményekben... Német apa és magyar anya gyermekeként, Leser professzor láthatóan lelkek hídját kívánja építeni, mindenkor az osztrák hídfőállásról elindulva. Másként nem is lehetne eredményes a hídépítés, ehhez itt vagy ott, valamelyik parton állni kell. Levegőben lebegve lehetne-e pilléreket verni le a sodró áradásba?

 

2. — Egyféle magán közvéleménykutatással kíséreltem megtudni, hogy mit és hogyan ismer az őrségi — burgenlandi — magyar ember mindabból, amit történészek dokumentumok alapján ősei sorsáról föltártak? Meddig nyúlik vissza itt a történelmi emlékezet?

Késő avar kor? Székely eredet? Csupa kérdőjel a burgenlandi magyar számára, amiket föl sem tesz. Vér-Bulcsu gyepűőrzői? Rég kihullott a tudatokból, hogy őrségi autonómiájuk élén az őrnagy állott. Nomen est ómen... A határvédelem fejében éppen úgy kiváltságokban részesültek, mint a magyar világ keleti végein a székelyek. Majd a 17. században törik le az őrségiek jogait, a Batthyányak jobbágyi szolgáltatásokra kötelezik őket. így tett volna a helyükben minden hatalomra jutó család, teszem hozzá magamban, mert gondolatban sem szeretném megsérteni sommásan és igaztalanul azt a családot, amelyik mártír miniszterelnököt, tudós püspököt, szent életű orvost adott a magyar nemzetnek.

Csaták zajlottak itt, az Őrségben is a Habsburgok elődei, a Babenberg hercegek és a magyar királyok között. A mai őrségi magyarok ősei ott harcoltak Bécsújhely közelében, IV. Béla király győztes seregében. A török előretörése idején — mint egy forgószínpadon — megfordul a veszély iránya. Szerencsétlen földrajzi helyzete — ugyan melyik határvédő vidék nem volt baljós helyzetben? — 1532-ben a pusztulását okozta. Majdnem másfél évszázaddal később, 1664-ben a török nagyvezír, Achmed Köprili szenved vereséget, Szentgotthárd és Nagyfalu között.

Másik hajdani erősség a közelben: Németújvár. A 16. század végén fölállított nyomdája előbbre vitte az egész magyar művelődést.

— Németújvár? — kérdez vissza egy idősebb alsóőri magyar. — Ilyen helység nincs Burgenlandban!

— Güssing — mondom a német nevét. Erre nagyot bólint, igen, az van, közel ide, a szomszédos Bezirkben, vagyis járásban.

Bocskai? Rákóczi? Vak Bottyán? Nevükre nem gyullad ki fény a szemekben. Pedig a határvédő nyugati székelyek hajdanában minden magyar harci riadóra azonnal válaszoltak. Bocskai István hajdúival együtt riasztgatták a császáriakat. Itt is kibontották II. Rákóczi Ferenc szabadságharcának zászlaját. Bottyán János kuruc generális 1705-ben a Dunántúlt megtisztította a császári katonáktól. Semmi nyoma a népi emlékezetben. Napóleon francia császár is csak a tankönyvekből ismerősük, pedig katonái 1809-ben az őrségi falvakban is megfordult.

Napóleon! Székely emlékeimmel most érzékelem, hogy azért mégicsak nagy a földrajzi távolság a Székelyföld és az Őrség között. Történelmi víziómban a franciák császára mindig valahol nagyon messzire esett tőlünk, s lám, az a messzeség itt volt, az Őrségben. Hány száz kilométer a távolság mondjuk Csík vármegye és Alsóőr között?

Igazi híd idők szakadékai fölött, a nyelv, a tájszólás megőrzött ízei. Mikor először jártam Szombathelyen és eligazítást keresve megszólítottam egy falusi küllemű, idősebb férfit, olyan „székelyesen" válaszolt, mintha Sepsiszentgyörgyön lettem volna.

— Maga őrségi, bátyámuram?

— Eleddig az lennék, de ezt honnan tudja? Most lát először.

Dél-Burgenlandban egy kicsinyke patak fölött haladunk át. Magyar neve: Szék. Szeres települési rendszer volt itt is, mint a Székelyföldön. Imre Samu nyelvész, Felsőőr szülötte könyvekben dolgozta föl az itt beszélt magyar nyelvjárás sajátosságait: A felsőőri földművelés, Debrecen, 1941, A felsőőri nyelvjárás, Budapest, 1971. Székely „eredetre" vall jónéhány dűlőnév. Családnevek, amelyek ma is megtalálhatók az Őrségben, a megfogyatkozott magyarság körében és a Székelyföldön: Adorján, Balikó, Balázs, Benkő, Farkas, Gál, Imre, Pongrácz, Osvát, Szabó, Zámbó.

Két történelmi eseményt tartott még jó emlékezetében az őrségi népi tudat.

Felsőőr magyar lakói úgy érzik, hogy nekik is van annyi közük a 48-as magyar szabadságharchoz, mint bármelyik más magyar tájnak a Kárpátok medencéjében. Ezt idézi a város egyik főutcája, a Gráf Erdődy Strasse. Egyik legnagyobb birtokos család volt ezen a vidéken, együtt a Batthyány, Kőszegi és Németújvári arisztokrata famíliákkal. Semmi különös nincs abban, hogy a mai Ausztriában főutca őrzi egy magyar gróf emlékét. Hiszen maga a grófi cím is német találmány — az első magyar gróf Hunyadi János volt —, a magyar arisztokraták történelmi jelenléte természetes itt.

Csakhogy a felsőőri névadó gróf inkább volt magyar hazafi, mint osztrák előkelőség.

Az idegen katonákat vigyék el tőlünk, a magyar katonákat hozzák haza! — egyike az 1848. március 15-i tizenkét pontnak. Sok magyar katona állomásozott a hazán kívül, szétszórva a Habsburgok birodalmában. Huszárszázadok nem várták meg Bécs engedélyét, önhatalmúlag elindultak haza. A Lenkey-huszárokat a történelem és Petőfi versével az irodalom is számon tartja. Linzben is szolgáltak magyar huszárok, akik a márciusi ifjak hívására hazaindultak. Éjjelente vágtattak az országutakon, nappal az erdőségekben rejtőzködtek. Az első magyar helység, amelyet útba ejtettek, Felsőőr volt. Ünnepélyesen fogadták és megvendégelték őket.

Következő esztendőben a felsőőriek korántsem ennyire vendégszeretők. 1849. július 13-án a bevonuló császári csapatokat fegyverrel fogadták. Vezetőjük a helység katolikus papja, Jungvérth János. A büntetés: 40 ezer forint hadisarc.

Ekkor lép a színre Erdődy gróf. Aranygyapjas lovag, a legmagasabb osztrák rendjelet viseli, aligha lehetne lázadónak tekinteni. Szerencsére barátja az osztrák sereg parancsnoka, akinél a büntetés felét lealkudta. Másik felét saját zsebéből fizette ki. Hálából a település — akkor még falu — egyik fő utcáját Erdődy grófról nevezték el.

Az már osztrák nagyvonalúságra vall, hogy 1920 után a Bécs uralma alá adott városban senki nem akarta levétetni az Erdődy grófok utcatábláját. Vajon mi lenne a sorsa Funar városában, a mai Kolozsváron?

Másik drámai esemény az Őrségben, annak burgenlandi részében, a második világháború volt. Itt ez már 1939-ben elkezdődött, mivel Hitler 1938-ban uralma alá hajtotta Ausztriát, s benne a burgenlandi magyar településeket. Azonnal bezárták a magyar iskolákat, betiltották a magyar nyelv használatát a hatóságoknál, a közéletben. Csak a templomokban tűrték meg — egyelőre. Mit számított Berlinben az, hogy Magyarország hivatalosan Németország szövetségese volt, és egy szövetséges nemzet fiainak nem ilyen bánásmód járna!

Roppant keserűi lecke volt ez a magyarságnak. Hiszen kezdetben a Német Nemzeti Szocialista Munkáspártnak magyar hívei is akadtak Burgenlandban. Felsőőrön lovas bandériummal és cigányzenészekkel vonultak fel az Anschluss megünneplésére, de a németek elkergették őket: ez nem a ti ünnepetek!

Miként is lehetett volna „a magyarok ünnepe" is, mikor Hitler birodalma a nyelvüktől is megfosztotta őket. Katonának azonban behívták a magyarokat, a Harmadik Birodalom szolgálatára. Távoli helyőrségekbe szórták szét őket, hogy ne nagyon érintkezhessenek egymással. Ezek a kényszerű németek, a székely gyepűvédők utódai, a Wehrmacht egyenruhájában jelen voltak Oroszországban, Franciaországban, Görögországban, főleg mindenütt a frontokon...

Alsóőr kicsi főterén, szemben a községházával, hatalmas közös sírkő, az első és a második világháború hősi halottainak emlékműve. „Emelték az amerikai és itthon lévő testvéreik" — így a fölirat. Középen: „Az elesett és eltűnt hősök emlékére!" Ezeknek a hősi halottaknak a fényképeit láthatom a templom bejáratánál. Kísérteties látvány: szép szál nyugati székely férfiak, fiatalok, tiszta tekintetűek, de arcuk halált sejtőn komor. Mindegyik a Wehrmacht egyenruhájában.

Megszámoltam a hősi halottakat. Az első világháború 28 áldozatot követelt Alsóőrtől.

A második 85 fiatal magyar életet. És mégis élünk!

Az első nagy háború kitörésekor 1393 magyar élt Alsóőrön, a második világháború kezdetén még ezer sem. A veszteségük mégis háromszoros volt német uniformisban.

Ezek az alsóőri meg az őrségi magyar halottak szerepelnek-e valahol a magyar háborús veszteségek listáján? Vagy holtukban is kirekesztette őket a nemzetből a sanyarú őrségi történelem?

 

3. — Ennek a helyi történelemnek egyik mozzanata fél évszázadon át éppen úgy kitöröltetett az emlékezetből, mint a háborús áldozatok. Sőt, az előző negyedszázadban, 1920 és 1944 között se nagyon emlegették. Akkor azért nem, mert zavarta volna a viszonyt Magyarország és Ausztria között. Márpedig a minden oldalról ellenséggel körülvett, a Kisantant gyűrűjébe szorított Magyarországnak létszükséglete volt az egyetlen szabad kapura Nyugat felé.

Az eltitkolt emlék a Lajta bánság története.

Vissza kell lépnünk az idő országútján jó néhányat, hogy megérthessük a történteket. Az első világháború végén előbb Eduárd Benes dr., az új állam, Csehszlovákia külügyminisztere szerette volna megszerezni, országa és a délszláv királyság számára, egyféle „szláv korridorként", Nyugat-Magyarország jelentős részét, Mosón, Sopron, Vas és Zala vármegyéket. Összesen 16 714 négyzetkilométert, 2 905 000 lakóval. Ezt a tervet terjesztette elő Benes 1919. február 5-én a békekonferencia legfőbb szerve, a Tizek Tanácsa elé. Az amerikai, angol és olasz kormányoknak köszönhető', hogy a Benes-féle „szláv korridor tervét" végülis elvetették. Négy hónappal később, 1919. június 16-án az osztrák kormány nyújtott be igényt egy — a „korridornál" keskenyebb — sávra, nagy többségben németek lakta nyugat-magyarországi területekre. „A békekonferencia több szempontra is figyelemmel, nagyrészt helyt adott az osztrák kérésnek. Megajándékozta Ausztriát Magyarország kárára. Ajándékozási szempont volt, hogy ezzel kárpótolni akarták az Olaszországhoz, Jugoszláviához és Csehszlovákiához csatolt osztrák területekért. Szempont volt az is, hogy Ausztria nem követte a magyar példát, nem valósított meg kommunista fordulatot, továbbá a békeszerződésben lemondott a Németországgal való egyesülés tervéről, amelytől az európai antanthatalmak leginkább tartottak." (Zsiga Tibor: „Communitas Fidelissima" Szentpéterfa, Szombathely, 1993.)

Ausztriával 1919. szeptember 10-én Saint Gemainban írták alá a békeszerződést. A Felvidéken cseh csapatok, Délen szerbek, Erdélyben, Budapesten is románok. A magyar társadalom lassan ébredt dermedtségéből és Ausztria, a volt szövetséges ellen fordult. Szabadcsapatok jelentek meg Burgenlandban, magyar katonatisztek vezetésével. Kikiáltották a Lajtabánságot. Központja Felsőőr.

Nyilván, ezek a tisztek Horthy Miklós fővezér és a nemzeti hadsereg hívei. Ez a körülmény az utóbbi fél évszázadban olyan ellenszenvet támasztott a magyar történészek egy részében, hogy csak elítélően szóltak az 1921 augusztusa és novembere között zajló nyugat-magyarországi fölkelésről, ennek szereplőiről, sőt a céljaikról is. Ugyanazok a történészek, akik a Magyar Tanácsköztársaság 1919-es országmentő hadjáratait méltó elismeréssel emlegették. Vajon a cél mindkét esetben nem a honvédelem volt-e idegen diktátumokkal szemben? Stromfeld Aurél ezredes elsődlegesen a haza védelme nevében vállalta a magyar vöröshadsereg vezérkari főnökségét, és akkor mondott le erről a tisztségéről, mikor Budapest beleegyezett a visszafoglalt felvidéki területek kiürítésébe. Történészek egy másik csoportja, hasonló elfogultságból a magyar vörös katonák nemzeti áldozatát nem hajlandó kellőképpen megbecsülni. Izekre szedjük történelmünket, feleselő ideológiák nevében, míg a nemzet fönnmaradásának mindenkori hőseire árnyék hull...

Nagyhatalmi nyomásra Horthy Miklós fővezér végülis kénytelen volt megvonni burkolt támogatását a Lajtabánságtól, és utasította a fölkelőket a terület elhagyására. A fölkelésnek azonban jelentős része volt abban, hogy a győztes hatalmak népszavazást rendeltek el Sopronban és környékén, s ennek nyomán a város és nyolc község Magyarországnál maradt.

Burgenland maroknyi magyarsága ma tiltás és gátlás nélkül emlegeti a Lajtabánságot, mint önnön történelmének egyik epizódját: emlegetik Sopront, és ugyanígy Szentpéterfát, Pornóapátit és Csatárt, amelyek az Őrséggel egyazon Vas megyében fekszenek, és a békeszerződésben meghúzott első határvonal Ausztriához csatolta őket. Itthon maradásuk egy sajátságos „népszavazás" eredménye volt, amit Szentpéterfa esetében mostanság elevenített fel Galambos Iréne-usz, Alsóőr katolikus papja az Őrség című kiadványban, a szentpéterfai születésű dr. Harangozó Ferenc prelátus (1908—1991) sorsába ágyazottan.

Annyi megjegyzés idekívánkozik, hogy az Őrség az osztrák állam anyagi támogatásával jelenik meg. Bécset egyáltalán nem zavarja, ha magyar nemzetiségű állampolgárai saját történelmüket nemzeti eszményeik jegyében tárgyalják.

„A kis Feri 1920-ban került a kőszegi bencés gimnáziumba — írja Galambos Iréneusz. — Az első osztályt éppen elvégezte, amikor Szentpéterfát még néhány községgel egy évig Ausztriához csatolták. Másodikos lett volna. Tanárai azt tanácsolták: legyen egy évig magántanuló. így otthon volt 1921. október elején, amikor Burgenlandot megszállták Prónay vezetésével a Lajta bánsági csapatok, akiket a nép kalaposoknak nevezett. (Ezzel és szedett-vedett ruhájukkal akarták ország-világ előtt kifejezni, hogy ők nem reguláris csapatok, hanem népfölkelők.) A szentpéterfaiak, bár túlnyomórészt — mint látni fogjuk — magyar érzésűek voltak, a kalaposokkal nem nagyon szimpatizáltak. Pár teherautóval érkeztek, mégis lovaskocsikat rekviráltak, a módosabb gazdákra adót vetettek ki, amit aztán elvertek a kocsmában, így pl. egy Dobos nevű* főhadnagy, aki társaival a Holzer-féle kocsmában tivornyázott. Éppen miattuk szervezték meg háborút járt férfiakból előbb az éjszakai, majd a nappali őrséget a falu határában. Édesapja is ezek közé tartozott. Egyszer őt is magával vitte az őrségre, éppen akkor, amikor Dobosékat bőrig ázva, dideregve találták. Nem bántották őket, inkább száraz ruhát adtak rájuk, majd átadták őket a magyar csendőröknek. November végén aztán bevonultak az osztrák katonák, Szentpéterfára csak karácsony előtt. A soproni népszavazás után ők is népszavazásra számítottak. így köszöntött rájuk 1922. március 10-e, amikor az antant hatalmak határbizottságának (Grenzkommision) tagjai Szentpéterfán jártak, és elbeszélése szerint szinte az egész falu piros-fehér-zöld zászlódíszbe öltözött, csak a plébániától északra néhány ház nem volt föllobogozva. Az éjszaka folyamán piros kendőkből, fehér lepedőből és zöld kötényekből szabták és varrták a zászlókat. Reggelre olyan volt a falu, mint Darázsfalván a pápalátogatás alkalmával a magyar zarándokok sokezres tömege, egész életre felejthetetlen látvány. Amikor a bizottság megérkezett, szinte az egész falu ott volt a bíró háza előtt, mindez nyilvános szavazásnak tűnt. Nyilván ez a tény befolyásolta a bizottságot döntésében, hogy Szentpéterfa visszakerült Magyarországhoz." (Az 1991-ben megjelent Grenzfall című könyv erről a következőket írja: Prostrum war in zwei Láger gespalten: der nörd-liche Teil, der aus 15 bis 20 Hausern bestand, demonstrierte für Österreich, der südliche und, armere ungariche Teil für Ungarn. A falunak több mint 300 háza volt akkor!)

A Galambos atya által idézett mondat magyarul: „Szentpéterfa két táborra oszlott: az északi rész, amely 15—20 házból állott, Ausztria mellett nyilatkozott meg, a déli része és a szegényebb magyar rész Magyarország mellett".

Magyarokon kívül horvátok és németek is piros-fehérzöld zászlót tűztek ki.

 

4. — Milyen most az őrségi — burgenlandi — magyarság nemzettudata? Deák Ernőt kérdezem Bécsben. Az 1956-os forradalom után keresett oltalmat Ausztriában. Azon a tragikus sorsfordulón 180 ezren érkeztek az őrizet nélkül maradt magyar-osztrák határon, 34 ezren Jugoszlávián át menekültek. Tízenegyezren maradtak Bécsben és egész Ausztriában. Tehát jóval több magyar él most Bécsben, mint Burgenlandban. Döntő többségük 56-os. Ugyanis az előző emigrációs hullám idején, 1945-től 1955-ig, mikor Ausztria keleti része szovjet megszállás alatt volt, a menekülő magyarok meg sem álltak az Enns folyóig. Mentek... „túl az Óperencián". Ez az operett-fogalom valóban ehhez az osztrák folyóhoz kapcsolódik. Ober Enns... óperencia...

Érezhetnék egyféle párhuzamot a két ausztriai magyar közösség, a bécsiek, jószerént értelmiségiek és burgenlandi törzsökös őrségiek meg a moldvai csángók és a múlt századi bukuresti magyar emigráns értelmiségiek között. A buku-resti 48-as magyar emigránsok „fölfedezték maguknak" a paraszti csángó tömeget és egyféle szószólói lettek. Igaz, egy jó évtizeddel Magyarországról való kényszerű kifutásuk után.

De a bécsi magyarok kezdetben alig tudtak a burgenlandi magyar nyelvszigetről, egyébként is elfoglalta őket saját megkapaszkodásuk, nem indulhattak lélek- és nyelvmentésre Burgenlandba. Akárcsak a bukuresti magyar emigránsok esetében, itt is végbement később ez a folyamat, a hatvanas évek második felétől a bécsi magyar értelmiségiek az Őrség felé fordultak. Kapcsolatuk nem volt felhőtlen, a tényleges vagy fölcsiholt ellentétek részint annak a következményei voltak, hogy a magyar pártállam, a maga szűk érdekei szerint, nem kevésbé az akkori Magyarok Világszövetsége révén, igyekezett a bécsiek ellen hangolni a Burgenlandi Magyar Kultúregyesület hangadó vezetőit. Az emigránsokban még mindig ellenséget látott.

Csak az 1976-os osztrák nemzetiségi törvény rendezte a burgenlandi magyarság helyzetét, elismerte népcsoporti jogaikat. Az oroszok 1955-ös kivonulásakor kötött osztrák államszerződés ugyanis „elfelejtett" ugyanolyan — nem túl lényeges — nemzetiségi jogokat biztosítani a burgenlandi magyaroknak, mint amennyi a velük együtt élő horvátoknak kijárt. Szegények nem szlávok, és még Titójuk sem volt!

Most önálló testületként ismeri el az osztrák állam mind a burgenlandi őslakosokat, mind a bécsi menekült magyarokat. Miként ítéli meg a mai őrségi életet Deák Ernő dr. az Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetségének elnöke, Bécs tekintélyes, cselekvő közéleti embere. A bécsi egyetemen végzett, majd ugyanitt az Osztrák Tudományos Akadémia munkatársa. A Bécsi Napló főszerkesztője, a megújult, mai Magyarok Világszövetsége alakító személyisége. Elismert szakértője a kisebbségi kérdés elméletének és gyakorlatának.

Minek nevezhető a burgenlandi magyarok mai lelki habitusa: nemzettudatnak-e vagy inkább regionális tudatnak?

— Semmiképpen sem nemzettudat, talán még regionális tudat sem, hanem inkább falutudat. Az a három-négy település, amelyik még egyáltalán magyarnak vagy magyar nyelvűnek mondható, a saját struktúrájából kifolyólag az. Nem lehet az erdélyi vagy a felvidéki magyarság kategóriájában gondolkozva állítani azt, hogy az őrségi falvak magyarságtudattal rendelkeznek.

Felsőőr magyar művelődési házában négy falat is betöltenek azok a fényképek, amelyek az őrségi magyarok anyaországi kirándulásait örökítették meg. A burgenlandi magyarok az utóbbi évtizedben személyes kapcsolatot létesítettek Budapesttel és a magyar városok, tájak szinte mindegyikével. Ezek sem kötik az őrségieket lélekben, élményekben a nemzet egészéhez?

— Itt időbeli eltolódások vannak. Nehéz vagy nem is lehet igazán behozni az időbeli hátrányt. Túl hosszú volt az elszakítottság, nemcsak földrajzilag, de lelkiekben is. A magyar öntudat kifejlődésének egyik gátja volt az is, hogy a magyarnyelvűség nem jelent egyenrangúságot a németnyelvűséggel. Aki tehát az érdek és nem a lélek oldaláról közelít, az egyenesen hátrányt lát a maga magyarságában. Értéket, hasznot semmiképpen. Súlyosan megterheltek az őrségi magyarok történelmi tapasztalatai is. A két háború között határozott magyarellenes politika érvényesült. Ennek legdrámaibb szakasza a Hitler-rendszer uralma volt. De a szovjet katonai megszállás ideje sem kedvezett a burgenlandi magyar öntudat erősödésének. Inkább gyengítette.

Az őrségi magyar kirándulók idegen szemmel tekintenek szét a mai Magyarországon?

— Ezt semmiképpen nem mondanám. De magyarságtudatuk mindenképpen félszeg. Valamikor a hetvenes évek elején történt a fordulat, amelyről — mint egy kerékről — lecsúsztunk. Akkoriban az iskoláskorú gyermekek játék közben az utcán egymás között még magyarul beszéltek. Sűrűn eljártam akkoriban az Őrségbe, különösen Őriszigetre. Majd a hetvenes évek végén azt kezdtem tapasztalni, hogy a gyermekek egymás között itt-ott beszélnek magyarul, vagy akkor, ha magyarul kérdezem őket. Előfordult Őriszigeten az is, hogy nem értették meg a magyar kérdésemet.

Éppen Őriszigeten?

— Egykor ez volt a megmagyarabb település az Őrségben. A magyar nyelv feladása nem egy ütemben megy végbe. Alsóőrön most tapasztalni egyféle átbillenést, ami a diákok nyelvhasználatát illeti. Ez a lényeges, ez a jövő, a fiatalság. A várossá nőtt Felsőőrön, a nagy német fölény ellenére, mintha megszilárdult volna egy „klasszikus" kisebbségi életvitel, magyarságtudat. El kell látogatni az iskolákba, magyarórára, mert önálló magyar tanintézetek nincsenek. Az iskolákban lehet megfigyelni, hogy miként él vagy hal el a magyar nyelv Burgenlandban.

Alsóőrön az utcákon a gyermekek németül beszélnek egymással, ezt megfigyeltem magam is. Az osztálytermekbe nem léphettem be. Rácz András igazgató zavartan, udvariasan, de elutasított: ehhez külön engedélyre lenne szükségem Kismartonból, a tartományi székvárosból. Mit mondhattam magamban: akárcsak Romániában, Ceausescu idejében! Nemcsak ebben az esetben kényszerültem efféle összehasonlításra. Tudomásom szerint Bécsben kisebbségi tanács, testületfoglalkozik a kisebbségi kérdéssel. Ebben a tanácsban jelentősebben van képviselve az államhatalom, mint a kisebbségek.

— Nézd, én is tagja vagyok ennek a tanácsnak. Föladatunk főleg a tanácsadás. Fölhívhatjuk a figyelmet a gondokra, a problémákra. Tanácsolhatunk az állami szerveknek a magyar népcsoportot — vagy más kisebbségi közösséget — érintő kérdésekben. Például az anyagi és szellemi támogatást illetően. Kezdeményezhetünk is. De a tanácsnak — úgy hiszem — még ezután kell kiépítenie tevékenységi körét.

Nagyon el lehetne töprengeni azon, hogy tulajdonképpen mit is tehetünk a magyar népcsoport érdekében.

Gondolom, maga az élet fogja kijelölni a megoldandókat. Érdemes eltűnődni azon, hogy tízezres vagy akár ötezres nemzeti közösség mondjuk a középkorban meg tudta őrizni önmagát az egész nemzet segítése nélkül is, kinevelte helyi vezetőit, ösztönösen ápolta anyanyelvét, hagyományait. Az anyaországról lefaragott burgenlandi töredék magyarság kisebbségi létének első percétől önmagát sorvasztotta. Mikor a német lakosság immár hatalmi helyzetben új élete megszervezésével volt elfoglalva, hiszen még neve sem volt a tartománynak, az első tartományfőnök találta ki a Burgenland (várak földje) elnevezést, az elcsatolt magyar vármegyetestek német elnevezése alapján, akkor a magyar értelmiség szinte teljes egészében elment innét. Pedig most lenne szükség minél több értelmiségire. Bécs magyarsága kiváló értelmiségieket számlál...

— Hosszú időn át kísérleteztünk, hogy szorosabbra fogjuk együttműködésünket az őrségiekkel. Emberi kapcsolataink kiépültek, de szervezeti összefogás nem jött létre. Sőt, nem egyszer csúnya ellentétek támadtak közöttünk. Most talán újra elkezdhetjük a munkát. Az ellentétek gyökere a rivalizálás volt, ez megszűnt, nincs tovább értelme. Átvihetnénk Bécsből az Őrségbe bizonyos magyar rendezvényeket, elsősorban az Európa Club előadásait, ezek a legrangosabbak. Szervezhetnénk vitaesteket, beszélgetéseket, szavalóversenyeket. Látjuk a tennivalókat, csakhogy az időnk és erőnk nem végtelen. Bécs hajszás város. Ott kellene folytatnunk, ahol a hetvenes években abbamaradt...

 

5. — Abban az időben Őrisziget már-már magyar szellemi központ. „Egy idő múltán Kovách Aladár hamvait kísértük végső nyugvóhelyére, a nyolcszázéves magyar temetőbe, Szigeten, az Őrség legmagyarabb táján."

Szathmáry Lajos följegyzése válogatott verseinek Ajándék című kötetében, az Utóhangban. Az 1992-ben Budapesten megjelent kötet — Szíj Rezső majdani kiadói vállalkozásának reménységeként — húsz évvel ezelőtt már megszerkesztve állott, egy vándorló, bujdosó irodalomszervező asztalán őriszigeten. Kicsiny falusi házban, ahol nincs egyéb az életvitel legszükségesebb föltételeinél. Itt rendezte be nyári otthonát, írószobáját Kovách Aladár, egy nagy nemzedék reménysége, akit elűzött hazájából a diktatúra.

Vándorló a költő is, Szathmáry Lajos, a hajdani pataki diák, a népi írók mezei hadának katonája, Erdély szerelmese, akinek tüdejét az erdélyi havasok mentik meg, és aki életével is megmentette volna Erdélyt, ha a sors minden hatalma nem esküszik össze ellenünk. „Belehalok, úgy ideköt a táj" — írja 1944. szeptember 3-án, az orosz-román seregek harapófogójába szorított Sepsiszentgyörgyön. Szathmáry Lajost akkor riasztja meg egy életre a kérdés: „Mondd, lesz-é, lesz-é visszatérés?" Lélekben el sem ment soha a költő, velünk maradt a Duna-Tisza síkságán, Rákospalotán, Sárospatakon, a szellem-Erdélyben, pedig azóta sem lépte át a hegyeshalmi határállomást. Amerikában támasztott életlehetőséget magának, a szülőföld, a haza szerelme a verseiben és mecénási nagyvonalúságában él tovább.

Ide, őriszigetre eljött. Kovách Aladárhoz, meg a szigeti jó magyarokhoz. Innen már látni a haza köpenyét, miként a nagy bujdosó előd, Mikes Kelemen állt meg a Kárpátok külső karimájánál, midőn a Zágonba vivő út örökre be volt földve előtte. Ez a hűség és vonzás hozta el Zilahy Lajost a Vajdaságba élete utolsó évtizedeiben. Miként az ember megáll a szülői ház előtt, melynek kapuján belül már más a gazda. Szathmáry Lajos a fájdalom hazajáró lelke volt őri-szigeten, amíg egyáltalán volt kihez ide jönnie. Amíg itt élt Kovách Aladár s itt lehetett találkozni László Gyula professzorral, Tatay Sándorral, az íróval, Szíj Rezső író-történésszel és művelődési mindenessel, Hartyányi Istvánnal, a népi írók bibliográfusával.

Emlékezetük itt maradt, de csak az öregek szívében.

Pathy Lajos ilyen szigeti öregúr. Mindenes boltja, ahol időnként még a szombathelyi napilapot is meg lehet vásárolni, az egyetlen őriszigeti főutca kanyarodójában áll. Nyitva tart munkaszüneti napokon is. Az üzletet a jó hetvenes tulajdonos fia vezeti. Pathy Lajosnak van ideje, behív a szomszédos „tiszta szobába", a maga házi múzeumába. Teljes eszmei összevisszaságban találni itt az Osztrák-Magyar Monarchia meg a két háború közötti Magyarország emlékeztetőit, bélyegeket, képeslapokat, könyveket, még katonai holmit is. Megbonthatatlan emlék-világ, amelyet elevenen tart a házgazda szemérmes hűsége.

Burgenlandban másutt is jártam ilyen „házi múzeumban". Kismarton tőszomszédságában, Nagyhöflány községben. Történelmi falak között, a szőlődombok aljában, dr. Ábrahám Lajos áhítattal őrzi a maga Erdélyét, Kalotaszeggel, a székelyekkel, a múló idővel. És Tirolt, amelyhez szintén lélekben kötődik. A doktor úr egyetlen magyar a településen, mindenki így ismeri, és szívesen útba igazítanak hozzá. Senkit nem zavar Ábrahám Lajos ábrándos magyarsága, miként az se jutna eszébe senkinek, hogy Kismarton főterén letakarja a hercegi kastély domborműveit Attila hun királyról, a honszerző Árpádról, meg mindahány magyar szentről és nagy királyról.

Az öreg szigeti boltos magától értendőnek találja, hogy Kovách Aladár itt szerzett hazát magának, miután a határon túlit elveszítette. Része lehetett ebben a döntésben annak is, hogy a Pathy-ház ajtaja mindig nyitva állott az erre járó magyarok előtt.

— Deák Ernő sűrűn jött hozzánk, minden nyáron, családjával együtt. Volt úgy, hogy két hétig is itt maradtak. Most mintha messzebb lenne Bécs, mint eddig, pedig az autósztráda Felsőőrtől valósággal röpíti az embert...

Kovách Aladár irodalmi munkásságáról keveset tud Pathy Lajos boltos. Sok minden rejtve maradt ebből még az irodalomtörténet előtt is. Pathy Lajosnak nem járt a kezében Szabó Dezső regénye, Az elsodort falu Kovách Aladár kiadásában. Ismerte a különös író ragaszkodását Őriszigethez: lakása Bécsben volt, nyilván írói és kiadói műhelye is. Őrisziget egyféle „támaszpontja" lett, a régi községházán bérelt két szobában, ahol a nyarait töltötte. Egy legenda is fűződik Kovách Aladárhoz Őriszigeten, amit talán maga az író keltett, elejtett szavaival, vagy a falucska népe tulajdonított neki. Őrisziget a honfoglalástól kezdve önálló község volt mindig. 1971-ben Vasvörösvárhoz csatolták, egy ma már tiszta német nyelvű településhez. Őrisziget eltűnt a közigazgatási térképről, vagyonát beolvasztották Rotenturm an der Pinka községbe. így követelte meg a közigazgatási ésszerűség, amit a falu sérelemnek tekintett. Elhiszem, hogy Kovách Aladár megpróbált tiltakozni ez ellen Kismartonban a tartományi főnökségnél. De aligha számíthatott meghallgatásra. Talán a magyar közigazgatás is végrehajtott volna ilyen egyesítést. A kisebbségi életben az ésszerűség is az érzelmek, a bántottságok vagy félelmek lencséjébe kerülhet. Pathy Lajos egyenesen úgy tartja, hogy Őrisziget elnémete-sedése akkor gyorsult föl, a falura ráborult „a nagy magyar árnyék."

Kovách Aladár elmúlása pedig az öreg boltos számára kicsit azonos lett a magyar nyelv halálával.

Romantika volt-e a múltba menekülő írótól, aki drámájában, a Téli zsoltárban zaklatott korban, 1940 táján idézte meg a magyar szellem megtartó nagyságát, Apáczai Csere Jánost, hogy Őriszigeten ütött tanyát? Sírköve szerint, amely a maga választotta sírhelyen áll a szigeti temetőben, 1908-ban született, az erdélyi Dés városában. Azt már nyilván én teszem hozzá, hogy a Püski Kiadó lektora volt Pesten, rövid ideig a Nemzeti Színház igazgatója. A Mindszenty-per árnyékában menekült el Magyarországról. Szerkesztője lett a Szabad Európa Rádiónak, munkatársa a Francia Rádiónak, egyik alapítója a Nemzetőrnek. Nyugaton újra kiadta a Téli zsoltárt, egy kötetet jelentetett meg a Mind-szenty-perről, egy másikat Trianonról. Vonzották a magyar drámák, miként saját élete is az volt.

Száműzetésében is magyar levegőt akart szívni. Őrsziget néhány kilométernyire a mai magyar határtól, mégis ,.Nyugat" volt, mikor otthon keleti időszámítás járta. A katolikus öreg templom, a lakosság székelyes hagyományai, népszokásai és főleg az akkor még tisztán élő magyar nyelv az otthonosság érzetét ébresztette föl benne. Füzetsorozatot indított Szigeti Kiskalendárium címmel, a háromszázfős kis települést beemelve a magyar művelődésbe. Míg Saarbrückenben a Városi Színház német fordításban játszotta Hamueső című darabját, a szerző szegényes házban szegényen élt és minden megtakarított pénzét arra költötte, hogy kiadja az anyaországban megtagadott klasszikus magyar műveket. Család, feleség, gyermek helyett ez volt az ő nagy családja. Tenyérnyi „nosztalgia-Magyarország"? A nosztalgia énköz-pontú, inkább önzés, mint közösségi ihlet. Kovács Aladár — így jellemzi Deák Ernő — úgy lobogott a magyarságért, hogy önmagát égette el, de messze voltak tőle azok, akiknek melegíthetett volna.

Galambos atya temette el, 1979 augusztusában.

Kalendáriumából láttam néhányat. Egyszerre közölt ezekben „falusi módra" közhasznú tanácsokat és érvényes, rangos irodalmat, újra föltárt helytörténetet, százesztendős jövendőmondót, még ételrecepteket is. Utóbbiakat Szathmáry Lajos készítette Chicagóban, költőnk ugyanis egyben a szakácsművészet „aranykoszorús mestere".

Meglepő az az alaposság, amellyel Kovách Aladár nyugati magányában összegyűjti és felmutatja az Őrség, az egész mai Burgenland magyar történelmi, irodalmi emlékeit.

A kalendáríumszerkesztő fölfedezi Kőszeghy Emerencia kisasszony naplóját a lidérces Hanságban tett utazásáról, közreadja az egykori világot fölidéző részt a besenyő-magyar gyepűőrökről. „Át a nádrengetegen, ha kinyílik, már látjuk az erdős dombot, egyenest Süttörnek megyünk, ott állt régen a vadászház, annak a helyébe építettek mindent... Besenyő-magyarok laknak erre, jó verekedő legények, harcra mindig készek. Hiába volt István királyunknak bajor felesége, a sógorok csak betörtek, a nagy rokonsággal még többet kellett harcolni. így rakta meg István és László királyunk velük a Repce menti gyepűt".

Szigeti füzetek sorozatcímmel vékonyka könyveket is ki akart adni Kovách Aladár őriszigeti műhelye. Ezek a nemzet egészére figyeltek volna. A sorozat első darabját Baranyai Júlia vörösmarti — Dráva-szögi — középiskolai tanárnő írta, lírai alaptónusú történelmi tanulmány Laskóról: Gyertyafény, 1961. Őt már emlegettem, eszéki látogatásom kapcsán. Leskó elsők között vált a jugoszláviai háború áldozatává. Kísérteties képet festett a török kiűzése utáni állapotokról a laskói pap 1647-es levele: „...Körülbelül két évtizeden keresztül kietlen pusztaság volt a hajdan virágzó tájék: vérszomjas martalóc száguldozott a néptelen falvakban s városokon át, vad ebek üvöltöttek a romok között, kígyók sziszegtek a lakatlan udvarok gyombokrai alatt."

Ismétlődik?

Németújvár hajdani híres nyomdájának közelében és történelmi árnyékában vagy másfél évtizedig magyar könyvkiadó működött a legkisebb őrségi faluban. Örök halálfélelemben. A nemzethalál félelmében. A Szigeti Kiskalendárium minden számában mottóként ismétlődött:

„Ha minket is elfú a sors zivatarja,

Nem lesz az Istennek soha több magyarja."

 

6. — Miként megy végbe az átmenet egyik nyelvből a másikba, és miért, hiszen az osztrák államhatalom ezt nem követeli meg? Még küzd is ellene, a maga módján. Például: ha valaki nem tud németül, a hatóságoknál, a bíróságokon hivatalos tolmácsot adnak melléje, ingyenesen. És mégis... Aztán: mit visznek magukkal, mit hagynak el végképp? Milyen folyamat a váltás: fájdalmas, észrevétlen, kikerülhetetlen?

Pathy Lajos gyermekkorát idézi, kigyulladó arccal. December 13-a nagy nap volt, Luca napja. Reggel nem iskolába mentek, hanem a házakat járták. Vittek magukkal egy marék szalmát, be a konyhákba, letérdeltek a szalmára, mondták a verset: „Tiktok, fejszétekben, kapátokban szorosan álljon az ék, lányok csöcse akkora legyen, mint a kemenceboglya, pénzetek annyi, mint égen a csillag".

Az unokái tudják-e ezt a versikét?

— Nem tudják, nem is érdekli őket.

Próbálta-e megtanítani nekik?

Szomorúan rázza a fejét. Alapjában elégedett, boldog öregember, de most nagyon mélyen szomorú.

Néhány évvel ezelőtt folytatom — magyar népdalokat jegyeztek le Őriszigeten. A vendéglőkben énekelték őket.

Nem éneklik többé?

— Egy-egy fiatalember, úgy húszon felül. Annál fiatalabb nemigen.

— Miért éppen itt rokkant meg legjobban, a magyar élet?

— Körös-körül német falvak. A fiatalok egy ideig Őriszigetről nősültek, mentek férjhez. Mostanában inkább németekkel házasodnak... A harmincas években is hoztak ide német asszonyokat, kettőt is, Vasfarkasfáról. Azok a német nők megtanultak magyarul. Most nagyon sok német leány és legény költözik ide házassággal, ezek már fölöslegesnek érzik a magyar szót. S ha német asszony kerül a házba, akkor kimegy onnan a magyar beszéd. Szép csöndesen, még csak el sem köszön. A család fordítja az asszony nyelvére a beszédet, kérelem nélkül.

— A gyermekekkel is németül beszélnek?

— Most már igen. Nagyon meglódult minden körülöttünk. Mintha gyorsvonatra ültünk volna, s az visz, megállás nélkül, nincs vészfék, vagy nem tudjuk, hová rejtették el.

— Tárgyalnak-e erről egymás között?

— Nem. Mintha el kellene számolnunk egymásnak a feladott nyelvvel. Kellemetlen adósság. Áltatjuk magunkat azzal, hogy ez a magánügyünk, és mindenkinek megvan a maga sorsa.

— Nem érzi úgy, hogy éppen ez a sors törött meg, az őri-szigeti magyar sors?

— Látott már magányos fát, amelyen viharban megreped egy ág és nincs ami fönntartsa, nincsenek ágak körülötte, amelyek ne engedjék aláhullani?

Azzal folytatja, hogy húsz ével ezelőtt még másként volt, pedig akkor az üzleti kalkuláció szerint nem nagyon lett volna érdemes magyarnak lenni. Mellettük a vasfüggöny, a teljes elzártság. Mit kezdhetett egy szigeti magyar a maga nyelvével a faluja határán túl? Most kezdhetne, átjárnak Vas megyébe, Szombathelyre, érezhetik a nemzetet, és mégis...

— Úgy, ahogy mondja: valami megtörött bennünk. Az iskolában kezdődött el. Jó magyar tanítók voltak itt, meg egy kiváló papunk, Teleky Béla... Mostani lelkészünk sem kifogásolható, Erdélyből jött hozzánk, Mezmer Ottó a neve. Hátha kezébe veszi ő is a fiatalságot.

— Magyarul prédikál a templomban? Őrisziget hite szerint többségében evangélikus, Alsóőr magyarsága római katolikus, Felsőőrön a reformátusok vannak többségben.

Mintha az Úr példázni akarná, hogy ilyen kicsi helyen is mindegyik Isten-hit megférhet egymással békességben.

— Főleg magyarul prédikál a papunk. Magyarul énekelünk a templomban. Galambos atya ugyancsak magyarul misézik, ő jár át hozzánk Alsóőrből a katolikusainkhoz, Szent István templomába.

— A szomszédos falvakban horvátok laknak. Náluk is ilyen gyors ütemű az elnémetesedés?

— Náluk ez másként van. Ha leül öt-hat magyar iddogálni a vendéglőben, és odajön közénk egy német, azonnal az ő nyelvére fordítjuk a szót. Ha horvátok ülnek az asztal körül és mi vagy egy német odamegy hozzájuk, tovább beszélnek horvátul. Nem fordítják se németre, se magyarra. Tartják a maguk nyelvét.

Hozzáfűzi nyomban, hogy a horvátoknak megvannak az iskoláik. Ha csak három gyermek horvát, már iskolát tartanak fenn számukra. Példát is említ. A horvát iskolában nyilván horvát a tanítónő.

— Mondja, Pathy úr, nem gondolja, hogy a bécsi magyar értelmiség eredményesen segíthetné a szigetiek nyelvi megmaradását? Vagy a szomszédos Szombathely, hajdani megyeszékhelyük magyar tanárai, újságírói, művelődési munkásai?

— Ezek az emberek nem járhatják sorra a házainkat, nem állhatnak ott mindig az emberek mellett, vigyázz testvér, megint tévesen ejtettél ki egy magyar szót! Ne keverd a nyelveket, olyan borok, hogy elromlik mind a kettő íze, aromája... A családban dől el a nyelv sorsa, az iskolában, a mindennapokon, nem ünnepségeken, előadásokon. Míg élt az öreg papunk, Teleky Béla, addig erősebb volt itt a magyar kötés. Össze tudta tartani a magyarságot.

Ez a szerep most alighanem az igazgató-tanítót, Miklós Vilmost várná. Még nincs harminc esztendős. Pathy Lajos a szüleit jellemzi szívesebben. A papája jó magyar ember volt. A mamája német, Bogad-leány, a szomszéd faluból, Vasjobbágyiból. A tanító úr felesége is német. De hiszen az apja is német feleség mellett tartott ki népe oldalán.

Új házban lakik Miklós Vilmos, mindjárt a falu bejáratánál. Kisportolt férfi. Ő kínál hellyel, a felesége el van foglalva a kisgyerekkel. Az asszonynak különben is elege lehet azokból a látogatókból, akik magyarul köszönnek és nyomban a magyar nyelv oktatásáról faggatóznak. A házigazda állva marad, mintha sürgetné a távozásomat. Kényszerű védekezés. Fanyar mosoly az arcán. Tulajdonképpen rossz helyen járok, mondja, a magyar nyelv oktatásával nem ő foglalkozik, ez egy magyarországi kollegina dolga. Annyit igazgatóként is tud, hogy heti három órában tanítják a magyar nyelvet, tizenegy fiúnak és nyolc lánynak... Egyébként a helyi futballcsapatról pontosabban beszámolna, annak a tagja, és játszik a teniszegyesületben is.

Nem beszélt arról, hogy az evangélikus gimnáziumban tanult Felsőlövőn, folytatta a Pedagógia Akadémián Kismartonban és utána a szombathelyi főiskolán. Szombathelyi — anyaországi — tanulmányaival a háta „mögött" talán megemlíthette volna, hogy a magyar nyelvet idegen nyelvként tanítják Őriszigeten.

Immár az is lenne — idegen nyelv?

„A második világháború alatti embertelen politika meg akarta semmisíteni az anyanyelvet és nemzetiséget. A nagyfokú németesítés és a nemzetiségeknek — így a magyarságnak is — a megaláztatása volt ennek a kornak az ismertetője. Csak lassan-lassan kezdték az anyanyelvet nyilvánosan ápolni és gyakorolni. Az anyanyelv ápolása sokáig csak az egyházon belül volt lehetséges. Az egyház föladata ma is: az Ige hirdetése anyanyelven!"

Ezeket a sorokat az 1973-as Szigeti Kiskalendáriumból idézem. Szerzőjük: Teleky Béla őriszigeti evangélikus lelkész. Özvegye tanítja most a hittant a szigeti iskolában. Két nyelven, de inkább németül.

— Mivel a gyermekek otthon nemigen tanulnak már meg magyarul — érvel —, ezért aztán imádkozni és énekelgetni még lehet velük magyarul, de a hittant csak németül értik meg.

Hatvanéves, jóval fiatalabbat mutat. Szép szál „nagyasszony", ama családmegtartók, hagyományőrzők fajtájából, akik mindig is továbbvitték a nemzetet. Tárgyilagosan mondja el, hogy vagy másfél évtizeddel ezelőtt megszüntették a szigeti iskola felső tagozatát. Négy osztály után a gyermekek Felsőőrbe mennek, polgáriba, de szinte mind a német tagozatra. Ez is az oka a gyors németesedésnek. Továbbá a házasságkötések mostani divatja. Mikor a Teleky család 1958-ban ide került, vagy tíz éven át egyetlen házasságkötés sem volt. Aztán jött a „motorizáció", a fiatalok járták a környéket, máshonnan hoztak feleséget, férjet.

— Az se lett volna jó, ha mindvégig egymás között házasodnak. Kicsi falucska ez nagyon, csak a történelme öreg.

Erről juthat eszébe, hozzáfűzi, hogy ilyen a történelem mindenütt. Törli a múltat az élet nagy táblájáról, nyelvvel, szokásokkal. Ő Sopronban született, 1933-ban, Kheim Pál és Bruckner Katalin lányaként. Gyermekkorában többségükben németek éltek a városban. Most hazamegy Sopronba, és csak magyar szót hall az utcákon.

Nem vihathatom azt, amit mond, noha valahogy ellentétben áll Teleky tiszteletes úr húsz évvel ezelőtti intelmével: ,Az egyház feladata ma is: az Ige hirdetése anyanyelven!"

— Tiszteletes asszony, két magyar föliratot láttam Szigeten. Az evangélikus templom bejáratánál, a torony falán a nagy zsoltár kezdő sorát: Erős vár a mi Istenünk, s a temető kovácsoltvas kapuja fölött a hagyományos vigasztalást:

Föltámadunk! Ez a két fölirat akár a magyar nyelv fejfáján állhatna Szigeten. Ennyit ki tudnak-e olvasni elhagyott anyanyelvükön a szigeti gyermekek?

— Azért ne így... — zökken ki a nyugalmából. — Ennél jóval többet tudnak magyarul. És immár az osztrák állam politikája is azt szeretné elősegíteni, hogy a kisebbségek megőrizzék anyanyelvüket. Nagy anyagi áldozatokat hoz az állam az ausztriai nemzetiségek fönnmaradásáért. Templomok fölújítására jut belőle, ifjúsági munkára, magyar nyelvű ingyen tankönyvekre. Ne feledje el azt sem, hogy a vasfüggöny lehullása is segítheti a magyar nyelv továbbélését az Őrségben. Ez a továbbélés azonban nem rajtunk, tanítókon, oktatókon múlik. Ha valami pusztítja a magyar nyelvet, akkor az a torz, embertelen anyagiasság, ami ide is betört, szétrombolja az emberi, közösségi kapcsolatokat, a hagyományokat, visszájára borítja az élet rendjét.

— Védekezik, pedig nem támadom, csak szomorú vagyok, és ez meglátszik rajtam. Vagy a férje emléke előtt akarja tisztázni magát?

— Kérdezze meg Galambos atyát Alsóőrön. Ő is két nyelven tanítja a hittant a szigeti gyermekeknek. Néhány katolikus is van közöttük. Nem is annyira két nyelven tanítja a hittant, mint inkább németül. Mit tehetne, ha azt akarja, hogy értsék is a gyermekek?

Megint szemrehányást érzek a szavaiban, terhére vagyok a kérdéseimmel. Talán azt gondolja magában: a túlvilágon nem lehet azzal védekezni, ha hitünk elhanyagolása miatt kárhozatra ítéltetünk, hogy kegyelem szegény lelkünknek, a papunk többet törődött a nyelvtanítással, mint a megváltó Igével...

 

7. — Galambos Ferenc plébános úr nem a legjobb tanú ebben a pörben. Az ő személye és tevékenysége inkább arra megbízható összehasonlítási alap, hogy mikor, mit tehet valaki eszményeiért, hitéért, népéért. Pannonhalma végzettje, teológiai doktor, magyar-német szakos tanár, csepeli és adonyi plébános, győri középiskolai tanár, menekülttábori lelkész Traiskirchenben, tíz éven át az egyetlen nyugati magyar gimnázium igazgatója Burg Kastlban, aztán plébános előbb Felsőőrön, majd 1977-től Alsóőrön. Egyházi, hitéleti tanulmányokat írt a zsinat liturgikus reformjáról, a magyar liturgikus mozgalomról, a megújított szentmiséről, irodalomtörténeti dolgozatot Móra Ferenc 1901. évi felsőlövői tanárkodásáról.

Nincs vagy alig van olyan kisebbségi tanácskozás — velük vagy értük — az anyaországban és a kárpáti régiókban, hogy Galambos Ferenc ne lenne jelen, ne szólalna föl vagy ne faggatnák az őrségi magyar életről. Magam 1990. május elején találkoztam vele, a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság keszthelyi tanácskozásán. Először gyűlt össze a Kárpát-medence magyar kisebbségeinek képviselete, teljességgel és önkéntes alapon. Rengeteget kellett tudatosítanunk egymásban, a nemzeti közvéleményben. A legkevésbé talán éppen a legkisebb magyar kisebbségi népcsoport, a burgenlandi közösség sorsát ismertük.

Mások mellett én is kérdezgettem a testes, de fürge, igen szívélyes atyát.

Mivel a burgenlandi magyarság lélekszáma kevés ahhoz, hogy teljes magyar iskolahálózat épülhessen ki, nem lehetne-e megszervezni, hogy az ottani magyar diákok ösztöndíjasként tanulhassanak Magyarországon? Legalább egytizedét szánhatná a magyar állam rájuk annak az összegnek, amellyel hosszú időn át a Magyarországon tanuló arab diákokat támogatta. Továbbá: szintén ösztöndíjasként nem tanulhatnának burgenlandi magyar fiatalok a burgkastli magyar gimnáziumban, amelynek egy ideig igazgatója volt az atya?

Galambos Iréneusz így válaszolt:

— Ismerek ilyen családot, például egy borostyánkőit, amelyik Amerikából települt vissza Európába, a családfő' minden reggel autóba ül és harminc kilométert autózik, hogy Kőszegre vigye iskolába a fiát. Délben az apa ugyanígy hazahozza Burgenlandba kőszegi diák fiát. Egyébként vannak ösztöndíjas diákjaink is Magyarországon, továbbá Ausztriában Felsólövőn, ahol valaha Móra Ferenc is tanított. Itt működik egy zeneművészeti iskola, ahová több magyar diák jár, magyar tanáruk is van. Szeretném megemlíteni, hogy a kismartoni rádió minden vasárnap este fél nyolc és nyolc óra között magyar nyelvű adást sugároz. Évente négyszer, alkalomszerűen magyar nyelvű televíziós adás is van Ausztriában, legközelebb pünkösdhétfőn délelőtt. Ez a közvetítés, azt hiszem, csak Nyugat-Magyarországon fogható.

Az anyanyelvű oktatás, a rádióadások és tévéműsorok magyar gondjai egyképpen jelen vannak Bécs magyarságának életében is, nemcsak Burgenlandban. Sőt, Bécsben talán még hatványozottabban jelentkeznek, hiszen a fővárosban egyáltalán nincs iskolai magyar nyelvoktatás. (A hétvégi iskolák magánjellegű kezdeményezések). Az 1994-es parlamenti választások előtt a Bécsi Napló hat kérdést intézett a hat parlamenti párt elnökéhez. A hatodik, talán legfontosabb kérdés ez volt:

„A Magyar Népcsoport Tanácsának a bűvölésével a magyar népcsoport számára is új távlatok nyíltak, habár sem Burgenlandban, sem Bécsben nem oldódott meg a magyar anyanyelvi oktatás, és nincs megfelelő' magyar nyelvű műsor az osztrák tévében. Tudna Ön olyan ígéretet tenni ezzel kapcsolatban, amellyel a magyar népcsoport számolhat?"

Az Osztrák Szociáldemokrata Párt válasza a felsőőri több nyelvű gimnázium létrehozásának jogi alapjait hangsúlyozta. Meg kell hozni, szerinte, az alapvető jogi intézkedéseket a bécsi magyartanítás beindításához. Az Osztrák Néppárt ígéri, hogy a következő' tanügyi költségvetés lehetővé teheti a magyar nyelvű oktatás kibővítését Burgenlandban. „Hasonló a szándékunk természetesen Bécsben is, ahol a nemzetközi szellemi csereforgalom látható szükségletet teremtett arra, hogy több iskolában tanítsák a magyar nyelvet." Tehát: nem a bécsi magyarok anyanyelvű műveltsége követeli meg ezt, hanem a kereskedelem és a turizmus. Isten neki, csak induljon meg a magyar oktatás „megfelelő szövetségi törvénnyel." A Zöldek Parlamenti Klubja a maga sikerének tudja be a felsőőri horvát-magyar-német nyelvű gimnáziumot, a kisebbségi népcsoportoknak juttatott támogatás tetemes emelését. A Liberális Fórum így sommázta e vonatkozásban elképzeléseit: „Ameddig ellenzékben vagyunk, nem tudunk elkötelező ígéreteket tenni. De biztos, hogy minden adódó alkalommal síkra fogunk szállni a magyar nyelvű tanításért és a magyar nyelvű rádió- és tévéadásokért." Isten óvja a szép szándékokat! Ne kerüljenek a könnyen felejtés múzeumába.

 

8. — Van Alsóőrön szabályszerű falumúzeum, 1973-ban avatták föl, benne hajdani szerszámok, parasztbútorok, vásári portékák, népművészeti tárgyak, pecsétek, zászlók meg hivatali névtáblák, még Vas vármegye idejéből. Pathy Lajos őriszigeti vagy dr. Ábrahám Lajos nagyhöflányi magángyűjteményei ösztönös hagyományőrzést, múltba kapaszkodást jeleznek, az érzelmek síkján. Az alsóőri „hivatalos" — a község által fönntartott — falumúzeumot az avatottság jellemzi. Galambos Iréneusz a szellemi értékek őrzője. „Vándorló pap" volt egész életében, eleddig legtöbb időt, tizenhét esztendőt töltött itt, lelkileg végképp ide honosodott. Kezembe nyom egy dolgozatot, ő a szerzője: Hagyományok őrzése (és élesztgetése) egy burgenlandi magyar faluban. A tanulmányt a Duna menti népek hagyományos műveltségéről tartott tanácskozáson olvasta fel 1991-ben.

Magától értetődő, hogy a falu plébánosa teljes mélységében megismerte a helybeliek közösségi és egyéni vallásos életét. Alsóőr népe vallásos. A vasárnapi nagymisén legalább háromszázan vesznek részt, a település összlétszáma 820 fő, nagy ünnepeken ennél is többen, négy-ötszázan járnak el a templomba. Megtartják a vasárnap délutáni Utániakat is, amelyeket a környező katolikus helységekben teljesen elhagytak. Szerdán reggel, tanítás előtt diákmise, minden gyermek jelen van, a szülők közül is jönnek. A szentmiséket Galambos atya magyarul mondja, a szertartásokat tudatosan a nyelvművelés iskoláivá alakította. Az ének szintén magyar, legjobban kedvelik a Kájoni-dallamokat.

Szentségimádás kétszer évente, március 8-án és december 23-án, nagyböjt és karácsony előtt. A nagyböjti lelki napokra, továbbá a búcsúkra vendég gyóntatókat és szónokokat hívnak meg.

A Burgenlandi Magyar Kultúregyesület vezetőségi tagjainak sorában „erdélyi neveket" is találok. Salat Imre máriafalvi római katolikus plébános Marosvásárhelyen született, 1949-ben, a gimnáziumot Vásárhelyen, a teológiát Gyulafehérváron végezte, majd tanulmányait megtoldotta a bécsi egyetemen. A hajdanán Vas megyéhez tartozó Mariafalva neve után a kimutatásokban nem találok magyar népességet, de az ott élő Salat tisztelendő úr nem lazította meg kötését a nemzettel, a Kultúregyesület alelnöke, tanulmányokat ír magyar témákról (Egyházüldözés Romániában, A máriafalvi templom története). Erdély adott evangélikus lelkészt Őriszigetnek, a brassói születésű" Mezmer Ottót, aki Kolozsvárott végezte a protestáns teológiát. Felsőőr református papja pedig anyaországi, Öcsödről, egykori nagykörösi és debreceni diák.

Nagyon kedvelik a hagyományos körmeneteket. Gyertyaszentelőkor a templomot kerülik meg, virágvasárnapján barkaszentelés, föltámadási, búzaszentelési, Flórián-napi, keresztjáró, elsőáldozási, úrnapi és őszi terményhálaadási körmenetek. Helyi szokás, hogy halottak napján körmenetben vonulnak a szelíd domboldalon álló templomból a faluházával szemben emelt hősi emlékműhöz. Alig van család, amelyből egy vagy több férfi ne maradt volna ott a második világháborúban.

Galambos plébános úr kissé keserűen jegyzi meg, hogy a vasárnap délelőtti mise után az alsóőri férfiak leginkább a vendéglőbe térnek be, ebéd előtti poharazgatásra. Mindenképpen falusi szokás. Felsőőrön, ahol szintén szolgált Galambos Iréneusz, más lett a rend: mise után a „kontaktcentrumban" jönnek össze, egy csésze kávé vagy valami ártatlan italféle mellé, elsősorban diskurálgatni. Polgári vonás, amit Galambos atya Alsóőrön is szívesen meghonosítana, de eddig még nem sikerült.

Buzgó Mária-tisztelők az alsóőriek, búcsúkra járnak Lékára, még többen Mariazellbe. Följegyezték, hogy 1980-ban már az ötvenedik zarándoklatot vezették innen Mariazellbe, ahol akkor Mindszenty József bíboros nyugodott. Magyar ruhába öltözött alsóőri lányok Mária szobrát vitték magukkal. Háromnapos gyalogos zarándoklat. A gyaloglást 1947-ben abbahagyták, majd a nyolcvanas évek elején felújították. Mégpedig — a fiatalság kívánságára.

Faluja múltjáról pontos adatokat találhatott Galambos atya — dolgozata megírásakor — a vidék történelméből. Följegyezték, hogy a régi templom ott állott, ahol most a hősi emlékmű. Az 1696-os kánoni vizsgálat jegyzőkönyve föltüntette, hogy a templom kazettás mennyezetű, szentélye színesen kifestett, a „paraszt barokk" stílusában. Az új templom, a mostani, a domboldalban 1769-ban épült, 1833-ban bővítették, szószéke és oltárai a falusi barokk stílusát viselik. A főoltáron Szent István király és Szent Imre herceg szobra, miként oly sok helyen a magyar katolikus templomokban.

Személyes élmények alapján vázolja Galambos Iréneusz a falu külső képének változásait. Eltűntek a hajdani árkádos házak, vagy húsz maradt belőlük, míg a szomszédos, várossá nőtt Felsőőrön még mindig 130 ilyen ház őrződött meg. Mostanság kezdik megint árkádosán építeni az új házakat.

Főszeg, Alszeg, falurészek nevei Alsóőrön. A szeres építkezés székely rokonságra utal. Az én székely szülőfalumban, Uzonban a település északi felét Felszegnek mondják. Nálunk is van Alszeg. Miként a székely faluk legtöbbjében „közök". Alsóőrön a főutcát számos „kis köz" kíséri, eredetileg egy-egy nagycsalád lakta őket, az ő „nagyobb" portájuk volt.

A főutca párhuzamosan fut a Pinka patakkal. Alig látni nyomát a földművelésnek. Pedig tovább folyik itt a gazdálkodás, noha csak néhány család fő jövedelmi forrása, de földje, erdeje mindenkinek van. Gépekkel művelik. A gazdálkodás hátra vonult, a ház mögé, az udvar mélyére. A falun kívül a határ csodaszép, s olyan, mintha minden barázda virágágyás lenne.

Ha ide, a kapuk mögé, a házak „hátához" is be akart látni, ha a házak belsejét is meg akarta ismerni, ehhez Galambos atyának szabályszerű szociológiai vizsgálódást kellett folytatnia. Tapasztalatait előző gyűjtők följegyzéseivel veti össze. Gaál Károly húsz évvel ezelőtt még 150 ládát talált a házakban, azóta eltűntek, raktárba kerültek. A lakókonyhákban megmaradtak a kerek sarokpadok. Nincsenek többé füstös konyhák, de azért a központi fűtéses lakásokban is megtalálni a fafűtésű takaréktűzhelyeket. Használják is őket. Kenyeret már nem a saját kemencéikben sütnek, hanem a péknél. Galambos atya bejárta a falu cigányházait is. Közöttük sok az új hajlék. A cigányoknál is talált csempés fürdőszobát és stílbútort.

Porcelánok, üvegpoharak, fafaragványok gyűjtése divatba jött Alsóőrön. Talán a plébánia példáját követik ebben, mondja szerényen Galambos atya. A paplak a falu szellemi központja. „Az új plébánia építésével a korszerű lelkipásztorkodás igényeit tartottuk szem előtt, vagyis, hogy ne csak paplak legyen, hanem a közösségé: összejöveteli helyiségekkel, vendégszobákkal, alagsorában nagy ifjúsági terem, cserkészszoba, raktár, a földszinten, a plébános lakásán kívül iroda, tanácskozásra alkalmas hely, a padlástérben pedig vendég(kutató-) szobák, könyvtár, illetve ugyancsak összejövetelek számára alkalmas helyiség található. A plébánia így ma már nemcsak a lelkipásztori munka színtere."

 

9. — Úgy tűnik, hogy a másik „központ", a közigazgatási, a községháza már „elesett". Magyar ember a polgármester, Seper János mérnök. Nem is lehetne másként az osztrák demokráciában, hiszen a falu lakossága szinte teljes egészében magyarnak vallotta magát. (Pontosabban „magyarul beszélőnek", lévén ilyen „cseles" a népszámlálási kérdőív.) Rácz András iskolaigazgató megjegyzi, hogy a mostani jegyző és a segédjegyző jól tud magyarul, de csak az idősebbek szólnak hozzájuk anyanyelvükön. A középnemzedék tagjai, ha átlépik a „hivatal" küszöbét, nyomban németre fordítják a szót. Ismerős képlet ez az erdélyi szórványokból, a Délvidékről, Kárpátaljáról, kevésbé a Székelyföldről és a Felvidékről. Dehát hogyan is merészelné az alsóőri polgár magyarul előadni kérését, gondját, ha a hivatal németül szól hozzá. Valamikor itt is kisbíró dobolt, aztán belekezdett, hogy „közhírré tétetik". Most modern világ van, körlevelet kap a rendeletekről minden család. Német nyelven.

Bertha jegyző úr annak idején magyar szavakkal megelőzte azt a magyart, aki németül kezdte volna. A 74 éves Bertha József sem sorsában, sem külsejében nem hasonlít Eötvös regényhősére, Tengelyi Jónásra, aki a múlt századi magyar kisnemesség elégedetlen képviselője, az igazság „bolondja". Bertha nyugalmazott burgenlandi főjegyző nyugodt, elégedett, csöndes ember. Az alsóőri községházán vezette az államigazgatást 1947 és 1981 között. Talán egyetlen magyar jegyző volt a tartományban.

— Ausztriának előnye származott abból, hogy volt helyi jegyzői tapasztalatom. Sok olyan rendelkezést említhetnék, amelyeket a magyar államigazgatástól örököltünk volt meg, és továbbra is érvényben maradtak.

A „továbbra" az 1921-től kezdődő évtizedeket jelenti, mikor a nyugati megyék szélei Ausztriához kerültek. A kétféle szabályozási rend meg is nehezítette a közigazgatást. Például Magyarországon 1885-ben vezették be az állami anyakönyvezést, Ausztriában csak 1938 után, az Anschlus-sot követően. Persze nem a „magyar példa" kedvéért.

Egyben-másban mintha „román példát" alkalmaznának, talán nem is tudatosan. Alsóőr majdnem színmagyar, 820 lélekből úgy 800. A helyi képviselő-testületbe mindig tíz küldöttet választottak. A testület 1971-ig magyarul tárgyalt. Miért másképpen? Akkor Alsóőrhöz csatolták a szomszédos, kicsinyke Németcikényt, ahonnan három képviselő került ki. Attól kezdve a cikényi három képviselő kedvéért németre fordult a tanácskozások nyelve.

Lehetett volna úgy is, hogy a három cikényi képviselő megtanul magyarul. Vagy fordítanak nekik. De efféle nem szokás a Kárpát-medence kisebbségi világában, még a legnyugatibb Burgenlandban sem.

Bertha jegyző úr nem is dohogva említi a nyelvi „cselt", csupán a teljesség kedvéért. Mi ez ahhoz képest, amit személyesen és közösségileg 1938 és 1945 között kellett átélnie! Hitler bevonulása után azonnal bezárták Felsőőr, Alsóőr, Őrisziget, Felsőpulya magyar felekezeti iskoláit. A német nemzeti szocializmus nem fért össze sem az egyházakkal, sem a magyar nemzetiségű állampolgárokkal. A hatóságok előtt nem volt ajánlatos magyarul megszólalni. A hadseregben különösképpen nem! Pedig minden épkézláb, mozogni tudó magyar férfit katonaruhába öltöztettek. Berha József 1938-tól, tizennyolc éves korától próbálta a magyar katonasorsot Hitler birodalmában. Szolgált Franciaországban, Görögországban, Líbiában, megszállt országokban.

— Volt-e más magyar is a maga egységében?

— Egy pozsonyi pincér.

— Önkéntes?

— Dehogyis. Ligetfaluban lakott, a Duna jobb partján. Az a település Pozsony része volt, de akkor Németországhoz csatolták.

— Hitler ott lépett be először a Kárpát-medencébe!

Kegyetlen volt a szolgálat, de a Wehrmacht magyar katonáit igazán a háború utáni távlatok aggasztották. A Harmadik Birodalom nem is titkolta, hogy remélt győzelme után a burgenlandi magyarokat áttelepíti Lengyelországba. Együtt a megmaradt cigányokkal. A zsidókat már elpusztították.

— Nem volt ez vakrémület?

— Felsőőr központjában most is láthatók azok a szabványépületek, amelyeket a dél-tiroli németek számára emeltek. Ide akarták áttelepíteni őket Mussolini országából. Ezekbe a házakba és a kitelepítendő magyarok otthonaiba. Ha győznek.

Egyként a várt győzelem előtt már megkezdődött a tiroli németek áttelepítése. Úgy szólt az alku Hitler és Mussolini között, hogy amelyik tiroli nem akar olasszá válni, az jöhet a Harmadik Birodalomba, pontosabban Kelet-Ausztriába, így akarták „megoldani" egymás között Dél-Tirol kérdését, amely azóta is többször izzásba hozta az európai politikát. Mit szóltak ehhez a déltiroli németek? A kisebbségeket igen gyakran saját anyaországuk áldozza föl, a , jószomszédság" nevében! Még a nemzetvédelmet, vagy egyenesen „fajvédelmet" hirdető hitleri Németország is.

Galambos Gyula építész, a plébános testvére — aki az alsóőri paplakot tervezte — kocsijával lassít e szabványházak előtt.

— Megálljunk-e? — kérdezi.

— Ugyan, miért?

— Megismerhetnéd a történelem fintorát. A tiroliaknak épített házak egy részében most magyarok élnek. Azok leszármazottai, akiket Hitler Lengyelországba akart áttelepíteni.

Néha a burgenlandi magyarok is „segítenek" a történelemnek, jóízű furfanggal. Alsóőr képviselő-testülete megszavazta, hogy a község bejáratánál magyarul is kiírják a falu nevét. Igen ám, de közbeszólt a kormányzat, hogy az efféle nem a helyi igazgatás jogkörébe tartozik, alaposan meg kell fontolni a dolgot. Az alsóőriek türelmetlenek. Galambos Gyula azt mondja, hogy ha nem kapnak engedélyt a névtáblára, akkor valami egyebet írnak ki. Például azt, hogy „Isten hozott Alsóőrbe!" Ez magánfölirat, nem kell hozzá semmilyen engedély.

 

10. — Névtábla, pontosabban fölirat okán állványozták be éppen most az alsóőri községháza elejét. Fölkerül magyarul is, hogy faluháza, meg hogy könyvtár. A községi könyvtárban 30 ezer kötet. Magyar könyvek mind. Illendő magyarul is kiírni a „cégtáblát", ha fele olyan nagyságú betűkkel is, mint németül, s ha enélkül is idetalálnának az alsóőriek. Már a századfordulón könyvtár és olvasókör működött a faluban.

Ugyanilyen régi itt a színjátszás hagyománya. Még régebbi is. Alsóőri Moór Anna korának népszerű színésznője volt. Annak a Kelemen Lászlónak a társulatában, amelyik vagy kétszáz esztendővel ezelőtt Budán meg Nagyváradon játszott magyarul. A legendás színésznőt Jókai Mór két egy-felvonásosába is „beírta". Alsóőr műkedvelői egy kissé az utódainak érzik magukat mind.

Én meg úgy érzem itt, hogy ez a falu nem jut Őrisziget sorsára. Cselekvő erők őrzik a magyar nyelvet templomban, műkedvelésben, könyvtárban. Az iskolában is. Rácz András igazgató látható örömmel újságolja, hogy két magyarországi pedagógus került át, magyart tanítanak mind a ketten. Horváth Annamária Szombathelyen, Klein Marianne Pécsett végzett. Hallottam beszélni telefonon az édesapjával, aki tisztviselő a felsőőri városházán. Magyarul beszéltek. Az igazgató felesége német asszony, de szorgalmasan tanul magyarul. A kisebbségi életben körültekintőbben kell bíznunk egymásban!

Rácz igazgató egyébként értelmes célt tűzött maga elé: olyan tekintélyt akar szerezni a magyar nyelvnek a faluban és a környéken, hogy a német anyanyelvűek is kedvet kapjanak elsajátítani és részt venni a magyar népcsoport művelődési rendezvényein. Ilyképpen a magyar kultúra értékeit ismerhetik meg.

Galambos páter gazdasági érvekkel bizonyítja, hogy a magyar nyelvnek lesz jövője Burgenlandban.

— Fiataljaink közül igen sokan most jönnek rá arra, hogy anyagi hasznuk származik abból, ha jól tudnak magyarul. Akik írásban és szóban bírják a magyar nyelvet, azok jó álláshoz juthatnak olyan osztrák vagy német cégeknél, amelyek most nyitnak fiókokat Magyarországon. Az elmúlt nyáron 15 burgenlandi fiatal tökéletesítette magyar tudását a debreceni nyári egyetemen. Számuk bizonyosan tovább növekszik. Őrségi magyar kisdiákok mennek nyaralni a Balatonra, ahol cserkésztáborokban gyakorolják a magyar beszédet. Együtt az anyaországi, erdélyi, felvidéki gyermekekkel.

Reklám az Őrség című folyóirat 1994. áprilisi számában:

„Az LKW-Walter, Európa egyik legnagyobb tranzitszállítmányozója, keres kereskedelmi szakközépiskolai vagy közgazdasági egyetemi végzettségű munkatársakat szállítmányozó menedzser kiképzésre. Ha ön 20, illetve 30 év körüli, van kereskedelmi tehetsége, jól beszél magyarul, érdekli a gazdasági élet és szívesen tanul, akkor jelentkezzen állásért az LKW-Walter-nál. Mint sikeres, világszerte működő szállítmányozó szervezet az LKW-Walter munkatársainak nagymértékű önállóságot kínál, és minden lehetőséget megad ahhoz, hogy ebben a szakmában karriert csináljon." Következik a cím, Bécsújhely, postafiók és telefonszámok. A hirdetés német nyelven is megjelent.

A nyitottá vált határok Burgenlandban erősítik a magyar nyelvet — összegez Galambos atya. — De az eddigi zárt közösségek föllazulása veszedelmes is lehet a nyelvre, a nemzeti öntudatra. Amerikában föloldódtak a hajdani magyar falvak, városnegyedek. Az 199l-es ausztriai népszámlálás adatai is ilyen magyar szétszóródást mutatnak.

 

11. — Ez a folyamat magyarázza a magyar jellegű települések lélekszámának csökkenését, párhuzamosan a burgenlandi magyarság egészének számbeli növekedésével. 1971-ben 5447 osztrák állampolgár vallotta magát magyar anyanyelvűnek (a „használati" nyelvet kérdezték a népszámlálók — Umgangssprache — nem a nemzetiséget, ami a magánéletben, családi, baráti körben használatos nyelvet jelenti.) 198l-re a magyarok száma lecsökkent 4025-re, de tíz év alatt 6763-ra növekedett.

Úgy tűnhetnék, hogy új néprajzi, nyelvi magyar szigetek jelentek meg Burgenlandban. Nem erről van szó. Sokkal inkább arról, hogy az új népszámlálási ívek bizonyos mértékben fölbátorították az addigi „lappangó" magyarokat. Régebb a kérdőíven csak ki kellett x-elni azt, ha valaki német nyelvűnek vallotta magát, de más nyelvek esetében külön be kellett írni, hogy magyar, horvát, szlovén és így tovább, ehhez nyilván sokkal nagyobb bátorság kellett. Most a köznyelvek között föltüntették a magyart is, csak be kellett írni az x-et a rubrikába. Könnyebb így megvallani az anyanyelvet.

Felsőőr, Alsóőr, Felsőpulya, Őrisziget hagyományosan magyarlakta helységek voltak mindig. Most Boldogasszony (Frauenkirchen) mosoni településen, a Fertő tó és a Hanság között is kimutatnak 215 magyart, Rohoncon 112-t, Nagy-szentmihályon (Grosspetersdorf) 108-at, Nagymartonban 101-et, Nezsidérben 95-öt, Cinfalván (Siegendorf) 89-et, Németújváron 86-ot.

Se Rohoncon, se Németújváron évtizedek óta nem jeleztek magyar lakosságot. Ez a két helység beírta nevét a magyar irodalom történetébe is. Németújvárott született 1704-ben Faludi Ferenc, a késő barokk és rokokó magyar költője. Rohoncon halt meg 1779-ben. Születési helye véletlen, a család körmendi, Károlyi Sándor kuruc serege elől menekültek a biztosabbnak hitt Újvárra, ahol az apát, Batthyány grófék tiszttartóját oltalom várta, feleségével együtt. A kuruc-labanc háborúskodás a Faludi családot is megosztotta: a férj családja labanc, a feleségé Rákóczi híve. A nagy emberbarát papköltő a nemzet, a magyar kultúra egységét teremti meg magában, műveiben. Egy nagy magyar nyelvész, Révai Miklós jegyezte föl Faludiról: „... el szokott volt a köznép és cseléd közé járogatni, csak avégett, hogy őket szabadabb beszédre fölbátorítván, igazabban kitanulhassa a tulajdonabb magyar szóejtéseket. Amiket észrevett, azután föl is szokta nagy gonddal írogatni". Faludi nyelvészeti jártasságát mutatja, hogy Sajnovics János nyelvész és csillagász nevezetes művében, az 1770-ben megjelent Demonstratio idioma ungarorum et lapporum idem esse címűben, amely először bizonyította a magyar és a lapp egyezéseit, Faludi olvasatában közölte a Halotti beszédet.

Nemcsak élnek megint magyarok Faludi szülőhelyén, Németújvárott, de iskolában tanítják itt újra a magyar nyelvet, annak nyugati „gyepűinél". A városka polgári iskolájában öt fiú és tizenegy lány fakultatívan tanulja a magyart. Lehet, hogy nem is vagy nem mind magyar gyermekek. Kezemben a burgenlandi tartományi kormány hivatalos adatai a magyar nyelv oktatásáról, kötelező érvénnyel, vagy szabadon választott tantárgyként, illetve „iskolai kísérletként" német és horvát ajkú településeken. Alsóőrön, Felsőőrön, Felsőpulyán kívül — ahol hagyományos a magyar nyelv oktatása — olyan falukban, városokban tanítják nyelvünket, mint Alsólászló, Csáva, Dérföld, Felsőlövő, Incéd, Locsmánd, Mogyorókerék, Németújvár, Pinkafő, Sopronkeresztúr, Őrisziget. Hányan kívánnak önkéntesen tanulni magyarul a mai Burgenlandban? Összesen 173-an, 80 fiú és 93 leány. Érdemes lenne ezt rávetíteni az erdélyi, felvidéki vagy délvidéki viszonyokra, hogy kitesssék Ausztria alig ismert fölénye az oktatásban a szomszédos, illetve együttélő népek kultúrájának, nyelvének ismertté tétele terén.

Persze, ha kiterjesztenők ezt a szemlélődést, időben vissza a negyvenes évek elejére, akkor azon nyomban az akkori Magyarország behozhatatlan fölénye derülne ki ebben a sajátos „versenyfutásban". Ugyanis Észak-Erdélyben, illetve a Felvidéken minden iskolában és minden magyar diák számára kötelező volt a román, illetve a szlovák nyelv tanulása, a bécsi döntések idejétől a második világháború végéig.

Nemzeti megmaradásunk szempontjából nyilvánvalóan a magyar gyermekek magyar oktatása a döntő, egyenesen létfontosságú. Felsőpulyán az elemiben, a polgáriban és a gimnáziumban tanítják a magyar nyelvet — tantárgyként — 134 diáknak. A helység magyar népessége 724 lélek (1981-es adatok), az összlakosság majdnem 30 százaléka. Alsóőrön 40 elemista tanul magyarul a négy elemi osztályban, heti három órában. Legjobban kell figyelnünk a legnagyobb magyar közösség városára, Felsőőrre.

Egy kis iskolatörténet. Felsőőr református felekezeti iskoláját három és fél évszázada alapították. Följegyezték, hogy a tanítót 1655-ben Fülöp Mihálynak hívták. 1827-ben 94-fiú és 65 leány járt a felsőőri református népiskolába. Már megvolt az iskola, mikor 1663-ban a császári sereg földúlta „Nobiles de Felső-Eőr" nemesi települést. Ötszáz dragonyos tört a falura, lerombolta a református parókiát. Attól kezdve egy ideig a reformátusok egy szénapadláson hallgatták az Igét, énekelték a zsoltárokat. Előbb fatemplomot építettek, majd 1771 és 1773 között emelték a ma is álló kőtemplomot. De a tanítás csak átmenetileg szakadt meg a dúlás napjaiban.

Burgenland elcsatolása előtt a járásban 21 magyar iskola működött.

Jakabffy Elemér lugosi-bánsági kisebbségpolitikai szemléje, a Magyar Kisebbség többször foglalkozott a burgenlandi magyar oktatás erőszakos sorvasztásával. 1925. február 1-i számában ezt közölte: „A felsőőri járási tanfelügyelő 1923. aug. 18-án figyelmeztete a tanítókat, hogy a tantermekben magyarul beszélni nem szabad, a magyar nyelvet még kisegítő nyelvnek sem szabad használni német vagy horvát tanítási nyelvű iskolákban." A felsőpulyai járási tanfelügyelő 163/I.B.S.I. szám alatti rendeletében kijelentette, hogy azok a tanulók, akik tanulmányaikat Magyarországon végezték, Burgenlandban közszolgálatra nem alkalmazhatók. Paár tartományi tanfelügyelő pedig a tanítók német vizsgája alkalmával kijelentette, hogy azok, akik még a magyar nyelvet merészelik használni, el fognak bocsáttatni".

Ezt követte 1938, Hitler bevonulása, a magyar iskolák bezárása.

Felsőőrben támadt föl igazán a magyar oktatás. Négy iskolában tanítják a magyar nyelvet, illetve középiskolákban más tantárgyakat is előadnak magyarul. Az elemi iskolában 81 diák három csoportra osztva hetente 6, illetve 8 órát tanul magyarul. A polgári iskolában 72 diák, szintén három csoportban, 9, illetve hat órában tanulja a magyar nyelvet, vagy más tárgyakat magyarul. Tanítanak magyarul a kereskedelmi akadémián 22 diákot. 1992-ben beindították a német-magyar-horvát nyelvű gimnáziumot, itt szintén heti kilenc órában tanítanak magyarul.

Az utolsó háromnegyed évszázadban most tűnik legbiztatóbbnak a burgenlandi magyar oktatás helyzete. Nyitott Európában talán ez a kapu még nyitottabbá válik.

 

12. — Felsőőr etnikai összetétele változott meg legnagyobb mértékben az Őrségben. Noha a Főszeg még ma is magyar, nemcsak a lakosság anyanyelvében, de az utcák jellegében és a házak stílusában is, a helység — immár város — központja az üzleti negyed, csillogó utcák, üzletek, bankok, tekintélyes közhivatalok. A főutca közelében, egy tömbház emeletén a Burgenlandi Magyar Kultúregyesület szerény irodája.

1910-ben az összlakosság 3912 fő, ebből 3039, vagyis 77,7 százalék magyar. 1981-ben a népesség létszáma 5715, közülük magyar 1333, százalékban 23,3.

Sétálok a fényes főutcán. Egyetlen magyar szót nem hallok. Hol innen az egynegyed rész magyar? Behúzódtak a házaikba? Nem lenne okuk erre. Egymás között is németül beszélnek?

Őriszigeten nyílt nyelvváltás. Alsóőrön fordul az irány, marad a nyelv. Felsőőrön rejtekező magyarok?

Zárt közösségben, egy-egy falu egységében könnyebb a nyelv feladása vagy megőrzése, mint magányosan, ha szülőhelyén erős kisebbségbe szorul az ember? Felsőőrön mindenkinek magának kell döntenie, nem igazolja vagy helyteleníti a döntését senki. Nem szólja meg senki azt, aki föladja.

Ebben a magárahagyatottságban Felsőőr magyarsága újraépítette önnön világát. Itt csak az megy el a művelődési egyesület előadására, akit a lelki szükség visz oda. Itt csak az olvas magyar könyvet, játszik a műkedvelő együttesben, akinek lelki szükséglete.

Falusi közösségben visz, sodor az ár. Itt meg kell tanulni egyedül úszni szemben az árral.

Felsőőr városában kétszáz évvel ezelőtt emeltek kőházat Istennek. És kétszáz év múltán, újratámadásuk jeleként, kőházat a magyar nyelvnek és kultúrának. Gyenge Imre paposkodása idején, aki egyben az ausztriai reformátusok püspöke volt. Nem egyszer hirdetett volt igét a Szabad Európa Rádió protestáns műsorában. Erőt és bizakodást éreztem a szavaiból. Most, a művelődési ház falai előtt tudom, hogy a legkisebb kárpát-medencei magyar kisebbség papja honnan merítette az erőt és bizakodást. Sorsa vállalásából.

 

13. — Úgy rendelte Isten, hogy a három jelentős burgenlandi magyar település népe három különböző hitet valljon a magáénak. Időnként itt is támadtak ellentétek, villongások az eltérő felekezetek magyarjai között.

A Burgenlandi Magyar Kultúregyesület 25. évfordulójának záróünnepségén a három felekezet papjai együttesen álltak a közönség elé. Ökunemikus fohászokkal szakítva meg a verset, közösen mondta Dsida Jenő Psalmus Hunga-ricusát az alsóőri plébános, Galambos Iréneusz, a felsőőri református tiszteletes, Guthy László és az őriszigeti evangélikus lelkész, Mezmer Ottó.

„ Epévé változzék a víz, mit lenyelek,

ha téged elfelejtelek!

Nyelvemen izzó vasszeget

Üssenek át,

mikor nem téged emleget!

Hunyjon ki két szemem világa,

mikor nem rád tekint

népem, te szent, te kárhozott, te drága!"

Talán nem is tudták, hogy „helyi hagyományt" teljesítenek tovább. Deák Ernő jól emlékszik arra, hogy Kovách Aladár plakát alakban kinyomtatta Dsida Jenő megrázó vallomását, és mint a Bibliát, úgy osztogatta a látogatóinak.

 

(Életünk, 1994, július)

 

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet