Előző fejezet Következő fejezet

Keszeg Vilmos

A kincs hiedelemköre a Mezőségen

 

1. A hiedelemkör az irodalomban

A nemesfém szerepe, használati értéke koronként, kultúránként változó. A társadalomfejlődés kezdeti fokán ezoterikus jellege révén jut funkcióhoz. A fém, természetes tulajdonsága (színe, halmazállapota), a megmunkálás során nyert tulajdonsága által égitestekkel, természeti erőkkel hozza rejtett kapcsolatba tulajdonosát. A nemzetségi társadalom, az árucsere megjelenése után a nemesfém a deszakralizált gyakorlatban is szerephez jutott. A csere, rablás, tolvajlás során megszerezhető kincset már nem a transzcendenssel való kapcsolata teszi értékessé.

E kétféle értékszemlélet az évszázadok során különböző értékrendszerbe integrálódva őrződött meg.

A fémet kezdetben az égből, az istenektől eredeztették. A 'vas' jelentésű AN.BAR sumér szó az 'ég+tűz' jelentésű összetételből ered. Kezdetben ugyanis a meteorit-fémet dolgozták fel.1 A mitológia a kincs eredetével kapcsolatban Attila kardjának eredetmondáját őrizte meg. Eszerint a szkíta uralkodók szent kincse a nemzeti történelem kezdetén az égből hullott alá, s a három társadalmi funkciót (vallás, háborúzás, földművelés) jelképezte. Közöttük fegyver is volt. E kincseknek a király minden évben gazdag áldozatot mutatott be.2

A nemesfém kozmikus összefüggéseit, megfeleléseit az alkímia kutatta. Az előállítás, feldolgozás, átalakítás technikája nem csupán empírián alapuló gyakorlat, hanem egy sajátos filozófiára épülő élet- és világszemlélet. Az alkímia gyökerei az antik Kínába, Indiába, Görögországba vezetnek vissza. A fém mitológiáját a Föld méhében érlelődő anyag és az embrió párhuzama határozta meg. Az érc kibányászása, feldolgozása szakrális jellegű cselekvés volt, rítusokkal terhelve. A bányász, a kovács istenektől, bukott angyaloktól szerezte tudását. Számára kötelező volt a tisztaság, a böjt, a meditáció, az ima. A társadalomban is megkülönböztetett figyelemben részesült. Vagy tisztelet, vagy megvetés övezte. A sámánokkal, gyógyítókkal, mágusokkal egy kasztba tartozott, maga is énekes, költő, varázsló is volt. A tűz, az idő ura volt, azáltal, hogy az "éretlen" fém érlelődését gyorsította fel.3 Ebben az összefüggésben a fém, a kincs a ki nem nyilatkoztatott isteni lényeg, az ezoterikus tudás szimbóluma.4

Az aranykeresés, az aranykészítés szellemi keresés is. Az arany a föld középpontjában van, a fémek metamorfózisából keletkezett, a tökéletes fém. Megszerzése, előállítás tökéletességet igényel. Az így megszerzett arany halhatatlanná teszi tulajdonosát. A kínai taoista filozófia szerint az emberi szervezet maga is mikrokozmosz. Megtalálható benne a világegyetemet felépítő öt alapelem. A szív a tűznek, a máj a fának, a vese a víznek, a gyomor a földnek felel meg. A szervezet önmagát teremti újjá.5

A babilóniai alkímia szerint a kőzetek, a fémek, akárcsak a növények, mind szexualitással rendelkező elemek. Párosodásukból születik újjá az élet, neutralizálódásuk pedig a halál kiváltója.6

Az alkimisták szerint az élet és a halál elválaszthatatlanul kapcsolódik össze. Ezért is lett a tudomány szimbóluma a farkába harapó kígyó, a sárkány. Az embernek el kell pusztítania, le kell győznie magát, hogy újjászülethessék. Az alkimista gyakorlathoz szükséges volt az erkölcsi tisztaság, az elmélyülés, a meditáció. Így lehet előállítani a Bölcsek Kövét, amely érintés alapján tudja átalakítani az elemeket. De betegségeket is gyógyít, megnyújtja, vagy végtelenné teszi az életet.7 S végül már nem is az arany előállíthatóságát kutatták az alkimisták: csöndes foglalatosságukkal a lélek harmóniájára találtak rá.8

Ez az értelmiségi vonalon öröklődő és továbbfejlődő okkult világkép az antik kor óta hatással volt a mágikus gyakorlatra is. A világegyetem egységét elfogadva az emberi test, környezet és az égitestek között tételezett rejtett kapcsolatokat. E kapcsolatokat szimbolikus tárgyak és jelek merevítették ki, s ezek használata, viselete óvó, elhárító, varázsló hatású volt. Ilyen összefüggésben az arany a Napnak, az ezüst a Holdnak felel meg.

Az alkímiai gyakorlat azonban a paraszti kultúrától nagyon távol esett. Sem elveit, sem szimbólumrendszerét nem találjuk meg a paraszti kultúrában.

A paraszti kultúrában a kincs mondaköre nem mitikus, szakrális, hanem történeti, profán dimenzióba ágyazódik. Készítéséről nem esik szó, csupán elterjedéséről, megtalálásáról. Ezen a ponton érintkezik a profán dimenzió a hiedelemvilággal: a kincs őrzését elrejtője hiedelemlényekre bízza, ezért megszerzéséhez, felhasználásához hiedelemcselekvések elvégzésére van szükség.

A magyar irodalomban Bán Aladár végezte el a témakör szakszerű elemzését.9 Párhuzamai között észt, finn, lapp, vend, tiroli, szász, litván, norvég, cseh, sziléziai adatok szerepelnek. Az elemzésből kiderül, hogy a hiedelemkör európai viszonylatban azonos módon strukturálódik. A kincs elásásának motiválásában két ismétlődő elemet találunk: az ellenség általi fenyegetettség és a zsugoriság. A lelőhely szintén konvencionális természeti vagy építészeti objektum: domb, hegy, barlang, erdő, odú, fa töve, vízpart, rom, épület, tűzhely, keresztút. A kincs lelőhelyére a legtöbb nép a tisztuló pénz lángjából következtet. A tudományszerzés egyéb formái: álom, hiedelemlény (leggyakrabban fehér ruhás személy), látó utasítása. A kincsszerzés ideje leggyakrabban Szentiván napja, valamint a keresztény liturgia ideje. További időpontok: éjfél, éjszaka, dél; csütörtök, nagycsütörtök, keresztény ünnepnap. A kincshez való hozzájutás feltételeit a kincs elrejtője szabja meg. Leggyakrabban a tulajdonos testéhez kell érinteni a kincset. Gyakori a kincsásás ideje alatti szótlanságra, az áldozat bemutatására, a megszerzett kincs egy részének visszadobására vonatkozó előírás.

Ezeket az adatokat a magyar nyelvterületről előkerültekkel összesítve a szerző hat mondatípusba integrálja: 1. a szótlanság betartásának/megszegésének meséi; 2. az átváltozások meséi (valamilyen tárgy változik kinccsé); 3. a rávetés meséi (a kigyulladt láng letakarása); 4. a kincsásás feltételeire vonatkozó mesék; 5. a kincsnek a tulajdonosa általi átadása; 6. az előbbi motívumok nélkül építkező közönséges kincsmesék.10

A témára vonatkozó magyar nyelvű közlemények előkészítik és árnyalják Bán Aladár rendszerezését. Ipolyi a kincsőrök között a fákat, veteményes kerteket, földet őrző bábot, a bányarémet, a sárkányt és a háziszellemeket említi. A sárkány népmesei alak, az arany-, ezüstpalotákban felhalmozott kincs birtokosa.11 Wieder Gyula egy kéziratos füzetben bukkant rá nagyszámú kincsásó babonára. Közülük itt csupán kettőre hivatkozom. A különleges módon, különböző anyagokból készített gyertya jelezni tudja a kincs lelőhelyét vagy annak irányát. A mogyoróvessző (a virga) sok imádsággal szerezhető meg, s használata is a keresztény szentekre való gyakori hivatkozást feltételezi.12 Wlislockiné Dörfler A. szintén a kincs megszerzésével kapcsolatos kalotaszegi hiedelmet közöl. Eszerint emberi szívet kell élő fába beépíteni, s ez a szív fogja mindig elárulni a kincs lelőhelyét.13 Jankó János különbséget tesz a rossz és a jó pénz között. Kalotaszegi hiedelmek szerint a rossz pénzre gonosz lények vigyáznak. A pénz a Szentgyörgy nap előtti éjfélkor árulja el hollétét. Megszerezni azonban csak úgy lehet, ha az ember eladja magát a rossznak. A jó pénzt ellenben a fehér ember őrzi. Az arra méltónak önként tárja fel a titkát.14 A fehér emberre vonatkozó hiedelmek e tájegységen napjainkig megőrződtek. Tíz évvel ezelőtt Kalotaszentkirályon még alkalmam volt erre vonatkozó közlést hallani. Balásy Dénes 1897-ben Székelyföldről közölt adatokat. A kincs patakmederben, fák tövében, rombadőlt vár pincéjében található. Szentgyörgy napján kigyúl, fehér ember vagy pedig hetedik gyermek árulja el hollétét. A barlang csak rövid időre nyílik meg, a bentrekedő csak hét év múlva szabadulhat. A kincsásás közbeni beszédtilalom itt is érvényes.15 Versényi György erdélyi mondákat közölt 1901-ben. Gyűjtőpontjai Szucsák, Csík, Dés, Hunyad, Kolozs vidéke. Közlése szerint a kincs őre kutya, óriás, tündér. A barlang hétévenként nyílik meg, a kincs összegyűjtésével sietni kell.16 Gönczi Ferenc göcseji gyűjtésében szintén szerepelnek erre vonatkozó adatok. A mondák a törökidőben elrejtett kincsről szólnak. Őrzői ördögök, kísértetek, valamint a kígyók királya. Náp-rádfán a kincs fenékhez való ütésével történő megkötése és feloldása ágyazódott mondába.17

A gyűjtők a legutóbbi időkig megszakítás nélkül jegyezhettek le kinccsel kapcsolatos közléseket. Az utóbbi évek szövegközlései közül a Csongrád megyei18, a jászsági19, a bukovinai20, a moldvai21, az ormánsági22, a Nógrád megyei23, a gombosi24, a gyimesi25 hiedelemgyűjtemény tartalmaz ilyen adatokat.

A magyar néphitet összefoglaló szintézisek a kincsmondákra is kitérnek.26 A Magyar Néprajzi Lexikon kincs címszava Bán összegezéséhez hasonlóan foglalja össze a hiedelemkört. A kikövetkeztetett mondatípusok: 1. Kincsásás táltos segítségével; 2. Megkötött kincs kiásása; 3. Sikeres kincsásás; 4. A kincsásás sikertelensége; 5. Szezám, nyílj ki!; 6. Elátkozott kincs.27 Pócs Éva a Magyar Néprajz VII. kötetében a témáról közölt összefoglalásában írja, hogy a magyar anyag kevés eredeti anyagot tartalmaz. A kincsőrző szellem átmenet a természeti szellemek és a helyek szellemei között. Nincs körülhatárolható hiedelemalak. Lehet meghatározatlan alakú, de bármely természetfeletti lény is betöltheti ezt a szerepet. A hiedelemkör entrópiájából vonja le a szerző azt a következtetést, hogy a magyar néphitnek eredetileg nem volt kincsőrző szellemalakja. Az említett alakok a szomszédos népek hasonló alakjai, a magyar néphit más funkciójú lényei, a középkori mágia tudósa.28

 

2. A korpusz

  1. Ahol megbotlasz, azt mondják, ott kincs van. (Fodor Annamária sz. 1970, Andrássi-telep)
  2. Azt mondják, hogy arany van a fődbe. És aztán néztük a hegyeket. Kivált Szentgyörgy napkor. Azt mondták, hogy ahol van arany, vagy pénz a fődbe, az kigyúl. Aztán kicsik voltunk, aztán annyit nézegettük a hegyeket. Hogy hol gyúl ki a pénz. (Jenei Eliza sz. 1907, Bodon)
  3. Régebb, régebb a szüleink mondták, hogy kapatt egy ember pénzt, kigyúlt a pénz, s elment oda és kiásta. Erősen aztán meggazdagodott velle. Amennyi pénzt ásatt onnat, hogy még kicsi üstbe vót téve. Azt mondták, hogy azt régebb, régebb, ki tudja, mikor temették el oda, akkor aztán az kigyúlt, mert egy üstbe vót. Az az ember kivette. Na de meg is nyomorékult, azt mondták, az ember. Nem még tudati fogni a kezeive. (Jenéi Eliza sz. 1907, Bodon)
  4. Azt nehezen lehet kivenni. Azt ki tudja megkapni. Az csak hét évben egyszer kigyúl és akkor ég, ég, ég le róla a rozsda. Aztán akkor ki lássa meg, aki érdemes arra. Nem lehet tudni. Édesapám úgy magyarázta, hogy hét évbe egyszer az meggyül, leég a rozsda róla, s aki odatalál. Ki lesz szerencsés. S akko ne legyen senki ott, csak ő maga. S miko kiásso, akko egy kicsit visszadob belőle. Kicsi maradékát vissza ke dobni, me ha nem, nem tudja elhasználni, amit kivesz. Vissza az ő gazdájának is, hogy maradjon neki is egy kicsi, maradványa. És ha nem dobok vissza egy kicsit, akkor nem engedi, hogy azt használjam. (Demeter Pistáné Péter Erzsi sz. 1920, Andrássi-telep)
  5. Azt mondják, hogy az arany sok idő múlva kigyúl, a rozsda leég rólla s akkor látszik. S aztán miko fémlik a nap reggelen/cint, akko meglátszik, hogy fémlik olyan fényesség. Akkor odamenyen s az arany ki van gyúlva s ott kap aranyat s valami kincs e van dugva. S azt is mondják, azt a kincset ha kiásso, csak nem mindenki tudja kiásni, van, aki belehal ott, megmerevedik, ott a kincs mellett vagy valami történik velle. Áztat én hallattam. Mondták, hogy a mü nagyapánk azé vót olyan gazdag, me kincset talált. Nagy kincset talált. És nem árulta a titkát sohase... Ha megkapja, nem szabad eárulni. (Császár Sándor sz. 1927, Fráta)
  6. Esmént mondták, hogy az aranyt kapatt, a férfi, hogy égett. És elment, hogy vegye ki. És nem tudta venni. És elment négy ökörrel. Hogy húzzák ki, me nagy vót az üst, amibe vót. S a négy ökör se tudta kihúzni a pénzt az üsttel. Aztán nem tudták kivenni a pénzt, de az ökrek is megnyomorékultak, s az ember is, aki kivette, nem még tudati semmit se csinálni, megnyomorékult. (Jenéi Eliza sz. 1907, Bodon)
  7. Vót pénz téve az ördöggel is, úgy hallottam régebb... Az ördög eldugta. Vót itt egy öregember, Váradi. Aztán az egyedü lakatt, az sok példákat tudatt, de meg van halva. Meglátta, hogy itt a szomszéd faluba, két hegy van közel, verekedik a pénz. A pénz, azt beszélték, hogy akkor szökik ki, s gyúl meg, s a rozsda menyen le rólla. Na nekiállt az öreg, látta vagy kétsze-háromszo. Evetté a lapátot s az ásót. Elment oda, hogy ássa ki a pénzt. Nekifogott, ásott, ásott, s hát, de azt mondta, hogy mikorra érjen, valami szólott. Úgy hazáig repült, hogy csak látta az udvaron magát. Lapátostul, mindenestül. Nem ütötte meg magát, azt mondja, repült. Aztán mi kacagtuk, na Várodi, te-o t,ipat dracu* (Kacag.) (Szövérfi Ilona sz. 1913, Fráta)
  8. Vót egy ember s ez mindég vágyott, hogy legyen gazdag. Mindég imádkozott, hogy a jóisten adjon neki sokat, hogy legyen gazdag, ne legyen szegény ember, vincelléreskedjék. Hál egyik alkalomkor az erdőpásztor, miko édesapám vincellér vót a szőlőbe, 150 hód szőlő van ott Sármáson, má vót akkor, és túl az erdőpásztor, úgy két kilométerre, s mindég édesapámmol ültek, mer a szőlő vót itt, túl az erdő, s közből a mezsgye. S aztán ez ügyelte az erdőt s édesapám a szöllőt s mindenfélét. S mindég beszélgettek. És vót egy másik erdőpásztor, az a faluból jött s ez, reggel korán vót, valaki járt az erdőn, fát, mit lopott el, hogy fogja meg, s lefeküdt s elaludt. S ahogy elaludt, elment hozzá egy kicsi ember. Azt mondta neki, ember, hallgass ide. Én adak neked pénzt. Nézd meg, itt van, tőled hét lépés, annak a fának hét ága van kinőve. Annak a tövibe van egy pince. A pincébe tele van pénzzel. Oszd el Imreh Ferenccel áztat, de, azt mondja, ha az utolsó megmarad, vágjátok ketté testvériesen. Annak vót hat fia. Az egyik törzsőrmester a magyarokná. Éppen otthon vót szabadságon. Mit, adjuk az öregnek, jó lesz nekünk. S úgy is van. Elmentek ásni. Ásták, ásták, le is mentek három ásónyomat. De mikor három ásónyomat lementek a fa tövinél, annyira zúgatt, hogy nem merték tovább ásni. Szépen visszatakarták s otthatták. S nem mondták meg, s az márna is ott van. S közbe ahol van a pénz, avval innét az a szöllő elpusztult. De ez má azután történt, negyven valamennyiben. Elpusztult és egy illető vót, megvette a szöllőt, s felforgatta a kamarási cigányokkal. És akkor pálinkát nemigen lehetett kapni. És akko ment egy kamarási Kissármásra, ott mindég lehetett kapni, hogy vegyen pálinkát. Ezek is összepótoltak ott, ezek a szőlőásók, hozzan nekiek is. Hát... ott a nagy domb van, ott megvót az a hely, ahol az erdőszéle vót, egy nagy hont s a közepin vót egy nagy cövek. S ott szároz vót, me máshun még hő vót. De ott e vót menve a hó, s ott letették a kabátjokat s ott ültek. S ez elhozta a pálinkát s miko evégezték, nekifogtak inni. Az a másik az elment. S a legöregebbik mi történt, mi nem történt, ott meghalt. Akko mindjárt. S a másikakat meg nekifogták, azt mondja, annyit verték őket, nekem éppeg a vincellér maga mesélte el, a fiú, aki a helyünkbe ment. Hogy akkor fel a hegyre kiáltották, nu, nu mai dá, domnisoru, nu mai dá, domnisoru* úrfinak látto, agyba-főbe, hogy üsse agyán őket. Mások az erdőbe futattak e, hogy megmenekültek. Igen. Na aztán az felment oda, s akkor aztán elhatta, az ember aztán megmenekült, a cigán. Még az ásóját is a szőlőpásztor szedte össze. igen. (Imreh József sz. 1905, Bodon)
  9. Mondták Tóhátan, hogy régebb mentek így az urakhoz dógazni napszámbo. S akko oda egy nagy gyepes rétre leültek délbe, hogy pihenjenek két óra hosszát. S akkor ott egy fiatal leány le vót oda feküve egy kicsi bokor tövibe, s ahogy aludt, valami kigyúlt. S itt megperzselte a hátát, ahogy le vót feküve. S az a valamelyik tudta, hogy oda kincs van erejtve. Azt mondja, nincs semmi baj, gyere fére, biztos valamelyik odadobta a cigarettáját s attó gyúlt meg neked a ruhád. Megtépte ott a füvet ott ügyesen, s éccaka ement s kiásta s tényleg arany vót, egy kicsi eke s egy taliga két kicsi kerékké. Tiszta aranybó. Egy skatulyábo betéve s bé vót ásvo s az minden tíz évre vagy hány évre ki szók égni, a rozsda róla. Na milyen szerencsés vót az a valamelyik, amelyik elvette, neki mutatkozott, a léánnak, őha nem értette, mi van ott, milyen kincs,férement s tovább feküdt, s ott hatta alatta. (Jenei Jolán sz. 1943, Bodon)
  10. Esmént eccer mentünk édesapámmal Kolozsvárra. Már rég. Mentünk lefelé a berkenyesi hegyen úgy tovább. S miko menyünk lefelé, fémlik valami, ott porlott a főd. Meen édesapám, vájja a korbács nyelivel, ecce azt mondja, itt van valami, de a fene oda bújik. Meünk dógunkra. Na jön más, közbe, más ember, s az is meglátta. Meglátta, s éccaka ement is kiásta. Kapott benne sok pénzt. Sok aranyat, mindent. Há nem vót haszna, me ő hazament, vett marhát magánok s vett mindent a házhoz. Nem vót benne haszna, mert minden döglött meg. Akármit vett, öt-hat nap még élt, döglött meg. Akkármi. Nem vót haszna. S mikor ment, hogy vegyen valamit vaj egy gyermekinek, az a gyermek halt meg. S aztán elment is eldobta az az ember mindenestő. (Szövérfi Ilona sz. 1913, Fráta)
  11. Igen, hallottam. Itt történt Kutyfalván. Ahogy kimegyünk a ludasi hegyen, az első falu, Vásárhely felé. Ott vót egy valaki, aki tudatt arról a pénzről. És az csak hallgatatt. Nem mondta senkinek. Ep másik... Hogy is vót csak, gondolkozzak csak meg. Itt a szomszédba az öcsémnek a felesége odavalósi, kutyfalvi. Az sokszo elbeszélte, hogy ez igaz vót. Neki egy nagybátyjo. És ez így történt, hogy ott valahol laktak az állomás felé egy olyan régi kicsi házba. Annak az embernek vót egy leánya. Szegények vótak, a grófhoz járt dolgozni. És az kapatt valami pénzt. Úgy látták, hogy ki vót gyúlva ott a sáncon bejül, nem messze tőlük. Ott valami égés vót, valami, a Jóisten adta vagy mi, de ez igaz vót, hogy a pénz vót ott. És ennek a... Gyulának híjják, ennek a szomszédasszonynak a nagybátyja ement katonánok s miko hazakerült, szép ember vót, ügyes ember vót és a huszárokná szolgált. És az a leánynok az apjak kapta meg a pénzt. Aztán az a leány ott vót a táncba. Akko abba az időbe. S ez a legény hogy hogy vót, hogy valaki mondatt neki valamit, én azt nem tudom, csak ő azt a leánt táncoltatta. Jó. Miko hazament, me annak meg vót halva apja-anyja, ennek aflatalasszannak [szomszédasszony] az apja gondozta azt a legényt. Na hát mikor hazamentek, vége vót a táncnok, hát aztán mind be szelték, hogy ez a fiatalember, szép, ügyes ember, áztat lenézték, me nem tudam, milyen eszü vót na. Hogy vótak szép leányok, s mentek vóna szívesebben. S ő evve mulatott. Így kellett legyen, vagy mit mondjak. Elég az hozzá, hogy aztán megkapták a pénzt azak, annak az apja. Ez aztán valamit hallatt, ez a legény, és aztán evetté áztat. Ott sok pénz megvót. Aztán mentek, vásároltak ezt-azt, innet-onnét, fődeket vettek. De igaz vót. Aztán meggazdagodtak. De aztán a léánnok az anyja meghalt. Meg-meg. Úgy halt meg az apja is. S ebbe, afeleségibe is vót valami, de azér jól éltek. Meggazdagodtak. Aztán vátottak be itt-ott. (Józsa Endre sz. 1899, Ecken)
  12. Édesapám magyarázta, hogy még gyermek vót. Egerbegyen lakait. Akko még a kicsi házak vótak, nem paloták. S vótak valami öreg emberek, gyütették a pénzt, de gyermekek nem vót, akire hagyják. S miko má öregek vótak, nem akarták senkire hagyni, s gondolták, hogy ássák e. Az asszony haldoklón, s összegyütette egy edénybe, egy kicsi üstbe s kiment Egerbegy s Gyéres közé, ott vótak a kertek, sfák vótak, az egyik fücfa tövibe kiásta a lyukat az edénynek. S akko, elnézéssé legyen mondva, a fenekit az üsthez verte s azt mondta, hogy csak akko tudja valaki kivenni a pénzt, amiko még ecce hozzáverem a fenekem. S ecce sok időre aztán kigyúlt a pénz, s az Öregek azt mondták, hogy elégett az átok, me átokká vót etéve.
  13. Tőtt az idő, tőit, sarját kaszáltok. Egy fiatal férfi vót kinn, a feleségive. A felesége hazament, hogy főzze a vacsorát. S miko kezdett szürküledni, egy fehér ember mind a hó, eléje került. S mondta a férfinek, hogy jöjjen velem, jöjjen velem. Az ember megijedt, húzódott. Ne féljen, jöjjen velem nyugodtan, mutatak magánok valamit. S az ember ment, a villávo, a gereblyéve. S miko odaértek a fücfához, azt mondja:Na, itt ássotak, me itt van az arany. S azon percbe etűnt. Az ember megjegyezte a helyet, s hazament, de nem szólt egy szót se. Reggé ásóvá, lapátto indult. A felesége: Ó, te ember, mészgyüteni ásóva? Mi van veled? S akko aztán az ember emondta neki, mi történt. Kimentek a kertbe s béhúzódtak a fák közé s ástak, ástak. E is érték az üstet, de ahogy eérték, bejjebb sullyadt (!), lennebb, lennebb. Egész álló nap ástok, de az üstet nem tudták kivenni. Mi még lett a vége, nem tudam. Mások mondták, hogy átokka vót etéve (Mezeiné Péter Zsuzsa sz. 1930, Tóhát)
  14. Egerbegyen, azt mondja édesapám, volt egy ember s egy asszony, ott laktak egy régi házba s három fiák vót. De régebb az vót a rend, hogy afiúknak a szomszédba csinált házat. Tőszomszédba. Annyira megöregedtek már, hogy má éppeg öregek vótak, az öregember meghalt, és csak a mama maradt egyedü. A menyei gondozták, úgy ahogy gondozták. Azé vittek egy-egy kis vacsorát, má olyan öreg vót, hogy nem is tudati főzni magának. Esténként számolta a pénzit. Olyan ablakok vótak, marhabendőbő csinálvo, nem üveg-bő, nem vót átlátszó. Nem látszódatt át, csak látták, hogy van fény, lámpavilág, mécses valami, és mind számolt, tíz, húsz, harminc, úgy számolta a pénzeket, s szólatt, miko húzta belé egy fazékba. Gondolták a menyei, mind leskelődtek, hogy sok pénze ke legyen ennek a mamánok. Még jobban ügyelték, hónap este, holnapután este hoztak, hogy egyék. Mind ügyelték az öregasszonyt, ő a pénzt bétapasztatta a kemence alá. Letapasztatta ügyesen, s belé a fazakat. De odaverte a fenekit. Hogy ezt akko ássák ki, amiko a fenekemet odaverik. Azt mondta. Hogy ha ő meghal, azt soha ne tudják kivenni. De vót egy ügyes menye, amelyik meghallgatta. És megfigyelte jól. És miko meghalt az anyóssá, mondja az uránok, te menjünk oda, láttom, hogy anyám olyan gyengén vót az este, vaján nem halt meg. Há má meg vót halva. Na semmi. Avva ketten megfogták úgy meghalva s odaverték a fenekit. Úgy meghalva odaverték a fenekit s kivették a pénzt, és ők pénzzel vótak. S akkor a másik két fiú s a két menye mind jöttek, keresték, né, nem kaptunk semmit, ők ügyesen visszatapasztották, sepregettek, lehintették agyaggal, na. Nem látszott semmi. Ese-kedtek ők, jöttek-mentek, de pénz nincs. Ez vót a szerencsésebb. Huncutabb vót, okosabb vót és megfigyelte, hogy mit mond a vén mama. De tényleg ha a fenekét nem verték vóna oda, nem tudták vóna kivenni. Mert eiszen a pénz az ördögé. Régebb is vót, márna is az. Mámo is megölik az embert a pénzé. Az is mind ördög munkájo. Régebb nem ölték meg, hanem megszerezték másféleképpen. Na az milyen szerencsés vót, annak sok pénze lehetett. Mert régebb megtartották az öregek, nem vót lux* Nem kellett venni élelmet, a pénzt megtartották, számolták esténként. (Demeter Pistáné Péter Erzsi sz. 1920, Andrássi-telep) kicsi aranytángyért s kalányokat s mindent. Ez most vót elásvo a negyvennégyes háború előtt. Az urak emenekültek s ők beásták a fődbe. Egy kicsi színbe vagy fáskamrába. Gróf vót. Ahol van a kastély. Azt mondták, hogy kigyúlt s látta a páza, aki ott vót páza. Hogy kigyúlt s akko ő ement s jelentette a néptanácsná, hogy mit látott. Ejöttek s kiásták, s ott vót egy jó nagy láda megtörve mind arany edényekke. (Jenei Jolán sz. 1943, Bodon)
  15. Például a záhi kastélynál. Egy ember kapatt egy arany ekét, s egy pici talyigát. De aranyba. Egy ekkora kicsi ládikóba betéve. És benn vót egy színbe. A színben vót a kocsi, a kétkerekű kocsi. 6 kocsis vót. Ahogy vitte bé a kocsit, egy kicsi főd lehullott. Lehet, hogy beszakadt. Mióta vótak ott? Lehet, hogy a 48-as háborúba elásva. Elásták az urak. Ott lakait egy nagy úriember. Ugrón Istvánnak hittak és ő elásta azt a drága dolgot. De nem puszta helyre, csak egy színbe. A kocsiszínbe. Ott jól vót, de az vót a baj, hogy sok éven keresztül a főd kezdett hullni. Béhullatt egy kicsi főd oda a ládára és a kocsis meghallotta. És erre kiásta. De egy olyan ember vót, hogy ő nemhogy etette vóna magánok, ement, jelentette. Ügyesen evették tőle. Csak most történt, a hatvanas évekbe. És őnem kapatt semmit se belőle. Még köszönem szépemet se mondtak. Nemhogy ő tette vóna e, s egy darabot dobatt vóna vissza. 6 úri ember maradt. Vóna. (Demeter Pistáné Péter Erzsi sz. 1920, Andrássi-Telep.)
  16. A kincs megmutatkozik.Vót egy boldogtalan fiú, eküdte az apja a piacra a tehénnye. Egy erdőn kellett keresztü menjen. Kellett leüljen bajáro. Evégezte. Menyen, hogy adja ki a tehenyet. A fa e vót szárodva. A szél fújt, a fa lógatt, egyik szároz gyükér megnyikargatt. Vót a fa tövibe egy fazék kincs, hozzáért ahhaz. Cir(, car(. Imi vinzi vaca. írni dai banii marti. Iti las vaca, da mar(i viu dupa báni. Noroc* Olthatta a tehenyet. Emenyen haza. Kérdi az apja:Eadtad?E. Mennyié? Miko adják a pénzt? Kedden. Na jó, kedden menyen. Nem vótak csak a csontak. Megették a tehenyet a farkasak. Látom, megetted, jöttem a pénz után. Cír(, carf.Sá te mai laspíná marfi? Cir(, car(. Bine, bine, te las, da mar(i viu cu securea. Te tai. Bine, bine.** Hazamenyen.Megkaptad?NemMiko adják?Jövő kedden. Kedden menyen a fejszévé. Hová viszed a fejszét?Ha nem adja a pénzt, összevágom.Ne csinálj bolondságot, te gyermek. Emenyen az öreg is velle. Mennek, mennek. Há hol lakik az az ember? Majd meglásso. Odaviszi áfához. Né, ennek az embernek adtam e.Há ez fa, te.De nézze meg, megette. Csak a csontakat hattá meg.Megették a farkasok. Na, én kivágom. Üti innen, üti onnan. Há kiborul a töviből egy üst teli arannya. Kértek egy szekeret a falubós haza vitték. Meddig élt, vót pénze. Az öregek meghaltak, ő ebbő élt. Egy kicsit boldogtalan vót. A kincs megmutatkozott, ha vót. (Kocsis János sz. 1932, Detrehemtelep)

 

3. A hiedelemkör ágrajza

 

 

 

4. Elemzés

A hiedelemkör releváns elemei az ember által uralt tér és az idegen tér oppozíciója köré szerveződnek. A kincs az idegen világ tartozéka, az ember csak átmenetileg rendelkezik vele. Megszerzése és használata feltételhez kötött. A feltételek megszegése a kincs elvesztését és az ember károsulását váltja ki. A kincs nem származtatható át másra, a használati idő lejárta után eredeti tulajdonosának, az idegen szférába kell visszajuttatni. (A kivételes esetek nem relevánsak, minthogy hiedelemalapjuk nincs.)

A kincs lelőhelyeinek első csoportja a kultúrán, az uralt téren kívüliséget nevezi meg. A sánc a két tértípus választóvonala jelentésben, funkcióban a kerítés szinonimája. Mindkettő az uralt teret zárja, az idegen teret nyitja. A mágia mindkét objektumot gyakran alkalmazza. Az öngyilkosok és a keresz-teletlenül meghaltak sírja csak a periférián, a temető árkában kaphat helyet. A halottmosó vizet szintén árokba, kerítés tövébe öntik. A szalmára vagy egyéb tárgyra átszármaztatott betegséget a kerítés tövébe, a csepegés alá ássák el.

A hegy, a domb, a fa, a bokor töve, vizek partja a politeizmustól kezdve kiemelt helyet töltött be a kultikus gyakorlatban. A tér e kiemelt, kiemelkedő pontjaiban lehetett kommunikálni mind a transzcendens, mind a mágikus erőkkel. Itt kellett az áldozatot bemutatni29. A fa töve még néhány évvel ezelőtt is előfordult egy detrehemtelepi mágikus gyakorlatban. A rontó praktika részeit (vízöntés, tűzgyújtás) egy fa tövében kellett elvégezni. A fa, gyökerei révén az alvilággal érintkezik. Áttöri az emberi világ szféráját, a tisztátalanok szférájába nyúlik.

A kemence és környéke a lakásszerkezetben szintén kulcsfontosságú hely. Hiedelemlényekkel e térrészben lehet kommunikálni. A lüdérc a kéményen ereszkedik be a házba. A tűzben pedig meghalt hozzátartozók szelleme jelenhet meg. A szín, akárcsak az istálló, boszorkányok praktikáinak, illetve az ellencselekvések színhelye. A megrontott tehenet az istállóba zárkózva lehet meggyógyítani. Szentgyörgy napján az istálló, a szín környékéről tövises ágakkal tartják távol a boszorkányokat.

A pince a függőleges térszerkezetben elfoglalt helye révén jut hírértékhez. Minthogy a földfelszín alatt van, kígyó, béka, ördög s egyéb hiedelemlény tartózkodási helye. Funkciója azonos a kútéval és az árnyékszékével, a fa tövéével.

A kincsőrző alakjára vonatkozó mezőségi adatok is alátámasztják Pócs Éva következtetését, miszerint a magyar népi mitológiának nincs kizárólagos kincsőrző szelleme. Mindössze egyetlen monda hivatkozik az ördögre. Habár a tiszta (szent) — tisztátalan, angyal—ördög oppozíciót a keresztény egyház honosította meg, ezesetben sem a vallás által propagált ördögképről van szó. Az ördög a boszorkánynak rendelődik alá, a boszorkányt szolgálja ki 36. Tulajdonképpen a boszorkány saját maga dönt ördögeinek száma felől, ő gondoskodik róluk, foglalkoztatja s tartja kordában őket. Az ördög alakja változó, lehet törpe, béka, egér, csirke. A tisztátalannal kötött szövetségről egy metaforikus történetet sikerült lejegyeznem Detrehemtelepen: "Vót két asszony. Az egyiknek olyan jó szerencséje vót, sokat árult. A testvérinek nem vót szerencséje. Ekko s ekko gyere el, kimegyünk a temetőn keresztül. Mennek, mennek, csúf helyen, posványon, csúnya helyen. Na kiérnek. Egy gyönyörű helyen mentek. Na ez vagy te, a másik én vagyok, most vállasz. De a másik nem választotta ezt." (Moldvai Györgyné Keszeg Eszter sz. 1899)

Az adatok szerint kincshez jutni csak úgy lehet, ha az ember az ördögöt is átveszi, vagy elfogadja feltételeit. (Ezért kötelező a kincstalálás titokban tartása.) Enélkül a kincs vagy eltűnik, vagy szerencsétlenséget hoz új tulajdonosára. Az elhasználatlan kincs az ördöggel együtt kerül vissza rejtekhelyére.

A kincs lelőhelye megtalálásának értelmezésében különböző, egymástól távoleső elemek keverednek. A hiedelemvilágban gyakran figyelhető meg a keresztény világkép hatására történő átstrukturálódás. Az egyik adatközlő szerint ki kell érdemelni a kincset. S ez pedig a keresztény erények gyakorlása, halmozása által történik.

A kincs lelőhelyéről leggyakrabban a láng árulkodik. Az értelmezés szerint ilyenkor tisztul vagy ilyenkor ég el róla az átok. Ez utóbbi hiedelem arra utal, hogy az elásott kincs tulajdonjoga hét év után megszűnik, ilyenkor újra birtokba vehető. Ugyan egyik közlésben sem fogalmazódik meg, de valószínű az az értelmezés, hogy a kincs kiásásának feltétele hét év után érvényét veszti.

Nincs tudomásom arról, hogy az irodalom a népi időszámításban érvényesülő hétéves periódusokkal foglalkozott volna. Bibó István a számok jelentéséről írott tanulmányában a hetes számnak a térre és mennyiségre utaló sajátosságát következteti ki. Időre mindössze egy esetben, a hold 7 naponként történő változása révén utal31. Egy detrehemtelepi értelmezés szerint a hét év is egységes periódust alkot. Az időjárás alapvető sajátosságai hétévenként változnak. A csapadékban gazdag és száraz periódusok váltják egymást. Ez a megfigyelés érvényesül a bibliai hét sovány esztendő képzetében is. A hét év letelte az ember életében is új ciklust nyit. Hiedelmek szerint a táltost, a garabonciást ebben a korban ragadják el. Az egyik detrehemtelepi garabonciás monda szerint a hétéves kígyó húsa alkalmas gyógyításra.

Az idegen (észt, finn, tiroli norvég) adatoktól eltérőén32, amelyek szerint a kincs Szentiván napján található meg, a mezőségi adatok a magyar, s ezen belül különösen az erdélyi párhuzamokkal csengenek egybe. Itt ugyanis Szentgyörgy éjszakája az alkalmas időpont a kincskeresésre33. Feltételezhetően utólagos módosulás eredménye e nap funkcióbővülése. Egyik lehetséges magyarázata, hogy Szent György a középkor óta a lovagok, lovak, szíjjártók mellett a fegyverkovácsok patrónusa34. Továbbá, Kelet-Európa állattartó népei e napot tekintik a tavaszkezdő napnak35. Ezért a kincs-hiedelemkör nem véletlenül ruházta fel purifikáló hatással.

További kiemelt időpont a kincs meglátására a napkelte. Napkezdő időpontként Szentgyörgy napjának analógiája. Egyébként gyógyító, elhárító cselekvések elvégzésének megterhelt időpontja Mezőségen is.

A kincs holléte felől az ember álomban vagy a fehér embertől értesülhet. A fehér ember alakja nem kimondottan erre a szerepre specializálódott. Általában jótékonykodó személy. Egyéb közlések személyét illetően; "Az is valami szerencseféle. Nem árt. Mindég valami jót mond, jót jósol. így hallottam a beszédben. Csak mondják, hogy valami jó dolog." (Demeter Pistáné Péter Erzsi sz. 1920, Andrássi-telep) "S temető mellett jüttem, na látod. S há miko jártom Ticához is szőni a faluba, nem itt jöttem keresztit a hegyen, temetőné jöttem. Nem találkoztam semmivel soha. Éjjel. Azt mondom, nem mindenkinek. (Nyilatkozik meg.) Aki fél, annak megmutatkozik a tisztátalan lélek is. És régebb ezek a szerencsések is jártak, mondták, hogy a szerencseember. Az olyan vót, mind vótak régebb a próféták, aztán az megáldotta az embert. De ez a tisztátalan ez megkísírti, hogy megöli. Ugyé az nagyon rossz, isten őrizz." (Szántó Ferencné Fekete Erzsébet sz. 1930, Bodon) "—Hogy volt ez a történet?Mentek a malomba. Itt ahogy mentek Bánd felé, hogy is mondjam, itt Gerebenestő az a firma ahogy vót, hogy kiállatt egy fehér ember, azt mondja, ahogy mentek a szekérre, s akko nyutottak egy fehér zsebkendőt neki s akko azt mondja, hogy ne mondják meg, hogy hogy mondjam, na, kivé találkoztak, akko magáldotta, hogy szaporítsa meg a lisztjit, hogy aztán vót a lisztje, ameddig nem mondatta meg, addig nem apadatt el a lisztje. így magyarázta, hogy mentek s aztán ketten vótak, nem mondták meg, addig nekiek vót lisztjek annak a két embernek. Má ez nem nagyapám vót, hanem a másikakat mondta. S meddig volt lisztjük? Azt mondja, ameddig megmondták a szót, hogy hogy jártak. Addig vót lisztjük. Ha nem mondták vóna meg, lehet, hogy lett vóna több ideig. Így, azt mondja, miko megmondták, aztán efogyatt a liszt.A fehér ember más szerencsét is hozott az embernek? Aztán má ahogy találkozatt velle. Ügyé áztat mondatt neki, amire ment, na. Csak hogy ne mondják meg senkinek, me aztán szerencsések lesznek. Ha maiamba ment, lisztté áldotta meg, ha vásárba ment, pénzzé. S amive járt. Akárki találkozhatott a fehér emberrel?—Ha úgy talált riá, persze, hogy találkozhatott. Mindegyik találkozatt. Csak azt mondják, amelyik szerencsés vót, az találkozatt, csak a szerencse. Én is jártam eleget, de nem találkoztam eccer se. Nem. Nagyapám is, hogy szerette vóna, hogy áldjo meg ötét is, ha találkozatt vóna, me mi is ügyé annyi gyermek emaradtunk, hatan, édesapám-tó, kicsin, hogy örvendett vóna, de ő nem találto ezt a szerencsét..." (Szántó Ferencné Fekete Erzsébet sz. 1930, Bodon)

Mezőség kutatott részén általánosan ismert az a hiedelem, hogy a botlás földbe ásott kincset jelent. Kovács Endre Doroszlón jegyezte le ugyanezt a hiedelmet36, ami arra utal, hogy a teljes magyar nyelvterületen megtalálható.

A kincs kiásását szintén előírások szabályozzák. Az egyik az, hogy nem szabad a teljes mennyiséget elvenni, valamennyit vissza kell dobni rejtekhelyére. Csak ilyenképpen használható el bántódás nélkül. Kötelező továbbá betartani a felvilágosító kikötéseit Az egyik az, hogy titokban kell tartani a kincsásást, a másik, hogy meg kell felezni a kincset. A feltételek be nem tartása a kincs eltűnését vagy a kincsásó szerencsétlenségét okozza.

 

5. Következtetések

A kincs eredete az égi-alvilági, fent-lent oppozíciót aktivizálja. A 20. századi európai adatok azonban az első dimenziót teljesen nélkülözik. Egyáltalán nem esik szó a kincs, az arany előállításának ezoterikus tudásáról, e tudás, az istenek, angyalok titka megszervezésének szándékáról. Az alkimista felfogással szemben, amely az aranyban az isteni lényeget látja, a népi hiedelmek szerint a kincs az alvilági erők hatáskörébe tartozik. Erre utal a kincs lelőhelye (lent, a föld alatt), a kincs megnyilatkozásának és a kincsásásnak az ideje (leggyakrabban éjjel), a kincsőrző lényekkel való fordított kommunikáció (szótlanság), valamint az előírások megszegésének következménye (betegség, halál).

Ez a transzformáció (az isteninek ördögivé való átalakulása), a keresztény világnézet hatására mehetett végbe. Eszerint ugyanis semmi sem érték, amit az ember készen megkaphat. Az igazi értékek az üdvjavak, az erkölcsi, lelki értékek, az anyagi javakkal az ördög kísérti az embert.

A magyar nyelvterületen a kincs lelőhelye kétféleképpen található meg. A kivételes képességgel rendelkező látó azonosítani tudja a lelőhelyet37. Erre vonatkozó adat azonban a kutatási területen nem került felszínre. A kincs leggyakoribb jele a tűz, a láng. Tulajdonképpen ez az az elem, amelyre az egész hiedelemkör ráépül. Pócs Éva értelmezése szerint a hiedelemkör a mocsárgáz értelmezése38.

Amint láttuk, a kincs az európai hiedelem szerint különböző napokon nyilatkozik meg. Leggyakrabban a nyári napforduló, Szent Iván, Erdélyben pedig a tavaszi napforduló, Szent György napján. E két jelesnap szerepeltetése nem véletlen, a tűzkultuszra, a rituális tűzgyújtásra lehet következtetni. A Jelképtárban írja Jankovics, hogy a kelta-római hagyomány szerint, a kiemelkedő napokon a régi tüzeket kioltották, új tüzet gyújtottak, amit tűz-szentelő szertartás kísért. E rítusokra a napfordulói, napéjegyenlőségi ünnepeken került sor, s a fény, a nap évenkénti megújulását, pályáján való haladását kívánták mágikus úton elősegíteni39. E szoláris elmélet mellett az etnológiai irodalom egy másik értelmezést is számon tart. Eszerint a rituális tűzgyújtásban nem napszimbolikát kell látnunk. A tűznek önmagában van purifikáló hatása. "Mindezen tűz-ünnepek elsődleges célja egyszerűen az volt, hogy megsemmisítsék, vagy legalábbis megzabolázzák a varázslókat, akikről azt hitték, hogy majd minden, az embert, az állatokat vagy a termést érintő szerencsétlenség, természeti csapás okozói"40.

A Szentgyörgy napi gyakorlatban tehát két szokáselem kontaminálódott, s rendelődött alá a keresztény mitológia szentkultuszának. Hogy a sárkányölő Szent György napján egyéb tűzzel kapcsolatos szertartásokat is gyakoroltak, azt egy száz évvel ezelőtti adat bizonyítja. Wlislocki 1891-ben közölt tanulmánya foglalta össze a tűz megfékezését célzó cigány hagyományokat. Erdélyi cigányok Szentgyörgy napján a következő tűzreolvasást alkalmazták: "György úr elment az erdőbe és találkozott a tűzkirállyal. «Hová mész?» — «Nemzetségemhez!» — György úr mondá arra: «Halljad, te tűzkirály! Ha a te nemzetséged kárt csinál, akkor eljövök én nyárssal, kalapáccsal, pálcával és vízzel és elűzlek benneteket a földről, hogy tovább ne lehessetek anyátoknál (a földnél), hanem anyátoknál (az égnél). Ottan (majd) a szélkirály megbetegít titeket! Menj és mondd ezt meg nemzetségednek a nagy Isten nevében, ki mindent teremtett!» Én is ezt mondom neked, oh tűz, halljad és félj!" Ugyancsak erdélyi cigányok meztelenül jelentek meg Szent György képe előtt e napon, hogy testük a tűztél, égéstől védett legyen. A tűzvész ellen e napon a kunyhót háromszor körbeszaladták, miközben ezt mondták: 'Tűz, a Szent György nem enged téged ide jönni"41. További bizonyítást igényel még, de ezekből az adatokból az derül ki, hogy Szent György nemcsak a sárkányt pusztította el, hanem a tüzet is meg tudta zabolázni. S ezért nem véletlenül az ő napján maradt őrizetlen a kincs.

A hiedelemkör is, mint általában a népi mitológia, az utóbbi időben krisztianizálódott. Ennek jele az elemek égi- alvilági tengelyen való elhelyezkedése, az ördöggel való szövetkezés motívuma, valamint a kincsnek a keresztényi erényekkel történő kiérdemlése. Ez a vallásos ideológia sorvasztóan hatott vissza a hiedelemkörre. Kirostálódtak, átértékelődtek egyes elemek, s a meglévőket is csupán a passzív emlékezet, a szájhagyomány őrizte meg. A gyakorlat folklórtémává alakult át.

 

IRODALOM

Balásy Dénes

1897         Székely kincsásó babonák. In.: Ethn. VIII. 296-299.

Bán Aladár

1915        A kincskeresés a néphitben. In: Ethn. XXVI. 28-40.

Bibó István dr.

1917        A számok jelentése és a gondolkodás alapformáinak története. Bp.

Bosnyák Sándor

1973        Kisteleki mondák. In: FA 1.78-90.

1977        A bukovinai magyarok hitvilága. In: FA 6. 1980        A moldvai magyarok hitvilága. In: FA 12.

Chevalier, Jean —Gheerbrant, Alain.

1991         Dictionnaire des symboles. Paris

Diószegi Vilmos

1980       Kincs. In: MNL 3. Bp. 197-198.

Dömötör Tekla

1981        A magyar nép hiedelemvilága. (Bp.)

Dumézil, G.

1986        Attila és Mars kardja. In: Uő.: Mítosz és eposz. Bp. 203-211.

Eliade, Mircea

1981        Istoria credinfelor si ideilor religioase. Buc.

1987        A szent és a profán. Bp.

1991         Istoria credintelor religioase. Buc. I-III.

1991         Cosmologie si alchimie babilonianá. Iasj

Fejős Zoltán

1985        Hiedelemrendszer, szöveg, közösség. Bp.

Ferenczi Imre

1959        Adatok a látó (néző) alakjához. In: Ethn. LXX. 435-438.

Frazer, J.G.

1980        Creanga de aur. Buc. I-V.

Gönczi Ferenc

1901         Göcseji népmondák. In. Ethn. XII.409-414.

Gulyás Éva

1976        Jászdózsai hiedelemek. In: FA 4.7-186.

Ipolyi Arnold

1854        Magyar Mythologia. Pest

Jakab József

1895        Szatmár megyei babonák. In: Ethn. VI. 309-312; 410-416.

Jankó János dr.

1892        Kalotaszeg magyar népe. Bp.

Jankovics Marcell

(1988)      Jelkép-kalendárium. (Bp.)

Jelképtár = Hoppal Mihály — Jankovics Marcell — Nagy András Szemadám György

1991        Jelképtár.Bp.

Jung Károly

(1991)      Hiedelemmondák és hiedelmek. (Újvidék)

Kovács Endre

(1982)      Doroszló hiedelemvilága. (Újvidék)

Kuun Géza

1890        Kincsásók és bányászok. In: Ethn. 1.179-183.

Pócs Éva

1990        Néphit. In: Magyar néprajz. VII. Bp. 527-692.

Röhrich. Lutz

1966        Az ördög alakja a népköltészetben. In: Ethn. LXXVU. 212-228.

Salamon Anikó

(1987)      Gyimesi csángó mondák, ráolvasások, imák. (Bp.) Seligraann, Kürt

1987        Mágia és okkultizmus az európai gondolkodásban. Bp.

Szendrey Ákos

1959        A napforduló is a mágikus állatvédés összekapcsolásának kérdése. Az állatok első kihajlása. In: Ethn. LXX. 313-343.

Sziraonidesz Lajos

1928        A világ vallásai. Bp.

Versényi György

1895        Felvidéki népmondák. In: Ethn. VI. 123-132; 230-239.

1901         Erdélyi népmondák. In: Ethn. XII. 266-272.

Zentai Tünde

1983         Ormánsági hiedelmek. In: FA 15.

Wieder Gyula

1890       Kincsásó babonák és ráolvasások. In: Ethn. I. 247-252.

Wlislocki Henrik

1891        Cigány tűzre olvasás. In: Ethn. II. 344-353.

Wlislockiné Dörfler F. Anna

1892       A kalotaszegi néphit koréból. In: Ethn. III. 362-367.

 

A közlésekben szereplő román szavak, szövegrészek

7. *Eldobott az ördög.

8. *Ne, ne üssön, úrfi, ne üssön, úrfi.

12. *Fényűzés.

13. *—Círti, car(. Eladod a tehened. — Kedden adod a pénzt. Itt hagyom neked a tehenet, de kedden jövök a pénz után. Szerencsét.

**—Círt, cart. — Hagyjalak még keddig? — Círt, cart. — Jó, jó, hagylak, de kedden jövök a fejszével. Kiváglak. Jó, jó.


JEGYZETEK:

  1. Eliade, 1981,53.
  2. Dumézil, 1986.203-211.
  3. Eliade, 1981,56. A bányászok elkiilönítettségéről írja Kuun Géza: "A magyar faj történetének egyik korszakában sem viseltetett különös előszeretettel a bányászat iránt, s már az Árpád-házból való királyaink idegeneknek adták ki a bányákat s azok mívelésére németeket telepítettek be, kik kelet felé a bányavidékek irányában terjeszkedtek. " (Kuun, 1890,180)
  4. Chevalier — Gheerbrant; 1991,967.
  5. Eliade, 1991, II. 40-41.
  6. Eliade, 1991,72-80.
  7. Seligmann, 1987,84-90.
  8. Uo., 93.
  9. Bán, 1915.
  10. Uo.,91.
  11. Ipolyi, 1854,108-110.
  12. Wieder, 1890,247-252.
  13. Wlislockiné, 1892,367.
  14. Jankó, 1892,194-195.
  15. Balásy, 1897,296-297.
  16. Versényi, 1901,271.
  17. Gönczi, 1901,411-412. Egyéb közlések: Versényi, 1895,130-132; Jakab, 1895,311.
  18. Bosnyák, 1973,82-83.
  19. Gulyás, 1976,43.
  20. Bosnyák, 1977,77.
  21. Uő, 1980,52-53.
  22. Zentai, 1983,97-101.
  23. Fejős, 1985,174.
  24. Jung, 1990.186-187.
  25. Salamon, 1987,145-149.
  26. Dömötör, 1981,160.
  27. Diószegi V. — Dobos I. — Nagy I., 1980,197-198.
  28. Pócs, 1990,560.
  29. L. pl. Szimonidesz, 1928,Eliade, 1987.
  30. Röhrich írja, a tudás, a kincs megszerzése miatti szövetkezés az ördöggel a középkori mondaréteg tartozéka. A német mondákban a boszorkány és a szabadkőműves lép szövetségre az ördöggel. Röhrich, 1966,216.
  31. Bibó, 1917,27,46,80-81.
  32. Bán, 1915,31,34,38-39.
  33. Bán, 1915, 88, Jankó, 1892,194, Balásy, 1897,297, Versényi, 1901, 271, Salamon, 1987,145-146.
  34. Pócs, 1990,413, Jankovics, 1988,121.
  35. Szendrey A., 1959,322-324.
  36. Kovács, 1982,180.
  37. Ferenczi, 1959,435-438.
  38. Pocs, 1990,683.
  39. Jelképtár, 1990,229.
  40. Frazer, 1980,56.
  41. Wlislocki, 1891,351-352.

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet