Előző fejezet Következő fejezet

Szőcsné Gazda Enikő

ADATOK AZ ÚRIHÍMZÉSEK TÖRTÉNETÉHEZ

 

 

A szakirodalomból már tudhatjuk, hogy a magyar hímzőművészet első ránk maradt emlékei a koronázási palást és a miseruhák, pluviálék voltak. Bár kazuláink között is rengeteg az igazán szép darab, mégis európai színvonalra a 17-18. századi hímzőművészetünk emelkedett, amikor a királyi udvarokból és hímzőműhelyekből e díszítésmód a nemesi, kisnemesi és később a polgári udvarokra is átterjedt.

E korszak hímzőművészetét a 19. századi műszóval úrihímzésnek nevezzük. E hímzések kialakulása a 16. századra esett és - amint a megnevezése is sejteti - úri igényeket elégített ki: az udvari élet ceremóniáit emelő díszabroszként, jegykendőként, a mennyezetes ágyakat takaró szuperlátként, díszes lepedőhímként, párnahajként vagy szószéktakaróként, úrasztali terítőként, az úrvacsora osztásakor használt serleg- és tányértakaróként - tehát úri vagy egyházi funkcióval - használták.

E hímzéseket a 16. században még jórészt csak főúri körökben használták, hiszen a színpompás selyemszálakat, az arany- és ezüstszálakat csak távolról jövő, keleti vagy nyugati kereskedőktől lehetett beszerezni. A hímzésminták is távoli tájakról származtak: Palotay Gertrúd komoly tanulmányában kielemzi azt, hogy a főúri udvarokban külön bulya1 szolgálókat tartottak, akik a divatos török hímzéseket készítették. De nem csak azok a hímzésminták terjedtek, amelyeket a bulya szolgálók ismertek: a török bégek asszonyaitól is bőségesen igényelték úrasszonyaink a megbecsült török hímzésmintákat.2

A terjedő, népszerűsödő, színekben pompázó és gyönyörű, egyszerű or-namentikájú úrihímzések a 17. század folyamán már rendkívül nagy számban készültek, és az egész magyar nyelvterületen elterjedtek. A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum gyűjteményében ötven darab 17-19. századi úrihímzés van, melyeknek életkorát csak hozzávetőlegesen tudjuk felbecsülni. A szakirodalombeli következetlenségek késztettek arra, hogy a levéltári forrásokból próbáljuk megtudni: melyik század milyen hímzéseket, motívumokat használt, milyen népeknek volt szerepük a hímzések kialakításában stb.

 

A. AZ ÚRIHÍMZÉSEK KIALAKULÁSA

Az úrihímzésekre irányuló keleti és nyugati hatást majdnem minden kutató kihangsúlyozta, viszont elég következetlenül elemezték ezt. A legkomolyabb tanulmányok Palotay Gertrúd és Szabó T. Attila tollából származtak, ők a török és a szlovák kézimunkák hatását elemezték3. Többen foglalkoztak a reneszánsz hatással is4.

Ha következetesen átnézzük a levéltári forrásokat, a következő népeket emlegetik a hímzéseinket részletesen vagy futólagosan felsoroló leltárak, testamentumok, vizitációs jegyzőkönyvek és perefernum levelek.

1539-ben rác munkát említenek5. 1595-ben Károlyi Kata hozománya többször is jelöli a spanyol varrású lepedőket, párnahajakat6. Úgy tűnik, a spanyol hatás jóval jelentősebb volt, mint amekkora teret eddig szántak neki a szakirodalomban. A 17. század végéig majdnem mindenik hozománylevélben szerepelnek a spanyol varrású lepedők, párnahajak. A leírások nem adják meg ezeknek a hímzéseknek a pontos ismertetőjegyeit. Radvánszky adatai közt igen gyakori a hozzájuk társuló aranyos vagy arany szállal varrott jelzője, de a Biálisok illyefalvi összeírása alapján készítettek egyszínű veres, két színű (veres és kék) fejtőből és sokszínű selyemfonálból is spanyol varrású kézimunkát7. Valószínű, hogy több fajta kézimunkát jelölhetett ez a jelző, mivel az arab hímzések jelentős része is éppen Spanyolországon keresztül hatott, és az Orbai széki vizitációs jegyzőkönyvek megemlékeznek a mór abroszokról is a 18. század folyamán8.

A legtöbb említésnél kiviláglik, hogy a spanyol hím elsősorban öltéstípust jelöl, de valószínű, hogy a spanyol hímzőművészet nem csak technikai gazdagodást, hanem anyag- és motívumbővülést is hozott a magyar hímzéskultúrába. Sajnos, spanyol szakkönyvek és eredeti tárgyak hiányában lehetetlen vállalkozás lenne a konkrét hatás feltárása.

A török hímzésekre szintén rengeteg adatunk van, ezeknek jelentős részét Palotay Gertrúd feldolgozta. Nem csoda egyébként, hogy elsősorban ezeket értelmezték vidékünkön, mivel a levéltári adatok bizonysága szerint a magyar nyelvterület keleti peremvidékén ez a hatás jóval erőteljesebb volt, mint a belső-magyarországi részeken. Radvánszky báró könyvében a legelső adat 1595-ből származik9, de Erdélyben már ennél korábban, 1576-ban megemlítik. Ekkor a „feyre walo Roytos kezkenyeo keres kereol waroth tereok warrassal" van díszítve és arannyal van töltve10. A 17. század közepén divatjuk még élő vidékünkön, hiszen a brassói, kolozsvári kereskedelmi utakon folyamatosan áramlanak be a török árusok tiritarka portékáikkal. Palotay tanulmánya gazdagon szemlélteti a magyar hímzésekbe átszármazott török motívumokat, keleties kompozíciós módokat, a minták vándorlását megszervező leveleket, így fölöslegesnek tartjuk ezeknek további ismertetését. A 18. század legelején felleltározott Biális javak közt már alig szerepelnek, ellentétben a spanyol hímzésekkel, amelyekből csak ez család számos példányt őrzött11.

A 17. század első felében főleg a belső-magyarországi területeken emlegetik a lengyel varrásokat és a lengyel patyolatot. Ezt a hatást egyáltalán nem vizsgálták eddig a kutatók.

1595-ben, 1602-ben említi Radvánszky a gallos lepedőket. Szabó T. Attila úgy véli, hogy ezek egy anyagfajtát jelölnek12. Ennek ellenére valószínű, hogy ez az anyag a franciáktól kerülhetett a magyarok közé, mivel a gallus volt ebben az időben még a franciák megnevezése Magyarországon. A franciák és magyarok hímzőkapcsolatait már valamelyest kutatta a szakirodalom, tudunk arról, hogy egy Étienne 1' Hongre nevű hfmzőmester dolgozott Franciaországban13. Figyelembe véve, hogy vallon telepesek elég szép számmal érkeztek Magyarország területére, a viszonthatás lehetőségét sem lehet teljesen kizárni.

1630-ból, 1670-ből említenek olasz varrást is forrásaink. Az itáliai hatás természetesen korábban kezdődött, mindannyian tudunk Mátyás király olasz kapcsolatairól, a Budán felállított, olasz munkásokkal működő majoli-kagyártó műhelyről stb. A korai hatást jelöli az 1595-ös olasz korsós motívumjelölés is14.

A 18. századtól kezdve a tót hímzések kezdenek erőteljesen teret hódítani; mivel e szlovák kézimunkák divatját két kitűnő tanulmány ismerteti, így fölösleges alaposabban elemezni e hatást15.

Szintén 18. századi elterjedésű a „Bécsi hímzés" is. A Biálisok 1708-as összeírásában16 és a Wass család levéltárában található leírások alapján egyaránt17 arany és ezüstszállal varrták ezt. Mindkét ismert esetben mente díszítésmódjáról van szó. A német népek hímzőművészete valószínű, hogy nem csak Bécsen keresztül hatott a magyarságra, néhány német népi hímzés kompozíciójában és motívumaiban elképesztően hasonlít a magyar úrihímzésekre.

 

B. AZ ÚRIHÍMZÉSEK TECHNIKÁJÁNAK ÉVSZÁZADAI

Levéltári forrásaink néhol technikai leírásokba bonyolódnak. Egyes esetekben talán a technikatörténet is segítségünkre siethet a pontos darálásban.

Igen korán, már az első levéltári említésekben megnevezik a recehímzést. A récét finom anyaga miatt ritkán lehetett selyemszállal vagy szkófiummal tölteni, legtöbbször a kis lyukakat közönséges fehér cérnával töltötték ki. Talán ezzel magyarázható, hogy Károlyi Kata 1595-ös hozományában a recehímzésnél semmilyen színmegjelölés nem szerepel, míg a más hímzéseknél alaposan kihangsúlyozza a használt selyemszálak tónusát18. A 17. század folyamán egyre gyakrabban jelzik a források a városok környékén megtelepedő fejtőfestők működését. A viszonylag vékony, recehímzéshez is kiválóan alkalmas színpompás fejtők fokozatosan megszínezik az addig egyszínű hímzéstípust, így Thurzó Zsuzsa hozománylevelében már vörös recés kézimunkát jegyeznek fel19. A 17. század második felében a karmasin szín selyemmel és arannyal varrott, a kék selyemmel töltött és a sárga réce is egyre gyakoribb20. A recehímzés technikájából adódóan kedvezett a geo-metrikusabb minták elterjedésének, így a csillagos, rózsás, Ábrahám és Izsákos motívumú hímzések valószínűleg ebben a technikában alakultak ki és váltak elterjedtekké később a szálszámolásos hímzéseken.

A fehér hímzések szintén igen korai megjelenésűek, az első hímzésleírások közt már jelen vannak. A fehér hímzések közt elterjedt volt a szálvoná-sos-vagdalásos és a szabadrajzú hímzés egyaránt. Egyike e tipikusan magyarnak tekinthető technikáknak, amelyek évszázadokon keresztül közkedveltek maradtak.

Az írás után varrott hímzések valószínűleg kissé későbbi keletkezésűek, mint a szálszámolásosak, bár ez a levéltári forrásokból nem mutatható ki. Ezek közt rendkívül változatos öltéstípusok éltek. Ma már sejtelmünk sincsen, milyen lehetett a kamuka hím, kazul varrás, spanyol öltés, pedig valamikor nagyon gyakoriak voltak ezek az öltéstípusok. Az is ugyanolyan rejtély, hogy az írás után (tehát szabadrajzú) hímzések pontosan hogyan alakulhattak ki, de az tény, hogy írás utáni hím megnevezés alatt csak viszonylag későn, 1657-től kezdve kezdenek feltünedezni.

Szintén valamely technikai megoldás lehetett az árnyékvarrás. Ezt 1630 körül emlegetik többször a források, utána teljesen eltűnik a leltárakból.

Vagy a tűfestéses technikát, vagy pedig a perzsaöltést jelölheti Divék-Ujfalusi Zsuzsa 1671-és kelengyeösszeírása, amelyben tűzött varrású ágyterítőt emlegetnek21.

 

C. AZ ÚRIHÍMZÉSEK MOTÍVUMKÉSZLETÉNEK ALAKULÁSA

A 16. század végi úrihímzések motívumkincsének egyik leggazdagabb leírását a Károlyi Kata 1595-ös hozománylevelében találjuk. A díszlepedők részletes felsorolásából megállapíthatjuk, hogy ekkorra már kialakult a magyar hímzőművészetnek az egyik, a későbbiek folyamán is alkalmazott szerkesztési elve, vagyis az, hogy a motívumoknak nem engednek szabad folyást, hanem két oldalról apróbb mintasorral (mesterkével) lehatárolt díszítősíkba zárják. A kétfelől mesterkével lezárt kézimunkák közt találunk rózsás hímű, csillagos mintájú és metéléses példányokat is. A rózsás, csillagos minták későbben a szélszámolásos (keresztszemes) kézimunkák leggyakrabban használt motívumai lettek, gyanítható, hogy ezek már ekkor szélszámolásos kézimunkák voltak. Balogh Jolán tanulmányaiban kielemezte, hogy a csillagos motívumok közül egyesek olasz mintakönyvekből kerültek át a magyar hímzéskészletbe. A 16-17. századi csillagos és rózsás hímzéseknek az alapanyaga még jórészt vörös fonal vagy fejtő. A vörös alapszínű, csillagos vagy rózsás hímzések nagy körutat jártak be, ma is Erdély szerte a legnépszerűbb népi hímzések. Ma már kevesen, és inkább csak a kutatók látnak reneszánsz maradványokat bennük.

Hasonlóan reneszánsz motívumkészlete van a Károlyi Kata recehímzéses lepedőinek is: találunk köztük pomagránátos, szőlős, olaszkorsós, kígyós és sokfajta virágmintásakat; az emberábrázolásokból a legkedveltebb az Ábrahám és Izsák történetét feldolgozó volt22. Motívumtörténeti szempontból különösen érdekesek azok az 1633-as leírások, amelyben Szabó Jakabné marosvásárhelyi kézimunkáit ismertetik: „Zabo Jacabne igen szép skophio-mos kezkeneot uarra Abruginak az madarak(na)k megh az labokis Aranj és ezvst fonal uolt". Ugyanez az asszony ugyanebben az esztendőben „kett kezkenöt adót Zabo Jacabne Abruginák, égik Pellicanos aranias, az másik bőtös feketes, ez uolt rea varua: Bucziumat veszem mar az én szeretőmtől, Nem külömben ugi mint egy ellensegemtőll".23

1637-és veres gyapot fonalas szarvasos derekai]-csupot említenek24.

A 16-17. században tehát már roppant sok motívummal dolgoztak a varróasszonyok. Külön érdekesség, hogy ekkor már elterjedt volt a szarvas-és madárábrazolás, és a virághímeknek széles skáláját alkalmazták. A motívumok elhelyezéséről kevés feljegyzést találunk, de ebből a kevésből úgy tűnik, hogy igazán kedvelt volt a sarkos elrendezés: tehát a négy nagyobb virág a terítő négy sarkába foglalt helyet.

 

D. AZ ŰRIHÍMZÉSEK SZÍNVILÁGÁNAK FEJLŐDÉSE

A magyar hímzőművészetnek évszázadonként más és más színhasználata alakult ki. A legbiztosabb összehasonlítási alap természetesen az, ha az évszámos példányokat lehetőségünk van megvizsgálni. Ennél kevésbé jobb módszer, de indulásképpen talán alkalmazható, ha a levéltári leírásokból próbáljuk kiolvasni a századok színhasználatát.

A legtöbb kézimunka egy vagy két színű volt, ezek mellett természetesen majdnem mindig arany- vagy ezüstszálat használtak. A fémszálakat (Szkofiumot) hosszú időn keresztül külföldi kereskedőktől szerezték be, csak a Rákócziak korában telepítettek be Sárospatakra fémszálhúzó munkásokat.

Ezért a korai darabokon még mértékkel alkalmazzák a drága szkófiumot, inkább szívesebben keverik selyemszálakkal.

Magyarország legrégibb, évszámmal ellátott úrasztali terítőjét a ragályi eklézsia szolgáltatta, ezen az 1548-as terítőn borvörös, kék, barna és halványsárga színek vannak25.

Erdélyben a leírások szerint a 16. században főleg a fehérhímzések divatoztak, ezt gyakran vegyítették arany- vagy ezüstszállal26. A 17. században ezek mellett már sokszor emlegetik a selyemszálat, sajnos, legtöbb esetben a színt nem pontosítják. A fehér szín mellett a 17. századi darabok leírásában gyakran megjelenik a vörös szín. A 17. században megjelölik a leírások a kék, égszínkék selyemszálakat. Ebben a században igen gyakori a kék és vörös együttes alkalmazása (íme, nem véletlen, hogy az erdélyi népi kézimunkák többsége vörös, kék vagy a két szín együttes használatát mutatja). 1627-ben kék selymes szkófiumos főkötőt27 említenek, ez Erdélyben az egyik első írásos adat a kék szín használatára.

A levéltári adatok szerint a selyemfonalak kiszíneződésének, a sok színű selyemfonal alkalmazásának a 17. század végén jön be a valódi divatja. 1682-ben „mindenfele szinü selyemmel uaratott" ágas mintákat említenek a leírások28, 1686-ban „buja vászonra varott arany ezüst tecci s kék seljemmel varrót" inget jegyeznek fel.29 1736-ban már a szivárvány minden színében pompáznak az úrihímzések: Kolozsváron egy vánkosról jegyzik fel, hogy „az Csupja veress, kek, fekete, hamu szín, baracz virag szin selyemmel és ezüst, arany fonallal varrott, noha viseltes"30, 1748-ban Vargyasról citromszínezüstös keszkenőről tudunk.31 1737-ben Háromszékre Felvinczi Krisztina testszín, meggyszín, violaszín, sárga, zöld és égszínkék színekkel hímzett javakat hoz.32

A levéltári adatok úgy sejtetik, hogy Erdélyben a zöld színű selymek a 17. század végén kezdenek feltünedezni.

Ez is azt sejteti, hogy a ragyogó arany- és ezüstszálak dominanciájával egyszerre a sokszínű selyemszálak is barokk hatás következtében terjedhettek el Erdélyben.

A levéltári forrásoknak rendkívül fontos szerepük van az eltűnt és eltűnőfélben lévő népi értékek megismerésében.

Ez a dolgozat talán akkor lehet igazán hatásos, ha a datált úrihímzésekkel együtt vizsgáljuk.

 

RÖVIDÍTÉSEK

S. N. Lvt. - Sepsiszentgyörgyi Nemzeti Múzeum

O. E. Lvt. - Orbai Széki Egyházi Levéltár

 

FÜGGELÉK

 

Szilágysági úrihímzés, XVII. század vége; Székely Nemzeti Múzeum, lelt. sz. T13

 

Szilágysági úrihímzés, XVII. század vége; Székely Nemzeti Múzeum, lelt. sz. T13

 

Imecsfalváról származó úrihímzés, XVIII. század; Székely Nemzeti Múzeum, lelt. sz. T16

 

Bardócról előkerült XVIII. századi úrihímzés; Székely Nemzeti Múzeum, lelt. sz. T21

 

Erdélyi úrihímzés, XVIII. század vége; Székely Nemzeti Múzeum, lelt. sz. T41

 

Irodalom

BALOGH Jolán

1967 A népművészet és a történeti stílusok. In. Néprajzi Értesítő XLIX.73-165.

PALOTAY Gertrúd

1940 Oszmán-török elemek a magyar hímzésben. Budapest

1941 Régi erdélyi hímzésminta rajzok. In. Erdélyi Tudományos Füzetek. Kolozsvár

1942 Újabb adalékok Árva Bethlen Kata fonalas munkáinak ismeretéhez. Erdélyi MúzeumXLVlL évi. 2. sz. 258-261.

1946 Újabb adalékok Árva Bethlen Kata fonalas munkáinak ismeretéhez. Erdélyi Múzeum LI. évf. 1-4. sz. 47-54.é. n. A miskolci református egyház régi hímzései. Sopron

1947 Tót hímzés, tót csipke a XVIII. századi Erdélyben. Erdélyi Tudományos Intézet Füzetei. Kolozsvár

RADVÁNSZKY Béla

1986 Magyar családélet és háztartás a XVI. és XVII. században. Budapest

SZABÓ T. Attila

1975 Erdélyi Magyar Szótörténeti Tárl. Bukarest

1978 Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár II. Bukarest

1982 Erdélyi Magyar Szótörténeti tár III. Bukarest

1984 Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár TV. Bukarest

TAKÁCS Béla

1983 Református templomaink úrasztali térítői. Budapest

TAPAY-SZABÓ Gabriella

1941 Magyar úri hímzés. Budapest

V. EMBER Mária

1981 Úrihímzés. Budapest

VONA Mária

1976 Olaszkorsós minta egy magyar úrihímzésen. Fólia Historica IV.140-149.


Jegyzetek:

  1. török szolgálók'
  2. Palotay 1940.
  3. Palotay 1940.
  4. Balogh 1967,150-159.; V. Ember 1981,13.; Vona 1976,145-164.
  5. Radvánszky 1986.
  6. Radvánszky 1986,29.
  7. S.N.Lvt.,F. 28/217,6-11.
  8. O. E. Lvt., II/6,15.
  9. Radvánszky 1986,29.
  10. Szabó T. 1982,809.
  11. S.N. Lvt., 28/217,6-11.
  12. Szabó T. 1984,512.
  13. V. Ember 1981,11.
  14. Radvánszky 1986,29.
  15. Palotay 1947.; Szabó T. 1957,555-565.
  16. S.N.Lvt.,F. 28/217,6-11.
  17. Szabó T. 1982,601.
  18. Radvánszkyl986,29.
  19. Radvánszky i. h.
  20. Radvánszkyi.h.
  21. Radvánszky 1986.
  22. Radvánszky 1986,29.
  23. Szabó T. 1982,583., 820.
  24. Szabó T. 1978,150.
  25. Takács 1983,26.
  26. Szabó T. 1978,1188.
  27. Szabó T. 1982,596.
  28. Szabó T. 1975,117.
  29. Szabó T. 1975,1093.
  30. Szabó T. 1978,228.
  31. Szabó T. 1982,594.
  32. S. N. Lvt, F. 27,41-és ics., 44.

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet