Előző fejezet Következő fejezet

A nemzetiségileg vegyesen lakott terület települései


Alsólakos

(Dolnji Lakoš)

 

A kellemes, egyutcásfalu a Lendvát Muraszombattal összekötő főút mentén fekszik, az önkormányzati központ (Lendva) és Felsőlakos között, a vasútállomás közelében. A település lakosainak száma a 2002-es népszámlálás szerint 243 fő volt, akiknek mintegy 60 százaléka vallotta magát magyar nemzetiségűnek. A tanköteles fiatalok a lendvai tanintézményeket látogatják (a faluban ugyanis csak 1850 és 1914 között működött iskola), és a római katolikus és más vallású hívek is a lendvai plébániához, illetve gyülekezetheztartoznak. A lakosság többsége különböző ipari üzemekben és a szolgáltatásban tevékenykedik, a földművelésből élők száma elenyésző.

Alsólakos határában a régészek bronzkori települések maradványait tárták fel, ami arra vall, hogy e térség már jóval Krisztus előtt is lakott területnek számított. A 15. század végéig a történelmi források a települést különböző neveken említik (Ribichi, Hallazakháza), 1472-től azonban már Lakosként tartják számon. Az alsólakosi faluotthon 1975-ben épült fel, amelyet a 20. század kilencvenes éveiben szépen felújítottak.

 

Az alsólakosi Szent Kereszt-kápolna

 

A település bolttal, kocsmával, benzinkúttal és néhány iparossal rendelkezik. Állandó jelleggel a tűzoltóegylet, alkalmi szinten az Ady Endre Művelődési Egyesület működik.

Idegenforgalmi szempontból érdekességnek számít a korabeli bronzkori település maradványa az Oloris-mezőn, Szúnyogh Sándor muravidéki magyar költő, a falu szülöttének emléktáblája a faluotthon homlokzatán, valamint a 19. század második felében épített Szent Kereszt-kápolna.

 

Bánuta (Banuta)

Bánuta a Mura menti aprófalvas vidék egyik legkisebb települése, amely közvetlenül a Fekete-erdő mellett található, mindössze háromnégy kilométerre Lendvától. A falu a Lendva-Dobronak főúttól mindössze kétszáz méterre terül el. A Feketeerdővel egykor teljesen összenőtt település déli utcáját az új autópálya majdhogynem érinti, így az egykor

idillikus erdő-menti, ligetes terület egészében átalakult. A vidék jelentős erdejébe vezető, korszerű felüljáróval ellátott út továbbra is a településen át vezet. Az erdőn át, az említett úton a Ginya-patak mentén haladva ebből az irányból is megközelíthető az egyre ismertebbé váló, Radamos határában található Mária-fa.

 

A horgászok kedvenc helye a bánutai kavicsbánya

 

Fontos megemlíteni, hogy különböző történelmi források a falut a 17. század végétől említik. A falu nevének kialakulását-konkrét bizonyíték nélkül - egyes feltételezések a„bán útja"szó-összefüggésből következtetik. A feltételezés arra utal, hogy az alsólendvai Bánffy főúri család tagjai a mai Bánuta település határát érintve közlekedtek a nagy kiterjedésű birtok egyik fontos települése, Turnišče (Bántornya) felé, ahol az impozáns középkori, az említett főnemesi család által gótikus stílusban építtetett templomban volt a temetkezési helyük.

Bánuta még mindig tapasztalható nyugodtsága, viszonylag rendezett udvarai a távolabbról érkező látogatóknak is kellemes élményt nyújtanak. Említésre méltó a falu központjában található harangláb. A lakosság ma már csak kisebb mértékben foglalkozik földműveléssel, főképpen más foglalkozások biztosítják megélhetésüket. A település lakosainak száma 2002-ben mindössze 75 fő volt, akiknek többsége magyar nemzetiségűnek vallotta magát.

 

Csekefa (Čikečka vas)

Selo (Tótlak) és Szentlászló települések között fekszik Csekefa, mely a Moravske Toplice-i önkormányzati egységhez tartozó, kellemes fekvésű falucska. A szlovén és magyar nemzetiségű lakosok aránya ma közel azonos, egykor a települést magyar többségűként tartották számon. A 2002-es népszámlálás szerint a faluban 95 személy élt.

 

Csekefa látképe

 

Csekefát - Chef néven - már viszonylag korán, 1208-ban említik a történelmi források. A 20. század elejéig a Szapáry család uradalmainak egyike volt. Az egyre erőteljesebben öregedő lakosság közül még viszonylag sokan foglalkoznak földműveléssel. A településen templom is épült. A faluban tűzoltóegylet működik.

 

Csente (Čentiba)

A Lendva-vidék egyik legnagyobb települése a Lendvahegy déli lejtői alatt fekszik, gyönyörű természeti környezetben. Lakosainak száma a 2002-es népszámlálási adatok szerint 756 fő volt, akik közül mintegy 400 fő tekinthető magyar nemzetiségűnek. Az újabb településrész a Lendvát Pincével és a magyarországi Tornyiszentmiklóssal összekötő főút mentén található, akárcsak az egykor önálló Férigyfalu nevű településrész is, amely egészen a következő településig, Völgyifaluig terjeszkedik. Ma úgyszintén Csentéhez tartozik Zatak.

A régi idők hangulatát felidéző, más vidékekre is jellemző elemeket magán viselő, borospincével párosított nyaraló a Csente-hegyen is, amely Férigyfalutól délnyugatra, a Lendva folyóhoz vezető út mentén fekszik. A korabeli Csente, illetve Csentevölgy település benyúlik a szőlőterületekkel gazdagon beültetett és szépen megművelt dombok közé, a kisebb-nagyobb völgyekbe. Vannak utcarészek, ahol a lakóházak a borospincékkel és a hétvégi házakkal vegyesen találhatók. Csentét a történelmi források (Chenthe néven) már 1322-ben említették.

 

A régi idők hangulatát felidéző, más vidékekre is jellemző elemeket magán viselő, borospincével párosított nyaraló a Csente-hegyen

 

A 20. század kilencvenes éveiben készített kataszteri kimutatás szerint a falu határában 243 hektár szántó, 132 hektár rét, 175 hektár erdő és mintegy 100 hektár szőlő volt található. Lakóinak már csak a kisebb hányada űzi a földművelést, a szőlőművelés azonban - a település jellegéből fakadóan - a legtöbb családra jellemző. Tekintettel Lendva közvetlen közelségére (hiszen a két település szinte összenőtt), az elmúlt évtizedekben többen költöztek a városból a csentei kataszteri határ területére. Ennek is köszönhető, hogy a sportpálya környékén a vidék egyik legszebb, ízléses negyedét építették fel.

A faluban bolt, kocsma, mezőgazdasági szaküzlet található. Férigyfalu és Zatak találkozásánál van az egykori Tóka-féle gőzmalom, amely ma - a Lendvai Mezőgazdasági Üzem keretében-tárolóhelyként és szőlőfeldolgozó üzemként működik.

 

A csentei Szent Orbán-szobor

 

A falu a lendvai iskolakörzethez tartozik, vallási tekintetben pedig a lendvai római katolikus plébániához, illetve evangélikus felekezethez.

Csentében folyamatosan aktív közösségi élet folyik. Immár több évtizede nagyon aktíva Petőfi Sándor Művelődési Egyesület, amelynek keretében állandó jelleggel működik a népdalkör és a hímzőszakkör. A csentei hímzők közül került ki a szélesebb földrajzi régió első népi iparművésze, Horváth Margit. Úgyszintén aktívan működik a Szőlő- és Gyümölcstermelők Egyesülete, a tűzoltóegylet és a labdarúgó-egyesület.

Csente települést illetően számos turisztikai és hagyományőrző programot említhetünk. A főútról már messziről megpillantható a helybeli, a Boldogságos Szűz Mária tiszteletére 1923-ban építtetett kápolna. Az egykori, ma is szépen karbantartott, 1913-tól működő iskola épülete a 20. század első felének a vidékre jellemző stílusát tükrözi. A település határában van a Lendva-vidéklőtere is. A falu említésre méltó vallási jellegű emléke az 1827-ből származó Szent Flórián-szobor, valamint szólni kell a kilencvenes évek második felében készíttetett, a szőlőművelők védőszentjeként ismert Szent Orbán-szoborról is, amely az iskolaépület szomszédságában található.

A szőlőművelés révén számos szokás és hagyomány él a faluban, s az ezekhez kapcsolódó rendezvényeket a Lendva-vidéki falvak polgárai is nagy számban látogatják. A 20. század hatvanas éveiben épült, a közelmúltban felújított faluotthon homlokzatán emléktáblát helyeztek el az egyik legnagyobb magyar költő, Petőfi Sándor, a művelődési egyesület névadója tiszteletére. A faluotthon udvarán emeltek emléktáblát az I. és a II. világháborúban elveszett katonák és áldozatok emlékére is. A falu szülötte volt dr. Horváth János, egykori pécsi segédpüspök, és Csentében született a ma is aktívan tevékenykedő Bernád József püspöki tanácsos, korábbi lendvai plébános.

 

Dobronak (Dobrovnik)

Dobronak a muravidéki magyar közösség második legnagyobb települése, önkormányzati székhely. A magyar lakosság aránya a legutóbbi felmérések szerint még meghaladja az 50 százalékot.

Néprajzi vonatkozásban a település a Hetéshez kapcsolódik. A tájegység körülhatárolásakor egyes kutatók Dobronakot még Hetés részének tartják, a többség azonban annak peremén helyezi el. A helybeliek általában nem vallják magukat hetésieknek, kultúrájukkal mindig a magyarok lakta vidék egyetlen városi rangú településéhez, Lendvához igazodnak. Nagy múltra tekint vissza az egykori mezőváros. Az említett Hetés falvainak egyházi tekintetben a központja volt, ugyanis Hídvéget és Bánutát leszámítva a Hetés települései a dobronaki plébániához tartoztak. A vidék lakosai vasárnaponként ide jártak misére, s halottaikat is sokáig Dobronakon, az úgynevezett hetési temetőben helyezték örök nyugalomra. Főképpen ennek a központi szerepének köszönheti, hogy kiemelkedett a környékbeli falvak közül és mezővárossá fejlődött.

Dobronakot az írott források 1324-ben említik először, az alsólendvai Bánffyak birtokaként. Az említett főúri dinasztia tagjai egészen a család kihalásáig, 1644-ig voltak a település földesurai. Már 1389-től mezővárosként (oppidum) emlegetik, ami akkoriban átmenetet jelentett a falu és a város között. Mezővárosi jellege szabadvásári és vámszedési joggal is felhatalmazta a települést. A vámokkal kapcsolatban egyébként 1469-ben és 1524-ben is említik az oklevelek Dobronakot. Az 1524-es oklevél még megemlíti, hogy Dobronakon 31 jobbágy lakott 4 egész, 24 fél és 3 negyed telken, valamint 28 zsellér. A Bánffyak kihalása után rövid ideig a Nádasdyak uralták a települést, a 17. század végén viszont az Esterházyak birtokába került az egykori alsólendvai Bánffy-birtok, illetve ezáltal Dobronak mezőváros is.

 

Dobronaki főutca-részlet a Szent Jakab plébániatemplommal

 

A 18. század második felében Dobronak volt a vidékfazekasságának a központja: az 1773-ban összeírt 83 iparosból 72 fazekas volt, ami a lakosság közel felét jelentette. Az úrbérrendezés során Mária Terézia megerősítette Dobronak privilégiumait, mely akkortól a vásári és vámjog mellett a szabad bíróválasztást is magába foglalta. Az 1 784-1 787 között végrehajtott első magyarországi népszámlálás során Dobronakon 138 családot írtak össze (781 családtagot és 142 házat említettek). Akkoriban telepedtek le Dobronakon az első zsidó kereskedők is, ezért 1792-ben 4 izraelita vallású személyt írtak össze.

A közel száz évvel később végrehajtott népszámláláskor (1870-ben) Dobronakon már 1.051 személyt írtak össze, akik tulajdonában 169 ház volt. Közülük 984-en tartoztak a római katolikus, 44-en az izraelita, 22-en az evangélikus és 1 személy a református vallási felekezethez.

Az 1848-49-es magyar szabadságharcból a dobronakiak is kivették részüket, 14-en szolgáltak a honvédségben.

Dobronak mezővárosra is elmondható, hogy a dualizmus korában élte egyik legfontosabb fejlődési időszakát. A települést a 19. század második felében négy megyei rangú közút érintette, így nem véletlen, hogy országos vásárai nagyon látogatottak voltak. A mezővárosnak akkoriban két országos vására volt, amelyek sikeressége arra ösztönözte a település elöljáróságát, hogy további négy vásár megtartására kérjen engedélyt az illetékes állami hatóságtól (sajnos, nem jártak sikerrel). A szarvasmarha-és lóállomány kínálatát tekintve különösképpen jelentős vásárain -a két ágazat Dobronak vidékén a gazdaság egyik legfontosabb tényezőjének számított - Zala megye mellett Somogy, Sopron, Vas és Veszprém megyékből is nagy volt az érdeklődés, de a szomszédos Stájer-vidékről is számos állandó látogatója volt a rendezvényeknek. Dobronak mezővárosban akkoriban a vendégek befogadására három tágas vendéglő állt rendelkezésre. Társadalmi, gazdasági és kulturális életének szintjét jól jellemezte a templom, az iskola, a postahivatal, a körjegyzőség, valamint a mezőváros közigazgatási intézményrendszere.

A mezővárosban és vidékén a 19. század utolsó harmadában nagy számban tevékenykedtek iparosok és kézművesek. A korabeli feljegyzések ismeretében külön említést érdemelnek a „cserépedény-készítéssel foglalkozók", tehát a gerencsérek, azaz fazekasok, akik portékáikkal egész Zala és Somogy megye területén, de távolabb is sikeresen kereskedtek. Voltak azonban a településen szíjgyártók, vargák, csizmadiák, valamint egyéb, a vidék lakosságának ellátása szempontjából fontos iparágakat űző kereskedők is szép számban.

A dualizmus időszakának első esztendeiben (1872-ig) Dobronak a Lövői járáshoz tartozott, egy újabb közigazgatási átszervezés után néhány esztendőre a Baksai járáshoz került, majd annak megszüntetését követően 1878-tól a nagy kiterjedésű Alsólendvai járáshoz sorolták. A tárgyalt korszak végén a település nevét Lendvavásárhelyre változtatták, ami azonban nem nyerte el a lakosság tetszését.

 

Azutóbbi évek egyik legjelentősebb idegenforgalmi-hagyományőrző rendezvénye a hímestojás-kiállítás

 

A mezőváros intenzív fejlődése a lakosság lélekszámának alakulása szerint is nyomon követhető. A dualizmus időszakának kezdetén az össznépesség mintegy ezer főre tehető, a 19. század végére már jóval meghaladta az 1.300 főt, az első világháború idején pedig 1.500 lélek körül mozgott. A természetes szaporulat mellett a mintegy ötven százalékos növekedést leginkább a Dobronakra költöző, főképpen iparos és értelmiségi réteg letelepedése eredményezte.

A térségben az első világháborút követő politikai átrendeződés Dobronakra az átlagosnál is kedvezőtlenebbül hatott. A mezőváros az új délszláv állam határsávjába került, ami eleve csökkentette a korábbi évtizedek fejlődési ütemét, lehetőségét. A nagyobb gondot azonban az jelentette, hogy elszakadt természetes vonzáskörzetétől, mindenekelőtt a hetési falvak Magyarországon maradt csoportjától. Az akkor túlnyomórészt magyar nemzetiségű település életében az anyaországtól való elcsatolás és az új határvonal lelki-tudati szempontból egyaránt kemény megpróbáltatásnak számított. A következő két évtizedben - politikai és szociális okokból egyaránt-jelentős méreteket öltött az elvándorlás. 1930 körül a községi legelő felosztása megosztotta a település lakosságát, és a közösségben mély sebeket hagyó konfliktusok sorát idézte elő. A húszas években bevezetett szlovén nyelvű római katolikus szertartásokra akkoriban a kámaházi telepesek és a strehovci szlovénokjártak. Magyar iskolai tagozat következetesen csakaz időszakelső évtizedében működött, utána - a magyar tagozat párhuzamos megléte ellenére - a szlovén nyelvű oktatás dominált.

A hírhedt délszláv földreform rendelkezései ellen a dobronakiak rendszeresen tiltakoztak, hiszen a magyar nemzetiségűek gyakorlatilag nem részesülhettek a kiosztott termőföldekből. A település tágabb környezetében 1934-ig mintegy 600 hold földet osztottak szét a telepesek között.

A tárgyalt korszakban az egyik legjelentősebb gazdasági létesítmény a fűrésztelep volt, amelyet Toplak János vendéglős 1922-ben alapított. A téglagyár úgyszintén egyre fontosabb szerepet töltött be a település életében. A térség szempontjából nagy jelentősége volt annak, hogy 1929 őszén Dobronakon új takarékpénztárt nyitottak, így akkoriban két pénzintézet is működött itt. A két világháború közötti időszakban a településen mintegy ötven, rendszeres adófizető iparos tevékenykedett.

 

A „csodatevő" Vid-kút a Bakonaki-tónál

 

A II. világháború idején - a Muravidék keretében - Dobronak ismét Magyarországhoz tartozott.

A háborút követő új rendszer, a szocializmus eleinte nem sok jót hozott a falu lakossága számára; bevezették a termény- és állat-beszolgáltatást, a jegyrendszert különböző árucikkekre és élelmiszerekre, valamint a kényszermunkát. Államosították a téglagyárat, a malmot, a fűrésztelepet, valamint a magántulajdonban lévő vegyeskereskedéseket, illetve boltokat, a kisiparosokat pedig magas adókkal sújtották. Mindezt tetézte az 1947. október 18-án kitört nagy tűzvész, melynek során 52 ház és gazdasági épület égett le, elsősorban a Tüskeszerben. Az 1940-es évek végén gátat építetteka Bakonakipatakon.

 

A Bakonaki-tó környezete kellemes kiránduló- és horgászhely

 

A 60-as években adták át az új orvosi lakásokat a vásártéren (1960), valamint az új iskola épületét (1962) és a tanítói és rendőri lakótömböt az iskola szomszédságában (1969). Az 1970-es években is több nagyobb beruházás történt a faluban: 1972-ben megépült a Fő út (vagy más néven Posta út), 1974-75-ben sor került a falusi utcák aszfaltozására és ekkor szabályozták a Bakonaki-patakot is. Az 1970-es évek második felében kezdték el a kultúrotthon építését is, melyet hat évvel később, 1983-ban avattak fel. Más téren, elsősorban a gazdaság terén viszont visszafejlődés történt, mivel sorra zártak be - a tőkésítés hiánya miatt - a korábban államosított üzemek: a Toplak-féle fűrésztelep 1957-ben, a malom 1964-ben és a téglagyár 1979-ben. Ezen az összképen még az 1986-ban átadott csirkefarm, valamint az önálló szlovén állam megalakulásának évében, 1991 novemberében üzembe helyezett TIO harisnyagyár sem javított, mivel rövid működés után mindkét üzem bezárta kapuit.

Az új szlovén államban történt közigazgatási átalakítások következtében 1998-ban megalakult az új dobronaki önkormányzat, melyet három település - Dobronak, Strehovci (Strelec) és Zsitkóc - alkot. Az új önkormányzat megalakulása után a település számos, a korábbinál kedvezőbb fejlesztési lehetőséghez jutott. Akkortól az önkormányzati egység nemzetiségileg vegyesen lakott területén magyar nemzeti önkormányzat is működik.

A település szomszédságában van a tágabb térségben egyre ismertebb Bakonaki-tó, amely kirándulásra is nagyszerű adottságokkal rendelkezik, azonban az elmúlt években főképpen az ún. energiapontokról lett híres a környéke, amelyeket különböző betegségek alternatív kezelésére több ezren vesznek igénybe. Úgyszintén az említett tó közelében található a Szent Vid-kápolna, a muravidéki szlovénok és magyarok egyik ismertebb búcsújáró helye.

 

 

A településtől délnyugatra az elmúlt esztendőkben mintegy két hektárnyi területen, Ocean Orchids néven nagyszabású orchideatermesztő vállalkozásjött létre, amely-gazdasági szerepe mellett-turisztikai szempontból is a tágabb földrajzi térség fontos létesítményének számít, hisz rendszeresen látogatható.

A kultúra terén a település úgyszintén gazdag hagyományokkal rendelkezik. Jelenleg a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület keretében több szakkör működik. Külön említést érdemel a rendszeresen kiváló minőséget képviselő Dobronaki Nótázók népdalkör, a helybeli ifjúsági tagozat, valamint a hímestojás-készítés egyedi példája, aminek központi rendezvénye a régió egyik meghatározó kulturális-népművészeti különlegessége. A hímzőszakkör és a népi citerások tevékenysége is említésre méltó.

Dobronak korszerű kétnyelvű általános iskolával és önálló óvodaegységgel rendelkezik. Az ezres lélekszámot meghaladó településen postahivatal, valamint különböző kereskedelmi és vendéglátóipari létesítmények is működnek. Az egykori mezővárosnak szép eredményekre szert tevő céllövé-szeti egyesülete és labdarúgócsapata van. A tűzoltóegylet is gazdag múltra tekint vissza.

Fontos látnivalók:

Dobronoki György-ház

Helyi kezdeményezésre, helyi támogatással 2003-ban vette kezdetét az a néprajzi gyűjtőmunka, mely egy helytörténeti-néprajzi gyűjtemény tárgyi anyagának megalapozását tűzte ki célul. A három éven átfolyó munkában - a dobronaki fiatalsággal összefogva - a SzegediTudományegyetem Néprajzi Tanszékének munkatársai és diákjai, a szegedi Móra Ferenc Múzeum, a mohácsi Kanizsai Dorottya Múzeum néprajzos szakemberei, a lendvai Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet munkatársai, a ljubljanai Nemzetiségi Kutatóintézet munkatársa és más szakemberek vettek részt. A 2006-ban megnyílt helytörténeti és néprajzi gyűjteményt a település híres szülöttjéről, Dobronoki Györgyjezsuita tanárról, a nagyszombati egyetem első rektoráról nevezték el.

A kiállításokat és az enteriőröket befogadó épület a 20. század folyamán jegyzői lak, orvosi lakás volt, majd egy ideig kocsmaként üzemelt. A házat az 1940-es években a Gönc család vásárolta meg. Az épületet - a táj népi építészetének hagyományait figyelembe véve- kódisállással kiegészítve állították helyre.

 

A Dobronoki Györgyjezsuita szerzetesről elnevezett helytörténeti-néprajzi gyűjtemény

 

A 20. század közepét felidéző szobarészlet a Dobronoki György-házban

 

 

Szent Jakab-templom

Egy 1334-ben keletkezett összeírás említi először Dobronakon Szent Jakab (Sancti Jacobi) templomát, ami a mostani szakrális épület legkorábbi elődjének tekinthető. Az 1669-ből származó canonica visitatio szerint a dobronaki plébániatemplom falazott, boltozott szentéllyel és sekrestyével rendelkezett, a hajója viszont geren-dázott mennyezetű volt. Afából épült templomtorony külön állt. A templom az 1747-es nagy tűz következtében leégett és azt követően közel fél évszázadon át egy szegényes faépület szolgálta az egyházi célokat. A mai épületet a templom és a plébánia kegyura, Esterházy (II.) Miklós herceg az egyház és a hívők segítségével építtette 1794-1796 között. Az új templom, mely 1.500 férőhellyel rendelkezett, boltozott mennyezettel lett ellátva, a tornya viszont alacsony volt, egy magasságban volt a tetővel. Az első világháború kitörése idején festett a templomban jelentős freskókat Pandur Lajcsi lendvai festőművész. Az 1980-as évek elején a freskókat átfestették, egyedül az oltár mögötti részre került új kép. A második világháborút követően, 1963-ban újabb átalakításra került sor, melynek következtében a templom tornyát megemelték és ezáltal a templom elnyerte ma is látható formáját.

 

A 18. század végén építtetett Szent Jakab-templom a 20. század hatvanas éveiben „megtoldott" harangtoronnyal

 

Domonkosfa (Domanjševci)

Festői környezetben fekvő település a Kerca-patak völgyében, kelet felől alig néhány száz méterre a magyarországi Kercaszomor falu Szomoróc településrészétől. A ma Šalovci (Sal) önkormányzathoz tartozó falu két egykori település egyesüléséből jött létre: a középkorban már egyházi szempontból fontos Domonkosfából és az Őrség tájegységhez tartozó Bükalja faluból.

A település lélekszáma az elmúlt évtizedekben jelentősen visszaesett, manapság már háromszázan sem lakják. Egykor Domonkosfa számított a Muravidék magyarlakta része legjelentősebb goricskói falvának, mára azonban ez a rang valamennyire elhalványult. A faluban két malom is működött, amelyek - bár még üzemképesek - ma fontos muzeális értéket képeznek. Említésre méltó az evangélikus templom közelében található egykori iskolaépület is, amelyet már több évtizede nem használnak oktatási célokra. Az új iskola- és óvodaépület mint a Pártosfalvi Kétnyelvű Általános Iskola fiókrészlege a falu központjában, a faluotthon szomszédságában épült fel. A faluotthonban találhatóka Šalovci Községi Magyar Nemzeti Önkormányzati Közösség irodahelyiségei. Domonkosfán vendéglő és vegyesbolt egyaránt található.

A faluban tűzoltóegylet és művelődési egyesület működik. Az utóbbi keretében aktívan tevékenykedik a népdalkör, valamint a Muravidék egyik legjobb jelenlegi citeraegyüttese.

 

A Domonkosfa feletti dombok a közelebbi evangélikus és a távolabbi római katolikus templommal

 

A Muravidék egyik legjelentősebb művészettörténeti jellegzetessége a román stílusban épített domonkosfai Szent Márton-templom

 

Fontosabb látnivalók:

Román kori templom

Domonkosfán található a Muravidék egyik legkorábbi, az Árpád-házi királyok időszakában román stílusban épített temploma, amelynek a kezdetben Szent Vencel, a későbbiek során és ma viszont Szent Márton a védőszentje. A római katolikus templom - amelyet a 16. századtól mintegy másfél évszázadig a protestánsok használtak-1230 körül épült. Az említett szakrális épület helyén a feljegyzések szerint (1208) már korábban is állt templom. A tágabb föld rajzi térség ben jelentős román kori építményt egykor freskók díszítettek, létezésükről még a rekatolizáció idején, 1732-ben is beszámoltak. Sajnos a későbbiek során a teljes freskóegyüttes elveszett, így csak feltételezhető, hogy- a hasonló környékbeli szakrális épületekhez hasonlóan - alkotói úgyszintén az Aquila János-féle festői iskolához tartoztak. A jelentősebb, 1872-ben végrehajtott restaurálás után feltehetően a déli portál maradt meg eredeti formájában. A kapu fölött a román kori építészet és épületszobrászat szép és viszonylag ritka részletét találjuk, ugyanis tizenkét ívű timpanonkoszorúban párduc vagy nőstény oroszlán tartja a keresztet. Egy-két kivételtől eltekintve, a környék hasonló templomai esetében általában báránnyal találkozunk. A motívum - közvetett, valamennyire rejtett formában - az építtető, tehát a vidéket birtokló dinasztia Árpádházi királyok iránti tiszteletére utal. Az épület belsejében félkör alakú szentély található. A templomot, amely sürgős felújításra szorul, ma már egyházi szertartások céljára alig használják.

 

A domonksofai evangélikus templom belseje

 

Evangélikus templom

Domonkosfa lakosságának a zöme evangélikus vallású. Az evangélikus egyházközség számára a 20. század elején, 1902-ben építettek jelentős templomot, amely gyönyörű környezetben helyezkedik el a falu feletti dombon. A 18. század végén épített korábbi evangélikus fatemplom a tűz martalékává lett.

 

Felsőlakos (Gornji Lakoš)

Felsőlakostöbbségében magyarok lakta település a Lendva-Muraszombat főút mentén, Alsólakos és Gyertyános közé ékelődve. A főút menti utcáján kívül a falunak néhány„belső"utcája is van. Lakosainakszáma a 2002-es népszámlálás szerint 438 fő volt, akiknek többsége ma már különböző vállalkozásokban keresi kenyerét, azonban néhányan még földműveléssel is foglalkoznak.

 

A felsőlakosi Szent István-kápolna

 

Felsőlakosban egykor iskola működött, ma azonban az 1914-ben épült iskolaépület faluotthonként szolgál. Ebben kapott helyet a nagy múltú Arany János Művelődési Egyesület, az ifjúság, a tűzoltóegylet és a helyi közösség. A felsőlakosi alsó tagozatos tanulók manapság a Lendvai Kétnyelvű Általános Iskola Gyertyánosi Fiókiskoláját látogatják, a felső tagozatosok azonban a központi iskolába járnak. A 18. század közepétől - különböző feljegyzésekben - a két Lakos település rendszeresen egymástól elkülönítve szerepel. Megmaradt azonban a közös temető, amely a főút mentén, a két település között található. Vallási tekintetben a túlnyomórészt római katolikus hívők az alsólendvai plébániához tartoznak.

Említésre méltó az Arany János Művelődési Egyesület működése, amelynek keretében működik a Muravidék egyik legrégebbi, gyönyörű hetési viseletben szereplő népdalköre. Korábban kiváló néptánccsoport is működött a faluban. Állandó jel leggel működik a tűzoltóegylet is. A település határában vendéglő, virágüzlet és autószalon található, valamint néhány kisiparosa is van a falunak.

Idegenforgalmi szempontból említésre méltó az 1930-ban épített Szent István-kápolna, amelyben a falu neves szülötte, Király Ferenc Munkácsy-díjas szobrászművész alkotta alsólendvai Szent István-szobor kicsinyített mása található.

 

Göntérháza (Genterovci)

A falu Lendva és Dobronak között fekszik. Göntérházát a Hetés néprajzi tájegység központjának tekintik, ami központi fekvésével, valamint a 20. század hetvenes éveiben épített

általános iskolával és a településről származó értelmiségiek nagy számával magyarázható. Göntérházáról az első ismert írásos említés 1381-ből származik. A települést a későbbiek során számos úrbéri feljegyzés és a Hetésre vonatkozó írás is említi.

 

Sajátos, ún. „parasztbarokk" stílusban épített göntérházi ház

 

A Hídvéggel, Radamossal, Káma-házával és a szomszédos magyarországi Gáborjánházával határos település katasztrális területe meghaladja a 330 hektárt, azonban talán fontosabb adatnak számíthat, hogy a faluban egykor malom, bolt és kocsma működött. Lakosainak száma 2002-ben 206 fő volt, többségében magyar nemzetiségűek.

A múltban a lakosság zöme mezőgazdasággal foglalkozott, mára azonban a földművelésből élőkaránya jelentősen visszaesett, s a település lakosságának demográfiai mutatói -ami sajnos a környező településekre is elmondható - az öregedés jelenségére utalnak. A munkához jutó aktív lakosság a környékbeli üzemekben és hivatalokban helyezkedett el. Vallási tekintetben a döntő többségében római katolikus lakosság a dobronaki plébániához tartozik, azonban rendszeres vallási szertartásokat a helyi Mária-kápolnában is tartanak, amelyet az elmúlt század utolsó harmadában építettek.

 

Hetési szoknyás harangláb Göntérháza központjában

 

Göntérháza látnivalói és érdekességei közül fontos megemlíteni a vidék jellegzetességét, az ún. szoknyás haranglábat, amely a ma faluotthonként működő, úgyszintén említésre méltó régi iskolaépület szomszédságában található, továbbá a már említett Mária-kápolnát a falusi emetőben és a Kétnyelvű Általános Iskola épületét (itt működik az óvodai tagozat is). A falu néhány háza még őrzi az egykori jellegzetes„kódisállás"emlékét, valamint a központban egy ún. parasztbarokk stílusban épített parasztház is látható. A település központjában emléktábla jelöli a Göntérházáról származó, az I. és II. világháborúban elesett katonák nevét.

A faluban aktívan működik a Hetés Művelődési Egyesület és a tűzoltóegylet. Idegenforgalmi és kulturális szempontból egyaránt fontos, hogy néhány esztendeje a művelődési egyesület keretében aktívan működik a hímzőszakkör, így a szorgos kezű asszonyok megőrzik és újjáélesztik a gyönyörű hetési motívumokat. Hagyományossá vált a szakkör novemberi kiállítása, amelyen bemutatják tevékenységük értékes darabjait. Úgyszintén hagyományosnak tekinthető a nyári néprajzi-kulturális rendezvény, amelynek keretében a múlt mezőgazdasági szokásait elevenítik fel, különböző kiállításokkal, programokkal színesítve.

 

Fontosabb látnivalók:

A település központjában van a hetési szoknyás harangláb, valamint attól mintegy kétszáz méterre található egy sajátos „parasztbarokk" stílusú földszintes ház.

 

Gyertyános (Gaberje)

A falu - egykori körjegyzőségi település - két nagyobb részből tevődik össze: a még mindig többségében magyarok lakta, régebbi településrészből, valamint az I. világháború után, a földreform kapcsán a Muramenti szlovén falvakból (túlnyomórészt Odranciról) betelepített részből. Az utóbbi a Lendva-Muraszombat főúttól távolabbra van, a Murához közelebbfekszik. Gyertyános települést-Inesfalva néven - a források 1322-ben említették először.

Lakosainak száma a 2002-es népszámlálás szerint 539 fő volt, akik között a magyar közösséghez tartozók lélekszáma nem érte el az 50 százalékot. A lakosság manapság földműveléssel és különböző ipari jellegű tevékenységgel foglalkozik, illetve néhány magánvállalkozó kisiparos is működik. A faluban van az 1. számú Lendvai Kétnyelvű Általános Iskola fiókiskolája (1-4. osztályig), valamint viszonylag új, korszerű óvoda, amelyeket a gyertyánosi gyerekeken kívül a lakosi, a kapcai és a kóti kisiskolások látogatnak. A településnek 1914-től van iskolája.

A faluban - az egykori, 1924-ben épített kápolna helyére - 1995-ben új templomot építettek, amelyben vasárnap és ünnepnap rendszeresen van szertartás. A hívők a lendvai plébániához, illetve egyházközséghez tartoznak.

Gyertyánosban működik a Hajnal Művelődési Egyesület (szlovén és magyar szakkörökkel), valamint a tűzoltóegylet és a Panonija Labdarúgóegylet. A település bolttal, vendéglővel egyaránt rendelkezik.

 

Előtérben a gyertyánosi templom, mögötte az iskola épülete

 

Turisztikai érdekességként említhető a már említett szép templom, a 19. századbeli régi harangláb, valamint a lapályos, mocsaras Mura-menti részekre jellemző tavirózsa. A falu határában egy, a kavicskitermelés során kialakított mesterséges tó is található, amely - a Mura és annak mellékágai mellett - a környékbeli horgászok egyik kedvenc horgászhelye.


Hármasmalom (Trimlini)

A Lendvától délkeletre fekvő települést a történelem során folyamatosan a városkörnyékhez sorolták, habár attól legalább egy kilométerre található. Egykor a falu az ún. Külső-lendvai városrészhez tartozott, ahol - bizonyos leírások szerint -„három malom volt a Feketeéren". Önálló településként a 18. század közepétől említik. A falu lakosainak száma a 2002-es népszámlálás szerint 330 fő volt, körülbelül fele-fele arányban oszlik meg a magyar és a szlovén nemzetiségű lakosság. A település polgárai egykorzömében földműveléssel foglalkoztak, manapság azonban már csak néhány család él ebből. A falu fiataljai a lendvai kétnyelvű tanintézményeket látogatják, és a hármasmalmiak vallási tekintetben is a lendvai plébániához, illetve evangélikus felekezethez tartoznak.

Aktívan működik a művelődési egyesület és a tűzoltóegylet.

Látnivalóként az 1856-ból származó Szent Anna-szobor, valamint az I. és II. világháborúban elesettek emlékét őrző emléktábla említhető (az utóbbit a faluotthon homlokzatán helyezték el).

 

Hármasmalmi utcarészlet

 

Hídvég (Mostje)

A falu a Lendva-vidék egyik sajátos települése, amely a Lendvát és Dobronakot összekötő főút mentén, Hosszúfalu és Göntérháza között található. Két részből tevődik össze: a főút menti, hosszan elnyúló utcából, amely a két világháború közötti betelepítések során jött létre (azt döntő többségében szlovén ajkúak lakják); valamint a Lendvához közelebbi, a főúttól félreeső, hetési kötődésű településrészből, amelyet a környékbeliek Öreghídvégnek neveznek (ott túlnyomórészt magyar nemzetiségűek élnek). Afaluta 16. századi urbáriumok már több ízben is említik. Hídvég lakosainak száma 2002-ben összesen 363 fő volt. Vallási tekintetben a falu lakossága a lendvai plébániához tartozik, búcsúját hagyományosan augusztus első vasárnapján tartják. A két említett falurész közötti mezőségben, a közös temető közelében áll az 1912-ben épített egykori iskolaépület, amelyet ma falu- és tűzoltóotthonnak használnak. Az iskolaköteles gyerekek jelentős része a Göntérházi Kétnyelvű Általános Iskolát látogatja. A lakosság részben még ma is földművelésből, részben más munkavállalásból él. Hídvégen vegyesbolt és vendéglő egyaránt található.

Az egykori falusi legelőn jött létre a lendvai Szivárvány Sárkányrepülős Egyesület bázisa és kifutópályája, ahol egész éven át próbarepülések, gyakorlatok és különböző rendezvények zajlanak.

Aktívan működik a művelődési egyesület, a labdarúgóegylet és a tűzoltóegylet.

 

Hídvég madártávlatból

 

Hodos (Hodoš)

Hodos a történelmi Őrség egyik meghatározó, a Muravidék nemzetiségileg vegyesen lakott területének legészakibb települése, 1998-tól önkormányzati székhely. 2007-ig itt működött a második legnagyobb szlovén-magyar határátkelőhely. A viszonylag nagy, enyhén dombos területen fekvő falu a Nagy-Kerkába ömlő Dolinc-patak bal partján jött létre.

Egyes feltételezések szerint a falu neve a területet átszelő, egykor hódban gazdag vizekre utal.

A feltehetően a 13. századból származó román kori Szent András templom a régészek véleménye szerint a mai település központjában volt, azonban a források már a 19. században iscsaka romjait említették. Az említett időszakban az épületmaradvány teljesen elpusztult,a használható építőanyagot a falubeliek széthordták. Hodos lakosságának döntő többsége a történelem során evangélikus vallású lett, valószínűleg ezért az egykori katolikus templomra sem tartottak igényt. Már a 19. század előtt is volt a falunak evangélikus temploma is, hiszen ismeretes, hogy az épület 1826-ban leégett. Az új egyhajós templomot 1838-1842 között építették fel a barokk kései szakaszára jellemző stílusban.

A hodosiak a múltban főképpen mezőgazdaságból, fakitermelésből és gyümölcstermesztésből éltek, a 20. század utolsó harmadában azonban a lakosság munkavállalási formája átalakult, hasonlóan a tágabb régió sajátosságaihoz. Az említett időszakban Hodos határában egy állami vetőmagtermesztő vállalat működött, amelynek„jogutódja" manapság Agrossat néven üzemel. A település az új évezred elején ismételten fontos nemzetközi vasútállomást kapott az újonnan kiépített magyar-szlovén vasútvonal mentén.

A 2002-ben végzett népszámlálás szerint a településnek 251 lakosa volt, akiknek a fele vallotta magát magyar nemzetiségűnek. A magyar származásúak, illetve a magyar nyelvet beszélők aránya ennél jelentősen magasabb.

Amióta Hodos - a szomszédos Kapornak településsel együtt - önálló önkormányzati egységgé alakult,jelentős fejlődésnek indult. Számos fontos infrastrukturális beruházás mellett az egykori határőrlaktanyát korszerű, szállodai szintű ifjúsági központtá alakították át.

A falu határában, gyönyörű természeti környezetben egy mesterségesen kialakított tó is található, amely vidrában gazdag.

A faluban mára 19. század végétől működikaz Önkéntes Tűzoltó Egyesület, amely a vidék egyik legrégibb ilyen jellegű szervezete. Rendkívül tevékeny az Őrség néven ismertté vált művelődési egyesület, amely keretében több műkedvelő szakkör működik. A 21. század első éveiben az átalakított faluotthon és községháza épületében jelentős méretű művelődési otthon is helyet kapott. A múltban Hodoson a színjátszás dominált, ma azonban a főképpen vasi énekeket előadó népdalkör tevékenysége jelentős. A Hodosi Labdarúgó Egyesület manapság úgyszintén nagy sikereket ér el, és a vidék legjobbjai közé sorolható.

 

Al barokk kései szakaszára jellemző stílusban a 19.század első felében épített hodosi evangélikustemplom

 

A Pártosfalvi Kétnyelvű Általános Iskola egyik fiókiskolája Hodoson működik, amelyet a helybeli alsó tagozatos tanulók látogatnak, valamint az említett oktatási egység mellett óvodai nevelés is folyik. Hodos községben a magyar nemzeti közösség érdekvédelmi szervezete is aktívan működik.

Afalu neves szülötte volt Kercsmár Mihály evangélikus lelkész, író, műfordító, valamint meg kell említeni a településen tevékenykedő Kardos János evangélikus lelkészt, egyházi író-fordítót, akinek sírja a hodosi régi temetőben található.

 

Fontosabb látnivalók:

A falu központja feletti dombon, gyönyörű környezetben áll az 1838 és 1842 között épített evangélikus templom, valamint a mögötte mintegy kétszáz méterre található „régi" hodosi temető.

 

Hosszúfalu (Dolga vas)

Az egykori római út mentén fekvő, Lendva északi részéhez közvetlenül kapcsolódó település, amelynek határában állhatott a Lendva-vidék fontos római kori katonai erődítménye, valamint a korai középkori település városmagja. Hosszúfalu néven a település eddig ismert első írásos említése 1322-ből származik. A falu jelentős része, Lendva folytatásaként, a dombok alatt húzódik, főutcája - amelynek hossza megközelíti a három kilométert - a közelmúltban megszűnt legnagyobb magyar-szlovén határátkelőig nyúlik. Másik jelentős utcája a főútról derékszögben nyugat felé nyílik.

 

Fehér Jani emléktáblája a hosszúfalui faluotthon falán

 

Hosszúfalu lakosainak száma 2002-ben621 fő volt, amelyből mintegy 300 vallotta magát magyar nemzetiségűnek. A faluban jelentős roma közösség is él, akiknek többsége a Borosznak-patak mentén korszerű családi házakban lakik. A két világháború között e faluba is érkeztek telepesek a szlovén tengermellékről és a muravidéki szlovén falvakból egyaránt. A Borosznak-patak menti telepes településrészt a két világháború között Dušanovec néven jegyezték. A túlnyomórészt római katolikus lakosság a lendvai plébániához tartozik, az iskolaköteles gyermekek a Lendvai Kétnyelvű Általános Iskolát látogatják. A 20. század első felében a faluban is működött elemi iskola, amelynek kopott épülete ma is áll. A településen működik a Lendvai Óvoda fiókegysége is.

A faluban egy évszázadon át jelentős téglagyár működött, amely sajnos a 20. század kilencvenes éveinek közepére bezárt, a gyárépület romlásnak indult. A magas gyárkémény még mindig színesíti a vidék tájképét. A lakosság kisebb hányada manapság is mezőgazdasággal foglalkozik, a többség azonban a közeli gyárakban és hivatalokban dolgozik. A kedvező körülmények folytán, mivel a település nagy szőlőültetvények alatt terül el, közkedvelt családi vállalkozásnak számít a szőlőművelés és a borászat.

A település határában vegyesbolt, fogadó (motel), benzinkút és vendéglátó-ipari létesítmény található. A közösségi élet a korszerű művelődési házban (faluotthonban) zajlik. Hosszúfaluhoz két híres színművész kötődik. Itt született 1904-ben Fehér Jani színművész és operaénekes (akinek tiszteletére emléktáblát helyeztek el a művelődési ház homlokzatán), valamint 1914-ben Ujlaky László színművész.

 

A zsidótemető néhány megviseltebb sírköve

 

A faluban a Fehér Jani Művelődési Egyesület működik, amelynek keretében népdalkör és hímzőszakkör tevékenykedik, valamint az Olimpija Labdarúgó Egyesület és a tűzoltóegylet.

Amint már utaltunk rá, fontos szerepet tölt be a település faluotthona, amely számos muravidéki szintű rendezvénynek is helyet ad. Építészeti szempontból érdekességként említhető az egykor hangulatos Csipkés vendéglő is, amely Lendva felől a település első épülete (ott működött egy ideig Alsólendva első óvodája), valamint a település központjában a Szent Flórián-harangláb. Hosszúfaluban van a Lendvai Vadászegylet törzsháza is, szép környezetben, az egykori falusi legelő peremén, kiváló szórakozási és kikapcsolódási lehetőségekkel.


Fontosabb látnivaló:

Zsidótemető

Külön jelentősége van a főút mentén található zsidótemetőnek, amely Szlovénia területén a legnagyobb ilyen jellegű sírkert. A temetőben az alsólendvai zsidóközösség már a 19. század harmincas éveitől temetkezett. A halottasházat - a támogató személyek névsorát megörökítő emléktáblával - 1904-ben építették.

Az egyik jellegzetes kereszt Kapca központjában

 

Kapca (Kapca)

Kapca a lendvai önkormányzati egység nemzetiségileg vegyesen lakott területének egyik peremfaluja, közvetlenül a szlovén nyelvhatár mentén, Hotiza, Kót és Gyertyános szomszédságában. Ismereteink szerint a település nevét a történelmi források 1291-ben említették először (Capcha). A 2002-es népszámlálási adatok szerint a falut 450-en lakták, akiknek a többsége magyarnak vallotta magát. A lakosság kisebb hányada még földműveléssel foglalkozik, azonban a többség már más tevékenységet űz. A faluban a 19. század közepétől rendszeresen működött iskola, amelyet egykor a környező falvak gyermekei is látogattak. Az utóbbi évtizedekben azonban nem folyt Kapcán tanítás, a tanköteles fiataloka Lendvai Kétnyelvű Általános Iskolába, illetve a kisebbek annak gyertyánosi fiókiskolájába járnak. A kapcai római katolikus hívek a lendvai plébániához tartoznak.

A faluban aktívan működik a József Attila Művelődési Egyesület (rendszeresen működő népdalkörrel, alkalmi hímző- és fafaragó-szekcióval, valamint néptánccsoporttal), a labdarúgóegylet és a tűzoltóegylet. Kapcán bolt, vendéglő és virágszalon egyaránt található, valamint néhány más iparágat űző magánvállalkozó is.

Kulturális és idegenforgalmi szempontból egyaránt érdekes, hogy a faluban viszonylag hosszan megmaradt a szövés és a kosárfonás hagyománya. Látnivalóként említhető több kereszt a falu határában (amelyek közül néhányat alapítványok révén állítottak a 19. század közepétől), a 19. század második felében épült Szent Jakabkápolna, valamint a Murához közeli dűlők sajátos növényzete.

A falu egyik központi utcájában a Kapcáról elszármazottak - főképpen adakozásból - 2009-ben emlékkápolnát állítottak.

 

Kapornak (Krplivnik)

A Muravidék egyik kisebb, részben magyarok lakta települése, amely a Hodosi Önkormányzathoz tartozik. A kis falu két részből tevődik össze: a Hodos-Domonkosfa közötti főút menti Kapornakból és az említett főúttól északra néhány száz méterre eső Domafölde nevű településrészből. Egykor Kapornak sajátos őrségi falu volt, ezért aligha véletlen, hogy ott-az egykori Skerlák-féle házban -jött létre a Muravidék nemzetiségileg vegyesen lakott területének első jelentősebb helytörténeti-néprajzi gyűjteménye.

A faluban 2002-ben mindössze 105 személy lakott. A település életében fontos szerepe volt a ma is aktívan működő tűzoltóegyletnek.

 

A kapornaki Helytörténeti-Néprajzi Gyűjtemény főépülete

 

Fontosabb látnivaló:

Helytörténeti-Néprajzi Gyűjtemény

Minden tájegységnek nem adatott meg, hogy a vidék szépsége és a szorgalmas emberi munka harmóniája annyira kifejezésre jusson, mint az Őrség esetében. Az elmúlt években ez a Kapornaki Helytörténeti-Néprajzi Gyűjtemény létrejötténél markánsan kifejeződött. A létesítmény létrehozása szempontjából nélkülözhetetlen szerepe volt a Hodosi Helyi Közösségnek, majd még inkább 1998 után az önálló önkormányzatnak, valamint a lendvai Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézetnek, aVas megyei múzeumoknakés a Szegedi Egyetem Néprajz Tanszéke szakembereinek.

 

A néprajzi gyűjtemény keretében rekonstruált eredeti őrségi konyha a 20. század harmincas éveinek hangulatát idézi fel

 

A kapornaki Skerlák-féle házban berendezett Helytörténeti-Néprajzi Gyűjtemény a történelmi Őrség egyik legteljesebb és számos szempontból hiánypótló kiállítása, amelynek keretébenfontos történelmi források tára, eredeti állapotában helyreállított, a 20. század harmincas éveiből származó őrségi konyha, továbbá egy, a szélesebb földrajzi régióban is példátlan fotókiállítás, valamint faragókamra, méhes, pálinkafőző, mezőgazdasági szerszámok és kellékek gyűjteménye stb. látható.

Szlovénia és Magyarország EU-hoz történő csatlakozása után, majd a határok formálissá válását követően a gyűjtemény még inkább beépült az Őrség magyarországi részének turisztikai kínálatába, valamint a szlovéniai és ausztriai közönség idegenforgalmába.

A hagyományos Őrségi Vásár keretében általában minden év júniusának utolsó péntekén itt szervezik meg a Kapornaki Találkozó című rendezvényt.

 

Kámaháza (Kamovci)

Kámaháza település a Dobronaki Önkormányzat határán, Göntérháza, Radamos és Zsitkóc, valamint a szomszédos magyarországi Bödeháza települések között található. A Lendva-Dobronak főút mentén helyezkedik el, egyéb utcája nincs a falunak. A Hetés néprajzi tájegységhez tartozó településen mintegy 110 személy él, fele-fele arányban magyarok és szlovénok. A szlovén lakosságnak a többsége a két világháború között került Kámaházára, a jugoszláv földreform keretében történt betelepítések során. A két etnikum példás együttélésének helyszíne az idillikus kis falucska. A település római katolikus hívei a dobronaki plébániához tartoznak. A falubeliek közül néhány család még mezőgazdasággal foglalkozik, többen azonban Lendván és távolabb vállaltak munkát. Kámaházán tanintézmény nem működik, a gyermekek egykor Radamosba, ma viszont Göntérházára járnak iskolába.

 

A felújított kámaházi „szoknyás" harangláb

 

A közösségi élet serkentése céljából a 20. század végén szép faluotthont építettek. Jelenleg a faluban a tűzoltóegylet működik.

Fontosabb látnivaló:

A település látványossága a gyönyörű, nemrégen felújított hetési szoknyás harangláb, amely a főút mentén található.

 

Kisfalu (Pordašinci)

Kellemes, egyutcás goričkói falucska a Hodos-Dobronak közötti határ menti főút mentén, Pártosfalva és Szentlászló között. A többségében evangélikus vallású lakosság többsége ma szlovén nemzetiségűnek vallja magát.

A történelem során, 1376-ban a települést Perdasynch, 1455-ben Perdasinch néven említették.

A lakosság jelentős része ma is földműveléssel foglalkozik.

A faluban tűzoltóegylet működik.

Látnivaló:

Fából készült, a közelmúltban szépen felújított sajátos harangláb.

A kisfalui harangláb a település központjában áll

 

Kót (Kot)

Kót, a lendvai önkormányzat egyik kisebb települése közvetlenül a Mura holtágainál, gyönyörű természeti környezetben fekszik. Bizonyos dűlői az újonnan kialakuló szlovén-horvát határra nyúlnak. A régészek véleménye szerint Kót határában lépte át a római kori út a Krisztus utáni I. században a Murát. A 2002. évi népszámlálás szerint Kótban 136 polgár élt, a falubeliek többsége magyar nemzetiségűnek vallotta magát. A kótiak földműveléssel és egyéb tevékenységekkel foglalkoznak. A Mura közvetlen közelsége miatt említésre méltó szerepe van a horgászatnak (inkább a szórakozás szempontjából, mint gazdasági vonatkozásban). Vallási hovatartozás tekintetében a római katolikus hívők a lendvai plébániához tartoznak. Kótban a hívők már 1874-ben kápolnát építettek. Az iskolaköteles gyerekek a lendvai kétnyelvű tanintézményeket, illetve azok gyertyánosi fiókintézményeit látogatják. A faluban tűzoltóegylet működik, valamint alkalmi jelleggel művelődési egyesület.

A természetbarátok és a turisták szempontjából fontos hangsúlyozni, hogy a Mura holtágainak növényzete és állatvilága a kóti határban jut talán leginkább kifejezésre a környéken (például a tavirózsa). Sajnos, az egykor jellegzetes vízimalmok ma már nem léteznek. A Mura holtágai minden évszakban élményekben gazdag kirándulásokra kínálnak lehetőséget. Említésre méltó, hogy a közelmúltban megjelölték a Muránál azt a helyet, ahol a II. világháború utolsó napjaiban ismeretlen tettesek által meggyilkolt pap, Halász Dániel holttestét kivetette a folyó. A Mura holtága mentén egy rendezett parkot is létrehoztak, ahol ízléses emléktábla tájékoztatja az érdeklődőt a település történelmének fontosabb eseményeiről. Az utcákat az utóbbi esztendőkben korszerűsítették, így a település jelenleg a Lendva-vidék egyik legcsinosabb falva.

 

A Mura folyó holtágai Kót határában gyönyörű természeti környezetet varázsolnak

 

Lendva városa

(Mesto Lendava) (Történelmi összefoglaló)

Lendva tágabb határában feltehetően Kr. e. 3500 körül jöhetett létre valamilyen szintű település. A rézkorban és a bronzkorban már feltételezhetjük az állandó népesség jelenlétét. A bronzkorból leginkább ismert az ún. Oloris, amelyet Alsólakos határában tártakfel. Amikor Pannónia provinciát bekapcsolták a római államszervezetbe, a mai Lendva térségében is - fontos utak mentén - katonai erődítményként számon tartott település állott.

 

Gábor Zoltán, lendvai születésű festőművész történelmi sorozatának fontos részei a hunokat és a kereszténység meghonosodását jelképező alkotások, valamint a következő oldalakon a könyvnyomtatásra, a török csatákra és 1848 emlékére készült festmények

 

A Lendva-vidék egyik legfontosabb értéke az immár évezredes multietnikus jelleg. Az állapot már a népvándorlás időszakában hasonló lehetett, azt követően pedig a sokszínűsége tovább fokozódott. A 6-7. században - az őslakók és különböző germán törzsek mellett - megtörtént a szlávok letelepedése a Mura mentén. Jogosan feltételezhető, hogy a 9. században a kereszténység már érintette a Lendva-vidéket, hiszen nagy valószínűséggel Liupram salzburgi érsek 845 körül a mai Lendva tágabb területén, a korabeli Lindolveschiricun-ban templomot szentelt fel.

 

Lendva város főutcája

 

Ebben a korban találkozunk a Lindau névváltozattal is. A 10. század elején a Mura menti térségben főleg a dombos-mocsaras Lendva-vidék adhatott védett letelepedési helyet a honfoglaló magyaroknak. A tájegység akkortól a 11. század végéig - a korai középkori magyar állam fennhatósága alatt - a védelmi célokat szolgáló gyepűelvéhez ta rtozott. A gyéren lakott védelm i sávban a mai Lendva város határában fontos őrállomás állhatott. A közvetlen magyar közigazgatásba és az egyházszervezetbe a Lendva-vidéket I. (Szent)

László király korában, 1091 körül sorolták be. A terület Zala vármegye részévé vált, egyházszervezeti vonatkozásban pedig valószínűleg az akkor még meghatározó szláv, illetve multietnikus jellege miatt az újonnan megalapított zágrábi püspökséghez került. Lendva település magyar jellegű várossá a 13-14. századra alakult.

 

 

Lendva, a gazdag múltú város a 14-16. században, az ún. Bánffy-időszakban élte a fénykorát. A tekintélyes Bánffy főúri családnak oroszlánrésze volt abban, hogy a korábban viszonylag jelentéktelen település a 16. század másodikfelére a szélesebbföldrajzi térség egyik fontos kereskedelmi és művelődéstörténeti centrumává fejlődött. A család, amelynek eredeti neve Hahold, illetve Hahót volt, III. István király hívására 1163-ban érkezett Magyarországra. A Lendva városra vonatkozó adományozó oklevél 1192-ből származik. Az egyik Hahold 1272-ben nevezte magát először Lendva urának. A család felemelkedése szempontjából nagyjelentősége volt, hogy a család egyik sarja - Miklós - Károly Róbert király legfontosabb emberei közé tartozott. Eleinte királyi apród volt, később már betöltötte Zala megye főispáni tisztét, majd - számos országos tisztség mellett - az akkori magyar hatalmi hierarchiában kimagasló horvátországi bán címet két ízben is megszerezte. Utódai valószínűleg az ő tisztségét őrizték meg későbbi családnevükben (Bán-fy-Bán-fia). Miklós fiainak I. (Nagy) Lajos király 1366-ban október 28-ra, Szent Simon és Júdás napjára lendvai birtokukon vásárjogot adományozott, mégpedig ugyanazon jogokkal és jelleggel, mint azt Buda városa tehette. A települést 1378-tól rendszeresen oppidumként említik. Az 1389-es birtokmegosztásban a civitasként is szereplő város 23 egész, 2 fél és 4 negyed telket foglalt magába. Az iparosok mintegy 22-27 százalékos aránya nagyon magasnak számított a 14. század végén. A várost a 15. század elejétől kezdték rendszeresen Alsólendvának nevezni.

 

A Bánffy család címere

 

A Bánffy családnak az Anjou királyok alatt kezdődő felemelkedése a 15. században tovább folytatódott. Akkoriban a család két legnevezetesebb tagja közül Pál esküdt ellensége volt a Hunyadiaknak, Miklóst viszont Mátyás király lelkes hívei között tartják számon. Az utóbbi elkísérte Mátyást a moldvai hadjáratra és ott megmentette a király életét, amiért a jutalmazás nem maradt el. Érdemeiért az uralkodó a Bánffy családot az örökös grófok sorába emelte. Akkoriban maga Mátyás király is megfordult a Bánffyak alsólendvai udvarában, amihez több monda fűződik. A Bánffy család korabeli jelentőségét tükrözi, hogy az 1550 körüli 21 legvagyonosabb magyarországi család közül négy már az Árpád-kor óta nagybirtokos volt, köztük az említett alsólendvai főúri család is. Uradalmuk nagy területet ölelt fel, 1542-ben a mintegy 70-80 kilométer átmérőjű körben 47 községre terjedt ki. A számos országos tisztség keretében a legmagasabb méltóságot Bánffy János érte el, akit 1530-ban Szapolyai János nádorrá léptetett elő. Mivel Bánffy János szerencsésen visszakerült a mohácsi csatából, fogadalomból Keresztelő Szent János tiszteletére Lendván egyházat és zárdát építtetett. Ő volt az első, aki a Bánffyak közül áttért az új vallásra, majd unokája, az 1547-ben született Miklós volt az, aki az új vallás buzgó terjesztőjévé vált. E törekvése jegyében hívta meg -valószínűleg 1572-ben - Lendvára a híres Hoffhalter Rafael nyomdász fiát, Rudolfot, aki 1573-ban létrehozta az első nyomdát a szélesebb földrajzi régióban. A máig fennmaradt művek alapján biztosan állítható, hogy Hoffhalter Rudolf lendvai nyomdájában legalább három magyar nyelvű könyv látott napvilágot. Valamennyi könyv írója Kultsár György, a Bánffyak neves prédikátor-tanítója volt.

 

 

Lendva védelmi szempontból Kanizsa váránakelfoglalása után (1600) lett fontosabb erődítmény, így akkortól az első ellenállási vonalba került. A kisebb támadásokkal járó török portyázások napi eseménnyé váltak. Bánffy Kristóf volt a család utolsó, tekintélyes tagja, akivel 1644-ben férfiágon kihalt a dinasztia. Kristóf 1598 után visszatért a római katolikus vallásra, és ennek jeléül elrendelte egy új lendvai templom felépítését közvetlenül a várdomb alatt, amire feltehetően 1606 és 1608 között került sor.

 

 

A Bánffy család kihalása után a lendvai birtokot nőági leszármazás révén a Nádasdyak örökölték. A Nádasdy-időszak azonban csupán huszonöt évig tartott, mivel a Wesselényiösszeesküvés miatt Nádasdy Ferencet kivégezték és a lendvai uradalom is a koronára szállt vissza. Néhány esztendővel később Esterházy Pál nádor szerezte meg - sajátos körülmények közepette - a lendvai uradalmat.

Lendvának a 18. század első felében önálló bírósága volt, külön bíróval a belső és a külső városban. Az uradalom két fő termékét a gabona és a bor jelentette. Az 1703. esztendőben a városban 20 iparost tartottak számon, ami arra enged következtetni, hogy a 14. századi állapothoz viszonyítva a város kisipara gyengébb ütemben fejlődött. A helyzet csak 1750 után változott, amikor Lendván már mintegy ötven kisiparost jegyeztek fel. Közöttük a 19. század elején már szép számban találunk zsidókat is, akik később, az említett század második felében zsinagógával és izraelita alapiskolával rendelkeztek. A városban 1835-től folyamatosan gyógyszertár is működött.

Egyházszervezeti szempontból fontosnak tekinthető az 1 777-es esztendő, amikor VI. Pius pápa és Mária Terézia királynő rendelkezése értelmében a lendvai plébániát is az újonnan létrehozott szombathelyi püspökséghez csatolták.

Az 1848-as márciusi forradalom hatására, még a híres áprilisi törvények kihirdetése előtt Lendván is megalakult a nemzetőrség. Miután Teleki Ádám a hadműveletek következményeként kiürítette a Muraközt, Jellačić horvát bán csapatai Lendva és Letenye térségében akartak átkelni a Murán. Lendva városába azonban nem jutottak el a tervezett időben, mert a lakosság kérésére a Gyika Jenő őrnagy parancsnoksága alá tartozó nemzetőrök felgyújtották a muraszerdahelyi hidat.

A város ismételt erőteljesebb fejlődése 1867 után, az osztrák-magyar kiegyezéssel kezdődött. Lendva központja lett az egyik legnagyobb Zala megyei járásnak, aminek követ-kezményeképpen itt választották meg a kerület országgyűlési képviselőjét, valamint főszolgabírói hivatalt, járásbíróságot, telekkönyvi és közjegyzői hivatalt, illetve iskolákat kapott. Alsólendván 1873-ban takarékpénztár nyílt és számos egyesület kezdett működni. Akkortól a városban jelentős számban telepedtek le értelmiségiek, köztük jogászok, tanítók, gazdasági szakemberek, orvosok, gyógyszerészek, mérnökök stb., akik fontos társadalmi funkciókat is betöltöttek.

 

 

Meghatározó volt, hogy 1890-ben Lendvát is bekapcsolták a vasúti vérkeringésbe. Nagyobb gazdasági létesítménynek számító, gyár-jellegű üzemek is létrejöttek a városban, így téglagyár és gőzmalom, valamint Wortman Béla 60 személyt foglalkoztató varrodája működött, amelyből később, 1906-ban megalakult a Hungária Esernyőgyár Rt. A város fejlődése szempontjából nagyon fontos volt, hogy a helyi Balkányi Nyomdában 1889-től folyamatosan megjelent az Alsólendvai Híradó című hetilap. Úgyszintén meghatározó szerepe volt a Polgári Iskola létrehozásának is, amely már 1872-ben megalakult. Az egész Mura mente sporttörténete tekintetében mérföld kőnek számított az„Alsó-Lendvai Kerékpáros Egyesület" alakuló közgyűlése 1899. március 28-án, majd 1903-ban szervezetten elindult a később nagy sikereket elérő labdarúgás is.

Az I. világháború Lendva esetében is jelentős törésvonalnak számít. Az intenzívnek minősíthető polgárosodás időszaka lezárult. Az 1919-es évben sorsdöntő politikai döntések születtek. Sajátos események közepette Alsólendva és vidéke a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság részévé vált. A megváltozott helyzet legnagyobb nehézsége abban volt, hogy Alsólendva közvetlenül a határra szorult városka lett, távol a gazdasági és társadalmi vérkeringéstől. A két világháború közötti időszakban így nagyon kevés beruházásra került sor a városban, a gazdaság és a kereskedelem szempontjából addig létfontosságú vasúti összeköttetést Magyarország irányába megszakították. Az iparosok és a zömében zsidó származású kereskedők voltak azok, aki valamennyire„átmentették" az egykor pezsgő közösségi életet, azonban a századforduló időszakában tapasztalt fejlődési ütemről aligha beszélhetünk.

 

A polgárosodás időszakát is hűen tükrözi a lendvai Galéria-Múzeum Intézet által 2008-ban a város főutcáján létrehozott kiállítás

 

A II. világháború alatti időszak, amikor a vidék ismét négy esztendőre Magyarországhoz került, a város fejlődése tekintetében úgyszintén nem volt kedvező. A háborús évek, különösképpen a különböző nagypolitikai hatásokfokozták az ellentéteket a tájegység két legnagyobb lélekszámú közössége, a szlovénok és a magyarok között. A magyar katonai és közigazgatási szervek a II. világháború alatt több ízben önkényesen visszaéltek hatalmukkal, amit közvetlenül a háború után az új jugoszláv vezetés- hasonló jelleggel - azonnal megtorolt.

A háború után, ismét jugoszláv környezetben más mederbe terelődött a város és a szélesebb régió sorsa. A 20. század második felében bekövetkezett, részben a kőolajbányászatra épülő, részben Szlovénia más vidékeiről „importált" létesítményekre alapozott gazdasági fellendülés mégis lehetővé tette, hogy az emberek életminősége javuljon. Gazdasági tekintetben a hetvenes évek időszaka a város életében sikeresnek tekinthető, amikor számos gyár és ipari létesítmény, valamint kulturális intézmény jött létre.

Szlovénia önállósulása, majd a térség fokozatos integrálódása az Európai Unióhoz ismételten gyökeresen megváltoztatta a helyzetet. Ugyan kezdetben - főleg szociális tekintetben - a helyzet valamennyire romlott, aztán fokozatosan kezdetét vette az átalakult gazdasági létesítményekre, az idegenforgalomra, a korszerűsített infrastruktúrára és a kulturális értékteremtésre alapozott fejlődés. Sajnos a 2008-ban erőteljesen beköszönő gazdasági és pénzügyi válság a Lendva-vidéket is hathatóan érinti.

 

Fontosabb nevezetességek, látnivalók:

Várkastély

Alsólendva, a tágabb földrajzi vidék és a Mura menti magyar közösség történelmében kimagasló szerepe volt a városka feletti dombon megépített várnak. A vár, illetve az erődítmény keletkezéséről eltérőek a vélemények. Közvetett utalásokvannakarra, hogy a mai várdombon már a 10. században is állhatott erődítmény, esetleg földvár, az azonban biztosra vehető, hogy a magyarországi tatárjárást követően, tehát az 1240-es évek után már létezett az alsólendvai vár.

Fontos hangsúlyozni, hogy a lendvai vár építése vitathatatlanul több fázisban történt, és több évszázad során kapta azt a formát, ami néhány 16. és 17. századi rézkarcon látható. Közben számos veszedelemnek, háborúskodásnak, kisebb-nagyobb rombolásnak volt kitéve az erődítmény, ami befolyásolta az újabb átépítések alakulását. A vár kápolnájában, amelyet sajnos a különböző átépítéseksorán megrongáltak, román kori freskómaradványok nyomai láthatók, amelyek keletkezési időpontja a 13. századra vagy a 14. század elejére tehető.

 

 

Amint már szóltunk róla, 1480-ban a várban járt és a várúr vendége volt Hunyadi Mátyás, a legendás Mátyás király, aki két rendeletet is intézett innen Pozsony városához. Mátyás édesanyja, Szilágyi Erzsébet és másodikfelesége, Beatrix Nápolyból Budára utazván ugyancsak megszállt a várban.

A török elleni védelemben fontos szerepe volt a szomszédos Csonkadombon, a mai Szentháromságkápolna helyén álló kisebb katonai erődítménynek (amely feltehetően alagúttal össze volt kötve a várral), illetve a lármafának, ahonnan azonnal felfigyeltek minden veszélyes mozgolódásra. A város alatti lapályos, iszapos vidék ugyancsak több esetben a várvédők segítségére volt.

A legnagyobb csatára ismereteink szerint 1603 októberében került sor, amikor - bár óriási veszteségek árán - a mintegy 850 várvédő sikeresen megvédte az erődítményt és a környék népét a mintegy hatezer főt számláló török csapattal szemben.

A következő években is több por-tyázó török csapattól kellett megvédeni az előző években igencsak megrongálódottvárat. Még 1655-ben is az országgyűlés 50 gyalogossal növelte az alsólendvai várvédők állományát.

A bécsi udvar az alsólendvai uradalmat a várral együtt az Esterházy-aknak adományozta, majd 1712-ben elrendelte, hogy - egyéb várak mellett - ezt a várat is, amely állítólag igen romos állapotban volt, I. Lipót császár iránti tiszteletből és hálából„L"alakúra át kell építeni. Az építkezés a lendvai vár esetében ténylegesen bekövetkezett, és akkor kapta az építmény a mostani várkastély-formát.

 

A várat és a Csonkadombot összekötő alagút feltételezett bejárata

 

A 19. században a várkastély épületét különböző célokra használták. Egyebek mellett az uradalmi tisztviselők munka- és lakhelyeként tartották számon, majd néhány évig az újonnan létrejött polgári iskolának is helyet adott. A 20. században ugyancsak többször változtak a várkastély lakói, nemegyszer méltatlan célokra is felhasználták az ódon falakkal védett helyiségeket, míg a 20. század 70-es éveitől kulturális és múzeumi tevékenységnek ad otthont.

A várban ma - állandó jelleggel - a Lendva-vidék egyik bronzkori települését felidéző tárlat, a török idők fegyverzetét és viseletét bemutató kiállítás, a Zala György emlékszoba, Gálics István grafikusművész és Gábor Zoltán festőművész munkáiból ízelítőt nyújtó kiállítás, valamint a jellegzetes hetési viseletet és hímzésmotívumokat bemutató kiállítás látogatható.

 

Részlet a lendvai várkastélyban berendezett Vár a vártán című kiállításból, amely a török időket idézi fel

 

Részlet a polgárosodás időszakát felidéző kiállításból

 

A múzeum keretében - a Fő utca egyik csinos polgári házában - rendezték be az alsólendvai polgárosodást és a nyomdászat történetét bemutató állandó kiállítást.

 

Szent Katalin római katolikus templom

A 18. század közepén (1749-től 1751-ig) az Esterházy család egyik nő-tagja által építtetett, alexandriai Szent Katalin védőszentről elnevezett római katolikus plébániatemplom a római katolikus lakosság lelki központja, a város egyik meghatározó turisztikai pontja és jellegzetessége. A templom gyönyörű barokk tornya és főoltára, valamint a négy mellékoltár jelentős művészeti értéket képvisel. Az egykori freskók sajnos a különböző felújítások során elvesztek. A főoltár mögötti, Szent Katalint ábrázoló festményt az olasz Felix Baruzutti 1888-ban festette.

Atemplomtéren díszeleg a magyar államalapítás millenniuma tiszteletére állított Szent István-szobor, amely a lendvai Király Ferenc, Munkácsy-díjas szobrászművész alkotása. A téren van még boldog Anton Martin Slomšek, egykori maribori püspökszobra, amelyet 2001-ben állítottak fel, valamint a sok évtizeddel korábban emeltetett Szent Flórián-szobor.

 

A Szent Katalin rk. templom felújított belső tere

 

Evangélikus templom

Viszonylag későn, 1934-ben építették fel Lendván az evangélikus templomot, amelynek tervei szinte azonosak a csornai temploméval. Az épület a főutca elején, annak a Vasút utcával való találkozása közelében áll. A templom homlokzatán látható Krisztus-domborművet az egykor a városban működő Nőegylet adományozta a gyülekezetnek. A templom belseje a református szellemiségnek megfelelően szerényebben díszített. Említésre méltó azonban az egyikjeles alsólendvai festőművész, Pandur Lajcsi festménye, amely az oltárt díszíti.

 

A lendvai evangélikus templom

 

A zsinagóga

Az alsólendvai zsidó hitközség - amely 1837-ben alakult -Schacherlesz Mózes rabbi idején, 1866-ban látott hozzá a zsinagóga építéséhez. Egyemeletes, szinte szabályos négyzet alakú épületet hoztak létre. Ma az épület belső terét nyolc, vájt, korinthoszi oszlopfővel rendelkező oszlop díszíti. Vallási szertartásokat az épületben 1944 óta nem végeznek, ma a Színház- és Hangversenyterem szomszédságában található létesítmény kulturális célokat szolgál. A mai Szlovénia területén a mariborival együtt csak a lendvai zsinagógát tartják számon zsidó jellegű szakrális épületként.

 

Az egykori Laubhaimer-villa (ma a városi könyvtár épülete)

A neobarokk stílus talán legkiemelkedőbb lendvai épülete az egykor tekintélyes ügyvéd, Laubhaimer Oszkár villája, amely 1906-ban épült. Az épület külsejét a négy saroktorony, a barokk kartus, valamint a kémények lezárása teszi sajátossá. A villa belsejében gazdagon díszítettek a mennyezetek.

 

Az egykori zsinagóga

 

Az egykori Laubhaimer-villa, amelyben jelenleg a városi könyvtár működik

 

Szecesszió Alsólendva utcáin

(az egykori Balkányi-féle nyomdaépület, a valamikori Hungária Ernyőgyár)

E stílus sajátos példája a Takáts László építész tervei alapján 1907-ben épített emeletes polgári ház a főutcán, amelyben egykor Balkányi Ernő nyomdája és papírkereskedése működött. A dekoráció megalkotásánál az építész a népművészet díszítőelemeit használta fel (pl. tulipán, rózsa, szív).

 

A szecesszió egyik remek megnyilvánulása a város főutcáján

 

A másik, egyébként is fontos építészeti érték az egykori Hungária Ernyőgyár épülete, azaz a mai lendvai „fehér ház", amely úgyszintén 1907-ben épült. Az épületben működött az Osztrák-Magyar Monarchia magyarországi felének első esernyőgyára, ami gazdaságtörténeti szempontból is fontos tény. Az épületet az ablakok körül szecessziós jellegű tulipán motívumokkal díszítették. Ma már sajnos nem látható, azonban fontos megemlíteni, hogy az épület eredetileg gyönyörű szecessziós tetővel rendelkezett, ami meghatározó eleme volt e stílus korabeli magyar nemzeti megnyilvánulásának.

 

Színház- és Hangversenyterem

Az impozáns épületet- Makovecz Imre neves magyarországi építész tervei alapján - a 20. század kilencvenes éveinek közepén kezdték építeni. A hosszúra nyúló munkálatok gyümölcse 2004-re érett be, így ma Lendva városa és a tágabb térség kimagasló és egyedi építészeti remekművel rendelkezik. A tervező, a jelentős anyagi beruházást igénylő épület külső és belső díszítésénél felhasználta a Mura mentérejellemző népi, nemzeti és polgári motívumokat, valamint sikeresen beillesztette a nagyszabású építményt a várdomb alatti városmag sajátos hangulatába. A főképpen színházként funkcionáló épület nagytermében 444 ülőhely fogadja a látogatókat.

 

A Makovecz Imre tervei alapján épített Színház- és Hangversenyterem

 

Az egykor neves Korona Szálló ma impozáns Városházaként szolgál

 

Az egykori Korona Szálló

(ma Városháza)

A ma Városházaként funkcionáló, a város központjában található hangulatos épület a vidék építészetének egyik gyöngyszeme, amely egyaránt magán viseli a barokk és a reneszánsz stílus elemeit. Művészeti tekintetben főként a középső épületrész értékes, amely a legkorábban épült. A teljes épület létrejötte a 19. század végén sikeresen működő Alsólendvai Takarékpénztárnak köszönhető, amely 1891-ben bővítette a korábbi épületrészt és híres szállodát nyitott benne, amely a 20. század nyolcvanas éveiben ment teljesen tönkre. A 21. század elején a lendvai önkormányzat a romosodó épületegyüttest teljesen felújította, és ma ott működika Polgármesteri Hivatal, impozáns, korszerű tanácskozási feltételeket biztosító tanácsteremmel.

Az egykori polgári iskola

(ma 2. sz. Általános Iskola)

A neoklasszicista épület a magyar honfoglalás millenniuma tiszteletére rendezett országos építkezési program keretében épült, amelynek jóváhagyása Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter nevéhez fűződik. A 20. század végén bekövetkező rendszerváltás után az épület homlokzatára helyezték a magyar történelem két kiemelkedő egyénisége, Széchenyi István és Kossuth Lajos emléktábláját. Azóta az említett helyszínen rendezik meg a muravidéki magyarok márciusi 15-i központi megemlékezéseit.

Úgyszintén jellegzetes épülete Lendván a neoklasszicista építészeti stílusnaka katolikus templom melletti villaépület, valamint a Fő utcán ajárás-bíróság és a zeneiskola épülete.

 

Az egykori polgári iskola épülete Széchenyi és Kossuth emléktábláival

 

Bánffy Központ

(Fő utca 32.)

A Bánffy Központ Lendva egyik fontos kulturális létesítménye. Állandó kínálata a magyar könyvesboltra és az internetes kávézóra, egy kisebb galériára és a kulturális szolgáltatásra egyaránt kiterjed. A Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet keretében működő központ nevével a leghíresebb alsólendvai főúri család emléke előtt tiszteleg, amely a 17. századig Magyarország egyik legjelentősebb dinasztiájának számított, s mint ilyen a térségben a kultúra nélkülözhetetlen támogatója és serkentője volt.

 

Az egykori polgári zsidó házból kialakított Bánffy Központ homlokzata

 

A központnakegy hangulatos, földszintes, neoklasszicista stílusban épített polgári házad otthont,amelynekudva-ri épületében működött a 18. század második felében a zsidó imaház mint a város első ilyen jellegű létesítménye. A2003-2004-ben főleg magyarországi alapítványi pénzekből felújított épületet úgy rendezték be, hogy a 19. és a 20. század fordulóján rohamosan fejlődő város hangulatát tükrözze.

Az épületet a 19. század nyolcvanas éveiben Alsólendvára költözött zsidó származású tekintélyes ügyvéd, Wollák Adolf vásárolta meg. Wollák Adolfot a városban élő jelentős létszámú zsidó közösség az Izraelita Hitközség elnöki tisztére is megválasztotta. Később a ház a Weisenstern család tulajdonába került, akik abban laktak egészen 1944-ig, amikor koncentrációs táborba hurcolták őket. Az épületegyüttes a hozzá tartozó telekkel a 20. század végére a lendvai önkormányzat tulajdonába került.

 

Kakasdi Hajós Mihály ügyvéd emléktáblája egykori családi háza homlokzatán

 

Az egykori Hajós-ház

(Kakasdi Hajós Mihály emléktáblájával)

A város polgárosodását,járási székhellyé és rendezett tanácsú várossá történő emelkedését az osztrák-magyar kiegyezést követő évtizedekben önzetlen munkájával leginkább Kakasdi Hajós Mihály ügyvéd segítette. A Hajós család a Maros-Torda vármegyei Kakasdról, pontosabban a Székelykakasd nevű településről származik. Hajós Mihály 1836. szeptember 15-én született az erdélyi Kolozson (ma Románia). Miután Alsólendva járási székhely lett, 1872-ben járásbíróságot kapott.

A tisztségviselők munkahelyére országos pályázatot hirdettek, és az ügyvédi állások egyikét Hajós Mihály nyerte el. A város történelmének egyik kiemelkedő egyénisége családjával a Fő utca egyik csinos, neoklasszicista stílusban épített épületében élt, amelynek falán ma emléktábla őrzi e nemes férfiú emlékét.

 

Zala György mellszobra a művelődési ház előtt

 

Zala György (1858, Alsólendva - 1937, Budapest) szobrászművész kultusza

Sajnálatos módon a 20. század végéig alig ismerték Alsólendva egyik legnagyobb szülöttjének, Zala (Mayer) Györgynek, a budapesti Hősök tere, az aradi Szabadság-szobor, a budavári Honvéd-szobor és számos kiváló szoborkompozíció alkotójának a munkásságát, jelentőségét. Zala megye, amelynek nevét a művész még fiatalon felvette, 1987-ben hiteles fotóanyagot és szobormásolatot adományozott a szülővárosban létrehozott emlékszoba berendezéséhez, majd a 20. század kilencvenes éveinek közepén - a lendvai kulturális intézményekkel és a muravidéki magyar közösséggel, valamint a Magyar Nemzeti Galériával karöltve - fontos szerepet vállalt a Zala-életmű általános népszerűsítésében. A szülővárosban a muravidéki magyar költők a 20. század végén verssel köszöntötték a nagy művészt. Külön említésre méltó Bence Lajos: Óda a hazatérőhöz című költeménye.

A szülőföld Zala György iránti tiszteletének őszinte megnyilvánulását bizonyítja, hogy a lendvaiak önerőből, részben személyes adakozásokból felújították a művész addig méltatlanul elhanyagolt, gondozatlan síremlékét a budapesti Kerepesi úti temetőben.

A lendvai várban, majd később egyéb helyszíneken is kiállítást szerveztek a műveiből. Borbás György,zalaegerszegi művészeti tanár közreműködésével tanulmánykötetet adtak ki életútjáról, munkásságáról.

A tisztelet és a nemes emlékezet azzal is kifejeződött, hogy Lendván, a Makovecz Imre tervezte impozáns lendvai Színház- és Hangversenyterem előtti teret Zala Györgyről nevezték el, amelyen 2008-ban a Munkácsy-díjas szobrászutód, Király Ferenc Zaláról alkotott mellszobrát állították fel. Az említett év végén a lendvai várban új emlékszobát avattak a magyar és a közép-európai szobrászat egyik legnagyobb művelője tiszteletére. A város feletti ún. középső temetőben az egyik síremlék szoboralakját valószínűleg Zala György alkotta.

 

Lendvahegy és Hosszúfaluhegy

(Lendavske gorice in Dolgovaške gorice)

Lendva- és Hosszúfaluhegyet statisztikailag két önálló településként tartják számon. Helyileg a Lendva város és Hosszúfalu felett húzódó dombokon találhatóak. Mindkét településre számos borospincesor és hétvégi nyaraló a jellemző, amelyek tulajdonosai közelebbi és távolabbi falvakból, városokból származnak.

A jelentősebb településrészek közül megemlíthető a Belsőhegy, a Bükkhegy, a Cserhegy, a Dolac, a Hidegkút, a Kövecses, a Szénégető, az Újhegy, a Kurtahegy, az Újtamás, a Szentháromság, a Bömhéc stb.

 

Lendvahegy látképe

 

A szerekre hasonlító, dombtetőkön és völgyekben látható településrészek a 18. szazadtól jöttek létre. Akkortól vált divatossá a vincellérek állandó letelepedése az ún. „szőlőhegyen". Származásuk tekintetében a vincellérek és a szőlőmunkások főként szlovénok voltak, ugyanis az Esterházy uradalmi tisztek és a tekintélyesebb alsólendvai szőlőbirtokosok szívesen alkalmazták a szorgos kezű, szlovén anyanyelvű embereket. Manapság is a kéttelepülés lakosságának mintegy háromnegyede szlovén nemzetiségű. Napjainkban azonban a„szőlőhegyen lakóknak" csak kis hányada él kizárólag szőlőművelésből, a többség egyéb munkavállalás révén próbál érvényesülni. A legutóbbi népszámláláskor Lendvahegyen 586, míg Hosszúfaluhegyen 277 személyt tartottak számon.

A Lendvahegy határában lévő három temetőben található az egykori tekintélyes alsólendvai polgárok utolsó nyugvóhelye számos értékes sírkővel. A vidék legmagasabb pontján van az ún.„Lármafa", ahonnan az őrök egykor értesítették a lakosságot és az alsólendvai polgárokat, valamint a vár katonaságát a közelgő ellenségről.

A turisták és a Lendva múltja iránt érdeklődők számára a legjobban keresett a török alóli felszabadulás tiszteletére 1727-28-ban épített Szentháromság-kápolna, amely ma műemlékjellegű épület.

 

Fontosabb látnivalók:

A Szentháromság-kápolna

(templom)

A Lendva város feletti szőlődombok egyikén található. A 18. század előtt a vár védelmét biztosító rendszer keretében katonai erődítmény állott a mai szakrális épület helyén. A török magyarországi kiűzése tiszteletére jött létre a templomocska, amelyet a helybeliek leginkább kápolnának neveznek. Az 1727-28-ban zajló építkezés fő támogatója a horvát származású Gludovácz család volt.

A kápolna fő jellegzetessége a török időkben itt katonáskodó személy, Hadik Mihály kapitány természetes módon mumifikálódott földi maradványa. A 19. század során több meseszerű történetet fűztek a nevéhez, azonban az 1733-ban elhunyt és a templom építésénél adakozó Hadik Mihály a valóságban a híres gróf Hadik András hadvezér édesapja volt. A templom alatti sírboltba helyezett holttest a meszes talajnak köszönhetően természetes módon mumifikálódott. A vidék 19. századi jeles krónikása, E. Dervarics Kálmán hitelesen feltárta Hadik Mihály életét.

A kápolnában látható a Kakasdi Hajós család sírboltja is. Közülük a legismertebb az ügyvéd és királyi tanácsos, a polgárosodás alsólendvai vezéregyénisége, Kakasdi Hajós Mihályvolt.

 

A Szentháromság-kápolna a Lendva-hegyen

 

Az egyhajós, nyeregtetős templomot ötnyolcados apszis zárja. A harangtorony később épült a kápolnához. A harangtorony felőli bejárat felett lévő szoborfülkében a Szentháromság-szobor látható. A templom búcsúnapjai Szentháromság vasárnapján és az Őrangyalok ünnepén vannak. Egykor az említett búcsúk a tágabb földrajzi térségben is híresek voltak.

A kápolna mellett pedig a vidék egyik legkorábbi szoboralkotása, a Szent Annát és a kis Szűz Máriát ábrázoló szoborkompozíció látható, amelyet a közelmúltban felújítottak.

A kápolna környékén található Lendva legrégebbi temetője számos művészi kidolgozású régi sírkővel.

Fontos megemlíteni, hogy az ún. középső temetőben találjuk a minden bizonnyal Zala György szobrászművész által Rick Román tiszteletére készített síremléket, amely a városban

született legnagyobb művészegyéniség egyetlen eredeti alkotása Lendván. Az említett temetőben pihen Gálics István is, a 20. század utolsó évtizedeinek legnagyobb muravidéki grafikusművésze.

 

Lendva legrégibb temetőjének néhány sírköve

 

Említést kell tenni egy családi sírkertről, amelyben Ráth N. János honvédszázados földi maradványai találhatók.

Az 1898-ban kiadott alsólendvai millenniumi emlékkönyv szerint Ráth N. János római katolikus vallású földbirtokos volt, aki 1876-ban telepedett le a városban.

Ráth N. János 1848 júniusában önkéntesként jelentkezett a honvédseregbe. A szakirodalom feljegyzi róla, hogy részt vett a Jellačić elleni harcokban. A szabadságharc után építőiparosként is tevékenykedett, hiszen először úgy került kapcsolatba Alsólendvával, hogy 1859-ben a helybeli templom belsejét javította. Feltehetően akkor ismerkedett meg Pöszér Ferencvárosbíró Mónika nevű leányával, akivel később házasságot kötött. Felesége halála után, 1899-ben fiához költözött, így 1912-ben nem Alsólendván halt meg. Földi maradványai mégis a lendvahegyi Szentháromsági temetőben leltek örök nyugalomra.

 

Zala György szobrászművészRickRomán tiszteletére készített síremléke

 

Pártos falva (Prosenjakovci)

A Moravske Toplice-i önkormányzati egység nemzetiségileg vegyesen lakott területének központi, dombos vidéken kialakult település a Hodos-DobronakésaMuraszombat-Magyarszombatfa főutak kereszteződésénél. Központi szerepet a 20. század hetvenes éveiben kapott, amikor a faluban építették fel a goričkói (dombvidéki) magyarok lakta terület kétnyelvű általános iskoláját, valamint jelentős gazdasági létesítménnyé fejlődött a helyi textilipari vállalat. Az utóbbi sajnos a kilencvenes években megszűnt, ami a vidék számára komoly szociális válságot idézett elő. Pártosfalván van a községi Magyar Nemzeti Önkormányzati Közösség központja, valamint a településen posta, bolt, vendéglő egyaránt található. A schengeni belső határszabályozó egyezmény érvénybelépéséig, 2007 decemberéig a település határában határátkelőhely is működött.

A települést Proznyafalua néven elsőként 1448-ban említik az iratok, majd egy 1500-ból származó dokumentumban Proznyakfalwa névváltozat szerepel. A nevét úgy kapta, hogy a 13. században feltehetően a Prosznyák család volt a település földesura. A 19. század végén kiadott Vas megyei enciklopédiákban a falu Prosznyákfa néven szerepel, amelynek akkoriban mintegy négyszáz, túlnyomórészt evangélikus és református lakosa volt, akik főképpen magyarok voltak. Ma a település nemzetiségi összetételében körülbelül fele-fele arányban oszlik meg a magyar és a szlovén lakosság, azonban a népesség száma a 2002-es népszámlálás során mindössze 187 fő volt.

A faluban tűzoltóegylet és művelődési egyesület működik. Az utóbbi keretében a népdalkör, az ifjúsági szekció és a hímzőszakkör különösképpen aktív. A falu szülöttje volt Dancs László festőművész.

Pártosfalván az 1927-ben épített evangélikus kápolna és az 1985-ből származó Szent József-kápolna található.

 

A 19. századközepén épített pártosfalvi Matzenauer-kastály romjai

 

Fontosabb látnivaló:

Matzenauer-kastélyrom

A 19. század negyvenes éveiben épített, kisebb méretű, egyemeletes kastély romos állapotban a falu feletti dombon látható, melyet egykor hangulatos park vett körül. Utolsó tulajdonosa, Carl von Matzenauer osztrák konzul volt a 19. század végén Venezuelában, Bolíviában és Peruban, akinek értékes feljegyzéseit, könyveit tartják számon. Említésre méltó fegyver- és festménygyűjteménnyel is rendelkezett. Az egykorjelentős építészeti értékeket képviselő kastélyból a viszonylag épségben megmaradt családi címeren kívül mára szinte semmi nem maradt. A kastélyt egykor rendezett park vette körül szökőkúttal, amelyre hiteles dokumentumokból lehet következtetni, a parkból azonban mára csak néhány terebélyes platán-és vadgesztenyefa maradt.

 

Petesháza (Petišovci)

A lakosságszámot illetően -Lendva város mellett - Petesháza tekinthető a lendvai önkormányzati egység legnagyobb településének, amely a Murától mindössze néhány száz méterre, Lendvát a horvátországi Muraszerdahellyel összekötő útszakasz mellett fekszik.

 

A petesházi Szent Rozália-templom

 

A 2002-es szlovéniai népszámlálás szerint Petesházán 843 polgár élt, akik közül - becslés szerint - mintegy 300 fő volt magyar nemzetiségű. A magyar kötődésűek száma ennél lényegesen nagyobb. Petesháza települést az írott források 1322-ben említik először.

Afalu két egységből tevődik össze: a régebbi, több utcás településrészből, amelynek a lakossága manapság is többségében magyar nemzetiségű, és az ún. telepes falurészből, amely az I. világháború után, a földreform keretében a vidékre telepített, főleg tengermelléki és isztriai telepesekből jött létre. Egykor a falu szoros, napi jellegű kapcsolatokat ápolt a szomszédos muraközi Szerdahellyel, illetve annak környékével.

A lakosság földműveléssel is foglalkozik. Fontos azonban, hogy ebből a faluból került ki - arányosan - a Nafta Vállalat legtöbb dolgozója. Ez főképpen azért alakult így, mert a szélesebb földrajzi térség egyik legjelentősebb gazdasági létesítményének telephelyei a 20. század ötvenes-hatvanas éveiben a falu határában épültekfel. A környéken a II. világháború idején ugyanis számos helyen kőolajat és földgázt (később termálvizet) találtak.

Az elmúlt évszázad második felében - a kilencvenes évekig -Petesházán működött a Lendva-vidék egyetlen strandfürdője, az ún. Termafürdő, azon a helyen, ahol most a Lendva-Petesháza útszakaszt átszeli az autópálya.

Afaluban bolt, vendéglő egyaránt van, valamint a település határában jött létre 1991 után a Lendva-vidék legnagyobb, nemzetközi rangú határátkelője Horvátországgal, a Petesháza-Muraszerdahely határátkelőhely. A Murán a horvátországi Muraköz, azaz Muraszerdahely irányába közúti és vasúti hidat építettek, amely összeköti a két tájegységet. Petesházának már 1865-től volt iskolája. A ma is használható iskolaépület 1906-ban épült. Jelenleg a Lendvai Kétnyelvű Általános Iskola kihelyezett tagozata, valamint óvodai tagozat működik benne.

A római katolikus templomot 1994-ben szentelték fel. Szent Rozália a védőszentje és a lendvai plébániához tartozik.

Az aktívan működő egyesületek közül a Horváth József Művelődési Egyesület említhető népdalkörrel és hímzőszakkörrel, valamint a labdarúgóegylet és a tűzoltóegylet.

 

Fúrotorony a kőolajipari múzeumban

 

Az elmúlt évtizedekben jelentős eredményeket elért lendvai salakmotorsportnak, valamint a helybeli labdarúgóegyletnek helyet adó stadion pihenésre, horgászásra és szórakozásra egyaránt alkalmas környezetben található. Az I. és a II. világháborúban elesett helybeliek tiszteletére emléktáblát állítottak a temetőben. A természetbarátok és a túrázók vonzó célpontjai a Mura holtágai és a bányatavak a falu határában.

 

9. század eleji kereszt és a jellegzetes harangláb Pince központjában

 

Fontosabb látnivaló:

Érdemes megtekinteni a már említett római katolikus Szent Rozália-templomot az 1800-ban barokk stílusban épített Szent Anna-szoborral, valamint a kőolajbányászatot bemutató, múzeum-jellegű gyűjteményt a fúrótoronnyal és a megjelölt olajipari emlékhelyeket a térség határában. A közelmúltban a falu központjában szép emléket állítottak a második világháború után - főképpen nemzeti és politikai okból -jogtalanul kitelepítetteknek.

 

Pince (Pince)

Pince a Muravidék, illetve Szlovénia legkeletibb települése, amely közvetlenül a magyar-szlovén államhatár mentén fekszik, északkeletre az új autópályától. A települést az írott források 1322-ben említik először Pyche néven. Pincére a föld- és szőlőművelés a jellemző.

Pince lakosainak száma a 2002-es népszámlálás szerint 205 fő volt, akiknek - becslés szerint - mintegy háromnegyede volt magyar nemzetiségű. A faluban 1929 és 1947 között iskola működött. Manapság azonban az iskolaköteles gyerekek a lendvai körzeti általános iskolát látogatják. A település 1980-ban kapott kápolnát, melyben heti rendszerességgel szentmisét tartanak. A római katolikus hívek manapság a lendvai plébániához tartoznak, az I. világháború előtt azonban Kerkaszentmiklós volt az anyaplébánia.

A faluban egy vendéglő és egy kertészet működik, az utóbbi virágüzlettel.

Pincén rendszeresen működik a Zala György Művelődési Egyesület - a Muravidéken elsőként létrehozott, ma is aktívan és eredményesen működő hímzőszakkörrel -, valamint a tűzoltóegylet.

Turisztikai érdekességként említhető, hogy a Pince feletti dombokon még található néhány, a 20. század első felérejellemző borospince, valamint a családi házak között is akad olyan, amely a vidék korabeli építkezési stílusát őrzi, tornáccal, azaz kódisállással. A település egyik fontos épületének tekinthető az ezredforduló éveiben felújított és kibővített faluotthon.

 

Fontosabb látnivalók:

A falu központjában található egy szoknyás harangláb és egy 1811-ből származó kőkereszt.


Pincemajor és Benice

(Pince Marofin Benice)

Pincemajor település - a szomszédos, vele a legtöbb szempontból összenövő Benice településhez hasonlóan (azért az utóbbiról is szólunk, bár zömében szlovénok és más szláv nemzetiségű polgárok lakják) - az I. világháborút követő, a földreformmal párosuló betelepítések révén jött létre. Az Esterházy-uradalomban a mai falu határában volt egy major (innen a helységnév), azonban ténylegesen a szlovén tengermellékről és Isztriából odatelepítettek révén alakult önálló településsé. A két falut, Pincemajort és Benicét a Lendva-patak választja el egymástól. Pincemajor a Lendvavíz bal oldalán terül el, Pince falutól és az új autópályától délre.

Pincemajor lakosainak száma a 2002-es népszámlálás szerint 115 fő volt, akik közül mintegy 50 százalék vallotta magát szlovén nemzetiségűnek. A lakosság többi része más délszláv népcsoportokhoz, főleg a horvát közösséghez tartozik, azonban néhány magyar nemzetiségű polgár is él a faluban. A lakosság szűk rétege még mindig mezőgazdasággal foglalkozik, azonban a falusiak körében inkább már egyéb munkavállalási lehetőségek dominálnak.

 

 

A Pincemajori faluotthon

A társadalmi élet jelentős részét Benice faluval karöltve szervezik. Az egyesületek mellett a faluotthonuk is közös, amely Pincemajor határában található. Az iskolaköteles gyerekek a Lendvai Kétnyelvű Általános Iskolát látogatják.

Fontos megemlíteni, hogy a faluotthonban kiállítást rendeztek a korabeli magyar hatóság által 1942-ben Sárvárra elhurcolt személyek, illetve az említett, sajnálatos II. világháborúbeli események emlékére. A faluotthon homlokzatán az említett kitelepítés során elpusztult személyek emlékére helyeztek el emléktáblát.

 

Benice látképe s Lendva-folyóval

 

(a neve dűlőnévből származik) falucska a Mura közelében, az ún. Mura-erdő mentén van. A vidék legfiatalabbnak tekinthető települése, hiszen az I. világháború utáni földreformmal párosuló betelepítések révén jött létre, hasonló módon, mint Pincemajor. Az 1920-as évek elején elsősorban a szlovén tengermellékről származó lakosokat telepítettek ide. A falu lakosainak száma a 2002. évi népszámlálás szerint mindössze 75 fő volt.

A falu közelében, a Murán egykor rendszeresen komp működött, amelyet a 20. század kilencvenes éveinek elejéig a muraköziek és a muravidékiek főképpen mezőgazdasági célokra használtak. A Mura közelsége révén a horgászás a lakosság kedvelt szórakozásai közétartozik.

Állandó jelleggel működő labdarúgó-egyesülete van, amelyet a szomszédos Pincemajor településsel közösen hoztak létre, és hasonló mondható el a tűzoltó-egyesületről is.

A falu határában a Lendva-patak, valamint annak szomszédságában a gyönyörű Mura-erdő sajátos növényállományával és állatvilágával találkozunk.

 

A milleneumi emlékfa Radamosban

 

Többségében magyarok lakta, régi hetési falu a Göntérháza és Turnišče közötti út mentén. A falutól délre húzódik az új autópálya. Különböző források - eléggé rendszeresen - a települést már a 13. századtól említik. Radamos több utcából áll, amelyek közül némelyik egészen a Fekete-erdőig húzódik.

A lakosság jelentős része manapság is a mezőgazdaságból él, azonban a fiatalabbak egyéb munkavállalási lehetőséget is kihasználnak. A településen egykor iskola működött viszonylag nagy tanulólétszámmal, azonban manapság a gyermekek a Göntérházi Kétnyelvű Általános Iskolát látogatják. A falu lakosainak száma a 2002-es népszámlálás szerint 254 fő volt. A túlnyomórészt római katolikus vallású hívők a dobronaki plébániához tartoznak, azonban a helyi kápolnában isvan szertartás heti rendszerességgel.

A faluban jelenleg a Harangvirág Művelődési Egyesület és a tűzoltóegylet működik. Külön említést érdemel a művelődési egyesületen belül dolgozó hímző- és fafaragószakkör, amelynek keretében több kiváló alkotó tevékenykedik. A radamosiak szorgos keze által készített népművészeti alkotások (hímzés, népviselet, faragott tárgy stb.) a legmagasabb rangú - magyarországi és szlovéniai - kitüntetésekben részesültek. A faluban rendszeresen megrendezik a népművészeti kiállítást, amelyhez a jellegzetes muravidéki népi ételeket bemutató rendezvény párosul.

Idegenfogalmi szempontból említésre méltó a falu központjában álló kápolna, a faluotthonban tárolt gazdag néprajzi gyűjtemény (amelynek anyagát kizárólag Radamosban gyűjtötték össze).

 

Az egyre szélesebb földrajzi körben ismertté váló radamosi Mária-fa

 

A falusi temető halottasházának homlokzatán emléktábla őrzi az I. és II. világháborús áldozatok nevét és emlékét.

Fontosabb látnivaló:

Egyre nagyobb érdeklődés övezi a ma már a szélesebb földrajzi térségben is búcsújáróhelyként jegyzett Mária-fát a közeli Fekete-erdőben, közvetlenül az új autópálya mellett. Az említett helyszín „szent hellyé"nyilvánítására az adott okot, hogy néhány helybeli polgár látomásról számolt be. A szép környezetben, amelyeta helybeliekfolyamatosan szépítenek és tisztítanak, kápolna is épült.

 

Szentlászló (Motvarjevci)

A MoravskeToplice-i önkormányzat területén, a Kebele-patak mentén fekvő, határ menti település, amely egykor - a többi, ma Goričko tájegységhez tartozó településsel ellentétben - a történelmi Zala vármegye Alsólendvaijárásához tartozott. Manapság a település főképpen arról nevezetes, hogy a kis lélekszámú szlovéniai református egyházközség központjának számít (1927-től). Az egyházközség központi, kis méretű temploma a falu központjában, a faluotthon, a sportpálya és az egykori mezőgazdasági üzem szomszédságában áll.

A falunak - amelyet elsőként 1338-ban Sancti Ladislai, majd később Zenthlazlo néven említenek történelmi források-a 2002-es népszámlálás szerint 189, többségében magyar nemzetiségű lakosa volt. A falubeliek meghatározó része még manapság is mezőgazdasági tevékenységgel foglalkozik. Szentlászlón az elmúlt száz esztendőben fontos hagyománynak számított az állattenyésztés, egyebek mellett a faluban egykor sajtüzem is működött.

 

A Református Egyházközség központi temploma Szentlászlón (a háttérben a faluotthon)

 

A tágabb földrajzi környezetben ismert a szentlászlói néptánccsoport, amely - a helybeli zenészek közreműködésével - muravidéki, szlovén és magyar elemeket egyaránt felkaroló hagyományokat ápol. A tűzoltóegylet is régóta tevékenykedik, valamint itt van bejegyezve a környező falvakból verbuválódott labdarúgóegylet.

Szentlászlón vegyesbolt, vendéglátó-ipari létesítmény és fafeldolgozó üzem működik.

 

Szerdahely (Središče)

A magyar-szlovén határ mentén, sajátos természeti környezetben található a túlnyomórészt magyarok lakta falucska. A település a Moravske Toplice-i önkormányzati egységhez tartozik. Lakosainak száma 2002-ben 66 fő volt, akik közül még több család ma is mezőgazdasággal foglalkozik. A 19. és a 20. század fordulóján azonban a faluban több kiváló fazekasmester is tevékenykedett, akik termékeiket rendszeresen a szélesebb földrajzi térségben (még Somogy megyében is) értékesítették. Sajnos ma már Szerdahelyen aktívan senki nem űzi az említett mesterséget, még műkedvelő jelleggel is csak elvétve.

Zeredahel néven már 1365-ben, majd Zerdahel formában 1499-ben említés történt a faluról. A települést ma két aszfaltos úton lehet megközelíteni, Pártosfalva és Ivanjševci (Jánosfa) irányából. Rendezett földút azonban egykor Domonkosfára és Kerczára is vezetett.

 

A felújított szerdahelyi kápolna

 

A faluban evangélikus, katolikus és református vallásúak egyaránt élnek. A település központjában kápolna található. A közelmúltban - az önkormányzat és a községi magyar nemzeti közösség támogatásával - felújították a faluotthont, amely a társadalmi és kulturális élet számára egyaránt kiváló környezetet biztosít. A falu határában levő egykori határőrlaktanyát is felújították.

A faluban tűzoltóegylet működik, valamint néhány esztendeje a művelődési egyesület is megalakult, amely az egyik leghíresebb szerdahelyi fazekas, Antal Ferenc nevét vette fel. Ennek keretében a könnyűzenét űzők és a népi hangszereket tanuló fiatalok a legaktívabbak.

 

Völgyifalu (Dolina)

Völgyifalu szőlőültetvényekkel gazdagon tarkított dombok közé beékelődve, Csente és Pince falvak között található. Túlnyomórészt magyarok lakta település. Lakosainak száma 2002-ben 343 fő volt. A lakosság bizonyos része még föld- és szőlőműveléssel foglalkozik, azonban a fiatalabbak többsége már egyéb munkavállalási lehetőségeket keres. A római katolikus hívőka lendvai plébániáhoztartoznak. Völgyifaluról az első írásos forrás 1322-ből származik.

 

A völgyifalui Szentlélek-kápolna

 

A faluban található egy kisebb bolt és vendéglátó-ipari létesítmény.

Afalubanjelenleg aktívan működik a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület, a tűzoltóegylet és a labdarúgóegylet.

A látnivalók és turisztikai érdekességek közül említést érdemel a Szentlélek-kápolna, amely a falu központjában található, ahol heti rendszerességgel szentmisét tartanak. Úgyszintén a falu központjában van a faluotthon épülete, amely bizonyos időszakban iskolaként is működött. A településen még a közelmúltban működött a vidéki iskolatípust felidéző iskolaépület, amely a helybéli temető szomszédságában áll és 1906-ban adták át. Jelenleg itt tárolják a Muravidékre vonatkozó 20. századbeli levéltári anyag bizonyos részét.

A II. világháború időszakában Völgyifalu határában a MANAT, illetve a MAORT vállalat kőolajat és földgázt talált, a későbbieksorán pedig a lendvai Nafta Vállalat számos fúrást végzett a falu határában.Telephelyekjöttek létre, amiknek maradványai a környéken ma is fellelhetők.

Természeti értékként és érdekességként egyaránt említhető, hogy az egykori falusi legelőn, közvetlenül az új autópálya mellett még manapság is állnak az immár több száz éves tölgyfák, amelyek a tágabb vidékre is jellemzőek voltak egykor, mára azonban csupán a völgyifalui tölgyes maradt meg. Pince felé haladva, a főút bal oldalán található egy 1932-ben alapítványi pénzekből épített kisebb szakrális építmény. A Petesházi Vadászegylet vadászháza úgyszintén a falu határában található. A falusi temetőben emléket állítottak a II. világháborúban Völgyifaluban elesetteknek, a faluotthon homlokzatán pedig a két világháború helybeli áldozatainak.


Zsitkóc (Žitkovci)

A Bakonaki-patak mentén, attól keletre fekvő kisebb település a dobronaki önkormányzati egység területén, a magyar-szlovén államhatár mentén. A falu lakosságánakjelentős része magyar nemzetiségű. 2002-ben Zsitkócban 142 személyt tartottak számon. Azömében római katolikus vallású lakosság a dobronaki plébániához tartozik.

Az első írásos feljegyzés a faluról 1322-ből származik. Akkor KetSypkowch néven említették, majd 1428-ban, egy másik iratban a Sykolch névváltozat szerepel. A 18. század végétől általában a név mai formáját használták.

A falu lakossága ma már csak kisebb mértékben foglalkozik mezőgazdasággal, egykor azonban Zsitkócban is ez volt a legfontosabb tevékenység. A település határában hagyománya van a szervezett mezőgazdasági és állattenyésztési munkának, hiszen jelentős telephely működött itt már az Esterházy-uradalom idején is. Később a Mezőgazdasági Szövetkezet egyik fontosabb egységének számított, ahol rendszeresen nagyobb állatállományt tartottak, ma már azonban az ilyen jellegű szerepköre megszűnt. A falu lakóinak szőlőterületei a településtől északkeletre, közvetlenül a már szabadon átjárható államhatár mentén elterülő Rigányócvagy Rigánóc dombon vannak.

 

Deák Ferenctiszteletére állított emléktábla a zsitkóci faluotthon homlokzatán

 

A falu központjában - a felújított faluotthon szomszédságában, amelyben helyet kapott a Deák-emlékszoba is - kápolna áll, valamint az I. és II. világháborús áldozatokemlékére állított emléktábla. Zsitkócban aktívan műkö-dika tűzoltóegylet, a labdarúgóegylet, valamint a Gyöngyvirág Művelődési Egyesület. Az utóbbi keretében a népdalkör már mintegy két évtizedes tevékenységre tekint vissza.

Zsitkóc szemszögéből különlegesen fontos, hogy a faluból származik a Deák család, amely Deák Ferencet,„a haza bölcsét" adta a magyar nemzetnek. Az említett család ebből a kisfaluból indult el a társadalmi felemelkedés útján. A család első ismert tagja, a még jobbágysorban élő Deák János 1644-ben saját szőlővel és szántófölddel rendelkezett a szomszédos dobronaki határban. Fiai, Mihály és Péter 1665. december 18-án 300 ezüsttallért kölcsönöztekföldesuruknak, Nádasdy Ferenc országbírónak, aki ennek fejében-zálogként- nekik adományozta a Zsitkóchoz tartozó Cseterten épített házat, amelyben laktak, valamint a hozzá tartozó 17 hold földet. Deák Ferenc nagyapja még Zsitkócban született. A család később költözött el egyéb Zala megyei birtokaira.

 

Fontos látnivaló:

A faluotthon homlokzatára rögzített, a Deák Ferenc és a Deák család tiszteletére elhelyezett emléktábla, valamint az említett épületben kellő szakmai és esztétikai érzékkel berendezett Deák-helytörténeti gyűjtemény.

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet