Következő fejezet

Magyarok szórványban és kisebbségben

(Dr. Tóth István)

 

Térbeni településföldrajzi elhelyezkedés kezdetektől 1945-ig

 

 A honfoglalás óta elmúlt 1100 év a magyar etnikai térszerkezet átalakulása alapján négy fő periódusra osztható fel. Az első, a 10–15. század közötti időszakot – főként a lakatlan területek és a nemzetiségek rovására történt – magyar transzgresszió; a második, a 16–18. századokra vonatkozó periódust – a belső háborúk, a török hódoltság, a felszabadító harcok és az azokat követő migrációs folyamatok eredményeként – rendkívüli magyar etnikai regresszió és azzal párhuzamos nemzetiségi transzgresszió jellemezte. A harmadik, többnyire a 19. századra és a 20. század elejére kiterjedő időszakban – természeti és társadalmi tényezőknek köszönhető – túlnyomórészt önkéntes magyarosodás eredményeként a középkori magyar etnikai terület regenerálása felé mutató, magyar etnikai transzgresszió és nemzetiségi, főként szlovák, német regresszió bontakozott ki és gyorsult fel századunk elejére, melyet a trianoni békeszerződés, a történelmi magyar államterület felosztása tartóztatott fel. A negyedik, máig tartó időszakban a trianoni területen fokozódó magyar etnikai előretörés, a trianoni határokon túl a szlovák, ruszin, román, szerb, horvát, szlovén előrenyomulással szembeni általános magyar etnikai–területi regresszió volt megfigyelhető, melyet csupán 1938–1944 között szakított meg a revíziós sikerek következményeként egy rövid, ideiglenes magyar etnikai térnyerés.

Európa nemzetei között alig van olyan, melynek lélekszáma, etnikai területe oly feltűnő mértékben változott volna az elmúlt évezredben, mint a magyaroké. A településterület dinamikáját, többszöri szétterjedését-összezsugorodását tekintve talán csak a – 15–17. században szintén a keresztény–muzulmán frontvonal övezetében szétmorzsolódott – horvátok és a német–orosz ütközőzónában őrlődött lengyelek esete hasonlítható hozzájuk. A magyar etnikai térszerkezet rapszodikus változásai végső soron hazánknak, a Kárpát-medencének a földrajzi fekvésével függtek össze, mely a nyugati, keleti keresztény és az iszlám világ (15–19. sz.) találkozási pontjában, a német és szláv etnikai tömbök ölelkezésében alapvető hatást gyakorolt a történelmi eseményekre, természeti földrajzi adottságai révén, a magyarság életmódjával összefüggésben pedig a középkor folyamán meghatározta őseink település-területe nagyságát és növekedésének korlátait is.

 Honfoglalástól Mohácsig

A kb. 150–400 ezer főnyi honfoglaló magyarság a 10. század végén érkezett a politikailag akkor még alig szervezett, többnyire gyér, kb. 200 ezres szláv (szlavón, szlovén-karantán, morva, fehér horvát, bolgár stb.) – avar népességű új hazájába, a Kárpát-medencébe.

A 10. században a magyarok legnagyobb sűrűségben – a hadászatilag fontos gyepűkapukon kívül a 900 nyarán elfoglalt Dunántúlt, azon belül is az Óbuda–Csepel–Fehérvár–Pécs közötti fejedelmi szállásterület övezetét lakták. Ez főként – a stratégiai szempontok mellett – a honfoglalók félnomád életmódjának leginkább megfelelő változatos és eléggé tagolt domborzatnak volt köszönhető. Ugyanakkor etnikai területük az alföldi árterekre, homokvidékekre és a hegy-, dombvidéki zártabb erdőségekre többnyire nem terjedt ki. A nyugati magyar kalandozó csapatok augsburgi vereségét (955), a gyepűvédelmi rendszer megerősítését követően a 11. század végére a magyar etnikai terület kiterjedése a következő volt: északon a Pozsony–Galgóc–Garamszentbenedek–Ipoly-medence–a gömöri Pelsőc–a sáros megyei Eperjes–Sóvár–Tőketerebes–Ungvár–Beregszász vonal; keleten az Erdélyi-medencét (főként a Mezőséget, a Küküllők vidékét, a Maros középső szakaszának környékét) és a Nagy Alföldet kitöltve a hegyvidék lába; délen hozzávetőleg a Mura–Dráva– Duna vonala annyi eltéréssel, hogy a Szerémség északi fele és a Vuka vidéke magyar többségűnek számított; nyugaton a Fertő–Sopron–Kőszeg–Pinkamellék vonala.

A török eredetű, de korán elmagyarosodott és gyepűőrző feladattal megbízott etnikumok közül a besenyőket főleg Moson, Sopron és Fejér megyékben, a székelyeket pedig a nyugat-dunántúli, Morva melléki és dél-erdélyi határvidéken telepítették le. Ez utóbbiak a 13. század elejétől átköltöztek a jelenlegi Székelyföldre, átadva helyüket az egyre nagyobb számban Dél-Erdélybe telepített „szászoknak”. A magyar etnikai területnek a korábbi gyepűzónába való, hasonló benyomulása volt megfigyelhető ez időszakban főként a Sajó, Hernád és a Felső-Tisza mellékén. Ugyanakkor az etnikai tömbjüktől távol fekvő, Morva, Vág, Poprád melléki magyar határőrfalvak beolvadása is felgyorsult. A magyar településterület etnikai jellege a 15. századra a szlávok, besenyők – a tatárjárás után betelepített, fegyveres szolgálataik fejében területi autonómiát élvező – kunok és jászok többségének nyelvi asszimilációja révén meglehetősen homogénné vált. Ezzel a nagyfokú gyarapodással a tatárjárást követően erősen megritkult magyarság a 15–16. század fordulójára az ország kb. 4 milliós lakosságán belül elérte a 80%-ot.

Ebben az időpontban a 3,2 milliós magyarság lélekszáma messze meghaladta Anglia és Wales akkori 2 milliós össznépességét. A magyar nyelvhatár a mai Szlovákia, Kárpátalja területén a jelenleginél átlagosan 20–30 km-rel északabbra húzódott, sőt a távoli északon a magyar etnikai területhez kanyarította Sáros megye középső területeit, Eperjes környékét is.

Erdélyben a Székelyföld az akkor még túlnyomórészt magyar etnikumú Mezőségen, Szamos-, Kraszna-, Sebes-Körös- és Maros-völgyön keresztül összefüggő tömböt képezett az alföldi-partiumi magyar etnikai területtel. Délen pedig a Bánság sík- és dombvidéki része, a Bácska teljes egésze, a Szerémség északi fele, illetve Eszék–Valkóvár (ma Vukovar) vidéke túlnyomórészt magyar népességű volt. Ezeken a 15. században még gazdaságilag virágzó, nagy népsűrűségű délvidéki, szerémségi, bácsvidéki  folytonos török portyázások, pusztítások, az 1514-es parasztháború és az azt követő megtorlások következményeként az itteni magyarság lélekszáma jelentősen lecsökkent, etnikai területének korábbi homogenitása – a folytonosan beköltöző szerb menekültek miatt – egyre inkább megszűnt az 1520-as évek elejére.

 1526-1711-ig

A középkori magyar államiság bukásának jelképévé vált mohácsi csata és a Rákóczi szabadságharc bukása (1711) közötti, két évszázad során, mikor a Kárpát-medence szinte teljes egésze csaknem állandó hadszíntérré vált, a 80%-os magyar túlsúllyal jellemezhető, középkor végi etnikai térszerkezet végérvényesen felbomlott. Főként a törökellenes és belső háborúk során a magyarok száma 3,2 millióról 1,5-re csökkent, a nem magyaroké viszont 1 millióról 1,7-re nőtt.

A magyar lakosság a déli területekről, a Bánságból, Bácskából, Szerémségből és Szlavóniából szinte teljes egészében eltűnt, de többségük elpusztult, illetve elmenekült az Erdélyi-medencéből, az Alföld középső, a Dunántúl déli részeiről és a hódoltsági terület határán, az ún. végvárövezetből is. A török hódoltság másfél évszázada alatt a magyar államiság folytonosságát fenntartó Erdélyi Fejedelemségben elsősorban az 1599–1604 és 1657–1661 közötti Habsburg–román (G. Basta, M. Viteazul), illetve török–tatár hadjáratok pusztították legnagyobb mértékben az itteni magyarságot és zilálták szét a székelyföldi és partiumi magyar etnikai tömböket összekötő magyar településterületet. Ennek köszönhetően a 17. század második felétől Erdélyben a magyarság már kisebbségbe került a védettebb hegyvidéki területeken élő, folytonos havasalföldi és moldvai utánpótlás miatt is egyre jobban szaporodó románokkal szemben. Az ország déli és középső részeinek földönfutóvá vált magyar lakossága ugyanakkor jelentős mértékben erősítette a Felvidék magyarságát, melynek eredményeként a német polgárság rovására a magyarok többségbe kerültek például Kassán és Rozsnyón, a jelenleg szinte teljesen szlováklakta Sáros vármegyében pedig a honfoglalás óta nagy tömegben élő itteni magyarok ez időszakban a lakosságnak még mindig a felét képezték. A magyarok aránytalanul nagy vesztesége annak volt köszönhető, hogy településterületeik túlnyomó része – háborúk idején szinte védhetetlen – sík- és dombvidéki, folyóvölgyi tájakra terjedt ki. Esetenként azonban a kedvező, védettséget nyújtó természeti környezet (pl. a Csallóközben, Sárközben, Kelet-Drávaszögben, a szlavóniai Vuka mocsárvidékén, Nagy-, Kis-Sárréten, Bodrogközben, nyíri lápvidéken) vagy bizonyos politikai tényezők (pl. a szultáni, hász birtoknak számító alföldi mezővárosok: Kecskemét, Nagykőrös stb.) a középkori, autochton magyarság túlélését is biztosították a hadjáratok sújtotta régiókban is.

 1711 - 1849

Magyarország nemzetiségei a 18. sz. végén

A török hódoltság másfél évszázada után, majd a Rákóczi szabadságharc leverését követően szinte azonnal megindult a perifériaterületek magyarságának az elnéptelenedett, de mezőgazdasági szempontból rendkívül termékeny, alföldi területekre (pl. Kiskunság, Jászság, Nagykunság, Csongrád) való, többnyire feltartóztathatatlan jobbágyszökésekben megnyilvánuló elvándorlása. Ennek a hatalmas méretű, etnikai–területi koncentrációval járó, az alföldi–dunántúli magyar etnikai tömbök „újjáéledését” biztosító, belső magyar migrációnak a jelentősége csak a 9. század végi honfoglaláshoz és a tatárjárás utáni újranépesüléshez volt fogható. A háborúk idején nagyobb védelmet nyújtó, túlnépesedett, északi és keleti hegyvidékről szlovákok, ruszinok és románok ezrei vándoroltak a belső alföldi területekre leköltözött magyarok helyére, illetve szétszórtan a magyar etnikai terület belsejébe (Szabó I. 1941). A 18. század során a Kárpát-medence egyes részein (pl. Bácska, Bánság, Kelet-Szlavónia, DK-Dunántúl) élő népesség hallatlanul tarka etnikai–vallási összetételének kialakulásában a népességkiegyenlítést szolgáló, és a művelésbe vonható termőföld térbeli eloszlását követő önkéntes vándorlás mellett kiemelt szerepet játszottak a különböző szervezett telepítések. A Habsburgok gazdasági, vallási, etnikai szempontokat mérlegelő telepítő–kolonizációs politikája leginkább a katolikus vallású és német etnikumú lakosság betelepítését támogatta, míg a protestánsok és magyarok visszatelepülését – különösen a Délvidéken – évtizedekig megakadályozta. Sőt az ellenreformáció során például a Felvidék ÉNY-i részén a református magyar lakosság elüldözése és helyükre római katolikus szlovákok letelepítése a magyar etnikai terület további zsugorodását eredményezte.

A 18. századi nagy vándormozgalmak eredményeként 1720 és 1790 között a Kárpát-medence össznépessége 4,3 millióról 9,9 millióra, a magyarok száma 1,7-ről 3,1-re, a nem magyaroké pedig – főként a több mint 3 millió német, szerb, román, ruszin stb. bevándorlónak köszönhetően – 2,6-ról 6,8 millióra növekedett.

Ezzel a magyarok és a nemzetiségek között alapvető arányeltolódás következett be. Az államalkotó nemzet, a magyarok aránya a 18. század végére, a felvilágosodás folyamatába ágyazott nacionalizmus megszületésének pillanatában – honfoglalásuk óta – még soha nem látott, alacsony szintre (31,5%) süllyedt (1500: 80%, 1720: 40,7%). Tetemesen összezsugorodott etnikai területük pedig egy – számtalan idegen nyelvszigettel és lakatlan területfolttal tarkított – nagy és egy kisebb (székelyföldi) etnikai tömbre szakadt.

A 16–17. század pusztításai és az azt követő, 18. századi, több milliónyi lakost érintő migrációk a vizsgált terület magyar demográfiai dominancián nyugvó, középkori etnikai térszerkezetét végérvényesen átformálták, kialakítva a mai etnikai területek körvonalait. A falusi térségekben a lassan stabilizálódó magyar etnikai (nyelv)határ a 18. század vége óta nem módosult számottevően.

Az újkori népvándorlások, telepítési akciók lecsillapodását követően, a 19. század során a Kárpát-medence legkedvezőbb mezőgazdasági termelési adottságú, éppen ezért nagyobb fokú népességeltartó képességű, központi fekvésű területein lakó magyarság lélekszáma és aránya a nemzetiségekhez képest háromszoros mértékben növekedett. A magyarok száma (és aránya) az 1790-re becsült 3,1 millióról (31,5%-ról) az 1848-as forradalom előestéjén Fényes E. (1842) szerint 4,8 millióra (37,4%-ra) nőhetett. Ezt az ígéretes magyar etnikai gyarapodást a század derekán csupán a szabadságharc súlyos – elsősorban délvidéki és erdélyi – veszteségei tartóztatták fel rövid időre.

1849-1920

1880-ik évi népszámlálás adatai alapján

A levert szabadságharcot követő 1850-es osztrák népszámlálás szerint a magyarok lélekszáma a súlyos háborús veszteség miatt az 1840-es állapothoz (4,8 millió) képest alig változott. Az osztrák–magyar kiegyezést (1867) követően azonban a magyar anyanyelvűek száma (és aránya) 1880-ban 6,4 millióra (41,2%-ra) nőtt, 1910-ben pedig már meghaladta a 10 milliót (48,1%-ot). A magyarok nagyarányú etnikai gyarapodása természetesen nem az erőszakos magyarosítás számlájára volt írható, hiszen erre az osztrák–magyar kiegyezésig (1867) a legcsekélyebb lehetőség sem volt. A magyarok számára kedvező, az első világháborúig tartó etnikai átrétegződés, arányeltolódás főként a magyarok nagyobb természetes szaporodásának, a kedvezőtlen mezőgazdasági adottságú, hegyvidéki peremterületek nemzetiségi lakosait a központi fekvésű magyar nyelvterületen szétszóró belső vándorlásoknak, a magyar nyelvi környezetben lezajló természetes beolvadásnak és a magyaroknak a nemzetiségekhez képest kisebb mértékű kivándorlásának volt jórészt köszönhető. Az elmagyarosodást, a feltűnő magyar etnikai térfoglalást a magyar nemzetnek és nyelvnek 1867 utáni kitüntetett szerepe/helyzete is segítette. Ugyanakkor meg kell említenünk, hogy az ipari és városi nemzetiségek ezreinek nyelvváltása, elmagyarosodása jelentős részben arra volt visszavezethető, hogy a magyar mezőgazdasági keresőkön belül a földnélküliek, agrárproletárok aránya (1910 = 47%) messze meghaladta a nemzetiségekét (ruszinok: 23,6%, németek: 27,3%, románok: 31,3%, szlovákok: 33,3% stb.).

Magyarország népsűrűsége az 1980. év végén

Ennek következtében a századforduló táján, a nagyfokú iparosítás, gazdasági fellendülés idején ezek a nincstelen magyar falusi tömegek a nemzetiségekhez képest jóval nagyobb mértékben települtek le a nem magyar jellegű vagy vegyes etnikumú városokban, ahol ők is hozzájárultak ahhoz, hogy viszonylag rövid idő alatt a magyar lett a helybeli népesség túlnyomó részének az anyanyelve. A városi népesség nagy ütemű elmagyarosodása eredményeként 1910-ben az ország városi lakosságának már 77,5%-a magyarnak számított, és 88,9%-a tudott magyarul. Erre az etnikai folyamatra a legjobb példát a főváros, Budapest szolgáltatta, ahol a magát magyar anyanyelvűeknek vallók aránya 1880 és 1910 között 56,8-ról 85,9%-ra növekedett. A magyarságot erősítő nyelv- és identitásváltás, önkéntes és szívesen vállalt elmagyarosodás jórészt a társadalom felsőbb rétegeit érintette. A  300 706 fős értelmiségnek 82,3%-a vallotta magát magyarnak, 8,6%-a németnek, 4,3%-a románnak, 1,5%-a szlováknak.

Főként az egyre jobban elmagyarosodott zsidóságnak köszönhetően a gazdasági értelmiség körében a magyarok aránya még ennél is magasabb volt (84,5%). Természetesen ez a számunkra kedvező etnikai folyamat nem egyformán érintette a nemzetiségeket. Az 1848/49-es szabadságharc és az első világháború között elmagyarosodott kb. 2 millió lakosnak több mint harmada a zsidók, negyede a németek és ötöde a szlovákok közül került ki.

1910

Az Osztrák–Magyar Monarchia utolsó évtizedeiben a nemzetiségeknek a magyarokkal szemben – az élet szinte minden területén tapasztalt, értelmiségi rétegeik által rendkívüli módon sérelmezett – háttérbe szorulása, etnikai térvesztése az első világháború után a gyökeresen megváltozott politikai helyzetben a csehek (szlovákok), románok, szerbek magyarellenes, reváns jellegű hadjárataiban fontos hivatkozási alapot jelentett.

Az említett folyamatok ellenére a magyar etnikai terület jelentékenyebb előretörése a rurális térségekben csupán a nyelvhatárok egyes szakaszain élt, aktív két (vagy több)nyelvű, rendkívül bizonytalan etnikai identitású népesség lakta területeken (Nyitra–Bars–Hont, ÉK-Abaúj, Közép-Zemplén, Kelet-Ugocsa, Közép-Szatmár stb.) és a magyar etnikai tömbökön belül lévő kis, szétszórt – főként szlovák és német – nyelvszigeteken volt megfigyelhető. Az etnikai–területi kiterjedést tekintve kisebb, de a demográfiai-társadalmi fontosságát tekintve sokkal nagyobb jelentőségű volt az államhatalom központjainak, a városoknak a rohamos elmagyarosodása. Ennek eredményeként a magyar etnikai terület és a nyelvhatárok–vásárvonalak városainak túlnyomó része szinte homogénnek, de legalábbis 80–90%-ban magyarnak mutatkozott, de a nemzetiségi területek számos városa is magyar nyelvszigetté vált az 1910-es anyanyelvi térképen (Zólyom, Nagyrőce, Nagymihály, Varannó, Munkács, Szamosújvár, Abrudbánya, Déva, Vajdahunyad stb.).

 1920-1938

Az első világháborút követően, a trianoni békeszerződésben a győztes antant hatalmak cseh, román és szerb szövetségeseik szinte legvérmesebb területi követeléseit is kielégítve Magyarország területét alapvetően öt, szintén többnemzetiségű állam között osztották fel. A gyökeres hatalomváltást követően, mely a korábbi magyar államterület 2/3-ának, a magyar anyanyelvűek 1/3-ának elcsatolásával járt, 1918 és 1924 között 350 ezer magyar menekült, költözött át – 197 ezren Erdélyből, 107 ezren a Felvidékről, 45 ezren a Délvidékről – a trianoni Magyarországra.

1920

Ettől az időszaktól kezdve a trianoni határokon innen és túl élő magyarok népesedési helyzete, etnikai területük sorsa végérvényesen elvált egymástól. Az Osztrák–Magyar Monarchia utódállamaiban eluralkodott kisebbségellenes légkör, a megváltozott népszámlálási módszerek (pl. cigányok, zsidók külön nemzetiségi kategóriába sorolása), az asszimiláció és a már említett, több százezer magyart érintő kényszermigrációk miatt a határainkon túl élő Kárpát-medencei magyarok száma 1910 és 1930 között 3,3 millióról 2,6-ra csökkent. A magyar kisebbség etnikai területe 1910-hez képest a fenti okok következtében a Felvidéken és Kárpátalján főként a nyelvhatár városaiban, Nyitra–Léva–Komárom között, Kassa és Tőketerebes vidékén, Ugocsában, a Romániához csatolt területek közül elsősorban Szatmárban és a jelentős zsidó és német eredetű polgárság lakta városokban (pl. Nagyvárad, Szatmárnémeti, Nagykároly, Nagybánya, Kolozsvár), a Délvidéken pedig a határvidéki Szabadkán, Zomborban zsugorodott össze. Ugyanakkor a trianoni magyar államterületen a természetes asszimiláció, áttelepülések, repatriálások és a kisebbségekre nehezedő nyomás miatt felgyorsult magyarosodás következtében a magyar anyanyelvűek száma 6,7-ről 8 millióra, aránya 88,4%-ról 92,1%-ra nőtt. Hasonló mértékű volt az elmagyarosodás a magyar főváros, Budapest területén is (1910: 85,9%, 1930: 93,9% magyar). A román és szlovák kisebbség közel felének-harmadának nyelvváltása miatt tucatnyi szlovák és néhány román folt tűnt el Magyarország 1930-as anyanyelvi térképén.  

1938-1945

A két világháború közötti időszakban a Kárpát-medencei, kb. 3 milliónyi magyar kisebbség számának gyors (részben csak statisztikai) fogyását az 1938 és 1941 közötti területi revíziók (pl. első és második bécsi döntés) tartóztatták fel, melynek során a magyar kisebbség nagy részét tömörítő területeket (mai Dél-Szlovákia, Kárpátalja, Észak-Erdély, Bácska, mai horvát Baranya, szlovéniai Muravidék) a fasiszta tengelyhatalmak – elsősorban taktikai megfontolásból, de túlnyomórészt etnikai szempontok alapján – visszacsatolták Magyarországhoz.

A visszacsatolt területeken a volt magyarországi közalkalmazottak (hivatalnokok, rendőrök, katonák stb.) megjelenésével, a bukovinai magyarok betelepítésével, a kétnyelvű, bizonytalan identitású népesség és a zsidók többségének ismét magyarrá válásával 1930-hoz képest 600 ezer fővel gyarapodott a magukat magyar anyanyelvűnek vallók száma, különösen Kárpátalján, a Felvidéken és a Délvidéken. A magyar nyelvhatár az 1941-es népszámlálás eredményei szerint rendkívüli módon közelített az 1910-es állapotához. Jelentősebb eltérés csupán a román fennhatóság alatt maradt Dél-Erdélyben mutatkozott, ahol 100 ezer magyar elüldözése-elmenekülése következtében elsősorban Brassó, Temesvár, Torda, Arad, Petrozsény, Nagyenyed városok és a Küküllő-, Marosvidék magyarsága szenvedett súlyos veszteségeket. Eme világháborús népszámlálási időpontban a revíziós sikereken fellelkesült ország központi, trianoni területén a népesség magyarosodása és a nem magyar etnikai szigetek-szórványok felszívódása a korábbi nagy lendülettel folytatódott (magyar anyanyelvűek: 92,9%, magyar nemzetiségűek: 95,7%).

A második világháború utolsó hónapjaiban megindult és a 40-es évek végéig folytatódott kényszermigrációk, államilag szervezett, etnikai és agrárszociális célzatú telepítések következtében több millióan változtatták meg lakóhelyüket. Részben a magyar hadsereg nyomában, részben a deportálások eredményeként több mint 300 ezer magyarnak kellett elhagynia a magyar állam számára ismét elveszett felvidéki (120 500), kárpátaljai (25 000), erdélyi (125 000) és délvidéki (45 500) területeket, akiknek helyére a szomszédos államok nagyarányú telepítési akcióinak keretén belül szlovákok, ukránok, oroszok, románok és szerbek százezrei költöztek. Ezen nemzetpolitikai és szociális jellegű – csehszlovák, szovjet, román, jugoszláv – telepítések fő céljának a határvidéki kulcsfontosságú városok (pl. Galánta, Érsekújvár, Léva, Rozsnyó, Kassa, Ungvár, Szatmárnémeti, Kolozsvár, Nagyvárad, Arad) és területek addigi magyar jellegének megszüntetését és ezáltal a jövőbeli esetleges magyar revíziós igények lehetetlenné tételét  tekintették. Ezekben a volt kisantant országokban szinte kizárólag a magyarok rovására elért jelentős nemzeti homogenizációs sikerek már a háború utáni első népszámlálási statisztikákban is tükröződtek.

 

 
  Következő fejezet

Technikai tartalom Impresszum Források