| |
E szakdolgozat témája a Kolozsváron fellelhető, örményekről és örmények által írt könyvek, kéziratok annotált bibliográfiája. A dolgozatban megjelenő munkák, feltételezésünk szerint, csak csekély részét képezik a tulajdonképpeni állományok anyagának és további kutatásra várnak. A köny-vészet nem exhausztív (nem ölel fel minden egyes örményekkel foglalkozó könyvet).
Hangsúlyozni szeretnénk, hogy bibliográfiánk nem Korbuly Domonkos művén alapszik, hanem saját elhatározásunk szerint történt, sőt, jóval csak a kutatás elindítása után értesültünk e munka létezéséről. Korbuly csak a magyar nyelvű könyvekre fektet hangsúlyt és csak azok szerepelnek könyvészetében, míg e dolgozat az idegen nyelvű dokumentumokat is tárgyalja. Biblográfiánk nem terjed ki a folyóiratok tartalmi (feldolgozására) feltárására.
Felhasznált módszerként az Egyetemes Tizedes Osztályozás által nyújtott lehetőségeket használtuk ki. A régi és ugyanakkor az újabb E.T.O. segítségével kerestük meg a dolgozatban feltüntetett könyveket. Az ismertebb írók nevére (Szongott Kristóf, Herrmann Antal, Merza Gyula, Lukácsi Kristóf és a nagy román armenológus, H. Dj. Siruni) rákerestünk a betűrendes katalógusokban, adatbázisokban..
A kutatás Kolozsvár három nagy könyvtárának állományában folyt, mert a Kolozsváron fellelhető líceumok, középiskolák, iskolák könyvtárai és a Megyei Könyvtár (az eléggé friss anyaguk miatt és mivel nem tartozik e téma gyűjtési körükbe vagy elenyészően kevés könyv van e témában; ami megvan az ugyis csak dublum - feltételezésünk szerint) nem kecsegtetnek ilyen tárgyú könyvekkel.
A Román Nemzeti Levéltár, a Román Akadémia Könyvtárának anyaga, mondhatnánk, elenyésző ahhoz képest, amit a Központi Egyetemi Könyvtár tartogatott számunkra. Ennek magyarázata, hogy a volt Erdélyi Múzeum Egyesület könyvtárának jelentős része is itt található. Ez az anyag- és dokumentumtömeg még akár komoly armenológusok számára is kellemes meglepetéseket tartogathat.
Az Egyetemi Könyvtár-beli kéziratok (akkor is, ha nem tudtuk beírni) csak egy kis ízelítő mindabból az írásos dokumentum- kincsből, amely Er-délyszerte az örmény városok és falvak eldugott zugaiban megtalálható. Az örmény nyelvet ismerő számára ezek a dokumentumok aranyat érnek. Nagyon fontos információkat hordozhatnak az erdélyi örménység és magyarörménység szempontjából és akár egy új megvilágításba is helyezhetik az örmény letelepedést.
A következőkben szeretnék néhány könyvet kiragadni dolgozatomból és egy pár szóban elemezni őket.
A Levéltár érdekes gyűjteménye Gábrus Zakariás hagyatéka. Összesen 63 kézirat és nyomtatvány. A kéziratok többsége magán viseli a tulajdonos kézjegyét, hármat személyesen Gábrus írt. Czecz Gergely sárga füzete kiválóan tükrözi a 18-19. századforduló kultúráját, főleg a nyelvi sokszínűséget Erdélyben, ahol kötelező a latin, német nyelv ismerete a magyar mellett.
A nyomtatványok közt van az egyik legrégibb általam feldolgozott könyv, Clemens Galanus „jegyzőkönyve" 1657-1690-ből. Yephrem Zage-dean örmény-török szótára kelti fel figyelmem. Kérdés merül fel bennem: honnan és miképp, de főleg miért került Gábrus könyvtárába? Talán Örményországba készült őseihez és ezért szerezte be a legfrissebb útleírást is? Se-rabios Jeminian francia-örmény-török szótára is ezt a célt szolgálta volna?
Euripidész tragédiái ógörögül arra engednek következtetni, hogy Gábrus ismerte e kihalt nyelvet is.
Az Egyetemi Könyvtár legrégibb könyve kutatásom szempontjából Erasmus Froelich háromrészes vitairata, amelyet Trattner János Tamás nyomtatott 1754-ben Bécsben. A nyomdász könyv- és nyomdatörténeti szempontból jelentős, a Bécsben alapított vállalkozás Magyarországra is kiterjedt.
A következő kétkötetes munka érdekessége a szerző megállapításából ered, mely szerint ez lenne az első munka az örményekről Európában. Sa-int-Martin „Történelmi és földrajzi emlékek Örményországból" című műve 1818-ban jelent meg. Ha csak a történelmi részt vesszük elsődlegesnek, akkor biztosan második helyezést érdemel, ugyanis Sancian Michael „Örmények története" Velencében már 181 l-ben megjelent.
Lukácsi Kristóf neve és munkája nagyon ismert. Szerencsém volt négy könyvét kézbevenni. Tudomásom szerint a latin nyelven íródott erdélyi örmények története az első ilyenszerű próbálkozás 1859-ben. Az elsődlegesség irodalomtörténeti szempontból Neumann Károly Frigyest illeti, akinek a művét Ávéd Jakab fordította le magyarra és Pesten látott napvilágot 1869-ben.
A Jakutgián-Vásady örmény nyelvtan is az első 1876-ban. Tovább lapozva felkelti figyelmem Chorenei Mózes munkája Szongott Kristóf fordításában, amely nemrég jelent meg átdolgozva és a mai nyelvhasználatra átültetve. Szongott Kristóf több munkáját fedezem fel bibliográfiámban, Szamosújvár monográfiáját, a Genealógiát, a Korbuly-családról szóló tanulmányát és a halála alkalmával kiadott megemlékező kötetet.
A franciára átültetett örmény kódex nem az egyedüli, amit kutatásom során kézbe vettem. A jogi egyetem könyvtárában található egy 13. századbeli jogászati kódex örmény nyelven és párhuzamos német fordításban, második kötete magyarázatok jegyzéke. Ez a jogi vonatkozású kódex érdekes módon kimaradt a bibliográfiából.
Az angol, francia és német könyvek nagy része az 1915-ös deportáci-ókkal foglalkozik és nem egy közöl hivatalos okmányokat arról. A legérdekesebb Teilirian Salamon tárgyalásának a német kiadása, amelyben az ügy menete elejétől végig megtalálható.
Nem elhanyagolható a román orientalista H. Dj. Siruni által írt cikkek, rövid ismertetők jegyzéke sem, amelyekben történelemtől kezdve nyelvtanig minden téma megtalálható. A legtöbb örmény irodalom azonban orosz nyelvű az Egyetemi Könyvtárban.
A kéziratok egy részén Zacharia Wertan de Donogan ex librise szerepel, 1809-es évszámmal. Megtalálván Klemenschitz Chlinitzi Antal Örményország történelmével foglalkozó kéziratát, érdekes ötlet jutott eszembe. Jó lenne, részletekben vagy akár könyvecske formájában megjelentetni. Ha ez igen költséges lenne, CD-ROM-on is megoldható. A lényeg az, hogy az enyészettől meg kéne védeni. Ugyanez érvényes Imre Eszter versére is. Ha arra gondolunk, hogy a kéziratok unikumok...
Az előszóban említett feldolgozás folytatható és egy tüzetesebb kutatás esetén érdekes és igen szép eredményekkel kecsegtetnek.
KOLOZSVÁRI LEVÉLTÁR
GABRUS ZACHARIAS HAGYATÉKA
Ki volt Gábrus Zakariás ?
E nagyon rövid életrajzi összefoglaló arról az emberről szól, akinek a könyveit egy külön gyűjteményben kaptuk meg a kolozsvári levéltárban.
Gábrus Zakariás szamosújvári tanító 1794-ben született, augusztus 18.-án. A papi karriert ott kellett hagyja kis termete miatt. Szamosújváron adóíró biztos lesz, majd 1818-tól tanító. A 42 év alatt 2500 gyermeket tanított. Kiváló ember, nagyon sok területen alkot, szótárt ír, festő, tudós, bútortervező és -kivitelező, 2 földgömböt készít, miseruhát. Irodalmi munkássága is jelentős, leltározza az örmény könyvtárt. 1859-ben tanít utoljára. A város arany érdemkereszttel tünteti ki. 1870. április 27- én hunyt el.
I. KÉZIRATOK *
A kéziratok legtöbbjén az Erdélyi Múzeum Egyesület pecsétje szerepel, 1909-1911 között voltak beszerezve.
Dráma 17/39; 18/42; 34/168; 36/31
Etnográfia, néprajz 21/26; 22/27; 27/81; 31/134; 32/148; 34/167; 38/1; 39/6,7
Fordítások 23/44; 24/58; 30/122; 32/146; 33/155
Irodalomkritika, esszék 14/7; 23/42; 25/63; 29/109; 30/127,129; 38/5
Irodalomtörténet 20/8,9; 29/117; 30/121
Ismeretlen téma 15/14; 16/15,16; 34/2,4,6,7,8,9; 35/10,11,13,15,20,21,23,24; 36/27,28,29,33,36,40,41,42; 37/43,47,48,49,50,53,54,55,56,58,59,60,61; 38/63,64
Katekizmus 14/1; 15/5,13,15; 17/30; 18/45,46,50,51; 21/17; 24/50; 25/69; 37/45; 38/62
Kultúrtörténet 17/41; 19/2; 20/11,12; 21/21; 22/28,32,35; 23/41,46; 24/49,54,56,57; 25/60,64; 26/71; 27/82,92; 28/93; 29/107,112,115,118; 31/137; 38/2
Latin nyelvtan, szótárak 34/5; 35/14,17,18; 36/30,32,35,37; 37/44,52,57
Líra 16/19; 25/65; 26/74; 28/94; 29/108,113,116; 30/123,124,126; 31/132,133,135; 35/12;36/34
Mesék 18/47,52; 23/40; 30/120
Monográfiák 21/22; 22/29
Művészet 19/4; 25/62,67; 32/151
Naptárak, naplók 14/6,8; 15/4,10; 17/35; 18/1; 27/84; 35/25; 39/4
Örmény nyelvtan, szótárak 16/20,21,29; 17/36,38; 19/3; 20/10; 26/80
Örmény történelem 15/9; 16/23; 18/43,54; 19/1,2,4; 20/5,6; 21/20; 23/43,45,47,48; 24/ 51,52,53,55; 25/59,68; 26/72,73,75,76,78; 27/86,87,90,91; 31/131; 32/147,149,153;33/154,156,158; 35/19; 38/3,4
Próza 20/13; 28/95,96,97,98,99,100,102,103,104,105; 29/106,110,111,114; 30/119,125,128; 31/136,139,140; 32/142,144; 33/159,160,161,162 Próza és líra 28/101
Társadalomtudományok 14/9; 16/18; 17/37,40; 21/18; 27/83,85,88,89; 33/164
Természettudományok 14/2; 15/6; 16/17,27; 17/32,33; 18/48; 20/14,15; 21/23; 31/138,141;33/163; 36/26; 37/51
Történelem 15/11; 16/16,24; 17/31,34; 19/3,5,6; 22/36,37; 26/70,79; 39/5
Útleírások 16/22; 32/143; 38/2
Vallásos jellegű listák 35/22; 37/46
Vallástörténet, tanulmányok 14/1,4,5; 15/2,3,7,8,12; 16/28; 18/44; 20/7; 21/19,24,25; 22/30,33,34; 25/66; 26/77; 32/150,152; 33/157,165; 34/1,3,169; 36/38; 38/1,3
Vegyes 18/49; 21/16; 22/31; 23/38,39; 25/61; 31/130; 32/145; 33/160; 34/170; 35/16; 36/39
 |
| (99) Zakharija Gabrusjan: Kirch astvacaji nachachaluthiun 1853 I. kötet „Az égi gondviselés könyve"; Franciskos Androjan életrajza 1454-től |
 |
| (100) Zakharija Gabrusjan: Kirch astvacaji nachachaluthiun 1853 II. kötet „Az égi gondviselés könyve"; Franciskos Androjan életrajza 1454-től |
 |
| (113) Kafdarean, P.-Kidutjhiun korcatruthiun. Velence, Szent Lázár Mechitarista Gyülekezet, 1861, „Tanítások és gyakorlatok"- örmény iskolai tankönyv |
 |
| (145) Agonc Stephanos műve, Kolozsvári Levéltár Nyomtatványtár: 8-as sorszáma |
 |
| (145) Agonc Stephanos műve, Kolozsvári Levéltár Nyomtatványtár: 8-as sorszáma |
KI HALLJA, KI ÉRTI MEG?
(Baka István: Gyászmenet)
Börtönünk határtalan - állítja egy kortárs szellem. Mindegy, hogy a múlt emlékei, vagy illúziószegénységben felnőtt, sérült (vesztes!) képzeletünk vergődik börtönében. Valóban olyan mélye van a magasságnak is, hogy „börtönt ácsolhat a végtelennek" akár?!...
Nemzedékek szoktak össze a rettegéssel, koponyaűrig ért fel a bizonytalanság. (. ..térdig hűségben / derékig árulásban / íme hajdú a te fogyatkozásod - mondhatnám ma is, miként negyed századdal ezelőtt?) Egy idő után volt, aki már a semmibe kezdett hantot ásni, lent. Vagy odabent... Ámde bármilyen irányba indultak volt is a kevesek, és sodródott a szétszakított magyarság - hamisított, eltulajdonított világában volt egy kikezdhetetlen erkölcsi érték, ha úgy tetszik, mérce, amely továbbra is elpusztítha-tatlannak látszott, egy biztosnak hitt pont, mely megmaradt szilárdnak. Ér-ilekes módon a fájdalom, a veszteség, a halál jelképei nemegyszer tartósabbnak bizonyulnak a dicső vagy vakmerő cselekedeteknél, a mindent megbolygató, fejetetejére állító viharoknál.
Ilyen jelképpé nagyított emlék volt az aradi vértanúk kivégzésének kegyeleti napja: október 6. Sokan csak így emlegetvén a a sorsszerű - de nem törvényszerű - áldozatokat: Az aradi 13! Noha méltatlan volt az utókor kegyelete, valahányszor megfeledkezett a szabadságharc bukása után másutt és nem sokkal később kivégzett személyiségekről, akik sorstársai voltak al 3 hősi halottnak. (Mint Kazinczy legkisebbik, 29 éves fia, Kazinczy Lajos ezredes, aki Kolozsvárt készült épp visszafoglalni az oroszoktól, amikor hírül vette, hogy Görgey letette a fegyvert; a „tizennegyedik" vagy „tizenötödik" vértanúként október 25-én lőtték agyon ugyancsak Aradon.
A „teremtő kimondás" - egy nagy költő szavait idézve - remény. De legalább annyira az a kimondhatatlan is. A költő „azt mondja a valósággal: remélek! Mert nincs más, csak a valóság! A valóság az, ami van... És a mítosz se más, mint a valóság. A mítosz a történeti állapottá képzett valóság. (...) A mítosz az ember történelme az erkölcsi jó reményt-építő valóság-akaratában! A mítosz az ember végső jóra törő akaratának valósága..." (Juhász Ferenc)
Álljunk meg itt. Lehet, hogy a költészet kifejező ereje a szépre, jóra törekvést valóságként képes elhitetni velünk, és többre képes a tünékeny pillanat megragadásánál; ezúttal azonban a konkrét - régóta letűnt - tragikus, vagy közelről csupán kusza, érthetetlenül zavaros, de testi mivoltun-kat tekintve mindenképpen látványosan kegyetlen, majd hoszú távon be-láthatatlanul lélekpusztító, hetedíziglen lesújtó, a reményvesztettségben depresszióba kergető történelmi pillanatokra, napokra gondolok.
*
(Invokáció)
„ Villámuk s dong az ég. Hanyatt esett az Isten / mondanám nagymamának a /pitvarában, mert a lebontott házba hazafutna a kisfiú, / és élne még nagymama...
Éppen húsz évvel ezelőtt megjelent „olvasmányból" idézem e sorokat, az ÉLET ÉS IRODALOMnak abból a számából (1981. október 3.), amelyben Guyon Richárd honvédtábornok 1849. augusztus 14-i levele tétetett közzé: A címzett Haynau altábornagy - a feladó: Guyon Richárd honvédtábornok.
Kiről, miről is van szó? (Egyúttal az is kiderül, hogy mennyire nem volt törvényszerű pont ama 13 honvédtábornok kivégzése.) A példát statuálni akaró hírhedt (magyarok ajkán hóhér gyanánt emlegetett) Haynauhoz az az angol származású gróf intézte a családi dokumentumokból kibányászott és húsz évvel ezelőtt közétett levelet, akit ugyancsak Kossuth tábornokaként ismer és emleget az utókor. A magyar hadjáratban Guyon Richárd alól három lovat lőttek volt ki, „köpenyege a rajta átfúródott golyóktól olyan vala, mint a rosta, csákója összevágva, kardkötőjét is elvitte egy golyó"... Azokban a napokban, midőn Görgey világosan látta, miszerint a „szerencsétlen harcok után, melyekkel Isten a legközelebbről meglátogatta a nemzetet, nincs többé remény, hogy egyesült osztrák és orosz nagyhatalmasságok ellen az önvédelem harcát a siker reményével folytathassuk" - az idő tájt Guyon honvédtábornok ezt válaszolja Haynau felszólítására: „Én a fegyverhez azon magyar alkotmány védelmére nyúltam, melyre V. Ferdinánd őfelsége parancsára felesküdtünk", (különben ezt hangsúlyozza fő érvként az aradi várbörtönben fogva tartott, és kivégzésre váró, szinte valamennyi honvédtábornok, a ma „főszereplővé" előléptetett Kiss Ernő minden mentségét e „fedezék" mögé sorakoztatja fel, persze, hiába). Guyon tábornok megúszta; jóllehet ama levélben kegyelmet követel mindenkinek (az ifjú császártól, Ferenc Józseftől az 1848. március 15-i alkotmány betartásának szellemében), különben nem hajlandó letenni a fegyvert; amint írja: „az alkotmányt minden kezeim közt lévő erővel védelmezni fogom az utolsó emberig s az utolsó csepp vérig".
Önpusztító cselekedetre lett volna képes, többet s eredményesebben kockáztatván a törvény adta esélyt, mint az (azóta már világosan kiderült, hogy tévesen) árulónak tartott Görgey, aki Világosnál letette a fegyvert?
...Ugyan milyen „esélyt" kínált volna számunkra a harc folytatása -és főleg az európai helyzet? Ne feledjük, hogy az augusztusi nagy haditanács kétes érzelmekkel hallgatta volt Görgey szavait - azt, hogy „magunkra maradva láthatjuk, hogy Új-Arad előtt csatarendben áll a győzelemittas ellenség..." (Még a vérszomjast kellett volna hozzágondolnia-mondania, hogy Haynau hiteles portréja elevenedjék meg sorstársai előtt; Görgey azonban nem volt bravúros stiliszta vagy szélhámos politikus, aki mindenáron ördögöt akar festeni a magyar jövendő falára). „Pénztáraink üresek, egészen üresek, hiányoznak a legénység ellátásához szükséges készletek, lőszerünk pedig alig elégséges egy kiadósabb csatanapra" - ilyen körülmények közepette teszi fel a kérdést: „megmenthetjük-e még fegyveres kézzel a hazát?" Akiket megmentett (volt ahol már tizenéves vörös sipká-sok folytattak partizánharcot a túlerővel szemben), neveltetésüknél fogva később még ők, a túlélők is árulónak nevezték, lehet. Mert azokban a hetekben (amikor a fegyverletétel hírét nem akarták elhinni az alföldi parasztok, de a példastatuálásra kiszemelt tizenhárom már búcsúleveleit írta s a halálra készült) a Dunántúlon, mint hírlett, a somogyiak még szeptember végén is hallani vélték az ágyúzást, s fülüket a földhöz tapasztva erősít-gették, bizonygatták képzelt vágyálmuk hitelét. Pedig az Orsova melletti sátortáborból akkoriban már török határőrök kísérték a rongyos mundér-ban, éhségtől meg-megbicsakló lábú menekülő honvédeket. Es az orosz tábornokokat sürgető Haynau Olaszországba küldött egyik magánlevelében ez olvasható: „Paszkievics a lelkemre kötötte, hogy hirdessek általános amnesztiát. .. én kitérő választ adtam, de a lázadó vezéreket fel fogom köttetni, és minden cs. és k. tisztet, aki a forradalmárok szolgálatában állt, agyon fogok lövetni, gyökerestül irtom ki a gazt..."
Nos, mit lehetett várni ettől a személytől és a győztes nagyhatalmak Európájától?... Legfeljebb annyi kegyelmet, mely eleméri és ittebei Kiss Ernőnek és három társának (köztük az ugyancsak örmény származású Lázár Vilmosnak) kijárt: kötél helyett golyó általi halált.
(A budapesti Élet és Irodalom már említett, 1981. október 3-i számában jelent meg a Felhívás negyven főhöz című versem, amely nagy kravallt, kivizsgálást vont maga után - ezt Bodor Pál és apósura, Gere Mihály elvtárs tudja csak igazán azóta is. A „sírba vitt részletekre" koporsófedelet borítva, annyit mégis idéznék ebből az ópuszból, amennyi az aradi s a későbbi, látszólag „vértelen" áldozatoknak kijár: „Erdély csontos ösvényein a helybéli nép / lerongyolódva mint sáskahad árvíz után / egyre csak hurcolkodik az Olt jobb partjára / a Maros bal partjára híjával taracknak röppentyűnek / s egyéb nyomós érvnek vajon meddig / hátrálhat még Kőhalomnál Vízaknánál Piski és /Déva között a maradék? ..."
Ez mondhatni máig időzített „áthallás". Divat, nem divat: az áldemok-rácia elmúlt évtizede alatt össze-vissza, főképpen Nyugatra csángáló erdélyi atyafiak a megmondhatói, mennyire valóságosak a nemcsak az 1849-es vereség és vértanúság idejét megelevenítő, a státustalanság és kiúttalanság mindenkori állapotára utaló passzusok ...
összemosódnak már a dátumok / legalább az eredeti helységneveket függesszük ki/ egy-egy sánc szélébe vert karóra a kifosztott / határban nehogy kishitűség vagy árulás szakítsa el az anyai / szótól végképp azt akit a szükség lapulni kényszerűen ...
Hol tartunk ... hát itt tartanánk még ma is? Bő másfél évszázad múltán, a jóléti és jólelkű Európa szeme láttára - a változatosság kedvéért: a trikolór szabványszíneivel átfestett ördögi fondorlatok korában -, midőn a nagynemzeti buzgalom az ember közelebbi atyafiát, Lázár Vilmost is kedvére „rétorománná" léptetheti elő. Mert ez is megtörtént nemrég, méghozzá a magyarok által szerkesztett Dialógban. Holott Lázár Vilmos koponyája (a tanúvallomások szerint) „rövid, széles, magas volt; ami családja örmény eredetével teljes összhangban áll".
Nevezhetjük ezt a minden történelmi hitelt kikezdő mesterkedések idejét akár kettős áldozatnak - amaz elsődleges, véres leszámolás után, amelyet más idők más hatalmi törvényei diktáltak s kényszerítettek ránk.
Annak a korszaknak ha a lelkiismerete nem is, de a dokumentumok iránti tisztelete példás örökség ma is.
Halljuk hát a tényeket.
*
1849. szeptember 21-én, pénteken vezették Kiss Ernőt és gróf Vécsey Károlyt a bírák elé az emeleti terembe. Hivatásos jogászokból álló bizottság tagjai: Ernst törzshadbíró, őrnagyi rendfokozatban, Zinner, Daubek, Öhl és Schikl hadbírák, századosok.
Kiss Ernő honvédaltábornagy, országos főhadparancsnok. Született Te-mesvárott 1800-ban (a lexikonokat kiigazítva újabb közlés szerint 1799.
A hármas kőris krónikája talán elárul valamit abból a gazdag örmény földi paradicsomból (mert szilfa-, csere és bükkfáival, orgonabokraival, illatos hársaival, derűsen mosolygó, sárgalombú juharfáival és a téli ég alatt a hóban zölden pompázó egyenes törzsű fenyőivel valóban az volt), amelyet Kiss Ernő Torontál vármegyében örökölt, és szerencsétlenségére túl korán maga után hagyott. Az udvarház parkjának legöregebb fája, a vén hármas kőrisfa valóságos krónikása lehetett volna az ittebei Kiss-család életének. Kódex volt a vén fa - a latin szó nemcsak régi könyvet, krónikát jelent, az eredeti értelme fakéreg, faháncs. Nos, a hármas kőris százharmincöt évgyűrűjében egy család hat nemzedékének életét őrizte volt. A park alapítója Issekutz Katalin asszony volt, ki első nemzedéknek számító atyját, Antalt, Erzsébetváros szabad királyi város főbíráját élete alkonyán Erdély bércei közül vitte a bánsági Begaszentgyörgyre, s akinek hites ura, Kiss Miklós vásárolta volt meg az ittebei birtokot. A borsózöld szülőházról és a gyönyörű parkról szóló leírások a hatodik nemzedékhez tartozó néhai Jaksich Mihály jegyzőtől maradtak fenn ránk, akit, akárcsak a vértanú Kiss Ernőt és leszármazottait, „a többszörösen összeszövődött" nagy családi rokonság magyarországi ága révén felmenőim közé sorolhatok. Mert - amint írja - „akiket maga körül látott a hármas kőris, azok mind Issekutz Ágoston valamint Lászlóffy Násztur és felesége, Izsák Mária leszármazottai" ...
Kiss Ernő a negyedik „kőrisfa-nemzedékkel" serdült föl, (Déryné naplójában olvasható, hogy társulatával Becskereken is játszott, s egyik kamaszifjú színházi rajongójában később a mi Ernőnket vélte felismerni; noha valójában a hozzá hasonló, tüzes tekintetű, dús, lobogó hajú unokatestvére vitte volt Dérynének az előadásokat magasztaló vagy pocskondiázó vármegyeházai híreket, Kiss Ernő azokban az időkben huszonhét-huszonnyolc éves huszárkapitány volt.) A majdani aradi hős nagyapja, Kiss Izsák Eleméren lakott, és roppant gazdagsága egyetlen fiára, Ágostonra szállt, aki az eleméri és ittebei birtokoknak, valamint az öröklött örmény ékszereknek s drága ezüstneműknek köszönhetően Torontál vármegye leggazdagabb mágnásurai közé soroltatott. Kiss Ágoston mindazonáltal igen egyszerű öltözetben kelt útra Ernő fiával, aki a pozsonyi huszárezredben óhajtotta kitanulni a huszárságot. A huszárezred parancsnoka honnan is gondolhatta volna, hogy egy dúsgazdag nábob áll előtte, aki éppen ebéd közben zavarta meg családját. Kiss Ágoston előadta, hogy mi járatban van Pozsonyban: fia huszár szeretne lenni! „Forduljanak a sorozó parancsnokhoz"- utasította kissé barátságtalanul az ezredes a jövevényt. Ernő apja azonban nem tágított: „Engedelmet kérek, a fiam nem közhuszár, hanem kadét szeretne lenni." Az ezredes hangja egy fokkal fölényesebbé vált: „Tudja-e, hogy ezredünk tisztikarában szinte csupa főnemesek szolgálnak? Képzelheti, hogy mekkora mellékjövedelemre van szüksége egy hadapródnak, ha lépést akar tartani tiszttársaival." „A fiamnak - felelte nyugodt hangon Kiss Ágoston - tizenhatezer forint zsebpénzt adok. De ha nem lenne elég?! ... Nem fogom hagyni, hogy ittebei és eleméri Kiss Ernő főnemesi tiszttársai között szégyenkezzék." Az ezredes megütközve állt fel az asztaltól; jóformán szóhoz sem jutott, amikor szerencséjére felesége kukkantott be a másik szobából. „Nézd csak - nézett ki az ablakon, milyen pompás lovak! ... Ezeket mind az ezred számára hozták?" Mire az örmény nábob szerényen szólt közbe: „Bocsánat asszonyom, azok a lovak az én ménesemből valók. Hatvan példányt hozattam el otthonról huszonnyolc csikóssal, hogy Ernő fiam, hogyha már huszár akar lenni, ne szűkölködjék hátaslovakban..."
Szóval így vágott neki a kalandokban bővelkedő, s mint később kiderült, kockázatos pályának - legalábbis a nagy család krónikása szerint -Kiss Ernő; hamarosan a pozsonyi tisztikar kedvence lett, és egy év múlva már férfiként, huszárhadnagyi csillaggal tért haza a begaszentgyörgyi rokonsághoz.
*
„Kiss tábornok nem hadvezér, de azt bizonyíthatom, hogy rendkívül bátor katona. Egy lovát puskagolyó érte ... Tényleges vereségünk nem valami nagy, annál nagyobb az erkölcsi kudarc... El sem tudod képzelni, mennyire szétzülött zászlóaljunk. Engedelmességnek híre sem volt, el is fáradtak a legények, sehogy sem lehetett őket összetartani." (Leininger-Westerburg Károly aradi vértanú feleségéhez írt leveléből. Majd az 1848. december 7-i tornasováci csata után, miután Damjanich a magyarországi főhadparancsnoknak kinevezett Kiss Ernőtől átvette a bánsági csapatokat:)
„Kiss nem volt alkalmas arra, hogy válságos pillanatban ütközetet vezessen, aztán meg nem volt lőszertartalékunk, hogy hosszabb ideig folytathassuk a csatát..."
Hangja, szaga, kényelme, kétes értelme, kétségtelen gyűjtemény értéke volt valamikor annak az emlékezetünkben aléltlepke-világnak is. És Kiss Ernő, nem mindenik, de legtöbb szorongatott-sanyargatott társához hasonlóan, a lehetetlen - gyűlöleten alapuló - döntéssel szemben, egy hul-lám(törő)lovas esélyével megkísérelte a lehetséges, lovagiatlan, gyarló kompromisszumot.
(A kihallgatási jegyzőkönyvből:) „Végül ami az ez év április 14-i debreceni függetlenségi nyilatkozatot és az országnak az osztrák monarchiától és a Habsburg-Lotharingiai uralkodóháztól való elszakadást illeti, ki kell jelentenem, hogy ezzel a lépéssel sem én nem értettem egyet, sem az egész magyar hadsereg ... A függetlenségi nyilatkozatot Kossuth a karzat terrorizmusával kényszerítette ki, mert maguk a képviselők sem értettek vele egyet. Azt mondták, hogy oktrojált (ránk erőszakolt) alkotmány miatt, mely Magyarország nyolc évszázados alkotmányát megsemmisítette, nincs más választásunk..."
(Kiss Ernő levele Klapka György tábornoknak - a világosi fegyverletétel után. - 207-208. Old. I. kötet.)
Az ítélet (október 5.) - Díszalakzatban, négyszögben várakozott a Wo-cher-gyalogezred első zászlóalja a vár főterén. Közepén Ernst törzshadbíró állt, hóna alatt fekete bőrmappával.
„Főtörzsfoglár, vezesse elő a vádlottakat!" - hangzott a parancs. Kiss Ernő érkezett elsőnek. Megmutatták neki a helyet, hova álljon. Középmagas, karcsú, friss mozgású férfi. Negyvenkilenc éves, de tízzel fiatalabb-nak látszott. Élénk volt. Dús haja félig a homlokára fésülve, vastag bajusza gondozott, kemény álla borotvált. Gróf Vécsey Károly érkezett melléje; kezet szorítottak. A harmadik elítélt Aulich Lajos, a legidősebb lázadó tábornok volt; negyedikként lovag Pöltenberg Ernőt kísérték három társa mellé."
„Őfelsége, a császár nevében! - kiáltotta bele a hűvös reggeli csendbe Ernst hadbíró. - ítélet, melyet a magas hadsereg főparancsnokság parancsa folytán összeállított és megesketett hadbíróság az alább nevezett urakkal mint a magyar lázadó hadsereg vezéreivel szemben egyhangúlag hozott meg...miáltal bűnösnek mondatnak ki hazaárulás bűntettében az ötödik hadcikk és katonai bűntetőtörvénykönyv hatvanegyedik szakasza, az 1848. október harmadiki, húszadikai, november hatodikai, tizenkettedikéi és az 1849. július elsejei legfelsőbb manifesztum és proklamációk alapján vádlott urakat az osztrák hadseregben viselt rendfokozatuk és nyugdíjigényük megfosztása mellett, miközben kimondatik összes előtalálható és elő nem található vagyonuk elkobzása, golyó általi halálra, illetve kötél általi halálra..."
(Kiss Ernő levele lányának, 1849. szeptember 26.)
„Kedves jó Róza! Ne álmodjatok valahogy arról, hogy engem láthassatok vagy velem beszélhessetek. Életünk napról napra rosszabb lesz; egy perc szabad levegő sem. Még egy pillanat a folyosón sem. A szabad levegő teljes megtagadása folytán nagyon szenved a májam, annyira, hogy a halált jobban szeretném e gyalázatos létnél... Ha elküldheted a 21-i, 22-i, és 23-i hírlapokat, áldani foglak; különben nincs másra szükségem, mint borra és kenyérre... Téged örökre szerető Atyád."
HAYNAU levele: „Kiss Ernő lázadóvezér birtokait és tizennégy mázsa ezüstjét máris elkoboztam, a lázadók minden birtokát és vagyonát a kormány javára lefoglalom és kezelésbe veszem. Az már más kérdés, hogy Bécsben ezt helyeselni fogják-e. Ha beavatkoznak, örömmel félreállok. Vagy erős és hatalmas lesz Ausztria az egyesülés jóvoltából, és akkor Magyarországot úgy szervezi meg, ahogy a német tartományokat - amihez csak azért is ragaszkodom, mert az országot fegyverrel hódítottam meg -, vagy a további feladatokat egy fejbólintó Jánosra kell bízni, akit tetszés szerint rángathatnak Bécsből..."
A kivégzés. - Lélekben halott volt Lázár Vilmos. Tichy őrnagy a nyeregből fejbiccentéssel intett a négy papnak, hogy lépjenek hátra a katonák sorfala mögé. Kiss Ernő kezet fogott lelkészével, az ő csuklóját csak most kötözték hátra. „Köszönöm önnek a vigasztalást - mondta a papnak. - Szegény hazám... Verje meg az Isten a hóhérait."
Az őrnagy intésére a katonák a várfal tövéhez hátráltatták a négy elítéltet. Felszólították őket, hogy térdeljenek le, majd fekete kendővel bekötötték a szemüket. Csak Kiss Ernő arca maradt szabadon...
A tizenhat lövészből négy-négy célzott egy-egy térdelőre, alig puska-hossznyi közelből. A lóháton ülő őrnagy kardsuhintására eldördült a tizenhat lövés. Dessewffy Arisztid, Lázár Vilmos és Schweidel József előrebuktak, de Kiss Ernő továbbra is a lövészekre szegezte tekintetét. Az őrnagy ráparancsolt a sor szélén állóra: „Végezzen vele!"
A lövész közel lépett Kiss Ernőhöz, és a fülébe lőtt. Az áldozat feje szétroncsolódott.
*
A kivégzésről szóló vallomások különböző (egymásnak ellentmondó) változatai helyenként már-már a mítosszá válást segítik elő.
(Sujánszky Euszták minorita szerzetes visszaemlékezése:)
„Elérkezett ez is. Tompa moraj közt megérkezék a kísérő sereg, és háromnegyed hatra a négy golyóra ítélt tábornok, úgymint Kiss Ernő, Schweidel József, Lázár Vilmos és Dessewffy Arisztid a sáncok között agyonlövetett.
Kiss Ernő az első lövés után el nem dőlvén, reája másodszor is három egyén lővén hala el. A három áldozat arcra borulva, Kiss Ernő hátra bukva feküdt a sánc árkában a nap lementéig. Kiss Ernőt a lövések közelről érték, bőrébe fúródott a lőpor, s a füst befekítette arcát."
(Gróf Teleki Sándor honvédezredes visszaemlékezése:)
„De csak hárman roskadtak össze, Kiss tábornok állva maradt, a büszke, az ironikus Kiss, aki nem akarta meghazudtolni előkelő modorának hírét.-
Hát én - kiálta - , rólam elfeledkeztek?
A káplár kinek puskája töltve maradt, kilépett a sorból, s rálőtt a nyugodt tábornokra, aki homlokon találva elhullott azon osztrák golyó egyikétől, melyeknek özönét annyiszor zúdította magára."
(Karl Weinhengst visszaemlékezése - a bécsi forradalom résztvevője, a kivégzés szemtanúja):
„Az ítéletek felolvasása után mindegyik elítéltről levették a láncokat, s kezeiket erősen hátrakötvén egymástól négy-négy lépésnyi távolságra letérdeltették őket. Mindezt a porkoláb végezte, éspedig nagyon ügyetlenül. . .A vezénylő tiszt csakis Kiss Ernőnek engedte meg, hogy a halálnak a szemébe nézhessen.
Ekkor a lelkészek a katonaság mögé léptek, s egyszerre tizenhat lövés dördült alig két lépésnyi távolságól. Kiss Ernő kivételével a többiek azonnal meghaltak. Ekkor egy gránátos a tiszt parancsára fegyverét Kiss Ernő fülébe sütötte el, miáltal annak fejét egészen szétroncsolta.
A vértanúk, mielőtt letérdeltek volna, felsőruháikat levetették.. .így mezítelenül kerültek a sírba."
(Végül Sylvester Lajos osztrák élelmezési őrmester visszaemlékezése:)
„Kiss Ernő alacsony termetű ember volt. Mint dúsgazdag földbirtokos, itt is elegáns volt, zsebéből vadonatúj selyemkendőt vett ki, s azzal sajátmaga kötötte be szemeit, azután kabátját levetve, jobb térdére ereszkedett, mintegy imádkozva várta be a halált. Fején kifogástalan paróka volt. A golyók szíve táján találták, azonban nem halálosan. Zihálva, kínlódva talpra állott, tántorogva nyújtva karjait az ég felé, halodó paroxizmusában (heves indulatában) két olyan mozdulatot téve, mintha valamit felülről lefelé rángatna. Egy altiszt hozzáugrott, és közvetlen közelből főbe lőtte. A tábornok hanyatt esett... A közeli lövéstől parókája meggyulladt, és lángolva röpült a fal tövébe."
Íme, egy romantikus, az áldozatot jelképesen hőssé növesztő emlékezés, jóllehet inkább látomás, vízió, mint krónika.
(Következzék a tisztiszolga levele Kossuth Lajoshoz, Kiss Ernő holttestének elszállításáról. 1890. okt. 29.):
„Nagyságos Kiss Ernő tábornagy úr hű huszárja voltam, és jelenleg Nagyszentmiklóson (Torontál vármegye) van tartózkodásom. 81 éves ember vagyok. És mint nagyságos Kiss Ernő tábornagy úr hű huszárja a következőket írom: 1849-ik év október hó 6-ikán az én jó gazdámat az Aradi várban lőtték agyon... még agyon lövetés után éjjelén az Aradi várból kiloptam, Aradról elvittem Kátrányföldre a hol 16 esztendeig feküdt; onnan átszállítottam az ő templomi kriptájáb(n) Eleméren a hol most is nyugszik."
(Utóirat)
A kivégzésre váró Kiss Ernő
Sorsod elrekvirált (magyarörmény) ezüstkészlet.
Lászlóffy Csaba
Örmény nonstop-ballada
Dr. Bajusz István
történész, egyetemi tanár - Zilah, Kolozsvár
A Wolff család eredeti örmény neve Meskó. Moldvából telepedtek át Ebesfalvára Apafi Mihály idejében. Itt volt kereskedő a XVIII. sz.-ban a család egyik legaktívabb tagja, Meskó György, akinek az új nevet köszönhetik. A családi hagyomány szerint György gúnynévként kapta a Farkas (Kál) nevet, mivel egy-egy éjszaka több községen át hajszolta szürke lovait, hogy a következő vásáron ott legyen. Ez a gúnynév megragadt a család ezen ágán, így különböztetve meg őket a többi Meskótól. A név pedig aszerint alakult át, hogy György leszármazottai milyen nemzetiségű közegben telepedtek le. E szerint maradt Farkas, lett Kál (illetve Gál) és Wolff.
Meskó György fiai még kereskedők, de velük már megkezdődött a család kirajzása. A családra jellemző sok gyermek szükségessé tette a szétszóródást. Meskó György és szamosújvári Karingetz Susanna házasságából pl. 8 gyermek született. Ezek közül kettő, Bogdán és József Kőhalomban nyitottak közös üzletet, ahol szövettel, fűszerekkel, vassal, pappírral, üveg- és porcelánáruval, lőporral, fegyverrel kereskedtek. De miközben József gyermekei folytatták a kereskedést, Bogdán fiai már szakítottak ezzel a pályával. Bogdán kétszer nősült. A Fatter Annamáriával illetve a Fark Rozáliával kötött házasságából kilenc gyermek született, ezek közül öt fiú érte meg a felnőttkort, és csak a legnagyobb maradt meg kereskedőnek (Antal, Udvarhelyen), József orvosi diplomát szerzett Bécsben 1834-ben és Kőhalomban tevékenykedett. Fia, Bogdán szintén orvos volt Erzsébetvároson (katonaorvos). Gábor és János gyógyszerészetet tanult, míg Alajos jogász lett és Kőhalomszék főjegyzője majd Segesvár közjegyzője lett. Minket innen Gábor érdekel.
Wolff Gábor Kőhalomban született 1811. április 17-én. Apja Wolff Bogdán nagykereskedő, anyja Fatter Annamária Erzsébetvárosból. Elemi iskoláit a brassói katonai fiúnevelő intézetben, gimnáziumi tanulmányait Nagyszebenben végezte. 1827-ben állott be Ungár József fogarasi gyógyszerészhez tanoncnak. Erre vonatkozóan a tanoncszerződés a következőket mondja: „...Tekintetes Bogdán Farkas úr egyik jeles fiát, Gábort a patikai szakra megkívántató tudományokban kívánván jártassá tenni, melynek okáért, hogy az elintézett akarat célt érhessen, a tisztelt kereskedő úr kérte a Patikárius urat a nevezett fiának patikájában leendő felvételére. Ezen kérés következéséül, ámbár a Patikárius úrnak szüksége nincsen, mindazonáltal befogadta, mégpedig a következendő egymás között meghatározott feltételek alatt: ...(l)a praktikánssága ideje fog tartani négy egymás utáni folyó esztendőkig, mely időszakasz alatt (2) köteles legyen a tisztelt Patikárius úr az ifjúnak apja lenni, úgy, hogy az ifjú ne is ismerjen Principális-sán kívül más atyát; annálfogva mindenek felett jó erkölcseket az ifjúnak elejébe terjeszteni, azokat vele gyakoroltatni; szemügyelet alatt tartani, úgy hogy ha idővel valami nem remélt csintalanság ütné ki magát, áztat elein szép móddal megfojtani lehessen, ezen kívül: (3) Hogy a cél érettessék és a költség is hiába ne tétessék a Patikárius Ungár József úr mindenben a pa-tikáriusi szakhoz megkívántató tudományokra az ifjat taníttassa, az azokkal járó és tartozó dolgokat megértétvén a nevezett Praktikánsát tétesse azokban jártassá, hogy azokkal és azokban az ifjú tökéletes notiót szerezhessen magának, hogy annak idejében egy a Publikumnak szolgáló jó expediens Patikárius válhassék." A tanításért Ungár József évi 80 rénes forintot és „egy nyolcfontos átalagot a legfainabb puskaporral" kért. Jellemző talán a kereskedő apára, hogy a szerződést a következő megjegyzéssel írta alá: „Ezen megkészült contractust erejénél fogva ismerem és nevem aláírásával erősítem, kivéve a benne írt nevezetes átalag puskaport mert nem egy ily contractusba illendő, hanem én adni fogok minden esztendőben contractus nélkül 2 vagy 3 fontot és remélem, hogy tetszeni fog".
Valószínű, hogy a fogarasi principális végül is elégedett volt, minden esetre Wolff Gábort kitanította a patikáriusságra, oly mértékben, hogy az 1834-ben gyógyszerészi diplomát szerzett a pesti egyetemen. 1835 és 1840 között különböző gyógyszetárakban volt alkalmazva Kolozsváron, Abru-don és Kőhalomban, míg sikerült önállósulni és 1840-ben öccsével, Jánossal társulva sikerült megvenni Kolozsváron a Schmidt Ádám-féle gyógyszertárat. 1843-ban nősült, feleségül véve nagyváradi Lukács Lujzát. 1856-ban Wolff Gábornak, 52 pályázó közül, sikerült megnyerni Tordán egy gyógyszertár nyitási jogát és ide költözött. A Kolozsvári Wolff patika János öcssére maradt és a XX. sz. elején is működött a ma is így ismert házban, a Főtér 6. szám alatt.
Wolff Gábor Tordán hamar beilleszkedett az ottani viszonyokba és jelentős társadalmi, gazdasági szerepet vállalt: létrehozója és 25 évig volt vezérigazgatója a „Tordai kisegítő-és takarékpénztárnak", egyik megvalósítója „a Torda-Aranyos vármegyei gazdasági egyesületnek", melynek híres gyümölcsfaiskoláját ő teremtette meg.
Amire viszont a tordaiak se figyeltek fel eléggé, de ami által külföldön is ismertté vállt, az a botanikai és entomológiai szenvedélye. Főleg Torda és Kolozsvár környékének flóráját tanulmányozta és gyűjtötte, ebből több apró közlemény született, közülük talán legjelentősebb, a Magyar Növénytani Lapokban, 1877-ben megjelent „Jegyzéke néhány Torda környékén előforduló ritkább növénynek". 1858-ban ő azonosította a Tordai-hasadék növényritkaságát, az Allium obliquu-mot. Növénytani és entomológiai tevékenységét rendes tagsággal honorálta a „Királyi Magyar Természettudományi Társulat", a „Stettiner Entomologischer Vérein", a „Siebenbürgische Verein für Naturwissen-schaft", a bécsi állattani és botanikai társaság stb., miközben négy növény illetve változat viseli Wolff Gábor nevét. 1892-ben, 81 éves korában hunyt el Tordán.
Wolff Gábor gyógyszerészi és botanikusi működésének volt folytatója: legidősebb gyermeke, Gyula. 1844. április 14-én születtet Kolozsváron, ahol az elemi- és középiskoláit is végezte. „Gyógyszerészmesteri" (Magister Pharmaciae) oklevelet 1866-ban szerzett a bécsi egyetemen, majd ugyanott 1867-ben „vegyésztudori" (doctor Chemia) címet is. Az itteni évek alatt végzett munkájának eredményeiből a bécsi Akadémia értesítőjében már ekkor napvilágot látott a hüttenbergi vasércekről írt tanulmánya és a sztojkai ásványvíz vegyi elemzése. 1868-ban egy évet még Heidelbergben, Bunsen laboratóriumában képezte magát, majd hazatért Tordára, ahol átvette a gyógyszertár vezetését. 1870-ben nősült, feleségül véve Keszi Harmath Annát, dr. Harmath Márton vármegyei főorvos leányát. Apja botanikai munkássága őt is megfertőzte és hamarosan komoly munkatárssá vált. A Wolff Gábor által elkezdett herbáriumot tovább bővítette, gyűjtés és csere által az egyik legjelentősebb magángyűjteményé fejlesztette. A botanika, a természet jobban lekötötte mint a gyógyszerészet. A század végén eladta a gyógyszertárat és Torda mellett, Al-sószentmihályon vásárolt birtokot, ahol mintagazdaságot hozott létre. Itt valósíthatta meg azt az álmát is, amit a városi szűk telken nem tudott: a Szentmihályon épített ház körül valódi botanikus kertet rendezett be növénykülönlegességekkel, pálmaházzal stb. Gazdálkodási ismereteit, tapasztalatait nem csak a szentmihályi birtokán alkalmazta, hanem a köz javára is fordította, mint a „Torda-Aranyos vármegyei gazdasági egyesület" igazgatója. Különösen gyümölcstermesztésben és borászatban számított szaktekintélynek. Ebben a témakörben sok ismeretterjesztő cikket írt a „Haladás" és az „Erdélyi Gazda" folyóiratokban. Ismertebb közleménye: „Erdélyi szőlőfajaink", amely a „Gyümölcs- és konyhakert" füzetek 1880-1881 évi számaiban jelent meg. Botanizáló, természetjáró emberként a turisztika egyik lelkes támogatója is volt, hosszú ideig az Erdélyi Kárpát Egyesület Torda-Aranyos vármegyei osztályának elnöki tisztét is viselte. Botanikai tevékenysége eredményeképpen neki is négy növény viseli nevét. 1921-ben hunyt el Tordán.
A két lelkes ember kitartó, szerény tudományos munkássága soha nem került a nagyközönség elé, Torda polgárai gazdasági és társadalmi tevékenységük révén tisztelték őket. Sajnos természettudományi munkásságukat az utódok nem folytatták. Wolff Gyula gyermekei közül a legnagyobb fiú, a korán elhunyt ifj. Gábor mérnöki pályát választott, a kisebbik, ifj. Gyula pedig jogi pályára készült. Igaz, később átvette és sikerrel irányította a szentmihályi birtokot, fenntartotta és gondozta a herbáriumot és botanikus kertet. A herbárium hazai növényanyagát a bukaresti Politechnikai Iskola növénytani laboratóriuma vette meg 1932-ben. A gazdaságnak és botanikus kertnek a végét a II. világháború jelentette, amely ifj. Wolff Gyula halálát is magával hozta: 1944. szeptember 15-én, a bevonuló szovjet csapatok bátorító jelenlétének tudatában a Tordá-nál történt magyar hadi ellenállást megbosszulva és úgymond példát statuálva szedett-vetett, katonáknak nem is nevezhető, felfegyverzett osztag hét embert végzett ki Aranyosszentmihályon, köztük a köztiszteletnek örvendő ifj. Wolff Gyulát is. Később alkalom került a ház kifosztására is. A „népi demokrácia" kultúrotthont működtetett itt, aminek eredményeként a körülötte levő, növényi ritkaságokkal teli parkot, mint fölösleges, haszontalan valamit teljesen elpusztított. Több generáció szorgos munkájának gyümölcse semmisült meg. A Wolffok nevét viszont, ha másutt nem is, a botanikában számon tartják, és az ő tiszteletükre keresztelte el Wolff-gerincnek a Tordai-hasadék egy pontját Nyárádi Erasmus Gyula.
 |
| Wolff Gábor |
 |
| Wolff Gyula |
 |
| Alsószentmihály - Botanikuskeit |
 |
| Alsószentmihály - Botanikuskeit |
Immár százöt éve 1895. április 23-án született Dr. Mártonfi István érdemes orvos, volt szilágysomlyói belgyógyász és kórházigazgató.
Közülünk még sokan jól emlékszünk Dr. Mártonfi Istvánra. Aki egyszer találkozott vele az soha el nem felejtette őt, jellegzetes egyéniségét.
Ezen alkalomkor megpróbálom kiragadni életének és tevékenységének főbb szakaszait, bár igen sokoldalú munkáját szinte lehetetlen egy pár oldalon összefoglalni.
Ahhoz, hogy őt megismerjük igazában, vissza kell mennünk a gyökerekhez. Édesapja, Mártonfi Lajos Szamosújváron volt főgimnáziumi tanár és igazgató, jeles tudós. Felbecsülhetetlen munkásságot fejtett ki Erdély természetrajzi, ásvány-földtani és geológiai kutatásában. Mártonfi I. dr.-t édesapja már kisgyerekkorában tanított és feltárta előtte a természet ezernyi titkát. Édesapjával tanulmányozták a növényeket, ásványokat, és esténként apa és fia közösen figyelték és kémlelték az égitestek rejtélyes világát. Így már a családi körben magába szívhatta a természettudományokat, mondhatnám úgy is, hogy természettudományos gyerekszobája volt, ami kihatott egész életére és tevékenységére.
1914-ben beiratkozott a Kolozsvári Orvostudományi Egyetemre.
Az egyetem befejezése után egy évet az ottani Belgyógyászati Klinikán dolgozott és 1920-ban Szilágysomlyóra jött, ahová családi, rokoni szálak fűzték.
Itt kezdte meg áldásos tevékenységét, és élete végéig itt dolgozott.
Dr. Mártonfi mint fiatal orvos alapos felkészültséggel és nagy lelkesedéssel kezdte el működését, általános orvosi rendelőt nyitott. A betegeinek száma állandóan szaporodott, mind többet hívják éjjel és nappal, messze falvakba is ment, hol kocsival, hol szekérrel. Hírneve futótűzként terjedt túl a megye határán is.
Mint általános orvos működött, de a magánrendelőjében szinte kezdettől fogva az orvostudomány több ágazatával is foglalkozott a belgyógyászaton kívül, gyermekgyógyászattal, szülészet- nőgyógyászattal. Egyik kedvelt területe volt a szemészet, élvezettel végezte a szemfenék vizsgálatokat. De ugyanúgy szakorvosi szinten foglalkozott az orr-fülgégészettel, az arcüregeinek a csapolását, gégetükrözést rutinszerűen végzett.
A rendelőjében jól felszerelt kis laboratórium volt, a bőr- és nemibetegek gyógyításával is foglalkozott.
Magam is emlékszem, milyen hosszú szekérsorok álltak betegekkel a rendelőjétől egész a volt zsidótemplomig.
Igen sokat dolgozott, de maradt még így is ideje, hogy részt vegyen -főképpen az 1920-as években és a 30-as évek elején - az akkori város társadalmi kulturális életében. A „Keserűlapu" c. helyi újság szerkesztésében vett részt, kitűnő humorérzékkel karikatúrákat rajzolt az újságnak és cikkeket írt, műkedvelő előadásokat rendezett.
A „Keserűlapu" megmaradt számai arról is tanúskodnak, hogy az 1920-30-as években, milyen élénk társadalmi élet volt városunkban.
Mártonfi dr. humoráról, tréfáiról sok anekdota született, a betegeivel is sokszor barátságosan tréfált, de csak akkor, ha kívánkozott a jókedv, ha súlyosabb volt az eset, akkor nagyon komolyan foglalkozott a beteggel.
Az. 1930-as évek végén a híre már akkora, hogy mehetne nagyobb központokba, hívták Kolozsvárra, később Marosvásárhelyre, de nem hagyja Somlyót. Az volt az elve, hogy vidéken is lehat orvosként jól dolgozni, akár nagyot is alkotni, emberhez méltóan élni, a vidéki embernek is szüksége van jó orvosi ellátásra.
1940-ben megbízzák az állami kórház megszervezésével, fertőző - belgyógyászat és sebészeti osztály beindításával, kinevezik igazgatónak és belgyógyászati főorvosnak. Tudatában van annak, hogy milyen nagy szüksége van Szilágysomlyónak és vidékének egy korházra, így nagy lelkesedéssel, tudással és gyakorlati érzékkel szervezi az akkori szerény lehetőségek mellett a somlyói kórházat.
Az igazgatóság mellett átveszi a bel- és fertőző osztály vezetését.
Modern röntgen készüléket szerelnek fel, Svájcból és Németországból megrendeli az akkori idők legjobb röntgen-szakkönyveit, áttanulmányozza és elkezdi a röntgenvizsgálatokat, amit 18-éven keresztül csinál. Ugyanakkor megindítja a tuberkulotikus betegek gondozását, a légmellkezeléseket; rengeteget dolgozik, de még mindég nem ez a csúcs.
A sebészeti osztályt felszereli hasi műtétekhez, csont és urológiai műtétekhez szükséges műszerekkel, EKG-t, laboratóriumi készülékeket hozatott. Sebész orvos, műtős nővérek jönnek, beindul a kórház.
Ez volt az a kicsiny mag, amiből kiterebélyesedett az évek folyamán az egész somlyói egészségügyi hálózat, itt rakta le az alapokat, amire a mai hatalmas épület épülhetett.
Időközben a háború sötét fellegei tornyosultak Európa és a világ fölé, elmúlt a békebeli nyugodt élet, amikor még a „Keserűlapu"-ban jobbnál jobb helybeli tréfák jelentek meg.
1944-ben a háború átvonul Somlyón. A front átvonulása után nagy a zűrzavar, szegénység, elszaporodtak a járványok: kiütéses typhus, hastyphus, tuberkulózis, syphilis, dyphtéria, scárlát stb. Az orvosok elmenekültek, járművek nincsenek, egy autó se maradt a városban, az országutak járhatatlanok.
Mártonfi dr. egyedüli orvosként marad a kórházban és a városban. Tömegestől jönnek a nehéz esetek. Az első nagy sebészeti esete egy gyo-mor-perforációs asszony volt. Nem volt hova szállítani, mit lehetett tenni? Meg kellett operálni, a beteg élete függött a műtéttől. Mártonfi dr., aki eddig nagy-hasiműtéteket nem végzett, 50 éves korában nekivág a műtősnő és serdülő fia segítségével, aki a beteget altatta. Az első műtét nehezen ment, tovább tartott, de a beteg meggyógyult. Utána már jöttek sorjában a hasiműtétek, végtag-amputációk, háborús sebesültek. Özönlenek a betegek a kórházba.
Mártonfi dr. felköltözik a kórházba, és reggeltől estig a betegek rendelkezésére áll, fáradhatatlanul, úgy ahogy az emléktáblán áll „mindenki orvosa" volt.
Később visszaemlékezve élete legnehezebb és a legszebb időszakának számította.
Két és fél éven keresztül végezte a sebészeti beavatkozásokat is. Lassan rendeződnek a viszonyok, 1947 után egymásután érkeznek a fiatal orvosok Somlyóra, akik igazi tanítómesterre találtak Mártonfi dr.-ban. Nagy szeretettel és türelemmel tanította a fiatal kollegákat az orvosi mesterség számtalan fortélyára.
Igen sokat tanulhattunk tőle, tudományt, természettudományos gondolkozást, orvosi szemléletet, magatartást, erkölcsöt. Egyes tanításait hosszú éveken keresztül idéztük, emlegettük.
A betegek ezrei mellett maradt ideje a tudományos dolgozatokra, 1928-tól kezdve 1957-ig több hazai és külföldi orvosi folyóiratban közölt cikkeket az orvostudomány különböző területeiről, foglalkozott a vörhennyel (scárlát betegséggel), a tuberkulózis légmell kezelés okozta légembóliák elhárításával, a gerincsérv által okozott ischiászos tünetek és az övsömör kezelésével, laboratóriumi eljárásokkal, a vérsüllyedéssel, az érbefecsken-dezések okozta elzáródások megakadályozásával és dr. Félegyházi Lászlóval egy új vizeletreagenst kísérleteztek ki a vizeletfehérjék kimutatására.
Tudományos dolgozatait az eredetiség és az igen széleskörű orvosi ismeretek jellemezték. Minden dolgozatában egy olyan eredeti ötlet volt, ami sehol máshol nem volt megtalálható.
Amilyen szinten az orvostudományok mellett a természettudományokat, a fizikát, kémiát, botanikát, állattant ismerte, méltán mondhatjuk, hogy igazi polihistor volt. Csendes ritka szabadóráiban a hydrobiologiával foglalkozott, mikroszkóppal vizsgálta a véglényeket, paramaeciumokat, ez megnyugtatta és kikapcsolódást jelentett szárára.
Különleges érdemire való tekintettel 1964-ben megkapta az akkori a legmagasabb hivatalos kitüntetést a „Román Népköztársaság érdemes orvosa" -címet, ami nemcsak erkölcsi elismerést, hanem anyagi juttatást és nyugdíj-kiegészítést jelentett.
Nyugdíjazása után még vizsgált betegeket utolsó pillanatig, amíg csak az erejétől tellett. A sok munka után elhatalmasodott rajta a betegség. Amikor utoljára jártam nála, még súlyos betegen sem lankadt tudományos érdeklődése. Nem tudom elfelejteni, amikor jöttem el, szomorúan mondta „az óra lejárt".
Végezetül is mi volt ennek az igen sokoldalú tevékenységnek az alapja, ennek a kivételes orvosi életútnak a titka?
Elsősorban az, hogy a természet sok talentummal ajándékozta meg. A gyerekkorban szerzett természettudományos műveltségét egész élete folyamán gyarapította, nagy hangsúlyt fektetve a folyamatos önképzésre, rendszeresen olvasva a külföldi orvosi és természettudományos folyóiratokat, és munkákat.
Elhivatottság érzése, az életét szolgálatként fogta fel és ezért még a pihenőszabadságát sem vette ki soha.
Lélektani ismeretek (a Freudismust jól ismerte), emberismeret, amikor sötétkeretes szemüvegét megemelte bozontos szemöldöke fölé és nagy bölcs szemeivel a betegre nézett, akkor az volt az ember érzése, hogy úgy belelát a beteg leikébe, itt titok nem maradhat.
A beteg bajait, problémáit magáévá tudta tenni, bölcs, megértő és mindenek felett érző ember volt.
Egy személyes vallomással zárnám.
Mint orvostanhallgató alig vártam a nyarakat, hogy a somlyói kórházban végezhessem a korházi gyakorlatot, szinte áhítattal figyeltem, lestem Mártonfi dr. minden szavát, tanítását, mint fiatal orvos mindent elkövettem, hogy a közelébe kerülhessek és a többi kollegával együtt, akik mellette lehettünk, egész pályafutásunk alatt példaképünknek tekintettük.
Az „óra lejárt", de az Ő emléke az tovább él.
Szongott Kristóf szamosújvári tanárnak, a mai erdélyi örménymagyarok kedvelt lapja, az Armenia hasonló nevű elődje szerkesztőjének, a szamosújvári Todorán Endre „Aurora" könyvnyomdájában 1893-ban megjelent, és 1 Frt 50 krajcárért áruba bocsátott „Szamosújvár - a magyar-örmény metropolisz írásban és képekben" című könyvéről közölt bizonyos, valószínűleg álnéven jelentkező, Chambley, ismertetőt az „Erdély" című turistasági, fürdőügyi és néprajzi folyóirat, az Erdélyrészi Kárpát Egyesület értesítője nem sokkal a könyv megjelenése utáni első, sorrendben az évi 7-8. számában /263. old./.
A műbíráló szerinti „derék mű" olvasásakor érzetteket véltem átélni, amikor most, kezdő sportújságíróként - úgy értem, hogy az idén kezdtem el a.... második 5o évet ebben a műfajban, az erdélyi örmény-magyar sportolókról szóló összeállításhoz fogtam. Engedjék meg, hogy idézzem a szerintem mindmáig örökérvényű, 108 évvel ezelőtti recenzenst: „úgy éreztem magam, mint amikor az ember egy rokonszenves, kedves ismeretlen és mégis ismerős férfivel találkozik, kinek társasága becses, szavai érdekesek, egyszerűek, minden frázis- és sallangnélküliek, de sokatmondók, és ami a fő - igazak. Hasonló e mű egy szép üveghez, melyen keresztül csak úgy távolról élvezhettem a - dalauzit, az édes igazságot, egy nemzetiség életrevalóságát, erejét, szívét, lelkét, a vallás iránti rajongását és küzdelmeit. Mondom, csak távolról élvezhettem, mégis megismertem, megszerettem. Szinte rosszul esett, mikor már nem volt mit belőle olvasni, nem volt mit látni." Eddig az említett bíráló. Jómagam a körülöttünk, köztünk, élt és élő örmény-magyar sportolók nagy családját sorolom ebbe a műbe. Jónéhányukról én is csak a távolból, de többségükről egészen közelről, régi ismerősként írhattam. Még azokról is, akik időben - sajnos - már távol állanak napjainktól. Sokat írtam róluk, de így, ily összegezett nemzetiségi vonatkozásban még soha. Ezért volt a nagy család bizonyos fokig az előbb idézett recenzió-szerzőhöz hasonlóan rokonszenves, kedves ismeretlen. Utólag elmondhatom, keményfába vágtam a fejszémet. S tettem ezt annál inkább, megint a bíráló gondolataiból kiindulva szívesen, mert hosszú évtizedeken, sőt, mint mindjárt hallani fogják, évszázadnál is messzebb nyúló ökumenikus szellemben való neveltetésemnek mindeddig hiányzó láncszeme volt az örmény-katolikusok életébe, tevékenységébe való alaposabb bepillantás.
Miért emlegettem évszázadot? Ugyanis ökumenikus szellemű nevelésem, igaz csak úgy jelképesen, tudat alatt, de már a múlt század elején, több mint két évtizeddel világra jöttöm előtt elkezdődött. A lényeg: színtiszta, tősgyökeres református ősöktől származó, vastagnyakú kálvinista vagyok. Édesanyám, az alföldi Békés megyei Füzesgyarmatról, Édesapám a Székelyföldről, a Nagyküküllő menti Székelykeresztúr északkeleti csücskének Timafalva, vagy ahogy arrafelé mondják: Timafala negyedéből és a vele szomszédos Betfalváról származik, bár - talán már annak idején az ökumeniára gondolva, nagyszüleim az ugyancsak szórványvidéknek tekinthető Hunyad megyei Piskin, azaz ismét legyünk pontosak: Piskitelepen, magyar-román-szász vidék kellős közepén hozatták világra. Lévén nagyapám akkoriban dévai szász földbirtokon gazdatiszt. Na már most. Az én ökumenikus nevelésem mégis édesanyám kezdte el, még az 1910-es évek elején, nem sokkal 5. születésnapja után. Történt ugyanis, hogy az ő Édesapja szívbetegségben, 1908-ban elhunyt, s nagymamám 4 gyermekével özvegy maradt. 1912-ben viszont elvette őt feleségül az alföldi településre frissen kinevezett fiatal lelkipásztor, aki viszont unitárius volt. Tehát már új felekezet hatott a családra, s jó két étized múltán rám is. Közben volt egy kis világháború, és édesapám, mint a szászvárosi gr. Kún Kocsárd Református Kollégium 1915-ös maturandusa az iskolapadból egyik napról a másikra az Isonzo völgyi és doberdói lövészárokba került. Jól lövöldözhetett, mert a kezdő karpaszományost a háború utolsó napjai immár hadnagyi rangban, friss sebesültként a bécsi központi KuK kórházban találták. Súlyos sérülés folytán került oda, s ott a mellé rendelt ápolónő olyan gondosan pátyolgatta, hogy jó apám, mintegy neki, vagy legalábbis neki is köszönve életét, a kórházból kijövet azonmód az oltárhoz kísérte. Ekkor tudta meg, hogy neje izraelita. Tehát - ismét idegen beütés a reformátusok egyelőre még be sem tervezett református családjába. Édesapámék hamarosan elváltak, de a rövid frigynek is volt hatása rám, (Iskolai példa), jóllehet csak 1930-ban jöttem világra, és kezdtem iskoláimat állami, azaz görögkeleti iskolában, ahonnan a Kismester utcai görög-
katolikus apácák intézetébe, innen pedig az utolsó két elemi osztályban a Kossuth Lajos utcai német iskola lutheránus közegébe vezetett utam. Ilyen előzmények után lettem a Farkas és Petőfi utcai refkollégium diákja, s hogy azért a római katolikusok se maradjanak ki lelki világom alakítói közül, arról az 1948-as tanügyi reformnak nevezett merénylet biztosította iskolaegyesítés gondoskodott. Összecsaptak bennünket, hogy marakodjunk, de e helyett mi, régi alma matereink nemes szellemiségétől beoltva az erőszakkal szétrombolásra szánt iskoláinktól kapott útravalót egyesítettük, s lettünk egész életünkre szóló jó barátok. És most, annyi év után ismét itt vannak a katolikusok, méghozzá, a magyar-örmények. Közülük is a sportolók...Ezért mondtam az elején, hogy még így, nem éppen közvetlenül, térben és időben hol közelebbieket, hol távolabbiakat, de olyanokat vettem számba, hogy az idézett könyvbírálót ismételve: „akiknek társasága becses, szavai érdekesek, egyszerűek, minden frázis- és sallangmentesek, de sokat mondók, s ami fő: igazak!"
Részletes ismertetéshez, még inkább értékeléshez jóval hosszabb összefoglalóra volna szükség. Ezt is megkísérlem majd, kizárólag sportvonatkozású rendezvényre. Most röviden, az eleinte 8-lo főnyire tervezett összeállításban végül is félszáznál több férfiról és hölgyről. Egész rövid jellemzőikkel, névsor szerint. Azzal a megjegyzéssel, hogy a névsor elejére kívánkozó személyiséggel, utólagos engedelmükkel végül, de nem utolsó sorban szólok, mint az erdélyi örmény-magyar sportemberek leg-jelesebbikéről, akinek példája nemcsak az örmény-magyar sportembereket, de valamennyi sportolónkat ösztönözze követésre.
Tehát, lássuk, kik szereztek elismerést, megbecsülést a nemzetiségnek. Olyanok is, akik vegyes házasság révén, de csak bekerültek az örménymagyarok nagy családjába.
1. Anca Pálné, Kardos Márta - kolozsvári testnevelő-tanárnő, sokszoros országos bajnok, Európa-bajnoki ezüst- és bronzérmes evezősnő az 5o-es években, számos nemzetközi regatta díjasa, itthon a Snagov-tavon, a határokon túl Amszterdamban, a szlovéniai Bledben, az akkori nyugatnémet Duisburgban, a lengyel Poznanban, az egykori Posenben a franciaországi Maconban és Anglia fővárosában, Londonban. Férje édesanyja, Azbej Margit magyarnagykapusi földbirtokos lánya, a magyarul szakácsot jelentő Amirás család sarja révén került örmény családba.
2-6. A gyergyószentmiklósi Basilides-család. A sportsikerek alapkőletevője, néhai id. Basilides Tibor, majd fiai, a szintén testnevelő tanár Csaba és ifj. Basilides Tibor, mindkettő jégkorongozó. Tibornak is, két remek hokis fia, László és a legifjabb Tibor, Csabának pedig a sízésben jeleskedő lánya, Gyöngyvér.
7. Bonyhai György dr., nagyváradi sportorvos, a váradi labdarúgók, kosarazok és más sportágbeliek népszerű Dokija, más néven Zsizsi.
8. Brendusa Sebestyén Viszarion, volt kolozsvári teniszező, a vidék egyik legtechnikásabb játékosa, különösen párosban utolérhetetlen.
9. Buslik Gyula, Csíkszeredái labdarúgó.
10-12. Darvas István, kolozsvári kosárlabdázó, a híres Radák utcai Darvas vendéglős családból, aki az idén március 16-án hunyt el gyógyíthatatlan betegségben, New Yorkban és éppen ezen a héten, 11-én, kedden, helyezte el özvegye, Taub Gabriella, balettmesternő - Taub János színházrendező húga - és D. I. nővére, Darvas Mária emléklapját szülei sírján, a Házsongárdi temetőben. Darvas nővérének férje, Rad János, akit a román sajtó egyből Radunak keresztelt el, kiváló vizilabdázó, a KAC és Vasas játékosa, majd többszörös Duna távúszóbajnok a Braila és Galac között lebonyolított folyami versenyeken, Darvas húgának, Klárikának a férje, ifj. Deák Ferenc pedig remek fotós, köztük számos sporttárgyú fénykép készítője, mellesleg, mint egy New York-i múzeum fotósa vált ismerté.
13-15. Dobribán Gábor, László és Sándor, gyergyószentmiklósi, illetve Csíkszeredai jégkorongozók.
16. Donogán István - Kolozsvárról Budapestre került atléta, az 1932-es Los Angeles-i olimpia diszkoszvető- verseny 5. helyezettje. Eredménye: 47 m 07 cm.
17. Fejér András - székelyudvarhelyi, többszörös országos ifjúsági és
felnőtt bajnok asztaliteniszező, 1987 óta Németországban él, felvette anyai nagyapja, Konnerth nevét. Azóta a Jülici Tischtennis Club hivatásos, profi játékosa, számos országos és nk.-i verseny érmese, a Marosvásárhelyről odakerült Nemes Olgával az oldalán többszörös vegyes páros országos bajnok.18-19. Fejér Dóra és Imre. Dóra a Csíkszeredai első női jégkorong-csapat játékosa, a 3o-as évek elején, olyan társakkal, mint többek között Ajtony Árpádné, Veres Magda, Szopós Mária, Györgypál Magda, Schmidt Irén, id. Vákár Lajosné Dávid Erzsébet és mások. Fejér Imre, labdarúgó.
20-22. Germán András Ovídiusz, neje, született Király Éva, fiúk Attila, úszók, vízilabdázók, tornászok, jelenleg Budapesten élnek. A családfő, András Ovídiusz ma is állandó részvevője különféle veterán úszóversenyeknek, bejárja egész Európát és rengeteg érmet visz haza.
23-24. dr. Ghidrai György és nővére, dr. Ghidrai Éva, jelenleg Sandoviciné, teniszezők. Édesanyjuk Vitályos lány, Emília, tanítónő. Különösen az édesapja foglalkozását folytató fogorvos György példája dicsérendő. Túl a 70-en, még mindig aktív versenyző, szinte az egész nyarat végigutazza Európában, Klagenfurttól Saint-Tropez-ig, Barcelonától Keszthelyig és Salzburgtól a Riviéráig. Állandó részvevője és érmes helyezettje a korosztályos Európa-bajnokságoknak, több bajnoki cím birtokosa. Nővére, szemorvos, viszonylag korán abbahagyta a versenyzést.
25. Kabdebo Judit, egészségügyi asszisztens, a KMSC tőrvívónője, a legendás emlékű Ozoray-Schenker Lajos mester tanítványa. Háromszoros bronzérmes az ifjúsági bajnokságokon, 1961-ben országos felnőtt csapattag, olyanok társaságában, mint Orbán Olga, az első romániai olimpiai ezüstérmes, továbbá Orb Kató, Valszkayné-Zágoni Júlia-Lulus valamint Kovács Ferencné-Szaniszló Erzsébet, Lizi, 1998-ban meghívott és kitüntetett részvevője volt a Magyarok Világszövetsége Erdélyi Társasága, a VET kezdeményezésére megrendezett I. világtalálkozójának.
26. Kasszián Zoltán - kolozsvári gyorsúszó, 6-szoros országos serdülő és ifjúsági bajnok, a KMSVC volt sportolója, Jordáky Béla és Páll Árpádné Boros Enikő edzők tanítványa.
27. Keresztes Erzsébet, később Schneider Imréné - atléta, 1947-ben 27m 67 cm-rel országos felnőtt bajnok, az évi ranglista 3. helyezettje.
28. Keresztes Zoltán - nemcsak közismert keresztrejtvény-szerkesztő, szinte minden erdélyi magyar lap, sajnos túl korán végleg eltávozott munkatársa, egyébként kiváló atléta a BEAC kerületi bajnoka.
29. Kalinovszksy Béla - repülőmodellező, országos bajnok csapattag, a vitorlázó modellek csoportjában.
30. Kirkósa István - labdarúgó, a Vasas, majd a Kv. CFR, a Cámpulung
Moldovenesc-i, másnéven Moldovai Hosszúmezői FC, végül a Dermata labdarúgója, a csapatnak a kapust kivéve bármely posztján, átlagon felülit nyújtó játékosa. Roppant finom, az ellenféllel szemben, rendszerint leheletszerű megoldásokkal fűszerezett játékmódja miatt a bőrgyári szurkolóktól egyéniségéhez valóban illő becenevet kapott. Hosszú éveken át úgy buzdították: „Hajrá, Liliomfi!"31. Korobján Berta - tornász, a II. világháború utáni közvetlen időszak legeredményesebb kolozsvári versenyzője, sokszoros országos és Balkán-bajnok, a helsinki olimpián pontozóként vett részt, versenyzői pályafutása befejeztével főiskolai tanár a Testnevelési Egyetemen.
32. Lázár Alfréd - c síkszeredai j égkorongozó.
33. Lázár-Miklós - gyergyószentmiklósi teniszező és jégkorongozó
34-35. Lázár Réka és férje, Szabó Vilmos, világ- és Európa-bajnoki érmesek, bajnokok, jelenleg mesterek Németországban.
36. Nuridsány Béla, a KAC labdarúgója, a romániai válogatott történetének 6. hivatalos mérkőzésén, 1923. október 26-án Isztambulban 2:2-re végzett csapat játékosa, a Nuridsány, Gansl, Tritsch, Klein, Deutch (félreértés ne essék, ez nem német vagy osztrák ötösfogat) jobbszélsője.
37-38. A Pusztay házaspár, Béla és felesége, Wellmann Katalin. Bármennyire furán is hangzik a család örmény mivoltát Katalin biztosította. Édesapja édesanyja volt az örmény, Sárga Gergely kereskedő leánya, Sárga Júlia. Béla és neje nyáron teniszezőként, télen, a jégen szerepelt sikeresen. Kató, Kabdebó Judithoz hasonlóan szintén ott volt az emlegetett 1998-as I. Világtalálkozón. (És a Pusztay-akon átjutunk másik örmény családhoz, Placsintárékhoz. Mégpedig azért, mert a Kató nagyapjának, Sárga Gergelynek a Wesselényi utcai áruházát az örmény Placsintárék vásároltak meg.
Tehát, 39-40. Placsintár András és sógora Dr. Benke Sándor. Placsintár Bandi, a Piarista Gimnázium 1947-es érettségizettje, mint a fővárosi Alexandru Sahia filmstúdió kiváló operatőre számos sporttárgyú film forgatója vált ismertté, nővére, Placsintár Adrienne kozmetikusnő férje, dr. Benke Sándor, a KEAC és a Kv. Haladás jeles tőrvívója volt, civilben a Mezőgazdasági Akadémia kiváló tanára.
41. Potopszky Pál - a sportot támogató Csíkszeredái polgár, mai értelemben menedzser, sőt, idegen kifejezéssel szponzor.
42. Román-Domokos - a Kolozsvári Viktória szövetkezet, majd az Akarat szamosújvári születésű labdarúgója, nem tartozott az éppen legfinomabb hátvédek közé, őszintén megvallva, nem szívesen játszottam volna ellene.
43-45. A kolozsvári Román család. Az alapító: Román Jóska, autó- és motorkerékpár versenyző. Fia, Román Tibor, sokszoros súlyemelő bajnok és edző, számos fiatal tehetség, későbbi bajnok mestere, mellesleg atléta és gyorskorcsolyázó, ez utóbbiként országos ifi-bajnok. Tibor fia, a fiatalabbik Tibi, szintén I. osztályú súlyemelő. Az apa Tibor, szintén meghívottja volt az emlegetett világtalálkozónak.
46-48. A Szarukán család. Az apa, id. Szarukán László, többszörös országos és Balkán-bajnok atléta, vágtázó és távolugró, felesége: Bozeró Emília, országos bajnok középtávfutó, fiúk, ifj. Szarukán László, országos és Balkán-bajnok gátfutó. Az egész család meghívottja és kitüntetettje volt az 1998-as budapesti - Világtalálkozónak.
49. Zakariás István - kolozsvári tornász, öregcserkész.
50. Zakariás Zsolt - Csíkszeredai gyorskorcsolyázó, később osztrák bajnok.
51. Zárug István - gyergyószentmiklósi síző, edző, versenybíró, sportfelszerelés készítő, javító - Kolozsvárott hunyt el.
52. Zárug Gyula - Erdélyből Magyarországra ki települt akadály-, más néven díjugrató lovas.
53. Bogdán Imre
54. Bogdán Zoltán
55. Vászga József
És ezek után, végül, de korántsem utolsónak, anélkül, hogy bárkit is megsértenék, első helyre kívánkozóként szólok a nemcsak a névsor, de teljesítményei, elismerései révén is az élre leginkább érdemes sportemberről, dr. Aján Tamásról, aki 1939. január 12-én született, hol máshol, mint Szamosújváron, a még németül is Armenienstadtnak nevezett örmény városban. A jelenleg 63. születésnapjához közeledő sportember szüleivel a második vilgháború után telepedett le az anyaországban. Ma a magyar testnevelési és sportmozgalom egyik legismertebb, gazdag tapasztalatú és népszerű diplomatája. De egyben a rá minden bizonnyal büszkeséggel emlékező erdélyi, azon belül szamosújvári örmény-magyar őseinek is megbecsülést, elismerést kiváltó igaz sportembere, aki minden eddigi sikerét őseitől örökölt munkaszeretetének, szorgalmának, lelkiismeretességének és pontosságának köszönheti.
Ezt ma már nemcsak hazájában állítják róla határozottan és egyöntetűen, de így ismerik öt a legfelsőbb nemzetközi sportszervezet vezérkarában, s a jóérzésű, becsülete sportolók körében is. Tollforgató kollegám, mellesleg hosszú időn át a magyar legfelsőbb sporthivatal elnöki tisztjét betöltő vezetőtől tudom, miszerint Aján Tamás megbecsülése és munkájának szakmai-erkölcsi elismerése, hogy úgy mondjam, nem jön magától. És hozzáfűzte, hogy a NOB-nak most már jelenleg egyidőben második magyar tagját nem könnyű jellemezni. Legfontosabb vonásai a kompromisszumkészség, a lényeglátás és elemzőképesség, valamint a már említett pontosság mellett: a hallatlan munkabírás, szorgalom és kitartás. S ha (legalábbis ezideig) személyes követlen kapcsolatban még nem álltunk egymással, társakkal, beosztottakkal, sportolókkal beszélgetve levonhattam a következtetést, hogy a felsorolt megállapítások nemcsak a tisztségei betöltéséhez elengedhetetlen óriási munkamennyiség elvégzésére, hanem saját maga és mások képzésére is érvényesek.
Aján Tamás, sportvezetői pályafutását egészen fiatalon, 26 évesen, 1965-ben kezdte. A sporthivatal munkatársaként dolgozott különféle területeken. Előbb emlegetett erényeire felettesei korán felfigyeltek, s munkája elismeréseképpen 1968-ban kinevezték a Magyar Súlyemelő Szövetség főtitkárának. Ebben a tisztségben aztán 1983-ig állandóan újjáválasztották. Majd 1983-ban már az országos sporthivatal elnökhelyettesi munkakörét tölthette be, hat éven át, kereken 50 éves koráig. 1989-től a Magyar Olimpiai Bizottság újból és újból megválasztott főtitkára, egyben a Magyar Olimpiai Akadémia elnöke. Alapító tagja az Európai Súlyemelő Szövetségnek, később elnöke, jelenleg pedig tiszteletbeli elnöke a testületnek.
És ha egy üzlet beindul... mondhatnánk jó régi örmény, azaz örménymagyar szólással, akkor nincs megállás! 1970-ben rábízzák a Nemzetközi Súlyemelő Szövetség főtitkári teendőit is. Majd 1978-tól még csak elnökségi tagja, majd 1988-tól alelnöke a Nemzetközi Sportszövetségek Szervezetének, az AGFIS-nak. De még koránt sincs vége! Az 1988-as szöuli olimpiától 1992-ig- az albertville-i téli és barcelonai nyári játékok évéig a Nyári Olimpiai Játékok Sportszövetségének, az ASOIF-nak is. És tessenek csak várni még kicsiny ég, hogy Arany Jánost parafrazáljam. Az elmúlt évszázad és évezred utolsó évének, a tavalyi 2000-nek januárjától harcos és megalkuvás-nélküli tevékeny tagja a Nemzetközi Ajzószerellenes Ügynökségnek, a WADÁ-nak. Ezek mellett, címzetes egyetemi tanár, rendszeres előadója a Budapesti TF-nek és a Közgazdasági Egyetemnek. Ezek után senkit sem lepett meg, hogy a földkerekség legfelsőbb nemzetközi sportszervezete, az 1894-ben, Párizsban, 12 küldött, köztük a magyar Kemény Ferenc dr. megalapította NOB a tavaly, a sydyneyi nyári játékok előtt rendes tagjává választotta. Schmitt Pál mellett ő a második magyar jelenleg a testületben. Ott a legérzékenyebb tárgykörben, a világszerte állandóan napirenden levő és nagy viharokat kavaró ajzószer-ellenes háborúban már a nemrég leköszönt katalán Jüan Antonio Samarach, majd annak utódja, a belga Rogge dr. egyik legközvetlenebb tanácsadójának számít.
És nehogy elfeleljem. Aján Tamás, a Szamosújvárról elindult örménymagyar sportvezető az emlegetetteken kívül 11 éve működik a NOB „A sport mindenkié" (Sports of Ali) bizottságában és úgy ráadásként, tagja még az „Olimpiai mozgalom" (Olypic Movement) elnevezésű bizottságnak is. Tavaly, a Sydneyben, mellesleg az 1956-os melbourne-i után az Ausztráliában már másodszor rendezett olimpia előtt és a versenyek idején a súlyemelő versenyek igazgatása mellett a már említett Nemzetközi Ajzószerellenes (Dopping) Ügynökség végrehajtó bizottsági tagjaként is felelősségteljes ellenőrző tevékenységet fejtett ki.
Zárásul csak annyit: azt hiszem Aján Tamás eléggé gazdag cselekvési területeit ismertettem, alapállásáról, emberi magatartásáról és nemzeti hovatartozásáról híven fejezi ki a lényeget vallomása arról a szabályról, miszerint a NOB tagjai a szervezet képviseletét látják el saját hazájukban, és nem hazájukat képviselik a NOB-ban. Eddig a szabály. És most Aján Tamás krédója: „Nem túlzás, ha azt mondom, hogy mindent, amit a sportban elértem, a magyar sport előkelő hagyományainak, sikereinek, tekintélyének köszönhetem. Tapasztalatból tudom: a NOB-tagság olimpiai elkötelezettséget hangsúlyozó kritériuma korántsem zárja ki azt, hogy a fair play szellemében hazámnak is hasznára legyek. És ezt sohasem feledem el!"
Azt hiszem, ebben nincs mit kételkednünk, s mai találkozónk résztvevői nevében ismeretlenül, de mégis kissé ismerősebben kívánunk további sikereket Aján Tamás úrnak, gondolom, nem sértjük meg, ha így mondjuk: örmény- magyar testvérünknek és barátunknak!
1. Gyulafehérvártól északra, nyolc kilométerre, a Maros jobb parti teraszán áll a Jékely által gyönyörű versben megörökített marosszentimrei gótikus református templom.
Úgy állt ott figyelmeztetően, akár az örmények szent hegye, az 5122 méter magas Ararát, a török állam területén. A marosszentimrei templomot a Nagyszeben ostromára induló Mezid bég török serege felett aratott 1442-es győzelem emlékére emeltette a kereszténység ünnepelt hőse, Hunyadi János.
A kis templomnak ma már nincs gyülekezete, a hajdani magyarság már rég kihalt, még mutatóban sem akad egy a faluban. A templom falai omladoznak, ablakai és kövei töredezettek, harangja pedig már rég nem hirdeti Hunyadi 1456-os nándorfehérvári diadalát, amelynek emlékére a pápa világszerte elrendelte a déli harangszót.
Ha a marosszentimrei templomra gondolok, mégsem a romlás fájdalmát érzem benne, hanem az 545 évvel ezelőtti győzelem mámorát.
Tudom, hogy közöm van hozzá, olyanformán, ahogy az elfoglalt és megszállott Kolozsvárhoz és Szamosújvárhoz is, hiszen köveikbe, faragványaikba beépültek elődeink álmai is. Ezek az álmok pedig azt sugallják, hogy mi nemcsak múltjában, régi épületeiben, omladozó szentegyházaiban, a világtól elzárt falvaiban és árva temetőiben vagyunk jelen Erdély földjén, hanem az itt élő, közel kétmillió magyar és az általuk virágzó magyar kultúra okán is.
Ez a kis templom arra figyelmeztet, hogy ha elődeink álmát meg akarjuk valósítani, úgy csak a győzelemre kell összpontosítanunk. És ebben mindenkinek a maga lelkiismerete szerint kell eljárnia, és sohasem szabad elhárítanunk magunktól a felelősségvállalást, az elkötelezettséget és a cselekvést. Erdélyt mindenekelőtt magunkban őrizzük meg: emlékeinkben, álmainkban, könyveinkben és arról sohasem szabad letennünk, hogy a mi Erdélyünkből minél több maradjon meg utódaink számára. Hisz Erdély a mi hazánk is, és sohasem lehet számunkra idegen ország.
Hogy van az, hogy ahányszor csak átmegyek Marosszentimrén és megpillantom az omladozó falú gótikus református templomot, átjár az otthonosság érzete, és sokkal jobban érzem magam itt, mint egy hasonló nagyságú erdélyi román faluban?! Mert itt van valami, ami a másik faluból hiányzik. És annak a valaminek a neve: többlet. A többlet itt repdes a levegőben, az elhagyott templom köveiben, üres ablakaiban, itt van vele, körülöttem és bennem. A tekintetünkben, a mozdulatainkban, a kérdéseinkben, a szívünkben és a lelkünk mélyén.
2. A kilencvennyolc éves korában meghalt édesanyám szülőfaluja, Lisz-nyó, és a hegyoldalban fekvő temető jut az eszembe. Immár harminc éve is elmúlt annak, hogy halottak napján minden évben kimentünk a „sírokhoz", ahogy ő nevezte, hogy az elődök sírját rendbehozzuk, és elhelyezzük a kegyelet és emlékezés virágait. Köztük anyai dédapám, Bedő Károly, volt járási szolgabíró és felesége, dédanyám, Zárug Mária örmény származású tanítónő sírjára, aki 1828-ban született és 1896-ban 68 éves korában halt meg. Csak felnőtt koromban eszméltem rá - az erdélyi örmény településeket, Szamosújvárt, Erzsébetvárost, Gyergyószentmiklóst és Csíkszépvizet járva, hogy Zárug Márián keresztül nekem is közöm van az örményekhez. Nagyapám, aki ráeszmélésem előtt pár évvel, 87 éves korában halt meg, a sírba vitte édesanyja, Zárug Mária személyére, létére, eredetére vonatkozó minden információt, és a családi iratok között sem találtam egyetlen rá vonatkozó mondatot sem. Mindent, amit róla tudok, 1903-ban született édesanyámtól hallottam, akinek születése előtt hét évvel dédanyám már halott volt.
Ő az uzoni Temesvári báró testvérének leánya volt, Gyergyószentmik-lósról származott. Uzonban házi tanítója a Temesvári gyermekeknek, csak magyarul tudott, de nagyszülei még beszélték az örmény nyelvet. Itt ismerkedett meg dédapámmal, aki Lisznyóba vitte férjhez.
Lám, a 200 évvel előbb élt ükanyámnak szülei még örményül beszéltek, ami aztán fokozatosan kimaradt, és helyét a magyar nyelv foglalta el. Ha mai világunk forgatagára gondolok, úgy unokáim már fényévnyi távolságra kerülhetnek hajdani örmény őseiktől. Mégis, ahányszor csak ott vagyok a temetőben, a legszebb virágokat mindig az ő sírjára helyezem, és elhalt őseim közül őt érzem a legközelebb magamhoz. Mert ő a sokat szenvedett, hazánkba települt örmény népet idézi nekem, azt, amely magyarrá válása után is ragaszkodott őseihez.
3. A világ majdnem minden részén találkozunk velük. Őseik a királyszékes Aniban, Örményország akkori fővárosában - laktak.
Először a Krím félszigetre mentek, amely akkor a keresztény genovaiak fennhatósága alatt állott. Ott több helységben telepedtek le, de a tatár betörések miatt Lengyelországba és Moldvába menekültek. Kezdetben ott jól ment a dolguk, később azonban a moldvai vajdák kimondhatatlan kínzásokat mértek rájuk, azért, hogy hagyják el vallásukat, nyelvüket és szokásaikat. Az örmények inkább az országot hagyták el.
Talán nincs még egy nép, melynek történelme jobban példázná a megmaradásért folytatott szívós küzdelmet. A Kr. e. 612-ben alakult örmény rabszolgatartó állam hatalma csúcspontján a Kaszpi-tengertől a Földközitengerig terjedt. Ázsia e térségének legjelentősebb állama volt, amely az Ázsia felől a Földközi-tenger felé vezető legfontosabb kereskedelmi utak csomópontjában feküdt. Épp ez okozta vesztét is.
Perzsa, makedón, hellén, római, majd ismét perzsa, majd arab, török uralom alá került. Az 1555-ben kötött török-perzsa egyezmény értelmében, keleti részét Perzsiához, a nyugatit Törökországhoz csatolták, és majd csak 363 év elteltével, 1915-1920-as években alakult újra Örményország a Szovjetunió fennhatósága alatt. Igazi függetlenségét csak a szovjet birodalom szétesése után nyerte vissza. A hajdani főváros, Ani, Aniköy (Ani-falva) néven ma Törökország területén fekszik, és jelentős idegenforgalmi látványosság. Ugyancsak ide került az örmények szent hegye, az Ararát is, és a hajdani Örményország közepét jelölő Van-tó is.
4. Ha jól számítom, 762 éve annak, hogy az erdélyi örmények őseit elűzték Ani városából. Dédanyám révén én a huszonötödik generációhoz tartozom. És még mindig ott van bennem az örménységhez való tartozás tudata is. Mindezt egy pár látható jelnek tulajdonítom: a lisznyói temető sírkövének (amelyen ott van Zárug Mária neve), édesanyám pár mondatos emlékezésének és az erdélyi örmény településeknek. Mert csak ez maradt belőle, de ez elég, hogy segítségével egy régmúlt világot építsek fel magamnak. Ebben segítenek az itt élő örmény közösség önismereti és önmegtartó rendezvényei, amelyek elindítói között szintén sok a késői leszármazott.
Meddig él az ember, és hogyan él benne az a többlet, amit génjeiben hordoz?! Hogyan él bennem az örménység?!
Az ember addig él, amíg meg nem hal, de még utána is fennmarad utódai, rokonai, ismerősei emlékezetében, amíg ők is meg nem halnak.
Az idő rostáján mindenki kihull egyszer, de a közösség, melynek cselekvő tagja volt valamikor, nyelvében, szokásaiban, cselekvéseiben vagy csak tudatában tovább éltet mindenkit. Olyanformán, ahogy bennem is tovább él dédanyám emléke.
Erdélybe érkezésükkor anyai részről való dédnagyanyám ősei örmények voltak, később örménymagyarokká, majd a századfordulóra (1800) magyarörményekké váltak, hogy bennem székelymagyarrá lényegüljenek. De Zárug Mária révén van bennem örmény rész is, ettől jobban érzem magam, és gazdagabb vagyok. Mert őáltala nekem is közöm van az örmények több évezredes kultúrájához, amely a megmaradásért vívott szívós küzdelem példaképévé magasul előttem.
És ha évente egyszer-kétszer megállók a több mint kétméteres sírkő előtt, hogy virágot helyezzek reá, a marosszentimrei református templom tornya jut eszembe, amelyet a magyarok győzelmére emeltek öt és félszáz évvel ezelőtt.
Tudom, érzem, hogy ott áll előttem, a közelemben, és várja szavaim.
„Drága Dédnagyanyám! - mondom neki. Ez a sírkő, melyet a Te neveddeljelöltek meg, akárcsak a marosszentimrei templom tornya, a győzelmet hirdeti. A Te győzelmedet is. Hiszen Te nem haltál meg, mivel bennem újra élsz, és hét unokám közül - akik neked szépunokáid - majd csak találok egyet, aki tovább viszi az emlékezés fonalát. Sokat segíthetsz majd abban a küzdelemben, amelyet létünkért és megmaradásunkért folytatunk Erdély földjén, nap mint nap.
Mert, amíg csillag lesz az égen, fű a mezőn, amíg az erdőben fa nő és a Nap koronája világít ránk, nem adjuk fel jogos küzdelmünket. Örökké élj hát bennünk, és Isten éltessen, Drága Dédü..."
| |