|
|
Európában a XV. századtól kezdve egészen a XX. századig a cigánypolitika mindig kirekesztő volt. Ebben a tanulmányban nemcsak ezeket a politikákat, hanem a hozzájuk társuló igazoló magyarázatokat, valamint a különféle kormányok cigányok iránt tanúsított magatartásának alakulását kívánjuk nyomon követni. A bemutatott anyag alapjául egy olyan tanulmány szolgál, amely különböző országok kormányai és a cigányok közötti kapcsolatokat vizsgálja (Liégeois 1978,1979,1980a, 1980b).
Napjainkban természetesen nem minden cigány vándorló, de a század első feléig jelentős részük még az volt, s a közfelfogásban a róluk mint nomádokról kialakult kép mit sem változott. A különböző országok kormányai ezt a tényt mindig is számításba vették, minélfogva ezeknek a politikáknak az áttekintése érdeklődésre tarthat számot mindazok részéről, akik az állam és a nomád népek közötti kapcsolatok tanulmányozásával foglalkoznak.
Kirekesztés
A számkivetéses kirekesztés az az attitűd, amelyet majdnem minden ország egyhangúlag elfogadott. Nehéz elképzelni, hogy véletlenszerű intézkedésekről lett volna szó, hiszen újra meg újra megjelentek a törvényekben, időnként évről évre, évszázadokon keresztül. Az ellenszegülőket a legsúlyosabb büntetésekkel fenyegették. Németországban és Hollandiában az útjelző táblákon akasztófán lógó cigány férfi és megkorbácsolt cigány nő képe volt látható. Számos vidéken a harang megkondúlása jelezte a cigányok elleni hajtóvadászat kezdetét, egyben parancsot adva arra, hogy ellenállás esetén lőjenek. Jutalmat ajánlottak fel annak, akinek sikerül elfognia cigányokat, élve vagy halva, ami ugyancsak ösztönzőleg hatott. Más államokban a harangok félreverése nélkül is szerveztek hajtóvadászatokat: a XVIII. századi Hollandiában a Heiden-jachten (pogányok elleni hajtóvadászat) során a rendőrség, a gyalogság és a lovasság egyaránt a cigányok keresésére indult; Dániában 1835. november 11-én a cigányok elleni hajtóvadászat során több mint 260 férfit, nőt és gyermeket öltek meg (Kenrick-Puxon 1972:46).
* Liégeois, Jean-Pierre: Kormányok és cigányok. A kirekesztéstől az asszimilációig. Go-vernments and Gypsies: from rejection to assimilation. In: Rao, Aparna szerk. The Other No-mads. 1987:357-372. Köln-Wien: Böhlau.
A cigányokat elutasító jogi szövegek összehasonlításából világosan látható, hogy a tiltások nemcsak az ideiglenes táborozás bármely fajtájára, hanem magára a nomád életmódra és a letelepedési jogra egyaránt vonatkoznak. Ezért fordulhatott elő, hogy miközben tilos volt utazniuk, házat sem építhettek, és nem telepedhettek le. Ugyanakkor a helyi lakosok sem adhattak el számukra házakat. Évszázadokon keresztül a puszta tény, hogy valaki cigány volt, gályarabsághoz vezethetett; a nyilvánvaló cél a törvényes elnyomás volt. Mivel azonban mindannyiukat nem ölhették meg, más eszközökhöz kellett folyamodniuk, hogy jelenlétüktől megszabaduljanak. Különböző javaslatokkal álltak elő, pl. azzal, hogy küldjék el őket valamilyen csendes-óceáni szigetre, vagy abba az országba, ahonnan származnak. Arról azonban, hogy ez az ország hol lenne, maguknak az intézkedés meghozóinak sem volt fogalmuk. Néhányan az amerikai gyarmatokra mentek, mások a XVII. században a „grand renfermement"-tel távoztak, míg másokat csavargókkal és más úgynevezett deviáns személyekkel együtt kórházba zártak. Azokat, akiknek sikerült elszökniük, soha el nem évülő felfüggesztett büntetés sújtott. Törvényen kívüliekké váltak azon egyszerű oknál fogva, hogy cigányként éltek. Szigorú büntetés várt azokra is, akik alamizsnát adtak nekik, elbújtatták vagy egyéb módon segítették őket. Voltak olyan idők, amikor a király parancsának értelmében, ha egy nemest ezen vádak valamelyikében bűnösnek találtak, ez azzal a kockázattal járt, hogy megfoszthatták attól a kiváltságától, hogy igazságot szolgáltathat.
Azok tehát, akikre a kirekesztés politikája vonatkozott, vándorlókká váltak. A különféle szövegek csehországiként említik őket, de öt évszázad során ennek a terminusnak a definíciójával sehol sem találkozunk. A törvények, rendeletek, nyilatkozatok és előírások mind „csehországi [bohémiai] csoportokra és banditákra", valamint „csehországiakra, csavargókra, senkihez sem tartozó emberekre és szegény idegenekre" utaló megjelöléseket tartalmaznak. Azok, akiket a cigányokkal együtt említenek, mindig rossz társaság. Ha egyedül említik őket, a hangnem akkor is sértő: „egyiptomiaknak nevezett idegen csavargók" (XII. Lajos, 1504), vagy például „a közönségesen egyiptomiaknak vagy csehországiaknak nevezettek" (XIV. Lajos, 1666), vagy „olyan emberek, akik csak lopnak és rabolnak" (Colbert, Levelezés), „olyan emberek, akiknek élete soha véget nem érő önkéntes száműzetés, akik, miután egyik tartományból elűzték őket, megbánás nélkül távoznak egy másikba, ahol továbbra is ugyanolyan szélsőséges magatartást folytatnak" (1764-es nyilatkozat) vagy „csehországiakként ismert csavargó idegenek" (1864-es körlevél). Azon okok összegzésekor, amelyek az 1912-es francia törvény megszavazásához vezettek, Flandin szenátor a következőképpen említi őket: „... etnikailag behatárolható csavargók, románik, csehországiak és cigányok. Nyomorúságos szekereiken mindig rengetegen utaznak,... úgy látszik, mintha minden jog megilletné őket a mi országunkban, ... félelemben tartják a vidéket... Gyanús kordéhajtóik számára a meglehetősen kétes kereskedés csak ürügyül szolgál lustaságuk és fosztogató-rabló ösztöneik kiélésére.*
Mindazokban az országokban, ahol a törvénykezés erre a területre kiterjedt, hasonló pejoratív képpel találkozunk, ami azonban keveset árul el az ezen törvények által irányított populációkról. Miközben 1907-ben Dávid Ferdinánd képviselő kifogásolja a kormány csehországiakkal kapcsolatos erőtlenségét és gyengeségét, ugyanakkor egyetlen képviselő sem tudta definiálni a „cigány" szó jelentését, s újra csak a régi, sztereotip képet vették figyelembe a törvényhozáskor. Ahhoz, hogy a kirekesztéspolitika eredményes legyen, olyan képre van szükség, amely megbélyegez. S ez a kép nem sokat várat magára: abban a pillanatban, amikor a cigányok megjelennek, már kész is. A törvényhozónak pontosan erre a képre van szüksége, ezért sem tagadni, sem pedig enyhíteni nem próbálja azt, valamint igazságtartalmát sem kérdőjelezi meg. Épp ellenkezőleg: elfogadja, sőt, eltúlozza ezt a képet, melyet a törvényhozáskor alapul és ürügyül használ.
* Clemenceau és Reville képviselő, valamint Dubief, a szakbizottság elnöke ugyanazokat a szavakat használták egyidőben.
A törvényhozás keretein belül az elutasítás legkülönfélébb indoklásaival találkozunk. Mindenekelőtt, és gyakran a puszta tény, hogy valaki „csehországi", elégséges. Egy nő elítélhető azért, mert: „bohém életet él", vagy „bohém foglalkozást űz". Sokakat azért fogtak el és ítéltek el, mert „bohémeknek nevezték magukat", ami a többségtől való különbözőséget, és marginális életmódot feltételez. Asséo (1975:36-37) megjegyzi, hogy sem elfogadott etnikai, sem pedig kulturális sajátosságok alapján nem volt eldönthető, ki számít csehországinak. Sokakat, akik valójában nem voltak bohémek, azért ítéltek el, mert rossz társaságba kerültek, „bohémek" körében találták őket, vagy „bohémek módjára kereskedtek" (Vaux 1961:179). Ha valaki csehországi, akkor hajlamos arra, hogy megszegje az állam rendjét, ami bűnnek számít, és büntetést von maga után. Minden jól fegyelmezett államnak a rend irányába kell törekednie; a rend ugyanakkor ürügyül is szolgálhat arra, hogy intézkedéseket hozzanak azok ellen, akikről úgy tartják, hogy megzavarják azt, vagy akik hajlamosak erre. A csavargókkal és a társadalmon kívüli elemekkel együtt a „bohémiaiak ügye minden jól fegyelmezett államban mindig is a legnagyobb gondot jelentő problémák közé tartozott" (V. Lajos, 1724-es nyilatkozat). Hamarosan egy kalap alá vették őket a varázslókkal és jósokkal, később pedig a „veszélyes osztályok"-kal. Ezekhez az asszociációkhoz később további vádak társultak, ami végül teljes bizalmatlansághoz és elutasításhoz vezetett.
Az állam számára a cigányok elutasításának kérdése sohasem kulturális problémaként vetődött fel, hanem mindig társadalmi és gazdasági kontextusban. A törvényhozás tárgyát sem az „idegen ember", hanem az „idegen, furcsa" képezte. Még ha utalás történik is „idegen nomádok"-ra, valaki nem születésénél fogva csehországi, hanem azért, mert annak vallja magát, vagy vándorló életet folytat. Saját önfejű választásának köszönheti, hogy bűnösként tartják számon. Tehát, ha a cigányokat kizárják a társadalomból, csak magukat hibáztathatják.
Noha az elutasítás-politika legegyértelműbben a száműzetésben fejeződött ki, nem mondható, hogy ez lett volna a legpraktikusabb vagy leggazdaságosabb megoldás. A cigányok üldözéséhez időre és pénzre volt szükség, és a száműzetés-politika az állam részéről gyakran emberáldozatokat is követelt. A büntető rendszereket újra és újra felülvizsgálták, amikor az államnak emberi erőre volt szüksége (Foucault 1975:30). Ezért visszaeső bűzözők esetében a halálbüntetést először gályarabságra, később pedig a gyarmatokra történő száműzetésre változtatták, egyes időszakokban pedig a puszta tény, hogy valaki bohémiai, elegendő volt ahhoz, hogy gályarabként vagy száműzetésben végezze.
A XVII. századtól kezdve a cigány nőket száműzetés helyett gyakran közkórházakban, illetve a hozzájuk tartozó műhelyekben dolgoztatták, így a XVI. századtól kezdve a XVIII. századig bezárólag, miközben a szegényeket elítélték lustaságuk miatt, a cigányok addig furcsa társadalmon kívüliekből elkülönült társadalmon kívüliekké váltak.
A kirekesztéstől az elszigetelésig
Azonban hamarosan az állam részéről megnyilvánuló elutasítás többet jelentett, mint pusztán a lakosság bizalmatlansága, amely félt a varázslóktól és a jósoktól, és bűnbakokra volt szüksége. A lakosság nyomására a helyi hatóságok által kirótt tiltó intézkedéseknél is tovább lépett. Az elutasítás politikája önmagában nem bizonyult életképesnek, és lépésrőllépésre bizonyos technokrata elemekkel színezett humanista mentalitás kezdett megjelenni. A helyi hatóságok politikáját meghatározó fő elem továbbra is a számkivetéses elutasítás maradt, de országos szinten a retorika megváltozott, és a korábbiakkal ellentétben, cigányokkal kapcsolatos kivételes intézkedésekre ritkán került sor. Európában a XVIII. század nagyobbik részében a cigányok nomád élete egyfajta nyugtalanságot okozott. A vándor populáció szemmel látható növekedése az állam rendjének veszélyeztetését jelentette, hiszen „a fegyelmezés egyik elsődleges célja az emberek letelepítése: a fegyelmezés eszköz a nomadizmus legyőzésére" (Foucault 1975:22). A cigányok új adminisztratív státusza a csavargók státuszának felelt meg, a törvényen belül egyre több volt az átfedés, míg végül szabadon helyettesíthették egymást az általuk javasolt vagy előírt intézkedésekben. A Francia Büntető Törvénykönyvben 1810-ben írott és érvényben levő, a csavargásra vonatkozó törvénycikkelyek (269-271) jól példázzák, hogy a harc a büntetendő társadalmon kívüli életmód ellen folyt, nem pedig az elfojtandó kulturális sajátosságok ellen. Kísérletek történtek a cigányok „... közös településeinek felszámolására... és a »megosztás művészetének« segítségével egyfajta hasznos kommunikáció kialakítására, arra, hogy megfigyeljék, felülbírálják és szankcionálják minden egyes személy viselkedését, minden áldott pillanatban" (Foucault 1975:144-145). Ez a politika még a XX. század második felében is érvényben van; a törvényhozás előtti vitákban rendszeresen megvédik és hivatkoznak rá. Spanyolországban évszázadokon keresztül próbálták megosztani a cigányokat úgy, hogy utcánként egy-egy cigány családot telepítettek spanyolok közé. Csehszlovákiában a helyzet hasonló, az 1969-es francia törvény értelmében pedig a vándorlók száma egy település lakosságához viszonyítva nem lehet több, mint 3 százalék. A lakókocsitáborokra, társadalmi, egészségügyi és oktatási intézményeik szervezésére vonatkozó politikát is ez a szemlélet határozza meg.
A „megosztás művészetének" megvan a maga logikája, amely azt igazolja, és ürügyül szolgál, de ez már nem az elutasítás logikája. Az elutasítás idején hozott kivételes intézkedésekhez elegendő' indoklásul szolgált a megfélemlített társadalom által örökre megvetett cigány visz-szataszító, sötét képe. A most érvényben levő általános intézkedések azonban az egész népességre kell, hogy vonatkozzanak, kulturális sajátosságoktól függetlenül. Amíg az elutasítás politikájának soha nem kellett egyértelműen állást foglalnia a cigány kultúra megléte vagy nemléte felől, addig az asszimilációs politikának, mindenekelőtt az elszigetelés segítségével, úgy kell döntenie, hogy ilyen kultúra nem létezik, és meg kell próbálnia bebizonyítani, hogy az ember nem cigánynak születik, hanem azzá lesz. Ami csupán hallgatólagosan volt benne az elutasítás politikájában, az most nyilvánvalóvá válik. Franciaországban egy Joachim du Chalard nevű jogász már a XVI. században így gondolkodik a cigányokról: „...tulajdonképpen franciák, vagy álruhás majorcai emberek, akik megtanultak egy csak általuk ismert nyelvet, hogy mesterségüket sikeresen űzhessék" (Asséo 1975:19, lásd még: Vaux 1961:53). 1715-ben a Bearn-tartományok előírják, hogy a cigány nőket a gyarmatokra kell küldeni, hozzátéve, hogy „ha meg is büntetik őket, mindig lesz elég nő és tévelygő férfi, hogy gyermeket nemzzenek, akik annak rendje és módja szerint bohémiaiak lesznek" (Ancely 1956:81). Így alakult ki az az elképzelés, mely szerint egy cigány nem más, mint egy erkölcstelen pária fia. A kötelező asszimilációs politikára igen jó példa Spanyolországé, azé az országé, amely történelme során mindig is megpróbálta beolvasztani a cigányokat (Liégeois 1980b). Mária Terézia és fia, II. József felvilágosult abszolutizmusa ugyancsak kísérletet tett a cigányok asszimilációjára. Kényszertelepítéseket hajtottak végre, nyelvüket, ruházatukat, valamint nomád életmódjukat tiltották. Ugyanakkor kötelezővé tették a templomba járást, és 1773-ban arra is kísérletet tettek, hogy gyermekeiket elvegyék tőlük. 1856-ig a cigányok rabszolgák voltak a román fejedelemségekben, ami az elszigetelés szélsőségesebb példáját nyújtja számunkra. Nem arról van szó, hogy elutasították őket, hanem az állam, az egyház és a nemesség szolgáivá váltak már a XIV. században.
Az elszigeteléstől az integrációig
Az évek során a cigányok kötelező elszigetelése pont olyan irreálisnak és eredménytelennek bizonyult, mint korábban az elutasítás. Az emberbaráti szempontok egyre fontosabbá váltak, ami végül a testi fenyítés, illetve a fizikai szankciók, mint például az inaskodás vagy a gyermekek családjuktól való elszakítása, enyhüléséhez, majd megszűnéséhez vezetett. A büntetések tehát az „elviselhetetlen fizikai fenyítéstől a jogi kiszolgáltatottság felé tartottak" (Foucault 1975:16). Az új politikai szervezet, a jóléti állam új szociálpolitikával jelentkezett, ami a törvények szellemét is megváltoztatta. Ezen felül a csavargás, amely egy jól rendezett államban egyenlő volt az engedetlenséggel, elvesztette a jelentőségét, s a cigányok maradtak a legnagyobb számban vándorló európaiak.
Az új törvényekben említett egyén társadalmon kívüli, és arra van szüksége, hogy beilleszkedjék. Az integrációs politika legalább annyira nem veszi figyelembe a cigányok sajátos kulturális identitását, mint a kirekesztéses politika. Pontosan úgy, ahogy 1695-ben II. Károly, Spanyolország királya kijelentette, hogy: „bármely letartóztatott férfi vagy nő, aki úgy van öltözve, mint azok az emberek, cigánynak tekintendő"; 1969-ben néhány angol elöljáró rámutatott, hogy bárki, aki lakókocsit vásárol, vagy illetéktelen helyen parkol vele, cigánynak minősül, mivel olyan életmódot folytat. 1967-ben a Legfelsőbb Bírósági Londonban a cigányt úgy határozta meg, mint „aki egy olyan személy, aki nem áll állandó alkalmazásban, és nem rendelkezik állandó lakhellyel" (idézet Actontól, 1974). Ismét a vándorló életmód az, ami bárkit, akit abban bűnösnek találnak, cigánnyá tesz. A cigány fogalmának a meghatározása tehát a bűnnel összefüggésben történt. A XX. század második felének francia törvényei más oldalról közelítik meg ezt a kérdést. Itt a cigány szót soha nem használják, helyette a nomád kifejezés szerepel a megfelelő körülírással együtt. Ha imitt-amott történik is utalás bizonyos kulturális sajátosságokra, a hangnem mindig bíráló, az adott populációk elmaradottságát bizonyítandó, akik számára az üdvösség és boldogulás útját kizárólag a „normális" társadalomba való beilleszkedés jelentheti.
Az állam számára az integráció ténylegesen előnyösebb, mint az elszigetelés. Megfelel korunk mentalitásának: az integráció nem más, mint az elszigetelés humánusabb formája. Egyben hatásosabb is: az elszigetelt ember lázadozik, és nehéz megzabolázni, mivel bebörtönzött-nek érzi magát. Az integráció egyszerre radikálisabb és szalonképesebb: az elszigetelt embert büntetik, míg azt, aki integrálódik, megjutalmazzák, amiért „normálissá" vált; ha valaki letelepszik és felhagy a vándorlással, tovább már nem zaklatják, só't, ha bizonyos szabályoknak eleget tesz, még a szociális jólétéről is gondoskodnak. Végül, az állam politikailag is sokat nyer az integrációval: a társadalom peremén élő emberek, akár kizártak, akár elszigeteltek, társadalmon-kívüliek, míg azok, akik integrálódtak, már nem.
A finom megkülönböztetések művészete
A kirekesztéstől az elszigetelésen át az integrációig az érvek egyre változnak, újabb és újabb magyarázatokat kínálva, melyek egyre jobban megfelelnek céljuknak, nevezetesen az elutasítás vagy az asszimiláció valamilyen formájának. A korábbi érvek napjainkban egy látszólag kiegyensúlyozott politika finoman árnyalt támpontjaiként jelennek meg. A társadalmak megváltoztak, és ezzel együtt a törvényhozók devianciával és marginalitással kapcsolatos nézetei is. Az idők során a cigányokról kialakult kép is változott: a „kalandkereső", országúti bandita képét felváltotta a csavargóé, majd a nomádé, később pedig az „olyan emberé, akinek nincs állandó lakóhelye", végül pedig „azé az emberé, akinek nincs állandó jövedelme, ami lehetővé tenné számára a normális életvitelt". A legutóbbi meghatározás helyébe mára a „vándorló, kóborló emberek/nép" vagy pedig a „nomád eredetű emberek/nép" lépett. Ezek a meghatározások egyértelműen kerülnek mindenféle speciális kulturális identitásra történő utalást. A „nomád hajlam", amit ma a távoli eredet egyik jellemzőjeként említenek, sem tartalmaz semmilyen reális elemet. Mivel a kormány ezt az eredetképet irrelevánsnak tartja, egy cigány nem hivatkozhat rá, ha azt szeretné, hogy életmódját tartsák tiszteletben.
Az utazásnak és a vándorlásnak (migráció) különböző fajtái léteznek. A vándorlás tradíciójába beleszületett ember vándorlását abnormálisnak tartják, míg a vándormunkásét teljes mértékben igazoltnak, hiszen jogaiért és kötelességeiért képes felelősséget vállalni egy olyan társadalomban, amely befogadja őt, és ezért meg is kell jutalmazni. Ennek következtében a vándorlás földrajzi vonatkozása eltűnt, a kulturális vonatkozásáról nem beszélnek, a társadalmi pedig szervezett. Egy igen árnyalt retorika a tiltásokat jogosnak tartott ellenőrzésekkel, a megsemmisítést pedig állandó engedelmességgel helyettesíti, ami egyfajta látszatszabadság és a diszkrimináció megszűnésének illúzióját kelti. A cigány népesség jellemzése is igen árnyalt: bár szigorúan bírálják őket, úgy látszik, mintha tiszteletben tartanák a cigányokat. Egy, a „kormány cigány, csehországi stb. néven ismert populációk iránt tanúsított magatartását definiáló" levélben a Francia Interminiszteriális Bizottság, amely 1949 és 1969 között tanulmányozta ezeket a populációkat, arra a következtetésre jutott, hogy a cigányok híresek „természetes gondatlanságukról és lustaságukról" és „hagyományos piszkosságukról". Ugyanakkor azt sem szabad elhallgatni, hogy „a cigány személyiség szeretnivaló jegyeket is hordoz: különösen mélyen átérzik a szabadságot, sokan közülük zenészek vagy költők, igen nagy a családi összetartás, s a gyermekeik iránt tanúsított szeretetük már-már a szenvedély határát súrolja; a becsületről alkotott felfogásuk azonban gyakran igen megdöbbentő módon különbözik a miénktől.* Ezért integrálni kell őket, hogy javíthatók legyenek, kézbe kell venni őket, hogy be tudjanak illeszkedni. „A munka teszi majd lehetővé, hogy a cigányok erkölcsös emberekké váljanak." Ezeknek a következtetéseknek a szellemében, melyek a bizottság elnöke szerint a későbbi francia politika meghatározó elemeivé váltak, a cigányok és más vándorló népek egyfajta szánalom tárgyát képezik. A prefektusoknak küldött 1964. március 16-i körlevélben Maurice Grimaud nemzetbiztonsági tanácsadó a következőket írta a vándorlókról: „a legszegényebbek, az élethez, illetve annak szükségleteihez legrosszabbul alkalmazkodók közé tartoznak. Ősrégi, nyomorúságos életkörülményeik következtében kialakult szokásaik alapján felmenthetők." Mindez ahhoz a feltevéshez vezet, hogy az embernek joga, sőt, kötelessége, hogy megváltoztassa ezeket a körülményeket, például azzal, hogy letelepíti ezeket az embereket, s ezzel lehetővé teszi számukra az „életszükségletekhez" való jobb alkalmazkodást. Ezért a „bűnöző nomádok esetében történő rendőri beavatkozás is árnyaltabb kell, hogy legyen, mint korábban; az intézkedéseknek nem szabad figyelmen kívül hagyniuk az érintett egyén személyiségét, illetve magatartását." A vándorló most már nem félelmetes, hanem szánalmas. A rendőr helyébe a szociális munkás lép. Ha nem, a rendőrnek kell elvégeznie bizonyos szociális feladatokat, valamint részben a pszichológusét is, amikor megpróbálkozik a vándorlók integrációjával, ahogyan azt Maurice Grimaud javasolta egyszer egy körlevélben. De ahhoz, hogy mindez létrejöjjön, a sajátos kulturális jegyeket ismét csak figyelmen kívül kell hagyni azért, hogy a megoldandó problémák szociális, vagy szociálpszichológiai eredetűnek tűnjenek.
* A Bizottság jelentését 1979-ben, 30 évvel a megalakulása után tették közzé.
Ez a tagadási folyamat két irányban fejleszthető tovább. Először az adott kultúra jellemző jegyeinek és dinamizmusának minimalizálásával, illetve hamis interpretálásával, másodszor pedig a másodlagos jegyek felnagyításával, amelyek összeegyeztethetőek a kialakult kép szánalomra méltó oldalával. A felhozott érvek arra a felvetésre építenek, hogy a cigányoknak nincs saját területük, nyelvük nem más, mint nyelvjárások összessége, gazdaságuk marginális, csoporttudatuk pedig nem igazán érvényesül. Az erősen sporadikus cigány populáció ezen állítólagos jellemzőit a világ igen sok részén használják fel bizonyítékul arra, hogy a cigányok nem rendelkeznek „igazi" kultúrával. Az államok és kormányok a cigány társadalmi berendezkedés politikai aspektusait és az óhajtott változásokat egyaránt tagadják (Liégeois 1976), mivel meg akarnak akadályozni mindenféle politikai változást (vö. Balandier 1971:204). Ugyanakkor a kisebbség alkalmazkodási reflexeit felnagyítják, ami nem más, mint újabb támadás ellenük. Ezek kulturális jellegzetességek, amelyek a környezetből fakadnak, s mintegy a kultúra védelmét szolgálják, s abban a pillanatban, amikor a helyzet megengedi, el is tűnnek. De az asszimilációs politikát folytató kormányok úgy tesznek, mintha csupán ez a kultúra védelmét szolgáló burok létezne, amivel azt sugallják, hogy a burok valójában üres. Mindez megfelel annak a korábban kialakított képnek, amely egy szánalmas állapotban levő értelmetlen kultúrát tükröz.
A kormányok láthatóan pont olyan mesterségesen kezelik a cigányokat, mint amilyen mesterséges az a kép, amely bánásmódjukat inspirálja. Az asszimiláló azt a benyomást kelti, hogy pont olyan egyszerű egy kultúrát manipulálni, mint az általa erről a kultúráról kialakított képet. Erveiben rendre visszatér az a kívánság, hogy „úgy integráljuk ezeket a populációkat, hogy közben megőrizzük sajátosságaikat", s a helyes utat is kijelöli: a családi életet fenn kell tartani; kár lenne elveszíteni a folklórt, de a nomadizmus nem járható út; társadalmi berendezkedésük akadályoz bármiféle változást, nyelvük pedig hátráltatja a fejlődést; végül, az általuk űzött mesterségek a haladás útjában állnak. Tehát először is úgy dönt, hogy a cigány mesterségeknek nincs többé életterük, de valójában törvények segítségével fojtja el azokat, ami teljes ellehetetlenülésükhöz vezet. 1972-ben Franciaországban például egy házalónak, ha eleget akar tenni a rá vonatkozó törvényeknek, a szerződést több példányban kell kiállítania, ott kell hagynia az árut a vevőnél, majd néhány nap múlva vissza kell mennie a fizetségért. Ilyen körülmények között az a személy, aki nem tesz eleget a törvény előírásainak, egy-kettőre a Grimaud által említett „nomád bűnözők" egyikévé válhat. Az adminisztratív szervek kijelentik, hogy lakókocsiban lakni egészségtelen, de közben megfeledkeznek arról, hogy a cigányok megjelenésekor a vízcsapok elapadnak, s több városi lakókocsitáborban csupán vékony erecskék csordogálnak. Természetesen azt az érvet, hogy lakókocsiban élni igen egészségtelen, nehéz ürügyként használni akkor, amikor a gazdasági szükségszerűség építkezéseken dolgozó vándormunkások ezreit kényszeríti arra, hogy lakókocsikban vagy hatalmas építési telkeken lakjanak.
A finoman árnyalt megkülönböztetés művészete szorosan együtt jár a „tálalás" művészetével. Ez az úgynevezett integrációs időszakban figyelhető meg először, amikor a kötelezettségeket úgy kezdték el feltüntetni, mint az emberek által kért jogokat. Sőt mi több, az állam által előírt kötelezettségeket úgy vezették be, mintha azok az érintettek kívánságait vetítenék elő. A kulturális beilleszkedés folyamatának során a szociális munkások új szükségletekre hivatkoztak. Az, hogy valamit hogyan tálalnak, igen fontos szerepet játszik, amikor számokról van szó, és különösen akkor, amikor népszámlálásról: az elfogadott kritériumokat gyakran eltorzítják, amikor annak meghatározására kerül sor, hogy ki cigány, s ki nem, ki vándorló, s ki nem, aminek következtében az adatok jelentősen eltérhetnek (vö. pl. Fraser 1970, Hoóz 1968, INSEE 1961). Végül azoknak, akik az asszimilációs politika malmára hajtják a vizet, el kell törölniük a sajátos kulturális identitást. Massenet, francia népességi és migrációs igazgató (French Director of Population and of Migrations) a következőket írta: „A nomád eredetű népekkel kapcsolatos politikának nem az etnikai sajátosságok hivatalos elismerését kell megcéloznia, hanem a valódi integrációt és az érintett csoportok fejlődését. Ez természetszerűleg magában foglalja a rasszizmus elvetését, beleértve a jóindulatú rasszizmust is, ami a civilizációk közötti eltérésekre irányítja a figyelmet, ahelyett, hogy összetartozásukat hangsúlyozná" (Massenet 1970:20).
A XX. század vége felé közeledvén az asszimilációs politika kialakította azt az álláspontot, amire szüksége van; korunk, amely lehetővé teszi egy ilyen álláspont létezését, egyben olyan kor is, amely szeremé, ha kritikusnak, humanistának és ésszerűnek tartanák. Egy koherens politika támogatásához igen szilárd érvekre van szükség, és előfordulnak olyan esetek, amikor az „elképzelt kulturális alkalmazkodás" politikája nem tudja megkerülni a társadalmi determinizmus törvényeit, és ha nem hajlandó beismerni azt, hogy vereséget szenvedett, arra kényszerül, hogy a kötelező kulturális alkalmazkodás politikájává váljék" (Bastide 1971:95). De a kötelező kulturális alkalmazkodás nem divatos korunk ideológiájában, ezért a kulturális dimenzió szerepét a társadalmi dimenzió kell, hogy betöltse. Az árnyalt megkülönböztetés művészetét nem más, mint két korábban különálló tényező, a technokrácia és a humanizmus egysége hívta életre. A humanizmus, miután ráébred, hogy önmaguk ellenére nem képes az embereket boldoggá tenni, összefonódik a technokrata szellemmel, hogy megfelelően árnyalt érveket dolgozzon ki az asszimilációs és integrációs politika igazolására. A technokrácia adja az eszközöket, a humanizmus pedig a retorikát.
A nemzetközi trend
Az Európa Tanács által kiadott szövegek elismerik a vándorló népek sajátosságait és a sajátos cigány identitást. Az Európai Bírói Együttműködési Bizottság (European Committee of Judicial Cooperation) 1976-os jelentésében felhívja a figyelmet arra, hogy néhány európai ország, függetlenül attól, hogy tagja-e az Európa Tanácsnak vagy sem, a vándorló népek cirkulációját ugyancsak megnehezíti, s „nem igazán támogatja a természetüknek megfelelő vándor életmód megvalósítását, s így a nomád identitás megőrzését sem". A jelentés arra ösztönöz, hogy „véget kellene vetni az önkényes kilengéseknek, amelyeknek a vándorlók jogilag ki vannak téve", és azt javasolja, hogy adjanak ki egy speciális személyazonosságot igazoló kártyát, ami bizonyos jogokkal ruházza fel őket. Egy évvel később egy, elsősorban a hontalan vándorlókkal foglalkozó szakértői tanács számos javaslattal állt elő: „A tagállamokat, mivel hatáskörükben áll a külföldiek belépésével és letelepedésével kapcsolatban megkülönböztető módon eljárni, fel kell szólítani, hogy biztosítsák, hogy semmiféle megkülönböztetést nem tanúsítanak az utazó emberek felé viselkedésük, vagy nomád életmódjuk következményeként (pl. amiért csoportokban utaznak stb.). Az állam területén történő letelepedés engedélyezésekor tilos bármilyen megkülönböztetés azzal az indoklással, hogy valaki nomád életmódot folytat.*
* Vö. Rapport final d'activité du comité restreint d'experts sur les nomades apatrides. Strasbourg, 1977. június 14-15. CCJ(77)24.
Érvelésében azonban minden ország gondosan ügyel arra, hogy még a látszatát is elkerülje annak, hogy a diszkrimináció hátterében a nomád életmód húzódik meg. A nemzetközi jog okfejtése eddig jól mutatja, hogy mennyire nehéz és bonyolult a vándorlónak jogorvoslatot találnia. Az általuk benyújtott kérelmeket elfogadhatatlannak nyilvánítják, mivel „az otthoni jogorvoslatot" nem merítették kis teljes egészében, és visszaküldik őket abba az államba, amely az irántuk tanúsított bánásmódjának köszönhetően mindezért felelős. Végül ez vezetett ahhoz, hogy 1977-ben cigány családok a következő panaszt nyújtották be Hollandia és a Német Szövetségi Köztársaság ellen: „A kérelmezők főként amiatt panaszkodnak, hogy lekezelő módon bánnak velük, mert nincsenek papírjaik, hogy igazolják magukat, és nem is tudnak hozzájutni azokhoz. Ezért aztán sem letelepedniük, sem pedig legálisan állást vállalniuk nem lehet. Csak két lehetőség közül választhatnak: vagy szociális segélyt kapnak, ami biztosít ugyan egy minimális életszínvonalat, de összeegyeztethetetlen emberi méltóságukkal, vagy még mélyebbre süllyednek az illegalitásba, ami viszont emberi létüket alapjaiban veszélyezteti. A kérelmezők azt is sérelmezik, hogy a diszkrimináció áldozatai, hiszen azért fosztják meg őket jogaiktól, mert egy kisebbséghez tartoznak, hontalanok, állandó lakhellyel nem rendelkeznek, és konzuli védelemben sem részesülnek." De Az Emberi Jogok Európai Bizottsága úgy véli, hogy még nem merítették ki az összes hazai jogorvoslati lehetőségeket, s ezért a kérvényeket eleve elfogadhatatlannak ítélik.* Mindez jól példázza, mit is jelent valójában a finoman árnyalt megkülönböztetések taktikája, s bár az Emberi Jogok Európai Egyezménye (European Convention on Humán Rights) 4. jegyzőkönyvének 4. cikkelye megtiltja „a külföldiek kollektív kiutasítását", de a jog különbséget tesz abban az esetben, ha „a csoport minden egyes tagjának az ügyét külön-külön tárgyilagosan és megfelelően tanulmányozzák.** Mindez lehetővé teszi, hogy egyéni kiutasító rendeleteket adjanak ki.
* Vö. Bizottsági döntés, 1977. július 6. 7823/77. számú kérés, 48 kalderás cigány az NSZK és Hollandia ellen.
* Vö. a 7011/75. sz. kérés utáni döntés, Becker vs Dánia (in Goy 1980).
Noha az Európa Tanács publikációiban használt terminológia elismeri a vándorlók jelenlétét, ezt nem minden egyes állam fogadja el. „Bizonyos országokban a »cigány« szót kifejezetten olyan valaki megjelölésére használják, akinek nincs állandó lakhelye, és nomád életmódot folytat. Ezért, valamint annak következtében, hogy ezeket az embereket nehéz egyértelműen megkülönböztethető etnikai csoportokba osztani, ebben a jelentésben a »cigány« és »nomád« szavakat azonos értelemben használják" (Wiklund 1969). Ehhez hasonlóan a Miniszterek Tanácsának az európai nomádok társadalmi helyzetére vonatkozó javaslatait tartalmazó 75-ös határozatában (13) az angol szövegben leggyakrabban használt szavak a 'gypsy' és a 'nomád'. Franciaország néhány más országgal egyetemben nem fogadja el ezeket a megjelöléseket. A francia törvény „nem használja a »nomád« szót, mert annak lekezelő felhangja lehet; a szó ugyan előfordul az Európa Tanács egyik szövegében, de nem biztos, hogy helyesen fordították le" (Massart 1969:65). Massenet (1970:20) szerint nem másról, mint az „Európa Tanács egy rosszul időzített javaslatáról" van szó, amit láthatóan „egyfajta jóindulatú, de fordított rasszizmus" inspirált, „amely elsősorban a civilizációk közötti különbségeket emeli ki, nem pedig a hasonlóságokat". A beolvadásnak tehát előfeltétele a hasonlóság. Amíg a Miniszterek Tanácsa szerint „a nomádok kulturális örökségét és identitását meg kell őrizni",* addig a Wiklund-jelentés arról tesz említést, hogy a nomádokat házakban telepítenék le, és a Közgyűlés „úgy véli, hogy a cigány populációt integrálni kell a modern európai társadalomba, amihez az Európa Tanács tagállamai kormányainak összehangolt tevékenységére van szükség".** A szövegek egyszer az elismerést, máskor az integrációt részesítik előnyben. Itt a humanizmus és a technokrácia még nem elegyedik egyfajta koherens retorikában.
ENSZ-kiadványokban először 1977-ben történik utalás cigányokra a Gazdasági és Társadalmi Tanács Emberi Jogi Bizottságának, valamint a Kisebbségvédelmi és Diszkriminációellenes Albizottságnak a szövegeiben. Az idevágó határozat „előírja, hogy az ország határain belül élő cigányok számára ugyanazokat a jogokat kell biztosítani, mint az ország többi lakói számára".***
* Vö. 75(13)-as határozat függelék, Általános politika, 4. paragrafus.
** Vö. 563(1969)-es javaslat a cigányok és más európai nomádok helyzetével kapcsolatban. 1969. szeptember 30., 2. paragrafus.
*** Vö. 1977. augusztus 31-i határozat, Doc.E/CN4/Sub.2/399;47.
A határozat első változata egy záradékot is tartalmazott, amit azonban később elvetettek: „Ugyanazokat a jogokat kell biztosítani ... elismerve, hogy a cigányok, helyesebben mondva romák, indiai eredetű történelmi, nyelvi és kulturális kapcsolatokkal rendelkeznek.* A határozattervezetben az albizottság „felszólítja azokat az országokat, amelyek határain belül cigányok élnek, hogy biztosítsák számukra az őket megillető jogokat". A végső szöveg azonban korlátozottabb és kétértelműbb. 1979-ben a Nem-Kormányzati Szervezetek Bizottsága (Committee of Non-Governmental Organizations) azzal a javaslattal állt elő, hogy a Romani Unió konzultációs státuszt (Roster Category) kellene kapjon, amit a Gazdasági és Társadalmi Tanács biztosítana. **
De miközben az illetékes albizottság 1977 augusztusi ülésén hangsúlyozta, hogy „egy kisebbség elismerése mindenekelőtt a kulturális identitás megőrzését jelenti", és köztudott, hogy „számos európai országban a cigányok továbbra is a legrosszabb bánásmódban részesülő kisebbségek közé tartoznak", és „az etnocentrizmuson alapuló perdiszpozíció, valamint a kisebbségi csoportok ellen irányuló előítéletek pszichológiai gyökereinek tanulmányozása rendkívül fontos,*** változatlanul óriási szakadék tátong az ENSZ javaslatai és az államok magatartása, valamint a diszkrimináció kérdését érintő nemzetközi szövegek és azok gyakorlati megvalósítása között.
Konklúzió
Az elszigetelésen és integráción keresztül megvalósuló kirekesztés és asszimiláció között nincs középút. A „cigány probléma" mindig is olyan megoldásokat hozott, amelyek megfelelnek a cigányok eltűnésének. A cigányok, azaz a „népek alja", ahogy a spanyol szerző, Fernandez de Cordoba nevezte őket 1615-ben, nem túl nagy számban fordulnak elő, és nem mind vándorlók. De mégis mind félelmetesek, politikailag és pszichológiailag egyaránt. A társadalom elé tárják annak fóbiáit és lidércnyomásait, és az ismeretlen képe, amelyet minden korszak felépít, nem más, mint egy ellenkép illusztrációja, ami felszínre hozza a képet megalkotóban létező feszültségeket.
* Vö. 1977. augusztus 26-i projekt, Doc.E/CN4/Sub.2/L./670; 4 a 3 ellenébeni elutasítással, 14 tartózkodással.
** 1979. április 11-i 12. sz. határozat. A Romani Unió egy nemzetközi cigány szervezet (vö. Liégeois 1976-1986).
*** 1977. október 24-i doc. Doc.E/CN/4/Sub.2/399.
A kép példáját adja annak, amit az azt kialakító csoport az „ellentétéről" tart, s amelytől szabadulni akar. így tükrözi azt, ami egy korszakot foglalkoztat, s ezért, ha azt vizsgáljuk, hogyan bánik egy közigazgatás a cigányokkal és más vándor népekkel, történelmi-politikai elemzését kapjuk azoknak, akik körülöttük élnek (vö. pl. Asséo 1975).*
A társadalmi és politikai rend kedvéért a cigányt és a vándorlót soha nem aszerint definiálják, amilyen valójában, hanem aszerint, amilyennek lennie kellene. Ha elutasításról van szó, bárki cigány lehet; de amikor a respektus kérdése merül föl, a hatóságok tiszta lelkiismerettel állítják, hogy még soha nem találkoztak „igazi" cigánnyal. (Az „igazi" cigány kifejezés használatáról lásd Acton 1974, Liégeois 1985, 1986.) A törvénykezés kényszeríti instabil életmódra, s később ezzel a címkével ruházzák föl; a törvények kényszerítik arra, hogy kiegyensúlyozatlanul éljen, majd pedig kiegyensúlyozatlannak tartják. A politikai és gazdasági szférában történő alkalmazkodásának dinamizmusa nem mint valóságos érték jelenik meg a róla kialakított képben, hanem mint mesterséges és felületi tulajdonság.
Egy olyan törvénykezés szorításában él, amely politikai aktivitását agresszívnek tünteti fel, és hagyományos gazdasági tevékenységeit illegálisnak nyilvánítja. Alkalmazkodási stratégiái a róla kialakult kép méltatlan elemeit erősítik, ami csak hátráltatja, és megvetik, amiért alkalmazkodni próbál. A törvény a kialakult képet erősíti, és a kép újra csak a törvényt, amit pedig ésszerűsítenie kellene. Akik csehországiak, azokat elűzik; ha már elűzték őket, továbbra is az elűzetés tárgyát képezik, és ez végül összekapcsolódik a csehországi fogalmával. A cigányokat úgy tekintik és úgy jelölik meg, mint „nomád eredetű személyeket", akiket újra adaptálni kell azért, hogy a társadalom részévé váljanak; ha egyszer az újraadaptálás tárgyát képezik, akkor úgy tekintik őket, mint akiket még nem adaptáltak, és az adaptációhiánya szorosan kapcsolódik a róluk már korábban kialakított képhez. A hibáztathatót hibáztathatónak tartják, és hibáztatják is, és mivel a hibáztatott szükségszerűen hibáztatható, az is marad.
Koltai Ágnes fordítása.
*A kormányok és cigányok közötti kapcsolatokat részletesebben ld.: Acton 1974, Ken-rick-Puxon 1972, Liégeois 1985,1986, Vaux 1961.
|
|