Még néhány évvel ezelőttig is, ha a mai megyerendszer német származású lakosairól volt szó, hajlamos volt a szakma a zempléni térségben fekvő Rátka, Hercegkút és Károlyfalva településein koncentrálódó német kisebbségről beszélni. Ez nem azt jelenti, hogy ne lett volna tudomásunk más megyei német népcsoportokról, de ezek mindegyikének eredetével nem foglalkozott korábban a történeti kutatás. A zempléniek gyökerei azokhoz a sváb családokhoz nyúlnak vissza, akiket a regéczi uradalom telepített le birtokán az 1750-52-es években. Telepítésük oka, hogy az évszázadok harcai után elnéptelenedett észak-magyarországi uradalmak szívesen látták a földműves munkákhoz jól értő német telepeseket. E települések a vidék egymáshoz közeli területein helyezkednek el, lakói etnikai hovatartozásukat sokáig igen zárt közösségben tudták megőrizni. Ugyan mára teljes mértékben magyarrá váltak, beilleszkedtek a többségi társadalomba, de tudatukban őrzik német gyökereiket és büszkén tekintenek magukra, mint Magyarország legnagyobb nemzetiségére.
Sajószentpéter Borsod megyéhez hasonlóan nem nemzetiségi vidéken fekszik. A német népcsoportok tömeges megjelenése éppen ezért csak elég későn, a gazdasági feltételek megfelelő szintre jutásának időszakában, a 19-20. század fordulóján történt. Korábban a megye etnikai viszonyai elég vegyes képet mutattak ugyanis, a 17-18. század elején a török pusztítások, később a török elleni felszabadító harcok, majd a Rákóczi-szabadságharc a népesség nagyarányú pusztulását eredményezték. Ezek a pusztítások főként a végvárak környékét érintették, és a környező megyék területéről érkező lakosság főleg azokat a területeket tekintette vándorlása elsődleges céljául.
A németajkú csoportok megjelenése Sajószentpéteren mégsem volt új, hiszen már korábban is éltek németajkúak a településen, de számuk jelentékenynek nem volt mondható, „csak” az államszervezet kiszolgáló intézményeinek alkalmazottaiként, vállalkozókként, magánszemélyként voltak jelen. Volt köztük jegyző, orvos, tanár, börtönőr, vasúti őr, zöldségkereskedő, vendéglős, tehát velük képes volt működtetni a települést az államhatalom.
A számottevő német nyelvű etnikum megjelenése másodlagos betelepülésnek mondható, hiszen Magyarország más, korábban német elemekkel betelepült vidékeiről jöttek az itt kedvezően alakuló gazdasági lehetőségek miatt. A 19-20. század fordulóján sem egységes népcsoportok érkeztek, hanem a német népcsoportok különböző válfajai telepedtek meg itt. Elsőként kell említeni a mezőgazdasággal foglalkozó svábokat, az iparban foglalkoztatott cipszereket, bulénereket és más németajkú iparosokat. Betelepülésük, itt végzett munkájuk jelentős mértékben hozzájárult Sajószentpéter és a környék, ezáltal az ország fejlődéséhez is.
A németek betelepítését az egri püspökség és káptalan indította el 1731-ben (Kerecsend, Egerszalók), majd követte Grassalkovich Antal, aki 1743. április 24-én Debrőn (jog)biztosító levelet adott ki uradalma, Debrő vár alatti területének Al-Döbrő név alatti betelepítésére. Aldebrő település valójában ekkor keletkezett, a mai Feldebrő határában. Feldebrő megmaradt tisztán magyar településnek, csak a 19. században érte a szomszédos német falvakból jelentős német beszivárgás. A püspöki domíniumban német telepeseket kapott még 1758 és 1773 között Maklár, Nagytálya és Kápolna, a Grassalkovich-birtokon pedig Kompolt 1754-ben.
A németek a 18. században nem első ízben jelentek meg ezen a tájon, ugyanis az egri püspökség a középkorban nyugat-európai latinus népelemek kíséretében németeket is hozott birtokaira. Az újkori telepítés mértéke a Kárpát-medence újkori német migrációjában, a Schwabenzugban nem volt jelentős. Annyira nem, hogy a hazai németség történetét összefoglaló munka a Heves megyei németeket meg sem említi.
A hét Heves megyei faluból, ahová a földesurak az egykorú kifejezéssel élve „németeket szállítottak”, 5 egri egyházi birtok volt, 2 pedig a hercegi uradalom területén feküdt. Mindkét birtokosnak mások lehettek a telepítési módszerei, mert az első 5 falu (Egerszalók, Kerecsend, Maklár, Kápolna, Nagytálya) telepesei a mai Németország különböző helyeiről verbuválódtak, heterogén közösségek voltak, míg a herceg két falujának telepesei (Aldebrő, Kompolt) viszont egy-egy szűkebb területről toborzott, valószínűleg azonos tájszólást beszélő és hasonló szokásokat gyakorló csoportot alkottak. Belőlük szervesebben összetartozó, homogén közösség alakulhatott ki, amely anyanyelvéhez is a legtovább ragaszkodott.
A Heves megyébe települt németek származáshelye igen különböző, annak ellenére, hogy számuk nem volt nagy. Elsőnek a Rajna völgyét és környékét kell említeni (Trier, Köln, Svábföld), ahonnan a legtöbben érkeztek (Egerszalók, Kerecsend, Aldebrő, Nagytálya). Elzászból csak két településre kerültek telepesek, bár ők nagyobb számban: Kompolt, Nagytálya. Bajorország több településéről (Ulm, Bamberg, Baden) pedig csak Kápolnára és Egerszalókra költözött néhány család.
A felsorolásból kitetszik, hogy a telepesek a német nyelvterület milyen sok és egymástól távoli pontjairól elindulva jutottak el Heves megye falvaiba, ezért nyelvileg, néprajzilag különfélék lehettek, mondhatni Heves megye területe a német császárság miniatűr népességi mása lett. A diverzitást még fokozhatta, hogy egyes falvakban, magyarok és szlovákok mellé települtek, és új lakóhelyük társadalmának csak egy részét, mégpedig annak is kisebb részét képezték. Mindössze három falu (Aldebrő, Kompolt és Nagytálya) lakosságának volt német többsége. Ez a helyzet már a 18. században prognosztizálta a német nemzetiség beolvadását, ami hosszabb-rövidebb idő alatt be is következett. Az egymás nyelvjárását nem, vagy alig értő telepesek hamarabb asszimilálódtak nyelvileg, hisz közvetítő nyelvként a magyart voltak kénytelenek használni. Hogy mindez erő hatására történt volna, azt maga telepítésük célja is cáfolja, hisz a földesurak érdeke az volt, hogy jó és megbízható munkaerőhöz jussanak, amivel nincs összhangban erőszak vagy kényszer alkalmazása.
A német jobbágyok részére a letelepedéskor a földesúr részéről 6 évi mentesség járt, ehhez járult még az államhatalom 6 évi mentessége. Ilyen fokú mentességben magyar telepes még 1734 előtt sem részesülhetett. Az egri püspökség még a 12 év letelte után is jelentős kedvezményeket nyújtott a németeknek, ugyanis a nagytályai telepesek, akik 1773-ban telepedtek meg a településen, még 1785-ben is ingyen kapták az épületfát a püspökség birtokairól. A telepítés külső körülményei annyiban változtak, hogy a betelepülő azonnal telekre ült, és az előre kiosztott házhelyek beépítésére a földesúr saját erdejéből adott épületfát, majd kiadta a szántóilletőséget is. A ház és a föld aztán azonnal véglegesen rögzítették az új telepest.
Betelepülésüknek csak akkor maradt nyoma, ha az adott településen előzőleg már magyarok laktak, ugyanis a magyarok névadása tükrözi beköltözésüket ragadványnevek formájában, pl. Kápolnán, ahol a németek utcáját Német sornak hívták. Ahol lehetőségük volt egyedül alakítani a település formáját, ott kettős névhasználat maradt fenn, ugyanis a lakosság az egyiket kizárólag egymás között használta, a másikat pedig csak hivatalos fórumokon. A telepesek nem szólhattak bele a települések formájának alakításába, mivel a földesúr határozott instrukciókkal látta el őket a falu formájára nézve. Ennek következtében mindenhol gondos alapossággal kimért telkekre épülő, soros-utcás falutípus alakult ki. A telepítések folytatódása során a falvak csak az uradalom engedélyével terjeszkedhettek. Ezt a kiváltságot Aldebrő meg is kapta, és így alakult ki a ma is használatban lévő Öregfalu és Újfalu elnevezés. Az udvarformát tehát készen kapták a telepesek, de az udvar beépítése egyéni volt, és általában a magukkal hozott hagyomány befolyásolta. A felépült házak komfort fokozatáról a néphagyomány úgy tartja, hogy évtizedekkel megelőzte a környék magyar parasztházait, ugyanis a lakószoba már akkor padlózott volt. Heves megyébe rajtuk kívül azonban más német nyelvű csoportok is érkeztek. Az igaz, hogy a német parasztok kizárólag a három nagybirtokos telepítő akciója nyomán jutottak el e vidékre, addig a német iparosok saját kezdeményezésre vándoroltak be, és e beszivárgás már a spontán jobbágyvándorlás korában megindult. Átvonuló helyük Hatvan volt, majd sorra ellepték a Heves megyei városokat. Így lett németté a 18. század végére Eger és Gyöngyös iparossága. Grassalkovich Antal az Aldebrőre telepített németekkel jelentős dohánykertészetnek vetette meg alapjait. A környék falvaiban a magyarok már korábban is foglalkoztak dohánytermesztéssel, de nem hivatásszerűen, hanem csak szórványosan. Az aldebrői német telepesek egyetlen foglalkozása és keresetforrása a dohánykertészet lett, mert a határban telki szántókat, réteket nem kaptak, hanem kertjük végében egy-egy hold kiterjedésű dohányföldet, valamint földesúri szolgáltatásaikat is főként dohányban fizették meg. A debrői dohány a Magyarországon forgalomban lévő dohányfajták között egyike volt a legjobbaknak. Az új telepesek először csak házaik kertjeiben kísérelték meg a dohány termesztését, majd látva kísérletük sikerét, nagyobb telkeket kértek az uraságtól, mely a falut környező szőlőföldeket adta át nekik erre a célra. Aldebrőn így sohasem alakult ki jobbágytelken élő parasztság, hanem a zsellérházakban lakó dohányosközség. A 18. század végén a debrői dohányosok sikereinek láttára Verpelét, Tófalu, Kápolna, Kompolt, Szalók, Kerecsend és Maklár népe is megindította a később verpelétinek nevezett, de valójában a feldebrői magyar parasztok által 1730 táján megkezdett és az aldebrői német újtelepesek által 1743 után népszerűvé tett dohányfajta termesztését.
Noha a dohány ekkor már általánosan ismert volt az országban, kevesen termesztették. Ennek oka nem csak a termelés földrajzi szétszóródottságában, a vidékek különböző éghajlati viszonyaiban keresendő, hanem társadalmi és gazdasági okokban. A dohány ugyanis nemcsak jó talajt és kedvező – melegebb – éghajlatot igényelt, hanem sokirányú kézi munkát is, amely addig ismeretlen volt a hagyományos magyar földművelésben. A telepeseket, akiknek a megérkezése egyszerre mozdította ki a régi lakosokat megszokott gazdasági életéből, hiszen az eddig területeket velük meg kellett osztaniok, általában nagy ellenszenvvel fogadták, ezért is húzódhatott oly sok személy a rokon nyelvű új településre. Az új lakosok megszaporodása pedig lehetetlenné is tette volna nagyobb fajta, e vidéken divatos telek alakítását, és rászorította őket is a föld intenzív kihasználására.
A Heves megyébe települt németek révén az egész magyarországi dohánytermesztés fellendült, ugyanis a németek tevékenysége nem maradt a megye határain belül. A dohánytermesztés kibontakozása, ha a rendelkezésre álló adatokat végigtekintjük, nagyon egyenetlen képet mutat. Egyes helyeken már a 18. század elején is jelentékeny mennyiségű dohányt találhatunk, míg máshol az összeírásokban nyoma sincs, ugyanakkor később egyes régi dohánytermesztő helyekről is eltűnik és teljesen új helységekben írják össze. 1850-51-ben a kincstár jogkörébe sorolták a dohány termesztését és értékesítését. Meghatározták a felvásárlási árakat, majd folyamatosan szabályozták a termesztés lehetőségeit, s ezen belül közvetett módon a birtok-kategóriák szerinti termesztési területet is. Ez volt az egyetlen növény, amelynek termesztésébe és értékesítésébe az államhatalom irányító módon beleszólt. A monopólium életbelépése következménye volt a 19. század első évtizedeiben mind nagyobb területen tért hódító termesztésnek, s bevezetése a kincstári adójövedelem közvetett fokozását célozta. A monopólium bevezetésének hatása az lett, hogy a dohánytermesztés országos centrumai átcsoportosultak, a termesztésnek új körzetei alakultak ki és az uradalmi birtokokon kibontakozó dohánytermesztés nagy hozamú ún. tömegdohányok alkalmazásával rohamos fejlődésnek indult.
A nagy levelű, tömegdohányokat az Alföld keleti, homokosabb területén, főként Szabolcs megyében kezdték termeszteni, a dohánytermesztésbe újonnan bekapcsolódó földbirtokosok. Ebben az időben, az 1880-as években vált a vidék az ország dohánytermesztésének centrumává. A kisparaszti termesztők háttérbe szorulásának folyamata Magyarország nagy dohánytermesztő területein a 19. század utolsó évtizedére lényegében befejeződött. Ekkor szilárdult meg az új társadalmi réteg, az uradalmi feleskertészek, vándordohányosok rétege. Ennek a falu lakóitól elkülönülő rétegnek bázisát a korábbi parasztdohányosok alkották, ugyanis a monopólium bevezetése után a paraszti kistermelők nem kaptak termelési engedélyt és jó részük kénytelen volt elszegődni uradalmi feleskertésznek és a dohánytermesztésbe a nagybirtok adta lehetőségek között bekapcsolódni. A feleskertészek vándorlásai elsősorban azok a területek felé irányultak, ahol a dohánytermesztésnek nem voltak hagyományai és a kifejlődő uradalmi dohánytermesztésnek nem volt meg a szükséges munkaerő ellátottsága. A Heves megyei dohányosok fő felvevőpiaca e tekintetben a Nyírség volt. Az első kitelepülők valószínűleg Verpelétről, esetleg a két Debrőről indultak el, amely falvaknak a legjobb híre volt a dohánytermelésben, és amelyekhez, főleg Verpeléthez később is szívesen kapcsolták a környékbelieket is. Számtalan esetben fordult elő, hogy a szomszédos falubelire is csak azt mondták Szabolcsban: „hevesi, verpeléti”. Egyes adatok utalnak arra is, hogy Szabolcsba a Jászságból mentek előszőr kertészek, így pl. az Ibrány melletti Micsurin telepnek nevezett Tuskolány-majornak, mely régtől fogva dohánykertészek tanyája, korábban Jásztelep volt a neve.
E kirajzás különben évente igen nagymértékű volt. 30-40-50 család is útra kelt az év elején és csak egy pár érkezett vissza belőle az év végére. Méltán írhatta a Hevesvármegyei Hírlap egyik 1894-i számában a lap verpeléti levelezője: „Pusztulunk, veszünk” című rövid helyi beszámolójában: „Elköltöznek a lakosok idegenbe, jobb hazát keresni, mert az atyáskodó kormány kivette kezükből a kenyeret, elvonta tőlük a dohánytermelési engedélyt… Verpeléten, ahol ezelőtt 4.500 lakos volt, alig van 3.000. Fel-Debrőről a múlt évben több, mint 100 család vándorolt ki. De legnagyobb a kiköltözés Al-Debrőről.” A dohánykertészek vándorlásának lényeges okai az uradalmak különböző szolgáltatásai, a gyakori felmondások voltak. Az állandó vándorlás másik mozgatórugója az ország egy-egy dohánytermesztő területén kialakuló munkaerőfelesleg volt.
Egy-egy dohánytermesztő központ, mint például Heves országrésznyi területeket árasztott el uradalmi dohánykertészekkel. A szakavatott dohánykertészekhez szorosan kapcsolódtak a bérmunkás dohányosok. Míg a kertészek a dohánytermesztők az uradalomtól függő, saját földdel nem rendelkező társadalmi rétegét alkották, addig a bérmunkás dohányosok a falu nincstelenjei közül kikerülő, létükben más jellegű munkához is kapcsolódó összetevőjét alkotják a falunak. A dohánymunkákban az uradalomtól függetlenül a kertészekhez kötődtek, bérüket a kertészekkel kötött megállapodás alapján kapták, gyakran részt vállaltak a kertészek harmados munkájában. A kertészgazdák feladata, minthogy éppolyan dohánymunkát végeztek, mint az átlagos dohányos, nem is annyira e munkák felügyelése, vezetése volt, hanem inkább a munkalehetőségek biztosítása, a dohánymunkához szükséges kellékek előteremtése és a szükséges helyre való szállíttatása volt. A rendszer sajátossága volt, hogy a külön személyekre osztott dohányföldeken mindenki a saját beosztása szerint dolgozhatott. Mindenekelőtt feladata volt sok helyen a kertészek létszámának fenntartása és pótlása ügyes személyekkel.
Őt küldték el kertészt fogadni pl. Verpelétre, Aldebrőre, Feldebrőre, ahol a rokonaiból, ismerőseiből könnyen tudott megfelelő munkáscsoportot összeállítani. Neki szóltak azok, akik rokont, jóbarátot be akartak juttatni, vagy idegen helyről maguk is be akartak jutni. Ő érintkezett az úrral, az uradalom vezetőjével, és az ő ajánlatára kötötték meg az új emberekkel a szerződést. Ha az uradalmak új kertészséget telepítettek, akkor ritkán tudták kertészek révén összetoboroztatni a szükséges dohányosokat. Ez csak olyankor járt sikerrel, ha a közelben találtak Heves megyéből származó kertészt, aki vállalkozott a szükséges létszám előteremtésére. Ilyen esetben ez az ember lett az elsődohányos, vagy dohányosgazda, azaz a kialakuló kis kertészközösség vezető személye. De előfordult az is, hogy az uradalmak ispánt, csőszt, gazdát, vagy más parancsolót küldtek a Tarna menti falvakba, hogy egy-egy majorba szerezzenek dohányost. Ilyenkor ezek megszálltak egy-egy kocsmában vagy esetleg háznál és kidoboltatták , hogy aki szerződni akar, az a jelzett háznál vagy kocsmában jelentkezzen, ahol a szerződési feltételeket is megismerheti. Némelykor 2-3 szerződési lehetőséget kínálgató ispán és gazda is időzött a falvakban, a helybelieknek pedig bőven volt alkalma latolgatásra, válogatásra. Az uradalmi kertésztelepek önálló családi egységekből tevődtek össze, ahol a dohányosok az uradalmi földből kiszakított táblákon, önállóan és együttesen dolgoztak. A falutól való elkülönülésükhöz jelentős mértékben hozzájárult, hogy a dohány magas jövedelmet biztosított számukra.
A dohányosok a falu lakói által lenézett, de a falunak mindenkori legvagyonosabb rétegét alkották. A termelt értéknek megfelelően a dohánykertészek járandóságai, állandó évi juttatásai, általános ellátottsága lényegesen jobb volt, mint a faluban gazdálkodó parasztoké. A dohánykertész évi jövedelmének legfontosabb részét munkadíja, azaz a dohánybeváltáskor kapott összeg fele jelentette. A fele arányban történő részelés csupán elvi megállapodás volt a kertész és uradalom között, az év végi elszámoláskor ugyanis a különféle levonások (biztosítás, pajtakopási díj) után a kertész már csak az összjövedelem 38-40 %-át kapta. Ebből a pénzből még azon naturáléknak az értékét is levonták, melyet a kertész az uradalomtól utólagos kiegyenlítésre kapott. Ezen naturálék az 1820-as évektől terhelték a dohányosokat, és következtükben alakult ki, hogy a termelt dohány feles a földesúrral. További jövedelemcsökkentő tényező volt az is, hogy a kertész saját díjából fizette a munkák idejére felfogadott munkásait. Összességében a kertész évi tiszta jövedelme a megtermelt érték 18-20%-a volt.
A dohánykertészek vagy feles dohányosok külön telepeken, a falu szélén vagy a falutól távoli tanyákon, az ún. dohányos vagy kertész tanyákon éltek. A telephelyek nem csak a falutól különültek el, hanem egy-egy telep befelé is zárt egységet alkotott. A kolóniák nagyságát az határozta meg, hogy egy dohánykertész 5-6 holdnál nagyobb területen nem dolgozhatott. A hevesi dohányosok vándorlásaik közepette eljutottak a mai Borsod-Abaúj-Zemplén megye különböző területeire is. Legfőbb központjuk a Sajószentpéter melletti Dusnokpuszta lett. A sajószentpéteri Római Katolikus plébánia anyakönyveinek vizsgálata szerint a legkorábbi adat a hevesi svábokra vonatkozólag 1888. március 29-én kelt, amikor is a plébánián megkeresztelték Schneider Béla aldebrői dohánykertész és Jakkel Borbála házasságából születetett Anna nevű lánygyermeket.
Dusnok első írásos említése a 14. századból való, a 15. századig önálló falu, sőt Sajószentpéter határában Cseb mellett a legjelentősebbnek tekintik, azonban ekkor a háborús események alatt feldúlják, a falu a tűz martaléka lett. Mindezt bizonyítja, hogy Sajószentpéter első gabonadézsma jegyzéke 1548-ban, már pusztaságként említi. Hosszú ideig semmit nem tudni róla, Fényes Elek 1844-ben még a népes puszták között sem említi. Nem szerepel a Statisztikai Hivatal 1900-as adatai között, sem a Sajószentpéteri járásra vonatkozólag, sem Sajószentpéterrel kapcsolatban. Maga a dusnok szó szláv eredetű, de jelentésének több értelmezése is akad. Az egyik szerint a dusenik szó magyarosodott alakja, melynek jelentése lélekváltó. Olyan szolgálatot, szolgákat jelent, akiket a meghalt földesúr még életében vagy végrendeletében szabadon bocsátott, illetve szolgául más egyházi javadalmaknak ajándékozott azzal a kikötéssel, hogy halálának évfordulóján lelki üdvösségéért gyászmisét mondjanak, és halotti tort rendezzenek. Más értelmezésben szintén szláv szó, a zdusitsja, megizzadni szóból származik, mely a Borsod megyei Dusnokpuszta földrajzi elhelyezkedésére utal, miszerint míg egy fuvaros Sajószentpéterről Múcsony felé a mocsaras területeken keresztülgázolt, addig becsületesen megizzadt. Tóth Péter Sajószentpéterrel kapcsolatos kutatásai alapján tudjuk, hogy a település jegyzője, Vadászy Görgy összegyűjtötte a környék földrajzi neveit az 1860-as évek elején, melyet rövid várostörténeti áttekintéssel is kiegészített. Ebben a gyűjtésben szerepel Duzsnok helység töredék jegyzéke is, melyet Bíró Csontos Mihály 1864. május 30-án írt alá. Ebből a következők derülnek ki Dusnokra vonatkozólag: „a birtokosokat kivéve görög katolikusok lakják, akik a múcsonyiakkal rokonságban állnak, mellettük pedig mint pusztát, a szolgálatban levő béresek és cselédek lakják.” A jegyzék említést tesz arról is, hogy Dusnokon lakott egy időben Angyal Bandi a híres betyár is. Az 1864-es jegyzék a Dusnok határában előforduló földrajzi nevek felsorolásával zárul, melyek a következők voltak: Bujár és Sóstó, Kis Cseb, Nagy Cseb.
|
| 1. kép: A dusnoki határ földrajzi nevei. (BmT. 196/2.) |
Dusnokpuszta németekkel való betelepülése fellendülést hozott a korábban oly sokáig néptelen falu életébe. A római katolikus plébánia anyakönyveinek vizsgálata kimutatta, hogy Heves megyéből zömmel német származású családok kerültek Dusnokra. Ők a következők: Helgert (Hergelt), Spitzmüller, Schneijder, Schuster (Suszter), Hermann, Jakkel és Schweitzer. Az anyakönyvek érdekessége, hogy kiderül belőlük az is, hogy nem csak német származású családok kerültek ide a hevesi településekről, valamint, hogy nem minden család esetében volt a kiinduló pont valamely korábban dohánytermesztéssel kapcsolatban említett hevesi település, mely alátámasztja a dohányosok vándorló életmódját. Hogy ki hívhatta a megye területére a főleg Hevesből származó dohánykertészeket, arra pontos források nincsenek, de a ma élő leszármazottak tudatában egybehangzólag az szerepel, hogy a Ragályi és Szirmay grófok voltak azok, akik inspirálólag hatottak a dohánykertészekre. Ezt támasztja alá, az a levelezés, melyet a 19. század végén sajószentpéteri római katolikus plébános, Lipp Károly és a Főegyházmegyei Hivatal folytatott. Az 1898-as levélváltások lényege, hogy a helyi lelkész értesíti elöljáróságát, miszerint a gróf Szirmay Alfréd tulajdonát képező sajószentpéteri uradalom eladásara kerül. A helybeli községi elöljáróság tagjai vannak megbízva azzal, hogy az eladást lehetőleg a község kisebb birtokosai között parcellázva közvetítsék. Ma elő leszármazottak szerint a mindehhez szükséges forrásokat a Dusnokra költözők a Mecenzéfi Bank hiteléből biztosították.
 |
| 1.számú térkép: A Dusnokra települt dohánytermesztéssel foglalkozó svábok származási helyei |
A Dusnokra települt svábok mind mélyen hívő, vallásos emberek voltak. Vallásosságukat jól példázza, hogy 1922-ben saját földjükből adományoztak egy darabot, az újonnan épülő templomuk számára. A község már korábban is rendelkezett közösségi térrel, amely a lakosok lelki üdvét volt hivatott szolgálni, de az 1723/33. évi plébániai összeírás egy összedőlőben levő kőtemplomról tesz említést, melyet a reformátusok már korábban birtokba vettek. Az új templom építése a település újranépesülése után, az iskola elindulásával párhuzamosan vette kezdetét. A Dusnok-csebpuszta-i iskolaszék 1921. május 1-én, Sajószentpéteren tartott ülésén határoztak arról, hogy a hitközség kötelezettséget vállal arra, hogy iskolai tantermet és tanítói lakást épít. A helyi oktatás ügyében muszáj volt valamit lépniük, hisz a letelepülők nagy számát jól példázza a Keller László sajószentpéteri római katolikus lelkész, az Egri Főegyházmegyei Hivatalnak írott levele is, melyben tudatja a hivatallal, hogy a frissen beköltözött 37 dohánytermesztő család 196 tagjának legnagyobb része katolikus, és közülük 39 tanköteles korú gyermek él, akik oktatását meg kell oldani.
A helyiek az állást államsegély igénybevételével akarták megszervezni. A m. kir. vallás- és közoktatási miniszter rendeletében beleegyezését adta a Sajószentpéter-Dusnok-csebpusztai római katolikus felekezeti elemi népiskola tanítói állásának szervezéséhez, mégpedig 1921. szeptember 1-vel kezdődő hatállyal. A tanítói állásra alkalmazandó tanító/nő fizetésének kiegészítéséhez szükséges összeget a fent jelzett időponttól kezdve államsegélyként engedélyezte. Az iskolafenntartó a tanító javára tisztes lakást és illetményt v. törvényszerű lakpénzt, továbbá évi 1400 korona fizetést biztosítani tartozott. Az iskola és a vele szomszédos templom 600 négyszögöl területen épült, Papp Károlyné 1921-ben tett adományából. A területet tévedésből a közbirtokosság nevére telekkönyvezték, és csak később írták a Dusnok-csebpuszta-i Római Katholikus Egyház nevére. Az oktatási intézmény építési költségei 300.000 koronára rúgtak, mely a hívek önkéntes közadakozásából, és a szomszédos községek vármegyei engedéllyel gyűjtött adományaiból gyűlt össze. Az elkészült iskola első tanítójának, szabályszerű pályázat útján, a Néptanítók Lapjának 1921. november 3-i, 42-44. számában meghirdetett módon, az egyetlen jelentkezőt, Fürj Alajost választották meg 1921. november 22-én. A frissen kinevezett okleveles tanító feladatai közé tartozott a mindennapi és ismétlő éves tankötelesek oktatása, ünnepnapok előnapján a délutáni istentisztelet vezetése, felmerülő szükség esetén kántori teendők végzése, valamint a község híveinek nyilvántartása.
A templomot, pontosabban kápolnát 1922. október 8-án, a Magyarok Nagyasszonyának ünnepén avatták fel. Építésével kapcsolatban bizonyos bonyodalmak merültek fel az Egyházmegyei Hivatalnál. A probléma abban állt, építéséről korábban az egyházmegyei hivatal nem tudott, és felszólította a helyi plébániát, hogy tudassa mily módon, terven, költségen és szerződés alapján folyt a kivitelezés. A helyzetet tovább bonyolította, hogy a plébánián sem lelték fel a hivatal által kért iratokat! A lakosok vallásos hitét bizonyítja az is, hogy pl. Belancsik József az iskola telkén kőkereszt állítására alapítványt tett, 100.000 korona összegben. Az útszéli keresztek lehetnek közösségi és egyedi célúak, általánosan ismert szakrális jelek, jelezhetik a faluközösség határát, a katolikus jelenlétet, személyes jellegű keresztnél óvó-védő, hálaadó, emlékeztető szándékot. Az útszéli keresztek többségét többségét hálából, fogadalomból, engesztelés miatt állították, és Magyarországon állításukról a középkor óta beszélhetünk. Temetőjük a plébániai anyakönyvek tanúsága szerint 1911. október 22-én „nyílt”, amikor is eltemették Lipcsik Joakim földműves és Kovács Anna háromhetes, veleszületett gyengeségben elhunyt ikergyermekét, Sándort és Józsefet temette el Lipp Károly sajószentpéteri lelkész.
 |
| 2. kép: A befizetést igazoló nyugta Belancsik József alapítványáról (EFL. 1547: 5174/1923.) |
Az 1920-as években több alkalommal is megüresedett a dusnoki tanítói állás, ugyanis 3 alkalommal is tanítóváltás történt. A poszt alacsony státuszát bizonyítja, hogy a tanítói díjazás minden alkalommal a vallás- és közoktatásügyi miniszter 1921. augusztus 19-én kelt 136854. sz. rendelete alapján évnegyedes előleges részletekben adható legkisebb helyi javadalom volt. Fürj Alajost Stefán Margit okleveles tanítónő váltotta, akinek mint női alkalmazottnak alapfeladatain kívül a leányok kézimunkára való oktatása is kötelessége volt. Az intézmény, ha szerény körülmények között is, de folyamatosan működött, és az 1930-as években tankötelesei már a sajószentpéteri Állami Elemi Polgári Iskola padjaiban is megjelentek. Működését biztosította az a kedvezmény is, melyben 1925-ben részesült, miszerint az akkori tanító, Mészáros Ferenc tanító helyi javadalmát az átlagtól eltérően 1925. július 1-1927. szeptember 30-ig a mindenkori tanítói kezdő illetmény 10, 1927. október 1-től további intézkedésig 20%-ában állapította meg, a vallás- és közoktatásügyi miniszter 63.754/1925. VIII. b. üo. szám alatti rendelete. Ennek oka a kis számú hívek saját költségén keresztül vitt építkezése volt. A szerény lehetőségek közötti intézményfenntartást segítették az 1920-as években azok a miniszteri rendeletek, melyek alapján a Kisgyőr-Mocsolyás-telepi és a Sajószentpéter-Dusnok-csebpusztai római katolikus elemi iskolák számára ingyenes tanszersegélyt biztosított az oktatási tárca. Ennek részeként kapott az iskola földgömböket, fali térképeket, méter mértékeket.
 |
| 3. kép: A sajószentpéteri állami népiskola egyik osztályának órarendje az 1935/36-os tanévben (B.-A.-Z. m. Lt. VIII.-324/13/8) |
A közös telken található két épület iskolakápolnaként funkcionált egészen 1978-ig, amikor is új templomot épített az egyházmegye. Az egykori iskola ma már Közösségi Házként működik, a kápolna pedig eredeti funkcióját ellátva szolgálja ma is az ott élők lelki életét.
 |
 |
| 4-5. kép: Az iskola és a kápolna épülete az 1978-as átépítés előtt és ma |
 |
| 6. kép: Az épülő templom 1978-ban |
Sajószentpéter etnikai összetételét nagymértékben meghatározta a Sajó-völgyének szénbányászati kutatása, melynek következtében a 19. század végén sorra nyílnak a kisebb-nagyobb bányatársulások által üzemeltetett bányák. A bányák üzemeltetéséhez szakképzett munkaerőre volt szükség, és mivel Sajószentpéter közvetlen környéke ennek jórészt híján volt, az ország különböző bányavidékeiről próbáltak a tulajdonosok bányászokat ide csalogatni. Az ideérkező bányamunkások nemzetiségei összetétele vegyes képet mutatott. Megtalálhatóak voltak köztük cseh, lengyel, román, német, szlovák és magyar etnikumú munkások is, döntő többségében azonban szlovákok és németek érkeztek Sajószentpéterre. A magyarországi bányászat ekkor már évszázados hagyományokkal rendelkezett, sőt Borsod vármegye első bányái sem az 1890-es években nyíltak. A Borsod, Gömör, Kishont és Heves megyékben talált és termelésbe vont szénkészlet a régióban található vasércbányák értékét is jelentősen megnövelte. A borsodi szénbányászat és az arra épülő borsodi vaskohászat a magyar acélipar egyik legfontosabb alapját jelentette. A Sajó völgyében és a Bán völgyében Borsodnádasdig feltárt széntelepek és az egymás után megnyíló szénbányák szolgáltatták a vasút építésehez szükséges sínek előállításhoz szükséges hőmennyiséget. A diósgyőri vasgyár 1870-1890-es évekbeli korszerűsítése, az ózdi vasgyár fölfejlesztése és a Miskolc környéki helyi ipar kibontakozása egyre növekvő, biztos piacot jelentett a borsodi szénnek. A szénbányászat fejlődése szükségessé tette, hogy a gazdaságos szénszállítás érdekében jelentős mértékben fejlesszék a helyi vasúthálózatot is. Ennek keretében megépítették a Miskolc-Bánréve-Ózd, majd az ebből leágazó Disznóshorvát-Ormospuszta-Rudabánya közötti szárnyvonalat, amely további lökést adott a régió fejlődésének. A sajószentpéteri szénbányászat.
A történeti kutatások szeint az első szénbányákat Edelénytől északra – a hajdani középkori falu – Császta puszta határában nyitották meg. Több aknáról is tudni, ezek: a Neuerschacht, a Wasserschacht, a Gisella-schacht és a Clementia-schacht. Az aknákkal nem hatoltak nagyon mélyen a völgy talapzata alá. Hogy hány munkást foglalkoztattak ezekben a bányákban, arra az 1845-47 közötti esztendőkből van először adatunk. Ekkor 15 bányász és harminc napszámos dolgozott itt. Valószínűsíthető, hogy a bányászatnak is idénymunkajellege volt, hiszen az edelényi cukorgyárnak ősszel és télen kellett a tüzelőanyag. A bányák azoknak a zselléreknek adhattak elsősorban munkát, akik a nagy nyári mezőgazdasági munkák idején napszámosként dolgoztak az uradalmi földeken. Ez a „kétlakiság” később is jellemző lesz a borsodi bányamunkásokra. A Sajószentpéteren birtokos Xifkovics családnak már 1888-ban volt termelő szénbányája a község határában, az alacsi völgyből nyíló Kos-völgyben. Az itteni Erzsébet-lejtősaknához két függőleges akna is tartozott. A kitermelt szenet lójárgánnyal szállították, a vizet pedig pulzométerrel emelték ki. Nem sokkal később a másik helyi birtokos család egyik tagja, gróf Szirmay Alfréd is szénbányászatba fogott, és kezdte el mélyíttetni az Alfréd-aknát. De az ország egyik legnagyobb szénbányászati vállalkozása érdekeltségeit akarta növelni a Sajó-völgyben, és igyekezett a fent említett bányákat magáénak tudni. Próbálkozásait siker koronázta, ugyanis e két bánya megszerzésével indult meg a Magyar Állami Kőszénbánya Rt. sajószentpéteri szénbányászata. A MÁK Rt. először a Szirmay családdal lépett egyezségre, és a megállapodást 1894. október 7-én kötötték meg. A szerződés kimondta, hogy Szirmay Alfréd 100 esztendőre bérbe adja a MÁK Rt.-nek 420 katasztrális hold nagyságú birtokán az ásványkutatási, a –kiaknázási és –ásványértékesítési jogokat, továbbá átengedi az „Alfréd” védnevű bányatelket az ott már meglévő és működő bányával, a vasúttal, az épületekkel és a gépekkel együtt, valamint átadja az általa a sajókápolnai határra megszerzett szénjogokat is. A MÁK Rt. Mindezért 139.233 forintot fizet, továbbá kötelezi magát minden mázsa eladott szén után két krajcár terragium fizetésére és évi tíz vagon szén önköltségi áron való átadására. A terragium évi összege nem lehet kevesebb 3000 forintnál – kötötte ki a szerződés, vagyis az évente kibányászandó szén minimális mennyiségét is meghatározta. 1895. április 30-án a Xifkovics családdal is létrejött a megállapodás, nagyjából hasonló feltételek mellett. Az 1891-ben budapesti és bécsi tőkéscsoportok által alapított országos vállalat, a Magyar Általános Kőszénbánya Rt. (MÁK) első bányái Centeren és Királdon voltak. A MÁK ezzel a bányavásárlással tudott betörni az addig monopolhelyzetben lévő Rimamurányi Rt. Területére, az Ózd vidéki szénterületre.
A királdi bányászat a nagy tőkebefektetéssel megteremtett magasszintű műszaki feltételek hatására 1896-ra 253.000 tonnás csúcstermelést ért el. A MÁK Rt. 1894-95-ben megszerezte a két legjelentősebb sajószentpéteri magánbányát is, melynek termelését két esztendő alatt 100.000 tonna fölé emelte. 1905-ben bekebelezték a sajókazai Radvánszky-Mandello bányákat, valamint a Sárkány-féle disznóshorváti bányászatot, majd 1910-ben a MÁK Rt. Ellenőrzése alatt megalakult a Borsodi Szénbányák Rt., mely a korábbi MÁK bányák mellé beolvasztotta a Kazinci Kőszénbányát is. Ezzek a MÁK a Sajó-völgyi barnaszéntermelés kulcshelyzetébe került. Ezzel a két bányával indult meg a komoly és nagyüzemi szénbányászat Sajószentpéteren. A MÁK Rt. Évi 200.000 tonna szén kitermelésére rendezkedett be. A bányák felszereltsége megfelelt a kor műszaki színvonalának. Az Alfréd-aknánál például két, egyenként 26 m2 fűtőfelületű gőzlokomobilt állítottak be, a víz kitermelésére pedig hét pulzométert, amelyek egyenként 600 l/perc vizet voltak képesek kiemelni. Amikor pedig ez már kevésnek bizonyult, gőzszivattyúkat helyeztek üzembe. Az gőz előállítására 5, egyenként 50 m2 fűtőfelületű kazán szolgált. Üzembe állítottak egy 100 lőerős aknaszállító gépet is, amely 6 m/másodperc sebesség mellett egyszerre 10 mázsa rakományt volt képes szállítani. Miután a Sajó-völgyi bányák egy kézbe kerültek, a tulajdonosoknak lehetőségük nyílt befolyásolni a fejlődés menetét. Elsőként kifejtett elsődleges céljuk a termelés visszafogása volt, így biztosítva az állandó keresletet és a szén magasabb kereskedelmi árát. Ezek intézkedések biztosították a folyamatos vásárlóerőt, amely újabb szénterületek feltárásával a bányák fejlesztését jelentették. Új szénterületek új, nagyobb számú munkaerőt igényeltek. Az új bányák elsősorban a környék agrárproletárai számára biztosítottak munkaalkalmat. Mivel szakmunkásokat (vájárokat, gépészeket stb.) nem tudtak biztosítani a környékről, messziről kellett munkásokat toborozni és már a bánya megnyitásával egyidőben elkezdték munkáslakótelepek építését. A bányász település a hegyek lábánál, a Sajó-völgyében épült és a környező hegyek többé-kevésbé megvédték a viharos szelektől. Az építkezésre a domborzati viszonyok és a talajviszonyok nagyon kedvezően hatottak.
A csaknem teljesen sík terület talajának nagyobb része volt. Csak kisebb területeken uralkodott a mocsár. Egyes területek talajvizesek voltak. Ezek teljesen megakadályozták az építkezést. Az ilyen területek főleg a Sajó és Harica-patak árterületei, amelyet ma már teljes egészében lecsapoltak. A bányásztelepülés már az 1900-as évek elején megépült, a bányaüzem lakásokat építtetett az üzemnél dolgozó munkások számára, akik lakbér fizetése esetén igénybe vehették ezeket a lakásokat. Az üzemi lakások alacsony, hosszú épületek voltak. Egy kolóniában eredetileg hat szoba-konyhás lakás volt, az udvaron pedig a háztól kb. 3-4 m-re a melléképületek álltak. De ez a negyven korszerűtlen épület nem oldotta meg a munkások lakáshelyzetét. Az üzem más segítséget nem adott a dolgozóknak. Ezért voltak olyan családok, amelyek maguk erejéből próbáltak lakást építeni. A sajószentpéteri bányamunkásság esetében is igaz az a megállapítás, mint a dohánytermesztő dusnoki svábok esetében, hogy a kiépülő bányatelepre érkezők etnikai összetétele igen vegyes képet mutatott, valamint a telepre érkezésük időben is igen eltérően alakult. A bányák nyitásával a szükséges munkaerőt Magyarország, és az Osztrák-Magyar Monarchia különböző bányavidékeiről kellett összeszedni. A bányászathoz értő munkaerőt ezért a Felvidékről, elsősorban a Szepességből és Dobsináról kellett betelepíteni, de érkeztek iparosok és tisztviselők a Monarchia más bányahelyeiről, sőt külföldről is. A szakértelmet nem igénylő munkaköröket a környező falvakban és helyben élő parasztok töltötték be, többnyire idényjelleggel, ők voltak az ún. „kétlaki bányászok”.
 |
| 7. kép: Bányanyitás Sajószentpéteren |
Megjelenésük a községben a lakosság rétegződésének fokozását jelentette. A parasztok mellett megjelentek a bányászok, tisztviselők, iparosok, kereskedők, valamint a szakma nélküli napszámosok. Nagy volt az ellentét a bányászok és a parasztok között. Ennek oka elsősorban az életmódban meglévő különbség volt. A módos gazdák lenézték a „jöttment” bányászokat, az állandó keresettel rendelkező bányászok lenézték a szegényebb parasztokat. Fokozta az ellentéteket az is, hogy a bányába bekerült parasztok, szakmai ismereteik hiánya miatt, lényegében a „jöttment” bányászok irányítása alá kerültek. A sajószentpéteri, és egyéb borsodi bányák indulásával 1900-ban 4114 munkás dolgozott a borsodi szénbányászatban. A fejlődés a századforduló után megtorpant, amely a munkáslétszám kedvezőtlen alakulásával is összefüggött. Átmeneti csökkenés után 1908-ban emelkedett a munkások száma legmagasabbra, 5440 főre, melyet újabb csökkenés követett, s 1913-ban „csak” 4960 bányász dolgozott a medence bányáiban. A borsodi bányászok számának növekedése messze elmaradt az országos fejlődés mögött. A munkaerőpiac alakulására befolyást gyakorolt az is, hogy a gyorsabban fejlődő gyáripar (Diósgyőrben és Ózdon) elvonta a szabad munkaerő nagy részét. Ezért a borsodi iparmedencében még erőteljesebben jelentkezett a munkaerőhiány, mint más vidékeken. Ez azonban nem volt a teljes valóság, ugyanis a rendszer legsúlyosabb ellentmondása az volt, hogy míg a magyar ipar munkaerőszükségletét nem minden esetben tudták biztosítani, a lakosság egy része kénytelen volt vándorbotot fogni, és hazájától távol szerencsét próbálva, gondoskodni a megélhetésről.
A kivándorlás még a századforduló előtt megkezdődött, de a gazdasági válság nyomán fokozódó nyomor hatására ugrásszerűen megnövekedett, különösen az 1905-ben megjelent kivándorlási törvény után. A magyar szénbányászat munkaerőhiányának oka a kivándorlás mellett az volt, hogy a bányákban fizetett alacsony bér nem vonzotta a mezőgazdaságból felszabaduló munkaerőt, viszont szerencsét próbálni hajtotta a legjobb szakmunkásokat, akik ismerve munkájuk értékét vállalták a kivándorlással járó veszélyeket. A legnagyobb létszámban a szendrői járásból vándoroltak ki (764 fő), de megsínylette a tendenciát Sajószentpéter is (47 fő). Mindez pont a bányák közvetlen környezetéből történt, és odáig fokozódott, hogy Sajószentpéterről 1908 végén 274 fő tartózkodott Amerikában. Az itteni munkáslétszám növelését és állandósítását szolgálta a telepítések továbbfolytatása, de a fő eszköz a munkások távolabbi vidékekről való toborzása volt. Azonban a MÁK vezérigazgatósága arról panaszkodott, hogy az északi megyékbe kiküldött munkásszerzők a „legnagyobb áldozatokat hozzák, hogy a létező csekély munkásanyagot egymás kezeitől elüssék”, és ennek részeként a 20. század első évtizedében tízezrekre rúgott a pénzösszeg, melyet munkások szerzésére voltak kénytelenek fordítani. (1908-ban 1763 korona, 1909-ban 5419 korona) A munkástoborzók mind messzebbre kénytelenek menni, s a távoli vidékekről lengyel, román, esetenként horvát munkásokat is hozni.
Sajószentpéter nagyközség elöljáróságának jelentése 1906, 1907 és 1908 években a településen dolgozó munkásokról
| 1906 | 1907 | 1908 | |
| Összes munkás | 411 | 351 | 469 |
| Telepített munkás | 250 | 191 | 295 |
| Helybeli munkás | 36 | 15 | |
| Vidéki munkás | 125 | 160 | 159 |
Sajószentpéter nagyközség elöljáróságának jelentései pontosan mutatják a helyzetet, hogy a település bányavállalatai mennyire ki voltak szolgáltatva a munkásszerzők tevékenységének, ugyanis a vizsgált évek mindegyikében bőven 50% fölött volt az ide telepített munkások száma. Ha figyelembe vesszük az 1910-es népszámlálás vonatkozó adatait, mely szerint Sajószentpéteren 347 kereső bányász dolgozott, és hogy 1908-ban az összes helybeli munkás számához viszonyított telepített munkás arányszáma mennyi volt, akkor a helyzet még súlyosabbnak tűnik. Borsod megye ugyan nem tartozott a nemzetiségi területekhez, de a bányászat fejlődésével párhuzamos telepítések következtében jelentős számú nem magyar népesség lakott a bányatelepeken. Pontos számokkal ugyan nem rendelkezünk, de a meglevő adatok a magyarság javára torzítják a képet. A népszámlálás adatai szerint 1910-ben a megye 6141 bányásza közül (ércbányászokkal együtt) 17% volt a nem magyar anyanyelvű. Legnagyobb számmal a szlovák munkások szerepeltek. A nem magyar anyanyelvű munkások zöme a bányatelepeken lakott, így érthető hogy a telepek lakosságának mintegy 40%-a tartozott a nem magyar anyanyelvű népességhez. Az 1910-es népszámlálás Sajószentpéterre vonatkozó adatai alapján a bányatelep anyanyelv szerint megoszlása a következő volt.
A lakosság megoszlása anyanyelv szerint
| Összlakosság | magyar | német | szlovák | cseh, lengyel | román | egyéb |
| 776 | 561 | 26 | 65 | - | 8 | 16 |
A századfordulót követően az idegen anyanyelvűek elmagyarosodása-elmagyarosítása azonban fokozottan megindult, és gyakoriak voltak a honosítások is. Miután a borsodi bányatelepeken élő különböző nemzetiségi munkások kiszakadtak eredeti környezetükből, s őket a szülőföldhöz való ragaszkodás, a hazaszeretet kevéssé kötötte, mint a nemzetiségi vidékek nem magyar lakosságát, a magyarosítási törekvések sikerrel jártak. A munkáslétszám alakulásának másik problémája az I. világháború kitörése volt, mely nagymértékben rányomta bélyegét a termelésre. A háború elvileg konjunktúrát jelentett volna a bányáknak, de a súlyos munkáshiány nem engedte kiaknázni a lehetőségeket, ugyanis már a balkáni háborúktól kezdve számos katonát hívtak be katonának. A falusi munkások a háborús feszültség miatt nem mentek a bányába dolgozni, otthon akarták kivárni a fejleményeket, ráadásul Ormospuszta kiépítésével a már meglévő bányatelepekről sok munkás oda távozott. a MÁK Rt. Vezetése nehéz feladat előtt állt, és a munkások megtartására elhatározták, hogy újabb idegen bányászokat szerződtetnek. A munkáslétszám helyzetének stabillá válása után, a MÁK Rt. a kitermelés mellett igen nagy gondot fordított a kutatásra és a feltárásra is. 1915-ben a sajókápolnai határban rejlő szénvagyon lefejtésére mélyített aknával nyitottak újabb bányaüzemet. Alacska közelében, a Kos-völgyben telepített Xifkovics-féle bánya kimerülése után, 1924-ben kezdték el a szénterület további művelését lehetővé tevő lejtősakna mélyítését. A szén iránti kereslet erőteljes csökkenése miatt azonban rövidesen megszakadtak a munkálatok, ugyanis a II. akna egymagában is többet termelt annál, mint amennyit a részvénytársaság értékesíteni volt képes, és csak 1942-ben folytatták az akna mélyítését.
A bányákban a munkások nagy többségét a férfimunkások tették ki. A század elején férfimunkásnak számítottak minden 16 évesnél munkást. A női munkások száma viszont a bányákban jelentéktelennek tekinthető, bár a római katolikus plébánia anyakönyvei szerint Sajószentpéteren is volt rá példa. Volt olyan bánya, ahol egyetlenegyet sem alkalmaztak, viszont a gyermekmunkások száma már számottevőbb volt. A Népszava is írt a sajószentpéteri bányáról, hogy „tizenkét éves gyerekek dolgoznak ott napi 12 órát a többi munkásokkal együtt, s a hajcsárok bottal verik őket.” Bár a törvény tiltotta 14 éven aluliak bányákban alkalmazását, az üzemi szabályzatok lehetőséget adtak rá, és szülői engedélyhez kötötték munkavállalásukat. A pénzügyi helyzet alakulása következtében a családok legtöbbje alig várta, hogy a gyermek befejezze iskoláit, vagy sokszor még be sem fejezte, és a bányába küldték, hogy az ott keresett pénzzel egészítsék ki a család költségvetését. Az ipari fejlődés előrehaladása során néhány szociális jellegű intézmény létrehozása szükségessé vált az egészséges munkaerő biztosítása érdekében is. Ilyen volt például az ún. társláda, de közvetett módon ezt a célt szolgálták a lakótelepek, az élelemtárak. A szociális intézkedések azonban lényeges változást nem idéztek elő, sőt egyes esetekben alkalmat adtak a visszaélésekre néhány kisebb vállalatnál. Borsodban az első bányászkolóniák az 1860-as évek elején jöttek létre. A kelet-borsodi részmedencében a Diósgyőr környéki állami szénbányák 1861-ben kezdte meg a perecesi lakótelep építését, amit a Sajókaza melletti Kacola-pusztán Mandellóék követtek 1887-ben. A MÁK Rt. 1895-ben Sajószentpéteren fogott hozzá munkáslakások építéséhez, és a századforduló idejére 166 lakásban és 6 munkáslaktanyában laktak a bányászok. A bányatelep lakóinak száma 1901-re elérte a 789 főt.
 |
 |
| 8-9. kép: Bányatelepi lakások |
A bányászkolóniákon létesített vállalati árudák, élelemtárak, természetbeni élelemellátást is végeztek, bár ezt már az 1872. évi ipartörvény is tiltotta. Nagyon gyakori volt a munkásság eladósodása az élelemtárakban. Sok vállalat utalványokkal, az ún. „Jancsi bankóval” fizette munkásait, melyeket csak a vállalati árudákban válthattak be. Fokozta a létbizonytalanságot, a jövőkép mutatva, a bérek állandó változása, a büntetések kiépített hálózata, a levonások szinte áttekinthetetlen rendszere, pedig a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levétárban talált Nyugbérpénztári befizetések 1899-1900-as évre vonatkozó adatai alapján a munkások fizetésük jelentékeny részét fordították öregkoruk biztosítására. A 20. század elején még mindig az 1891. évi XIV. törvénnyel módosított osztrák bányatörvény volt érvényben a munkások társadalombiztosítására. Bár a módosítás a biztosítást minden munkásra nézve kötelezővé tette, a kialakult helyzetben teljesen elavultnak lehetett tekinteni.
A munkásokra nézve különösen sérelmes volt, hogy a biztosításhoz csak a munkások járultak hozzá, míg a munkáltatók hozzájárulása önkéntes belátására volt bízva, továbbá az alapszabályoknak a törvény által jóváhagyott azon pontja, hogy a munkás elvesztette minden szerzett jogát, ha más vállalathoz lépett át. Az egymástól független társládák nem ismerték el az előző üzemnél éveken át szerzett jogokat sem. 1903. végén az első országos bányászértekezleten egy sajószentpéteri küldött felszólalásában elmondta többek között azt, hogy a „társládát mindenki fizetni tartozik, de segélyt senki sem kap”. A bányamunkások legnagyobb veszedelme a gyakori baleset volt. A bányákban bekövetkezett halálos balesetekre rávilágít a Központi Statisztikai Hivatal Közleménye is, melyből kitűnik, hogy Borsod megye tíz év alatti (1901-1910) 58.436 halottjából 998 volt baleset áldozata, ami az összbalesetek számának 1,7%-a volt. Ha a 13 ipar- és bányatelepet vizsgáljuk, az itteni 10.601 halálesetből 300 baleset által következett be, ami 3%-ot tett ki.
Az időszak alatt Sajószentpéteren 29 ember halt meg baleset következtében. A bányatelepeken uralkodó közegészségügyi állapotok ugyan jobbak voltak, mint a falvakban, de az egészségtelen munkafeltételek, hiányos étkezés, hosszú munkaidő, a túlzott alkoholfogyasztás miatt gyakoriak voltak a járványok, fertőző betegségek is. 1908-ban például 49 skarlátos megbetegedésből 18 elhalálozás történt, és még abban az évben hárman haltak meg hastifuszban, kilencen pedig kanyaró által. Bányászbetegségnek számítottak a gyulladásos daganatok. Egészségügyi viszonyaiknak fontos tartozéka volt a tisztálkodási lehetőség kérdése. A borsodi bányatelepek közül egyedül Perecesen és Sajószentpéteren működött bányászfürdő, amelyek az 1900-as évek első évtizedében létesültek, és enyhítettek valamicskét a lesújtó helyzeten.
Sajószentpéteren 1895-ben alakult meg a mai művelődési ház elődjének tekinthető olvasókör. Az első időszak programjában beszélgetés, zenélés, kuglizás, sakkozás, kártyázás szerepelt, de a kör tagjai különböző megemlékezéseket is tartottak, amelyeket versmondással színesítettek. 1921-ben a Borsodi Szénbányák Rt. Igazgatója kultúrotthon felépítésére adott utasítást, ezáltal az olvasókör is tovább fejlődhetett. Az egyletek tevékenysége elsősorban kulturális térre szorítkozott, aminek fő formája színdarabok betanulása és előadása volt, de egyes helyeken más irányban is kiterjedt munkája. A létrejövő bányász olvasó egyletek egyik fő feladatuknak a magyar nyelv terjesztését tekintették. Ugyancsak ez irányban hatottak az iskolák is, hisz a tanítás csak magyar nyelven folyt. Mindez meggyorsította – főleg a már régebben itt lakó – idegen anyanyelvű népesség elmagyarosodását.
A bányatelepeken található művelődési intézmények közül az iskolák voltak a legjelentősebbek. Azon intézmények közé tartoztak, melyeket a vállalatok a falvaktól távol eső bányatelepeiken létrehoztak, ugyanis a népoktatási törvény értelmében minden vállalatnak gondoskodnia kellett munkásai gyermekeinek iskoláztatásáról. Jelentőségük abban állt, ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy a századfordulón a bányamunkások zöme még írástudatlan volt.
 |
| 10. kép: A Magyar Kőszénbánya Rt. Társulati iskolája |
A bányatelepi iskolák bár általában korszerűbbek voltak, mint a környékükön levő falusi iskolák, a tanítás rendkívül alacsony színvonalon folyt, melyre a tanítás osztatlanságából, az egy tanerőre jutók magas számából is következtetni lehet. A sajószentpéteri bányatelepi elemi iskola 1917/18-as tanévében egy tanító tanította az az I. és II. osztályba járó 68 gyereket. A tanítás színvonalának ezen túlmenően több objektív akadálya is volt. A gyermekek gyakran évet vesztettek apjuk munkahely-cseréje következtében. Ebből következően, akik mégis elvégezték a hat elemit, általában túlkorosak voltak. Valamennyi iskolában sok volt a mulasztás, gyakoriak voltak a járványos megbetegedések miatt elrendelt általános szünetek. Mindennek alapján nem csodálhatjuk, ha a tanulók létszáma a felsőbb osztályokban oly megdöbbentően lecsökkent. A VI. osztályba alig jutott el néhány bányászgyerek a megyében, és számos helyen nem is indítottak VI. osztályt, ugyanis a gyerekek többsége amint tehette, kimaradt az iskolából, hogy dolgozni mehessen. A lemorzsolódás különösen erőteljes volt az első és harmadik osztály után. A bányatelepi iskolákban kizárólag magyar nyelven tanítottak, annak ellenére, hogy a telepeken nagyszámú nem magyar anyanyelvű népesség élt. Ez is egyik gátja volt az eredményesebb oktatómunkának, mert az idő nagy részét a tanulók magyar nyelvre való tanítására kellett fordítani. Bár a magyar nyelvet az iskolában a gyermekek általában elsajátították, az sok időt elvett, ugyanis otthon, családi körben nemigen beszéltek magyarul, tehát az oktatási rendszer magyarító törekvései nem járhattak teljes sikerrel.
A sajószentpéteri üveggyár megnyitása volt a 19. század végén az a harmadik mozzanat, mely jelentős mértékben alakította a település nemzetiségi viszonyait. Megnyitását a helyben feltárt szénkészletek kitermelése tette lehetővé. Annak ellenére, hogy Sajószentpéteren nem voltak alapjai a tevékenységnek, Magyarországon az üveggyártás már több évszázados hagyományokkal rendelkezett. Már a 19. század elején 15 helyen készült az országban üvegáru, 1830 körül pedig 55 huta működött. A régióban ekkor hallani először Ó-, Új- és Répáshutáról, valamint a hevesi Parádról, Hasznosról. A parádi üzem híres volt újításairól, ott ugyanis már 1846-ban tüzelőanyagként használták a szenet, mely akkor még úttörő vállalkozásnak számított a kemencék fűtésénél. Ezt jól mutatja az is, hogy az 1890-es években a 32 magyarországi gyárból csak 6 alkalmazott fűtésre szenet. Ezek a helyek földrajzilag nem feküdtek messze a borsodi Sajószentpétertől, de sok időnek kellett eltelnie mire az üveggyár megnyílt a településen. A sajószentpéteri üveggyár alapításának egyik legfontosabb alapja az országgyűlés 1868. XLIX. törvénycikke volt.
A törvény elhatározta, hogy „a bányaipar előmozdítása végett Miskolctól Putnok felé vezetendő vasút építését, melyből a vasiparral foglalkozó bányavidék egy völgyei kiágaznak.” Borsodban ekkor már folyt üveggyártás, és az állami tulajdonban lévő, Répáshuta határában, a Gyertyánvölgyben működő huta volt a legjelentősebb. Az 1841-94 között termelő huta jelentőségét mutatja, hogy a kor szintjén fejlettnek volt mondható és hazai szinten tekintélyes volt200 tonnás évi termelése, és 56 főt foglalkoztató kapacitása. A huták kiépítése és azok üzemeltetése szorosan összefüggött az erdőkkel szembeni rablógazdálkodással, ahol az üveg csak melléktermék volt. A huták erdőbirtokok közepére kerültek, üzemelésük során elkezdték körülötte irtani az erdőt, mígnem az el nem fogyott a huta körül. Nem csoda tehát, hogy az 1890-es évekre 40 gyár zárta be kapuit, mert nem volt tüzifája. A törvény biztosította lehetőségek következtében megépült a Miskolc-Fülek és Miskolc-Budapest vasútvonal, mely megvetette a borsodi iparmedence nyersanyagainak feltárása és felhasználása céljából létesülő üzemek fejlődésének alapjait. A Sajó völgyében időközben feltárt szénlelőhelyek a szén olcsó és gazdaságos helyi felhasználása felé fordították a kőszénbányák tulajdonosainak figyelmét. A legnagyobb érdekeltségű, Magyar Általános Kőszénbánya Rt. főrészvényesei fantáziát is láttak a lehetőségben, és az üveggyárnak volt egy tiszavirág életű elődje is, ami magvát képezte a későbbi öblösüveg-gyárnak. A MÁK Rt. 1891. június 9-én alakult a Center-Királdi Kőszénbányák Vállalatból (tulajdonosok: Kellemesi Melczer Géza, gróf Serényi Béla és Mandel), gróf Teleki Géza és Hercz Zsigmond ügyvezető elnökletével. A főrészvényesek pesti és bécsi nagytőkések voltak.
A Melczer csoportnak a részvénytőke felét vásárlási ellenértékként átengedték, így a 4.000 db 100 Ft névértékű részvényből 200.000 Ft-ot, majd a szénlelőhely feltárása nyomán a részvénytőkét még 200.000 forinttal megemelték. A megalakuló társaság a pálfalvai üveggyárat tervezte megvásárolni, és továbbfejleszteni. 1894-ben jól haladtak a gyár indításának előkészületei, melyről a megyei lapok is tudósítottak: „Új Üveggyár a Sajóvölgyön! Hercz Zsigmond városunk szülötte, a miskolci kereskedelmi és iparkamara tagja, kinek közgazdászati téren annyi érdemei vanna, s mint a Magyar Általános Kőszénbánya társulat vezérigazgatója is nem mindennapi sikereket és eredményeket mutat fel, egy nagy szabású solins tábla üveggyár létezését tervezi. Az új gyár a Sajóvölgyön, közel a Miskolc-füleki vasúthoz fog létesülni. Minden ízében jelentékeny, modern telep lesz, mintegy 500 munkással az eddigelé külföldről főként Belgiumból importált solins táblaüvegek gyártását a technika jelen fejlődéséhez mérten fogja űzni a vármegyénk nagy gyarapodására, vidéke lakosainak biztosabb megélhetésére fog szolgálni. Az új gyárat egy részvénytársaság építi több mint fél millió forint alap tőkével.
A részvénytársaság élén áll Hercz Zsigmond.” A gyár építésével kapcsolatban két nézet alakult ki, ugyanis a részvényesek egy része Miskolc közelében, másik része a Sajó-völgyben kívánta felépíteni, arra való hivatkozással hogy az üzemeltetésre az ott kitermelt kőszén könnyebben beszerezhető. Költségszámításokat végezve kimutatták, hogy a gyár üzemeltetése a helyi Szirmay kőszénbányákból 8000 forinttal kevesebb, mint Miskolcon lenne. A Borsod Megyei Lapok cikkében szereplő 500 fős munkáslétszám meglehetősen optimista várakozás volt, ugyanis hazai üveggyártásban járatos, szakmai ismeretekkel rendelkező gárda gyakorlatilag nem áll rendelkezésre. Az 1895 végén megnyílt gyár 200 fős munkáslétszámmal kezdte meg a síküvegek gyártását. A technológia a következő volt: a kifújt meleg üveghengert alkotója mentén felvágták, síkba terítették. A borsodi település híján volt a szakképzett üveggyári munkásoknak, így a megnyíló gyár munkásainak egy része a környékbeli, a hazai, felvidéki üzemekből és Cseh-Morvaországi gyárakból tette át Sajószentpéterre a székhelyét.
A plébániai iratok vizsgálata kiderült, hogy a magyar üvegművesség számos olyan helyéről érkeztek gyári munkások, ahol korábban nagyfokú üveggyártás folyt. Ezek között volt a már említett Répáshuta, Gyertyánvölgy, Parád, Tokod, valamint a 20. században üveggyártó fellegvárként ismert Salgótarján, Ajka is. Érdemes megemlíteni, a Bihar megyei Bél-t is, ahol a kétrétegű biedermeier poharakat gyártották. A béli a huta mindig is híres volt kiváló minőségű üvegeiről. Adott Sajószentpéterre munkást a korábban híres porumbáki huta is, mely a fogarasföldi üveggyártás központjában, Feleken 1892-ben indult korszerű termelés indulásával szűntette be termelését, de érkeztek mesterek az évszázados hírű cseh üveggyártó központból, Ostravából is. A gyár nem mint önálló egység üzemelt, mint pl. a Parádi Üveggyár, s nem is kartellbe tömörülve, mint pl. a salgótarjáni, tokodi, hanem nemzetközi részvénytársasági alapon, melynek központja Budapesten székelt. A 20. század elején a már Hazai Mechanikai Palaczkgyár Rt. néven futó, és öblösüvegek termelésével foglalkozó gyár 280 munkást alkalmazott. Közülük helybeli 188, közeli községből való 67, külföldi 25 fő volt.
A gyár két okból volt kénytelen külföldi szakmunkásokat alkalmazni. Egyrészt a hosszabb gyakorlatot igénylő szakmunkákat a helybeli munkások sokkal nehezebben sajátították el, másrészt a helybeli és környékbeli lakosok a mezei munkák idején a gyárat elhagyták, ami a folyamatos termelést, a gépek kihasználását nehezítette. Az üveggyár megnyitásának évében a helyi római katolikus plébánia lépéseket tett arra, hogy bővítse oktatási kapacitásait. Lipp Károly lelkész 1895 januárjában arról tájékoztatta a Főegyházmegyei Hivatalt, hogy „folyó év elején lett megnyitva Sajószentpéteren az első magyar általános kőszénbánya részvénytársaság részéről egy, a kor igényeinek megfelelő nagyobb szabású kőszénbánya, mely mintegy 15-20 katholikus családot hozott a városba, s e családok gyermekei iskolánkat látogatják már ez időszerint is.” Aztán a sajószentpéteri üveggyári állami iskola megszűnése folytán a berendezés árverésre került, a nagybarcai református a sajószentpéteri római katholikus iskolák között. Az árverés előtti helyi levelezésekből kiderül, hogy a berendezés (padozat, taneszközök) eredeti beszerzési ára 91 korona volt, a kikiáltási árat 43-ban határozták meg, melyet 50-ért szándékoztak eladni, végül a nagybarcaiaké lett 52 koronáért.
A település lakosság a nemzetiségek megtelepedésével jelentősen megnőtt. A munkások egy része Sajószentpéteren telepedett le, itt alapított családot. A lélekszám bővülésével együtt járt a megnövekedett lakosságszámot kiszolgálni tudó intézményrendszer fejlődése is. Óvoda 1907-ben létesült Sajószentpéteren. Valószínű, hogy fenntartását a község fedezte, de lehetséges, hogy a MÁK Rt. és az Üveggyár is hozzájárult a működtetéshez. A Kőszébánya Rt. Társulati iskolája a bányász kolónia építésével egy időben nyílt meg, egytanerős koedukált jelleggel. Az épületeket lebontották, helyén később mentőállomás épült. Az Üveggyár társulati iskolája szintén egy tanerős volt, koedukált jelleggel. Az épület fennáll, az ún. „Magazin” nyert benne elhelyezést.
 |
| 11. kép: Óvoda az üveggyártelepen |
Az Állami Elemi Népiskola egy földszintes épületben működött, majd azt elbontva 1938. szeptember 1-én adták át rendeltetésének. Az új épületben 8 tanterem, nevelői szoba, igazgatói iroda és szolgálati lakás kapott helyet. 1948-ban az államosítások során felvette az 1. sz. Általános Iskola nevet, és a nyolcosztályos képzésre tért át. Az 1950-es évek elején az iskola egy tagiskolával gyarapodott, ugyanis a II-es aknai volt üzemi ebédlőt átalakították általános iskolai tanteremmé, melyben a tanulók összevont rendszerben, 1-4. osztályban tanulhattak. Az 1933-as, Borsod-Gömör és Kishont közigazgatásilag egyesített vármegyék lakosságát érintő népszámlálás szerint Sajószentpéter lakossága 5842 fő volt, Alsó- és Felsőbányatelepé 459 fő, Duzsnokpusztaé 282 fő, Erzsébetbányatelepé 320, Kisfaludpusztaé 113 fő, az Üveggyártelepé pedig 441 fő. Ekkorra a korábban különböző okok miatt betelepített német nyelvű csoportok jórészt magyarrá váltak, folytatták azt a tevékenységet, amelyért Sajószentpéterre érkeztek és sejtésük sem volt arról, hogy a II. világháború végeztével származásuk miatt hátrányos megkülönböztetés éri őket.
 |
| 12. kép: II. világháborús egészségügyi egység, sorai közt a dusnoki Schweitzer Györggyel |
A málenkij robot második világháború utáni szovjetunióbeli kényszermunka szokásos magyarországi elnevezése, melyre főleg német származású magyar polgári lakosokat deportáltak. A „kis munka” valójában kemény fizikai munkát jelentett (romeltakarítás, építkezés, bányászat), melyre módszeresen válogattak össze férfiakat és nőket egyaránt, akik aztán akár öt évig is kényszermunkát végeztek valamelyik szovjet iparvidéken. Ennek estek áldozatául a sajószentpéteri német származású és magyar lakosai egyaránt. A deportálást a szovjet által megszállt területeken a 2. és a 3. Ukrán Front 1944. december 22-i 0060. számú parancsa rendelte el. A parancs értelmében 17-45 év közötti német származású férfiakat és 18-30 év közötti német származású nőket kellett begyűjteni területenként megadott létszámban. A begyűjtötteket semmiről sem tájékoztatták azon kívül, hogy egy kis munkát kell végezni front mögötti területeken. Az embereket legtöbbször fenyegetéssel vagy becsapással (összeírás, gazdagyűlés, betakarítás, mozielőadás vagy egyszerűen „egy kis segítség” ürügyén) gyűjtötték össze, melyben sokszor segítettek magyar kollaboránsok is.
A tragédiát a szovjet vezetés és a magyar kormányzat úgy próbálta leplezni, hogy a polgári személyek elhurcolását és a szovjetunióbeli kényszermunkát egyszerűen "hadifogolyügy"- ként kezelték, és így mutatták be a korabeli sajtóban. Lavrentyij Berija belügyi népbiztos 1939. szeptember 19-én, néhány nappal a Szovjetunió Lengyelország elleni inváziója után, rendeletet adott ki a hadifoglyokat és a külföldről internált civileket dolgoztató új táborrendszer felállításáról. A hadifoglyok és elhurcoltak egyaránt a Belügyi Népbiztosság Hadifogoly- és Internáltügyek Igazgatósága (UPVI) által irányított új lágerekbe kerültek. A Magyarországról történő elhurcolások áttekinthetőségét megnehezíti, hogy időszakonként és térségenként változott mind az összeszedés módja, mind pedig a deportálást elrendelők és végrehajtók köre, valamint az áldozatok összetétele is. Gyakran előfordult, hogy a szovjetek egy-egy település elfoglalása után rövid időn - sokszor napokon - belül összeszedték és elhurcolták a civil lakosság egy részét, vagy olyan fogolygyűjtő akciókra is sor került, amelyek esetében nem csupán a leendő kényszermunkások számának a növelése, hanem az adott régió "pacifikálása" és etnikai arculatának megváltoztatása volt a cél. A deportálások harmadik típusa egy időben pontosan körülhatárolható és egész Kelet-Európára kiterjedő kampány keretében zajlott. Ez az akció a német nemzetiségűek ellen irányult, de a Magyarországról "németként" elhurcoltak nagyobb része még csak német anyanyelvű sem volt - és ezzel mind a szovjet végrehajtók, mind a magyar segédkezők tisztában voltak. Ha a kontingenst a német nemzetiségűekkel nem lehetett feltölteni, akkor összegyűjtötték a német nevű, majd pedig a magyar nevű magyarokat is.
Ha azonban a kontingens már összeállt, akkor - úgy tűnik - "terven felül" már nem hurcolták el a még helyben lévő német nemzetiségűeket sem. Sajószentpéterről 1945. január 26-án gyűjtötték össze, a később Szovjetunióba hurcoltakat. Pontos számukat a kutatás mai napig nem tudta kideríteni. A leszármazottaktól szerzett információk, a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltárban fellelt dokumentumok 78 elhurcolt személyről adnak számot, de ezek a még élő visszaemlékezők, és leszármazottak szerint nem fedik a valóságot. A visszaemlékezők szerint ugyanis 180 körülire tehető a Sajószentpéterről elhurcoltak száma. Árnyalhatja a képet, vagyis a Sajószentpéter községből elhurcoltak számának arányát, hogy az összegyűjtötteket Sajószentpéterről, mint járási székhelyről hurcolták fogságba. Ha ezt vesszük figyelembe és beleszámítjuk a Berente, Sajókápolna, Parasznya, Varbó, Bánfalva, Sajógalgóc, Vadna, Barcika, Sajókazinc és Sajóivánka településekről összegyűjtötteket, akkor 119 az elhurcoltak száma.
Az összegyűjtött információk, és levéltári források alapján a Sajószentpéterről Vorosilovkába elhurcoltak listája a következő: Besszer János (1908), Besszer Róza (1922), Bócz Ilona, Bok Anna, Bóna Margit, Bóna Mária, Faller Pál (1902), Freier Katalin, Friedel Jolán (1925), Friedel Erzsébet (1920), Friedel József (1915), Frusz Ferencné, Furmann András (1906), Galler Béla (1926), Galler István (1911), Galler József (1919), Galler Károly (1908), Garamhegyi Rezső (eredeti nevén Gifló Rezső), Gonda Katalin, Gyetvai Mária (1925), Hergelt János (1901), Hermann Jánosné, Hermann Mihály (1904), Holczer Gyula (1906), Hupper Anna, Jakkel Béla, Jakkel Irén, Jakkel István (1925), Jakkel Margit (1927), Kanczinger Etel (1924), Kanczinger Mária (1927), Királdi Mihály, Király Mihály, Krechel Árpád (1911), Krechel Ilona, Krechel Margit, Krecz András (1920), Kupcsák József, Leitner Ferenc (1916), Leitner János (1924), Lestár József, Lordegast János (1925), Miszlicz István (1915), Müller Katalin, Páldeák István (1910), Panyi Márton (1909), Plop Ernő (1908), Printz János (1907), Printz József (1903), Rupf Ferenc (1906), Rupf Ferencné (1913), Schveizer István (1909), Schveizer János (1912), Schveizer Júlia (1927), Smider István, Smider Károly (a források szerint Székelyre magyarosította nevét, és vitézi rangot is kapott, vitéz Székely Károly), Sneck Vilmos (1925), Spitzmüller Erzsébet (1927), Spitzmüller György (1900), Spitzmüller István (1904), Spitzmüller István (1919), Spitzmüller József (1912), Stupper Anna, Szász Anna, Szász Jenő, Szász Lajos, Székely Anna (1927), Székely Júlia (1924), Székely Margit (1910), Temesi Ágoston, Virg Pál (1919), Waldhauser József (1911), Waldhauser Sándor (1921), Ziber András (1909), Ziber Jolán (1928), Ziber József (1906), Ziber Lajos (1926), Zwillinger József (1909).
 |
| 13. kép: A Vorosilovkát megjárt Schwitzer Júlia (Tornai József tulajdona) |
A megyében szinte rögtön megindult az elhurcoltak felkutatása, a hozzátartozók és az elhurcoltak települései ugyanis kérvényekkel fordulnak a külügyminiszterhez és Borsod megye főispánjához szeretteik hazahozatala érdekében. Minderről egy, a külügyminiszter által Borsod megye főispánjának 1945. április 24-én küldött válaszlevél tanúskodik. Előzménye az a levél volt, melyet a főispán, Oszip István küldött, kérve a magyar kormány közbenjárását az elszállított személyek felkutatása, ill. szabadon bocsátása érdekében. A miniszter levelében tájékoztatja a főispánt, hogy a Szövetséges Ellenőrző Bizottság által a minisztériumnak megküldött jegyzékből a keresett személyek kiléte nem volt megállapítható az adatok hiányossága miatt. Ennek következménye az lett, hogy minden, a listán szereplő településen csoportos kérdőívek kitöltésére került sor az elhurcoltak adataival, valójában egyszerű névjegyzékekről volt szó.
A németek hátrányos helyzetű megkülönböztetése a Szövetséges Ellenőrző Bizottság leiratából is kitetszik, miszerint az említett névjegyzékre csak olyan személyek kerülhettek fel, akiknek személye politikai szempontból nem volt kifogásolható, vagyis, akik nem voltak nyilas-, vagy egyéb szélsőjobboldali pártok tagjai, nem voltak német származásúak. Ha nevük mégis német hangzású volt, akkor az utolsó népszámlálásnál magyar anyanyelvűnek nyilvánították magukat, német anyanyelv esetén pedig magyar érzelmeikről tanúságok kellett tenniük. A külügyminiszter 1945. április 24-én kelt levelében többek között arról is tájékoztatta a borsodi főispánt, hogy a Szövetséges Ellenőrző Bizottság követ útján arról tájékoztatta a magyar kormány képviselőit, hogy a Szovjetunió kormányának nincs szándékában az elszállított embereket visszatartani, hanem azok idővel visszatérhetnek hozzátartozóikhoz. Erre azonban még éveket kellett várniuk az itthon maradottaknak.
Egy 1949. december 20-i összefoglaló jelentés a magyar foglyok számát 534.539 főben adta meg. Mivel a fogságba esettek és elhurcoltak kihallgatására és nyilvántartásba vételére a szovjetunióbeli táborokban került sor, így a regisztrált fogolylétszámban nem lehetnek benne azok, akik még a gyűjtő- és tranzittáborokban, valamint a kiszállítás közben meghaltak. Így nem meglepő, hogy a korabeli magyar források a szovjet adatoknál nagyobb fogolylétszámot adnak meg. A közelmúltban folytatott helytörténeti kutatások alapján a 600.000-t meghaladó számadatok is megalapozott becsléseknek tekinthetők a háború alatti megnagyobbodott országterületet figyelembe véve. Azt viszont nem lehet pontosan megállapítani, hogy a 600 ezer vagy azt meghaladó számú magyarországi fogolynépesség hány százaléka került civilként, illetve katonaként fogságba.
Az adatok arra utalnak, hogy a civilként elvitt magyarok száma a fogolynépesség mintegy harmadát teszi ki. A foglyok élet- és munkakörülményei függtek a parancsnokoktól, az őrszemélyzettől és a helyi lakossággal való viszonytól, továbbá a jórészt ma is ismeretlen "felsőbb utasításoktól". De a lágeréletre befolyást gyakorolt a társadalmi és földrajzi környezet, az éghajlati viszonyok és a rabság időpontja is. A lényeges különbségek ellenére a lágerélet mindenhol a nyomort, a kiszolgáltatottságot, a reménytelenséget és a tömeges halálozást jelentette. A magyarok zöme a nagy bánya- és iparvidékekre került. A munkahelyen eltöltött munkaidő 8-12 óra volt, sőt a Donyec vidéki szénbányákban időnként 16 órát kellett dolgozni. A foglyok a nélkülözés, az örökös rettegés és lelki gyötrelmek miatt nemcsak fizikailag, hanem szellemileg is leépültek. Az idősebb, családos foglyok közül sokan estek depresszióba. A halálozásokról elvben minden táborban készült nyilvántartás. Feljegyezték az elhunytak nevét és azonosítási számát. A halottak azonban sokszor felismerhetetlenek voltak, ezért adataikat gyakran hibásan vagy egyáltalán nem rögzítették. A halálozás valódi okát sem tüntették fel a halotti jegyzőkönyvekben.
 |
| 14. kép: Schmieder István sajószentpéteri bányász, aki Vorosilovkában hunyt el tüdőgyulladásban |
 |
 |
| 15-16. kép: Schmieder István halottá nyilvánításáról szóló hirdetmény és bírósági végzés |
A foglyok nagy része betegen tért vissza, és sokan végleg munkaképtelenné váltak, így áldozatoknak tekinthetjük a túlélőket is. A hazatérő foglyok a megtapasztaltakról gyakran még családi körben sem mertek beszélni - elbocsátásukkor ugyanis megfenyegették őket, hogy könnyen visszakerülhetnek a fogságba. A hazatérők a magyar kormányoktól semmiféle segítséget sem kaptak és évtizedekig hallgatásra voltak kényszerítve. Hiába történt meg az 1950. március 25-i kormányrendelettel a német nemzetiségű lakosság állampolgári egyenjogúságának visszaállítása, a téma évtizedekig tabu volt, és csak a kilencvenes évektől kapott nyilvánosságot, a részletek feltárása mind a mai napig tart. Legtöbbjük történetéről a társadalom csak 1989 után kezdett tudomást szerezni.
 |
 |
| 17-18. kép: Helgert János katonakönyve, aki 1945-1948 között volt a Szovjetunióban |
A visszatérők nehezen tudták feldolgozni a történteket, a trauma emléke generációról generációra szállt. Sok családban még ma is tabunak számít e kor, amiről 60 év elteltével sem szívesen nyilatkoztak a túlélők. Ez annál is inkább így volt, mert a túlélők és a hazakerülők erkölcsi és fizikai szenvedéseit, valamint anyagi veszteségeit a magyar kormány nem volt hajlandó elismerni, figyelembe venni és valamilyen formában kompenzálni. Hivatalos helyeken sem megértést, sem támogatást nem kaptak. Munkalehetőségük teljesen beszűkült, tanulmányaik vagy szakképzettségük befejezéséhez sem kaptak semmiféle anyagi segítséget. A betegen hazatérőknek nem járt sem táppénz, sem más jellegű járadék. A fiatalok pályája derékba tört, még mielőtt tehetségük kibontakozhatott volna. A hazatérőket az életrajzukban szereplő munkatáborévek miatt állandó gyanú kísérte. Egész életük folyamán hátrányos helyzetűek maradtak. A magyar hatóságok többnyire úgy kezelték őket, mintha önkéntesen jelentkeztek volna a szovjetunióbeli munkára, vagy elhurcolásuk a saját hibájukból eredt volna. Így az internálás és az azzal járó rabszolgamunka felelőssége őket terhelte. A rendszerváltás után készült dokumentum jellegű riportkönyvek, filmek mind azt az addig alig-alig ismert tényt támasztotta alá, hogy a háborút követő tömegdeportálások részeként sok tízezer magyar fiatal lány, feleség és anya — sőt, még terhes asszony is — áldozatul esett a szovjet brutalitásnak. Minderről csak az 1990-ben megváltozott politikai helyzet nyomán lehetett nyíltan beszélni és írni. Csak akkor tudták elmondani a még életben maradottak megpróbáltatásaik szomorú történetét. Csak akkor vallhattak végre szabadon a szovjet birodalomban eltöltött évek borzalmairól.
Az 1990-es rendszerváltás idejére teljesen megváltozott a gazdasági, társalmi, politikai helyzet a sajószentpéteri németek életében. Azok a gazdasági ágazatok, melyekért évtizedekkel korábban a városba érkeztek, jórészt megszűntek, vagy épp hanyatlásukat élték. A korábban oly virágzó dohánytermesztés az 50-es évek végéig tartott, majd a mezőgazdaság kollektivizálásának hatására nem volt igény további termesztésére. A falu lakói a környező üzemekben és a városokban kerestek munkát. A fiatalok igyekeztek közelebb kerülni munkahelyükhöz, így sokan költöztek a városba. A bányászat és az üveggyártás is utolsó napjait élte. A közösség sokat szenvedett a 20. század vészterhes éveiben, csak azért mert német nevük és gyökereik miatt a nagy ellenség, a vesztes Németország mellé sorolták őket a II. világháború után. 1990 után nyíltak csak meg az elzárt titkok kapui és lassan, de még mindig félve merték feltárni a borzalmakat az idős túlélők. Pont erre az időszakra, a 20. század végére kezdett elhalványulni az ősök emléke, a közös múlt eseményei legfeljebb egy-egy családi összejövetelen idéződtek fel.
Dusnokra, az egykori bányászok, üveggyáriak szomszédjába új lakók költöztek, lassan kicserélődött a lakosság, a régi tradíciók kopni kezdtek. A 2001. évi népszámlálás adatai szerint 33.792 német anyanyelvű, 62.233 német nemzetiségű állampolgár él Magyarországon, 88.416 személy kötődik a német kulturális értékekhez, hagyományokhoz, és 53.040 fő használja a német nyelvet családi, baráti közösségben. A legnagyobb közösség Baranyában él, de Budapesten és valamennyi megyében élnek németek, nagyrészt olyan településeken, ahol a magyarság többségben. Ennek a veszélynek a felismerése sarkallta arra a közösségükért tenni szándékozó embereket, hogy mentsék értékeiket, kulturális-, vallási- és munkakultúrájukat egyaránt. Céljuk volt, hogy erősítsék önazonosságukat, és speciális értékeikkel gazdagítsák az ország kulturális életét. Mindezen felismerések ösztönözték őket arra, hogy a 2002-es önkormányzati választások alkalmával elinduljanak a választáson. A választópolgárok 1.375 szavazatával lehetővé vált a Sajószentpéteri Német Kisebbségi Önkormányzat megalakulása. E lépés sokak szemében nem volt magától értetődő. Sokan nem is tudták, gondolták, hogy Sajószentpéteren német kisebbségi népcsoport létezik. Azt gondolhatták, hogy a Spitzmüllerek, Jakkelok, Helgertek, Schuszterek, Schweitzerek, Hermanok, Fallerek mind-mind magyar ősökkel rendelkeznek. A tény vállalása, hogy igenis ők német származásúk, gyakran személyes kapcsolataikban is szült kétségeket, mondván, hogy az ismerősök korábban miért nem tudtak erről.
Ennek legfőbb oka talán az lehetett, hogy az említett családok tagjai otthon sem nagyon beszéltek róla, mert a félelem a lelkekbe nagyon befészkelte magát. Ez nem meglepő, hisz szinte nincs is olyan család, ahonnan ne vittek volna el 1945-ben családtagokat „málenkij robotra”. Az önkormányzat megalakulásának lehetőségét az 1993. évi LXXVII. törvény adta meg, mely rendelkezik a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól. Az országgyűlés kinyilvánítja, hogy a nemzeti és etnikai önazonossághoz való jogot az egyetemes emberi jogok részének tekinti, a nemzeti és etnikai kisebbségek sajátos egyéni és közösségi jogai alapvető szabadságjogok, amelyeket tiszteletben tart és mindezeknek a Magyar Köztársaságban érvényt szerez. E törvény alapján a 2002-es őszi önkormányzati választások alkalmával megalakult Sajószentpéteren a helyi Német Kisebbségi Önkormányzat. Az önkormányzat megalakulása szinte azonnal új színt hozott a város társadalmi és kulturális életébe. Az idősebbekben elkezdett oldódni a félelem, mertek emlékezni az elszenvedett fájdalmakra is, és mára egyre nagyobb erővel törnek felszínre a népszokásaik is. Első testületi ülésüket 2002. november 14-én tartották, melyen felállt a Német Kisebbségi Önkormányzat testülete, és megtörtént a vezetők választása is. A testület 5 fős volt, tagjai pedig Csáki Károlyné, Helgert János, Schweitzer György, Schweitzer Tamás és Spitzmüller Károly lettek. Első ciklusukban Csáki Károlynét választotta meg elnökévé a testület, elnökhelyettesnek pedig Schweitzer Tamást. A Pénzügyi Bizottság tagjai Helgert János, Schweitzer György és Csáki Károlyné lettek.
 |
| 19. kép: A Sajószentpéteri Német Kisebbségi Önkormányzat elnöksége 2002-ben |
2002. december 11-én megtartott ülésükön hoztak határozatot arról, hogy részt kívánnak venni a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Német Önkormányzatok Szövetségének munkájában. Első költségvetési tervük elkészítésénél az akkor már működő Lengyel Kisebbségi Önkormányzat költségvetésének főbb mutatóit vették alapul. A várostól anyagi támogatást nem kértek, mert bizonyítani szerették volna, hogy hatékony, gyakorlatban megvalósítható programjaik sok embernek szereznek pozitív élményeket az önkormányzat tevékenysége eredményeként. Az országos önkormányzat a kisebbségi önkormányzatok munkáját, így a sajószentpéterit is 13 regionális irodán keresztül segíti. Az országos önkormányzat bizottságai révén szorosan együttműködik a németség országos egyesületeivel, intézményeivel, kiemelt figyelmet fordít az oktatási-nevelési intézményekre. A MNOÖ legfőbb feladatának tekinti a kulturális autonómia kialakítását, az oktatás színvonalának emelését, a lehetőségekhez mérten minél több intézmény átvételét, a személyi feltételek javítását, a kétnyelvű oktatás biztosításához szükséges kétnyelvű pedagógusképzés beindításának kezdeményezését és támogatását. A Magyarországon élő németség nagyobbik része római katolikus vallású. Evangélikus települések Győr-Moson-Sopron, Tolna és Baranya megyében találhatók.
Elszórtan élnek még református vallású németek is az országban. Az elmúlt évtizedekben, de elsősorban a háborút követő két évtized során a németség nyelvhasználata erősen beszűkült, a nyelvváltás fokozottan érvényes volt az egyházi szertartásokra is, hiszen a közének, a prédikáció mindig magyar nyelven folyt. Bár az elmúlt években előtérbe került az anyanyelvű istentiszteletek iránti igény, sokhelyütt nehézségekbe ütközik a német nyelvű istentisztelet szervezése, kevés a németül miséző lelkész. A képviselőtestület összetétele a 2006-os önkormányzati választások után egy helyen változott. A 2006. október 13-án lezajlott alakuló ülésen a testület ismét Csáki Károlynénak szavazott bizalmat, kinek helyettese a szintén második ciklusát kezdő Schweitzer Tamás lett. A Sajószentpéteri Német Kisebbségi Önkormányzat 2006-ban négy év tapasztalatával a háta mögött folytatta a 2002-ben megkezdett munkát, a város német identitású lakosainak érdekvédelmét. Megalakulásuk óta fő célkitűzésüknek tekintik, hogy segítsék az ifjúságot. Az Önkormányzat vezérlő elve mindmáig az, hogy szükség van tartalmas, közösségépítő programokra ahhoz, hogy a kulturális és etnikai önazonosságukat meg tudják őrizni.
Ezt a munkát lehetőleg már gyermekkorban el kell kezdeni. E célt szolgálja a minden évben megrendezésre kerülő anyanyelvi és népismereti gyermektábor, ahol a résztvevő gyerekek bővíthetik a nyelvismeretüket, valamint feleleveníthetik a mára lassan eltűnt népszokásokat. Ezzel értékmentő tevékenységet is folytathatnak a gyerekek, hisz nekik, mint utódoknak kötelességük a megmaradt dokumentumokat feltárni és megőrizni az utókor számára. Munkájuk fő célkitűzése, hogy megnyerjék az ifjúságot a szabad Európának, és a fiatalokból öntudatos, múltját ismerő, és azt büszkén vállaló polgár váljon. Ennek keretében támogatják anyagilag is a város iskoláit német nyelvű versenyek rendezésében, valamint pályázati lehetőségek felkutatásával segíti az önkormányzat a német kisebbséghez tartozó diákok tanulási esélyeit. Hagyományőrző munkájuknak fontos eleme a Szendrőben megrendezésre kerülő német anyanyelvi mesemondó és dráma verseny, melyen az évek alatt 85 sajószentpéteri kisiskolás tudott elindulni a Sajószentpéteri Német Kisebbségi Önkormányzatnak köszönhetően. Munkájuk híre határon túlra is eljutott már, ugyanis 2006-os táborzáró ünnepségükön részt vett vett Szendrő testvérvárosa, Leutershausen (Németország) város képviseletében a települése polgármestere, Dieter Gundel is.
A vendég elmondta, hogy: „Lassan nekünk kell Németországból ide jönnünk, hogy az elfelejtett népi hagyományainkat újból megtaláljuk, mert a német gyermekek már ezeket a népi játékokat, verseket, mondókákat nem ismerik.” A „Tanuld meg őseid nyelvét és ismerd meg hagyományait!” nevet viselő anyanyelvi és népismereti gyermektábor 2009 nyarán már a hetedik alkalommal került megrendezésre. A tábor népszerűségét mi sem bizonyítja, hogy évről évre egyre több a jelentkező. A táborban zajló nyelvi foglalkozások fő témája az országismeret. Németország tartományaival, városaival ismerkedtek a gyerekek érdekes feladatokon, rejtvényeken keresztül. Az Önkormányzat büszke tevékenységére, hisz a 2009-es tábor zárásaként rövid műsort adtak a gyerekek a napközi alatt tanultakból, illetve a kézműves foglalkozásokon készített darabokból kiállítást is rendeztek. A rövid és a kiállítás megtekintésére a gyerekek meghívták szüleiket, testvéreiket is, akik látván gyermekük szereplését, tudták, hogy hasznosan telt gyermekük számára a Dusnokon eltöltött egy hét.
 |
| 20. kép: Kézművesfoglalkozás a 2005-ös táborban |
 |
| 21. kép: Kaszálóverseny a népismereti táborban (2007) |
A Sajószentpéteri Német Kisebbségi Önkormányzat egyfajta kultúrmissziót is betölt a településen, igyekszik ugyanis a német kisebbséghez tartozó képzőművészek alkotásait belföldön és külföldön is bemutatni. Sajószentpéteren minden év novemberében képzőművészeti kiállítást tartanak. 2004-ben meghívást kaptak a VIVAT EUROPA Egyesülettől egy Ausztriában megrendezett kulturális fesztiválon való részvételre. Ennek keretében 2004. augusztusában német identitású alkotók mutatkozhattak be műveikkel Eichgrabenben, mely jól példázza az önkormányzat nemzetközi kapcsolatainak eredményességét.
 |
| 22. kép: Meghívó német nemzetiségi alkotók kiállítására |
Közösségépítő, a kisebbséget felkaroló munkájuknak gyümölcse a németországi Belügyi Minisztérium 2008-as pályázatán elnyert prevenciós csomag (EKG, defibrillátor, vérnyomásmérő, laboreszköz), mely a német kisebbség közösségének egészségügyi alapellátását Dusnok településrészen biztosító háziorvos részére lett átadva. Az Önkormányzat kiemelt feladatának tekinti, hogy felderítse Sajószentpéter német eredetű lakosságának történetét is. Ennek már kézzelfogható bizonyítéka, a „gulágra” elhurcolt és ott elhunyt honfitársak emlékére 2006-ban állított emlékkereszt, mely mindig tudatosítja a mellette elhaladókkal, hogy az utókór soha ne feledje el az ártatlanul meghurcolt lakosság testi-lelki szenvedéseit. Hitéletüket erősítve, és áldozataikra emlékezve évente egy alkalommal gyászmisén vesznek részt a dusnoki katolikus templomban. Az emlékezés egy újabb állomásaként emléktáblát állítottak a sajószentpéteri római katolikus templom falán 2009. december 6-án, emlékezve a településről elhurcolt emberekre.
 |
| 23. kép: A 2006-ban állított emlékkereszt |
 |
| 24. kép: Habsburg György a dusnoki emlékkeresztnél 2009-ben |
Az önkormányzat megalakulása óta a törvényi kereteknek megfelelően, éves munkaterv szerint működik, szervesen betagozódva a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Német Önkormányzatok Szövetségének Egyesületébe. Karitatív tevékenységet is folytatnak, hiszen a többi megyei német kisebbségi önkormányzathoz hasonlóan anyagi támogatást nyújtottak a 2005-ös nagy, ázsiai árvíz károsultjainak. Mivel az Önkormányzat csak a 2002-es őszi önkormányzati választások eredményeként alakult meg, fontos feladatának tekintette azt, hogy a város másik két kisebbségi önkormányzatával is szoros kapcsolatot alakítson ki. A sajószentpéteri „testvér” szervezetekkel, a lengyel és cigány kisebbségi önkormányzatokkal való kapcsolatukról elmondható, hogy a kölcsönös tiszteleten és megbecsülésen alapul, és baráti viszony jött létre a tagok között. Kölcsönösen látogatják egymás rendezvényeit és örülnek egymás sikereinek. Távlati terveik között szerepel, hogy bővítsék kapcsolataikat az anyaországgal. Reményeiket táplálja, hogy német barátaik mindig jó élményekkel térnek haza Sajószentpéterről.
Bakó Ferenc
1984 Párhuzamok és eltérések az Eger környéki magyarság és a nemzetiségek településében, építkezésében. – In.: A HOM Néprajzi Kiadványai, XV. Interetnikus kapcsolatok Északkelet-Magyarországon. Miskolc, 1984. 103-119. p.
Barna Gábor
1985 Német telepesek az egykori Északkelet-Magyarországon. – In.: A HOM Néprajzi Kiadványai, XVI. 1985. 85-88. p.
Bellér Béla
1981 A magyarországi németek rövid története. Budapest
Bél Mátyás
1968 Heves megye ismertetése 1730-1735. Eger Vára Barátainak Köre, Eger
Bertalanfy Béla
1986 200 éves a borsodi szénbányászat. Miskolc
Csorba Csaba
1984 Északkelet-Magyarország néptörténeti vázlata. – In.: A HOM Néprajzi Kiadványai, XV. Interetnikus kapcsolatok Északkelet-Magyarországon. Miskolc, 1984. 17-26. p.
Dobrossy István
1978 Dohánytermesztés a Nyírségben. Studia folkloristica et ethnographica 2. Debrecen
Faller Gusztáv
1997 „Jó Szerencsét!” Bányászat Magyarországon. Budapest
Fekete Nagy Antal
1934 A Szepesség területi és társadalmi kialakulása. Budapest
Fügedi Márta (szerk.)
1997 Borsod-Abaúj-Zemplén megye népművészete. Miskolc
Kovács Ákos
é.n. Haláljelek. Budapest
Lehoczky Alfréd
1965 A borsodi szénbányászat története I. Miskolc 1967 A borsodi szénbányászat története II. Miskolc
Kóródi József (szerk.)
1959 A borsodi iparvidék. Budapest
Nemes Lajos
1993 Aldebrő község 250 éves története. Aldebrő
Rémiás Tibor
2002 Borsod-Abaúj-Zemplén megyében élő kisebbségek betelepülésének körülményeiről, a megyén belüli elhelyezkedésükről. – In.: A Herman Ottó Múzeum Évkönyve, XLI. Miskolc, 2002. 487-504. p.
Réthly Gyula
1969 Üveggyár a Sajó-parton. Miskolc
Soós Imre
1955 Heves megye benépesülése a török hódoltság után. Heves megyei füzetek 3. sz. Eger, 1955. 60. p.
1958 A jobbágyföld sorsa Heves megyében a XVIII. században. Eger
1985 Az egri egyházmegyei plébániák történetének áttekintése. Budapest
Stark Tamás
2006 Hadifogság és malenkij robot a Szovjetunióban. – In.: História, 2006/5. 3-9. p. 2002 Magyarok szovjet kényszermunkatáborokban. - In.: Kortárs. Irodalmi és kritikai folyóirat. 2002/2. 69-82. p.
Szebeni Ilona
1993 Haza fogunk menni. Kényszermunkán a Szovjetunióban 1944-1949. Debrecen 1992 Merre van a magyar hazám?... Kényszermunkán a Szovjetunióban 1944-1949. Debrecen
Takács Lajos
1964 A dohánytermesztés Magyarországon. Budapest
Tóth Péter
2007 Válogatott források Sajószentpéter történetéhez. Sajószentpéter
Veres László
1985 Borsod megye etnikai arculatának változásai a 18. század első felében. – In.: A HOM Néprajzi Kiadványai, XV. Interetnikus kapcsolatok Északkelet-Magyarországon. Miskolc, 1984. 27-36. p.
2006 Üvegművességünk a XVI-XIX. században. Miskolc
Levéltári források
Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltár, Miskolc
Főegyházmegyei Levéltár, Eger
Heves Megyei Levéltár, Eger
Magyar Országos Levéltár, Budapest
Múzeumi források
Herman Ottó Múzeum, Helytörténeti Adattár Herman Ottó Múzeum, Néprajzi Adattár