Összeállította: Laki-Lukács László
Szendrő a mai Borsod-Abaúj-Zemplén megyének egykori Borsod megyei részén, ennek északi határához közel fekszik. Az Északi-középhegységen belül keletről a Cserehát, ezen belül a Szendrői-rögvidék, nyugatról a Rudabányai-hegység és a Putnoki-dombság határolják itt a Bódva.völgyét. A település külterületi határai mindegyik előbb felsorolt tájegységre kiterjednek. Szendrő ma város, több mint 4300 lakossal. A 16-17. században jelentős mezőváros és végvár volt itt. A textilnyomás, benne a kékfestés nagy múltra tekint vissza. Európába a tengeri hajózás 16-17. századi fellendülésével, az indiai kereskedelem kibővülésével került el. A holland kikötőkbe hajókaravánok ontották az indigót, a keleti pamutvásznat, a mintás keleti szöveteket. A kékfestés a textíliák minőségét, esztétikai értékélt növelte.
A kékfestés a mintadúcokkal mintákat nyomott a vásznakra. Festéssel mind a gyapjú-, mind a növényi anyagból szőtt textíliákat festették. A posztót azonban legtöbbször a posztósok, csapók színezték A céhes iparosok inkább a vászonfestést művelték. A kelmefestés képviselői még a fejlett szabad királyi városokban is viszonylag későn tömörültek céhbe. Az iglói, eperjesi, lőcsei és késmárki festők 1608-ban városközi céhet hoztak létre. Kassa festőcéhe 1725-ben új szabályzatot szerez. A kevésbé fejlett északkelet-magyarországi régióban csak a 18.században jelennek meg a festők, s a 19.század elején alakítanak céhet. A festők nemcsak festéssel, hanem mángorlással is foglalkoztak. 1809-ben több gömöri mezőváros: Nagyrőce, Ratkó, Csetnek és Kövi kelmefestői kaptak együttesen céhszabályzatot az uralkodótól. Jolsván 1817-ben, Rozsnyón 1822-ben létesült kelmefestőcéh. A 19.század elején Abaújszántón, Miskolcon és Sátoraljaújhelyen is működnek a királytól kapott szabályzattal festőcéhek. Megkülönböztettek váltófestést és hetivásári festőmunkát. Az előbbi a hozott vászon megrendelésre való festését, az utóbbi a kész festett végek piacra, vásárra vitelét jelenti. Éltek festők még Sajószentpéteren, Sajókazán, Mezőkeresztesen, Szendrőben, Putnokon.
|
|
| Műhelyrekonstrukció a Festőházban |
A hazai textilipar egészén belül a kékfestés a 18-19.században jelentős szerepet játszott A drága anyagok, a magas rezsiköltség, a tőkeigény miatt a festők a 19.századi céhes társadalom elitjéhez tartoztak, a virágzó iparágak közé tartozott. Korabeli statisztika szerint még 1876-ban is kilencvenhét helyen foglalkoztak a kékfestés mesterségével. A nyomott emlékek mintakincse elsősorban az egyházi használatban lévő darabokon maradt fenn, leginkább az ország északi területeinek templomaiban. A régi leltárak adatai, a fennmaradt emlékanyag mind azt bizonyítják, hogy az ilyen technikával díszített abroszok, terítők már a 17.századba helyet kaptak az úrasztali felszerelések között. Vidékünkön a kupai eklézsia 1668-as összeírása „nyomott fejtős abroszt” említ. A szendrői eklézsia 1711-es leltárában olvasható feljegyzés: „egy nyomtatott abrosz feketével, melyet az asztal alá szoktanak a pádimentomon teríteni” Szendrőn volt ugyan szőnyeg az úrasztalán, a prédikátor székén, de mert az úrasztala a csupasz kövezeten állt (a régi templomban), az úrvacsoraosztás alkalmával a nyomtatott abroszt terítették az asztal alá. A putnoki eklézsiának 1735-ben volt „egy kék nyomtatott keszkenője”. Színes nyomtatott virágokkal ékes a sajóecsegi eklézsia 1791-ből való abrosza (a Sárospataki Ref. Múzeumban őrzik). Minden valószínűség szerint azonos a szendrői eklézsia 1711-es leltárában említett terítő a jelenleg az Iparművészeti Múzeumban, Budapesten őrzött terítővel (a Szendrői Ref. Egyháztól vásárolták 1939-ben). Ezen terítő kiemelkedő darab.
A nyomott mintás emlékeink között a legnagyobb méretű terítő, 179 x 176 cm. A múzeum leírása szerint: „Fehér vászon, fakult, gazdagrajzú sötétkék (fekete?) nyomott díszítéssel. Középen négyszögletes palmettákkal és virágokkal körülvett mezőben ugró szarvas. A négyzet körül az átlók és középtengelyek irányában nyolc, vázából kiemelkedő virágcsokor. Tulipánszárak sora és csörgősor között leveles díszű szegéllyel, melyen befelé újabb vázás virágcsokrok sorakoznak, a többi helyet kis virágszálak és rozetták töltik ki.” Domonkos Ottó szerint „ sok kisebb-nagyobb mintafa segítségével alakították ki az egész kompozíciót. Ezen a 17-18. századi mintaelemek és kompozíciós elvek keverednek egymással. Több mint húsz mintafa felhasználásával készült.” Készítési helyét Katona Imre az ornamentika egyes elemei alapján erdélyi, debreceni és felsö-magyarországi műhelyekkel hozza kapcsolatba, végül arra a megállapításra jutva, hogy az „…úrasztalterítő valahol Miskolc, Debrecen tájékán készülhetett” Domonkos Ottó viszont „Mi a felső-magyarországi származást tartjuk valószínűnek, mivel egy Besztercebányán őrzött terítőn a fenti minták közül ötnek az alkalmazását ismertük fel Ezek között van az igen jellegzetes, korsó nélküli virágcsokor és a csörgősor is.” Minden esetre Szendrő büszke lehet rá, hogy megőrizte az utókornak évszázadokon át és hogy végül közgyűjteménybe adták.
 |
| Úrasztali terítő, Szendrő. A 18.század első fele. Magyar Iparművészeti Múzeum, Budapest. A festőmesterek a helyi igényeknek, szükségleteknek kielégítését végezték. A vásznakat, a posztókat a kívánt színre festette vagy éppen mintázta. A városokban terjed először, majd a kisnemesség és főként parasztság, az iparosság körében lesz népszerű. |
Legnagyobb tömegben kékfestő ruhaanyagot állítanak elő. A kékfestő a női viseletben elsősorban hétköznapi ruha. Egyes helyeken ünnepi viseletként vagy gyászruhaként is használatos. Magyarlakta helyeken a fehér és világoskék mintázatot szerették. Középkék alapon. Az idősek mindig szolidabb, apróbb virágosat választottak. A fiatalok a cifrább díszítésű mintákat választották. A német falvakba a sötétkék hátterű apró virágos kék, sárga, zöld mintázású ruhaanyagokat vásárolták. A tót (szlovák, ruszin) nemzetiségűek a nagyobb felületű, élénk, sárga, sárga-zöld, kék-fehér mintásakat készíttették. Készítettek kötényeket (sima vagy szegélydísszel), fejkendőt (keskeny csíkkal), vállkendőt és nyakba való kendőt (széles csík mintával).
 |
| Kiss Istvánnné Gigala Mária, Szendrő kékfestő öltözetben,1910-es évek |
A férfiviseletben is találkozni a kékfestő anyagokkal. A parasztemberköténye, ahogy itt hívták surca mindennapra és ünnepre sima sötétkék kékfestőből készült. Voltak falvak ahol a legények surcát hímezték. A pásztorok bőgatyája , inge készült sima kékfestőből. Egyes iparosok (kovács, lakatos) inge készült apró mintás kékfestőből. A zsebkendők is divatba jöttek (a 19.század közepétől).
 |
| Csereháti pár. A vőlegény előtt kékfestő surc. Az 1910-es évek. |
 |
| Ma is ajándéktárgyak sorát készítik kékfestő anyagból |
Lakástextilek is készültek kékfestőből: dunyhahúzat, párnahúzat, lepedő, ágytakaró, komódtakaró, asztalterítő (abrosz).
Szendrő felemelkedése a szendrői vár hadászati szerepének növekedésével volt összhangban. A város 16-17.századi történelme nagyobb részben elválaszthatatlan a vár történetétől. Ipartörténetében a 16-17.században az élelmiszeripar és a ruházati ipar mesterségei voltak meghatározóak. Fontos volt a katonaság és a lakosság ellátása. A családnevek és az iparűzők azonossága 70-80 %-ra becsülhető: Varga, Szabó, Mészáros, Serfőző, Csiszár, Nyereggyártó, Kerékgyártó, Kerekes, Csizmadia, Szűcs, Kovács, Kalmár, Gombkötő.A17-18-század fordulóján a kézművesipar hanyatlása következik be a vár hadászati szerepének megszűntével. A Bódva völgyében való központi fekvése miatt Szendrő az árucsere frekventált színterévé vált. A 18.század elejétől 4 hetivására volt, „kereskedő város” lett, megfordult itt török, bosnyák, lengyel, német kerekedő is.
Iparában a szolgáltató iparágak ( asztalos, kerékgyártó, kovács, kőműves) kerültek túlsúlyba. Szendrő kereskedelmi forgatagában betöltött szerepkörét a Galiciából betelepült (1770-1780) zsidóság alakította. Számuk a 19.század derekán az összlakosság 10 %-a volt(200 fő). Ilyen nagy kolónia a Bódva völgyében sehol sem létezett. Üzleteket nyitottak, házaló kereskedelmet folytattak. Az 1871. évi közigazgatási törvény végrehajtásakor Szendrő mezővárost községgé minősítették vissza. Ennek ellenére a 19. század végére Szendrő népességét, iparát, mezőgazdaságát és kereskedelmi forgalmát tekintve egyaránt a Bódva völgye egyik legjelentősebb településének tekinthető. Lakossága az általánostól eltérően nő. A 19. század második felében teljesen új színfoltot jelentett a kézművesipar palettáján a szendrői ruhafestő-kékfestőipar megjelenése, mely a környéken termelt kenderre támaszkodott leginkább. A festőműhely céljaira egy feltehetően 16.századi eredetű, egykori városfal egyik tornyát 1850-1860 táján alakítottak át népies barokk stílusban ( a település németvárosi részén).
 |
 |
| Festőház |
Az utcavonalon álló, közel négyzet alaprajzú, cserepezett, nyeregtetős épület három szintre tagolódik. Pincéje fölött, a magasföldszinten volt a műhely, fölül szárítópadlás, ahol szárító rudakra akasztották a festés után a vásznakat. Ereszes homlokzatának két szélén egy-egy karcsú, csavart törzsű féloszlop palmettaszerű fejezettel, fölötte álló ovális padlásnyílás gazdag levéldísszel keretezve. A féloszlop kétoldalán egy-egy egyenes záródású keretelt ablak, szemöldökük fölött középen kagylódísz, az ablakok előtt zsalutáblák. Mindkét félmezőben alul és felül homorú ívvel lesarkított vakolattáblák, középen rozettával. A homlokzat alján a lábazatban két egyszerű pinceablak
Az oldalhomlokzatok két mélyített tükrében középen egy-egy hasonló tábla. Az oromfal alján két-két keretelt négyszög ablakocska, felül keretben álló ovális nyílás. Az ablakokon vastáblák és rácsok. A magasföldszintre és a padlásra az udvari hátsó oldalhoz épült keskeny toldalékba vezet egykorú kő-, illetve falépcső. Innen van a pincelejárat is. A padlástérben, - amelynek vasajtaját zsalus szellőzővel, ívvel kőkeretre pántolták – falépcső vezet a szárítókarzatra.
 |
| Feljárat a szárítókarzatra |
A festőház, ahogyan napjainkig nevezik híven él a helybéliek emlékezetében. Írott források mai napig nem kerültek elő a műhely működéséről. Nem tudjuk a vállalkozó mester nevét, mikortól meddig létezett ? Hol lappang, elpusztult minden írat ? Emberi emlékezettel sem érhető el történelme. Legendák szólnak csak német nemzetiségű családról, aki bírta a házat, akik megszerettették Szendrő és környéke népével a kékfestő vásznakat, ruhákat. Valószínű, hogy németek voltak, akik idehozták e szép mesterséget, Szendrő népességének sokszínűségében minden megeshet. A település népessége sem felekezeti, sem etnikai, sem társadalmi értelemben nem tekinthető változatlannak és folyamatosnak. Az 156o-as években történő végvárrá válás számos új lakót hozott ide. A rendszeresen cserélődő katonákból álló helyőrség nagy része nem csak máshonnét származott, hanem egy részük sokszor nem magyar, hanem német eredetű ( lásd a Németváros elnevezésű településrészt). Feltehetőleg jelentős részben jövevények lehettek a katonaság szükségleteit ellátó szolgák, napszámosok és kézművesek is. Ugyancsak erre az időszakra esik az ekkoriban főként fegyverforgatásból élő nagyszámú kisnemes megtelepedése Szendrőn (magyar, német, lengyel). Az 1880-as hivatalos magyar népszámlálás is némi meglepetést okoz itt. Szendrő jövevényei között a legnagyobb létszámot kitevő magyarok mellett németek (főként iparosok) és szlovákok egyaránt előfordulnak. Közös vonásuk, hogy többségük a római katolikus felekezethez tartoznak, így a 18-19.század folyamán fokozatosan átalakítják a korábban döntően református város vallási összetételét. Az 1770-es évektől kezdve egyre gyarapodó számú, kezdetben sajátos dialektusba (jiddis) németül, a 19.század végétől kezdve egyre inkább magyarul beszélő zsidó népesség is színezi Szendrő etnokulturális összetételét. Ez a tarkaság – mely a 18.század forrongó, a török kiűzését követően újrarendezkedő ország társadalmi viszonyait hűen tükröz – azonban csak átmeneti, az első világháború előtt Szendrő nyelvileg ismét homogén magyar településsé válik. Lakóinak sokfelől érkezése csak az egymástól markánsan eltérő felekezetek jó egymás mellett élésére utal.
 |
| Viselet rekonstrukció. Foto Lukács Boldizsár, 2006. |
 |
| Viselet rekonstrukció. Foto Lukács Boldizsár, 2006. |
 |
| Viselet rekonstrukció. Foto Lukács Boldizsár, 2006. |
A 20.század eleje óta gyors ütemben megszűnő kis műhelyek emlékét elsősorban „népművészeti” jellegük miatt, a jó emlékezet miatt őrizték meg itt és országosan is. Az utóbbi évtizedekben folyó módszeres kutatás elsőrendű célja azt bizonyítani: milyen szerepet játszott a kékfestő anyag a népviseletekben. Múzeumok az iparág számtalan emlékét gyűjtötték be. Szendrőben nehezen halad a kutatás, de a hagyományokra épülő , a megmaradt és helyreállított FESTŐHÁZBAN az 1960-as években a miskolci múzeum, a 21.század elején a pápai Kékfestő Múzeum szakmai segítségével kiállításon mutatják be a hajdani lehetséges „szépfestő” műhelyt. A város büszkén vállalja a kékfestő hagyományok ápolását.
 |
 |
| A szendrői Kékfestő Ház múzeum belsője |
CSERI Miklós, SZABADFALVI József (szerk.)
Borsod-Abaúj-Zemplén megye képes műemlékjegyzéke . Bódva völgy. Edelény környéke. – Miskolc : Herman Ottó Múzeum, 1992. – 38 p. : ill.
DOMONKOS Ottó
A magyarországi kékfestés. – Bp. : Corvina, 1981. – 112 p. , 84, XXXVII. t.
KATONA Lajos
A szendrői református egyház XVIII.századi nyomott úrasztali terítője és a hazai nyomás fejlődése a XVII-XVIII.században == Iparművészeti Múzeum Évkönyve. 2. 1955. p. 91-105.
VERES László, VIGA Gyula (szerk.)
Kézművesipar Északkelet-Magyarországon. – Miskolc : Herman Ottó Múzeum, 2006. - 268 p. : ill. Szendrő monográfiája. – Szendrő: Szendrő Város Önkormányzata, 2002. – 522 p.
 |
 |
 |
 |