Előző fejezet Következő fejezet

A SZLÁVOK ŐSTÖRTÉNETE.

 

Nyelv. A szláv nyelvek ahhoz a nagy nyelvcsaládhoz tartoznak, amelyet elterjedésének két legfontosabb területe alapján indoeurópainak, vagy német eredetű kifejezéssel indogermánnak nevezünk. Az indoeurópai nyelvcsalád egyes tagjai rokonságuk foka szerint több részre oszlanak, ami azt bizonyítja, hogy az egyes nyelvek az ősi közösségből nem egyszerre szakadtak ki, hanem először csupán egyes csoportok váltak ki belőle. Ezeknek a csoportoknak további szétválása eredményezte azt az állapotot, amelyet ma ismerünk. Hogy ez a feltételezett nyelvi egység mikor volt, arra alig tudunk válaszolni. Az összes indoeurópai nyelvek közül a szanszkritnak vannak a legrégibb emlékei, a Krisztus előtti második évezredből, de már ezek is teljesen egyéni, az indus ágra jellemző sajátságokat tükröznek. Az egység korát tehát ez időnél sokkal korábbra kell helyeznünk.

Az indoeurópai ősnyelvben, mint minden nyelvi közösségben, már kezdetben is számos helyi eltérés mutatkozott. Ezek az eltérések már az ősnyelvben nyelvjárások kifejlődésére vezettek. Mindenesetre világosan megkülönböztethetünk két nyelvjárást. Azt, amelyben az előlképzett k (amilyent például a magyarban a ki, ke szótagokban ejtünk) megmaradt k-nak, és azt, ahol az réshanggá, sz, vagy s-sé fejlődött. Az előbbi nyelveket a latin centum szóval kentum, az utóbbiakat az ugyancsak 'száz' jelentésű ó-perzsa safem szóval szatem nyelveknek nevezzük. Kentum-nyelvek a görög {é-%áxov), a latin (centum, olvasd kentum), a kelta, (canf, olv. kant- két stb.), a germán (gót hund, német hundert, a h a k-ból aránylag igen kései fejlemény); és valószínűleg az ókori illír nyelvek. A szatem-nyelvekhez ezzel szemben az indoiráni nyelvek (szankszrit satam, perzsa satem), az örmény és a balti-szláv csoport (litván simtas, régi szláv suto, ma sto), a régi nyelvek közül pedig a trák-dák számítanak.

A szláv nyelvek tehát szatem-jellegű nyelvek, és így közelebbi rokonságuk a keleti indo-iráni-örmény csoport. Ez az jelenti, hogy a legtöbb egyezés a hangtan, alaktan és a szókincs terén elsősorban itt keresendő. De ezen belül is összehasonlíthatatlanul több egyezést mutat a balti nyelvekkel (litván, lett és a kihalt óporosz), mint a sza-tem-ág többi tagjaival. Itt már olyan nagyszámú és sokszor egész kis részletekig ható rokon fejlődést találunk, hogy joggal teszünk fel egy hosszabb balti-szláv korszakot az ősnyelv közös szatem ágából való kiszakadás után, amikor az is a balti nyelvek és a szláv ősnyelv közös nyelvet alkottak, és így abban az időben a fejődésük is azonos volt. A balti-szláv közösség körülbelül a Krisztus előtti első évezred elején bomlott szét. Egyik ágából a ma ismert és már említett balti nyelvek őse, a másikból pedig az ősszláv nyelv keletkezett. A balti nyelvek tehát valóban közeli rokonságban állnak a szlávokkal, de csak a többi indoeurópai nyelvekhez viszonyítva. Az mindenesetre súlyos tévedés, hogy a litván, lett és az ó-porosz nyelveket egyszerűen szlávoknak minősítik. A különbség a két nyelvcsoport között majdnem olyan nagy, mint a latin és a német nyelv között.

Az ősszláv nyelvben a balti-szláv nyelvközösségből való kiválás után hamarosan újabb eltérések kezdtek meggyökeresedni, és megkezdődött az egységes ősszláv nyelvnek nyelvjárásokra való tagozódási folyamata. Ma a szláv nyelveket három ágra szoktuk osztani: keleti, déli és nyugati szláv nyelvekre. A keleti szláv nyelvekhez az orosz nyelvek tartoznak (nagyorosz, fehérorosz és kisorosz, amelyet máskép ukrán vagy rutén nyelvnek hívnak), a déli szláv nyelvek a bolgár, szerb, horvát és szlovén; a nyugati szláv nyelvek sorába pedig a ma élők közül a lengyel, cseh, tót az alsó- és felső-szorb nyelvet, a régiek közül még a pomerán (a mai Mecklenburg és Pomeránia régi szláv lakosságának nyelve), valamint a XVIII. században kihalt poláb nyelvet (az Elba balpartján a Lüneburger Heide vidékén élt szláv nyelv) számítjuk. Ez a felosztás ugyan földrajzi jellegű, azonban nagyjából megfelel a szláv nyelvek belső rokonságának is.

Őshaza. Őshazán általában egy nép azon korábbi lakóhelyét szoktuk érteni, ahol az a nép még részekre bomlása előtti időben együtt lakott. A szlávok őshazájának azt a területet nevezzük, amelyen a szlávok még szétvándorlásuk előtt, az ősszláv nyelv korszakában éltek. Itt meg kell különböztetni a szláv őshazát az indoeurópai népek őshazájától, sőt esetleg a szatem-ágétól is. Ez utóbbiak helyére és idejére vonatkozólag a felfogások ma is élesen eltérnek. Míg egyesek az indoeurópai nyelvek őshazáját Európába, különösen Kelet-Európába helyezik, addig ma is sokan vannak, akik azt Ázsia területén keresik. Annyi mindenestre bizonyos, hogy az indoeurópai nyelvnek szatem-ága Közép-Oroszország területén már a Krisztus előtti III. évezredben élt, mert érintkezett az akkor még egységes finnugor nyelvvel, amint azt a finnugor nyelveknek közös indoiráni jövevényszavai bizonyítják. (Pl. magyar száz, finn safa egy szatem-nyelvi safem szóból.)

 

A SZLÁV ŐSHAZA KÉRDÉSÉHEZ

 

A szláv őshazáról az volt sokáig az általános vélemény, hogy a Duna mentén és a Balkánon kell keresni. Ez a felfogás már a legrégibb (XII. századi) orosz krónikában, az úgynevezett Nyesztor-krónikában is jelentkezik, ahová talán valami délszláv forrásból került bele. A délszlávok ugyanis, főleg a horvátok, az egyházi szláv nyelvért a latin papsággal vívott küzdelmükben szívesen hivatkoztak arra, hogy ők a klasszikus ókor illírjeinek utódai, a glagolita írás pedig magától Szent Jeromostól származik. Ez a felfogás a szláv krónikákban - legalább is keleten és délen - mély gyökeret eresztett. Hatása alól még a múlt században sem tudtak szabadulni, mert például Safárik a múlt század közepén írt - a maga korában magas tudományos értéket képviselő - munkájában szintén ezt vallotta.

A szlávok őshazájának megállapítása nem könnyű feladat, de nem is megoldhatatlan. A klasszikus kor görög és latin írói, valamint a későbbi források adatainak a nyelvtudomány és a régészet eredményeivel való összevetése nagy vonásokban elég biztosan meghatározza azt a területet, ahol a szláv őshazát keresnünk lehet. Mindenesetre azt egész határozottan eldönti, hogy hol nem lehet. Ezeknek a forrásoknak világánál ma már a legkisebb kétségünk sem lehet, hogy a Duna mentén és Balkánon nem kereshetjük a szlávok bölcsőjét. Ennek a területnek néprajzi viszonyait a klasszikus ókorban sokkal jobban ismerjük, semhogy olyan nagyszámú nép, amilyennek a szlávság a Krisztus utáni VI. századtól kezdve elénk bukkan, ezen az aránylag nem nagy területen hosszú évszázadokon keresztül teljesen homályban maradhatott volna. Az itt említett trák-dák és illír népekkel való azonosítás a mai fejlettebb nyelvtudományi és régészeti ismereteink mellett magától elesik, mert minden, amit ezekről a népekről tudunk, teljesen ellentétben áll a régi szlávokról ránk maradt adatokkal. Bár ezeknek a barbár népeknek a nyelvéből nem maradtak ránk szövegek, az igen nagyszámú hely- és személynévi anyag alapján világos, hogy e népeknek a szlávokhoz csak annyiban volt közük, hogy valamennyien az indoeurópai nyelvcsaládhoz tartoztak. Kultúrájuk és a Krisztus utáni VI. századtól itt igazolható szlávéké között áthidalhatatlan szakadék tátong. Hozzávehetjük ehhez még a helynevek tanúbizonyságát is. Különösen a folyónevek nagyon fontosak egy terület ősi néprajzi viszonyainak megállapításánál, mert a folyónevek minden más földrajzi névnél szívósabbak, hiszen a folyók nem pusztulnak el, nevüket pedig a folyó egész hosszában lakó népek, sőt azon túl is fenntarthatják. A Duna mellékének és a Balkán valamennyi nagyobb folyójának a neve kimutathatóan nem szláv (Duna, Tisza, Szamos, Kőrös, Maros, Temes, Rába, Dráva, Száva, Boszna, Kulpa, Narenta, Sztru-ma stb.,stb.), ez pedig abban az esetben, ha a szláv őshaza ezen a területen feküdt, teljesen érthetetlen volna. De közvetlen forrásokkal is rendelkezünk arra nézve, hogy a Krisztus utáni VI. századig a szlávok nem lakhattak a Duna mentén és attól délre. A VI. században élő Jordanes és Prokopios a szlávokat a Kárpátoktól északra helyezi és nem említ szlávokat a Duna mentén. Különösen fontos itt Jordanes tanúvallomása, mert ez az író a Duna vidékének és a Balkánnak történeti eseményeit és néprajzi viszonyait nagyon jól ismerte.

Minthogy tehát a szláv őshaza a Kárpátoktól délre semmiképpen sem helyezhető el, a komoly kutatók a múlt század közepétől kezdve egyértelműen a Kárpátoktól északra kezdték keresni. Ma már nincs senki, aki nem itt tenné fel a szlávok őshazáját. A részletekben azonban az egyes felfogások között jelentős ellentétek mutatkoznak. Az Elbától a Volgáig alig van olyan vidéke ennek az óriási térségnek, ahová a szlávok őshazáját több-kevesebb szakszerűséggel ne próbálták volna rögzíteni.

Az északnyugati terület mellett való állásfoglalás szoros kapcsolatban van az úgynevezett lauzitzi kultúrának népi hovatartozásával. E kultúra központja a régi Lausitz területén volt, ahonnan kelet felé a Dnyeperhez, dél felé a Cseh-medencébe, Morvaországba és kis részben Magyarország területére is kisugárzott. Ezt a kultúrát - amely a Krisztus előtti II. évezred eleje körül kezdődött - régebben általánosan szlávnak tartották, főleg azért, mert ennek a kultúrának egyik jellemzője volt az urnatemetkezés, már pedig kétségtelenül szláv eredetű temetőkben is gyakran bukkanunk erre a szokásra. Azonban ennek a kultúrának az urnatemetkezés szokásán kívül a szlávok emlékeivel semmi kapcsolata nem volt s ma már senki sincs, aki a lausitzi kultúrát - amely legvalószínűbben illír volt - a szlávokkal hozná ösz-szefüggésbe.

A szláv őshaza kérdésében ma két, lényegében egymástól nem sokban eltérő felfogás küzd egymással. Az egyik inkább nyugatra, a Visztula vidékére, a másik inkább keletebbre, a Dnyeper körüli területre helyezi. A két felfogásnak politikai színezete is van, mert az elsőt németellenes éllel a lengyel kutatók képviselik, míg a másodikat főleg a németek hirdetik, de a cseh Niederle is ez utóbbi mellett foglal állást. Mai tudásunk szerint a szlávság a Krisztus születése körüli időben a Visztulánál tovább nyugatra nem terjedhetett, mert ókori forrásaink szerint ott már a germánok területe kezdődött. A Visztulára mint a szlávok nyugati határára vonatkozólag az ókori források is utalnak, így például a Krisztus után II. századi Ptolomaeus alexandriai geográfus térképén a szlávokat ókori nevük, a Veneti ~ Venetoi alatt a Visztulától keletre helyezi. A VI. századi Jordanes szerint is, a «Veneták nagyszámú népe, akiknek a neve törzsek szerint váltakozik, mégis főleg szlávoknak és antoknak hívják őket», a Visztulától a Dnyeszterig terjedő területen laknak. A szlávok területének nyugati határául tehát időszámításunk kezdetétől a VI. századig a Visztulát tekinthetjük. Itt azonban felmerül a kérdés, hogy a Visztulának egész hossza mentén forrásától torkolatáig, ültek-e a szlávok, vagy csupán a középső részén. Főleg a Visztula torkolata kérdéses, mert itt ugyan tudunk a Krisztus utáni III. századból gót államról (ennek emléke Danzig, lengyelül Gdansk, eredetileg Godaniska), de hogy szláv lakosai is voltak-e, ma még semmi bizonyítékát nem látjuk.

Még kérdésesebb a keleti határ. A Krisztus utáni VI. században, amikor a szlávok a különböző forrásokban félreérthetetlenül kezdenek felbukkanni, a szlávok keleti határa eléri, sőt át is lépi a Dnyeper folyót. A VI. századi Prokopios szerint a szlávok egy törzse, az antok, már a Don felső folyásának vidékén is laknak. Nem lehetetlen azonban, hogy itt csak a Donecről van szó. De ez a terület már nem tartozhatott a szlávok őshazájához. Abból a tényből ugyanis, hogy e vidék nagyobb vizeinek a nevei az egy Desna folyót kivéve, nem a szlávból erednek, világosan következik, hogy a szlávok e területen későbbi jövevények. Ennek alapján valószínű, hogy eredetileg a Dnyeper vidéke nem tartozhatott a szláv őshazához, mert a folyó neve nem szláv eredetű. - Ami a terület déli részét illeti, felette bizonytalan, hogy elérte-e a Kárpátokat. Egyrészt az ókorban itt egy karp nevű népet emlegetnek (erről nevezték el a Kárpátokat), mely a Krisztus utáni II. században a Kárpátokat átlépve, Erdély területére költözött. Minden amellett szól, hogy ez a nép trák nyelvű volt, de mindenesetre bizonyos, hogy nem volt szláv. Már előbb, a Krisztus előtti IV. század körül a nyilván germán eredetű basztarnákat is itt találjuk, és innen van a Peutingeri táblán a Kárpátok láncolatának Alpes Bastarnicae neve is, azaz e népnek valami maradványa még esetleg a Krisztus utáni századokban is élhetett e vidéken. E hegylánc egyes részeinek trák Beszkid (a Kárpát név mindenütt feledésbe merült és csak újabban, a klasszikus irodalom alapján terjedt el újra), sőt a Dnyeszter egyébként ismeretlen eredetű neve is a mellett szól, hogy a szlávok területe eredetileg nem terjedt eddig a vidékig. - Északon a helyzet aránylag a legkönnyebb. A mai Keletporoszország és az egész fehérorosz terület víznevei kimondottan nem szláv eredetűek, hanem balti jellegűek (Nemen stb.), bizonyos tehát, hogy a szláv őshaza idáig már nem nyúlhatott fel. Kérdés legfeljebb a Visztula torkolata körül lehet, mert Ptolomaeus térképe a szlávokat ide helyezi, sőt a Balti tengert is «veneta», azaz szláv öbölnek nevezi, azonban egyelőre minden más adatunk ennek ellentmond.

A szláv őshazát tehát mai tudásunk mellett - legalábbis Krisztus születése körüli időben - a Visztula és a Dnyeper középső folyásai közé helyezhetjük. E terület északi határa körülbelül Varsó vonalában húzódhatott. Déli határára kevesebb a támaszpontunk, de annyi valószínűnek látszik, hogy nem érte el a Kárpátokat, délkeleten pedig legfeljebb Kievig terjedt. Ez a terület, amely magában foglalja a háború előtti Lengyelország középső részét, Volhiniát és Ukrajna nyugati területét, mocsarakkal tarkított jellegzetesen erdős vidék. A szlávok magukkal hozták őshazájukból a mocsarak és erdők iránti vonzalmukat' és szétvándorlásuk után is elsősorban ilyen vidékeket szálltak meg. De ez a fémekben rendkívül szegény vidék magyarázza meg azt is, hogy az ősi szláv kultúrában miért hiányzanak jóformán teljesen a fémleletek.

Erre a területre mutatnak növényföldrajzi érvek is. Abból a tényből, ugyanis, hogy a szláv nyelvekben a bükkfának és a juharfának a neve nem ősi eredetű, hanem a gótból van kölcsönözve (szláv buky és javor, v. ö. német Buche és Ahorn), arra következtethetünk, hogy a szláv őshaza területén e két fa ismeretlen volt. A bükk elterjedésének határa körülbelül a Königsbergtől Moldváig húzott vonal, míg a juharé körülbelül a Visztula folyó. Ezektől a vonalaktól keletre a két fa nem fordul elő. A szláv őshaza tehát csak ettől keletre kereshető.

A szláv őshaza rögzítése felveti a kérdést, kik, milyen népek voltak a szlávok szomszédai az őshazában. Mint láttuk, a szlávok legközelebbi rokonai az indoeurópai nyelvcsaládban a balti népek, akikkel a nyelvtudomány tanúsága szerint az indoeurópai közösségből való kiszakadás után is még évszázadokon keresztül együtt éltek. A balti népeket tehát nyilván valahol a szláv őshaza közelében kell keresnünk.

Mind a három balti nép lakóhelye a szlávokétól északra terül el, valószínű, hogy a balti-szláv korszakban is már ez volt a későbbi két ág ősének, a két nyelvjárásnak az elhelyezkedése. Itt tehát, nem tekintve az egyes kirajzásokat, mint pl. a galindokét, (oroszul goljad), akik messze keletre kerültek, az őskortól kezdve lényeges változás nem történt. Hogy az ősszlávok északkeleten érintkeztek-e a mai Moszkva vidékén lakó finnugorokkal, az ma nem bizonyítható. Valamivel határozottabb a szlávok iráni szókincsére vonatkozó tudomásunk (pl. bog 'isten'stb.), de az idetartozó szavak száma is igen csekély, így a két nép között sem tehetünk fel szoros történeti kapcsolatot. Ez azért jellemző, mert az irániak a Krisztus előtti IV. századtól kezdve egészen a hunok betöréséig (Kr. u. 375) Déloroszország steppéinek korlátlan urai voltak. A kapcsolatok laza jellege azt mutatja, hogy a szlávok nem jutottak ei még akkor a steppe-vidékre. Erre vall különben az a tény is, hogy a szlávban ó-görög jövevényszó nem található, azaz a szlávok a Fekete-tenger melléki görög gyarmatvárosokkal nem jutottak érintkezésbe, holott mint tudjuk, a déloroszországi iráni kultúra át volt itatva görög elemekkel. A szlávok déli szomszédaira vonatkozólag csak annyit tudunk, amennyit szűkszavú ókori forrásaink elárulnak. Itt emlegetik ugyanis a trák karpokat és a germán basztarnákat. Hogy a trák karpokkal a szlávok milyen kapcsolatban álltak, nem tudjuk, mert a trákok nyelvét csak igen fogyatékosan ismerjük, és így nem állapíthatjuk meg, vannak-e trák elemek az ősszlávban. Ami a germán basztarnákat illeti, nagyon valószínű, hogy nekik tulajdoníthatjuk azokat a germán eredetű szavakat a szlávban, amelyeknek hangalakja régebbi korra mutat, mint a Krisztus után lll-IV. századra tehető gót elemeké. Lehet azonban, hogy e szavak a már évszázadok óta a szlávoktól nyugatra a Visztula mellett lakó más germán törzsek nyelvéből erednek.

Legnehezebb a nyugati szomszédság kérdése. Időszámításunk elején ugyan már germánok laktak a szlávoktól nyugatra, a Visztula balpartján, bizonyos adatokból azonban arra következtethetünk, hogy ez nem mindig volt így. A németek ugyanis a szlávokat Wind-eknek, nyelvüket windischnek nevezik (innen a nyugatmagyarországi szlovének magyar vend neve), ez a név Venedi, Veneti, Venedae stb. alakokban a szlávok neveként már a klasszikus ókorban előfordul. Mivel a szlávok magukat soha és sehol sem hívták ezen a néven - a szlávok saját népi neve Slovene, amely latinosítva Sclaveni, Sclavi alakban használatos - bizonyos, hogy e név eredetileg nem a szlávo-kat jelölte, és csak névátruházással van dolgunk, mint pl. a csehek német Böhmen nevénél a korábban ott élő kelta bojok nevéből: Bojohaimen 'a bojok hazája'. Feltehető tehát, hogy a Winden is ilyen, eredetileg nem szláv népet jelölő név volt, amelyet a germánok a régi Veneta nép földjére települt új szláv lakosságra ruháztak át. Mivel pedig ez a név pontosan azonos a balkáni és északolaszországi illírek nevével (vö. Venetia 'Velence'), valószínű, hogy ezzel a névvel a germánok eredetileg az illíreket nevezték, az illírek elköltözése után azonban e nevet a helyükre települt szlávokra vitték át. Mivel az illírek északi hazájukból a Krisztus előtti első évezred elején vándoroltak le, a névnek a germánban igen réginek kell lennie. Ebből mindenesetre következik, hogy a szlávok eleinte nem voltak szomszédosak a germánokkal és csak akkor kerültek egymás mellé, amikor az illírek kiürítették északi hazájukat. A germán-szláv szomszédság azonban mindenesetre igen régi, amit a nyelvtudomány is bizonyít. Vannak ugyanis olyan jelenségek a germán és szláv nyelvekben, amelyek igen régi érintkezésre vallanak.

Ezzel szemben a szlávok nem voltak közvetlen szomszédai a keltáknak, mert a kelták neve a szlávban a germánból származik (kelta volcus > germán Walhőz > ősszláv volchh, ebből pedig délszláv, cseh és tót vlach, lengyel wloch, orosz voloch fejlődött szabályosan). Ez a mellett is bizonyít, hogy a szlávok nem lakhattak valahol az Elba mellékén, mert akkor a Délnémetországban és Csehországban lakó kelták szomszédságában éltek volna és a kelták nevét nem a germánból kellett volna kölcsönvenniök. Lehet azonban, hogy a szlávok ezt a nevet már nem is a keltákra, hanem a római birodalom roman-izált lakosságára vonatkoztatva vették át a germánoktól. Azaz a szónak a szlávban kezdettől fogva csak a 'romanizált ember' volt a jelentése. Ebben az esetben a név viszont a szlávok balkáni őshazája ellen volna újabb bizonyítékunk, hiszen a szlávok, ha ősidők óta a Balkánon laktak volna, a szemük előtt kialakuló nép elnevezésére nem a Kr. u. III. században a Balkánra került germánoktól kölcsönöztek volna kifejezést.

Az ősszlávok szomszédságával kapcsolatban meg kell emlékeznünk a gótokról is. Valamennyi szláv nyelvben nagyszámú olyan szót találunk, amelyek az egyes nyelvekre jellemző szabályos hangalakjuk alapján az ősszláv örökségből származnak, ott azonban világosan a gót nyelvből vannak átvéve. Ez azt mutatja, hogy a szlávok még az ősszláv korszakban valahol a gótokkal érintkeztek. A gótok a skandináv félszigetről hajóztak át a szárazföldre és a Visztula torkolata körül telepedtek le. Időszámításunk elején az ókori írók itt találják őket. Később délkeleti irányban a Fekete-tenger mellékére, majd onnan a Kr. utáni III. században az Alduna vidékére vonultak és innen veszélyeztették a római birodalom határait. A hunok elől a IV. században a római limes mögé a mai Bulgáriába kértek bebocsátást, ahonnan az V. században nyugat felé költöztek. Nyilvánvaló, hogy a gót jövevényszavak a szlávban abból az időből valók, amikor a gótok a Visztula alsó folyása mellett laktak. A jövevényszavak fontos műveltségi tárgyakra és fogalmakra, főleg azonban állami és hadi szervezetre vonatkoznak, ami valószínűvé teszi, hogy a gótok nemcsak szomszédai voltak a szlávoknak, hanem uralmuk alá is hajtották őket.

A szlávok neve. A szlávok magukat ma különböző neveken nevezik Rusin, Cech, Poljak, Srb stb. Ezek a nevek azonban nem ősiek, sőt a legtöbbről kimutathatjuk, hogy aránylag későn keletkeztek. Van azonban a szlávoknak egy ősi nevük, amely valamikor minden szláv törzsnél ismeretes volt. Ez a Slovénin, többesszáma Slovlne. így hívta az orosz Nyesztor-krónika az orosz-szlávokat, Cyrill és Metód a bolgár-szlávokat, így nevezték magukat a Raguza-vidéki és a zágrábi horvátok még a XVI. században is, ez a saját nevük a XVIII. században kihalt polaboknak, és így nevezi magát ma is a szlovén és a tót (itt újabb képzővel szlovák). De nyoma van e névnek a cseheknél és a lengyeleknél is. Valószínű tehát, hogy valamikor ez volt az összes szlávok elnevezése. A név eredetét azonban nem ismerjük. A töve úgy fest, mintha a slovo 'szó' származéka volna, a képző azonban arra mutat, mintha helynévből volna képezve. Mindenesetre bizonyos, hogy nem a latin sclavus 'rabszolga' szóból származik. Nehéz is volna megérteni, hogy egy nép mástól tanulja meg a saját nevét, és méghozzá ilyen gyalázó nevet vegyen át. Sokkal valószínűbb, hogy a latin sclavus szó a római birodalomba behurcolt szláv rabszolgák nevéből keletkezett.

A szlávok német Winde, windisch nevének eredetéről már szóltunk. Eredetileg az összes szlávok elnevezésére szolgált, tehát a csehekre, lengyelekre, oroszokra is stb. Ma csupán a németországi szorbokat és a szlovéneket jelölik vele. Ennek a szónak átvétele a magyar vend és az oroszokat jelölő finn venálainen, Venäjänevek.

Hasonló az összes szlávokra vonatkozott magyar fóf szó is. Később kiszorították az egyes törzsek nevéből átvett orosz, lengyel, cseh, rác (a szerb a magyarban a XVIII. században bukkan fel először, mint irodalmilag tudatosan alkotott szó), horvát, bolgár nevek. Csak azoknak a népeknek a jelölésére maradt meg a fóf név, akik magukat szlovéneknek nevezték, mint a zágrábvidéki horvátok a XVI. századig (Szlavónia = Tótország), a vas- és zalamegyei vendek (v. ö. Tót-Ke-resztúr, Tót-Szerdahely, «tótsági főesperesség»stb.) és a ma is tótnak nevezett felsőmagyarországi szlovákok. Valószínű azonban, hogy a Magyarországon nagyszámban található Tóti, Tótfalu stb. nevek nem ezeknek a népeknek a telepeit jelölik, hanem csupán «szlávokat» jelentenek. Ezt mutatja a bihar- és szatmármegyei Tótfalunak oláh Sírbi neve is, mert az oláhban a sírb nemcsak szerbet, hanem általában szlávot is jelent.

A fóf név eredete még nincs teljesen tisztázva. Régi magyar alakja foyf, ami teljesen kizárja, hogy akár a német fof 'halott', akár a török faf 'békés' szóból eredeztessük. Mivel az ómagyar ou kettőshangzó sokszor ay-ra megy vissza, lehetséges, hogy a foyf is ilyen fayf-alak-ból származott. Akkor pedig összefügg az indoeurópai népnevek fauf, feyf gyökerével, amely 'nép' jelentésben számos nyelvben mutatható ki: ó-itáliai touto 'nép', ó-ír túath 'nép', litván tauta 'ország', germán theoda 'nép', amiből diutisk alakon keresztül a mai deutsch szó keletkezett. A fóf név tehát egy - közelebbről meg nem határozható -indoeurópai nyelvből való, amelyben a taut szóval vagy saját magukat vagy szomszédjukat jelölték. Hogy a szó hogyan vált a szlávok nevévé, nem ismerjük. Lehet, hogy a szlávokra csak később, az eredeti fauf nép elvándorlása után ment át, amint ez például a csehek német elnevezése, a Böhmen esetében történt. Bármilyen eredetű is a tót szavunk, bizonyos, hogy a szónak soha sértő jelentése nem volt, aminthogy különben ma sincs.

A szlávok antropológiája. A szlávok ma különböző fajtákhoz tartoznak. Míg az északi oroszok túlnyomó részére a magasabb szőke balti fajtának a sajátságai jellemzők, a déli oroszok inkább az alacsony, barna, sőt fekete típust képviselik. Hasonló a különbség az északi és a déli lengyelek többsége között. Még nagyobb a különbség az északi és a déli szlávok között. Míg északon az északi és a balti fajták uralkodnak, addig délen ezek úgyszólván ismeretlenek és helyettük a dinári (főleg az Adria mentén) és az alpesi (főleg a szlovéneknél) fajták gyakoriak. Ezek mellett a viszonylag tiszta típusok mellett a keverékeknek minden foka megtalálható. Ebből a tarkaságból, amely egyébként minden európai népet jellemez, igen nehéz visszakövetkeztetni, melyik lehetett az ősszlávok legáltalánosabb típusa. A kérdés különben összefügg azzal is, hogy milyen típus uralkodott az indoeurópai ősnyelvet beszélő népnél. A nézetek itt nagyon szerteágaznak, amit főkép az idevágó kutatások kezdetleges állapotának lehet tulajdonítani. Egyes kutatók, főleg a németek, északi fajtájúnak tartják az indoeurópai ősnépet. Mások viszont rámutatva arra, hogy az indoeurópai népek óriási tömege nem északi fajú, és kimu-tathatólag a múltban sem volt az, azt vitatják, hogy az ősnép inkább alacsonyabb növésű és barnahajú nép volt. Egyik felfogásra sincs ma még elég támpontunk. Ami a szlávokat illeti, északi hazájuknak megfelelően eleve valószínű, hogy nem mediterrán vagy azzal rokon, sötétebb színű fajtához tartoztak, hanem az északon elterjedt világosabb tónusú fajtákhoz. Amit az ókori írók a szlávok faji sajátságairól feljegyeztek, egyöntetűen az északi népekkel való rokonság mellett bizonyít. így a szlávokat magas, szőke, sőt vörösesszőke embereknek nevezik. Ez azonban nem szláv jellegzetesség, mert nemcsak a germánok és a baltiak, hanem a finnugor népek egy része is ilyen típusú. Egyébként igen valószínű, hogy mint az európai népek általában, már az ősszlávok is kevert fajúak voltak. Mivel szláv csontvázleletek a halottégetés szokása miatt a legrégibb korra vonatkozólag teljesen hiányzanak, ez a kérdés talán sohasem lesz teljesen megoldható. A későbbi időből, a Kr. u. Vl-X. századból származó leletek viszont az ősnépre nézve már nem mérvadók, mert közben az egyes szláv törzsek új lakóhelyeiken nagyfokú keveredésen mehettek és mentek át. A csehekre vonatkozólag mondja pl. a X. századi Maszúdi arab író, hogy a többi szlávoktól eltérően sötét hajúak. A horvátok mai túlnyomóan dinári jellege kétségtelenül nem ősszláv sajátság, hanem a régi illír lakosság faji öröksége. így van azonban minden szláv népnél, és ma vajmi nehéz a típusokat valami közös ősre visszavezetni.

Műveltség. A szláv őshaza tárgyalásánál említettük, hogy a szlávok mocsarak és erdők közepette éltek az egész ősszláv korszakon keresztül. Ennek megfelelően a szlávok elsősorban halászattal és vadászattal foglalkoztak. Az erre vonatkozó egész szókészletük mutatja e két foglalkozás ősi jellegét. Azonban a földmívelés sem volt előttük ismeretlen. A szántás, vetés, aratás, valamint a búza, árpa, rozs, zab,köles stb. jelentésű kifejezések minden szláv nyelvben szabályos alakban vannak meg, ami ősszláv eredetre mutat. Későbbi adatok is arra vallanak, hogy a szlávok a földmívelést nagyon jól ismerték. A háziállatoknak úgyszólván valamennyi középeurópai faját tenyésztették (ló, tehén, juh, kecske, disznó), de nagy nyájaik nem voltak. Csak annyi állatot tartottak, amennyit télen is etetni tudtak. Télen ugyanis száraz takarmánnyal etették az állatokat, mint azt a szénagazdálkodás egész szókincse mutatja, és nem ridegen tartották, mint például a steppeken lakó pásztornépek. Mint erdőlakó népnél nagy szerepet játszottak náluk a méhek. Mézből készült italukat az ókori írók is megemlítik.

Ruházatukra vonatkozólag kevesebb adatunk van, mert a mai ruhadarabok legnagyobb részének idegen eredetű neve van. Bizonyos, hogy volt valami könnyű nyári ruhájuk, állatbőrből készült ruhájuk és bocskoruk. Lakásuk valószínűleg fából készült ház (dom az indoeurópai domus-ból és kútja) lehetett. Az eredetileg nagyon egyszerű és kezdetleges lakáskultúra később germán hatásra lényegesen emelkedett, amikor átvették a 'meleg szoba', 'konyha', 'kamra' intézményét. Keleten pedig, úgy látszik idegen hatásra megismerkedtek a fürdőházzal (bánja). Mivel a szó a latin balnea szóból származik, lehetséges, hogy az intézmény is délről került hozzájuk, bár jelenleg éppen északon van elterjedve.

A fémek közül indoeurópai eredetű neve van a vasnak, aranynak, ezüstnek és az ólomnak. Ezeknek a fémeknek ismeretét tehát az indoeurópai ősnyelv korára kell visszavezetnünk. Régi, de nem az indoeurópai korból származó szavuk van a rézre és a fémre, míg a bronz és a cink neve későbbi és a germánból származik. Ezeknek a fémeknek ismerete ellenére a legrégibb szláv kultúra, mint azt a sírleletek mutatják, fémekben rendkívül szegény. Mivel a szláv őshazában az ásványi kincsek majdnem teljesen hiányoztak, ezeket csak kereskedelmi úton és nyilván csak a gazdagabbak szerezhették meg, de ritkaságuk és becses voltuk miatt még azokat sem temették el a halottakkal. Ez a lelethiány az oka annak, hogy a szlávokat régészetileg olyan nehéz meghatározni. De még ott is, ahol ilyen maradandó mellékletek találhatók, a leletek semmiféle sajátos szláv típust sem tüntetnek fel. Ennek oka talán az, hogy az őshazában nem lévén fém, a szlávoknak nem volt módjuk maguknak a saját ízlésük szerint készíteni tárgyaikat, hanem idegenből a kész tárgyat vásárolták.

Társadalmi szervezetük alapja a család. Ebből alakult ki a nemzetség, amely egyúttal az ősszlávok legmagasabb politikai szervezete is volt. A X—XII. századi törzsek nevei világosan mutatják a családból való eredetet (Ljutici, Radimici, Vjatici, Krivici: Ljuta, Radim, Vjata, Kriv népe vagy leszármazottai). Az ősszlávok tehát számtalan nemzetségre voltak tagozódva, amelyeket semmiféle kapcsolat nem fűzött ösz-sze. A család, úgy látszik, patrimoniális jellegű volt, bár vannak nyomai a matrimoniális szervezetnek is. Mint annyi másban, a szláv kultúra ebben is több irányú idegen befolyás bélyegét hordja magán. így vannak adataink egynejűségre, többnejűségre és többférjűségre is.

A hadiszervezet, mint már említettük, germán hatásokat árul el. Legrégibb korszakáról különben a kifejezéseken kívül semmit sem tudunk. A későbbi állapotokat, a földvár-rendszert, már nem tekinthetjük eredetinek, mert ez az intézmény csak ott található, ahol már a szlávok megjelenése előtt évszázadokkal azelőtt is kimutathatjuk. A szláv ősvallásról is csak X-XII. századi források alapján alkothatunk némi fogalmat, amikor az egyes szláv népek új területeiken ebben a kérdésben is nagymérvű átalakuláson mentek keresztül. Talán annyit mondhatunk, hogy lényegében a természeti jelenségek megszemélyesítésében állott. Papi szervezet és kultikus élet azonban nem volt.

A szlávok szétvándorlása. Bizonyára minden időben előfordult, hogy arról a területről, amelyen fentebb a szláv őshazát a Krisztus születése körüli időre vonatkozólag megállapítottuk, egyes nemzetségek más vidékekre költöztek. Mint lehetőséget ezt nem zárhatjuk ugyan ki, nem követhetjük azonban egyes kutatóknak a feltevéseit, akik északról délre, keletre vagy nyugatra megforduló minden ókori népben szlávokat látnak. Van a szláv őstörténet kutatóinak egy csoportja (például a cseh Niederle), amely ugyan tagadja a szlávok dunamenti és balkáni eredetét, mindamellett bizonyítani igyekszik, hogy a szlávság ide, legalábbis is kisebb csoportokban, már időszámításunk kezdete óta kezdett beszivárogni. Ennek a felfogásnak támogatására felhozza, hogy az a nagy népmozgalom, amely a Kr. utáni II. században északkelet felől délnyugat felé megindult, és amelynek során szkíták, jazygok, különféle germán népek, karpok, majd a hunok (Kr. u. 375-ben), bolgár-törökök és más kisebb népek vonultak a Duna felé, bizonyára nem hagyta teljesen nyugodtan a szlávokat sem. Másik érv az, hogy ha a szlávok a VI. században, amikor már a mai területeken kétségtelenül felbukkannak, egyszerre és nagy tömegben szállták volna meg területeiket, ez a régi hazájuk kiürítését eredményezte volna. Már pedig a régi haza mindig szláv lakosságú maradt. Ezt a következtetést főleg nyelvészeti érvekkel próbálják megtámasztani. Van ugyanis a Dunántúlon, a Balkánon és a Maros-Dunaközben néhány helynév, amelyek már a rómaiak korában előfordulnak, mégis szláv eredetűeknek látszanak. Ilyenek: Pelso = Balaton, az I. század óta (szláv pleso 'tó'), Urpanus folyó, mellette Urbate város = Vrbas Boszniában a II. század óta (a szláv vrba 'fűz' származéka), Metubarris mocsár a Szerémségben az I. század óta (szláv medju bara 'mocsárköz'), Tsierna, Dierna, Zerna stb. = város a mai Cserna partján Krassó-Szörény megyében (szláv cérna 'fekete'), Bersovia = város a Berzava folyó partján Krassó-Szörényben (szláv brzava 'sebes' vagy berzava 'füzes'), a Tisza nevének Pathisos alakja, amely emlékeztet a szláv Po-savlje, Po-vázie stb. nevekre és a folyó mentét jelenti.

Ami a szlávok korai megjelenésének valószínűségét illeti, elvben ezt tagadni nem lehet, azonban eddig erre sehol a legcsekélyebb nyomot nem tudtuk kimutatni. Bár forrásaink a népnevek egész tömegét sorolják elő a Duna mellékén, közöttük még véletlenül sem fordul elő olyan név, amely mögött kétségtelenül szlávokat lehetne keresnünk (pl. Venedi, Sclavi, Anti stb.). Minden más népnek (pl. szarmatáknak) a szlavokkal való összekapcsolása teljesen önkényes, és semmiféle komoly alapja nincs. A szlávok korai jelenlétét pedig még a fent felsorolt, látszólag valóban nyilvánvalóan szláv nevek sem bizonyíthatják. Ezek a nevek ugyanis csak első tekintetre, és a szláv hangtörténet terén járatlan, főleg történész-kutatók szemében olyan kétségtelenül szláv jellegűek. Pe/so-nál például az a hiba, hogy a szláv-ban a szó mindig pleso volt, azaz p/-lel kezdődött, míg a Pelso neve szókezdő P/-lel sohasem fordul elő. A Vrbas nem lehet szláv képzés, ilyen képzőre sehol példánk nincs. A /Wefufoam's-nak sem lehet köze a medju bara-hoz. A Pathisos legnagyobb baja, hogy a szlávban az ilyen po-val összetett nevek sohasem jelölhetnek folyót, legfeljebb csak a folyó környékét, azaz területet. Legfeltűnőbb az összecsengés a Cserna és a Berzava antik neveinél a maiakkal. Ami a Cserna nevet illeti, a cer szókezdet teljesen újkori, mert még a X. században is Csirna-t várnánk, a római név határozottan Tsierna. Bár a Bersovia ellen ilyen hangtani kifogást emelni nem lehet, ez az egy magára maradt név már semmit sem bizonyít. Mint már sok kutató - többek közt Melich János is - bizonyította, e nevek az illírből, illetőleg a trákból is magyarázhatók. Mivel a trák is a szatem-csoporthoz tartozott, a fűzfának itt is valami berza alakúnak kellett lennie, a Bersovia név könnyen magyarázható tráknak is.

Tudvalévő, hogy a hún birodalom, mint minden nomád állam, sok népet foglalt magában. Vannak tehát kutatók, akik azt állítják, hogy a húnok a Kárpát-medencébe szlávokat is sodortak magukkal. Van ugyanis két adat, mely ezt támogatni látszik. Az egyik Priskos Rhetomak egy tudósításán alapszik, hogy a húnok egyik népe mézből készült italt, medos-t iszik. A másik Jordanesnek Attila temetésével kapcsolatos megjegyzése, hogy népei sírján sfrava-t ültek. A medos-X sokan a szláv med 'méz' szóval azonosítják, annál is inkább, mert a szlávokról köztudomású, hogy nagyon kedvelték a méhsert. Csakhogy a szó a szlávban u tövű volt, amely az V. században még hangzott, azért szláv eredete esetén inkább valami medus (görögül fteőovZ,) volna várható. De különben is a méhsert sehol a szláv nyelvekben med-nek, azaz 'méz'-nek nem nevezik, hanem csak tovább képezve medovina alakban él. Nem is valószínű, hogy a méhsert valaha is egyszerűen méz-nek hívták volna. De erre a feltevésre nincs is kényszerítő ok, mert a med a szlávban indoeurópai szó, amely a germánban is megvan és meglehetett számos olyan indoeurópai nyelvben is, amelynek szókincse, sajnos, nem maradt korunkra. A sfrava-t viszont a szláv strava 'étel'-lel hozzák kapcsolatba, de mint újabban kimutatták, ez a szónak mai alakja, amely még a X. században is sufrai/a-nak hangzott, a VI. században tehát, mikor Jordanes ezt írta, az u-t még inkább lehetett hallani.

Ezek után nyugodtan állíthatjuk, hogy a szlávoknak a Duna-medencében való korai, a VI. század előtti jelenlétére még mindig semmi határozott adatunk nincs.

Az első biztos adat a szlávok megjelenésére vonatkozólag 527-ből származik. Prokopios bizánci író említi, hogy ebben az évben a hunok, szlávok és az antok az Aldunánál betörtek a római birodalom területére. Ettől kezdve mind gyakrabban hallunk betörésekről és pusztításokról, amelyekben a szlávok hunokkal, kutrigurokkal (azaz bolgár-törökökkel), gótokkal és gepidákkal közösen vagy külön-külön vesznek részt. 558-ban még a bolgár kutrigurokkal együtt támadják Szalonikit, de már ugyanebben az évben felbukkannak az avarok, és ettől kezdve a szláv betörések az avarok oldalán mennek végbe.

Minden jel szerint azt a lökést, amely a szlávokat évezredes hazájukból kivetette és messze tájakra szétkergette, közvetve vagy közvetlenül az avarok előnyomulásában kell keresnünk. Nem lehet véletlen, hogy a szlávok délen is, nyugaton is, pontosan az avarok megjelenése előtt bukkannak fel. Különösen olyan területen, amelyen különben minden népmozgalomról részletesen tájékoztatva vagyunk. Az az ellenérv, hogy hiszen a szlávok már az avaroknak a Dunamedencében való megjelenése előtt tűnnek fel, és így a kettőnek egymáshoz köze nem lehet, nem helytálló. Tudjuk, hogy ilyen lovas nomád mozgalmak viharként söprik végig a vonulás útját. Egyik nép a másikat sodorja előre, míg valahol megtorpan az áradat és újra nyugvópontra jut. - Az avarok a Kr. u. V. század közepén jelentek meg Európában. A VI. század elején Dél-Oroszországba érkeztek. Elűzték lakóhelyeikről a kutrigurokat, szabirokat, urogokat, majd tovább nyugatra vonulva megszállták az antok (azaz a Dnyeper és Dnyeszter között lakó szlávok) földjét.

Ugyanakkor, amikor az avarok Dél-Oroszországot elfoglalják, sőt az antok földjére is benyomulnak, történik említés a hunok, szlávok és antok közös betöréséről a bizánci birodalomba. A hunok alatt itt valószínűleg a Fekete-tenger melléki bolgár-török törzsek valamelyikét kell érteni. Talán éppen azokat, akik az avarok elől menekülni voltak kénytelenek. Maguk a betörések is az ellenség elől való kétségbeesett menekülésnek tekinthetők. Minden barbár nép akkor igyekezett a birodalom határai mögé kerülni, mikor hátulról erős ellenség üldözte. Ide menekültek a gótok a hunok elől, sőt megkísérelték ezt a magyarok is, amikor a besenyőktől vereséget szenvedtek. így kell tehát felfognunk azokat az állandóan megismétlődő betöréseket a Balkánra, amelyeket a szlávok az említett népekkel együtt 527. és 558 között vezettek. Ugyanilyen menekülési szándék vezethette a szlovéneket is, amikor 568 óta Itália területére kezdtek betömi.

Az avarok megjelenése után a Duna völgyében a szlávok az avarok előhadát alkották. Ez világosan mutatja, hogy a szlávok az avarok uralma alá kerültek. A VI. század folyamán az avarok oldalán többször végigdúlták az egész Balkánt: Tráciát, Macedóniát, Hellászt, sőt Thesszáliát is. Hogy azonban ezek a harcok nem oktalan pusztítások, hanem tervszerű hódítások voltak, bizonyítja, hogy a szlávok az avarok fennhatósága alatt ezeken a területeken le is telepedtek. Ephesosi János 585-ben nagyon érdekesen írja le a balkáni szláv honfoglalást és az avar-szláv együttélést. Megírta, hogy a szlávok végigpusztították Hellas, Tesszália és Trákia városait, és gond és félelem nélkül laknak a római provinciákban mindent égetve és pusztítva. Nagy gazdagságban élnek, van aranyuk, ezüstjük, méneseik, igen sok a fegyverük. Megtanulták a harcot jobban, mint a rómaiak, pedig mégis csak félénk emberek, akik alig mernek az erdőkön kívül mutatkozni és akik nem tudják, mi a fegyver, kivéve a dorongot. A ménesek, valamint a gazdag fegyverzet nyilván az avarokra vonatkozik, míg a félénk emberek, akik az erdőkbe bújnak és egyetlen fegyverük a dorong, csak a szlávok lehetnek.

A déli és északkeleti szlávokhoz hasonlóan a nyugati szlávok is az avarok uralma alatt állottak. Itt ugyan nincsenek olyan értesüléseink a szlávok megjelenésére vonatkozólag, mint délen, valószínű azonban, hogy a csehek, morvák és tótok szintén az avar betörés elől menekülve vagy az avaroktól hajtva érkeztek mai hazájukba s bizonyos, hogy az avarok fennhatósága alá tartoztak. Ezt már a régebbi emlékeknek határozott avar jellege is bizonyítja. Ugyanekkor szállta meg a szláv-ság az egész későbbi Ausztria területét, sőt valószínűleg Észak-Németországot is. Ez a megszállás csupán akkor vált lehetővé, amikor egyrészt a markomannok Csehországból Bajorországba, másrészt a langobárdok Észak-Németországból a Kárpát-medencébe való költözése következtében az említett területek lényegében kiürültek. Ez a kiürítés mindkét területen a VI. század elején történt meg s bizonyos - nem tekintve néhány tévesen a szlávból magyarázott ókori helynevet - hogy a szlávoknak a VI. század előtt itt semmi határozott nyoma nincs. Hogy az északnémetországi szlávok milyen viszonyban álltak az avarokkal, nem tudjuk. Újabb adatok arra mutatnak, hogy ezek a szlávok sem tudták magukat egészen az avarok uralma alól kivonni.

Ha igaz az - és minden adatunk a mellett szól - hogy a szlávokat az avar lökés mozdította ki az őshazából, fel kell tenni, hogy ott legalább is egy ideig, az a bizonyos űr támadt, amelyet egyes kutatók feltettek. Két szláv nyelv határvonalán mindig vannak olyan nyelvjárások, amelyek mindkét nyelv felé átmenetet alkotnak, és így nagyon nehéz a másikhoz sorolni. Ilyenek vannak a cseh és a lengyel között (a sziléziai), a lengyel és a tót között (a keleti tót), a szerb és a bolgár között (a macedón), a horvát és a szlovén között (a kaj-horvát), sőt a szlovén és a tót között is. Egyetlen egy területen ilyen átmeneti nyelvjárásnak nincs nyoma: a lengyel és az orosz nyelvek között, holott ezek ma nemcsak egymás mellett, hanem igen sok helyen egymással teljesen összekeveredve élnek. Ezt a jelenséget csak úgy magyarázhatjuk, hogy volt egy hosszabb idő, amikor a két nyelv nem érintkezett egymással, azaz a két nyelvterület között űr támadt. Ezt az űrt egy időre a balti népek töltötték ki - ez történelmi tény - majd a két nép ellentétes irányú expanziója következtében kiszorultak innen, illetőleg beolvadtak a lengyelekbe és az oroszokba. A szláv őshaza mai szláv jellege tehát későbbi fejlődés eredménye.

Ami a keleti szlávok feletti avar uralmat illeti, történeti adataink vannak arra, hogy az avarok a keleti szlávok (antok) területét elfoglalták. Ez a területet akkor a Dnyeper és a Dnyeszter folyók között feküdt. A terület további sorsára vonatkozólag azonban nincsenek adataink, csupán annak a hagyománya maradt meg, hogy a keleti szlávok a skandináv varégek hódítása előtt a kazár kánoknak fizették az adót. Valószínű azonban, hogy a keleti szlávok - legalábbis egy ideig -azután is az avarok fennhatósága alatt maradtak, amikor az avarok államszervezetük központját a Kárpát-medencébe helyezték át. Vannak ugyanis bizonyos jelek, amelyek arra mutatnak, hogy az összes szláv népek az avarok uralma alatt állottak. Ilyen többek között az avarok közök szláv neve: obrb. A szó a mai szláv nyelvekben ugyan 'óriás'-t jelent, az ó-oroszból azonban tudjuk, hogy ez az avarok neve volt. De az avar uralommal magyarázhatjuk, hogy a szláv nyelvekben több török szó is meghonosodott (pl. béleg~b 'jegy', azonos a magyar bélyeg szóval; klobukb 'kalap', bracin 'bársony' stb.). Bár ez a kérdés még nincs kellően tisztázva, ma az látszik a legvalószínűbbnek, hogy ezek a török szavak az avaroktól származnak.

A szláv államok a Balkánon és a Kárpát-medencében. Az avar uralom nyomasztó súlya alól legelőbb a Balkán-félsziget keleti felében lakó szlávok szabadultak fel. A szláv törzseknek megszervezése azonban - a többi szlávokhoz hasonlóan - nem belülről indult meg, hanem idegen nép segítségével történt. így például a bolgárok a Volga mellékéről a kazárok elől az Alduna mellé szorítva, éveken keresztül tartó harcok után 679-ben áttörtek az Aldunán, kiszorították az avarokat a Balkán-hegységtől északra fekvő területről és megalapították a bolgár birodalmat. Az avar uralom bukása után hatalmukat délen az Égei-tengerig, nyugaton az Adriai-tengerig, északon pedig a Dunáig, sőt azontúl, a Maros-Dunaközre és talán Erdélyre is kiterjesztették. Ennek az államnak vezetőrétege török nyelvű volt, ezt a bolgár kánok személynevein kívül tekintélyes számú feliratokból és az úgynevezett bolgár fejedelemlistából tudjuk. Ez a lista ugyan csak egy ci-rillbetűs szlávnyelvű másolatban maradt ránk, azonban a benne levő korjelölő kifejezések világosan bizonyítják, hogy az eredeti csuvaszos jellegű török nyelven volt írva. A török réteg hosszú időn keresztül tartotta ugyan magát, azonban végül is utólérte a kisszámú vezetőrétegek közös sorsa: nyelvileg beolvadt a szláv alattvalók tömegébe. A IX. században a fejedelmi udvar már teljesen szláv nyelvű volt s Simeon bolgár cár már nemcsak szlávul beszélt, hanem udvara a szláv nyelvű irodalomnak és a szláv nyelvű kereszténységnek központja volt. Itt szerkesztették össze az írást, amit ma cirill-írásnak nevezünk és amely kiszorította Cirill és Metód eredeti írását, a glagolitát, és innen indultak el a szláv papok Oroszország megtérítésére. Ez a bolgár birodalom azonban a X. században hanyatlásnak indul és 1019-ben elbukik Bizánccal szemben vívott küzdelmében. A második bolgár birodalom 1186-ban az Aszenidák alatt éled fel újra, 1393-ban azonban a török hódítás ennek is véget vet.

A Balkán nyugati felén, röviddel az első bolgár birodalom megalakulása után, az avar uralmat a horvát állam alapítása dönti meg. A horvátok eredetéhez számos probléma fűződik, amely ma sincs még tisztázva. A X. században élt Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár ugyanis elmondja, hogy a VII. században a horvátok névszerint is megnevezett hét testvér (öt fivér és két nővér) vezetése alatt korábbi, a Kárpátoktól északra fekvő hazájukból elindulva, a Balkán nyugati részére vonultak, legyőzték az itt uralkodó avarokat és itt letelepedtek. Ez az elbeszélés sok elmélet keletkezésére adott alkalmat. Eleinte ugyan nem akartak hitelt adni Konstantinos tudósításának, de kiderült, hogy a Kárpátoktól északra valóban kellett valami horvát törzsnek lennie, mert erre vonatkozólag egymástól teljesen függetlenül cseh és orosz forrásokban találunk hiteles adatokat. A horvátok eredetéről is sok elmélet van forgalomban. Hogy nem voltak szlávok, az már azért is valószínűnek látszik, mert Konstantinos a szlávoktól élesen megkülönbözteti őket. Nevük alapján gondoltak arra, hogy az egykor a Kárpátoktól északra lakó karpokhoz hasonlóan trák eredetűek. A karpok nevéből származik a Kárpátok neve, ennek régi germán Harfada neve viszont nagyon összecseng a horvátok chbrvatb nevével. Ez az egyeztetés azonban - még ha helyes volna is, már pedig ennek a mai tudásunk szerint nagyon sok gyengéje van - nem jogosíthat fel bennünket ilyen következtetésre, mert egy nép származása és nevének eredete között nem kell okvetlenül szoros kapcsolatnak lennie. Mások viszont a hét horvát testvér ránk hagyományozott neve alapján török eredet mellett foglaltak állást, az elmélet alapjául szolgáló névmagyarázatok azonban nem elég megbízhatók. Legújabban - főleg horvát részről - különösen régészeti leletek alapján azt vitatják, hogy ezek a protohorvátok gótok voltak. Ez a teória különben nem új, már a középkorban felbukkan az a vélemény, hogy a horvát glagolita írás gót eredetű. Ezt a régi hagyományokon alapuló elméletet újabban nyelvészeti érvekkel is igyekeznek alátámasztani, ez azonban eddig még nincs tisztázva.

A VII. századtól a IX. századig nincs adatunk a horvát államra. Konstantinos tudósítása ellen azonban, hogy a horvátok már a VII. században lerázták volna az avar igát, több forrás tanúskodik. Ezek szerint ez a terület még a VIII. században is az avarok fennhatósága alá tartozik. Ennek az uralomnak emlékét őrzi különben a bán szó is, mely az avarok vezérének, Bajánnak nevéből származik.

Az avar uralom bukása után a horvátok frank fennhatóság alá kerülnek, azonban ez az állapot csak rövid ideig tart, mert 838-ban a horvát törzsek fellázadnak ellene. 852-ben Trpimir egyesíti az egyes törzseket, és ezzel megalapítja a horvát államot. 925-ben Tomiszláv koronát nyer a pápától s ezzel a horvátok a nyugati kereszténységhez csatlakoztak. A XII. század elején Kálmán királyunk a horvát államot Magyarországgal kapcsolta össze. Ettől az időtől kezdve a horvátság osztozott a magyarsággal ennek jó és balsorsában egyaránt.

A szerbek eredetét is homály fedi. Róluk is azt mondja Bíborbanszületett Konstantin, hogy északról jöttek a Balkánra. És valóban, az Elba mentén, Lausitzban ma is élnek szlávok, akik magukat szerbeknek nevezik. Mivel az északi szerbek területe nem feküdt messze az északi horvátokétól és a Balkánon is egymás szomszédságába kerültek, valószínűnek látszik az a feltevés, hogy egyszerre vándoroltak be mai hazájukba. Amennyiben a Konstantinnál feljegyzett hagyomány hiteles, a horvátoknál is, a szerbeknél is csak a vezetőréteg vándorlásáról lehetett szó, hiszen mindkét nép alaprétege, a szláv, már a VI. században jutott le e területre. A szerbek nevét egyébként a horvátokétól eltérően szláv eredetűnek tartják (egy feltett szláv shrbb 'testvér' szóból). A szerbek kezdetben avar uralom alatt álltak, majd 924-ben a bolgárok fennhatósága alá kerültek, a bolgár birodalom bukása után pedig a bizánci császárság terjesztette ki rájuk hatalmát, míg végre a XII. században Nemanya István fejedelem alatt sikerült kivívniok önállóságukat. Ez a szerb állam a mai Hercegovina déli részén és a novipazari szandzsák területén a Rasz folyó völgyében terült el. Ennek emlékét őrzi a szerbek magyar neve, a rác is. A szerb állam kezdetben a nyugati kereszténység felé kereste a kapcsolatokat, azonban a XIII. században, István szerb király testvérének, Szent Szávának hatása alatt a keleti kereszténységhez csatlakozott. A szerbek a középkor folyamán ügyesen és céltudatosan terjeszkedtek a Balkánon, sőt volt idő (Dusán alatt, 1331-1355), amikor a Balkán legnagyobb része szerb fennhatóság alá tartozott. A török azonban hamarosan (1389-ben) véget vetett az önálló szerb államnak.

A szlovének a déli szláv népek közül az egyedüliek, akik soha önálló államot nem alkottak. Az avar uralom után a frank birodalom, illetőleg az ennek helyébe lépő német-római birodalom alattvalói lettek. A szlovénlakta terület egy részén (Krajna keleti részén, valamint Zala és Somogy megyék területén) a IX. században egy szlovén fejedelem alakult Pribina, majd fia Kocel fennhatósága alatt, ez azonban hűbéri viszonyban volt a német birodalommal. Valószínűleg a honfoglalás vetett neki véget.

Valamennyi VIII—IX. századi államalapítás közül legnagyobb jelentősége volt a morva állam megalapításának. Ehhez az államhoz fűződik ugyanis a görögkeleti szlávoknál ma is élő szláv egyházi nyelv keletkezése. Ezzel a különben rövid ideig tartó morva állam világtörténeti jelentőségre tett szert. A morva állam, vagy mint korabeli források nevezik, Morávia, kezdeteit homály fedi, míg egyszerre a IX. században Mojmir, sorra legyőzve a különböző törzsek vezetőit (ilyen volt a Nyitra vidékén uralkodó Pribina is, aki azután a németek jóvoltából Déldunántúlon kapott fejedelemséget), tekintélyes hatalmat tudott kezében egyesíteni. Az állam központja nyilván valahol a Morva folyó közelében lehetett, területe pedig nyugaton Morvaországot, keleten pedig a Vág és Nyitra völgyét foglalta magában. A XII. század elején író prágai Cosmas cseh krónikaíró szerint keleti határa a Garam volt. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy Morávia határai ezen túl keletre lényegesen nem terjedhettek, délen pedig, bizonyos, hogy legalább Dévénynél elérték a Dunát.

Rendkívül jellemző, hogy a IX. századi morva-szláv kultúra úgyszólván teljesen avar jellegű, ami nemcsak arra enged következtetni, hogy a morva-szlávok és a nyugati tótok az avar korban avar hatás alatt álltak, hanem azt is valószínűvé teszi, hogy a morva fejedelmek maguk is avar eredetűek voltak. A kutatások, melyek az utóbbi időben megindultak, talán ez irányban is több világosságot derítenek.

Morávia már keletkezése idején súlyos összeütközésbe került a kelet felé terjeszkedő német birodalommal. Ezért Mojmir utódja Rasztiszlav, hogy a német egyház és állam nyomását ellensúlyozza, 862-ben a bizánci császárhoz fordult azzal a kéréssel, hogy küldjön neki szlávul értő papokat, akik népét az Isten igéire saját nyelvén oktassák. III. Mihály császár örömmel tett eleget a kérésnek, hiszen ezzel Bizánc érdekterülete számára olyan területet remélt megszerezni, amely mindig Rómához tartozott. Elküldte tehát Moráviába a nagytudású és szentéletű Konstantint, aki Szalonikiben született és így a Szaloniki körül beszélt (bolgár jellegű) szláv nyelvet nagyon jól ismerte. Konstantin - aki később Rómában kolostorba vonult és ott a Cirill nevet kapta - lefordította szláv nyelvre a legszükségesebb egyházi könyveket és öccsével, Methóddal 863-ban megérkezett Moráviába. Itt azonban nyomban megindult a német papság harca az «eretnek» testvérek ellen. Még a fejedelem pártfogása sem tudta őket megvédeni, mert kénytelenek voltak Rómába menni és a pápa előtt igazolni tanaik tisztaságát. A szentszék igazolta őket, sőt Methód - Cirill közben Rómában meghalt - püspökké is fölszentelte. Methód helyzete azonban ezzel nem javult, sőt Szvatopluk uralomra jutása után csak rosszabbodott. Szvatopluk ugyanis, aki Rasztiszlav elárulásával jutott hatalomra, bár politikailag a németek ellensége volt, egyházilag a német papságra támaszkodott és nem volt híve Methódnak és a szláv istentiszteletnek. Methód működése elé a szentszék ismételt engedélye ellenére is állandóan akadályokat gördített és Methód halál után (885) tanítványait ki is üldözte Moráviából.

Ezzel kezdődik tulajdonképpen a szláv nyelvű istentisztelet korszaka. Methód tanítványai a Balkánra menekültek. Egy részük Macedóniába, az Ochrida-tó mellé, más részük a horvátokhoz, a dalmát tengerpartra került, míg a harmadik rész a bolgár cár udvarába jutott el. A további fejlődés szempontjából a legutóbbi volt a legfontosabb. Az akkori bolgár cár, Simeon ugyanis lelkesen felkarolta a szláv papokat, működésükben nagyban segítette, sőt maga is részt vett irodalmi tevékenységükben. Ugyancsak itt ment keresztül a szláv egyházi nyelv egy nagyon fontos reformon. A Cirill által összeállított, úgynevezett glagolita írást itt a bolgár udvarban 900 körül cserélték fel a görög nagybetűkből alakított, sokkal könnyebben olvasható, ma helytelenül cirill írásnak nevezett írásra. A görögkeleti szlávoknál használt cirill írás innen, a bolgár udvarból indult el hódító útjára. Egyfelől a bolgár birodalom balkáni terjeszkedésével uralomra jutott mindenütt, ameddig a bolgár állam hatása kiterjedt, másfelől bolgár térítő papok révén Oroszországban is meghonosodott. Az eredeti glagolita írás így szorul ki Macedóniából, viszont megmarad a horvát tengerparton, - ahol a római katolikus horvátoknál két egyházmegye területén ma is él - mivel ez sohasem tartozott Bulgáriához. A cirillírás története mutatja, hogy például Magyarország területén a honfoglalás előtt nem lehetett ismeretes, hiszen már a honfoglalás után keletkezett, a honfoglalás után pedig politikai okokból nem terjedhetett el. Mindazok a magyarországi népek tehát, amelyek cirillírást használnak, vagy használtak, mint a rutének és a románok, ezt csak a X. század után keletről, illetőleg délről hozhatták magukkal.

Sokszor felmerült a kérdés, talált-e a honfoglaló magyarság a Duna-medencében szlávnyelvű kereszténységet. Különösen a szlovákoknál tartja magát újabban az a hit, hogy Cirill és Methód Szlovákia területén működött és a szlovák egyház a honfoglaláskor szlávnyelvű volt. Azonban minden adat, amivel rendelkezünk, ennek a leghatározottabban ellene mond. A nyitrai püspök például 880-ban Wiching, a szláv istentisztelet legnagyobb ellensége lett, nem valószínű tehát, hogy egyházmegyéje területén megengedte volna a szláv istentiszteletet. Hasonlóan minden arra mutat, hogy Cirill és Methód a morva fejedelem székhelyén, valahol Morvaországban kezdte meg működését. Ugyancsak nincs semmi támpontunk arra vonatkozólag sem, hogy Magyarország területén bárhol Cirill és Methód hagyományok valaha is élhettek volna. A Dunántúlon pedig, ahol a két testvér két éven keresztül Kocel udvarában valóban működött, már a német egyház minden nyomot eltüntetett, ami a gyűlölt szláv istentiszteletre emlékeztetett. A szlávnyelvű írásbeliség hiányával is magyarázható tehát, hogy bár Magyarországon a kereszténység kezdetén görög rítussal is találkozunk, ennek csak görög nyelvű emlékeit ismerjük - pl. Szent István görögnyelvű oklevele a veszprémvölgyi apácák számára - azonban szlávnyelvűeket egyáltalán nem találunk.

A szlávok elterjedése a Duna-medencében a honfoglalás korában. Az eddigiekből is láttuk, hogy közvetlenül a honfoglalás előtt északnyugaton és délnyugaton szláv lakosságra határozott adataink vannak. Feltehető azonban, hogy laktak szlávok az ország más területein is. Egyes szláv tudósok nemcsak sűrű szláv telepeket tesznek fel az ország egész területén, hanem - krónikáink alapján - számos szláv állam létezését is feltételezik.

Közvetett forrásaink, így főkép a helynevek valóban joggal engednek következtetni szláv lakosságra ott is, ahol arra más történeti forrásból nincs adatunk. Ezek elterjedéséből azt látjuk, hogy a szlávság az egész Duna-medencében főleg az erdő és a füves pusztamezők határvonalán helyezkedett el. Megtalálhatók tehát nemcsak az északi hegyvidék peremterületén, hanem a Dunántúl dombvidékén, a krassó-szörényi hegyvidék peremein és szélesebb völgyeiben, valamint az Erdélyi-medence szélein, azonban jóformán teljesen hiányzanak a Kis- és Nagyalföldön, a Dunántúl keleti síkságán, az úgynevezett Mezőföldön, valamint az Erdélyi-medence belsejében, a Mezőségen. A szlávságnak ez a peremi elhelyezkedése kizárja annak a lehetőségét, hogy itt jelentősebb politikai formációk alakultak volna. Lehet, hogy valóban voltak kisebb szláv politikai egységek, ezek azonban a nemzetségi szervezeten túl aligha juthattak el. Ez ellen elsősorban a szlávságnak periférikus elhelyezkedése bizonyít.

Ami a szlávság tömegét illeti a honfoglalás korában, arra vonatkozólag jellemző, hogy mindazokon a területeken, amelyet a magyarság a XII. századig megszállt, a szláv lakosság hamar, már a XIII. század folyamán, beleolvadt a magyarságba. Ez pedig nem történhetett volna meg, ha a szlávság a magyarsággal szemben nagy számbeli fölényben lett volna.

Kniezsa István.

 

JEGYZETEK.

A szlávok nyelvére, őstörténetére, valamint az egyes szláv népek történetére vonatkozó legfontosabb tudnivalókat lásd: Bonkáló Sándor (A szlávok. Budapest, 1917. Magyar Könyvtár 471-6.), P Diels (Die Slaven. Leipzig u. Berlin, 1920. Aus Natúr und Geisteswelt, 740.), Kniezsa I. (A szlávok. Budapest, 1932. A Magyar Szemle Kincsestára, 26.) munkáiban, valamint Ebért, Reallexicon der Vorgeschichte című munka Slaven című fejezetében. -A szláv nyelvek rokonsági kapcsolatait az indoeurópai nyelvek összehasonlító nyelvtanain kívül {Brugmann, Grundriss der vergl. Grammatik der indoger-manischen Sprachen, l-V, 2. kiadás; Kurze vergl. Grammatik der indogerm. Sprachen, l-lll., 1902-4; Meillet Introduction á l'étude comparative des langues indoeuropéennes, 6. kiadás, Paris, 1929.), még Jagic V. Die slavis-chen Sprachen, (Die Kultur der Gegenwart I/9) című munkája tárgyalja. -A szláv őstörténet rendkívül gazdag irodalmából elég itt L. Niederle (Manuel de l'antiquité slave l-ll., Paris, 1923-26.) és M. Vasmer (Die Urheimat der Slaven a Volz-féle Der ostdeutsche Volkboden, 1926. c. gyűjteményes munkában) munkáira utalni. A szlávok nyugati elterjedésére vonatkozó nézeteknek jó összefoglalását adja E. Schwarz (Die Frage der slayischen Landnahmezei im Ostgermanischen. Mitteilungen des Instituts für Österre-ichischen Geschichtsforschung XLIII-1929, 187-260), a kelet-európaira vonatkozólag pedig Vasmer M. legutóbb megjelent munkája (Die altén Bevölkerungsverháltnisse Russland im Lichte der Sprachforschung. Berlin, 1940) tájékoztat. A szlávoknak Magyarország területén való állítólagos korai bizonyítékairól I. Melich J.-nak Honfoglaláskori Magyarország (Budapest, 1925-29.) című munkájának 188., 71. stb. lapjait is. - A szlávok faji összetételére nézve v. ö. Niederle L. előbb idézett munkáját és La Rasse Slave, Paris, 1916 című művét. - Az ősműveltséget szintén Niederle Manuel de l'antiquité slave című könyvének II. kötete foglalja össze. - A balkáni szláv államok kialakulását számos munka tárgyalja; Jirecek, A bolgárok története, Budapest; Jirecek Geschichte der Serben, Gotha, 1911.; S/'s/'c Geschichte der Kroaten. I. kötet, 1917. A horvátok eredetének kérdését ezeken kívül Mikkola, Avarica (Archív f. Slav. Phil., XLl.) és Lj. Hauptmann, Kroaten, Goten und Sarmaten (Germano-slavica, III.) vizsgálja. Moráviára és Cirill és Methód működésére vonatkozólag I. Váczy Péter cikkét (Magyarország kereszténysége a honfoglalás korában) a Szent István Emlékkönyv I. 215-265. lapjain és az itt idézett irodalmat. Azt a kérdést, működött-e Cirill és Methód a Felvidék területén, Kniezsa István tárgyalja A Szent István-kultusz és a szlovákok (Kisebbségi Körlevél 1940. júliusi számában) című tanulmányában. - A magyarországi szlovákok elterjedésével a honfoglalás korában Melich J. (Honfoglaláskori Magyarország, Budapest, 1925-29.) és Kniezsa l. (Magyarország népei a XI. században. Szent István-Emlékkönyv II.) foglalkozik.

 

OROSZORSZÁG NÉPESSÉGI VISZONYAI A IX. SZÁZAD KÖRÜL

 

  
Előző fejezet Következő fejezet