Előző fejezet Következő fejezet

Popovics György

Szerbek

Az örökös vándorlás népe

 

„Vándorlások mindig voltak,

s örökké lesznek is,

akárcsak születések, amelyek

tovább folytatódnak.

Vándorlások vannak.

Halál nincs."

 

M. Crnjanski: Örökös vándorlás

(Fordította: Csuka Zoltán)

 

A szláv népek családjához tartozó szerbek a Kárpátoktól északra fekvő őshazájukból a VII. század közepén érkeztek a Balkánra. Első államalakulataik a mai Crna Gora területén (Duklja, Zeta), Dél-Szerbia és Macedónia területén (Raska) és Hercegovinában (Travunija, Zahumlje) képződtek. A különálló szerb fejedelemségeket Stefan Nemanja (1114-1200), Raska nagyzsupánja egyesítette. Hatalmának megszilárdítását nagymértékben segítette elő fia, Szent Száva (1174—1236), az önálló szerb ortodox egyház megteremtője, az első szerb érsek. A Nemanja-ház uralkodása idején, a XIII-XIV. században épültek Ó-Szerbia csodálatos kolostorai, amelyek közül - elsősorban a világon egyedülálló értéket képviselő freskók révén - több kolostor (Mileševa, Studenica, Sopoćani) az UNESCO védelme alatt a kulturális világörökség részét képezi.

A középkori szerb feudális állam politikai, gazdasági és kulturális fejlődésének csúcspontját Dušan cár (1308-1355) uralkodása alatt érte el, aki a Korinthoszi-öbölig nyomulva elfoglalta a meggyengült Bizánc nagy részét, és szerb-görög császárrá koronáztatta magát.

Dušánt a trónon fia, a „gyengekezű" Uroškövette. Az országban zűrzavar és belviszály uralkodott, a déli határokon pedig megjelentek az Európát öt évszázadon át rettegésben tartó iszlám seregek, Allah népe.

A törökök első nagy győzelmüket a szerbek fölött 1371-ben, a Marica folyó menti csatában aratták. Szerbia sorsa 1389. június 28-án a rigómezei csatában pecsételődött meg, melynek következtében öt évszázados török elnyomatás nehezedett a szerb nemzetre, és megkezdődött a szerbek egyre nagyobb hullámokban történő elvándorlása.

*

A magyar államhatalommal kötött megegyezések alapján, hűbéruraik vezetésével, a szerbek tömegesen hagyták el hazájukat, és Magyarország területén kerestek menedéket. Anikápolyi csata (1396) után 1404-ben jött létre az első egyezmény Zsigmond magyar király és Stefan Lazarević* szerb fejedelem (deszpota) között, melynek értelmében Lazarević hatalmas birtokokat kapott Magyarországon, és az ország egyik zászlósura, majd a magyarországi kormányzás „szereposztásában" nagy jelentőségű Sárkányrend (1408) alapító tagja lett. A deszpota vezetésével érkezett szerbek azonban nem egyszerű menekülőkként jöttek, hanem fegyverrel a kézben, és évtizedeken keresztül szolgáltatták a délvidéki magyar seregek magvát.

1421-ben Brankovics György vezetésével számos szerb nemessel együtt 80 000 szerb kapott engedélyt az ország déli részein a letelepedésre.

1481 -ben Kinizsi Pál - a Vuk Brankoviccsal kötött megállapodás alapján - seregével egészen Krusevácig nyomult, ahonnan Magyarországra vezetett mintegy 50 000 szerb menekültet, akik közül sokan léptek be Mátyás király híres „fekete seregébe". A szerbeknek Magyarország déli határőrvidékére történő letelepítését - az ország védelmi erejének növelése céljából - Mátyás király is szorgalmazta. Mátyás a Jakšićokat akkora uradalmakkal jutalmazta, hogy a magyar nagybirtokosok rangsorában alig valamivel szorultak a deszpoták mögé. A befogadás és az adományok fejében azonban jóval nagyobb erőfeszítéseket vártak tőlük, mint a magyar nagyuraktól. A XVI. század elején, kincstári kimutatások szerint, a deszpota és a Jakšić fivérek közel másfélezer könnyűlovast tartottak fegyverben. A beköltözött szerbség számarányát meghaladó mértékben vette ki részét a XV. századi Magyarország törökellenes küzdelmeiből és - ennek arányában -vérveszteségeiből is.

A „ Velika seoba Srba" a szerbek nagy bevándorlása Magyarország területére 1690-ben történt. Ennek előzménye Buda 1686-ban bekövetkezett visszafoglalása és Magyarország felszabadítása volt a másfél évszázados török uralom alól. A magyarországi felszabadító háború reményeket keltett a szerbekben is, ők is elérkezettnek vélték felszabadulásuk napját. Látva a szerbek lelkesedését, Lipót császár 1690. április 6-án felhívást intézett a Balkán népeihez, hogy csatlakozzanak a török ellen induló császári seregekhez. Ugyanakkor Lipót császár külön levelet intézett III. Arsenije Ćamojević ipeki pátriárkához, amelyben ígéretet tett, hogy amennyiben a hadjárat kudarccal végződik, úgy a felkelésben részt vevő szerbek menedéket kapnak Magyarországon.

Ahadjárat elbukott. Atörökök - Belgrádot is visszafoglalva - visszaszorították az osztrákokat, a magára maradt szerb lakosság pedig, félve a törökök bosszújától, vándorbotot vett kezébe, és elindult a biztonságot ígérő magyar föld felé. 1690 nyarán Arsenije Ćarnojević pátriárka vezetésével** mintegy 40 000 dél-szerbiai család indult útnak, maguk előtt hajtva jószágaikat.

A szakirodalom a Ćarnojević pátriárka vezetésével Magyarországra érkezett szerbek számát illetően - hasonlóan a középkori szerbek beköltözéséhez - egymásnak ellentmondó adatokat közöl. Tény, hogy már az 1690. évi beköltözés előtt nagyszámú szerbség élt Budán, Komáromban, Győrben, Esztergomban, Vácott, Pápán, Tatán, Baján, Debrecenben, Kalocsán, Székesfehérváron, Temesváron, Szegeden és Szombathelyen.

Az újabb menekültek zömmel Magyarország déli területein telepedtek le, amelyek a felszabadító háború után szinte teljesen néptelenek voltak, de sokan jutottak el a Duna mentén egészen Budáig és Szentendréig.

Az 1720-ban tartott népszámlálás adatai szerint Budán a lakosság 37,62%-át, Pesten pedig kerek 10%-át tették ki a szerbek.

A letelepedést a szerbek is - bízva abban, hogy megfordul a hadiszerencse, és hazájuk felszabadul -, de a bécsi udvar is ideiglenesnek tekintette. Lipót császár 1690. augusztus 21-én kelt pátense lehetővé tette, hogy a szerbek egyházi kongresszusain az egyházi és világi rendek megválasszák a szerb egyház fejét, aki rendelkezési jogot kap a pravoszláv templomok, egyházközösségek felett, templomokat építtethet, püspököket szentelhet. A császári pátens engedélyezte a régi (Julianus) naptár használatát, felmentést adott az adó és a tized fizetése alól.

Az 1691. március 24-én kelt újabb kiváltságlevél kimondta, hogy a szerbek valamennyien mind lelki, mind pedig világi tekintetben az egyház fejétől függnek. A pátens értelmében az utódok nélkül elhunyt görögkeleti hívő vagyona az egyházra száll. Ugyanez a pátens tette lehetővé a szerbeknek a vicevajda-választást.

A szerbek eleinte szétszórtan éltek. 1702-1703-ban azonban a bécsi katonai hatóságok megszervezték a Tisza-Maros menti határőrvidéket, 1718-ban a Temesi bánságot, s jelentős részük ide telepedett, kikerülve így a magyar földesurak és a megyei hatóságok közvetlen fennhatósága alól. E határőrvidék - a magyar nemesség követelésére - 1741-ben, a bánság pedig 1779-ben szűnt meg.

A határőrvidék megszűnését követően - 1752-1753-ban, az orosz cár hívására - mintegy tízezer szerb hagyta el a Tisza és a Maros vidékét, és a Dnyeper, illetve a Do-nyec folyó partján letelepedve létrehozta Nova Serbiját és Slavjanoserbiját. Az áttelepült szerbek Oroszországban is elsősorban katonáskodtak. A cár seregeiben 25 tábornoki rangú főtiszt, 17 ezredes, 8 alezredes és 37 őrnagy volt szerb nemzetiségű. A legismertebb közülük a pesti Thökö-lyánumot létrehozó Sava Popović- Thököly nagybátyja, az Aradról elszármazott Pjotr Avramovics (1720-1792) tábornagy, aki II. Katalin cárnő egyik leghíresebb hadvezére volt. Nova Serbija és Slavjanoserbija lakói az azonos vallású és rokon nyelvű közegbe már a XVIII, század végére teljesen beolvadtak. Egyik késői leszármazottjuk, Pavel Popovics, az első szovjet űrhajósok egyike volt.

A Magyarországra beköltözött szerbek legtehetősebb része - a kereskedők és az iparosok, akik vagyonuk egy részét is magukkal hozták - a városokban telepedtek le, és jelentős szerepet kezdtek játszani az ország gazdasági életében. A török elleni háborúban részt vevő szerb tisztek egy része az udvartól nemességet és kisebb birtokokat kapott, így a XVIII, század folyamán létrejött egy szerb földbirtokos osztály is, amely politikai tekintetben állandóan együtt dolgozott a szerb főpapsággal, s velük együtt irányította a szerbek politikai, kulturális és gazdasági ügyeit.

*

Čarnojević-tyel és a szerb tömegekkel egy, a szerb feudális államot helyettesítő önálló, egységes szerb ortodox egyházszervezet került át Magyarországra. A pátriárka vallási-feudális jellegű nemzeti tudatot és kész kormányzati rendszert hozott magával, mely arra volt hivatott, hogy a szerbek politikai és nyelvi kulturális küzdelmeinek élére álljon. Törekvéseinek középpontjában az egyházi autonómia megőrzése, annak kiszélesítése világi területre, a szerb Vajdaság létrehozása és a nyelvi-kulturális fejlődés biztosítása állt.

Az autonómia elvi alappillére a szabad pátriárkaválasztás és az ügyeit intéző egyházi-nemzeti kongresszus megtartása volt. Ezeken a kongresszusokon fogalmazódott meg az az igény, hogy a magyar kancelláriában alkalmazzanak két szerb tanácsost, akiket a kongresszus választ meg. 1744-ben a szerb kongresszus egy - a szerb ügyeket véleményező - 12 tagú szerb bizottság felállítását szorgalmazta.

Nyilvánvaló lett, hogy az egyházi kongresszus lassan politikai testületté válik, de ezt a bécsi udvar nem tartotta kívánatosnak. így csak az a kívánságuk teljesült, hogy a szerbek ügyeivel külön hivatal foglalkozzék. 1746-1771 között valóban működött a bánáti, illetve az illír udvari deputáció.

A bécsi udvar 1771-ben kiadta az ún. illír regulamentumot, amely kimondta, hogy a nemzeti kongresszus helyett a szerbek is a vármegyék közigazgatási hatáskörébe tartoznak. Kivételt képeznek a vallási ügyek. Mindebből az következett, hogy a pátriárka „csak az egyháziakban főpapja az illír nemzetnek, de egyáltalában nem feje a világi ügyekben".

Ebbe a szerbek nem tudtak belenyugodni, mert a regulamentum erősen korlátozta autonómiájukat, és ezért újabb nemzeti kongresszusaikon (1774 és 1777) ismét napirendre kerültek a kiváltságok szélesítését óhajtó „nemzeti" törekvések.

A szerb panaszok miatt sor került egy második (1777) és egy harmadik (1779) illír regulamentum kiadására. Az alapkérdésben azonban egyik sem hozott változást, ugyanis az udvar leszögezte: „ezen nemzet klérusával együtt, miként az ország egyéb lakosai, elsősorban a provinciális magisztrátusoktól és helyi hatóságoktól, aztán a magyar királyi kancelláriánktól fog függni".

II. József halála után a szerb főpapság, a XVIII, században megerősödött világi és egyházi értelmiség és a határőrtisztek - élükön M. Putnik szerb egyházfővel - azt szorgalmazták, hogy a magyar Országgyűlés ismerje el és emelje törvényerőre az udvartól korábban kapott privilégiumaikat, vagyis a szerbeket a magyarokhoz hasonló nemzetként ismerje el. E törekvésekkel összhangban Putnik 1790. március 27-én kérte II. Lipót császárt, hogy tegye lehetővé a szerb főpapi és világi képviseletet a magyar Országgyűlésben, ami világosan mutatja, hogy a szerb mozgalom, szervesen kapcsolódva az egyházi kiváltságokhoz, a nemzeti fejlődés útjára lépett.

A magyar rendek az előjogok becikkelyezését elvetették - ami nem volt elfogadható a szerbek számára, és erősítette a szerb társadalom osztrák orientációját -, az országgyűlési képviseletre vonatkozó kérést azonban elfogadták.

Nemzeti programjuk kidolgozására 100 választott küldött részvételével 1790. augusztus 21-én Temesváron összeült a szerb kongresszus. A kongresszusnak II. Lipót császárhoz eljuttatott kérvénye tartalmazta a nemzeti-egyházi privilégiumok megerősítését, a területi autonómiát (Szerb Vajdaság), a görögkeleti szerb vallás elismerését és törvényesítését, iskolák alapításának engedélyezését, jogegyenlőséget a hivatalviselésben és a határőrvidék státuszánakjogi szabályozását.

A bécsi udvar kezdetben támogatta a szerb kéréseket, de csak addig, amíg ezzel gyengíteni tudta a magyar nemesi törekvéseket.

Végül az 1791. évi 27. törvénycikk a magyar nemesi érdekek figyelembevételével született meg: benne foglaltatott a vallásszabadság, a hivatalviselés és birtokszerzés lehetősége, az alapítványok, a tanulmányok, az ifjúságneve-lés, valamint azon kiváltságok biztosítása, amelyek az ország alapalkotmányával nem álltak ellentétben.

A sok vonatkozásban rendi jellegű nemzeti követelések mellett tanúi lehetünk a modern polgári kulturális törekvéseknek is, amelyek mindenekelőtt a szerb nyelvújítással, az irodalmi nyelv megteremtésével kapcsolódtak egybe. Az új irodalmi nyelv, a szerb nép nyelvének használata a korábban orosz hatást tükröző szlavjano-szerb nyelv helyett elsősorban Dositej Obradović(1739-1811), a sokoldalú tudós, pedagógus és költő tevékenységének hatására bontakozott ki, és Vuk Karadzic*** (1787-1864) nyelvújító mozgalmának diadalával ért véget.

*

Az 1848-as pesti forradalom kedvező hatást gyakorolt a magyarországi szerbekre is. Március 17-19-én, Pesten megtartott gyűlésükön a szerbek elismerték „a magyar nemzetiséget és a magyar nyelv diplomatikai méltóságát Magyarországon", ugyanakkor „óhajtják, hogy az ő nemzetiségük is elismertessék".

Ennek érdekében követelték a szerb nyelv szabad használatát, szerb iskolák és kulturális intézmények szabad, független szervezését és igazgatását, a nemzeti kongresszus évenkénti megtartását.

Kossuth Lajos hibát követett el akkor, amikor a szerb nemzeti mozgalomnak azzal a követelésével, hogy ismerjék el a szerb nemzetet, a magyar köznemességnek az egyedüli magyar „politikai nemzetről" vallott reformkori felfogását állította szembe.

1848 őszén mindkét fél lépéseket tett a megbékélés érdekében. Kossuth általános amnesztiát, az áprilisi törvények nyújtotta szabadságjogokat, a szerb nyelv egyházi, iskolai és községi ügyekben való használatát, a görögkeletiek egyenjogúsítását, évi kongresszusaik megtartását, a határőrvidéken a katonai rendszer eltörlését és a közszabadság biztosítását helyezte kilátásba. Nem fogadta el viszont az autonóm szerb vajdaság létrehozását.

A megbékélést azonban meghiúsította a szerb mozgalom reakciós szárnya és a bécsi udvar „divide et impera" taktikája, melynek nyomán a Délvidéken véres harc bontakozott ki a magyarok és a szerbek között.

A szerb mozgalomban az osztrákbarát szárny kerekedett felül, és a szerbek tekintélyes hányadát a magyar forradalom ellen fordította, de nem mindenkit. A magyar szabadságharcnak voltak szerb nemzetiségű kormánybiztosai, sőt Vukovics Száva (Sebő) személyében minisztere is.

A szabadságharcot végigszolgáló mintegy 700 törzstiszt és tábornok közül 14 szerb volt, és száznál több szerb nemzetiségű tagja volt a főtiszti karnak. A legismertebb szerb főtisztek közé tartozott a két aradi vértanú, Damjanich János és Knézich Károly. A közhonvédek között -becslések szerint - mintegy 1200-1500 főre tehető a szerbek száma.

Következetesen kitartott a forradalom ügye mellett Jakov Ignjatović, a szentendrei születésű szerb író és Jovan Jovanović Zmaj, a kor legismertebb szerb költője, Petőfi Sándor és Arany János műveinek szerb fordítója.

Az abszolutizmus korszakában, majd az osztrák-magyar kiegyezést követően a szerb nemzeti törekvések élharcosa már nem az egyház, hanem a Svetozar Miletić vezette Szerb Nemzeti Liberális Párt és az ugyancsak Miletić befolyása alatt tevékenykedő Omladina, a szerb ifjúság szervezete.

A kiegyezést követő első magyar-szerb összeütközés az 1868. évi nemzetiségi törvény tárgyalásakor zajlott le. A vita során Svetozar Miletic-tyelaz élen a szerb és a román képviselők a nemzetiségi bizottság törvényjavaslatával szemben ellentervezetet nyújtottak be az Országgyűlésnek. A szerb (és román) felfogás, amelyet viszont az Országgyűlés nem fogadott el, nem elégedett meg a korlátozott nyelvi jogokkal. Miletić a parlamentben három alapvető nemzeti követelésre mutatott rá:

a) „A magyarországi nem magyar népeket ismerjék el nemzeteknek;

b) azokban a megyékben, ahol a nemzetiségek többségben vannak, ott a közigazgatás az illető nyelven folyjék;

c) a vegyes lakosságú megyéket a földrajzi és néprajzi lehetőségek tekintetbevételével a nemzetiségi elv szerint kell kialakítani."

A század végére kiéleződött a magyar-szerb viszony. A kormány  1872  szeptemberében megvonta az újvidéki szerb gimnázium államsegélyét, ami annak megszűnésével volt egyenlő. Az újvidéki szerb tanítási nyelvű iskola helyett a kormány Zomborban magyar-német-szerb vegyes tannyelvű gimnáziumot létesített.

1874-ben a választási törvényjavaslat általános vitájában Mihajlo Polit-Desančić szerb képviselő a liberális és a nemzetiségi követelések érvényesítését kérte számon a kormánytól, és az általános választójog mellett foglalt állást.

Egy évvel később Miletić az 1868-as nemzetiségi törvény alapján emelt szót a szerb művelődés támogatása érdekében, amit Tisza Kálmán belügyminiszter elutasított. Eredménytelen volt Miletićnek a Matica Slovenska betiltásával kapcsolatos interpellációja is.

Egyre keményebbek lettek a szerb politikai és művelődési törekvésekkel szembeni fellépések. 1876-ban Mi-letićet koholt vádak alapján bebörtönözték. Kiszabadításáért eredménytelen harcot vívtak a liberális magyar és szerb politikusok (elsősorban Mocsáry Lajos és Polit-Desančić).

Miletić helyét a párt élén Polit-Desančić vette át, aki az 1879-es népiskolai és az 1883. évi középiskolai törvény tárgyalásakor, parlamenti beszédében, fellépett az erőszakos nyelvi asszimiláció ellen. Nem maradt el a tiltakozás az 1881. évi kisdedóvói törvényjavaslattal, valamint a község- és helynevek magyarosítását szolgáló 1898. évi törvénnyel szemben sem.

E törvényekkel szembeni harcban jelentős szerepet játszott Mocsáry Lajos, aki, szembefordulva saját pártjával, a Függetlenségi Párttal, a nemzetiségek egyenjogúsága mellett foglalt állást.

Az első világháború megtizedelte az ország lakosságát, így a szerbeket is, akik a Monarchia seregeiben szolgáltak, és közülük sokan éppen a szerbiai frontokon estek el.

Az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés értelmében a Vajdaság és vele együtt a magyarországi szerbek többsége Jugoszlávia része, illetve lakója lett. Az új magyar államhatárokon belül maradt szerbek száma az op-tálás (lakosságcsere) következtében tovább csökkent.

Ennek során 1921-1930 közöttpl. Battonyáról229 család (876 fő), Deszkről 259 család, Magyarcsanádról 96 család (334 fő), Szőregről 573 fő, Újszentiván szerb lakosságának 51%-a települt át az új államhatár túloldalára. Szentendre, a Baranya megyei Mohács, Dunaszekcső, Majs, Somberek, Lánycsók, Sarok, Ivándárda, Ráctöttös, Magyarboly, Villány, Bezedek, Borjád, Nagybudmér, Siklós, Beremend és Tolna megye szerb lakosságának többsége is elhagyta az országot.

Az átköltözés 1930 után is folytatódott. Ekkor azok távoztak, akik földjeiket addig nem tudták eladni vagy elcserélni. (A világháborúban elszenvedett emberveszteségek és az optálás következtében pl. Szőreg szerb lakossága az 1910. évi 1457 főről 1941-ben 134 főre csökkent.)

A népszámlálások adatai szerint 1941-től, tízévenként, 400-500 fővel csökkent a szerb népesség száma.

*

A két világháború között létszámában erősen megfogyatkozott szerbség közösségi életének színtereiül a templomok és az olvasókörök szolgáltak. Társadalmi-politikai szervezeteik nem voltak, azonban a mindenkori budai szerb püspök, utolsóként dr. Zupkovics György, tagja volt az Országgyűlés felsőházának.

Amásodik világháborút követő, Rákosi nevével fémjelzett diktatúra a szerbeket sem kímélte. Az 1950-es évektől Jugoszláviával megromlott a viszony, és a „láncos kutya" éveiben a hatalom számos szerb családot telepített ki eredeti eredeti lakhelyéről a Hortobágyra, ezáltal is növelve az amúgy is megcsappant létszámú szerbség szétszórtságát.

Világi szervezet létrehozására a második világháború végén került sor: 1945-ben a Békés és Csongrád megyei szerbek és szlovákok Battonyán megalakították a Magyarországi Szlávok Antifasiszta Frontját, a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetségének jogelődjét. Az MDDSZ 1990-ben oszlott fel, átadva helyét az önálló szerb, horvát és szlovén szövetségeknek.

1990. január 23-án alakult meg a Szerb Demokratikus Szövetség, amely a magyarországi szerbek egyedüli érdekvédelmi, érdekképviseleti szervezete volt 1995-ig.

A SZEDESZ helyi szervezetekkel rendelkező, országos hatáskörű társadalmi szervezetnek bizonyult. Fontos szerepe volt a magyarországi „délszlávok" különválását követően az önálló szerb oktatási és kulturális intézményhálózat megteremtésében, a helyi szerb közösségek megszervezésében és tevékenységük megerősítésében, az anyanyelv és kultúra ápolásában, összességében a szerb identitástudat megőrzésében.

A SZEDESZ vezetősége konstruktív szerepet vállalt a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. törvény megalkotásában és az e törvény alapján 1994. december 11-én megtartott kisebbségi önkormányzati választások előkészítésében.

A választások eredményeként az ország 18 településén és Budapesten jött létre helyi szerb kisebbségi önkormányzat.

Az érdekképviseleti feladatokkal felruházott Országos Szerb Kisebbségi Önkormányzat megválasztására 1995. március 18-án került sor.

A szerbek területi eloszlása meglehetősen nagy szóródást mutat. Az ország valamennyi megyéjében megtalálhatóak, a legtöbben azonban Budapesten és a főváros környékén (40%), Szegeden és annak környékén (16%), valamint Baranya, Tolna, Bács-Kiskun és Békés megyékben élnek. Többségük város- és városkörnyéki lakó. A településeken belüli arányuk sehol sem éri el az összlakosság 10%-át, kivéve a Ráckeve melletti Lórévet, ahol ők alkotják az 54%-ot kitevő többséget.

*

A Duna menti városokban letelepedett szerbek kereskedők, hajósok, naszádosok és iparosok voltak. A paplanosok és zubbonykészítők, a csizmadiák, a szattyánt és kordovánt készítő tímárok (tobakosok), a kovácsok és a kereskedők céhekbe tömörülve jelentős szerepet játszottak Komárom, Vác, Szentendre, Baja és más városok felvirágoztatásában.

A szerb és a görög kereskedők szinte monopolizálták a balkáni, erdélyi és a hódoltsági távolsági kereskedelmet. A Balkánról különböző posztókat, kelméket, Erdélyből sót, Délvidékről és a Dunántúlról bort, az Alföldről szarvasmarhát és állatbőrt, nyugatról pedig különféle árucikkeket szállítottak.

De jól értettek a szőlőműveléshez is: ők honosították meg Magyarországon a Szkadari-tó vidékéről származó kadarkát, és mesterei voltak a rácürmös és az aszúborok készítésének.

Emléküket a szentendrei Fő tér és környékének érintetlenül maradt, jellegzetes kereskedőházai, a Szamár-hegyen lévő „tobakosok" emlékkeresztje, a szőlősgazdák keresztje, a Szerb Privilégiális Szentendrei Kereskedő Társaság pompás Fő téri emlékkeresztje (1763) őrzi.

A falvakban élő szerbek földműveléssel foglalkoztak. Letelepedésük idején Baranya, Tolna, Bács és Csongrád megye egyes térségeit tisztán szerblakta közösségek láncolata jellemezte. Ezt a képet a XVIII, századi német betelepítés bontotta meg. Egyre több lett a szerb-német vegyes lakosságú település, és az együttélés során a németek és a szerbek nemcsak egymás munkaszokásait vették át, hanem elsajátították a másik fél nyelvét, és szigorúan tiszteletben tartották egymás vallási ünnepeit és népszokásait.

A szerb népesség foglalkoztatási struktúrája, iskolai végzettségének megfelelően, napjainkra erősen megváltozott.

A 18 éves és annál idősebb szerb nemzetiségű népességből a legalább középiskolai végzettséget szerzettek aránya 31%, amivel vezetnek a többi nemzetiséghez viszonyítva, de közöttük találjuk a legtöbb diplomást is: az aktív keresők egyötöde (20,3%) rendelkezik befejezett felsőfokú képesítéssel, mely szám jóval meghaladja az országos átlagot (12,2%), és döntően rányomja bélyegét a foglalkozási megoszlásukra. A szellemi réteg szerepe a szerb nemzetiségűeknél, de még inkább a szerb anya-nyelvűeknél kiemelkedően magas (részarányát tekintve a szerb nemzetiségű aktív keresők 42,8%-a, a szerb anyanyelvűek 43,9%-a szellemi foglalkozású).

Meglehetősen sokan dolgoznak az egészségügyi, szociális, az oktatási és kulturális szférában. Számarányukhoz képest jelentős a tudományos fokozattal rendelkező, vezető beosztású értelmiségiek (orvosok, egyetemi oktatók, kutatók) száma.

Ugyanakkor, az országos átlaghoz viszonyítva, igen alacsony az iparban foglalkoztatottak aránya. Ujabban ismét növekszik a szerbek körében a kereskedők, vendéglősök száma, és viszonylag sokan találhatók az egyre terebélyesedő külkereskedelemben.

*

A szerb iskolaügyben a XIX. század elején látványos fejlődés mutatkozott. Karlócán 1791-ben nyitotta meg kapuit az első szerb gimnázium, 1810-ben S. Vuković gazdag szerb kereskedő anyagi támogatásával megnyílt az újvidéki szerb gimnázium, amelynek 1819-től csaknem 15 évig a neves szlavista, P. J. Šafárik volt az igazgatója. Utódai - Dj. Magarašević és J. Hadžić- keményen és eredményesen védték a gimnázium szerb nemzeti jellegét minden olyan magyarosító kísérlettel szemben, amely az iskola megszüntetését célozta. Az újvidéki gimnáziumnak az 1824/25-ös tanévben már 183 diákja volt.

1812-ben nyitotta meg kapuit Szentendrén az első szerb tanítóképző, amely 1816-ban Zomborba költözött. Négy év alatt Szentendrén 64-en szereztek tanítói képesítést. Az iskola igazgatója, a szerb oktatásügyben elévülhetetlen érdemeket szerzett Uroš Nestorovia(Buda, 1765 - Buda, 1825), udvari tanácsos, a magyarországi szerb, román és görög iskolák országos inspektora volt.

A magyarországi szerb tanítók többsége a zombori képzőben végzett, de egyre többen voltak azok, akik szerb nyelvtudással, magyar nyelvű tanítóképzőkben szerezték meg képesítésüket.

A hazai tanítóképzésre 1946-ig kellett várni. 1946 őszén Pécsett megnyílt az állami „délszláv" nyelvű tanítóképző intézet. Az 1949/50-es tanévtől kezdődően az iskolában már gimnáziumi osztály is indult.

Az intézmény 1950-ben Budapestre, a Rózsák terére költözött, ahol 1960-ig a gimnáziumi osztályokkal párhuzamosan tanítóképzés is folyt, azt követően 1992-ig szerbhorvát tanítási nyelvű gimnáziumként működött. 1992-ben - Jugoszlávia szétesése nyomán - más, közös szerbhorvát intézményhez hasonlóan, a budapesti iskola is kettévált.

A szerb nemzetiségű gyermekek anyanyelvi oktatását egészen 1948-ig a görögkeleti szerb felekezeti népiskolai hálózat tette lehetővé. Az iskolák fenntartói a helyi egyházközségek voltak.

Az első világháborúig 179 szerb felekezeti iskola működött.

Az iskolák és tanulóik számának későbbi alakulása

1927: 34 iskola 543 tanuló
1934: 18 iskola 474 tanuló
1941: 16 iskola 395 tanuló

Többségük az iskolák 1948-ban történt államosítását és körzetesítését követően megszűnt.

Nyolcosztályos szerb tannyelvű iskola napjainkban csak Budapesten és Battonyán, alsó tagozatos iskola pedig Lóréven és Deszken működik.

*

Az Európában lezajlott nagy gazdasági és társadalmi átalakulás, az áru- és pénzgazdálkodás fejlődése, a polgárosodás és a felvilágosodás már letelepedésük új helyén, Magyarországon érte az óhazából a XVII. század végén elköltözött szerbeket.

Az új hazában gyökeret eresztve a XVII. század végén, a XVIII, század elején kezdik az anyanyelv és kultúra megőrzését, fejlesztését szolgáló intézményeik létrehozását. A pesti és budai gazdag kereskedő- és iparosréteg ekkor már tekintélyes anyagi segítséget képes nyújtani az irodalmi életnek is, s már a húszas években megteremti nemcsak a szerbek máig is megjelenő irodalmi folyóiratát, a Letopist, hanem 1826-ban megalapítja a Szerb Maticát, az akadémiát pótló tudós társaságot, a később megalakuló szlovák, ukrán, horvát Maticák mintaképét.

A Matica megalakulásának előzménye a Serbskij Letopis megjelentetése volt. A német évkönyvek mintájára szerkesztett folyóirat első száma 1824-ben jelent meg a pesti Egyetemi Nyomda gondozásában. A folyóirat folyamatos megjelentetése érdekében hét ifjú szerb kereskedő alapítványt létesített, amelynek alapvető feladata lett a szerb irodalom támogatása, fejlesztése és szerb könyvek kiadása. így alakult meg 1826. január 27-én, Szt. Szána napján, Pesten a Matica srpska, amelynek elnöke Jovan Hadžić-Svetić újvidéki ügyvéd lett.

A Matica tőkéje oly mértékben nőtt meg, hogy a Letopis mellett idővel könyvek kiadását is lehetővé tette. Tagsága is gyarapodott. Az újabb tagok gazdag pesti, újvidéki, bécsi, temesvári szerb kereskedők, ügyvédek és egyházi személyek voltak. Miloš Obrenović szerb fejedelem - lévén más országbeli, nem lehetett a Matica rendes tagja, ezért 400 ezüstforinttal járult hozzá a Matica alaptőkéjéhez.

Egyre módosabb, tekintélyesebb személyiségek léptek a Matica tagjai sorába. Közülük kiemelkedett Stefan Stankove budai püspök erkölcsi és anyagi támogatásával, Jovan Nako pesti kereskedő 5000 forintos alapítványával, Petar Popovié-Thököly csanádi főispán, aki 1000 forintos tagdíjat vállalt. A legtöbbet a Maticáért és a magyarországi szerbek kulturális felemelkedéséért azonban Sava Po-povic-Thököly (1761-1842), gazdag aradi földbirtokos, a debreceni református kollégium neveltje tett, akinek a képmását a kollégium ma is őrzi. Thököly 1810-ben Aradon létesítette első 20 000 forintos alapítványát, amelynek rendeltetése a szerb tanulóifjúság támogatása volt.

1838-ban házat vásárolt Pesten az egyetem közelében (Veres Pálné u. 17-19.) és ott Thökölyanum néven kollégiumot létesített a Pesten tanuló szerb ifjak részére. Az intézet működésére és a tanulók ösztöndíjazására 36 000 forintos alapítványt hozott létre. (Miután sok szerb fiatal választotta akkoriban a katonai pályát, ezért a Ludovikának 100 000 forintnyi támogatást nyújtott.)

Végrendeletében egész vagyonát (földbirtokait, ingatlanait, gazdag könyvtárát) a Thökölyanumra hagyta. A magyarországi szerbek ezért tartják Sava Popovié-Thökölyt egyik legnagyobb jótevőjüknek.

A XVIII, század második felében a magyarországi szerbek politikai, gazdasági, művelődési központja mindinkább áttevődik a Vajdaságba: Karlócán székel a szerb egyházfő, Újvidék püspöki székhely, Szabadkán gimnázium működik, a szentendrei tanítóképző Zomborba költözik. Leginkább az 1748-ban szabad királyi városi rangra emelkedett Újvidék fejlődik. Lakóinak többsége szerb, a magisztrátust szerbek irányítják, két szerb középiskolája is van, és a pesti Egyetemi Nyomda privilégiumának lejártával a városban, egymásután, két szerb nyomda kezdi el működését.

1852-től kezdődően 9 különböző szerb nyelvű folyóirat jelenik meg. Ott él és dolgozik a szerb világi értelmiség tekintélyes hányada, köztük Jovan Subotić, Jakov Ingja-tović, Jovan Jovanović, Svetozar Miletić.

Újvidék, szerb nevén Novi Sad, ekkor kapja a „szerb Athén" megkülönböztető nevet. Mindez igazolta és indokolta a Matica 1864-ben Újvidékre történő átköltözését, ahol azóta is folyamatosan működik.

A Matica gondjaira bízott Thököly-alapítvány és a Thökölyanum Ferenc József király 1877. október 28-án kelt „legfelsőbb határozata" nyomán - a magyar vallás- és közoktatási miniszter felügyeletével - állami kezelésbe került. A Tökölyanumban összesen mintegy 500 Pesten tanuló egyetemista kapott elhelyezést és ösztöndíjat. Falai közt nevelkedett a magyarországi szerb értelmiség színe-java. 1952-ben a Thökölyanum működését a kormányzat megszüntette, az épületet államosították, de ugyanerre a sorsra jutott a pesti „Angelianum" (leányotthon) és az egyetemi öndíjak anyagi forrásait képező Bozda-alapítvány belvárosi ingatlana is.

*

A XVIII-XIX. századi egyetemes szerb irodalomnak alig olyan jelentős alakja, aki valamiképpen ne kötődne Magyarországhoz. Többségük itt született, itt végezte iskoláit, és irodalmi munkásságuk is a magyar városokban bontakozott ki.

A felvilágosodás és a polgárosodás századában a magyországi szerb írók egyre öntudatosabban fordultak népük múltja, történelme felé.

A XVIII, századi szerb történetírás a Karlócán született Jovan Rajić-ban találja meg legjobb művelőjét. Jovan Rajić (1726-1801) gimnáziumi tanulmányait Karlócán, Komáromban és Sopronban végezte. Karlócán, Temesvárott és Újvidéken tanárkodott, s eközben írta meg a szerbekről, horvátokról és bolgárokról szóló négykötetes történelemkönyvét, amely először 1794-95-ben Bécsben, mad 1823-ban Budán jelent meg. A kor racionalista szelleme a század derekán kétségtelenül a Vukováron született Zaharije Orfelin (1726-1785) életművében testesült meg. Orfelin a felvilágosodás tipikus képviselője volt, aki hitt a tudás mindenhatóságában, s mindenekfelett a művelődést kívánta terjeszteni.

A bánáti Csakován született Dositej Obradović (1739-1811), a szerbek első „népművelője", a függetlenné vált Szerbia első művelődési minisztere. Legfontosabb művei már életében, valamint halála után is, szép számban jelentek meg Budán. Három évtized alatt 11 műve jelent meg a pesti Egyetemi Nyomda gondozásában.

A bácskai Temerinben született Lukiján Mušicki (1777-1837), a szerb klasszicista költészet kimagasló alakja, Berzsenyi kortársa, korának egyik legműveltebb szerb írója, aki egyszerű szerzetesből püspöki rangra emelkedett.

Baján született Joakim Vujić(1772-1847) író, műfordító, a szerb színjátszás megteremtője.

Egerben született Vitkovics Mihály (1778-1829), Kazinczy híres pesti triászának tagja, a kétnyelvű magyar-szerb költő. Művelődéstörténeti szempontból azonban sokkal fontosabb a Vitkovics-ház híres vendégszeretete, amely valóságos irodalmi kávéházként szolgált a szerb és magyar íróknak, költőknek. Többek között ott vendégeskedett Vuk Stefanović-Karadžić is, a korszerű szerb irodalmi nyelv megteremtője, a szerb népköltészet gyűjtője.

Baranya megyében, Lippón született Nikanor Grujić (1810-1887), a klasszicista szerb líra képviselője, pakraci püspök.

Baján született Bogoboj Atanacković(1826-1858) író, a szerb romantika képviselője.

Beremenden született Adam Dragosavljević (1800-1862) író és nyelvújító. 1987-ben felavatott mellszobra a község főterén áll.

Versecen született Jovan Sterija-Popović (1806-1856) író és drámaíró, aki 1840-ben átköltözött Szerbiába, ahol az ország művelődésügyének élére került. Nevéhez fűződik a Szerb Tudós Társaság (a későbbi Szerb Tudományos Akadémia), a Szerb Nemzeti Múzeum és Könyvtár létrehozása.

Több mint fél évszázadon át volt a szerb költészet legtermékenyebb és legsokoldalúbb művelője Jovan Jova-novićZma/(1833-1904), s amikor meghalt, a Szerb Tudományos Akadémia és a Magyar Kisfaludy Társaság is elhunyt tagját gyászolta benne. Újvidéken született, Kiskunhalason és Pozsonyban járt gimnáziumba, Pesten, Bécsben, Prágában jogot hallgatott, majd végül Pesten szerezte meg az orvosi diplomát.

Egy ideig a pesti Thökölyanum igazgatója volt, de lapokat is alapított és szerkesztett (Zmaj, Neven). Ő volt a modern szerb műfordítás megalapozója és máig is egyik legnagyobb mestere. Olyan klasszikus értékeket fordított szerbre, mint Arany János: Toldi-trilógiája, Petőfi Sándor: János vitéze, Madách: Az ember tragédiája. A magyar mellett németről és oroszról is sokat fordított szerb nyelvre. 1994-ben felavatott mellszobra Kiskőrösön, Petőfi szülőháza előtt látható.

A szerb irodalomtörténet egyik legjelentősebb alakja, az első szerb realista regényíró, Jakov Ignjatović (1822-1889), a magyarországi szerbség nagymúltú városában, Szentendrén született, s nem egy művében örökítette meg ezt a mindenképpen színes, érdekes várost. Jogi tanulmányainak befejezése után szülővárosában lett ügyvéd. Az 1848-49-es forradalomban való részvétele miatt emigrációba kényszerült. Egy ideig a Szerb Matica titkára volt, annak folyóiratát, a Letopist is szerkesztette Szentendrén. Emléktábla, szobor és utca őrzi nevét és emlékét.

Csongrádon született Miloš Crnjanski (1893-1977), minden idők egyik legnagyobb szerb írója. Születésének 100. évfordulóján emléktáblát avattak szülővárosában, ahol megnyílt a Crnjanski Emlékház és Irodalmi Múzeum.

Budán született Kornelije Stanković(1831-1865), az egyik legismertebb és legnépszerűbb szerb zeneszerző.

Szentendrén született A vakum A vakamović(17 74-1811) költő és fuvolaművész, a citera formájú „avakumica" hangszer feltalálója. Emléktáblája a szentendrei Avaku-movics közben látható.

Pomázon született Vujicsics Tihamér (1929-1975), a tragikus körülmények között, fiatalon elhunyt zeneszerző. Emlékét szülőháza falán elhelyezett emléktábla és a nevét viselő szentendrei zeneiskola és együttes őrzi.

Székesfehérváron született és alkotott Katarina Iva-nović(1811-1882), az első szerb festőművésznő. Hamvait és síremlékét 1967-ben Belgrádba szállították.

Pécsett született Petar Dobrović(1890-1942), az egyik legismertebb jugoszláv (szerb) festőművész. Művei Zágráb, Belgrád, Párizs és Pécs képtáraiban, múzeumaiban láthatók.

*

Egy nép, nemzet kulturális felemelkedésének alapvető feltétele az anyanyelvű könyvnyomtatás és kiadás. A magyarországi szerbek, áttelepülésüket követően, Oroszországból szerezték be egyházi és iskolai könyveiket, amivel egyúttal a bécsi udvar katolizálási törekvéseit is ellensúlyozni tudták. Első, Magyarországon készült könyveiket rézlemezről sokszorosították. A sokszorosításnak ez a módja biztosította azt, hogy a szerb könyvek minden tekintetben a kor legpompásabb és luxuskivitelű könyvei mellett foglalhattak helyet. Magyarország területén cirill betűs nyomda 1726-1755 között a bánáti Rimnik-kolostorban működött.

A szerb könyvnyomtatás valóságos feltételei a XVIII, század második felében értek be. A szerbeknek ekkor már szervezett iskolarendszerük volt, jelentős volt az értelmiségiek száma, és az egyháziak mellett a világi könyvek iránti igény is jelentkezett. Bécsben is nyilvánvaló lett, hogy tovább már nem halogathatják egy szerb könyvnyomda létesítésének engedélyezését. Ugyanakkor az udvar ellenőrzést is kívánt gyakorolni a szerb könyvnyomtatás felett. Ilyen meggondolásból kapott 20 évre szóló engedélyt és kizárólagos jogot a szerb könyvek nyomtatására JosefKurzböck bécsi nyomdász.

Kurzböck halála után, 1792-ben a nyomdát Stevan No-vakovićvette meg, akinek 1795-ig maradt a birtokában. Ekkor eladja a nyomdát Batthyányi József magyar hercegprímásnak, aki azt még ugyanabban az évben átadja a pesti Egyetemi Nyomdának.

A Novakovié-nyomda Bécsből Budára történt átköltözésének rendkívüli jelentősége volt a szerb könyvnyomtatás, az irodalom és kultúra anyanyelvi terjesztése, fejlesztése szempontjából. Itt jelentek meg Jovan Rajié, Lukiján Mušicki, Vikentije Rajié, Zaharije Orfelin, Jovan St. Po-povié és mások művei, továbbá a szerb irodalmi nyelv és nyelvtan megteremtőjének, Vuk Karadžićnak több tudományos műve. Az Egyetemi Nyomdából került az olvasóhoz Defoe Robinsonja, Szuvorov életrajza - az első szerb műfordítások. De itt készült - a kor közoktatási viszonyaihoz mérten igen nagy példányszámban - az összes szerb iskolai tankönyv is. Az eddigi legdíszesebb kivitelű Obra-dovié-mű is az Egyetemi Nyomdában készült. AXIX. század közepéig összesen mintegy 1400 szerb könyv jelent meg Magyarországon. Az elmondottak miatt az Egyetemi Nyomda kivételes szerepet játszott a szerb szellemi életben.

Az első világháborút követően a Vajdasággal együtt Újvidék is Jugoszlávia része lett, a háborút lezáró trianoni békeszerződés alapján megvont magyar államhatárokon belül maradt szerbek pedig évtizedeken át nélkülözték az anyanyelvű könyvkiadást, amely - hosszantartó szünet után - az 1980-as évek elején éledt újjá, és csak 1990-től számolhatunk be cirill betűs, szerb nyelvű könyvkiadásról. Ekkortól jelennek meg folyamatosan a mai új írógeneráció - Petar Milosevic, Predrag Stepanović, Stojan Vujičić, Vojislav Galić, Dragomir Dujmov- művei Budapesten, illetve ismert jugoszláv kiadók gondozásában.

*

A szerb színjátszás kezdetei szintén Pest-Budához kapcsolódnak. A XVIII-XIX. század fordulóján Buda és Pest lakossága már nemcsak német, hanem magyar nyelvű színházi előadásokat is láthatott. Ebbe a kétnyelvű színházi és kulturális életbe sajátos színfoltként illeszkedett be a két város harmadik legszámottevőbb népcsoportja: a budai és pesti szerbség. A szerb kereskedőkből és iparosokból néhány nemzedék során jómódú polgári réteg alakult ki, amelynek fiait a XVIII, század folyamán ott találjuk a magyarországi tanintézetekben, a pesti egyetemen. Ez a réteg - a város többi polgárához hasonlóan - részben iskoláztatása, részben foglalkozása miatt két-, de legtöbbször háromnyelvű volt, és ezáltal a legkülönbözőbb kulturális hatások befogadására vált alkalmassá.

A szerb polgári, modern értelemben vett színjátszás, indulásakor, kétségtelenül a pest-budai színjátszástól kapott indíttatást, ösztönzést és segítséget. A magyarországi és egyben az egyetemes szerb színjátszás megteremtője a bajai születésű Joakim Vujić(1772-1847), aki „a szerb színjátszás atyja" nevet kapta az utókortól. Vujić főleg német színpadi műveket fordít, majd 1813-ban lefordítja Balog István „Cserni György avagy Belgrád megvétele a töröktől" c. nézőjátékát. A darabot előzőleg magyar nyelven mutatta be óriási sikerrel Balog István színtársulata a Pesti Magyar Színházban. Dalbetéteit a szereplők - köztük Széppataki Róza, a későbbi Déryné - eredeti hangzásban, szerb nyelven énekelték. Déryné így emlékszik vissza a bemutatóra: „Én játszottam benne Ruzsicát, egy kis rác leányt, és énekeltem, volt tapsvihar, én még kis életemben olyat nem kaptam, de akkoriban még tán senki sem."

A műkedvelő szerb színjátszás a falusi szerb olvasókörökben folytatódott. Minőségi változást eredményezett a budapesti Szerbhorvát Gimnázium megnyitása, amelynek tanulói az 1950-es évektől évente egy-egy egész estét betöltő szerb színművet mutattak be premierként saját szüleiknek, majd ezt követően 1-2 hetes nyári vidéki körutakon a szerblakta településeken.

A hazai szerbhorvát nyelvű amatőr színjátszás utolsó közös fóruma az 1986-ban, Pécsett megrendezett Országos Amatőr Színjátszó Szemle volt.,

A magyarországi szerb színjátszásban 1991-ben állt be fordulat, amikor Rusz Milán kezdeményezésére létrejött a hivatásos színészekkel is dolgozó Szerb Stúdiószínpad. A Stúdiószínpad Mrožek: Emigránsok c. drámájával mutatkozott be - nagy sikerrel - a Madách Kamara Színházban. A bemutatót 1991-1992-ben hazai és jugoszláviai vendégszereplések követték. Az 1993-ban újjászervezett Szerb Stúdiószínpad Rusz-Kricskovics: Sentandrejsko jevandtelje (Szentendrei evangélium) c. passiójátékával szerepelt először 1993. április 17-én a budapesti Nemzeti Színházban.

Az első szerb passiójátékot 1994-ben követte Rusz-Dujmov-Lengyel: Pastir vukova (Farkasok pásztora) c. rockoperája, amelynek itthon és külföldön egyaránt óriási volt a sikere. Jugoszlávia 11 városában 14 alkalommal hangzott el az első szerb nyelvű rockopera fülbemászó zenéje.

1995 óta a társulat - a színházalapító Pomáz Nagyközség Önkormányzata, a Szerb Demokratikus Szövetség és az állam költségvetési támogatása révén - „Joakim Vujic" Szerb Színház néven a hivatásos színházak sorába lépett.

*

Magyarországon ma tizenkét településen működik szerb klub. Többségük az egykori szerb felekezeti iskolaépületekben vagy az időközben megüresedett parókiákban nyert elhelyezést. Elsőként 1968-ban a pomázi szerbek alakították meg klubjukat. Az ő példájukat követték a százhalombattai, medinai, szentendrei, szigetcsépi, battonyai és más szerb közösségek. Ma a klubok az anyanyelv és a szerb nemzeti kultúra és hagyományok megőrzésének színterei. Munkájuk hatékonyságát két fontos tényező segíti: egyrészt a klubok éves programjának tervezése, szervezése és bonyolítása az egyházközségek anyagi és erkölcsi támogatásával, valamint közreműködésével történik, másrészt minden klub rendelkezik szerb nyelvű könyvtárral.

Számos amatőr szerb művészeti együttes (tánccsoport, ének- és zenekar) működik az országban, amelyek között a legismertebbek a gazdag hagyományokkal rendelkező, több hazai és külföldi díjjal kitüntetett deszki Bánát, a pomázi Korakés a budapesti Tabán táncegyüttes, a szentendrei Javor férfikórus és a magyarországi szerbek és horvátok népzenéjét hivatásos szinten tolmácsoló Vujicsics Együttes.

1991. május 2-tól jelenik meg 1700 példányban a magyarországi szerbek önálló hetilapja a Srpske narodne novine. Népszerűségére jellemző, hogy ma több az előfizetője, mint amennyi a korábbi közös szerb, horvát, szlovén hetilapnak összesen volt.

1992-ben különváltak a Magyar Rádió és a Magyar Televízió szerbhorvát nyelvű adásai. Az önálló szerb nyelvű műsoridő a Magyar Rádióban napi 30 perces országos adás és 70 perces regionális műsor a pécsi adó körzetében. Kéthetenként 25 perces országos televízióadás is fogható, s szerb témájú televíziós műsorok láthatók az MTV magyar nyelvű műsorain is.

*

A magyarországi szerbség nemzeti tudatának, kultúrájának és hagyományainak máig is egyik legfőbb őre a bizánci rítust követő Szerb Ortodox Egyház.

A magyar törvényhozás 1790-ben kimondta az ortodox vallásúak egyenjogúsítását. Az Országgyűlés az ortodox egyházat 1848-ben „bevett" vallássá nyilvánította, és 1868-ben rendezték a különböző nemzetiségű egyházmegyék helyzetét. Ez a törvény az ortodox egyházat „görögkeleti" névvel jelöli, és ezért ez a nem túl szerencsés elnevezés ment át a köztudatba. E logika szerint léteznie kellene egy „görögnyugati" egyháznak is, másrészt e vallás követőinek többsége nem görög, hiszen ezt a vallást követik a szerbek, az oroszok, a bolgárok, a grúzok, a románok és az ukránok többsége is.

A pravoszláv elnevezés is használatos, de ez sem helyes, mert úgy értelmezhető, mintha ez a szlávok vallása lenne. A szlava szó dicsőséget jelent, és nincs köze a szlavjanin (szláv) szóhoz. Ezért az ortodox megjelölés a helyes, amely szabadon fordítva „igazhitűt" jelent.

Mivel a szerb egyház hű maradt a Julianus-naptárhoz, az egyházi ünnepeket kéthetes eltolódással tartják meg. (Pl. Szent György napja április 24-e helyett május 6-án, Szent Miklós napja december 6-a helyett december 19-én, a karácsony január 7-én, az egyházi újév pedig január 14-én van.)

Magyarországon a Budai Szerb Ortodox Püspökség fennhatósága alatt ma 42 templom és 3 kápolna található. A templomok többsége műemlék, és az utóbbi években örvendetesen növekszik a templomfelújítások száma.

A hitéletet a püspök és kilenc lelkész szolgálja, ráadásul - közel ötven évi kényszerszünet után - újra folyik a hitoktatás. Az egyház tekintélyét jelzi, hogy a kisebbségi önkormányzati választások során a kilenc lelkész közül hatan lettek tagjai a helyi szerb kisebbségi önkormányzatnak, öten a Szerb Országos Önkormányzat Közgyűlésének, egy pedig az Országos Elnökségnek is tagja.

A templomok legdíszesebb részei az ikonosztázionok (a szentélyt elválasztó szentképfalak) és a freskók, falképek.

 

Magyarország legértékesebb és leglátogatottabb szerb templomai

Ráckeve: az ötszáz éves gótikus templom egész belsejét Teodor Gruntovics 1765-ben készült freskói, falképei díszítik.

Székesfehérvár: az 1733-1734-ben épült templom legfőbb értéke, hasonlóan a ráckeveihez, a Teodor Gruntovics és iskolája által készített templom belső falait teljesen beborító falképek. Az ikonosztázion képeit Jovan Grabo-van és Grigorije Popovič készítették 1776-ban.

Szentendre: püspöki székesegyház (1756-64). Ikonosz-tázionját 1781-ben Vasilije Ostojič készítette.

Požarevačka-templom (1759). A szentképfal Georgije Ranite és Nedeljko Popovič munkája.

Preobraženska-templom (1741). Szentképfalát ukrán mesterek készítették. Nevezetes a templom búcsúja (augusztus 19).

Blagoveštenska-templom (1752-54). Ikonosztázionját Mihajlo Živković készítette.

Szentendre nevezetessége a magyarországi szerbek egyik legrangosabb intézménye, a Szerb Egyházművészeti és Tudományos Gyűjtemény, amelyhez hasonló Szerbiában sincs. Az 1 millió USD értékű beruházás nyomán elkészült múzeumot 1990. október 12-én avatták fel.

Budapest: a templom Mayerhoffer András tervei alapján épült 1731-1733-ban. Az ikonosztázion képeit Sterio Károly görög származású pesti festőművész készítette 1856-1857-ben.

Eger: az 1785-1799-ben épült templom monumentális ikonosztázionját 179 l-l 793-ban Anton Kuchelmeister készítette.

Baja (1775): szentkép fala Arsenije Teodorovič munkája (1792).

Szeged (1778): szentképfalát Jovan Popović készítette.

Grábóc: az egyetlen magyarországi szerb ortodox kolostort 1587-ben a dalmáciai Dragović-kolostor szerzetesei alapították. A mai barokk templom 1741-ben épült. Az ikonosztáziont Vasilije Ostojić, az ismert szerb ikonfestő készítette 1768-ban.

Grábóc a magyarországi szerbek búcsújáró helye, Péter Pál napján, július 12-én, a Tolna megyei kis települést elárasztják az ország minden tájáról odasereglő zarándokok.

*

A legtöbb szerb népszokás az egyházi ünnepekhez kötődik. Sok olyan szokáselem él ma is náluk, amelyeknek eredete a kereszténység előtti időkre, az ősi szláv kalendáriumra megy vissza, a amelyeket a vallás átvett, és a hivatalos egyházi gyakorlat őrzött meg.

Akarácsonyi ünnepkör tárgyi elemei és a hozzájuk kapcsolódó hiedelmek, mágikus eljárások szinte kivétel nélkül az egyén, a család és legszűkebb körű javaiknak - állataik, házuk, gabonájuk, gyümölcsfáik - egészségét, szerencséjét, bő termését, jó szaporulatát vannak hivatva elősegíteni.

A legjelentősebbek a badnjak, a karácsonyi tuskó (égetésének szokása a megváltozott lakáskörülmények miatt mára teljesen kihalt), a bort, búzát, békességet jelképező karácsonyi kalács, a szobában elterített szalma, a csesz-nica, a szerencsekalács és a gyertya.

Abetlehemezést a szerbek az együttélés során a magyaroktól és a németektől vették át.

A szerb egyházi naptárban nem szerepel a halottak napja. A szerbek halottaik sírjait húsvét, azaz Krisztus feltámadásának másnapján (Ružičalo) keresik fel. Ezen a napon régebben a sírokra is jutott étel az otthoni ünnepi asztalról, ma csak a húsvéti tojás és a szentelt vörösbor.

Igen szép, de napjainkra már szinte teljesen kihalt szokás a pobratimstvo, a testvéresülés, a választott testvériség ősi és valószínűleg nemcsak szerb szokása. A választott testvériség esetenként a vér szerinti rokonságnál is erősebb volt.

A szerbek a kerek évfordulóktól eltekintve, nem ünneplik a születésnapokat és a névnapokat. Utóbbiak megünneplése azért is lehetetlen, mert a keresztnevek többsége olyan, a szerb nyelv szókincséből képzett név, amely nem található a bibliai és a későbbi korok szentjeit felvonultató egyházi naptárban. Ehelyett a szerbek legnagyobb családi ünnepe az apáról fiúra szálló Slava vagy Krsno ime, a ház, a család védő szentjének ünnepe. A Slava napja azon szent ünnepnapja, amikor a család távoli ősei sok évszázaddal ezelőtt felvették a kereszténységet, és házukat, családjukat a választott szent oltalma alá helyezték. A legnépszerűbb, legünnepeltebb szentek közé tartozik Szent György, keresztelő Szent János, Szent István, csodatevő Szent Miklós és mások. Szent Miklós népszerűségét bizonyítja, hogy hat magyarországi templomnak is ő a védőszentje.

A Slava nélkülözhetetlen kellékei a szenteltvíz, amely-lyel a pap megszenteli a házat és annak lakóit, a családi védőszent ikonja előtt égő mécses, az ünnepi asztalon a templomban megszentelt gyertya, a bor, az ünnepi kalács és a dióval, mandulával ízesített, főtt búzából készült „kol-jivo". Régebben a módosabb családoknál a slava több napig tartott, és erre az alkalomra zenészeket is illett fogadni.

A szerb házak a bejárat felett elhelyezett virágkoszorúról ismerhetők fel, amelyet aranysárga mezei virágból fonnak Szent Iván napjára. Ilyen koszorúk díszítik a köztéri szerb emlékkereszteket is.

Vízkereszt napján (január 19.) a pesti szerbek még a XX. század elején is ünnepi körmenettel vonultak a Váci utcai templomból a Duna-partra, ahol a vízszentelést követően a pap a vízbe vetette az e célt szolgáló fakeresztet, amelyet vállalkozó szellemű szerb fiatalemberek a Ferenc József (mai nevén Szabadság) hídról a jeges Duna vizébe ugorva vittek vissza a partra.

*

A szerb konyha ételei közül néhány már Magyarországon is általánosan ismertté vált. Ezek egyike az ajvar, melyet meleg és hideg húsokhoz, hurkához vagy kolbászokhoz lehet fogyasztani, de egyszerűen kenyérre kenve is nagyon finom. Elkészítése is egyszerű. Ledarálunk 2 kg nyers, zöld paradicsomot, levétől lecsurgatjuk, kevés sóval, 3 dl étolajjal, 20 dkg reszelt tormával és 20 dkg mustárral összekeverjük, majd - csavaros üvegekbe rakva - hűvös helyen tároljuk.

A gibanica a szentendrei szerb családok kedvelt előétele. 50 dkg juhtúrót, 50 dkg tejszínes krémsajtot 4 tojássárgájával, kevés étolajjal simára keverünk. A fehérjét kemény habbá felverjük. A 16 réteslapból kettőt olajozott, kicsit magasabb oldalú tepsibe kiterítünk, erre lazán rágyűrünk másfél lapot (laponként olajozzuk), töltelékkel és habbal megszórjuk, majd laza, gyűrött, másfél lappal beborítjuk. Ezt a műveletet még négyszer megismételjük. A tetejére 2-3 sima réteslapot teszünk. 10-15 percig előmelegített, forró, majd 20 percig mérsékelt hőfokon sütőben sütjük. Pihentetjük, tányérnyi nagyságúra szeleteljük, és melegen tálaljuk.

Az egyik legismertebb szerb étel a pljeszkavica. Ledarálunk 50-50 dkg sertés- és bárányhúst. Sóval, őrölt borssal fűszerezzük, majd összegyúrjuk. A keverékbe 3 fej apróra vágott vöröshagymát teszünk. Tenyér nagyságú, lapos korongokat formázunk belőle, és faszénparázs felett, rostélyon, mindkét oldalát megsütjük. Tálaláskor pirospaprikával meghintjük, és összevágott nyers hagymát adunk hozzá.

Szerb népesség

(A népszámlálások adatai alapján)

 

Év Anyanyelv szerint Nemzetiség szerint
1900 24 254  
1910 26 248  
1920 17 132  
1930 7 031  
1941 5 442 3 629
1949 5 158 4 190
1960 4 583 3 888
1970 7 989  
1980 3 426 2 805
1990 2 953 2 905

 

A szerb népesség anyanyelv szerint (megyénként)

  1980 1990
Budapest 266 369
Bács-Kiskun 213 346
Baranya 186 297
Békés 640 461
Borsod-Abaúj-Zemplén 8 6
Csongrád 495 450
Fejér 25 36
Győr-Moson-Sopron 6 7
Hajdú-Bihar 13 11
Heves 7 2
Jász-Nagykun-Szolnok 6 8
Komárom-Esztergom 14 16
Nógrád 1 2
Pest 822 784
Somogy 8 13
Szabolcs-Szatmár-Bereg 5 15
Tolna 73 55
Vas 10 5
Veszprém 3 12
Zala 4 10
Összesen: 2805 2905

 

A szerb népesség nemzetiség szerint (megyénként)

  1949 1960 1970 1980 1990
Budapest 413 424 1 552 394 343
Bács-Kiskun 369 313 2 496 320 405
Baranya   263 1 958 205 207
Békés 1 417 1 218 950 649 436
Borsod-Abaúj-Zemplén 15 12 60 12 12
Csongrád   649 570 379 282
Fejér 50 56 82 36 37
Győr-Moson-Sopron 20 22 395 10 6
Hajdú-Bihar 23 12 70 14 14
Heves 6 14 50 4 3
Jász-Nagykun-Szolnok 14 15 30 12 10
Komárom-Esztergom 13 39 53 18 19
Nógrád 5 7 14 9 3
Pécs 388 39 268 57 99
Pest 1 349 1 296 1 316 995 832
Somogy 20 12 1 013 18 12
Szabolcs-Szatmár-Bereg 12 7 22 9 9
Szeged 874 47 268 159 156
Tolna 130 100 107 79 47
Vas 15 13 533 21 4
Veszprém 13 19 75 14 8
Zala 12 6 353 11 9
Összesen: 5 158 4 583 12 235 3 425 2 953

 

Ajánlott irodalom

 

Arató Endre: A feudális nemzetiségtől a polgári nemzetig. Budapest, 1975.

Arató Endre: A magyarországi nemzetiségek nemzeti ideológiája. Budapest, 1983.

Ács Zoltán: Nemzetiségek a történelmi Magyarországon. Budapest, 1984.

Szerbek és magyarok a Duna mentén. (Szerk.: Bona Gábor.) Budapest, 1983.

Szomszédság és közösség. (Szerk.: Vujicsics D. Sztoján.) Budapest, 1972.

Buchmann Károly: A dél-magyarországi telepítések története. Budapest, 1936.

Csuka Zoltán: A jugoszláv népek irodalmának története. Budapest, 1963.

Jászi Oszkár: A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés. Budapest, 1986.

Gyivicsán Anna-Tóth István

Perényi József-Arató Endre: Jugoszlávia története. Budapest, 1976.

Varsányi P. István: Szerbek és magyarok a Tisza mentén. Szeged, 1988.

Istorija sprskog naroda I-VI. Beograd, 1981-1986.

Dušan J. Popović: Velika seoba Srba 1690. Beograd, 1954.

Živan Milisavac: Istorija Matica srspke I. 1826-1864. Novi Sad, 1986.

Vasilje Krestić: Istorija srpske štampe u Ugarskoj 1790-1914. Novi Sad, 1980.

Jovan Deretić: Istorija srpske knjževnosti. Beograd, 1983.


 

INDEX

 

* Egykori budai házának homlokzatán (Országház u. 9. sz.) 1987-ben avatták fel a deszpotát ábrázoló domborművet és emléktáblát.

** A szerzetesek magukkal hozták Szentendrére a rigómezei csatában vértanúhalált halt Lázár fejedelem ereklyéit. Az ereklyéket őrző egykori templom helyén található Lázár fejedelem emlékkeresztje. 1990-ben felavatott szobra a püspöki palota kertjében látható.

*** 1987-ben felavatott szobra Budán, a Szarvas téren látható.

 

  
Előző fejezet Következő fejezet