Előző fejezet Következő fejezet

Gyivicsán Anna-Tóth István

Szlovákok

 

Azindoeurópai nyelvcsaládban a szlávok az egyik legmarkánsabb nyelvcsaládot képviselik, hiszen a különböző szláv nyelvek mindmáig megőrizték a valaha közös alapszókincs gazdag tárházát és a sokáig közös kultúra több elemét is.

A szlávokat - földrajzi elterjedtségük alapján - három nagy csoportra, a nyugati, a keleti és a déli szlávokra osztják. A szlovákok a Németország területén élő lausitzi szorbokkal, a csehekkel és a lengyelekkel együtt a nyugati szlávokhoz tartoznak.

A szlovákok ősei feltehetően az Odera és a Visztula mellől kerültek a Kárpát-mendencébe az V. század folyamán. Ezeket a Morva folyótól keletre letelepedett nyugati szláv törzseket, amelyek a X-XI. századtól a történeti Magyarország államszervezetéhez tartoztak, tekinthetjük a szlovák nép, s így a mai magyarországi szlovákok őseinek.

A szlovák nyelv - a szlovákok földrajzi elhelyezkedését követve - nyugati-, közép- és kelet-szlovák nyelvjárásokra tagolódik.

Ez a három alaptáji tagoltság elsősorban a szlovák nyelv és a hagyományos kultúra belső tagoltságának ismérveit foglalja magába. Az egykori Észak-Magyarország szlovákok lakta három nagy tájáról elszármazott magyarországi szlovák közösségek - miként eredeti szülőföldjükön is - egymástól erősen eltérő nyelvjárásokkal beszélnek, s a kétségtelenül közös kulturális elemek mellett egymástól eltérő, táji jegyeket hordozó kultúrát hoztak magukkal. E nyelvi és kulturális különbségek mind a mai napig fennmaradtak.

*

Amikor a XVII. század végén Magyarországról végre kiűzték a törököket, hatalmas, elnéptelenedett területekkel kellett az ország gazdasági életébe bekapcsolni, országrésznyi pusztaságokat kellett benépesíteni. Elég gyorsan születtek meg a tervek arról, hogy mind a határokon túlról mind az ország török megszállástól érintetlen, ül. túlnépesedett területeiről új lakosságot kapjon az ország.

Az uralkodói és földesúri elképzelések alapján a telepítés legkorábban - közvetlenül a török kiűzetése után - i történeti Magyarország északi, főként szlovákok által la kott megyéiből indult meg. A tervezett és irányított telepítésen kívül ugyanakkor nagyszámú szlovák jobbágy szökött meg régi földesurától, és az ország termékeny déli ré szeire vándorolt. Mi késztette a szlovákokat arra, hogy el hagyják szülőföldjüket, lakóhelyüket? A választ két jelenségben kell keresnünk. Az egyik ok a gazdasági kényszer volt, hiszen a török uralom alá került országrészekből a la kosság zöme az északi megyékbe menekült, s ezt a folyamatot túlnépesedés, földhiány, elviselhetetlenül megnövekedett földesúri terhek követték. A másik, elvándorlásra kényszerítő és mozgató erő a vallási okokban rejlett. A szlovák lakosságnak jelentős része evangélikus vallású volt így a XVII. század második felében a fokozódó ellenreformációs kísérletek miatt állandó üldözésben volt része. Ez magyarázza azt is, hogy az ország különböző, délebben fekvő területein megtelepedett szlovákok zöme evangélikus volt. Ján Sirácky szlovák történész számításai szerint körülbelül kétszázezer szlovák hagyta el a XVII-XVIII. század folyamán szülőföldjét úgy, hogy ebbe a keretbe beletartoztak a Vajdaságban, Horvátországban és a mai Romániában (Bánát, Bihari-érchegység), majd 1878 után a Bulgáriában letelepedett szlovákok ősei is.

A mai Magyarország területén az első szlovák nyelvszigetek a XVII-XVIII. század fordulóján jöttek létre. Az ország szinte minden nagyobb tájegységén szétszórtan elhelyezkedő s egymástól földrajzilag is távol eső szlovák nyelvszigetek lakossága a mai Szlovákia mindhárom nyelvterületéről, tehát Nyugat-, Közép- és Kelet-Szlovákia tájairól származik. Bár több olyan szlovák település van, melyek szlovák lakosai mind a három nagy tájról verbuválódtak, mégis úgy tűnik, a vándorlás irányát s a végleges letelepedés helyét mintha elsősorban egyfajta „földrajzi logika", többek között a viszonylagos közelség is motiválta volna. így a nyugat-szlovák tájakról a Dunántúlra, a közép-szlovákiai területről a vándorlás első évtizedeiben a Duna-Tisza közére, a kelet-szlovákiai megyékből pedig elsősorban Zemplénbe vándorolt a lakosság, illetve e tájakon talált új otthonra.

Három nagyobb, viszonylag egységesebb szlovákok lakta területet különböztetünk meg:

a) a délkelet-alföldit (Békés, Csongrád megye); legismertebb volt mezőváros típusú települések: Békéscsaba, Mezőberény, Szarvas, Tótkomlós. (Békéšska Čaba, Berinčok, Sarvaš, Slovenský Komloš);

b) a dunántúlit - Pilis hegységit (Pest és Komárom-Esztergom megye);  legkarakteresebb települései: Pilisszentkereszt (Mlynky), Piliscsév (Čív), Pilisszántó (Santov), Kesztölc (Kestúc). Több településen a szlovákok mellé nagyobb számú németség is letelepedett. Ők a XIX-XX. század fordulójáig elszlovákosodtak;

c) az északi-középhegységit (Nógrád megye, a Mátra, a Bükk, s a Zempléni-hegység), ahol a mezőgazdasági jellegű települések mellett üveghuták és vashámorok körül jöttek létre szlovák falvak.

*

A magyarországi szlovákok eltérő, s ennek következtében más-más gazdasági-szociális kibontakozást ígérő földrajzi-ökológiai környezetbe kerültek.

A XVIII, század első felében kialakult szlovák települések- s egyúttal a magyarországi nemzetiségi települések - egyik legjellegzetesebb típusát a Nagyalföld területén elhelyezkedő mezővárosok vagy mezővárosi fejlődést magukban hordozó települések alkották. Ezt a típust elsősorban Békéscsaba (Békéšska Čaba), Kiskőrös (Kiškereš, Malý Kereš), Mezőberény (Berinčok, Poľný Berinčok), Nyíregyháza (Níred'háza), Szarvas (Sarvaš) és Tótkomlós (Slovenský Komlóš, Komlóš) képviselte. Az evangélikus szlovákok nagyobb része itt telepedett le. E típushoz tartozó települések, illetve nemzetiségi közösségek társadalmi és kulturális életét - főként a XIX. század 60-as, 70-es éveitől, de Nyíregyházát már a XIX. század első felében is - olyan hatások érték, amelyek inkább a városi életformára, intézményrendszerre voltak jellemzők. Ez a tény több síkban, több aspektusból is meghatározta etnokultu-rális változásaikat, s részben megkülönböztette attól az et-nokulturális folyamattól, amely a szlovákok lakta falusi közösségekben végbement. A szlovák lakosságú mezővárosok a XVIII, század első két évtizedében - Nyíregyháza a század derekán - óriási kiterjedésű határterületeken jöttek létre, s a település magját már a XVIII, század vége felé jelentős gazdasági egységnek számító tanyák vették körül. Ez a gazdasági-települési forma jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a felsorolt települések a magyarországi társadalom munkamegosztásában jelentős szerephez jutottak. A prosperáló állattenyésztés és a mezőgazdaság a közigazgatás terén önkormányzatot (paraszti autonómiát), kulturális intézményi területen pedig viszonylag önálló, etnikai jegyeket hordozó fejlődést biztosított.

A délkelet-alföldi szlovák települések típusát alkotják azok a falvak is, amelyeket a délkelet-alföldi mezővárosi települések kirajzásaiból kincstári birtokokon, eredetileg mint kisebb létszámú dohánytermelő közösségeket hoztak létre. Társadalmi és gazdasági struktúrában, valamint a közigazgatásban különböztek a mezővárosoktól, azonban éppen ezek gazdasági és kulturális hatása s a közöttük fennálló házassági kapcsolatok is éltetőén hatottak ezekre a kisebb településekre, főként Nagybánhegyesre (Veľký Bán-hedeš) és Pitvarosra (Pitvaros). Mindkét településre „önszerveződési" kulturális törekvések, innovációs folyamatok voltak a jellemzők.

A magyarországi szlovák települések többsége közepes nagyságú, illetve kis és apró falvakból áll, amelyek kisebb-nagyobb, néhol összefüggő láncolatot alkotnak. Ehhez a típushoz tartoznak a Nógrád és Észak-Pest megyei szlovák mezőgazdasági települések, amelyek azonban sem gazdasági, sem közigazgatási területen sosem rendelkeztek a dél-alföldi településekhez hasonló autonómiával. Ilyen településtípust képvisel például Szügy (Sudice), Pat-varc (Potvorce, Patvarce), Vanyarc (Veňarec), Felsőpetény (Horné Pet'any), Galsagyörk (Ďurka), Csömör (Čemer), Ácsa (Jača), Csővár (Cuvár) stb.

A szlovák települések heterogén összetételét tovább tarkították azok a Pilis hegységi falvak, amelyeket nagyobbrészt egyházi szervezetek hívtak életre, s velük, mint földesurakkal szemben sem gazdasági, sem közigazgatási önállósággal nem rendelkeztek.

A szétszórt nyelvszigetek külön típusát alkotják az üveghuták és vashámorok körül kialakult ipari települések is, melyek a Pilistől (Pilisszentlélek [Hute]) a Cserháton (Szokolya-Huta, Királyrét), a Mátrán (Mátraszentimre [Alkar], Mátraszentlászló, Mátraszentistván stb.) és a Bükkön át (Ómassa [Stará Maša], Újmassa [Nová Maša], Bükk-szentlászló-Ohuta [Stará Huta], Bükkszentkereszt-Újhuta [Nová Huta], Répáshuta [Répás]) egészen a Zemplénihegységig (Háromhuta, Vágáshuta stb.) meghúzható vonal mentén helyezkednek el.

A magyarországi nemzetiségeket - s vonatkozik ez a történeti Magyarországra is - a magyar történeti irodalom nagyrészt olyan társadalmaknak tekintette, amelyek jellegét túlnyomórészt paraszti rétegek határozták meg. A mai Magyarország területén élő nemzetiségek társadalmi struktúrája, annak történeti változásai nem ismertek, mivel e társadalmi struktúra differenciáltabb feldolgozására mind ez ideig nem került sor. Pedig - a szlovákok esetében - már az egyes településtípusok is jelzik, hogy a szlovák nemzetiség társadalmi struktúrája az eddigi feltételezésekkel szemben sokkal összetettebb volt.

Azzal sem foglalkozott a kutatás, hogy a telepítések idején a szlovák lakosságnak milyen volt a foglalkozásbeli megoszlása, s hogy a legnagyobb számot kitevő jobbágyok mellett más rétegek milyen arányban érkeztek a szlovák nyelvterületről. Ez az oka annak, hogy a későbbiek során bekövetkezett foglalkozásváltozást sem tudjuk igazán nyomon követni. Bizonyos, hogy már a XVIII, században az ipari létesítményekhez (üveghuták, vashámorok) szlovák területekről érkeztek szakmunkások, erdei munkások. A XIX. század folyamán pedig már több szlovák település férfilakossága bányászként dolgozott (pl. Bakonycserne [Cérna], Sárisáp). Ennek a munkásrétegnek a száma az 1920-as években tovább emelkedett, amikor Tatabánya környékén új szén- és kőfejtő bányákat nyitottak (Bán-hida, Oroszlány, Tardosbánya [Tardoš], Mogyorósbánya [Moďoróška]). A két világháború között nő meg a Budapest környéki szlovák településeken a nagyipari - budapesti üzemekben dolgozó - munkások száma (pl. Vácrátót, Sződ [Sejď], Pilisszántó [Santov] stb.).

A XIX. század második felétől a dél-alföldi mezővárosok domináns rétegeit a parasztpolgárok és iparosok alkotják, majd 1880 után saját közösségükből is kikerült és bevándorolt értelmiségiekkel és hivatalnokokkal, valamint a feltűnően magas számú agrárproletár réteggel tovább differenciálódik a mezővárosok társadalmi struktúrája.

Természetesen a szlovák-magyar lakosságcserével, melynek során több, mint 73 000 szlovák települt át Csehszlovákiába, majd az 1960-as évek második felében végbemenő belső gazdasági migráció (elvándorlás a falvakból) nagy mértékben megbontotta a szlovák települések addigi viszonylagos etnikai zártságát, s a közösségek társadalmi összetételének arányait is megváltoztatta. 1945 utánról két, foglalkozásokra utaló számadat ismert. A KSH 1955-ös felmérése alapján a szlovákoknak 66%-a a mezőgazdaságban, 24%-a az iparban dolgozott; 3%-a értelmiségi, míg 6%-a egyéb társadalmi kategóriába tartozott.

Az 1980-as, ún. tanácsi minősítésű - tehát népszámláláson kívüli - adatok alapján a 70 000-re becsült, valamilyen formában a szlovák kultúrához tartozók közül az aktív szlovák keresők foglalkozási megoszlása a következő: 30,6% az iparban; 7,6% az építőiparban; 35,4% a mezőgazdaságban; 6,6% szállítás és hírközlésben; 4,6% a kereskedelemben; 1,1% a vízgazdálkodásban és 14,1% nem anyagi gazdasági ágban dolgozott.

*

A magyarországi szlovákok több mint kétharmada evangélikus, és kevesebb mint egyharmada katolikus. Rajtuk kívül, nyelvszigetekben szlovák görög katolikusok, néhány evangélikus településen nagyobb számban baptisták, a pilisi katolikusok között pedig adventista közösségek is élnek.

A magyarországi nemzetiségi települések alapjellegzetességei közé tartozik - s ez a hazai szlovákságra is vonatkozik -, hogy egy településen nemzetiségileg és vallásilag viszonylag homogén közösségek jöttek létre, s szervezetten is így telepítették le őket. a nemzetiségileg és vallásilag vegyes települések inkább kivételnek számítanak, s arányuk a szlovák települések összes számához viszonyítva csekély.

A Délkelet-Alföldön, a volt békési, csanádi tájon, Nyíregyházán és Nógrád megyében, valamint a Duna-Tisza közén (Kiskőrös [Kiskereš, Malý Kereš], Apostag, Dunaegyháza) élnek a szlovák evangélikusok, s hozzájuk tartozik az Észak-Pest megyei és Pest környéki szlovák falvak egy része, valamint a Dunántúlról Bakonycsernye és Oroszlány.

A szlovák katolikus lakosság zöme a Dunántúlon telepedett le: a Pilisben, a Vértes és a Gerecse hegységekben, a Bakonyban és Buda környékén. Kizárólag katolikus szlovákok élnek a Mátrában és Mátraalján, a Bükkben és Zemplénben.  Görög katolikusok Zemplénben, de más Borsod megyei településeken is megtalálhatók (pl. Mu-csony), gyakran a római katolikus szlovákokkal együtt (pl. Füzér [Fizér]. Néhány katolikus szlovák település van még Nógrád megyében (pl. Alsópetény [Dolné Pet'any], Nézsa [Niža], Legend [Legínd], Nógrádsáp [Šápov]), Pest környékén (pl. Kistarcsa), Észak-Pest megyében (Püspökhatvan [Pišpek]), a Duna-Tisza közén (Sári, Miske). Kisebb számú katolikusság Szarvason, nagyobb pedig Békéscsabán is megtelepedett.

Amíg a szlovák evangélikusok és katolikusok népi szokásai (pl. a betlehemezés, a karácsonyi koledálás) sokban hasonlóak vagy megegyezőek, addig a népi vallásos élethez fűződő szokásaik s azok tartalma igencsak eltér egymástól. A funkcionális eltérésekben is, és abban is, hogy a valláshoz kötött egyes műfajok elnépiesedtek, meghatározó szerepe volt annak, hogy a két felekezethez tartozó szlovákságnak eltérő volt az egyházi nyelve. Az evangélikusok egyházi nyelve a XVI. század vége óta a cseh nyelv, a bibličtina volt, s ez lett a családi ünnepek, tehát a világi alkalmak, így a keresztelők, lakodalmak ünnepi szövegeinek rituális nyelve, s ezen - a mindennapi érintkezésben nem használt - nyelven hangzottak el például a menyasszony-búcsúztatók és a menyasszonyt kikérő szövegek is, s ezek alapszövegeit, vázát bibliai szövegek alkották. Sokan kívülről tudták a cseh bibliai szövegeket s még inkább a szintén cseh nyelvű - s gyakran terjedelmes - Tranoscius-énekeket is. Ezeket nemcsak ünnepi alkalmakkor olvasták vagy énekelték, hanem az otthoni - régebben szinte mindennapi - családi ájtatosság alkalmából is.

A szlovák katolikusokat a XVIII, század végétől szlovák nyelvű énekeskönyvekkel, ritkábban Bibliával és nyugatszlovák nyelvjárásban írt szlovák tankönyvekkel látták el.

A magyarországi szlovák nyelvszigeteken - a katolikusok körében - a népi vallásosság színes emlékeivel találkozunk: apokrif imákkal, Mária-énekekkel, különböző búcsújáró helyeken nyomtatásban terjesztett énekekkel, de ezek különböző helyi változataival is. így például Sáriban a helyi egyház kiadásában jelent meg egy közkedvelt szlovák Mária-ének.

A népi vallásos életben s egyúttal a szlovák nyelv megőrzésében fontos szerepe volt és van a katolikus társulatoknak, főként a rózsafüzérköröknek. Ez utóbbiak közül kiemelném Sári és a pilisi települések rózsafüzérköreit, amelyeknek köszönhetően a szlovák nyelv valamilyen formában, liturgiában, temetéseken még napjainkban is szerephezjut. A Pilis hegységi szlovák településeken így alakult ki, a XX. század folyamán, a mindmáig élő kétnyelvű - magyar és szlovák - egyházi élet.

A cseh Biblia és az evangélikus énekeskönyv, a Tranos-cius, valamint a temetési énekeket magába foglaló cseh, illetve szlovák nyelvű Funebrál az evangélikus szlovákok népi életének szimbólumává vált, s egyúttal az „etnikus jelkép" szerepét is betöltötte. A dél-alföldi szlovákok nagyon sokáig Tranosciusszal, Kiskőrösön pedig Funebrállal együtt temetkeztek.

Mindkét felekezetnél az egyházhoz, illetve a vallási élethez kötött tárgyak elsősorban a cseh és a szlovák nyelven keresztül váltak az etnikus hovatartozás és kulturális identitás hordozóivá. Napjainkban kevés szlovák településen használják a liturgiában a szlovák, illetve a cseh nyelvet. Kivételt ez alól elsősorban a Pilis hegységi katolikus szlovák települések, a dél-alföldi evangélikusok körében pedig a tótkomlósi és a békéscsabai evangélikus gyülekezetek képeznek.

*

A mai magyarországi szlovák iskolai oktatás létét egy fontos - 1948-ban bekövetkezett - változáshoz kell kötni. Ekkor született meg az az elképzelés, mely szerint hozzá kellett volna kezdeni egy teljes szlovák iskolarendszer kiépítéséhez, amely az óvodától a középfokú iskolán át a főiskolai (tanárképző) tanszékekig egyre magasabb iskolafokozatokból tevődik össze. A fokozatosan kiépülő magyarországi szlovák oktatási rendszeren belül tehát olyan egységes intézményi hálózat jöhetett volna létre, amelynek addig a magyarországi szlovák művelődés területén hagyományai nem voltak, s 1918-ig az egész szlovák nemzet sem rendelkezett ilyennel.

Mivel Magyarországon 1945 előtt egységes szlovák nyelvű oktatás nem folyt, szervezett, egymásra épülő iskolahálózat nem alakult ki, nem történt gondoskodás szlovák pedagógusok képzéséről sem. Igaz, hogy egy 1938-as statisztikai kiadvány arról tájékoztat, hogy Magyarországon 55 ún. magyar-szlovák iskolában oktatták a szlovák nyelvet, de ezeknek az iskoláknak a zöme egyházi iskola volt, ahol anyanyelven legtöbbször csak a hittant oktatták. 1945 előtt a szlovákok lakta települések többségében csak magyarul oktató iskolák voltak. Több településen - főként Nógrád és Pest megyében - az iskola falain belül a gyerekeknek tilos volt anyanyelvükön beszélni. Ehhez társult sokszor még az is, hogy a katolikus szlovák falvak egy részében - de előfordult ez az evangélikus egyház esetében is - az egyház is teljesen elmagyarosodott.

A kialakult állapot lassan egy-egy szlovák közösség számára is természetessé vált, hiszen településeiken sokszor már a századfordulótól az egyes generációk nem ismertek olyan intézményeket, amelyek számukra kultúrájukat, nyelvüket anyanyelvükön közvetítették volna. Emiatt főként a harmincas és a negyvenes évek első felében felnőtté vált nemzedékben megrendült a saját nyelv- és kultúra társadalmi értéke iránti bizalom, noha ezt a folyamatot az érintettek gyakran csak ösztönösen élték meg.

Minderre azért volt szükség kitérni, mert amikor 1945-ben, majd 1948-49-ben az állami tanügyi szervek létre akarták hozni a szlovák - anyanyelven oktató - iskolákat, számolni kellett a szlovák lakosság között élő „negatív" hagyományokkal, a már évtizedek során kialakult megszokottsággal, de az 1947-es magyar-szlovák lakosságcsere okozta traumákkal, tudati, magatartásbeli törésekkel is. Ez a társadalmi-művelődési háttér végül is módosította az 1948-ban a szlovák iskolák alapítására vonatkozó eredeti elképzeléseket és terveket.

Amikor 1949-ben a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium - az 1948-ban alakult Magyarországi Szlovákok Demokratikus Szövetségével együtt - minél rövidebb idő alatt minden szlovák faluban létre kívánta hozni a szlovák iskolát, ezt a folyamatot két tendencia jellemezte:

- a tervet csak ott lehetett megvalósítani, ahol ez a szlovák közösségek igényeivel, akaratával találkozott, s ott, ahol a szlovák nyelvű oktatásnak volt valamilyen hagyománya. Ez elsősorban a dél-alföldi szlovákságra volt jellemző;

- viszont nyelvileg még teljesen zárt szlovák falvakban - ilyenek voltak pl. a pilisi vagy a nógrádi szlovák települések - nem sikerült szlovák iskolát alapítani. Nem fedtük még fel mélyebben, hogy mennyire magának a közösségnek, vagy mennyire a falvak akkori vezetőinek a szemben állásán, elutasító magatartásán múlt, hogy a reálisnak tűnő cél végül is nem valósult meg. Tény az is, hogy a fentebb vázolt okok, a hagyomány hiánya, a szlovák nyelvű iskola fogalmának, az anyanyelvű tanítás értékének a nem ismerete is akadályozta az új kezdeményezések befogadását.

Részben ezeknek a kudarcoknak is szerepük volt abban, hogy Budapesten és később Sátoraljaújhelyen (Nové Mesto pod Šiatrom) is olyan típusú iskolát és kollégiumot hozzanak létre, amely a környező szlovák települések gyermekeit is befogadja. Békéscsabán (Békéšska Caba) és Szarvason (Sarvaš) is ilyen típusú szlovák iskola nyílt, amelyet a „népi kollégiumnak" nevezett internátussal együtt a két település kiterjedt, nagyrészt szlováklakta tanyavilág gyermekei számára alapítottak.

A kollégiummal működő iskolák hazai szlovák oktatási hálózatunk - de általában is a nemzetiségi iskola - egyik speciális típusát képviselik. A szétszórtan, apró településeken élő nemzetiség számára közel öt évtizede létrehozott intézmények formai kereteinek megválasztása akkor helyesnek bizonyult, s ezek az intézmények a szlovák nemzetiségi oktatásnak ma is viszonylag stabil kereteit jelentik.

Ezektől eltérő módon néhány kollégium nélküli iskola is szerveződött, amelyek csak egy-egy település diákjait fogadták. Az ilyen iskolák többször kerültek a tanulók csökkenő létszáma miatt válságos helyzetbe. E folyamat keretei közt szűnt meg például a nagybánhegyesi (Veľký Bánhedeš) szlovák iskola. A tótkomlósi (Slovenský Komlóš) szlovák iskolának pedig, amelynek 1949-ben -tehát a lakosságcsere után - még több mint 300 tanulója volt, tíz évvel később, 1959-ben már csak 90. S ha napjainkban az iskola tanulólétszáma 140-150 körül is van, ez a tény akkor is azt mutatja, hogy a kb. 7000 lakosú, kb. 50%-ban szlovák lakosságú településen a szlovák családok gyermekeinek többsége magyar iskolába jár.

1949-ben, a szlovák tanítási nyelvű iskolák megszervezésével párhuzamosan, rövid idő alatt, 40 szlovák település magyar iskolájában bevezették a szlovák nyelv fakultatív tanítását. Ez lett az ún. szlovák nyelvoktató iskola tipusa, amely napjainkban a szlovák nemzetiségi oktatási intézményekhez sorolható iskolák 90-95%-át teszi ki.

1954-58 között az iskoláknál ugyan jóval szűkebb keretek és lehetőségek között, s jóval kevesebb szlovák településen, de az óvodákban is megkezdődött - bár sok nehézséggel és ellentmondással - a szlovák nyelv használata.

A szlovák iskolarendszer kialakításának történetében rendkívül fontos lépés volt, hogy 1949-ben a középfokú (tanítóképző, gimnázium) anyanyelvi képzés megszervezése után a Budapesti Pedagógiai Főiskolán szlovák tanszék alakult, Sziklay László irodalomtörténész vezetésével, ahol - általános iskolák számára - szlovák szakos tanárokat képeztek. Speciális és nehéz feladat várt erre az intézményre, amelynek úgy kellett a főképp szlovák paraszti családokból származó fiatalokból a szlovák közösség számára értelmiséget, szellemi munkásokat felnevelnie, hogy ennek egyáltalán nem volt hagyománya. E tanszék tehát, mint egyetlen ilyen intézmény, úttörő munkát végzett nemcsak abban, hogy szlovák pedagógusokat képzett, hanem abban is, hogy szlovák értelmiséget nevelt és adott a hazai szlovákságnak, akik saját anyanyelvük és kultúrájuk közvetítőivé váltak.

1948 és 1958 között a következő szlovák nemzetiségű vagy nemzetiségi jellegű oktatási intézmények jöttek létre (nemzetiségi jellegű intézmény fogalmába a nyelvoktató vagy azokat a közép- és felsőfokú intézményeket soroljuk, amelyek valamilyen formában a szlovák nyelv és kultúra befogadói és közvetítői lettek): 19 óvoda, ahol szlovákul is foglalkoztak a gyermekekkel; 6 szlovák tanítási nyelvű iskola, ahol - a magyar nyelvet és irodalmat kivéve - minden tantárgyat szlovákul oktattak. Ilyen iskola működött Békéscsabán, Budapesten, Nagybánhegyesen, Sátoraljaújhelyen, Szarvason és Tótkomlóson. 1958-ban 112 iskolában tanították külön tantárgyként a szlovák nyelvet. 1958-ig a szlovák középfokú képzés a budapesti szlovák tanítóképzőben és a békéscsabai szlovák gimnáziumban folyt. 1957-ben a budapesti, illetve a gyulai magyar óvónőképzőben helyet kapott a szlovák óvónőképzés is. Az ötvenes évek végén a középfokú tanító- és óvónőképzőket megszüntették (a budapesti szlovák tanítóképző épületében szlovák gimnázium kapott helyet), s szerepüket új felsőfokú intézmények vették át. A szlovák tanítóképzés először a budapesti felsőfokú tanítóképzőben folyt, majd később Esztergomba került, az óvónőké pedig Szarvasra. 1974 óta a budapesti Bem József Óvónői Szakközépiskolában is voltak „szlovák" osztályok.

A létrehozott szlovák iskolarendszer szerkezeti és tartalmi kérdéseivel - a változtatás igényével - az Oktatási Minisztérium 1955-ben foglalkozott. A dokumentum azt vetette fel, hogy a szlovák nyelvoktató iskolák egy részét anyanyelvi iskolákká kellene átalakítani. A konkrét tervet 1958-ban a szlovák szövetség, illetve a szövetség mellett megalakult Szlovák Pedagógus Tanács dolgozta ki. Eszerint 14 településen szlovák tannyelvű iskolát hoztak volna létre: Örménykúton (Irminčok, Békés m.), Pilisszentkereszten (Mlynky), Pilisszántón (Santov), Nagytarcsán (Veľká Tarča), Csornádon (Čomád), Csőváron (Čuvár, Pest m.), Sámsonházán (Sámson), Lucfalván (Lucina), Ősagárdon (Agárd), Vanyarcon (Veňarec), Bánkon (Banka, Nógrád m.), valamint egy szlovák tagozatos szakközépiskolát, s meg kellett volna teremteni annak a lehetőségét, hogy a magyar gimnáziumokban is bevezessék a szlovák nyelvoktatást.

Az 1958-as elképzelések végül is mégsem valósultak meg. 1961-ben ugyanis a magyarországi szlovák tannyelvű iskolákat kétnyelvű,  szlovák-magyar iskolákká alakították át, ahol a humán tantárgyakat szlovákul, a természettudományi tárgyakat magyar nyelven tanítják olyképpen, hogy a szakkifejezéseket a tanulók ezeken az órákon szlovákul is megtanulják.

A szlovák települések eltérő anyanyelvi és kulturális helyzetét mutatja, hogy az egyes településeken eltérő módon indokolták a szlovák tanítási nyelvű iskola kétnyelvűvé történő átalakítását. Tótkomlóson így érveltek: a gyerekek jobban tudnak szlovákul, mint magyarul. A társadalom gyors fejlődése, a továbbtanulás igénye megköveteli tehát, hogy az iskola kétnyelvűvé váljék. A többi iskolában a kétnyelvűségtől viszont az irodalmi szlovák nyelv jobb elsajátítását várták, mivel az iskolás korú gyermekek jobban tudtak magyarul, s a szlovák közösség nyelvjárását már csak gyengén ismerték. Napjainkban -támaszkodva a nemzetiségi törvény és a Nemzeti Alaptanterv követelményeire - új elképzelések és tervek alapján nyelvileg és tartalmilag is gazdagítani akarják a nemzetiségi iskolákat. E terv a nyelvoktató iskolákra is kiterjed.

A hazai szlovák és szlovák jellegű iskolák - történeti, nemzetiségtörténeti és művelődéstörténeti jelentőségükön túl -, mint az összmagyarországi iskolarendszer szerves részei, mind a mai napig - s ezen belül egy sor speciális vonás hordozóiként - nemzetiségi feladataik mellett, a magyar iskolákhoz hasonlóan, össztársadalmi szerepüket is betöltik. A szlovák középfokú intézményekben érettségizettek az ország több egyetemére és főiskolájára eljutottak; például az orvosi egyetemekre, de a műszakiakra is, s legújabban a közgazdasági egyetemekre és főiskolákra is, főként külkereskedelmi szakokra. A többség azonban a hazai szlovák szakos tanítókat és tanárokat képző főiskolákon végez (Budapest, Esztergom [Ostrihom], Szarvas, Szeged [Segedín], valamint, 1970 óta, évenként 4-7 hallgató, különböző szakokon a pozsonyi (Bratislava), az eperjesi (Prešov) illetve a zólyomi (Zvolen) erdőmérnöki egyetemen tanul a Művelődési Minisztérium, illetve a Szlovák Iskolaügyi Minisztérium ösztöndíjasaként. 1993-tól 30-ra emelkedett azoknak a száma, akik Szlovákiában végezhetik főiskolai és egyetemi tanulmányaikat.

Ezekben a - nem kevés küzdelemmel kialakított - szlovák oktatási intézményekben nőtt fel az a mai értelmiség, amely a szlovák kultúra megőrzője és közvetítője lett. Van olyan rétege is, amely saját anyanyelvén alkotó értelmiséggé vált, s létrehozta a magyarországi szlovák szépirodalmat: anyanyelvén - elsősorban a folklór, a történelem és a nyelvészet terén - tudományos tevékenységet is folytat.

*

A magyarországi szlovákok kultúrájukat 1945 előtt, de még - közel két évtizeden keresztül - 1945 után is, elsősorban öntevékeny keretek között ápolták, s az iskolán kívüli művelődés más formái még a 1960-as évek első felében is csak próbálkozások maradtak.

1945 után a hazai szlovák kulturális élet szervezője, irányítója a Magyarországi Szlávok Antifasiszta Frontja volt, amelynek keretei közt különféle együttesek (énekkar, tánc, zenekar) létesültek. 1946-ban sor került az első szlovák kulturális találkozóra is Békés megyében, Tótkomlóson, ahol az egyes falvak szlovák színjátszó csoportjai léptek fel. E kulturális találkozón - elsősorban a dél-alföldi szlovákság körében - főként a századfordulón kibontakozott népi színjátszás hagyományai elevenedtek fel. A virágzásnak induló műfaj azonban 1949 után háttérbe szorult, s bár 1958-1962 között megfigyelhető volt másodvirágzása, hajdani elevenségét, a közönségre tett nyelvi, érzelmi és tartalmi hatását azonban nem tudta visszanyerni. Ma már csak fel-felbukkanó kísérője a szlovák kultúra helyi ápolásának.

A szlovák kulturális életet az 1947-48-ban lebonyolított szlovák-magyar lakosságcsere egy időre visszavetette. A lakosságcsere nehéz emberi megpróbáltatásai után az 1948 decemberében megalakult Magyarországi Szlovákok Demokratikus Szövetsége egyik alapvető feladatának tekintette, hogy ezt a passzív állapotot megszüntesse, és egy eleven szlovák kulturális életet teremtsen.

A szlovák szövetség irányításával két fajta intézményi keretben ápolták és közvetítették a szlovák kultúrát:

a) közvetlenül a szövetség mellett, 1949-ben, központi intézményeket hoztak létre (pl. bábegyüttes, tánckar);

b) a szlovák szövetség helyi szervezetei mellett, vagy akár azokon kívül, az egyes településeken színjátszó együttesek, ének- és táncegyüttesek alakultak.

A két kulturális intézményi keret - szövetségi és a helyi együttesek - párhuzamos tevékenysége idején, (1949 és 1951 között) mindkét keretben azonos, kettős kulturális réteget hordozó tartalmat közvetítettek: a folklórt és a klasszikus szlovák kultúrát oly módon, hogy a szlovák kultúra e két meghatározó rétege ekkor még egyensúlyban és összhangban volt egymással. Ez jellemezte nemcsak a szlovák szövetség központi együtteseinek a magyarországi szlovák falvakban bemutatott műsorát, hanem a regionális együttesekét is, amelyek - a központi együttesekhez hasonlóan - nemegyszer földrajzilag távol eső, sokszor eltérő nyelvjárással beszélő szlováklakta településekre is elvitték s népszerűsítették a szlovák kultúra értékeit.

1951 és 1956 között a szlovák kultúra ápolásában a folklórhagyományok szerényebb életben tartása dominált.

Az ötvenes évek végén újra felerősödtek az igények, hogy bizonyos autonóm jelleggel rendelkező központi kulturális intézmények jöjjenek létre. Konkrét tervek születtek például egy központi szlovák múzeumról, ezt Békéscsabára vagy Vácra kívánták helyezni. A szlovákságnak egy szűkebb értelmiségi rétege ekkor vetette fel a szlovák színház kérdését is. (Nem ezekben az években született meg először a gondolat, mert 1952-ben a nemzetiségek, így a szlovákok is, azt kérték, hogy az 1952-ben megalakított Déryné Színház vándortársulatán belül hozzanak létre szlovák, román stb. csoportokat. A javaslatot akkor, arra való hivatkozással, hogy ezek irreális kérések, elvetették. Ez a gondolat éledt fel újra abban az elképzelésben is, amellyel a békéscsabai Jókai Színház foglalkozott a hetvenes évek derekán, amikor a színházon belül szlovák bemutatószínpadot akartak működtetni.)

Az ötvenes évek végén jelentkeztek azok az igények is, hogy Budapesten kívül - ahol a szlovák szövetség székhelye volt, valamint szlovák tanítóképző, általános iskola és főiskolai tanszék működött -, tudatosan épüljön ki egy-egy regionális szlovák kulturális központ, elsősorban Békéscsabán és Sátoraljaújhelyen.

A hatvanas évek elejéhez kapcsolódik a nemzetiségi művelődés új formáinak megteremtése. Ezek az új formák szorosan összefüggnek a magyar népművelés akkori új kísérleteivel. Ekkor szervezik meg például az első szlovák klubokat, szlovák nyelvű TIT-előadásokat, irodalmi színtársulatokat, esti iskolákat hoznak létre a felnőttek számára. A Hazafias Népfront által irányított honismereti mozgalomba, falukrónikák, helytörténeti monográfiák írásába, helyi múzeumok, tájházak létrehozásába több szlovák település is bekapcsolódott. 1972-ben a megyei könyvtárhálózat keretében létrehozták a nemzetiségi, s ezen belül a szlovák báziskönyvtárakat, amelyek a szlováklakta falvak könyvtárait szlovák könyvekkel látják el, s feladatuk közé tartozik, hogy hozzájáruljanak a szlovák olvasási kultúra megteremtéséhez, fejlesztéséhez. A szlovák báziskönyvtáraknak öt központja van: Békéscsaba (Békéšska Čaba), amelynek a hatáskörébe a Bács-Kiskun, Békés és Csongrád megyében lévő falvak, Miskolc (Miškovec), ahová a Borsod, Heves és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei falvak tartoznak, míg Nógrád megyét a rétsági, Pest megyét a szentendrei, Komárom-Esztergom megyét pedig a tatabányai könyvtár látja el.

A szlovák bázismúzeum a Békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeumban kapott helyet.

A hetvenes évek közepén indult meg, kísérleti jelleggel, Szolnokról a szlovák nyelvű rádióadás. Onnan, rövid időre Egerbe került, majd Miskolcra. Napjainkban a napi félórás országos szlovák rádióadást Szegedről sugározzák.

Amíg az évek óta folyó rádióadásoknál még napjainkban is nehezen mérhető le ennek a modern tömegkommunikációs eszköznek a hatása a szlovák lakosság körében (a rádió-levelezőknek csak szűkebb köre alakult ki), addig az 1983 szeptemberében - utolsóként a magyarországi nemzetiségek sorában - megindult szlovák televízióadás (gazdája a Magyar Televízió szegedi stúdiója, szerkesztője a kesztölci születésű Fűzik János) igen gyorsan „nézett" lett, s osztatlan és egyre növekvő népszerűségnek örvend.

Az 1970-es évek folyamán és az 1980-as évek első felében a hazai szlovák kultúrán belül egy újabb alkotó tevékenység bontakozott ki: újra megjelent a magyarországi szlovák nyelvű szépirodalom, s a nyilvánosság elé lépett az anyanyelven, tehát szlovákul művelt tudományosság.

A hazai szlovák szépirodalom első fejlődési szakaszát a két háború között a dél-alföldi parasztírók képviselték. A cseh, illetve a szlovák nyelvű tudományos tevékenységet, valamint a szlovák nyelvű publicisztikát elsősorban a Dél-Alföldön működött evangélikus lelkészek művelték. A kibontakozás első szakaszában - a hetvenes években - vezető szerepe a szlovák költészetnek volt, de a nyolcvanas évek elejére a szlovák prózaírás is a költészet egyenrangú partnere lett. Ezt az egyenrangúságot jelzi az is, hogy a nyolcvanas évek elején megszületett az első hazai szlovák regény is, Pavol Kondač (Kondacs Pál): Hrboľatá cesta (Rögös út) című regénye.

Az utóbbi évtizedekben megjelent költői és prózai antológiák, önálló kötetek már három nemzedék irodalmi alkotásait teszik közzé. A legidősebb költőnemzedéket Pavol Sámuel (Számuel Pál) és Juraj Dolnozemský (Antal György) képviseli. Mindketten Tótkomlóson születtek, és ott is alkotnak; mindkettő fizikai munkásból vált költővé.

A másik generációt már azok az 50 évesek képviselik, akik a hazai szlovák oktatási intézményekben nevelkedtek, s itt ismerkedtek meg a modern szlovák irodalommal és kultúrával is, amellyel máig erős kontaktusban élnek. E költő és prózaíró nemzedék részben a pilisi szlovák falvakból indult, így Alexander Kormos (Kormos Sándor), Gregor Papuček (Papucsek Gergely), Bárkányi Zoltán és Fűzik Ildikó (Ildikó Fúziková), részben pedig a dél-alföldi, a pilisieknél jóval gazdagabb szlovák kulturális hagyományokkal rendelkező települések szlovák közösségeiből került ki, mint Michal Hrivnák (Hrivnák Mihály), Pavol Kondač (Kondacs Pál), Juraj Marik (Marik György) és Ondrej Medveď (Medvegy András).

A harmadik, a legfiatalabb irodalmi nemzedékhez azok a fiatal szlovák értelmiségiek, munkásfiatalok, egyetemisták és középiskolások sorolhatók, akik éppen a két idősebb nemzedék eredményeitől ösztönözve kaptak alkotókedvet (Fühl Imre). A hazai szlovák szépirodalom jellegzetes vonásait az anyanyelvi, művészi fokú kifejezésen kívül az is erősíti, hogy tartalmilag is szorosan összefonódott a magyarországi szlovákság létével.

Az alkotó szellemi tevékenység körét bővítik a most már több kötetben megjelent folklórgyűjtemények, amelyeket elsősorban Krupa András (Ondrej Krupa) Békés megyei hiedelem-, szokás-, illetve népmesegyűjteménye, és Lami István (Štefan Lami) ballada-, népmese- és szokásgyűjteményei gazdagítják.

A néprajzi gyűjtésekre és kutatásokra támaszkodó tudományos feldolgozások első eredményei az először 1975-ben megjelent - s azóta 12 kötetben napvilágot látott - Národopis Slovákov v Maďarsku (A magyarországi szlovákok néprajza) című sorozatban jelennek meg. 1990-ben -a békéscsabai szlovák értelmiség kezdeményezésével s a Magyarországi Szlovákok Szövetsége támogatásával -hozták létre a Szlovák Kutatóintézetet Békéscsabán (Slovenský výskumný ústav). Az intézet feladata kizárólag a magyarországi szlovákok múltjának és jelenének kutatása. Történeti, nyelvi, néprajzi és szociológiai kutatásokat folytat. Eddig többek között két jelentős kiadványa látott napvilágot: Atlas slovenských nárečí v Maďarsku (A magyarországi szlovák nyelvjárások atlasza) szlovák és német nyelven, 1993-ban, és az Atlas ľudovej kultúry Slovákov v Maďarsku (A magyarországi szlovákok népi kultúrájának atlasza) szlovák és magyar nyelven, 1996-ban.

*

A Kárpát-medencében letelepedett magyarság nyelvének fejlődésében markáns nyomot hagyott az itt élő nyugati szlávok, elsősorban a szlovákok és a déli szlávok szókincse (például: ispán, tárnok, udvamok; vagy: barázda, gerenda, csoroszlya). Amikor kiépültek a középkori magyarországi állam közigazgatási és egyházi központjai, ez a folyamat megfordult, s már a XV-XVI. századtól ott találjuk a szlovák nyelvben például a magyar kölcsönszavakat. (Ilyen korai átvétel a szlovák nyelvben a város kifejezés.)

A XIX. század folyamán a szlovák nyelvszigetek lakosságára természetesen jóval intenzívebben hatott az adminisztráció és a kultúra területén megnyilvánuló magyarosítás, mint a történeti Felső-Magyarországon, kompakt területen élő szlovákokra. A magyarországi szlovák dialektusokban a magyar nyelv hatása elsősorban a szókincsben jelentkezett, mégpedig annak szinte minden szófajában, bár eltérő mértékben. A szókölcsönzés leginkább a főneveket, azoknak is elsősorban a „tárgyi világát" érintette; kisebb mértékű az igék átvétele. A magyar szókölcsönzés nem bontotta meg a szlovák nyelv grammatikai rendszerét. Az utóbbi két évtizedben a szlovák dialektusokban beszélők néha már teljes mondatokat, mondattöredékeket vesznek át. A több évszázadra visszatekintő magyar-szlovák együttélés során számtalan interetnikus kapcsolat jött létre a két nép között, a két nép kultúrájában. A Magyar Állami Népi Együttes repertoárjában szinte állandó jelleggel szereplő Ecseri lakodalmas szlovák lakodalmi szokások magyar nyelvű továbbélése, vagy Makón a csöves kukorica tárolására szolgáló építményt nem górénak, hanem szlovák nevén kotkának hívják. A Pest megyei magyar falvakban a disznótoros maszkos alakoskodókat a Pest megyei és a dél-alföldi szlovákok között elterjedt fogalmakkal mátohának (kísértetnek), cigánkának (cigányasszonynak) nevezik.

A népi bútorok esetében fordított a helyzet. A Tótkomlóson, Pitvaros és környéke szlovák településein talált tulipános ládákat hajlamosak vagyunk szlováknak minősíteni, holott színviláguk és motívumrendszerük erősen kötődik Apátfalva (Csanád, ma Csongrád megye) népi bútorkészítésének hagyományához. Ugyanez a helyzet az alföldi fazekasság terén is. Tótkomlós esetében például azért olyan erős a hasonlóság a máz színében és formavilágában a hódmezővásárhelyivel, mert közel másfél száz család költözött át oda. Ezek egynémelyike pedig visszatért Tótkomlósra, s ott folytatta „szerzett" mesterségét.

A mátrai betyárhagyomány - a Vidrócki-mondák, dalok, balladák - nemcsak a mátrai magyar, hanem a mátrai szlovák települések hagyományos kultúráját is gazdagította. Különbség a kettő között abban van, hogy míg a magyar folklórban a Vidrócki-hagyomány elsősorban a régi pásztorfolklór dalaira épült, addig a szlovákban inkább a népi elbeszélések őrzik alakját.

*

A szlovákok háború utáni első érdekvédelmi szervezete a Magyarországi Szlávok Antifasiszta Frontja volt. Igen komoly intenzitással szerveződött meg - alapozva a korábbi Szlovák Nemzeti Egységpárt szervezeti bázisára. Mivel igen jelentős agitációs tevékenységet fejtett ki a lakosságcsere érdekében, annak befejeztével meg is szűnt. Szervezeti bázisát adó aktivistái és tagjai - egy-két kivételtől eltekintve - áttelepültek.

1948. december 18-án alakult meg a Magyarországi Szlovákok Demokratikus Szövetsége. A szövetség a magyarországi szlovákság érdekképviseleti szerveként alakult, s a demokratikus társadalmi rend által biztosított nemzetiségijogoknak szervezeti védelmét és képviseletét próbálta biztosítani. A nemzetiségi érdekképviseletet a szlovákok gazdasági, társadalmi és kulturális érdekeinek védelmére is kiterjesztette.

1949 januárjától megalakultak a szövetség helyi szervezetei. Itt is élenjártak a Békés és Csanád (1950-től Csongrád) megyei szlovák települések. Budapesten 1949 decemberében jött létre a szervezet, önálló könyvtárral és olvasókörrel.

1951 elején a korábbi hagyományokra alapozó szervezeti formát - valamennyi tömegszervezetet is beleértve -központilag megszüntették, így a szövetség mozgástere és kapcsolatrendszere nehézkes lett, tevékenysége kizárólag kulturális formát öltött. 1948-1960 között a Szlovák Szövetség Kongresszusát össze sem hívták.

A legnagyobb szervezet 1988-tól a Zväz Slovákov v Maďarsku (Magyarországi Szlovákok Szövetsége), amely a 40-es évek végén s az 50-es években létező, majd később betiltott alapszervezetek ismételt kiépítését kezdte meg intenzíven. A meglehetősen szétszórt magyarországi szlovákságot, hét régióra osztva, új szervezeti alapokra helyezte, s az alulról jövő kezdeményezésnek hangsúlyt adó tevékenységre ösztönzött. A hét régióban a szövetségnek 80 helyi szervezete működik.

1989 után újabb szlovák egyesületek alakultak. Ezek közé tartozik a Slobodná organizácia Slovákov (Szlovákok Szabad Szervezete); az Organizácia slovenskej mládeže v Maďarsku (Magyarországi Szlovák Fiatalok Szervezete); a Prameň (Forrás) folklóregyüttes, a Združenie slovenských spisovateľov a umelcov v Maďarsku (Magyarországi szlovák írók és művészek egyesülete), valamint a Spoločnosť slovenčinárov v Maďarsku (Szlovák Szakos Pedagógusok Társasága), melynek központja Szegeden, a tanárképző főiskola szlovák tanszékén van.

1993. október 20-án hatályba lépett az 1993/LXVII. törvény a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól. Ennek alapján kerülhetett sor az 1994. decemberi helyi önkormányzati választásokon a szlovák kisebbségi önkormányzatok megválasztására is. Ekkor 40 helyi szlovák kisebbségi önkormányzatot sikerült megválasztani. Ebből hat átalakult települési önkormányzattá. Négyet közvetett úton, harmincat pedig közvetlen módon választottak meg. 1995. november 19-én 13 újabb közvetlen módon választott kisebbségi önkormányzattal gyarapodott a szlovák kisebbségi önkormányzatok sora. Időközben több települési önkormányzat megszűnt, vele együtt a (négy) kisebbségi szlovák is.

Jelenleg Magyarországon 49 szlovák kisebbségi önkormányzat működik, Budapesten van az Országos Szlovák Önkormányzat központja. Budapesten 1995-ben létrehozták a fővárosi szlovák önkormányzatot is, amelyben hat budapesti kerület szlovák képviselői foglalnak helyet.

A magyarországi szlovák településeken jelentős egyháztörténeti s egyúttal művészettörténeti emlékekhez tartoznak az evangélikus templomok, amelyeknek többsége II. József türelmi rendelete után épült a XVIII, század végén és a XIX. század elején. Legismertebbek és a legszebbek közé tartozik a szarvasi öregtemplom (1786-88); Tótkomlós (1792-95), Mezőberény (1792-97), valamint Kiskőrös evangélikus temploma. Méreteiben is a legnagyobbak közé tartozik a békéscsabai ún. Nagytemplom (épült 1807-1824), amelyben ma is gyakran rendeznek orgonahangversenyeket és kórustalálkozókat. A békéscsabai Nagytemplommal szemben áll az evangélikus Kistemp-lom, amelyet még 1745-ben Tessedik Sámuelnek - a tudós Tessedik édesapjának - köszönhetően építettek, mint a település első evangélikus kőtemplomát. Az itt említett templomok belső kiképzésére (pl. oltárok) és liturgikus tárgyainak elkészítésére a helybéli közösségek gyakran Dunajszki Lőrincet (Vavrinec Dunajský), a neves, Pest-Budán élő szobrászt, a szlovák nemzeti kulturális törekvések támogatóját kérték fel. Munkái Békéscsabán, Mezőbe-rényben és Tótkomlóson tekinthetők meg.

A magyarországi szlovákok népi kultúrájának hagyományos tárgyi emlékeit és helytörténeti dokumentumait tájházak, helyi gyűjtemények, múzeumok őrzik. Gazdag szlovák népviseleti gyűjteménnyel dicsekedhet többek között a Palóc Múzeum (Balassagyarmat). Adél-alföldi szlovák parasztság gazdag festett bútorait őrzi a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum. Tájházak, helyi gyűjtemények a következő településeken tekinthetők meg: Bánk, Békéscsaba, Bükkszentkereszt, Dunaegyháza, Füzér, Galgaguta, Kesztölc, Kiskőrös, Kisnána, Mátraszentimre, Oroszlány, Péteri, Pitvaros, Répáshuta, Szarvas, Tótkomlós. Több gyűjtemény a létét neves gyűjtőknek köszönheti. Ilyen többek között Koppány János és Antal György (Juraj Dolnozemský) gyűjteménye Tótkomlóson, Tószeginé Hudák Erzsébeté Pitvaroson, és Zakupszky Lászlóé Mátraszentimrén.

 

Ki kicsoda?

 

Ez a fejezet a szlovák nyelvszigeteken működött és működő, onnan elszármazottak, illetve a szlovák kultúra terén tevékenykedők kislexikona. (A névjegyzék természetesen nem a teljesség igényével készült.)

 

XVIII-XIX. század

Evangélikus lelkészek

Gajdács Pál Békéscsabán született, 1847-ben. Tótkomlóson volt evangélikus lelkész. Ma is figyelemre méltó szociográfiai jellegű munkát írt Tótkomlósról 1896-ban.

Haan Lajos (1818-1891) evangélikus lelkész Békéscsabán. A Magyar Tudományos Akadémia tagja; a Békés megyei helytörténetírás megszervezője; a dél-alföldi szlovákságról írt művek kétnyelvű, szlovák-magyar kiadásának ösztönzője, a két nyelven írt tudományos irodalom szerzője. Jancsovics István (1811-1893) evangélikus lelkész Szarvason. Az 1843-ban Ľudovít Štúr által kodifikált szlovák irodalmi nyelv propagálója, első szlovák-magyar és magyar-szlovák szótárának elkészítője. Szeberényi Lajos Zsigmond (1858-1941) evangélikus lelkész Békéscsabán. Országgyűlési képviselő 1932-től; az Evanjelický Hlásnik (Evangélikus Hírnök) szerkesztője; kiadója és szerkesztője az 1920-tól megjelenő Čabiansky Kalendárnak.

Tessedik Sámuel (1742-1820) evangélikus lelkész Szarvason. Nemzetközi hírű tudós, a modern szakoktatás megteremtője. A szarvasi szlovák közösség társadalmi-gazdasági életét jelentősen befolyásolta. WallaskyPál (1742-1824) evangélikus lelkész Tótkomlóson. Irodalomtudós. Maradandót alkotott azzal, hogy az 1746-ban Tótkomlósra települt családok származási helyét is megörökítette. Latinul megírta a történeti Magyarország valamennyi népének az irodalomtörténetét.

 

XX. század

Magyarországi szlovák írók 1918-1945-Szlovák parasztírók

Ján Gerči Békéscsabán született költő és drámaíró.

Štefan Hudák Pitvaroson (Békés m.) született 1923-ban. Költő, író. Ma Szlovákiában él.

Ján Korbeľ (1895-1971) Szarvason született költő.

Juraj Korbeľ (1903-1963) Szarvason született költő.

Andrej Korbeľ (1897-1971) Szarvason született. Költő, író.

Andrej Kulik(1899-1986) atótkomlósi amatőr színjátszás jeles képviselője.

Jozef Andrej Markus Nyíregyházán született (1901). Költő, prózaíró, a tirpákok mindennapjainak ábrázolója.

Tomka Judit (1887-1968) Tótkomlóson született. Költeményeket, színműveket írt. Atótkomlósi színjátszás ismert szervezője és rendezője.

 

Hazai szlovák írók 1948 után

Költészet

Pavol Sámuel (Tótkomlós 1927).

Juraj Dolnozemský (Tótkomlós, 1928).

Gregor Papuček (Pilisszentkereszt, 1938).

Alexander Kormoš - Kormos Sándor (Pilisszántó, 1941),

kétnyelvű költő.

Juraj Marik (Békéscsaba, 1936).

Fuhl Imre (Pilisszentkereszt, 1962).

 

Próza

Pavel Kondač (Kondacs Pál), (Szarvas, 1930) újságíró, regényíró.

Michal Hrivnák (Tótkomlós, 1936).

Andrej Medveď (Medvegy András), (Szarvas, 1940).

Zoltán Bárkányi-Valkán (Kesztölc, 1941) újságíró, író.

 

Művészeti terület

Melis György (Szarvas, 1923) operaénekes, szarvasi szlovák családból származik.

Kondacs Pál Neskorý návrat (Kései visszatérés) című regényét Melis György életútja ihlette.

Gyurkovics Zsuzsa (Tótkomlós, 1933) színművész; az 1950-1960-as években több jeles magyar filmalkotás szereplője.

Lukoviczky Endre (Békéscsaba, 1939) grafikus, festőművész. Szentendrén él.

 

Oktatás, kultúra

Jakab Róbertné Singely Mária (Felsőpetény, 1936) jeles pedagógus, a budapesti szlovák gimnázium első hazai igazgatója.

Chlebnyicki János (Tótkomlós, 1937) a békéscsabai szlovák gimnázium igazgatója.

Sutyinszky János (Pitvaros, 1938) gimnáziumi igazgató; Békéscsaba. A szlovák kóruskultúra képviselője.

Uhrin Erzsébet (Békéscsaba, 1954) gimnáziumi igazgató, Békéscsaba.

Csörgölyné Fűzik Anna (Kesztölc, 1948) gimnáziumi igazgató, Budapest.

István Anna (Tótkomlós, 1955). A Békés megyei szlovák kulturális és társadalmi élet irányítója, a békéscsabai Szlovák Kultúra Háza igazgatója.

Tudományos élet

 

Néprajz

Lami István, néprajzgyűjtő (Püspökhatvan, 1925).

Krupa András (Csanádalberti, 1934) a Szlovák Kutatóintézet tudományos főmunkatársa.

Gyivicsán Anna (Tótkomlós, 1940) a békéscsabai szlovák gimnáziumban érettségizett; a Szlovák Kutatóintézet igazgatója, a Szláv Filológiai Tanszék professzora.

 

Történelem

Gombos János(Békéscsaba, 1956).

Tóth István(Nagybánhegyes, 1957).

 

Nyelvészet, irodalomtudomány

ZsiiákMária (Nagybánhegyes, 1949) dialektológus nyelvész.

Kiss Szemán Róbert (Ácsa, 1962) irodalmár.

*

Tótkomlósnak (Slovenský Komlóš), a Békés megyei községnek még napjainkban is egyik legnépszerűbb szombati étele a kvasjenke (gőzölt gombóc) elkészítése. A receptet Tábori György néprajzos, Tótkomlós szülötte írta le és jelentette meg az Ethnographia 1939-es évfolyamában:

„Kelt tésztát készítettek, éppen olyant, mint a fánknak szoktak. 1 és 1/2 liter liszt, 2 evőkanál cukor, kevés só, 1 egész tojás, 2 deka élesztő és kb. fél liter tej kell hozzá. Ezt a tésztát kanállal felverik, s azután két óra hosszára elteszik kelni. Két óra múlva fánkszaggatóval kiszaggatják, s ismét fél óráig kelesztik a gyúródeszkán letakarva. Ekkor egy jó nagy lábast, 4-5 literest, kikennek zsírral, s beléje egy sor tésztát raknak a kiszaggatott tésztából, s ezt a tésztasort is megkenik zsírral, egy kis tollseprővel. Erre jön még egy sor tészta, ennek a tetejét is megzsírozzák, majd hideg vizet öntenek rá annyit, hogy kissé ellepje. Jól záró fedővel a lábast befedik és a tűzhelyre teszik, a fedőre valamilyen nehezéket - tégla, vasdarab - is szoktak tenni, hogy jobban zárjon. Míg a tészta fő, nem szabad a fedőt felemelni. A fővés hangjáról ismerik meg, hogy mikor van készen. Azt mondják, hogy mikor már fő, sistereg, mert egy kevés zsír összeszaporodik az alján. Ekkor leteszik a földre, s még ott is hagyják állni kb. 10 percig, s akkor villával kezdik kiszedni. Mindegyik darabot külön-külön tollal megzsírozzák, s ezután mákban meghempergetik és tálra rakják. Túrósán is készítik, sőt reszelt szentjánoskenyérrel is. Azt mondják, hogy azzal a legkitűnőbb. Ha tűzhelyen főzik, akkor vaslábasban készítik fel, s a karikákat nem húzzák el, hogy le ne égjen a tészta. De leginkább katlanon vagy kutkán (tapasztott tűzhely) főzik."

Dedinszky Gyula leírása ajapján - amely a szerző írások Békéscsaba (Békéšska Čaba) történetéből, néprajzából c. kötetének 275. oldalán jelent meg - ismertetjük a cigánka - a csabai kolbász mellett -, Csaba egyik legismertebb és igen kedvelt ételét:

„Speciális békéscsabai disznóvágásos termék a cigánka, amelynek magyar neve - legalábbis Békéscsabán -nem ismeretes. A következőképpen készítik el. A nyers sertésmájat (pečenka, čjerna pečenka) húsdarálóval felaprítják, a májnál kevesebb, már fűszerezett kolbásztölteléket, kevés abált szalonnát és apróra vágott nyers vöröshagymát adnak hozzá, beleütnek egy tojást is. Az egyik recept szerint néhány szem burgonyát is lehet hozzáreszelni, mások szerint egy kevés rizst érdemes hozzáadni. Fűszerként sót és borsot használnak. Az ily elemekből összeállított, jól összekevert masszát merőkanálnyi, tehát 10-15 dkg-os adagokban tenyérnyi nagyságúra felszabdalt hájhártya darabokba (plachtička) burkolják, s így töltött káposzta formájú, csak annál laposabb táskákat készítenek. Talán lehetne májas táskának is nevezni, ha éppen magyar nevet keresnénk számára.

Ezt a cigánkát sütve fogyasztják; megsütése tepsin történik sütőben, régebben kemencében. Hideg helyen nyersen is sokáig eláll.

Ez az ételféleség a környék más helységeiben nem található. Békéscsabán ismerik és készítik, de itt sem régóta, kb. csak az első világháború utántól kezdve."

Adél-alföldi szlovákok igen kedvelt disznótoros vacsorát záró eledele a hájas kifli. Alább a Békéscsabán ismert elkészítési módját közöljük.

2,5 dkg élesztővel, egy merőkanál langyos tejjel, kb. három evőkanál liszttel kovászt készítünk. Melegre tesszük kelni. Kb. 5 dkg cukrot, 2 dl langyos tejet, kis kávéskanálnyi sót s a megkelt kovászt - kb. 35 dkg liszttel összekeverve - hólyagosra verünk. Ezután betakarva kb. 1,5-2 órára melegre tesszük kelni. Ha a tészta megkelt, kinyújtjuk, és hájjal vékonyán megkenjük. Ezután összehajtogatjuk, újra kinyújtjuk, s megint megkenjük. Ez a művelet kétszer-háromszor ismétlődik. Az utolsó kinyújtás után háromszögletű darabokra vágjuk a tésztát, s ízlés szerint szilva vagy baracklekvárral töltve kiflikké hajtogatjuk. Két-három évtizeddel ezelőtt az így elkészített hájas kiflit kizárólag közepesen fűtött kemencében sütötték - ma, a gáztűzhelyek korában - természetesen - sütőben. De - vallják az öregek - nem is olyan pehelykönnyű és finom a mai hájas kifli, mint a kemencéből kikerülő, pirosán mosolygó régi volt.

A dél-alföldi szlovákok körében csak Szarvason készítették a szarvasi lakodalmi levest (savanyú tyúkleves), amellyel a lakodalom vendégeit kizárólag délben kínálták. Az esti lakomához - hasonlóan a többi dél-alföldi szlovák településhez - hagyományos csigatésztás húsleves került az asztalra. A leves leírását Mótyán Tibor receptje alapján közöljük, aki még napjainkban is kitűnően tudja elkészíteni. Mótyán Tibor a fiatalabb középnemzedékhez tartozik, Szarvas szlovák hagyományainak kitűnő ismerője és őrzője, s neki köszönhetően a szlovák rendezvényeken még napjainkban is meglepik a vendégeket e kitűnő, pikáns ízű helyi ételkülönlegességgel. Lakodalmakban már nem készítik, de néhány szarvasi étteremben megrendelhető.

A levest egy egész tyúkból, azt egészben főve kell elkészíteni. (Természetesen, a lakodalmakban több tyúkból főzték.) A tyúknak jó tyúkhájasnak, sárga bőrűnek kell lennie, mivel csak ettől lesz szép aranysárga a leves, amelyet sok-sok zöldséggel, petrezselyemgyökérrel és sárgarépával főzik. A sárgarépa mennyisége több legyen, mint a petrezselyemgyökéré. Ehhez jön még 1 hagyma egészben, valamint egész bors, 3-4 babérlevél, és lehet még 1 paradicsomot, 1 zöldpaprikát (ne legyen erős!) is hozzáadni. A babérlevéltől lesz jellegzetes, igen kellemesen pikáns az íze, valamint a tejföltől. Ehhez 3 dl tejfölt finomra keverünk (nem kell hozzá liszt!), és a tűzről levett, átszűrt leveshez adjuk, majd újból felforraljuk. A tűzről ismét levéve kevés ecetet teszünk hozzá. A tyúkot - a levesből kivéve - fölszeleteljük. A nagyobb darabokat visszahelyezzük a levesbe, az aprólékot külön tányéron tálaljuk.

A piliscsévi (Čív) bablevest nagyhaluskával (galuskával) a következőképpen készítjük:

Előző nap be kell áztatni a babot hideg vízbe. Másnap zöldség hozzáadásával 3 órán keresztül főzzük, utána rántás hozzáadásával még tíz percig a leves a tűzön marad. (A rántás elkészítése: olaj vagy zsír, liszt, egy kis fokhagyma, pirospaprika, paradicsomlé).

Anagyhaluska készítése: törjük át a főtt burgonyát, aztán egy kis só és elegendő liszt hozzáadásával kézzel formázzuk, majd kifőzzük a nagy galuskákat.

Tálalása: a kifőtt „nagyhaluskát" összevágják, majd rá-öntik a bablevest, s így már fogyasztható is.

A krumplovničkát (krumplilángos és krumplisodralék) a Miskolc közelében, a Bükk legmagasabb fennsíkján fekvő Répáshután készítik. Változatát, a krumplisodralé-kot főként vacsorára készítik még napjainkban is.

A főtt burgonyát (a család tagjaitól függően 1,5 vagy 2 kg-ot) krumplinyomón áttörjük, majd liszttel és kis sóval gyúrhatóra összedolgozzuk, rudat formálunk belőle. Felszeleteljük, s az egyes darabokat nyújtófával kb. 1 cm vastagságúra kinyújtjuk. A „lángosokat" kemencében vagy a tűzhely platniján megsütjük. Zsírral vagy lekvárral tálaljuk.

Változat: a rúd szeleteit 2 cm vastagságú hosszú csíkba sodorjuk. 2,5-3 cm hosszúságúra feldaraboljuk. Tepsibe sorbarakjuk és megsütjük. Tálalás előtt vízzel leforrázzuk, és zsírban fonnyasztott hagymával vagy túróval ízesítjük.

 

Ajánlott irodalom

 

Ács Zoltán: Nemzetiségek a történelmi Magyarországon 1984. Bp. Kossuth Kiadó, 329 o.

Békéscsaba néprajza. Békéscsaba, 1993. Szerk. Grin Igor és Krupa András. 1058. o.

Demeter Zayzon Mária:  Öntudatosodás és  önfeladás között (Nemzetiségszociológiai vizsgálatok Komárom-Esztergom megyei németek és szlovákok körében). Tatabánya 1993. 134 o.

Evangélikus templomok Magyarországon. Bp., 1992.

Gyivicsán Anna: Anyanyelv, kultúra, közösség (A magyarországi szlovákok). Teleki L. Alapítvány. Bp., 1993. 343 o.

Haan Lajos: Békéscsaba. A város története a kezdetektől a XIX. század harmadik harmadáig. Békéscsaba, 1991. 215 o. (Az első teljes, kritikai kiadás)

Krupa András: A magyarországi szlovákok folklórkutatásának eredményei. Bp., 1979.

Rozprávky ňaničky Žofky - Zsofka néni meséi. Békéscsaba, 1984.

A délkelet-magyarországi szlovákok hiedelemvilága. Debrecen, 1987.

Niederhauser Emil: A nemzeti megújulási mozgalmak Kelet-Európában. Akadémiai Kiadó, Bp., 1977. 385 o.

Skolka András: A Békés vármegyei Mezőberény történeti-topográfiai leírása. (Historich-topographische Beschreibung von Mezőberény im Békéscher Conitat.) Békéscsaba, 1988. 249 o. Eredeti: Hesperus. Ein Nationalblatt fúr gebildete Leser. 1814 April-August.

275 rokov v Békéšskej Čabe. Prednášky sympózia o Slovákoch v Maďarsku, 1993; (275 éve Békéscsabán. A magyarországi szlovákokról tartott szimpózium előadásai, 1993. Szlovák Kutató Intézet, Békéšska Čaba. 1995. 213 o.

Manga János: Magyarországi szlovákok. Népi kultúra - népi társadalom. VII. k. 1973. 211-249.

Szarka László: A szlovákok története. Bereményi Kiadó, 1993. 224. o.

Szarka László: Szlovák nemzeti fejlődés - magyar nemzetiségi politika 1867-1918. Kalligram, Pozsony, 1995. 244 o.

Dávid Zoltán: A magyarországi szlovákok száma 1900-1960. Medvetánc, 1988/4-1989/1; 83-105. o.

 

Haszonnal forgatható a Magyarországi szlovákok néprajza c. sorozat valamennyi kötete. (1975-1995 között 11 kötet látott napvilágot.)

 

  
Előző fejezet Következő fejezet