Előző fejezet Következő fejezet

KÁLIZOK - KALÁSZIAK

 

Budakalászi látkép a Felsővár utcáról, 2006. (Fotó: Fucskó Miklós)

Budakalász településtörténetét azok a sajátos népmozgalmak motiválták, amelyek a történelem folyamán betelepülések, kitelepítések, formájában mentek végbe. A régészeti ásatások, honfoglalás kori leletek, szórványos temetkezési emlékek mind azt valószínűsítik, hogy a vándorló népek - így a magyarok is - a dunai átkelőhelyekhez vezető főútvonalakat, illetve azok környékét szállták meg elsősorban. Budakalász is e közkedvelt települések közé tartozott, természeti értékei, környezeti adottságai következtében. (A község neve - ellentétben a közhiedelemmel - nem a kalász szóból származik, hanem a kalandozó magyarokhoz csatlakozott kabar törzsek egyikéből, a khalisi nemzetségből eredeztethető.)

 

Adalékok Budakalász történetéhez

A középkori Kálóz falu és a Kalez-i nemzetség

A mai Budakalász közigazgatási területén több helyen is találtak a régészek 12-15. századi cserép- és edénytöredékeket. A község belterületén, a görögkeleti templomtól északnyugatra, a Barát patak déli partján lévő „...lelőhelyet a középkori Káloz (Kaloz, Kalwz, Kalaz) faluval azonosítjuk. A helynév középkori alakja a káliz = izmaelita népnévből származik, mai névalakja a kalász szó hatására jött létre. Györffy György szerint a 10. századi katonai telepítések során keletkezett ez a káliz (kabar) település" - olvasható Pest megye régészeti topográfiájában (1986.).

A kálizoktól a következő leírás található a Magyar Nagylexikon 10. kötetében (2000.): „A Szír-darja folyó melletti Hvárezből származó muszlim jövevények a középkori Magyarországon. Valószínűleg már a kelet-európai sztyepen csatlakoztak a magyar törzsekhez, egy részük a kabarokkal együtt. Ők alkották a hazai böszörmények, ill. izmaeliták legkorábbi csoportját. A kálizok többnyire speciális pénzügyi és kézművesipari szolgálatot nyújtottak a korai feudális magyar királyságnak, valamint kereskedtek. (...) A kálizok a 13-14. század során beolvadtak a magyarságba." (Székesfehérvártól 26 km-re délre ma is van egy Kálóz nevű település, melynek elnevezése ugyancsak a kálizok egykori jelenlétére utal.)

Pest megye régészeti topográfiája utal a Kalez (Kaloz, Kaluz) nemzetség 1135-ös, ezt követően 1212-es és 1276-os írásos említéseire. (A község nevének első, történészek által hitelesített említése tehát 1135.A szerk.) „1299-ben, majd a 14. században több ízben szerepelnek a Pomázon is birtokos Kaluz-i (Kaloz-i) nemesek Pilis megyei birtokügyekben és egyéb perekben. Magát a falut 1324-ben, 1355-ben és 1367-ben Üröm határjárásában említik. A Kaloz-i család itteni birtoklására 1394-ből van az első közvetlen adatunk. (...) A 15. századi források a Kaloz-i és a vele rokon Kolta-i és Kürt-i család birtokának elaprózódásáról és idegen kézre jutásáról tanúskodnak: 1449-ben Kaloz-i, másként Koltha-i Jakab (...) [magánál Hunyadi János kormányzónál] tiltakozott kalozi birtokuk eladományozása ellen. (...) 1468-ban Kowach-i István budai polgár vette meg az eredetileg Nyek-i István tulajdonát képező kalozi birtokot, kúriát és házat. Kowach István 1482-ben Bánffy Miklós pozsonyi főispánnak adta el kálozi udvarházát és vett birtokát. (...) A pilisi apátság is birtokos volt Kalózon, az apát 1325-1326-ban a maga számára foglaltatta le a falu tizedeit, elűzte az itteni plébánost. A pilisi apátság és a Kaloz-i család közti perről 1361-ben és 1400-ban írnak. 1478-ban György pilisi apát és Kowach István a Kálóz birtok miatt folyó perben, a birtok kettéosztásában egyezett meg. (...) Kálozt (Kalocz) 1578-ban is a pilisi apátság birtokai között tartották számon."

A falu plébániájáról az 1333-35. évi pápai adószedő lajstromban találhatók adatok. Káloz középkori temploma a Kálvária-dombon állt. Tettamanti Sarolta 1977-ben végzet itt ásatásokat, de nagyon kevés leletanyag került elő. „A templomot nem találták meg, csak a templom körüli temetőt és közvetlenül mellette egy lakóházat, mely feltehetően a plébános háza volt. Valószínűleg a templom elpusztult. A ház habarcsa sok mésszel, de kavics nélkül készült, falában lapos tégla is található. A templom körüli temetőben 13. századi éremmel keltezett sír is előkerült, mely alapján a templom 13. századi létezésére is lehet következtetni." (Tari Edit: Pest megye középkori templomai. Szentendre, 2000. Studia Comitatensia 27.)

„Török kori történetéről keveset tudunk. Az 1546., 1559. és 1562. évi defterekből érthetetlen módon teljesen hiányzik. 1580-1581-ben ráják nélküli faluként említik, az 1588. évi dicajegyzékből ismét hiányzik. 1595-ben 1000 akcse jövedelmű puszta volt. A 17. században a koronához tartozott, a pilisi apát többször követelte vissza. Kalász (Kaláz, Kalász) 1609-ben és 1632 körül is puszta volt. 1662 körül rácok lakták, 1668-ban és 1683-ban 1 porta után adózott. A 17. század második felétől Wattay Pálé lett." (Másutt Vattaynak írták a család nevét.) (Pest megye régészeti topográfiája, 1986.)

A Kaloz-i nemzetségről, Kálóz falu birtokpereiről, határbejárásairól, a birtok elaprózódásáról részletesen olvashatunk Kátai Ferenc Megszólalnak a kövek - Budakalász története 1900-ig című könyvében (Bp. 1994.) Néhány összefoglaló jellegű mondat a könyvből: „A katonai feladatokat ellátó Kaluz nemzetség - ez a térképre tekintve könnyen belátható - a vidék legideálisabb pontján nyert telephelyet, ahol a 14. századra kikristályosodhatott a nem nagy lélekszámú, szőlőműveléssel (Ezüsthegy, Manatovác déli lejtői), állattenyésztéssel (Dolina-völgyi legelők), mezőgazdasági termeléssel (Duna-parti lapályos rész) foglalkozó középkori Káloz falu. (...) Budakalász történelmi elődje, Káloz falu (...) csak a török hódoltság előestéjén hull szét kisebb birtoktestekre. A Kali - Kalez - Kaluz nemzetség pedig, mintegy küldetését befejezve, eltűnik a történelem nagy süllyesztőjében, s csak a vezetésükkel egykor bejött kabar katonák utódai érik meg a nagy forgószelet: a török pusztítást." (25., 31. old.) A Buda környéki falvakat még 1526-ban felégették, elpusztították a törökök. Kátai alapos kutatómunkája nyomán a következőket írja: „Hogy Káloz falu elpusztult-e, s ha igen, mikor, arra nincsen adat, de igen nagy a valószínűsége annak, hogy hosszabb időre elnéptelenedik; kisnemesi birtokosait elsodorja a két évtizedes forgószél, a viszonylagos nyugalom beálltával csak néhány egykori jobbágya térhetett vissza ősi lakóhelyére. Közigazgatásilag a budai szandzsák alá tartozott, első adatunk 1562-ből van, ekkor Taván Zagreb itt a török földesúr, nevét a Tevan-dűlő őrizte meg, közvetlenül az egykori Zenche fölött, s 1580-ban is csak mint Kaláz puszta szerepel, ahol Hasszán csausz, Sábán Ahmed és Behram csausz rétjei vannak

Így bizonyos, hogy a jelenlegi adatok alapján a 16. században Kaláz végig lakatlan, elhagyott falu. Erre az időszakra vonatkozóan nem maradt fenn adat, hogy ki lett volna magyar részről a birtok ura. (...) A pomázi, kálozi földeket Szentendrén lakó jobbágyok használják, adót senki magyar úrnak nem fizetnek utána. Természetes, hogy ez feltűnt Marcus Matke szentendrei lakosnak, s figyelmeztette rokonát, Budai Bomemiszsza Bolgár Pák: »Öcsém, ha te ember volnál es gondtalan is élhetnél; Pomáz és Kálóz nevű pusztákat magadénak tekédnéd, mert azoknak nincsen magyar Urok.« (...)

Budai Pál, aki a szentendrei szigeten lakó birtokos, látva, hogy Kálóz, Pomáz, Zenche birtokoknak nincs magyar uruk, 1620-ban megigényli azt, s 1640 körül elkezdi betelepíteni szerb (rác) lakossággal. 1647-ben nem szerepel Kálóz a Pilis megyei adóíven, valószínűleg azért, mert ez időben még tarthat a hatévi adókedvezmény. A betelepülők kis lélekszámú közösséget alkothattak, 20-25 főnél többet nem igen lehet feltételezni, de ekkor következik be váltás: a magyarországi szerb lakosság kerül túlsúlyba Kalózon az »oslakosokkal« szemben." (Kátai Ferenc: Megszólalnak a kövek -35., 37., 39. old.)

Budai Pál 1662-ben meghalt, szerzett birtokai vejére, felsővattai Vattay Pálra szálltak.

Kalász (Kaláz), az újratelepült szerb falu

Kalázon 1668-ban és 1683-ban 1/4, 1689-ben 1/8, 1691-ben újra 1/4, 1695-ben már 3/4 portát írtak össze. 1696-tól a következőképpen alakult az adózó családfők száma: 1696: 9, 1699: 34, 1701: 34, 1703: 30, 1715: 22, 1720: 35, 1728: 38. Az 1699-et megelőző három év alatt tehát csaknem megnégyszereződött az adózó családok száma, ami az 1690-es nagy szerb bevándorlás utáni belső - főleg Szentendréről történő - áttelepülésekkel magyarázható. Az 1701-1715 közötti csökkenést a kuruc-háborúk okozhatták. A császári kiváltságokat élvező szerbek nem álltak II. Rákóczi Ferenc oldalára, sokan elmenekültek a kuruc hadak elől. Az 1728-as összeírás szerint 7 örökös és 22 szabadon költöző jobbágya, 8 örökös és 28 szabadon költöző zsellére van a falunak. A családfők nagy többsége délszláv nevű. „...szántóföldjei két vetőbe vannak osztva és ezeket felváltva szokták bevetni. (...) A terület közepesen termékeny, úgy azonban, hogy trágyázni kell, közepes termés idején egy pozsonyi mérő vegyes gabona bevetése után két pozsonyi mérőt terem, ebből saját szükségletük kielégítése után semmit sem tudnak eladni. (...) Rétjeik esős évben jó szénát teremnek, de ennek mennyisége csekély. (...) Saját területükön kicsi legelőjük van. (...) Pusztájuk nincs. (...) Saját területükön újonnan telepített szőlejük van. (...) Erdejük tűzifájukra elég van. (...) Malmuk nincs. Halászóvizük nincs. Kereskedelmük nincs. (...) Egyes részei a Duna áradásának vannak kitéve." (Pest-Pilis-Solt vármegye 1728. évi regnicoláris összeírása. Bp. 1977.)

Bél Mátyás 1733 körül így ír a faluról: „Kalász az előbbi [t. i. Pomáz] szomszédja, ugyanúgy a hegyek tövében, de mintegy szögletbe, vagy öbölbe visszahúzódva. Rác település. A talaja termékeny és kövér, dombos fekvésű. Tehát itt is a dombon helyezkednek el a házak. E falu és Pomáz alatt van az a templom, amelyről már elmondtuk, hogy Fehér Mária néven alapították és szentelték." (Pest megyei múzeumi füzetek 10, 1977.) A Fehér Mária templomról Galgóczy Károly megyemonográfiájában olvashatjuk, hogy „Bél Mátyás Bonfini s mások után Kaláz és Pomáz közt a hegy közé teszi a Fehér Mária (Alba Mariae) templom helyét, melyet Nagy Károly a legyőzött avarok iránti kegyeletből Sicambria [Aquincum] fölött építtetett." (A későbbi régészeti kutatások szerint a mai Óbuda területén vannak az állítólagos Fehér Mária templom maradványai, de hogy Nagy Károly alapította volna, valószínűleg Bonfini túlzása.)

A betelepült szerb lakosok hitéletéről írja Pest megye műemléki topográfiája (1958.): „A görögkeleti plébánián őrzött memóriáié szerint a 17. század végén a »Kalugyerszki patak« (ma Barát patak) egy televény padkája mögötti sziklalakásban, a falu fölötti erdőségben két görögkeleti szerzetes gondozta a szerb híveket s a település számára 1714-ben tartották szabad ég alatt az első istentiszteletet. Az 1725. évi összeírás a falu melletti középkori templomromban jelöli meg istentiszteleti helyüket." A Vattay-uradalom vizsgálóbiztosainak 1710-ben kelt jelentése szerint ..... a hívek részére, a falutól balra lévő mezőn, dombon, erős anyagból készült sérült templom található, toronnyal, nem sok vonással javítható." A legszükségesebb javításokat 1725-ig elvégezhették, ha oda helyezték át az istentiszteleteket. Részlet az 1725-ös egyházi jelentésből: „...Káloz falu bír a falun kívül, mezőn, dombon egy nagy romos (sérült) tornyos templommal, amely görögkeleti szertartásra van berendezve." (Idézi Kátai Ferenc: Megszólalnak a kövek, 59-60. old.)

A nehezen követhető 18. századi leírások alapján Kátai Ferenc a következőképpen foglalja össze a budakalászi görögkeleti templom történetét: „A lélekszám gyarapodása miatt 1752-ben felépítenek a község központjában egy egyszerű kis templomot, az Árpád-kori romos templomot pedig bontani kezdik, köveit széthordják a környék építkezéseihez." (így érthető, hogy az 1977-es ásatáskor alig találták nyomát.) 1782-re - többnyire a helyi görögkeleti lakosság adakozásából - felépül az 1752 óta ma is álló provinciális barokk templom tornya. E templom értékes könyvészeti műkincse egy 1754-es, moszkvai kiadású evangélium. 1752-ből származnak az első anyakönyvi bejegyzések, ekkor alakul a plébánia is.

1768 óta szerb iskola működik a községben. A 18. században megszaporodott Kalász lakossága, 1744-ben 61,1760-ban 117 adózó családot írtak össze. Vattay földesúr Pesten élt, birtokait tiszttartó igazgatta. A Mária Terézia féle úrbérrendezéskor 40 jobbágytelket vettek nyilvántartásba a faluban, telkenként 26-28 holddal.

„ 1779. szeptember 13-án kötik meg idősbik Vattay Pál és Kálóz lakosai nevében a választott bírók és esküdtek az első fennmaradt urbariális szerződést. A földesúri adókat az alábbiakban állapítják meg: Minden házas jobbágy vagy zsellér évi egy forint bért fizet, ezen kívül évenként 2 tyúkot, 2 kappant, 12 tojást, 1 itce vajat; 30 egésztelkes jobbágy együtt: 1 borjút vagy 1 forint 30 krajcárt ad. Az összes terményszolgálat megváltása 53 krajcár, ezen kívül fizeti a jobbágy - a közadókon, a tizeden és a kilenceden kívül - a földesúr házassági és egyéb családi eseményeinek költségeit, s a vármegye követeinek költségeit." (Kátai Ferenc: Megszólalnak a kövek, 72. old.)

A kalázi jobbágyok robotterheit az erdei fák kivágása és Duna-partra szállítása képezte. 1790-ben lényében azonos tartalommal megújították a falu úrbéri szerződését.

Az új szerződést a falu új pecsétje hitelesítette: három szál búzakalász, körülötte „Sigillum Pagi Kalaz 1790." felirat. (A korábbi pecséten ekevas, csoroszlya és két csillag volt félköríves felirattal: „GALASCH".) Az 1797-es újabb szerződés szerint szaporodnak a jobbágyok robotterhei: már búzahordás, asztagrakás, sarjúkaszálás és -hordás, szüretelés, borszállítás is szerepel a kötelezettségek között.

19. század - A németek betelepülése

Az 1800-as évek első évtizedeiben a fakitermelés volt a kalászi lakosság fő tevékenysége. 1819-ben például a Wattayak építési vállalkozókkal szerződést kötöttek, hogy Kalázon és Pomázon minden évben 600 épületnek való fát kivágatnak és a Dunán Pestre szállíttatnak a fővárosban meginduló nagyszabású építkezésekhez.

A Wattayak a 19. században egymás után adják el, illetve adják bérbe birtokaikat. 1828-ban árendába adják a kalászi uradalmi kocsmát évi 800 váltóforintért, Paulovits Dömötör boltosnak. A bérlő érdekeit védi - egyben jól jellemzi a 19. század korabeli igazságszolgáltatást - a bérleti szerződés következő részlete: „...valaki az egyes lakosok közül Bort vagy Pálinkát itcénként alattomban mérni vagy máshonnan bé hozni ne merészeljen, azonban mégis, ha efféle Urasság Jussait sértő ki tsapongások űzésében valaki tapasztaltatik, (...) 12 Páltza ütésekkel meg fog büntettetni." „1835. szeptember 30-án pedig Wattay Dániel Pomáz és Kaláz birtokot évi 3000 forintért árendába adja Printz Mátyásnak. »Kötelessege lészen Haszonbérlő úrnak a Határokra s minden Úri jussomra fel vigyázni, úgy szinte a Szántó földjeimet, Rétjeimet és a Majorság Szöllőimet jó karban tartani...« A kezdetben egy kézben tartott birtokok fokozatos elaprózódásával kicsúsznak az egykori szerzemények a Wattay-utódok kezéből. Kalász sem kerül vissza hozzájuk..." (Kátai Ferenc: Megszólalnak a kövek - 74. old.)

A 19. század emlékezetes eseménye volt az 1838. március 13-t 5-i nagy dunai árvíz, melynek során 14 kalászi ház összedőlt, a templom 5 láb magas vízben állt.

A Duna a tengerbe folyik

(A Magyarországra település idejéből)

Szövegdoboz:

A Duna a tengerbe folyik

Nappal meg éjszaka.

Hullám hullámot csalogat,

Egyet se látsz már soha.

A fecske tavasszal visszatér,

Gólya száll valahova,

De aki Magyarországba ment,

Nem jön már vissza soha.

 

Magyarország a leggazdagabb,

Búzája, szőleje jó,

Günzburgban ez megmondatott,

Készen áll mind a hajó,

Sok ott a barom, a hal, a vad,

Szép legelő, laktató,

Aki most Magyarországba megy,

Annak lesz világa jó.

 

Szerencsét próbált a kedvesem,

Nem unalom vitte el,

Mielőtt a bodza hármat virít,

Elviszlek, párom leszel,

S eltelt hét hosszú, hosszú év,

Aki megélte, tudja jól.

Most keresném a kedvesemet.

De a sírja nincs sehol.

(Vadalma, vadalma... Magyarországi németek népköltése, Európa Könyvkiadó Bp., 1984. - Mellette a vers német nyelvű, eredeti változata. - A szerk.)

Lényegesen megváltoztatta a falu lakosságának nemzetiségi és vallási összetételét a német családok megtelepedése.

„A svábok a múlt [19.] század második évtizedében települnek a községbe nagyobb számmal. Házaikat a szerb falutól délre az út mentén építik fel. Származástudatuk szerint Solymárról költöztek ide. A környéken ekkor már sok sváb telep volt [pl. Dunabogdány, Piliscsaba, Békásmegyer]. (Pesty Frigyes helynévtára 1864-ben szintén az 1820-30-as évekre teszi a németek Kalászra települését Üröm, Borosjenő és más Buda körül fekvő községekből.) Ez időig a községben alig néhány katolikus él, magyarok és szlovákok. Most a katolikusok száma hirtelen megnő." (Kátai Ferenc: Megszólalnak a kövek - 75. old.)

Betelepülők (A Sonntagsblatt 1995. közlése nyomán)

Az 1828-as országos összeírás idején a következőiképpen alakult Kalász lakosságának nemzetiségi összetétele:

magyar                             7 család (3,5%)

szerb                            102 család (50,5%)

német                             69 család (34,1 %)

szlovák                             3 család (1,5%)

zsidó                                1 család (0,5%)

bizonytalan                      20 család (9,9%)

összesen:                     202 család (100%)

Az összeírt 202 családfő társadalmi megoszlása:

jobbágy                                    75(37,1%)

zsellér                                     125(61,9%)

ház nélküli zsellér                         2(1%)

A 125 zsellér közt tartották számon a falu szatócsát és hat kézművesét (egy-egy molnár, kádár, varga, nyereggyártó, ács és kovács). Szintén zsellér volt a faluban élő urasági vadász és urasági hajdú.

A falu állatállománya: 154 ökör, 9 tehén, 7 tinó és üsző, 59 ló, 50 juh, 37 sertés (kecskét nem tartottak).

„Az 1828-as összeírás alapján még a következőket tudhatjuk meg a községről: A földek 3 nyomásra vannak osztva, 3/4 részük közepes minőségű, 1/4-ük 3. osztályú. Fő termény a búza, de termesztenek zabot is. A szőlők közepes minőségűek. A földesúr gyakorolja a bormérés és a fakitermelés jogát. Közeli piac van Budán két órányi és Szentendrén fél órányi távolságra." (Jovicsin Anna: Budakalász gazdasági, társadalmi és nemzetiségi viszonyai az 1848 előtti összeírások tükrében. Közli Kátai Ferenc: Megszólalnak a kövek. 143-155. old.)

Fényes Elek 1851-ben kiadott Ceographiai szótára vallási szempontból mutatja a lakosság megváltozott összetételét: „Kalász, Pest-Pilis m. rácz-német falu, Budához északra 1 1/2 mfd. 415 kath., 4 ref., 764 óhitű, 5 zsidó lak. Kath. és óhitű anyatemplomok. Erdeje nagy, s benne legelője bővséges; szőlőhegye sok; réte, szántója kevés. F.u. a Vattay-örökösök." (Ezen kívül még két Kalász [szintén sz-szel írva] nevű település szerepel Fényes Elek szótárában, mindkettő Nyitra megyében.)

A római katolikus lakosság növekedése szükségessé tette egy helyi templom építését. Korábban Pilisborosjenő filiája volt a kalászi gyülekezet, majd Pomázhoz, később Ürömhöz csatolták. „1824-ben teszik le az újkori templom alapkövét, két év múlva felszentelik. A plébánia 1846-ban alakul meg, 1868-ban a templom minden része javítást kívánna, 1899-ben végül is lebontják. A ma álló templomot a régi közelében 1907-ben emelték, jellege: A főútvonal mentén kelet-nyugati tengelyű, neoromán elemekből eklektikusan kialakított épület." (Pest megye műemlékei, 1958.) Petrovits Péter bíró és Mednyánszky József jegyző Pesty Frigyes helynévtára számára küldött jelentésében a következő adatokról ad számot 1864-ben: „Van két temploma, két plébániája és két elemi iskolája. A lakosok száma 1717, kik részint ó hitű szerbek, részint katolikus németek. Van végtére a közbirtokosság tulajdonához tartozó több épületekből álló és a Duna partján fekvő téglavetője, hol egy három emeletes, rongált állapotba 's tető nélküli magtár látható." A Duna kalászi határhoz tartozó szakaszán „öt dunamalom van, mely a kalázi közbirtokosság haszonvételéhez tartozik." Felsorolják a község határához tartozó 38 dűlőnevet, köztük van a „»Kevély« délről éjszak felé emelkedő erdőhegy, cser és tölgyfákkal, és ez az egyetlen, mely magyar névvel bír." A bíró és a jegyző a falu nevét következetesen „Kaláz"-nak írja. Pesty Frigyes 3. kérdőpontjára azt válaszolják: „A községnek soha sem volt más elnevezése, hanem gyakran majd Kaláznak, majd Kalásznak íratott." A 6. kérdésre elfogadva a téves népi etimológiát - mégis azt írják, hogy a falu nevének jelentése „búzakalász".

A községről szóló következő részletesebb leírás 1877-ből származik Galgóczy Károly megyemonográfiájában:

„Kaláz német, szerb, magyar falu, Békás-Megyeren fölül 1/4 mfld, ugyancsak a megyeútban, Pomáztól, mely utolsó postája 1/2 mfld, a Duna nyílt lapályára bocsátkozó hegylábnál, a Dunától jó 1/2 mfldre.(...) A község belrendezettsége nem egészen szabályos; de főutszája, melyen a megyeút végigmegy, elég széles, jó épületeket s több cserepeset mutathat. A határ 3435 katastr. hold; az úrbér osztályzat szerint első osztályú. Vannak csakugyan a síkon fekete jó tisztabúza földei is; de fő kincse terjedelmes szőlőhegyében van. Ennek dézsmaváltsága 1872-ben foganatosíttatott. A tagosítás és úrbéri elkülönzés szintén megtörtént. Ez után mindjárt kiirtottak az uraságok 400 hold erdőt; a lakosság pedig legelőilletőségét egészen felszántotta. Tagosítás óta a birtokok holdanként és egyes darabonként [el]adogattatnak. A határ alsó részén a Dunaparton van egy jó anyaggal bővelkedő téglaégető, mely míg a budapesti építkezések a közelebb múlt években élénken folytak, bőven szolgáltatta ide a jó építési anyagot."

A 19. század utolsó két évtizedében komoly változás következett be a község gazdasági életében.

Az évszázadokon át Európa-szerte híres bortermelésnek 1882-ben szinte egy csapásra véget vetett a filoxéra. Hamarosan új lehetőségek mutatkoztak a falu lakossága számára: 1888 nyarán megindult a Budapest-Szentendre közötti HÉV-közlekedés, amely megkönnyítette a budakalásziak számára a főváros szaporodó iparvállalatainál a munkavállalást. A század legvégén új helybeli munkalehetőségek is adódtak: 1894ben Tura Jakab, 1898-ban Fabró Miklós kőbányát nyitott az egykori római kőbányák helyén.

1876-tól Buda-Kalász lett a község korábban bizonytalan helyesírással írt hivatalos neve, melyet 1900 októberében belügyminiszteri rendelettel erősítettek meg.

A 19. század végén megjelent első önálló magyar nagylexikon az alábbi ismertetőt közli Buda-Kalász címszó alatt:

„(Kaláz), nagyközség Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm. pilisi felső j.-ban 1650 német, szerb és magyar lak., a budapest-szt.-endrei vasút állomása, van postahivatala és postatakarékpénztára. Lakói előbb túlnyomóan szőllőművelésből éltek, most kőbányákban dolgoznak, melyek a B. felett emelkedő és turistáktól gyakran felkeresett Nagy-Kevély (537 m.) lejtőin és alatta elterülő síkságon nagy számmal vannak. K.-t már az Árpádkorban említik, mint a Duna melletti (Békás-) Megyer fölött lakó nemzetség telepét, melynek környékén szőllők voltak; hajdan a Kalázi vagy Kalózi család birta, ennek kihalta után (a XV. század elején) a pomázi Csikó Tamás mint Kovács István budai polgár kalózi birtokának provizora szerepel. A török uralom alatt elnéptelenedett helyre 1. Lipót szerbeket telepített le. B. környékén több barlang van. V. ö. Thallóczy Lajos; a K.-i barlangok (Pesti Napló 1877. 211. sz.)" (Pallas Nagy Lexikona 1893-1897)

A 20. század első évtizedei

A Borovszky Samu szerkesztette megyemonográfia (1910.) így jellemzi a települést: „Budakalász [immár a mai névalakban] Duna menti nagyközség 332 házzal és 2500, nagyobbára r. kath. vallású német- és szerb ajkú lakossal, kik között azonban a gör. keleti szerbek kisebbségben vannak. (...) Hozzátartozik: Luppacsőszház, Tregele-telep, Luppamajor és Radvánszky major. A lakosok Róm. kath Olvasókört, Önsegélyző-egyletet, Temetkezési Egyesületet és Hitelszövetkezetet tartanak fenn. Van itt azonkívül a Sárkány és Neubauer cégnek vattagyára és az ábrahámtelepi mezőgazdasági szeszgyár, mely szövetkezeti tagoké." Színesebb, árnyaltabb ez a kép, mint a korabeli magyar települések legtöbbjéé: már a 20. század elején van ipari- és mezőgazdasági feldolgozó (szesz-) gyára, több civil szervezete, még olvasóköre is.

Kátai Ferenc így ír a budakalászi vattagyár indulásáról: „A kapitalista vállalkozók számára Kalász kedvező terepnek látszott: a fővároshoz közel, de mégsem ott, olcsó telek, olcsó munkaerő, hisz a föld kevés, a lakosság sűrű. Ezért alakult meg 1900-ban Neubauer és Sárkány »Mungó« textilipari hulladéktépő és vattagyára. Gyártott paplanvattát, mázsás vattát, jutakócot kárpitos célokra, Bruns vattát. A gyár területe 7200 négyzetméter, 6 épülete volt, 80 lóerős gőzgéppel." (Megszólalnak a kövek, 78. old.)

A szerző ugyanitt ír a 20. század elejének bányáiról: „1900-ban 3 kőbánya működött 109 munkással. 1910-ben Beck Sámuel kőbányája és kőmegmunkáló telepe 100 munkással, Fabró Ferencé 150 és Müller Ernőé 280 munkással dolgozik."

Budakalászról 500 katona vonult be az első világháború alatt, hatvanhárman hősi halált haltak, 21 hadiözvegy és 8 hadiárva maradt utánuk. A községnek nincs számottevő szerepe az 1918-19-es forradalmak idején. A helyi nemzeti tanácsokra vonatkozó, 1919. január 5-én kelt főszolgabírói jelentés megjegyzése Budakalászról: „nemleges". A falu munkástanácsa a Tanácsköztársaság kikiáltása utáni napokban, március 27-én megalakul. Egy mondat az alakuló ülés jegyzőkönyvéből: „Egyhangúlag elhatároztatott, hogy a tanácskozás magyar és német nyelven folyjon." A budakalászi munkástanácsot általában ketten képviselték a pomázi járási tanács ülésein, érdemi működéséről azonban nincsenek adatok. Az élelmiszerellátás és a lakásügyek tekintetében Budakalászt központilag a fővárossal azonos elbírálás alá vették az ellátatlanok magas aránya miatt. Hasonlóan sok gondot okozott a ruházati cikkek hiánya. 1919 júliusában a Belügyi Népbiztosság 17 Pest megyei településen - Budakalászon is - vizsgálatot tartott. Részlet a vizsgálati jegyzőkönyvből: „A direktóriumi tagok nagyobb része nincs tisztában kötelességeivel és így a vezetői teendőket nem tudják kellően ellátni. (...) Pedig ezek megbízható proletárok és kisebb beosztásban odaadóan dolgoznának. (...) A felső szervektől küldött politikai megbízottak agitációja elhibázott: a vallás és papok ellen agitálnak, ami a népre nagyon rossz benyomást tesz." (Fejezetek és források Szentendre és a szentendrei járás munkásmozgalmának történetéből, 1981. 17., 40. old.; Vörös Pest vármegye, 1979. 93. old.)

Nincs tudomásunk róla, hogy a Horthy korszakban Budakalászról bárkit is felelősségre vontak volna a tanácshatalom alatti tevékenységéért.

Két világháború között

A községre vonatkozó legfontosabb adatok az 1920-as népszámlálási statisztika szerint: „A lakosság száma 3000, közülük 2570 német, 260 szerb, 140 magyar, 30 szlovák. Vallási megoszlás: 2650 római katolikus, 260 görögkeleti, 30 református, 20 evangélikus, 40 izraelita. A házak száma 475."

Az 1930-as népszámláláskor 2834 személyt és 498 házat írtak össze. 3362 katasztrális hold a falu területe, ebből 1849 hold szántó, 99 hold rét, 333 hold legelő, 548 hold erdő (tölgy). A dombos területek agyagosak, a lapályos rész homokos. Gabonafélékből 6-7 q a holdankénti átlagtermés, amellett számottevő a község gyümölcstermelése.

A földtulajdon megoszlása Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye északi körzetének 1931es ismertetője alapján: „dr. Mandics Milánnak 345, Maróthy Kálmánnak 217, Almássy Sándornak 202, Budakalász községnek 219 holdja van, van még egy 87, egy 78, egy 47, egy 35 holdas, 6 darab 20-24 hold közötti tulajdon. A görögkeleti plébánia 82, a Klinger Rt 23 holdat birtokol. A volt budakalászi úrbéresek 233, a volt pomázi úrbéresek 29 hold földet birtokolnak közösen. Az erdő" a gazdák közös tulajdonában van." 1931-ben 2 cséplőgép-tulajdonos és 3 kertész szerepel még a mezőgazdasági vonatkozásban említendők közül a név szerinti adattárban.

A tulajdonviszonyoktól lényegesen eltérnek a gazdálkodási viszonyok: „egyetlen 100 holdon felüli gazdaság van, 82 család 10 hold alatti területet művel és a mezőgazdaságban keresőként nyilvántartott 292 személy közül 98-an földnélküliek". 1930-ban tehát a földművelésből élőknek mintegy harmada nincstelen. (100 évvel korábban 61 % volt a zsellérek aránya.) Még egy mezőgazdasággal kapcsolatos adat: „a Nagyatádi-féle földreform során csupán 11 katasztrális holdat osztottak ki". Az országos átlagtól eltérően Budakalász kereső lakosságának (1930-ban 1448 személy) több mint fele iparral foglalkozik. Közülük csak hetvenketten önállóak (a 72 közül 44 segéd nélkül dolgozó, szerény jövedelmű kisiparos). Az 193l-es adattár 3 asztalost, 2 bognárt, 3 borbélyt, 7 cipészt, 2 géplakatost, 5 hentes- és mészárost, I kerékgyártót, 1 kovácsot, 7 kőművest, 2 lakatost, 1 péket, 3 férfi-, 3 női szabót, 3 szikvízgyártót, 3 szövődést és 1 üvegest sorol fel név szerint.

Az iparban foglalkoztatottak zöme a község négy nagy vállalatánál volt segéd: a két kőbánya 90, a Budavidéki Posztógyár Rt. 132, a Klinger Henrik Rt. posztógyára 480 segédet alkalmazott. E négy vállalat közül három már az első világháború előtt is működött, a Klinger-gyár pedig 1923-ban indult.

„Egy káposztasavanyító üzem fahodályában állítják fel az első 38 szövőszéket, de egy év múlva már felépül az új gyár 160 szövőszékkel. Fő készítményei: selyem, damaszt és lenáru. A munkaidő 10 óra, az órabér 8 fillér, vagyis 3 órai munka bére egy pesti átszállójegy ára. A szövőszékek száma [1936-ig] már 360-ra emelkedik." (Kátai Ferenc: Megszólalnak a kövek - 78. old.)

Az 1931 -es adattár betűsoros címtára 9 fűszer- és vegyeskereskedőt, 4 zöldség-, 1 tej- és tojás-, 1 kézműáru-, 2 fakereskedőt, 3 trafikost, 3 bornagykereskedőt, 10 kocsmárost és vendéglőst tart számon Budakalászon. Az infrasrukturális ellátottságot a helyi HÉV-megálló és a posta jelzi, 1930-ban már villanyvilágítás is van a faluban. 1 személy- és 4 teherautót, 1 autógarázst tartanak nyilván. 1926 óta mozgóképszínház is működik Budakalászon.

Az elöljáróságot a vezetőjegyző, adóügyi jegyző, aljegyző, községi írnok (egyben végrehajtó), községi bíró, törvénybíró, pénztáros, közgyám és forgalmi adóellenőr képezi. Az elöljárók közé sorolják a postamesternőt, a HÉV állomásfőnökét és a hatósági húsvizsgálót is.

A római katolikus egyházat egy plébános, a görögkeletit egy lelkész és egy tanítónő képviseli az adattárban. Az állami elemi iskola egy igazgatóval, két tanítóval és két tanítónővel működik. Egy óvónő, egy községi orvos és egy ügyvéd tartozik még a helyi értelmiséghez.

Működik Önkéntes Tűzoltó Testület, Levente Egyesület, Egyetértés Dalárda, Dalkör Kaszinó, Keresztény Temetkezési Egylet, Hitelszövetkezet és a Hangya Fogyasztási Szövetkezet.

A község két világháború közti kulturális életéhez kapcsolódó sajtótörténeti adalék: az 1927. november 27-én induló Pilishegyvidéki Hírek című hivatalos közlönynek - egyben társadalmi és szépirodalmi hetilapnak - indulásakor Budakalászon volt a szerkesztősége és a kiadóhivatala. Egy mondat a lap Beköszöntő-jéből: „Célunk elsősorban a hazafias szellem ápolása, aztán a kultúra fejlesztése és a pilishegyvidéki közönség hírszolgálatának ellátása." Arra is utal a Beköszöntő, hogy sok írástudó ember él a vidéken, akiknek munkáira számít a lap. Néhány helyi, illetve környékbeli szerzőnek - pl. Ábrahámfalvi Vitéz Machula Bélának jelentek meg versei a Pilishegyvidéki Hírekben. A lap kiadóhivatala 1928-ban Pomázra tette át székhelyét.

Baloldali szervezetek

A két világháború között a Szentendre vonzáskörzetébe tartozó települések közül Budakalászon volt a legnagyobb az ipari munkásság aránya, munkásszervezetek működéséről is ismerünk adatokat. A Magyarországi Építő Munkások Országos Szövetségének (MÉMOSZ) a budakalászi kőfaragók között 1921-ig működött helyi csoportja. A munkásság főként a szervezett munkásság - jelenléte a község politikai arculatára is hatással volt. Az 1922-es országgyűlési képviselőválasztások idején Budakalászon a Szociáldemokrata Párt jelöltje, dr. Gonda Béla budapesti ügyvéd volt a legsikeresebb. Az SZDP megbízottja jelentette május 22én: „...e hó 22-én Budakalászra utaztam Gonda Béla elvtársunk támogatásával. Az állomáson rezesbanda és a munkásság várt. Felvonultunk a főtérre, ahol körülbelül 800 ember jelenlétében - sok kisgazda volt köztük - német nyelven ismertettem a választások fontosságát." Ezen a napon alakult meg az SZDP budakalászi szervezete.

Az 1922. május 28-i választásról a Népszava július 7-i száma országos körképet adott. Budakalászról a következőt írta: .................. a választási elnök azt rendelte el, hogy először csak az egységes pártiak [kormánypárt, a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja, KNEP] szavazhatnak. A szocialisták rendületlenül ott álltak az izzó melegben a szavazóhelyiség előtt és várták, amíg rájuk kerül a sor. 11 órától kezdve... [az elnök] ímmel-ámmal vezette a választást és délután 4 órakor, amikor még legalább 300 ember állt a szavazóhelyiség előtt reggel óta, berekesztette a választást és azt mondta a szocialista választóknak, hogy majd öt év múlva szavazhatnak." Bárhogy is történt a választás, Budakalászon Gonda Béla 324, a kormánypárti Almássy László 266 voksot kapott. (A pomázi választókerület összesített eredményeként Almássy nyerte meg a választást 3608 szavazattal, Gonda 2794 szavazatot kapott.) A Főispáni bizalmas iratok tanúsága szerint (126/1926. PML) a következő, 1926os választás előtt a hatóságok óvatosságból javaslatot tettek a „nem megfelelően működő" budakalászi csendőrőrs kicserélésére.

Az 1920-as évek második felében Kovács Gábor szervezett munkás a budakalászi vasasok körében fejtett ki baloldali mozgalmi tevékenységet, melyről a csendőrség politikai nyomozó osztálya 1928-ban megállapította, hogy az „sejtrendszer alapján" történik, de hogy „a szervezkedés kifejezetten szociáldemokrata vagy kommunista, azt nem tudjuk, de valószínűleg kommunista irányú, mert a szociáldemokrácia nem így dolgozik" A belügyminisztérium felhívására a pomázi főszolgabíró a továbbiakban szigorú megfigyelés alatt tartotta Kovács Gábort.

Az 1920-as, 30-as években a Pilisben a természet adta lehetőségeket kihasználva otthont találtak a fővárosi és környékbeli ellenzéki mozgalom újszerű formái, a természetbarátok, a különféle kulturális- és sportszövetségek szervezetei. Budakalász környéke állandó kiránduló helyévé vált a Stromfeld Aurél vezette kis csoportoknak is. „[1927] május 23-án egy névtelen feljelentő a Pomáz és Csobánka közötti Oszoly erdőben ötven tagú ifjúsági csoport mozgását észlelte. Ezek később előadást hallgattak, »erősen megtapsolták, majd a munkás Internacionálét is énekelték.«" (Dunakanyar, 1987/1. sz. 62. old.)

Részlet a pomázi járási főszolgabíró 1927. május 27-én kelt jelentéséből: „Az ún. Nagykevély hegyen körülbelül 150 kiránduló volt, többnyire a fővárosból, polgári egyének, turisták, bányamunkások stb. S ott Stromfeld Aurél volt vörösparancsnok és Rődinger tartottak beszédet a munkásmozgalomról." (Főispáni bizalmas iratok, 40/1927. PML.)

A baloldali természetbarátok az 1920-as évek közepén Stromfeld Aurél javaslatára saját menedékházat építettek Kevélynyergen. Hétvégeken munkatúrákat szerveztek, részjegyek vásárlásával támogatták az építkezést. Sok munkanélküli hét közben is kint dolgozott. A kevélynyergi turistaház felavatása 1928. május 27-én tömegdemonstrációvá szélesedett. Egy jelentés szerint az avatás előtti napokban már több százan táboroztak a környéken, az avatás napján pedig több mint négyezer természetbarát jelent meg, a különféle budapesti szakszervezetek képviselői is nagy számban részt vettek az avatáson.

A kevélynyergi turistaház látogatói általában óvakodtak a nyílt politikai rendezvényektől, a környék viszont ideális terep volt az illegális mozgalom számára is. „A nagykevélynyergi turistaház környékén talált kommunista röpiratot az arra vonatkozó csendőri jelentéssel együtt tisztelettel felterjesztem" - olvasható például Pest megye alispánjának a belügyminiszterhez címzett, 1930. május 4-én kelt jelentésében. Egy 1932. március 21-i jelentés arról tájékoztatja a Belügyminisztériumot, hogy a pomázi járás hegyeiben fővárosi kommunisták gyűléseztek, de a nyomozók nem tudták megközelíteni őket.

A menedékház körül zajló legális és illegális baloldali mozgalom nyilván nem volt ismeretlen a budakalászi lakosok előtt. Az 1929-33-as gazdasági világválság idején a munkásság különösen fogékony volt a szocialista eszmék iránt, - 1930-ban például száz munkanélkülit regisztráltak Budakalászon. (Főispáni bizalmas iratok, 24/1930, PML.) 1933-ban több kommunista szervezkedést lepleztek le a pomázi járásban. A május 30-án indított nyomozás eredményéről így számolt be a csendőrségi jelentés: „A budakalászi kommunista szervezkedés irányítója Garai János kereskedelmi akadémiai hallgató volt, aki gyakran járt Budapestre, ahol kommunista gyanús megbeszéléseken vett részt. Állandó, hónapokon át tartó megfigyelés eredményezte azt, hogy a politikai osztálynak sikerült az egyetemi és főiskolai hallgatók körében keletkezett kommunista szervezkedést leleplezni, azt csírájában elfojtani, s résztvevőit a bíróság elé állítani."

Egy kimutatás szerint Budakalászon 1930-ban 8, 1933-ban 22 baloldali - többnyire szociáldemokrata -, a közrendre veszélyes személyt tartottak nyilván a hatóságok. (Főispáni bizalmas iratok, 3/1930. PML.) A helyi SZDP csoportból 1933-ban 18 tag kivált és az akkoriban induló fasiszta mozgalomhoz csatlakozott. A budakalászi nyilas szervezkedés hamarosan elszigetelődött, a szociáldemokraták szervezete viszont megerősödött, amiben nagy szerepe volt a Klinger gyárban szervezett nagyszabású sztrájknak.

A Szentendre-környék legnagyobb bérharca

A több mint ötszáz helyi és környékbeli munkást - többnyire nőt foglalkoztató gyárban 1932. szeptember 7-én volt az első ismert bérmozgalom, amikor 80 szövőnő megbízottja fizetésemelést kért az igazgatótól, aki válaszul elbocsátotta a gyár valamennyi munkását és leállította a termelést. Két nap múlva a csendőrség a következő jelentést küldte a főszolgabírónak: „A mai napon 6 órakor a klingergyári szövőmunkások önként munkába álltak, és a gyár teljes üzemmel megy. A munkások béremelést nem kaptak." (Pomázi járási főszolgabírói elnöki iratok, 3807/1932. PML) 1934 januárjában a posztógyár és a Klingergyár környékén általános textilipari sztrájkra szólító röpiratokat találtak, melyek azonban hatástalanok maradtak a munkásokra.

A Klinger-gyár dolgozóinak szűkös, de biztos megélhetését 1936ban a hírhedt bedó rendszer tervezett bevezetése fenyegette. (Bedeaux francia mérnök közgazdász 1916-ban dolgozta ki ezt a rendkívül magas munkaintenzitást követelő bérezési rendszert, melynek alapja az egy perc alatt mért teljesítmény, s ennek hatvanszorosa az egy órai norma. Magyarországon a gazdasági válság éveiben kezdték alkalmazni.) A gyár dolgozóinak a bedó-rendszer bevezetése ellen megindult sztrájkmozgalmát szemléletesen mutatják be a korabeli csendőrségi Jelentések, melyek nemcsak a sztrájk eseményeiről adnak képet, hanem a hatóságok, a csendőrség, a Szociáldemokrata Párt és a szakszervezet tevékenységéről is. Ezért idézünk belőlük részletesen, s azért is, mert a Szentendre vonzáskörzetéhez tartozó települések esetében ez a munkásmegmozdulás szolgál a legtöbb általános tanulsággal.

„A budakalászi Klinger-féle textilgyár 550 munkása f. hó 9-én reggel 8 órakor sztrájkba lépett. (...) 9-én még úgy látszott, hogy 10-én reggelre megegyezés fog létrejönni. Ez azonban nem következet be, sőt a munkásság képviselői most már mereven kijelentették, hogy mindaddig, míg a bedót végleg meg nem szünteti a gyár igazgatósága, a munkát nem folytatják. (...) Rendzavarás ezideig nem történt, a sztrájkolok hangulata nyugodt." (1936. március 13.)

„A budakalászi Klinger Textilgyár munkásainak sztrájkja f. hó 13-án véget ért. Az üzemvezetőség tovább folytatja a munkaidő-méréseket, s ennek befejezése után kíván dönteni a bedó-rendszer bevezetése tárgyában. A lezajlott sztrájknak egyelőre a Szociáldemokrata Párt élvezi az eredményét. Ugyanis ez ideig a gyár alkalmazottai szervezetlen munkások voltak, míg most e pár napos sztrájk után az üzem 530 alkalmazottja közül mintegy 280-300 főt sikerült a szociáldemokrata agitátoroknak pártjuk részére megnyerni, s nyomban meg is alakították Budakalászon a Textilipari Munkások és Munkásnők Szakszervezetének helyi csoportját." (1936. március 20.)

„A budakalászi őrs ma reggel jelenti, hogy 8 óra 30 perckor a budakalászi KI inger-gyárban alkalmazott 550 munkás kétharmad része a munkát beszüntette és az udvaron kiáltozva követelték, hogy a még dolgozó munkások is hagyják abba a munkát. Az őrs nyomban járőrt vezényelt a helyszínre, 340-400 sztrájkoló munkás a járőr megjelenésére szétoszlott és lakásába tért. 150-200 munkás tovább dolgozik. A hangulat nyugodt." (1936. március 27.)

„A gyár vezetősége március 27-én kijelentette, hogy a munkából kilépett sztrájkoló munkásokat március 28-án kifizeti, s munkakönyveit kiadja. Március 28-án mintegy 150 munkás a fizetését felvette, de munkakönyveiket 4 nő kivételével visszahagyták. A fizetés színhelyén jelen lévő Pfeifer József szociáldemokrata megbízott felhívására a fizetésüket felvevő munkások beléptek a Szociáldemokrata Pártba, s 40-50 filléres tagsági díjukat nyomban be is fizették. (...) Bizalmas értesülések szerint a sztrájk előidézésében állítólag a gyár vezetősége is közreműködött. Ugyanis f. évben jár le a gyárnak a 15 éves adókedvezménye s az üzem vezetősége ezt a sztrájkot akarja felhasználni újabb kedvezmények elérésére. A munkások sztrájkhangulatának szítói és ébren tartói között kommunista gyanúra mutató jelenség is észlelhető. Ez ügyben a felderítés folyamatban." (1936. április 3.)

„A mérnökök elhatározták, hogy ha másként nem megy, úgy vidéki munkásokat szerződtetnek, de a bedót mégis bevezetik. Ezek után alig remélhető belátható időn belül a sztrájk megszűnése. (...) Folyó hó 14én reggel mintegy 300 főnyi sztrájkoló munkás a budakalászi HÉV-megállónál a gyár felé vezető utakat elállta, mert arról értesültek, hogy a 8.15-kor érkező vonattal a bedómérnök 200 munkást szállít Budakalászra. A vonat megérkezése után az egyedül érkező mérnök látva a munkások nagy tömegét, futásnak eredt, mire a munkások kövekkel megdobálták. (...) A munkásság azt beszélte, hogy ha csendőrök érkeznek, azokat is megdobálják. Az őrs megerősítése érdekében az intézkedés megtörtént. F. hó 15-re a sztrájkoló munkások gyűlés tartására engedélyt kértek. A gyűlést a pomázi járás főszolgabírója engedélyezte. (...) Hír szerint az üzem bécsi illetve prágai vezetősége szigorú utasítást adott az új igazgatónak, hogy minden áron vigye keresztül a bedó-rendszer bevezetését." (1936. április 17.)

„Az üzemben csupán azok a munkások dolgoznak, akiknek a gyártelepen van lakásuk, továbbá a mesterek és a tanoncok. Ezek száma mintegy 110 főre tehető. A sztrájkolok száma kb. 440 fő. Közben a mérnökök megkezdték a bedó-rendszerhez hasonló »K« munkarendszer bevezetésével kapcsolatos munkaidőméréseket. A hír szerint a munkásoknak mintegy 50%-a hajlandónak mutatkozik a munka azonnali megkezdésére, de a Szociáldemokrata Párt befolyása alatt ők is kitartanak a sztrájk mellett, annál is inkább, mert a sztrájkhangulat szítói és ébren tartói azt hangoztatják, hogy a többi textilgyárban már gyűjtenek a részükre, s ez után anyagi támogatást is remélhetnek. (...) A Szociáldemokrata Párt a sztrájkolókban a sztrájkhangulatot azzal is ébren tartani igyekszik, hogy a Klinger-gyár idegen vállalat, s a magyar hatóságok mégis eltűrik, hogy a »K« rendszer érdekében a gyárvállalat a legpiszkosabb eszközökkel dolgozzon." (1936. április 24.)

„A budakalászi Klinger textilgyári sztrájk április 29-én véget ért. Hír szerint a munkafelvétel alkalmával a gyár igazgatósága közölte a munkásokkal, hogy csak az esetben veszi fel őket munkára, ha a bevezetés alatt álló »K« munkarendszer mellett is hajlandók dolgozni. A munkások ezt megígérték s jelenleg 519 munkás dolgozik az üzemben, vagyis 29 fővel kevesebb, mint a sztrájk előtt. A felnőtt munkások 15-18 pengőt keresnek hetenként." (1936. május 15.)

A sztrájk tehát eredménytelen volt, a termelés zavartalanul folyt tovább. A munkások kevesebbet kerestek a »K« rendszer bevezetése óta, de....... elégedetlenségüket nem nyilvánítják, mert felnek, hogy elbocsátják őket. A gyár a szociáldemokrata érzelműeket már legnagyobb részben el is bocsátotta." (1936. szeptember 18.)

A másik budakalászi textilüzemben, a Budavidéki Posztógyárban a munkások lényegesen jobban kerestek, - havi 120-160 pengő volt a bérük. 1937 májusában mégis sztrájkba léptek, a 8 órás munkaidő bevezetésével kapcsolatos új munkakezdés időpontjában nem tudtak megegyezni a munkaadóval. Júliusban béremelés miatt sztrájkoltak. „Az egyeztető tárgyalások során a munkaadók a munkások bérkövetelését teljesítették, így július 29-én a gyár összes munkása munkába állt, s azóta a munka zavartalanul folyik." (1937. augusztus 6.)

A textilmunkásokkal szinte egy időben sztrájkoltak a kőbánya dolgozói. „A Budakalász határában lévő kőbányában foglalkoztatott kőfejtő és kőfaragó munkások május hó utolsó felében béremelési kérelemmel fordultak munkaadóikhoz. Kérték az eddigi 38-40 és 60 filléres órabérüknek 1 pengőre való felemelését. Kérelmüket a munkaadók elutasították, mire 150 főnyi kőfejtő és kőfaragó munkás május 26-án sztrájkba lépett." (1937. június 4.)

„A budakalászi kőipari munkások sztrájkja június l-jén megegyezéssel véget ért. A munkaadó a munkások szakképzettsége és teljesítőképessége szerint napi 8 órás munkaidő mellett 55, 60, 65 és 70 filléres órabéreket állapított meg a szakmunkások részére. A segédmunkások órabére pedig 35-40 fillér lesz. Túlórázásért, valamint a munkaszüneti napokon végzett munkálatokért 100 %-kal felemelt órabért kapnak a kőipari munkások." (1937. június 11.)

A következő években a helyi hatóságok az országos gyakorlathoz mérten is szigorúbban igyekeztek korlátozni a Kovács Gábor vezette SZDP szervezet működését. Illusztrációul két példa:

Részlet a budakalászi szociáldemokraták 1937. szeptember 26-i üléséről készült jelentésből: „Körülbelül 150-180 főnyi tömeg jelent meg, ami ott eseményszámba megy. A főjegyző mindent elkövetett, hogy a tömeget elvonja. Három ingyen autóval 120 embert elvittek Pilisszentivánra futballmeccsre. A fiatalok iparkodtak ezt a ritka alkalmat kihasználni és nagyon sok elvtársunk el is ment."

Az építők 1937. szeptember 11-re tervezett gyűlését a főszolgabíró nem engedélyezte. „Amennyiben a tilalom ellenére a gyűlést megtartani megkísérlik, úgy azt szükség esetén karhatalommal is akadályozzák meg és a rendeletem ellen vétőket hozzám jelentsék fel" - adta ki az utasítást a járási főszolgabíró a helyi hatóságnak.

1937-ben erőre kaptak a környéken Szálasi Ferenc hívei. A budakalászi szociáldemokraták antifasiszta propagandát kezdtek, különösen a nagyszámú német ajkú lakosság körében. Felhívták a figyelmet a nyilaskeresztes és más fajvédő szervezkedés veszélyeire, s arra, hogy a helybeli németeknek Magyarországhoz kell tartozniuk, nem pedig a hitleri Németországhoz. (Főispáni bizalmasiratok, 10/1937. PML)

1938 májusában megalakult a budakalászi nyilas párt. „Az 1938-as nyilas előretörés a pártszervezetünk taglétszámát megtizedelte, úgy, hogy 80-90 fizető tagról leapadtunk 20-25 fizető tagra. Ezt a számot a mai napig sikerült 50-55 tagra felszaporítanunk" - írta a budakalászi SZDP csoport vezetője a pártközpontba 1941. november 23-án. (Fejezetek és források Szentendre város és a szentendrei járás munkásmozgalmának történetéből. 1981. 93. old.)

Budakalász 1930-as évekbeli történetének - a helyi munkások politikai- és bérharcai mellett - fontos kultúrtörténeti emlékei is fennmaradtak. József Attila egyik Budakalász-környéki kirándulásáról is megemlékezik az irodalom. Magát a község nevét nem említi ugyan Vágó Márta itt következő hangulatos visszaemlékezése, csupán a Budakalász határában lévő Nagy-Kevély hegyről ír. Külön értéke az idézetnek, hogy a költő életében oly ritka derűs napok egyikét örökíti meg.

„Fölértünk a hegygerincre, lenéztünk a síkságra, Pilisborosjenő és Üröm falu piros cseréptetőire a zöld rónaságban. Látom magam előtt Attilát fönt a hegytetőn, a keskeny földnyelven, cingár alakját, az aránytalanul nagy, néha hatalmas gesztusokkal, kérő tenyerekkel. Törékeny, oldalgó mozdulatokkal közeledett a hegy pereméhez, kissé előrehajolva hunyorgott a fényben, szimatolva, mint egy kölyökkutya, szinte félve bámult a boldog, fényben fürdő, szabadra nyitott tájba. (...) Dalolni kezdett lefelé bandukolva a Kevély másik oldalán. Gyönyörűen énekelt, és nagyszerű értelmességgel ejtette a szövegeket is. »Ha én nálad lehetnék, a kertészed lehetnék, mindjárt meggyógyulnék.« és »Hosszu az asztal, keskeny az abrosz, rövid a vacsora « - ezek voltak a kedvenc nótái. »Erik a, érik a búzakalász« - énekelte Attila és futott lefelé, - egyszerre csak lent voltunk. A kis erdő szélén, az Ürömhegyi fennsíkon." (Vágó Márta: József Attila. 1978. 95-96.. old.)

Erdei Ferenc 1937-ben kiadott Futóhomok című szociográfiai írásában Budakalász és a környék másik arculatára találunk utalást: „Buda-vidék legfőbb külső lakótelepei a nyaralóhelyek. Kertes házak és villák. Ilyen nyaralótelepek ülik meg itt-ott a régi szőlőket. (Budakalász, Pomáz, Csobánka)."

A második világháború évei

A községre jellemző legfontosabb adatok Magyarország hadba lépésének évében, az 1941-es népszámlálás tükrében:

Népesség:                                   3259

ebből magyar:                             1566

német:                                       1407

szerb:                                          212

szlovák:                                         32

horvát:                                            6

egyéb:                                           36

Vallási megoszlás:

római katolikus:                            2751

görög katolikus:                               11

görögkeleti:                                   252

református:                                   141

evangélikus:                                    55

izraelita:                                          48

egyéb:                                              1

Iskolai végzettségre vonatkozó adatok: 4-5 osztályt végzett 570 személy, 6-7 osztályt 1507, 8 osztályt 272, 2-3 középiskolai osztályt 26, 4 középiskolai osztályt 60 fő, felsőfokú végzettsége 20 személynek (a lakosság 0,6 %-ának) van. Az analfabéták száma 133.

Foglalkozási statisztika:

 

keresők: népesség:
mezőgazdaság 292 558
ipar 921 1844
építőipar 56 128
közlekedés 68 168
kereskedelem 79 171
szolgáltatás 78 111
közszolgálat 56 120
egyéb 12 19
nyugdíjas 82 140
összesen: 1644 3259

Néhány adat a mezőgazdaságban foglalkoztatottakról: a 292 kereső személyből (az összes keresők 17,7%-a) 141 földnélküli (közülük 59 időszaki munkás), 24 fő 1 holdnál kisebb, 26 fő 1-3 hold közötti földterületen gazdálkodott.

Az ipari munkások magas létszámarányából (a keresők 56 %-a) következően a háborús években is rendszeresek voltak a budakalászi SZDP szervezet összejövetelei, melyekről a csendőrség rendszeresen készített helyzetjelentéseket. Néhány csendőrség által feljegyzett mondat a gyűléseken elhangzottakról: „A Szociáldemokrata Párt szervezkedése fokozottan szükséges, mert a háborúból a szocializmus kerül ki győztesként és ezért az uralomra fel kell készülniük." (1941. január 7.) „Minden szocialistának rokonszenvvel kell kísérnie a szovjet harcát. Segítségére úgy lehetnek, ha a munkásságot felvilágosítják és egy táborba tartják össze arra az időre, amikor a reakció ellen kell fellépniük." (1941. október 28.) A helyi SZDP szervezet egyik vezetőjét, Kovács Lajost 1942. áprilisában SAS behívóval Tápiósülyre rendelték, büntetőszázadba osztották, Ukrajnában halt meg. A másik budakalászi szociáldemokrata vezetőre, Kovács Gáborra 1942 szeptemberében hívta fel a Belügyminisztérium a Pest megyei főispán figyelmét:

„Felkérem Méltóságodat, utasítsa bizalmasan a pomázi járás főszolgabíróját, - miután ismételten befutott bizalmas jelentések szerint Kovács Gábor továbbra is rendszeresen tengelyellenes és szovjetbarát beállítottságú beszédeket tart - nevezettet mint »fecsegőt« helyezze rendőri felügyelet alá." Kovács Gábort 1942. novemberében rendőri felügyelet alá helyezték, ám a budakalászi főjegyző főszolgabíróhoz küldött, 1943. februárjában kelt irata szerint hárman még „...ugyancsak érettek az internálásra, de legalábbis rendőri felügyelet alá helyezésre." (Főispáni bizalmas iratok, 23/1943. PML)

A háborúellenes hangulatnak azonban a csendőrség intézkedései sem vetettek véget. 1943 áprilisában például a nyomozók a következő, budakalásziaktól származó megjegyzésről tettek jelentést: „Nem engedem a fiam Sztálin ellen harcolni. Akik Sztálin ellen harcolnak, azok mind nemzetközi csirkefogók. Majd szól még a Sztálin-orgona Budakalászon!" (Fejezetek és források Szentendre város és a szentendrei járás munkásmozgalmának történetéből, 1981. 93-96. old.)

* * *

A falu 1944-es történetének egy momentumára Kertész Imre Sorstalanság című Nobel-díjas regényében a következő utalást találjuk: a Csepel szigetre tartó autóbuszról leszállított fővárosi zsidók Auschwitzba szállításának egyik stációja Budakalász volt.

„Aztán a csendőrök mindnyájunkat kivittek a kaszárnyából, s itt először külön villamos-szerelvénybe gyömöszöltek, a Duna-part egy pontján hajóra raktak át, majd kikötés után végül egy útszakaszon még gyalogszerrel hoztak tovább - s így kerültem voltaképp a téglagyárba, pontosabban, amint erről már a helyszínen értesültem, a »Budakalászi Téglagyárba«. (...)* (*A téglagyár közigazgatásilag Békásmegyerhez tartozott. - a szerk.)

A téglagyárnak minden zugát máris dugig találtuk emberekkel. Egyképpen láttam köztük férfiakat meg nőket, minden korú gyereket és megszámlálhatatlan öreget, mind a két nemből. Bárhová léptem, takarókba, hátizsákokba, mindenféle bőröndökbe, batyukba, motyókba botlottam. (...) Ehhez járult még hozzá a tétlenkedés, a veszteglés ostoba érzése, no meg az unalom; az öt napból, amit itt töltöttem, ezért is nem emlékszem külön-külön egyikre sem (...)

- Hát menni kell, nem? - S amilyen egyszerűnek, végső soron épp oly igaznak is éreztem ezt az észrevételt.

Másnap már kora reggel utunkra bocsátottak. A vonat, ragyogó nyáridőben, a kapu elől, a helyi érdekű vasút vágányáról indult útnak - afféle teherszerelvény, csupa téglavörös, zárt tetejű és ajtajú kocsikkal. Idebenn mi hatvanan, a csomagok, no meg a karszalagos emberek útra való rakománya. (...) Aztán ránk csukták a tolóajtót, s odakint kopácsoltak is valamit rajta, majd jeladások, sípolás, vasutas munka, zökkenés: elindultunk." (Hatodik kiadás, 80-81., 76-77., 91. old.)

* * *

A háború utolsó hónapjaiban a budakalászi lakosság egyre szélesebb rétegei szabotálták a felsőbb intézkedéseket:

„A német »szövetségesek« el akarnak hurcolni mindent a [Klinger] gyárból. A nyílt ellenállás lehetetlen. Hát akkor nem nyíltan kell menteni mindent, ami menthető. A munkásság meg is teszi, ami tőle telik. Számtalan rejtekhelye van a gyárnak, ezeket mind megtöltik nyersanyaggal, hogy a német el ne vigye. Érdemes is volt! A front átvonulása után [1944. december 25.] alig múlik el néhány nap, már meg is indul a gyár 1945 januárjában, amikor alig pár kilométerre a gyártól Buda alatt még javában dörögnek az ágyúk.

Azonban korai az öröm. Alig hogy szovjet segítséggel megindul a gyár, máris újabb veszély tör rá: 1945. február 9-én a Duna jeges árja fenyeget pusztulással épületet, gépeket, anyagot. A munkásság megint bebizonyítja, hogy ember a gáton. Négy héten át harcol a vízzel; úgy, hogy lényeges kár sehol sem keletkezett. Sikerült mindent megmenteni!" (Kátai Ferenc- Megszólalnak a kövek - Mericske Rezső helytörténész tanár gyűjtése alapján, 1994. 79. old.)

A háború után

A falu második világháború utáni életének sorsdöntő eseménye volt a németek kitelepítése, amely az 194l-es népszámlálási adatok szerint a helybeli lakosság 43%-át (1407 személy) érintette. A ténylegesen kitelepítésre ítéltek számáról nincsenek pontos feljegyzések, 1000-1100 között lehettek. Trendi Ferenc - akkor még budakalászi kisgyerek - így emlékezett vissza 1946. február 22-re, az indulás napjára:

„A nap folyamán a mi házunk előtt is megállt egy lovas kocsi, és felszólítottak bennünket, rakjuk fel csomagjainkat. A megengedett kis mennyiség miatt az rövid idő alatt megtörtént. A szomszédoktól hamar elbúcsúzva, a kocsit kísérve mentünk az alsó állomásra, ahol egy mellékvágányon állt a vonatunk. Számos vagon már meg volt rakodva. A részünkre kijelölt kocsiba anyámon, Margit nővéremen és rajtam kívül a férjes Kató nővérem a lányával, anyám három húga a gyerekekkel és néhány ismerős család került. Összesen 31 személy, ebből 3 kisgyerek. A ládák, zsákok és batyuk berakása után mi, gyerekek még a sínek mellett szaladgáltunk, míg a szerelvény teljesen meg nem telt." Az óbudai és esztergomi veszteglés után „Hegyeshalomig ment tovább a vonat, a vasárnapra virradó éjszakát ott töltöttük. Mivel nem volt pap a vonaton és templomba sem mehettünk el, a sínek mentén improvizáltunk egy istentiszteletet. Az emberek német és magyar egyházi énekeket énekeltek zenekísérettel. Az egész a magyar himnusz éneklésével végződött. Itt Hegyeshalmon vesztettük el az első emberünket. Egy idős bácsi halt meg, ha jól emlékszem, Lang Feri bácsi. Feltehetően Hegyeshalomban temették el. Az éjszaka folyamán a vonat elhagyta Magyarországot és bennünket megfosztottak magyar állampolgárságunktól. (...) A német határon szerdán, Freilassingnál haladtunk át. Ezt a közeli Pidingben egy napos tartózkodás követte, ahol a vöröskereszttől meleg ételt kaptunk. Az előírt tetűtlenítés abból állt, hogy fehér port szórtak ruházatunkba. E napon nagyon hideg volt, de szépen sütött a nap, és kilátásunk volt a hóval fedett hegyekre. A további úton München pályaudvarán ismét meleg ételt kaptunk. Itt tudtuk meg, hogy célpályaudvarunk a Stuttgart környéki Waiblingen lesz." (Részlet Trendi Ferencnek a Kalász újság 1996. február 15-i számában megjelent írásából.)

A község 1956-os eseményeiről kevés adat maradt fenn. „Október 28-án történt meg a szovjet emlékmű ledöntése, teljes lerombolása. November 10-én Téglási András (Arad, 1934. aug. 1.) szentendrei tiszti iskolás a község határában két társával lepihent. A kb. 700 méterre lévő orosz katonák - látva a tiszti iskolások fegyvereit - robbanólövedékkel (dum-dum golyóval) odalőttek, minek következtében Téglási András a helyszínen meghalt." (Böőr László: Adatok az 56-os forradalom Pest megyei történetéhez 1997.) A nemzeti bizottság helyi elnöke Csermely Zoltán, a rádiónál dolgozó zenész, a nemzetőr parancsnok Simon Gyula, később nyugatra emigrált gépkocsivezető volt.

Budakalász második világháború utáni életét alapvetően meghatározta a főváros közelségéből adódó agglomerációs jelleg, a lakosság lélekszámának gyors növekedése és a Duna, a Pilis hegység, a bányatavak (Omszk tó) közelségéből adódó üdülő jelleg.

íróink, költőink közül Szentistvántelepen született 1943-ban Kulin Ferenc. (Szentistvántelep akkor még Pomázhoz tartozott, 1950-ben csatolták közigazgatásilag Budakalászhoz.) Műveinek keltezésében máig szerepel a Szentistvántelep helységnév.

Budakalászhoz kötődik még Eörsi István, akinek a Luppa-szigeten van nyaralója. Luppaszigeti improvizációk címmel versciklusa is megjelent Jönnek a bájos tények (1983.) című kötetében.

 

Irodalom

Sin Edit

 

  
Előző fejezet Következő fejezet