Előző fejezet Következő fejezet

Bognár Zalán

MALENKIJ ROBOT

avagy a polgári lakosság tömeges elhurcolása Magyarországról szovjetunióbeli kényszermunkára

1944/45-ben, különös tekintettel a németként deportáltakra

 

A második világháború jellegében egészen más volt, mint a korábbi. Az első világháborúval ellentétben a harcok nem a politikai határok közelében értek véget, hanem a berlini bunkerig, vagyis az ellenség teljes vereségéig folytak. A totális háború jegyében lezajló világháborúban a saját eszme- és társadalmi rendszerük kizárólagosságát hirdető, totális diktatúrák, mint a nemzeti szocialista Németország és a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége, már nemcsak az ellenséges haderővel szemben léptek fel fegyveresen, hanem a polgári lakosság ellen is tömeges megtorló intézkedéseket hajtottak végre, sőt a Szovjetunió még a saját társadalmi csoportjain, népein, etnikumain is (kulákok, Volga menti németek, csecsenek, karacsajok, kalmükök, ingusok, balkárok, krími tatárok stb.).1 Ebből adódóan a második világháborúban - ellentétben a korábbi háborúkkal - több volt a polgári halálos áldozat, mint a harci cselekményekben elesett katonák száma. S az önmagát felszabadítónak aposztrofáló Szovjetunió által elfoglalt, úgymond „felszabadított" területeken százezrek és milliók számára nem a béke, a szabadság, hanem a szülőföldjükről való elűzetés és elhurcolás, a kényszermunka, a rabság, a megalázottság időszaka következett.

A Szovjetunió a megszállásnak nemcsak az anyagi, de az emberi árát is megkövetelte. A korabeli Magyarországon fogságba vetett polgári személyek nagy részét hadifogolyként, míg kisebb részüket internáltként hurcolták el a szovjet fegyveres szervek. Az orosz levéltárakból előkerült dokumentumok is azt igazolják, hogy a civil foglyok megnevezése, hogy azok hadifoglyok, internáltak vagy csak egyszerűen letartóztatottak, az mindig a felsőbb szervek parancsaitól függött. így például a 2. Ukrán Front parancsnoka, Malinovszkij marsall által Budapest ostroma során összeszedett civilek egy részét - 12933 főt - hadifoglyokból átsorolták az internáltak nyilvántartásába.2 A hadifoglyok és internáltak közti különbség értelmezésében fennálló zavart a hadifoglyokról szóló, a Szovjetunió Népbiztosainak Tanácsa által 1941. július l-jén jóváhagyott, 1798-800. T. (Titkos!) számú határozata is elősegítette, amely szerint: „Hadifoglyoknak minősülnek: a) a Szovjetunióval hadiállapotban lévő államok fegyveres erejéhez tartozó mindazon személyek, akik katonai tevékenység során estek fogságba, továbbá ezen országoknak a Szovjetunió területére internált polgári személyei." [kiemelés - B. Z.]3 És valóban, a foglyok Magyarországra való hazaszállításánál már nem történt semmiféle elkülönítés a hadifoglyok és az internáltak között.

Az őket hazaszállító szerelvények egységesen, mint hadifogoly-szállítmányok érkeztek haza, és mintha a magyarországi hivatalok számára is ez az utasítás lett volna érvényben, az internáltként elhurcolt polgári lakosokról is csak mint hadifoglyokról tettek említést, s a szovjetek által uralt Magyarországon az internáltak ügye csak a hadifogolykérdés keretében volt említhető. E kétféle fogság összekeverése, összemosása miatt is nehéz a kutatónak a korabeli dokumentumokból kibogozni, hogy egyik-másik dokumentumban melyikről van szó. De vajon milyen tényezők álltak a polgári lakosság tömeges elhurcolásának a hátterében, és mennyi lehetett a számuk?

Először is, a Szovjetuniónak óriási volt a munkaerő-szükséglete, hiszen a harcok alatt lerombolt európai országrész újjáépítése is hatalmas mennyiségű munkaerőt igényelt. Ugyanakkor a Szovjetuniónak a második világháború folyamán hatalmas, a legújabb kutatások szerint 27-30 millió fő volt az embervesztesége. Ezen túlmenően a világ legnagyobb létszámú hadseregét tartotta fenn, amely 1945 elején 7,1 millió, majd 1945 közepén már 11,3 millió fős volt.4 Tehát rendkívül nagy munkaerőhiányban szenvedett a szovjet birodalom. A foglyok pedig tömeges és ingyenes munkaerőt jelentettek. Az nem számított, hogy a hadifogoly, 111. deportált gyakorlatilag rabszolga-munkaerő alapvetően nem hatékony. A sztálini diktatúrának ekkorra már nagy tapasztalata volt az ilyen típusú, azaz a kényszermunkaerő alkalmazásában, hiszen ekkorra már több millió szovjet állampolgár kényszerült megismerni a Gulag-lágerek poklát. E munkaerő immár külföldről történő beszerzéséhez szolgált ideológiai alapul a kollektív bűnösség elve, amelyet ugyan a magyarokkal szemben a sztálini vezetés hivatalosan tagadott, de a gyakorlatban mindig is alkalmazott.

Sztálin már az 1943. március 23-án Edennel, a brit külügyminiszterrel folytatott megbeszélésén leszögezte: „Magyarországot meg kell büntetni."5 Néhány hónappal később a brit diplomácia megkeresésére Molotov külügyi népbiztos 1943. június 7-i válaszában a következőket írta: „A szovjet kormány úgy véli, hogy azért a fegyveres segítségért, melyet Magyarország Németországnak nyújtott ... a felelősséget nemcsak a magyar kormánynak kell viselnie, hanem kisebb vagy nagyobb mértékben a magyar népnek is."6 Mindezeken túl a korabeli, revideált Magyarországról történő elhurcolásoknál még három további ok, illetve indok jutott kifejezésre, érhető tetten. Ezek alapján a tömegesen elhurcolt polgári személyek alapvetően három csoportba sorolhatók:

  1. a hadifogoly létszám-kiegészítés,
  2. az etnikai tisztogatás,
  3. a németként való internálás.

1. A hadifogoly létszám-kiegészítéseknek kétféle indítéka volt. Az egyik egy legfelsőbb szintű utasításból eredő, hivatalos, a másik helyi szintű, szubjektív döntés volt.

A rendelkezésre álló dokumentumokból egy legfelsőbb szintű döntés körvonalai rajzolódnak ki, amely alapján a szovjet fegyveres szerveknek az egész ország területén össze kellett szedni és hadifogságba vetni azokat a férfiakat, akik 1941-től katonai szolgálatot teljesítettek. A fogságba ejtett szovjet katonák is azt vallották, hogy mindazokat a férfiakat összeszedik, akik 1941 óta katonák voltak. E tekintetben Budapest szovjet városparancsnoka, Csernyisov nem köntörfalazott, hanem Hátszeghi (Hatz) Ottó ezredesnek, a budapesti összekötő tisztnek nyíltan kijelentette, hogy azok, „akik 1941 óta katonai szolgálatot teljesítettek, jelentkezésre lesznek felszólítva, s azután fogolytáborba kerülnek. "7 Ezt látszik igazolni több levéltári dokumentum is. Kenderesen például „a község tolmácsa dobszó által kihirdette, hogy, akik 1941. év óta katonai szolgálatot teljesítettek, jelentkezzenek a legszigorúbb büntetés terhe mellett, 2 napi élelemmel a községháznál. A felhívásra több mint 120 ember jelentkezett. Ezek az emberek mind civilek voltak, és már több hónapja nem teljesítettek katonai szolgálatot. Több olyan ember is van közöttük, akit nem a jelentkezésre vittek el, hanem a lakásról és a malomból szedtek össze és vittek el" - derül ki a község elöljáróinak kérvényéből.8 Budapesten, Kelenföldön - a külügyminisztériumhoz érkezett egyik értesítés szerint

-  „Január 7-én az egész lakótelepet kiürítették Budafokra, tolmács útján megkérdezték: ki volt katona 1941 és 1944 között, akik jelentkeztek, azokat elvitték."9 De ugyanezzel az indokkal vitték el a férfiakat Lőrinciből10 és az ország sok más településéről is.

Ugyanakkor a végrehajtás nem egyforma szempontok szerint történt. Az nem számított, hogy - egészségügyi, családi vagy más indokok alapján

-  leszerelték már őket, vagy hogy az életüket kockáztatva szöktek meg az alakulatuktól, nem akarva folytatni az értelmetlen harcot. Az sem számított, hogy ezek közül a legtöbben nem is szolgáltak a Szovjetunió területén. Csak egy dolog volt a fontos, hogy legyen indokuk minél több munkaerőt a Szovjetunióba vinni az országuk újjáépítéséhez.

A hadifogolylétszám-kiegészítéseket a legkülönbözőbb módon, a legkülönfélébb megtévesztéssel hajtották végre. Szombathelyen a főjegyző általi hirdetményben közölték, hogy a városban tartózkodó katonaviselt személyek jelentkezzenek karhatalmi szolgálatra az új, demokratikus hadseregbe.11 Másutt azt doboltatták ki, hogy aki kincstári ruházattal rendelkezik, azt le kell adnia.12 A felhívásnak eleget tevőket fegyveres őrök kísérték a legközelebbi hadifogoly-gyűjtőtáborba, mint hadifoglyokat. Volt, ahol - mint például Borsodivánkán - az összes katonaviselt férfit összehivatta az NKVD helyi parancsnoka és fogságba vetette őket.13 De nemcsak katonakorúakat vittek el!

A szigetvári orosz biztonsági szervek rendelkezése alapján Baranya vármegye nyugati részében összeszedték a 14-50 év közötti katonaviselt és leventekiképzést nyert fiú-férfi lakosságot is.14 Fontos itt megemlíteni, hogy Magyarországon, mivel az első világháborút lezáró trianoni békediktátum megtiltotta az általános hadkötelezettséget, és csak 35 ezres zsoldos hadsereget engedélyezett, ezért a fiúknak már az 1921. évi LIII. tc. alapján 12 éves kortól 21 éves korig - vagyis a katonaköteleskor eléréséig - részt kellett venniük a leventekiképzésben, ahol fizikai és elméleti felkészítésben részesültek. A dunántúli (hadi)fogolytáborokat is a környékbeli lakosságból töltötték fel. Vas vármegye főispánja május 8-i levelében a következőket írta a külügyminiszternek: „Jelentem, hogy a vármegye területén több koncentrációs tábort létesítettek még a bevonuló orosz egységek. A táborok felállítása és megtöltése ugyanolyan módon történt, mint az ország többi részében.

Egész falvak lakosságát gyűjtötték össze munkára való kirendelés címén, akik jelenleg 3-4 hete a táborokban tartózkodnak. Az ott lévők hozzátartozói közlik, hogy a legutóbbi időben több leplombált szerelvény indult el keleti irányba ezekből a táborokból."15 Ugyanezt olvashatjuk Körmend jegyzőjének a jelentéséből is, miszerint: „1945. április 7-én Őrimagyarosd községben az orosz katonai parancsnokság rendelete értelmében a 20-40 éves férfiakat összeszedték munkavégzés címén, majd őket először a jánosházai, majd az intapusztai fogolytáborba vitték.16 Az ivánci körjegyzőségben minden 16-45 éves férfinak kellett jelentkeznie 5 napi élelemmel és 2 rend fehérneművel a községházán.17 A legtöbb helyen vagy főbelövés terhe mellett kellett a lakosoknak jelentkezniük, vagy pedig a jelentkezésük elmulasztása esetén családjuk elleni megtorló intézkedéseket tettek kilátásba.

A helyi szintű döntéseknél, elhurcolásoknál a szovjet magasabb egységek, a front-, a hadsereg-, a hadtest- vagy a hadosztályparancsnokok voltak a felelősek, akik a feletteseik által kitűzött hadműveleti célok elérésének késését általában az ellenséges erők magas létszámával magyarázták, illetve a nagyobb mennyiségű hadifogoly nagyobb dicsőséget is jelentett. A front átvonulásával tehát az ország egész területéről szedték össze a civileket és vitték hadifogságba. Így például Nyíregyházáról és környékéről is tömegesen vitték el a férfilakosságot.

Az történt ugyanis, hogy Malinovszkíj marsall, a 2. Ukrán Front parancsnoka utasította Plijev tábornokot, hogy csapataival október 21-ig érje el a Tiszát a Csap-Tokaj vonalon, s ezzel vágja el az Észak-Erdélyben harcoló 2. magyar és 8. német hadsereg visszavonulásának az útját. A parancsot a tábornoknak nem sikerült végrehajtania. Bár Nyíregyházát október 21-én elfoglalták csapatai, de onnan a német-magyar erők - amelyek jelentős része Hajdúnánás felől támadott - nem sokkal később kiverték. A lakosság bár szeretett volna túljutni a háborún, mégis a Nyíregyházán és környékén történt szovjet kegyetlenkedések miatt a lakosság felszabadítóként fogadta a főként német alakulatokból álló csapatokat. „Az utcán rengeteg ember, csaknem mindegyik sír, ölelik, csókolják a német katonákat. A meghatottságtól alig tudok írni. Meglett emberek, felnőtt férfiak, asszonyok, lányok könnyekkel a szemükben a felszabadultság néma meghatottságával. Köszöntik az előregördülő páncélkocsikat és autókat. A gyalogosok, autók, páncélosok mind-mind fel vannak virágozva. Nem tudom, honnan került elő ilyen hirtelen ennyi őszirózsa" - írta az egyik nyíregyházi lakos a naplójában.18 A német 96. gyaloghadosztály és a 3. hegyi hadosztály jegyzőkönyveiből kiderül, hogy „a Plijev-csoport katonái néhány nap alatt megerőszakolások, kivégzések és rablások sorozatát követték el."

Egy tábornok is részt vett a nők megbecstelenítésében, s „a legfiatalabb áldozatok nem voltak idősebbek hétévesnél. Előfordult, hogy a férj vagy más civilek szeme láttára egymás után tíz-tizenöt katona erőszakolt meg egy nőt. Nagykállóban a kozákok az ottani elmegyógyintézet összes ápoltját megerőszakolták." A településeket visszafoglaló német és magyar katonáknak erős fegyveres kíséretet kellett adniuk a szovjet hadifoglyok mellé, hogy megakadályozzák, hogy a feldühödött lakosság agyonverje őket.19 Nyíregyházát a szovjet csapatok csak 10 nappal később, október 31-én tudták visszafoglalni. A kései visszafoglalás, a hadműveleti kudarc árát - vagyis azt, hogy az Észak-Erdélyben harcoló 2. magyar és 8. német hadsereget nem sikerült bekeríteni és megsemmisíteni - ismét a helyi lakossággal fizettették meg. Nyíregyházáról mintegy 2300 embert hurcoltak el többnyire otthonaikból,20 akik között 255 vasutas is volt, ő a megrongálódott vasúti pályatest helyreállítására mentek.21 Hajdúnánáson az éjszaka kellős közepén rángatták ki az ágyukból a férfilakosságot, és hurcolták el.22 Mégis a budapesti csata okán történt elhurcolások minden addigi és utána következő elhurcolások méretét meghaladta. Valószínűsíthető, hogy az ilyen nagymértékű tömeges elhurcolások mögött legfőbb indítékként Malinovszkij marsall önigazoló mesterkedése rejlik. Sztálin ugyanis siettette Budapest elfoglalását.

Azt akarta, hogy a szovjet csapatok menetből foglalják el a magyar fővárost. Az Attila-vonallal megerősített „Budapest-erőd" ostroma azonban igencsak elhúzódva, 51 napig tartott, és csak február 13-án sikerült elfoglalni a magyar fővárost. (Zárójelben hadd jegyezzem meg, hogy az I. világháborúban győztes nagyhatalom, Franciaország csak 43 napig volt képes ellenállni a náci Németország haderejének!) Az ostrom elhúzódása annál is kellemetlenebb volt Malinovszkij számára, mivel a Zsukov marsall által vezetett I. Belorusz Front páncélos ékei ekkorra már 60 km-re közelítették meg Berlint. Moszkvában pedig nem értették, hogy mi az oka az ostrom elhúzódásának, és egyre türelmetlenebbek lettek. Rákosi visszaemlékezésében így ír erről: „Budapest be volt kerítve, s szovjet ismerőseim egyre türelmetlenebbül kérdezték tőlem, hogy tulajdonképpen hány blokk van Budapesten?

(A szovjet hadsereg jelentéseiben naponta megemlítették, hogy hány háztömböt - blokkot foglaltak el a németektől.)23 Kénytelen voltam megvallani, hogy erről nekem sincs fogalmam, de türelmetlenségükben én is osztozom. "24 Malinovszkij a megtorlástól való félelmében a főváros bevételének az elhúzódását az ellenséges német-magyar erők nagy számával magyarázta. Korábbi jelentéseiben 180-200 ezer fős ellenséges haderőről számolt be.25 Ezzel szemben a Budapesten körülzárt német-magyar védősereg mintegy 79 000 fő volt,26 vagyis - a marsall által megadott létszámadatoknak még a felét sem érte el.27 Mindenesetre a győztesnek az ostrom utáni elszámolásnál komoly problémát okozott a valóságos és a fiktív létszámadatok közti hatalmas különbség. A tábornoknak ugyanis a hadifoglyokat át kellett adni az NKVD Hadifogoly- és Internáltügyi Főparancsnokságának (GUPVI), illetve eljuttatnia ennek hadseregbeli fogadópontjaihoz.28 Malinovszkij a hiányzó fogolymennyiséget Budapest és az azt körülvevő agglomeráció polgári lakosságából pótolta.

A Szovjetunió Hadügyminisztériumának Levéltárában fellelt forrás szerint a budapesti csata folyamán az ellenséges német-magyar védősereg vesztesége összesen 188 ezer fő volt, akik közül mintegy 50 ezren meghaltak és 138 ezer főt fogságba ejtettek.29 Ugyanakkor a főváros védői közül - a harcok hevességét és a németek magas halálozási arányát ismerve - csak maximum 40 000 fő eshetett szovjet fogságba. Tehát hiányzott mintegy 100 000 hadifogoly, akiket a marsall Budapestről és az azt körülvevő agglomerációból elhurcolt polgári személyekkel pótolt.

Ha azonban csak a fiktív, 188 000 fős védősereg számából kivonjuk a valódi 79 000 fős védősereg létszámát, akkor a különbség még nagyobb, 109 000 fő.30 Döbbenetes adat! Ugyanakkor a 100 000 fő körüli adatot erősíti meg a nyugati emigrációban, 1950-ben kiadott Fehér könyv is, amelyet az ENSZ hitelesnek fogadott el.31 Tehát hiányzott mintegy 100 000 hadifogoly, akiket a marsall Budapestről és az azt körülvevő agglomerációból elhurcolt polgári személyekkel pótolt. Hiába fejeződtek be Budapesten a harcok február 13-án, mintegy 100 ezer polgári lakos számára nem a szabadság és szenvedéseik enyhülése, hanem a fogság és szenvedéseik meghosszabbodása és elmélyülése jött el.

A harcok után 4 nappal a következőket jelentette Hátszeghi (Hatz) Ottó ezredes - a Budapest szovjet katonai parancsnoka mellé rendelt összekötő tiszt - a honvédelmi miniszternek: „Az emberek rendszertelen összefogdosása és elhurcolása rendületlenül tovább folyik." Majd a továbbiakban így folytatja: „Megható a budapesti lakosság élni akarása. Ingyen és élelem nélkül minden munkás a helyére sietne, hogy a termelést folytassa, üzemét rendbe hozza. Az elhurcolás veszélye azonban megfélemlít mindenkit. Senki sem meri elhagyni otthonát.31Vitték a polgári lakosokat a már elfoglalt háztömbök, lakónegyedek vagy gyárak óvóhelyeiről, a lakásokból, az utcákról igazolás ígéretével vagy csak egy kis munkára, malenkij robotra. Sőt vitték őket a gyárakból, az üzemekből is, és az sem mentette meg őket az elhurcolástól, ha a Vörös Hadsereg részére dolgoztak. Így hurcoltak el munkásokat például a Kelenföldi Erőmű Budafoki úti, a Standard Villamossági Rt. Fehérvári úti telephelyéről, az Egyesült Izzólámpagyárból, a csepeli Weis Manfréd Gyárból, a MÁV Istvántelki és a Kőbányai Főműhelyéből, a Hoffher-Schrantz Gépgyárból, és a sort még hosszan folytathatnánk.33

Nem kímélték a különböző egészségügyi intézetek járóképes betegeit sem, és sokszor a gondozó személyzettel együtt hajtották őket a kijelölt hadifogoly-gyűjtőtáborba. Különös előszeretettel vitték el az egyenruhás közalkalmazottakat, a postásokat, vasutasokat BSZKRT-osokat (budapesti tömegközlekedési vállalat) vagy éppen rendőröket, mivel a hadifogolyhiánnyal küszködő szovjet katonai vezetésnek jól jöttek ezek az egyenruhások a civil foglyok tömege közt, s könnyen rájuk süthették, hogy valamilyen ellenük harcoló fegyveres testületnek a tagjai.

S a marsall, hogy tovább kozmetikázza, illetve valószínűsítse csalását, egyéb „fogásokat" is alkalmazott. Például többször előfordult, hogy a civil foglyokra a hadifogságban már meghalt német és magyar katonák ruháit adták. A Honvédelmi Minisztériumba érkezett egyik jelentés is egy ilyen esetről tudósít: A budapesti Ferenc József lovassági laktanyából kialakított gyűjtőtáborban lévő magyar hadifoglyokat - „miután tőlük a magyar honvédség egyenruháját elszedik - német egyenruhába öltöztetik, és így szállítják őket tovább, a sötétség beállta után ismeretlen helyre. 34Egy másik - a külügyminisztériumhoz írott - felháborodott hangú levélben pedig a következők olvashatók: „ Újabban az oroszok a magyar hadifoglyokat beöltöztetik német egyenruhába, ezzel akarják a világot félrevezetni, hogy német foglyot visznek, persze senkinek nem szabad megközelíteni a fogolyszállítmány t. "35 Jellemző volt az a módszer is, hogy a vasúti szállításoknál a magyar civil és katona hadifoglyok közé vagononként 10-20 németet is berakta, így az egész szerelvény német hadifogoly-szállítmányként futott.36 A szovjet katonáknak, illetve feletteseiknek teljesen mindegy volt a foglyok kiléte, csak egy dolog volt fontos: a létszám.

Budapesten a lakosság összeszedésének többféle módját is alkalmazták a szovjet katonák. A legalapvetőbb módszerük volt, hogy a már elfoglalt háztömbök, illetve lakónegyedek óvóhelyeiről (légoltalmi pincéiből) a férfilakosokat közvetlenül a front mögött kialakított gyűjtőhelyekre terelték azon címszó alatt, hogy ott majd igazolják őket, és erről dokumentumot (bumáskát) is kapnak, mellyel szabadon közlekedhetnek. A Külügyminisztérium Hadifogoly Osztályának iratanyagában ezrével találhatók olyan kérdőívek, melyek „Mikor és honnan vitték el a Vörös Hadsereg katonái?" rubrikájában az 1945. januári vagy februári dátum mellett valamelyik budapesti ház óvóhelye szerepel. A másik leggyakoribb forma - mely nagyságrendjét tekintve vetekszik az előbbivel -, hogy az utcáról szedték össze az embereket. Ez általában úgy zajlott le, hogy egy-két szovjet katona a forgalmasabb utcák és terek (a körutak, az Andrásy út, Rákóczi út, Oktogon stb.) házainak kapualjaiban vagy egy-egy épen maradt üzlethelyiségben elbújva az arra járókat összeszedte és betuszkolta a belső udvarokba, pincékbe vagy magukba az üzlethelyiségekbe, majd a sötétség beálltával továbbvitték őket a gyűjtőtáborok felé.

Akinek sikerült e „hálókból" kicsúsznia és hadköteles korú volt, annak kerülete illetékes NKVD parancsnokságán kellett jelentkeznie igazoltatás végett. Innen néhány kivételtől eltekintve mindenkit a hadifogoly-gyűjtőtáborok felé indítottak útba. Azoknak a férfiaknak, akik mindezek után szabadon mozoghattak Budapesten, még esélyük volt arra, hogy akár a lakásukról, akár munkahelyükről vagy a romeltakarításból malenkij robot, vagy igazoltatás címén egy „davajgitáros"37 szovjet katona elkísérje őket a legközelebbi NKVD parancsnokságra, vagy közvetlenül egy gyűjtőhelyre, mint ahogy ezt a már idézett jelentésében Hátszeghi ezredes leírta. A fenti változatos módszerek valamelyikével került fogságba több az ellenállási mozgalomban részt vett személy, mint például a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságának tagjai: Mikó Zoltán, Bondor Vilmos és még mintegy 250 társuk.38 Sőt partizánok, mint például Csohány Endre, a Görgey partizán zászlóalj parancsnoka és társai, akik egy ideig együtt harcoltak a szovjet csapatokkal.39 Említhetjük még a zsidókat mentő Rózsa Pált is, akit január 3-án hurcoltak el a lakásáról, és akiért kiszabadítási kérelemmel fordultak a megmentett kommunista párti zsidók, valamint több a szovjetek oldalán, a Budai Önkéntes Ezred tagjaként harcolt magyar katona is.40

Szovjet hadifogság jutott osztályrészül igen sok zsidó származású személynek is, akik egyszer már átélték a megalázottság, a kiszolgáltatottság, az embertelenség és a naponkénti halálnak kitettség borzalmas stációit. Volt, akit a bori lágerből a szerb partizánok szabadítottak ki, s miután hazajött Budapestre, a felesége keresése közben a Rózsák terén vetették fogságba.41 A budapesti gettóba zárt zsidóság egy része sem sokáig örülhetett a január 18-i felszabadulásnak, mert többüket még aznap, hazatérve lakásukba, a lakótársaikkal együtt hurcolták el.42 Sőt sok, a náci Németországba deportált zsidó személyt, akik túlélték a KZ-lágerek borzalmait hazafele jövet, vagy hazaérkezve Budapestre az orosz-angol nyelvű igazolásukat semmibe véve hurcolták el egy másik típusú embertelen birodalom lágereibe.43

S nemcsak a hivatalos verzió szerinti, 18-50 év közötti férfilakosokat hurcolták el, hanem 13 éves gyerekeket is elvittek, mint például Elter Dezsőt, és 50 felettieket is, mint például az édesapját, akivel együtt hurcolták el az egyik budapesti gyár, a Standard Villamossági Rt. óvóhelyéről 1945. január 7-én.44 A szovjet katonák számára csak egy dolog volt fontos: a létszám.45 Hegedűs András kommunista párti politikus, későbbi miniszterelnök is a következőket írta visszaemlékezésében: „Engem is sokszor igazoltattak, néha csak kisebb munkavégzésre fogtak be, máskor viszont láthatólag hadifogolyként kezeltek. Kétszer megszöktem, egyszer pedig sikerült üzenni a kommunista pártnak, és ők kimentettek. Vas Zoltán46 kézzel írt igazolása esetenként többet ért, mint az orosz városparancsnok pecsétes papírja, mivel azt a harcoló alakulatokhoz tartozó katonák nem fogadták el. "47 Még Rákosi Mátyás, a Magyar Kommunista Párt főtitkára is - akit Sztálin legjobb magyarországi tanítványának neveztek, tehát nem lehet őt szovjetellenes elhajlással vádolni - a következőképpen fakadt ki Georgi Dimitrovnak, a Bolgár Kommunista Párt főtitkárának írt egyik levelében: „Nagy nehézséget okoz nekünk, hogy a razziák Budapest utcáin újra nagyobb méreteket öltenek. Némely napokon a gyárba menő vagy onnan jövő munkások ezreit fogják össze az utcákon, és mint hadifoglyokat, különböző táborokba viszik őket. A Központi Bizottság házát naponta valósággal megszállják az izgatott hozzátartozók. "48 Az elhurcolások olyan mértéket öltöttek, hogy az Ideiglenes Nemzeti Kormány külügyminisztere, Gyöngyösi János személyesen kérte Vorosilov marsalltól, a magyarországi Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnökétől a fogolyszedés leállítását.49

Az akkori Budapestet körülvevő agglomerációból is - amelynek jelentős része már a mai Budapest területéhez tartozik, melyet akkoriban Nagy-Budapestnek50 neveztek - tömegesen vitték el a polgári lakosokat többnyire kétféle indokkal, igazoltatás vagy közmunka végett minden 18-50 éves közötti férfi köteles a megjelölt időben és a kijelölt helyen jelentkezni, ami többnyire a város-, vagy községháza, vagy valamilyen iskola volt. Ilyen módszerrel vittek el például a rákospalotai városháza elől is 1945. január 27-én mintegy 600 férfit.51 Január 8-án Érdről, a vásártérről mintegy 6000 érdit és körülbelül 2000 környékbeli (Diósd, Tárnok, Sóskút stb.) lakost,52 vagy Pesthidegkútról január 14-én mintegy 700 főt.53 Kesztölcről 1944. december 30-án igazoltatás címén 254, a dorogi bányában dolgozó munkást hurcoltak hadifogságba.54 A másik elhurcolási indok a Budapest környéki településeken - ami még gyakoribb volt országosan is - az embereknek a német nemzetiségűk okán55 történő deportálása volt.56 Rákosi Mátyás a már említett, Georgi Dimitrovnak írt levelében erről is beszámol: „sok jó elvtársat, mint németet elvittek, akiket csak ritkán tudunk kiszabadítani.57 De minderről a későbbiekben - a 3. pontban - még részletesen szó lesz.

Március végén - nyilván az NKVD addigra összesítette a budapesti csata folytán hadifogságba vetetteket és ez a hadifogolylétszám még mindig nem érte el a Malinovszkij által lejelentettet ezért újabb lendületet vett a civilek elhurcolása. Erről március 29-i jelentésében Hátszeghi ezredes a következőket írta: „4-5 nap óta Budapesten ismét tömegesen hurcolják el a férfilakosságot. Egyes épülettömböket körülzárnak, és a férfiakat 18-50 évig állítólag igazoltatás céljából - először a GPU - (valójában az NKVD, amibe a GPU 1934-ben beolvadt - B. Z.) parancsnokságokra, majd ismeretlen helyre viszik. Az elhurcoltak közül csak kevesen térnek vissza otthonukba. Kérek sürgős intézkedést a Szövetséges Ellenőrző Bizottságnál."58 A Külügyminisztérium Hadifogoly Osztályának irataiból kitűnik, hogy Budapest és környékéről az elhurcolások a harcok befejeződése után még több mint 2 hónapig, vagyis április közepéig tartottak. Mindezekből adódóan a magyarországi hadifogoly-gyűjtőtáborok lakóinak átlagosan 25-30%-a a polgári lakosság köréből került ki, de volt olyan hadifogoly-gyűjtőtábor is, mint például a gödöllői, ahol a foglyok mintegy 85%-át civilek alkották.

Ezt a visszaemlékezőkön túl a svájci követség jelentése is megerősíti, amelyben a gödöllői hadifogoly-gyűjtőtábort „koncentrációs tábor"-nak nevezve azt írják, hogy ott „mintegy 40 ezer internáltat őriznek, és onnan ismeretlen céllal kelet felé deportálják őket".59 A korabeli, 172 ezer km2-es Magyarországról mintegy 230-250 000 férfit vittek el civilként szovjet hadifogságba, akik között természetesen nem kevesen voltak azok, akik dezertáltak, és fegyvereiket eldobva, az azonnali főbe lövést is vállalva szöktek haza, s otthon immár civilként hurcolták el őket. Azonban többségük - a dokumentumok és a visszaemlékezések alapján - bizonyosan nem dezertált személy, hanem olyan civil volt, akit már korábban betegség, családi állapot vagy egyéb indokkal leszereltek vagy egyáltalán be sem vonultatott férfi vagy leventekorú fiú volt. 2. A másik további ok az etnikai tisztogatás volt. Ha trianoni határon kívüli, az 1938-1941-ben visszacsatolt területeken történt elhurcolásokat vizsgáljuk, akkor szembeötlő, hogy a polgári lakosság tömeges elhurcolásánál - legyen az hadifogolylétszám-kiegészítés vagy a német nemzetiség okán való elhurcolás - azt tapasztaljuk, hogy a szomszédos, a Szovjetunióval szövetségre lépett vagy átállt országok területén ezeket a tömeges elhurcolásokat igyekeztek a magyar lakosság eltávolítására, megfélemlítésére, a magyar kérdés „megoldására" is felhasználni. A csehszlovák vezetés, élén Eduard Benessel például rávette Sztálint arra, hogy a szovjet haderő északi irányból nyissa meg a frontot Magyarország ellen (kárpát-duklai hadművelet).

Ehhez az 1944. augusztus végén, a német-magyar csapatok hátában kitört szlovák nemzeti felkelés biztosította volna a „szabad utat". Az Északi- és Északkeleti-Kárpátok felől déli, délkeleti irányban mozgó Vörös Hadsereg és az annak alárendeltségében harcoló csehszlovák hadtest és az ahhoz segédcsapataként csatlakozó felkelő szlovák partizán egységekre várt volna a feladat, hogy „rövid úton" megtisztítsák a Felvidéket az ott élő szászoktól és magyaroktól. Vagyis az északról dél felé mozgó alakulatok kegyetlenkedéseikkel, megfélemlítéssel menekülésre bírták, kiszorították volna az ott élő magyarokat és szászokat.60 Ezt feladatként a következőképpen fogalmazta meg a csehszlovák hadtest lapja az 1944. október 6-i számában: „...megtisztítani Szlovákiát teljesen minden betolakodótól és árulótól... Csak most kezdődik a Köztársaság megtisztítása a németektől, magyaroktól, árulóktól."61 A szlovák felkelés idő előtti összeomlása és az Északkeleti-Kárpátokban harcoló német-magyar haderő kitartása miatt ez a terv meghiúsult. Ugyanakkor - akárcsak Kárpátalján - a civilek összeszedésénél ha valaki szlovák vagy ruszin volt, akkor elengedték. Ha magyar volt, illetve református vagy katolikus, akkor elvitték.

Csak egy példát hadd említsünk. A Gömör megyei Kelemér községbe január 23-án teherautón orosz katonák jöttek és csak a katolikus - tehát magyar és nem evangélikus szlovák - gyermekeket elvitték, szintén 3 heti munka ürügyén.62 A Romániához visszacsatolt területeken hasonló volt a helyzet. Szatmárnémetiből például a következő helyzetjelentés érkezett a Magyar Belügyminisztériumba: „A románok nevetve mondják itt a magyaroknak, hogy „majd a magyarokból fogjuk kifizetni Oroszországot". Ez tehát annyit jelent, hogy Románia összeszedi a magyar családok férfiait és fiait, és azokat küldi „román munkások gyanánt" Oroszországba. [...] Nemrég két 600 és 800-as csoportot hajtottak román tábori csendőrök keresztül Nagykároly főutcáján. A szegény embereket vagy a falvakban fogdosták össze, vagy pedig mint az eloszlott (sic!) magyar hadsereg hazatérő tagjait, akik az orosz hadvezetőség irgalmából lettek szabadokká, fogdosták el és „partizánok gyanánt" jegyzőkönyvezve terelték össze. A nagy károlyi közönség az utcán rémülten látta, mily embertelenül hajtják ezeket a szegény magyar katonákat és gazda-férfiakat. Leszedték róluk a meleg felöltőt, és korbáccsal ütve-verve hajszolták őket; közben ilyeneket mondva: „Na, nyomorultak! Vitézek! Azt mondtátok, hogy mentek Brassóba, Temesvárra, Aradra! Na jösztök is, de nem úgy, ahogy ti gondoltátok!"63

A román csendőrök ezerszámra szedték össze nemcsak a katonaköteles korú férfilakosságot, hanem nőket és gyerekeket is. A Maros-Torda vármegyéből a földvári „haláltáborba" hurcolt mintegy 4000 magyar közül például 450 volt kiskorú.64 Kolozsvárról a Vörös Hadsereg katonái - a helybeli román értelmiség azon kijelentései alapján, hogy a városban magyar partizánok maradtak hátra - mintegy 3-5000 magyar polgári lakost hurcoltak el.65 Hogy csak néhány példát említsünk.

Azonban a legnagyobb mértékű és a legjobban feltárt etnikai tisztogatásra a Magyarországhoz 1939 márciusában - Csehszlovákia felbomlásakor - visszacsatolt Kárpátalján (Podkarpatska Rus) került sor, annak érdekében, hogy a terület Szovjetunióhoz való csatolása zökkenőmentesen történjen. Ennek levezénylésére érkezett 1944 októberében Kárpátaljára a 4. Ukrán Front alárendeltségében harcoló csehszlovák hadtest politikai biztosaként Iván Turjanica, aki kiválva a hadtest kötelékéből, elkezdte megszervezni a Kárpátontúli Ukrajna (azaz Zakarpatszka Ukrajna és nem a helyi elnevezése szerinti Podkarpatszka Rusz) Kommunista Pártját. Majd november 11-én javasolta a 4. Ukrán Front Katonai Tanácsának „a kárpátaljai nép bizalmát nem élvező személyek ideiglenes izolálása''-t.66 Kárpátalja városaiban a magyar és német katonaköteles korú férfilakosság „izolálásáról" az 1944. november 13-i dátummal ellátott a „Városparancsnokság 2. számú parancsa" felzetű falragaszokról értesülhetett a lakosság.


A,, Városparancsnokság 2. számú parancsa"

 

Ugyanakkor az a tény, hogy minden városparancsnok 2. számú parancsa megegyezik, már sejtette, hogy ez a parancs tulajdonképpen egy felsőbb, központi utasításra jött létre. A sejtést Dupka György és Alekszej Korszun kutatásai igazolták, akik Moszkvában, az Orosz Állami Hadtörténeti Levéltárban megtalálták a felsőbb parancsot. A Kárpátalját megszálló 4. Ukrán Front Katonai Tanácsa ugyanis 1944. november 12-i ülésén a 0036. sz. Szigorúan titkos parancsával a következőket rendelte el: „1. A városok, kisvárosok és nagyobb települések katonai parancsnokságai november 14-től 16-áig bezárólag vegyék nyilvántartásba a német és magyar hadseregben szolgált katonákat és tiszteket nemzetiségüktől függetlenül. 2. Össze kell írni mindazokat a 18-50 éves korú német és magyar nemzetiségű hadköteles személyeket, akik jelenleg a felszabadított Kárpátontúli Ukrajna területén élnek, valamint a magyar rendőrség és csendőrség hivatalnokait és alkalmazottait, akik a felszabadított Kárpátontúli Ukrajna területén tartózkodnak. ...A katonai parancsnokok a jegyzékbe vételkor kötelesek az érintettek tudomására hozni, hogy november 18-án ismételten kötelesek megjelenni. ... A felszabadított Kárpátontúli Ukrajna területén élő német és magyar nemzetiségű hadköteles személyeket külön osztagokban, listák szerint, konvoj alatt hadifogoly-gyűjtőhelyekre kell irányítani. ...utólagos megjegyzés: Fagyejev vezérőrnagynak, a hátország ellenőrzésével megbízott NKVD-osztagok parancsnokának utasítania kell alakulatait, hogy a felsorolt személyek felkutatása és letartóztatása irányában erőteljesebb munkát fejtsen ki."67 Ezek után Ungváron a parancs értelmében a férfiak 18-50 évesig jelentkeztek a városparancsnokságokon, s ott listába vették őket és meghagyták, hogy 18-án ismét jelentkezzenek átvenni az igazolásaikat, amivel majd szabadon közlekedhetnek a Vörös Hadsereg által ellenőrzött területen.

Az emberek elhíve a propagandát, 18-án visszamentek a kijelölt helyekre, de ott nem igazolás várta őket, hanem géppisztolyos őrök, akik megmotozták őket és elvettek tőlük minden használható tárgyat, sőt még a jobb lábbeliket is levetették róluk. Majd azt mondták, hogy csak 3 napi munkára viszik el őket. Kisebb falvakban a kisbíró dobolta ki a parancsot. Volt, ahol olyan parancsot hirdettek ki, hogy 3 napi élelemmel jelentkezzenek a község kijelölt épületében - rendszerint iskolájában -, mert helyreállítási munkára viszik el őket. A városparancsnokságokon kezdték szétválogatni az embereket, akik ruszinnak vagy szlováknak vallották magukat, és legalább a „Miatyánk"-ot el is tudták mondani ruszinul vagy szlovákul, azok kaptak igazolást és hazamehettek. A tömeges letartóztatásokat és elhurcolásokat az NKVD, a SZMERS, valamint Uszta Gyula, Priscsepa és Tkankó partizán alakulatai 1944. november 18-át követően is folytatták egészen 1945 januárjáig.

De nemcsak Kárpátaljáról, hanem december elején a Kárpátaljával szomszédos Kelet-Szlovákiából és a trianoni Magyarországról, a Tiszahátról (Tarpáról, Barabásról, Tiszaszalkáról, Beregsurányból, Lónyáról stb.) is elvitték a 18-50 év közötti magyar és német férfilakosságot.68 Ugyanis ezeket a területeket is Kárpátalja részeként Szovjet-Ukrajnához akarták csatolni, amire kísérletet is tettek 1945 augusztusában.69

 

Dálnoki Miklós Béla miniszterelnök 1945. augusztus 17-i levele Vörös János honvédelmi miniszterhez
a Tiszahát ukrán megszállása ügyében

 

Az összegyűlt embereket általában a jelentkezést követő napon, belügyis osztagok kíséretével gyalogmenetben útnak indították a kárpátaljai magyarság XX. századi Golgotája, Szolyva felé. Beregszászról és Ungvárról 2, míg Nagyszőlősről és a távolabbi településekről 3 vagy 4 napig tartott a gyalogmenet. Útközben a foglyokat nem látták el élelemmel, s az éjszakákat istállókban, akiokban vagy egyéb fűtetlen épületekben töltötték. Sőt egyes csoportok a szabad ég alatt éjszakáztak a dermesztő kárpátokbeli novemberi hidegben. Kimerülten, éhesen átfagyva érkeztek Szolyvára, a határvadász-laktanyából kialakított koncentrációs táborba. Itt benzines- vagy olajoshordókban főzött borsó-, kukorica- vagy marharépalevest kaptak, vagy néha burizst és 20 dkg kenyeret. Vízben főtt ételt sokan edény hiányában nem tudtak enni.

Ezért gyakran előfordult, hogy 5-10 ember evett egy edényből, amely sokszor konzervesdoboz, lámpabúra, virágcserép vagy más alkalmi edény volt. Az emberek faprics-cseken vagy a puszta földön aludtak, már amennyire tudtak a vérszívó tetvektől. A táborba naponta érkeztek és mentek tovább a transzportok, így a tábor átlagos létszáma 10-15 000 fő körül mozgott. Az elhurcoltak néhány naptól több hétig terjedő időszakot töltöttek el ebben a - korabeli kifejezéssel élve - haláltáborban. Itt tartózkodásuk alatt különböző munkákra vitték ki őket; hídépítésre a Latorcához, vasútépítésre vagy fahordásra. A körülményekről érzékletes képet nyújt Mocsalovnak, a 4. Ukrán Front táborait felügyelő NKVD-s őrnagynak a jelentése: „1944. december 4. A 46-os számú vasúti brigádtól visszaküldték 594 főt, akik közül 373 fő beteg, 209 rendkívül legyengült, 25 bélhurutos, 32 rühös, 102-nek feltörte a lábát a lábbeli. 150-en mezítláb érkeztek."70

A túlzsúfolt táborban a mostoha higiénés körülmények, a gyenge élelmezés párosulva a fogságra felkészületlen foglyok nem megfelelő, hiányos öltözékével, az evőedények és -eszközök hiányával, valamint a fűtési hiányosságok miatt a legyengült szervezetű emberek tömegével haltak meg. A visszaemlékezők szerint naponta 100-120 ember földeltek el jeltelen tömegsírokban a tábor mellett. Nagy László viski lakos így emlékezik vissza a szolyvai lágerre: „...a láger képe már kívülről is elrettentő volt. Fokozta a döbbenetet, hogy kapunyitáskor először egy hullákkal megrakott nagy teherkocsi jött ki, mi utána indultunk befelé. A látvány belülről még rettenetesebb volt. A drótkerítésen belül dühöngött a flekktífusz. Naponta 2-3 kocsi halottat szállítottak el. Az elhelyezés is embertelennek volt mondható. 8-10 000 embert zsúfoltak össze aránylag kis területen. Aki szerencsés volt, fedél alatt, ülve aludva tölthette az éjszakáját, de a deportáltaknak kb. 115-e kinn a szabadban havon töltötte éjszakáját. Az emberek, mivel le voltak gyengülve, hullottak, mint a legyek. Nem egyet a láger végén lévő pöcegödörből húztak ki. Ez a gödör 10 méter hosszú, 3 m széles és 2 m mély volt. Ezeken fosznideszkák voltak keresztbe téve, mely képezte a WC-t. A nagyon gyenge foglyok egyszerűen beleszédültek a fekáliába, s mire kihúzták őket, már halottak voltak."71

Szolyváról két útvonalon hajtották tovább a foglyokat. A rövidebb Volócon, majd a Vereckei-hágón, a hosszabbik út Perecsényen-Nagybereznán-Malomréten és az Uzsoki-hágón keresztül vezetett a galíciai Turkába, majd a Sztarij Szamborban lévő átmeneti-elosztó lágerbe. Útközben naponta egyszer kaptak enni, ami néhány dkg száraz fekete kenyér vagy fél marék száraz borsó volt. A többnapos ismételt gyalogmenet a -15,-20 C-fokos téli hidegben és a kárpátokbeli nehéz terepviszonyok között az eddigre már erősen legyengült szervezetű emberek közül sokaknak az utolsó erőtartalékát is felőrölte. Akik már nem bírtak tovább menni, és már a társaik sem tudták tovább támogatni, azokat az őrök helyben agyonlőtték.

Ez lett a sorsuk azoknak is, akik a sorból kilépve havat kaptak fel az út mellől, hogy szomjukat oltsák. A szambori táborban sem voltak jobbak a körülmények, mint Szolyván. Az NKVD ellátmányozási felügyelőségének 1945. május végi ellenőrzésénél kiderült, hogy „...a foglyok a hónapban 70%-kal kevesebb húst és zsírt, 8%-kal kevesebb cukrot, 21%-kal kevesebb burgonyát és zöldségfélét kaptak. " (A vizsgálat szerint a láger parancsnoka és annak ellátmányozási helyettese „sikkasztotta el" a hiányzó élelmet. Büntetésük csupán 10 nap zárka és félhavi illetményük levonása volt.)72

A teljesen le nem gyengülteket néhány nap múlva, a betegeket és az erősen leromlott állapotúakat néhány hét múlva, állapotuk javulásával lezárt, fűtetlen marhavagon-okba zsúfolva továbbküldték a különböző szovjetunióbeli céltáborokba. Az elhurcolások megkezdése után egy nappal, azaz november 19-én alakult meg Zakarpatska Ukrajna Kommunista Pártja, mely legfőbb céljának Kárpátalja, vagy ahogy ők nevezték, Zakarpatska Ukrajna (= Kárpátontúli Ukrajna) szovjet Ukrajnához való csatolása volt. Amikor a kárpátaljai magyar és német férfilakosság nagy része már a hadifogoly-gyűjtőtáborokban volt fogva tartva - vagyis ahogy Ivan Turjanica kérte, „izolálva" volt -, november 26-án tartották meg Munkácson az elvtársak által kiválogatott képviselőkkel Zakarpatszka Ukrajna Néptanácsának, azaz a legfőbb helyi hatalmi szervnek kinevezett grémium alakuló ülését, amelyen közfelkiáltással, egyhangúlag kimondták a Csehszlovákiától való elszakadást, és a Szovjetunióhoz, vagyis a forma kedvéért Szovjet-Ukrajnához való csatlakozást.

Ekkor már nem kellett tartani az elhurcolt magyar és német, valamint a többi itt élő és megnépesség másféle véleményének a kinyilvánításától. Ezzel a Szovjetuniónak sikerült elérnie, hogy a külvilág felé úgy tűnjék, hogy Kárpátalja lakossága önként kívánt csatlakozni az egészen más történelmi, vallási, kulturális és etnikai sajátosságokkal bíró Ukrajnához. S ezzel „legalizálódott" Kárpátalja Szovjetunió általi bekebelezése. S miután zökkenőmentesen végrehajtották az „akciót", és a nyugati szövetségesek is lenyelték ezt az ő tudtuk nélkül végrehajtott területi hódítást. Mehlisz vezérezredes, a 4. Ukrán Front NKVD parancsnoka január 2-án elrendelte, hogy a 4. Ukrán Front területén lévő hadifogoly-gyűjtőtáborokból az úgymond „tévesen letartóztatottakat" hazabocsássák.

Ennek alapján január 6. és 31-e között a szolyvai táborból 3382 főt - szláv nemzetiségűt, zsidót, 45 évesnél idősebb vagy rokkant magyart, kommunistát és ipari szakembert - bocsátottak szabadon.73 Az eddigi helytörténeti kutatások szerint 30-40 ezer túlnyomórészt magyar, kisebb részben német férfit hurcoltak el Kárpátaljáról szovjet hadifogságba. Ugyanakkor az egyik szovjet belügyis jelentés szerint „1944. november 18-tól december 16-ig az NKVD-osztagok összesen 22 952 embert tartóztattak le és továbbítottak hadifogolytáborba"73Az elhurcoltak közül többezren még a Kárpátokon túli Szambori elosztó táborig sem jutottak el. Meghaltak a gyalogmenetek közben vagy valamelyik gyűjtőtáborban, a perecsényiben, a szninaiban, de a legtöbben a szolyvai - korabeli kifejezéssel élve - „halál-tábor"-ban.

 

A szohjvai emlékpark siratófala, a malenkij robot eddig beazonosított,
több mint 1
2 ezer halálos áldozatának nevével

 

3. Magyarország esetében a harmadik specifikus indok, amely miatt a polgári lakosság fogságba vetése tömeges méreteket öltött, két alapvető momentumban különbözik az előző kettőtől. Először is, ezek az elhurcolások már nemcsak a férfi hanem a női lakosságra is kiterjedtek. Másodszor pedig, ezeket az embereket már - többnyire - nem keverték a hadifoglyok közé, hanem ők már internáltakként, vagy - a korabeli kifejezéssel élve - deportáltakként, külön gyűjtőhelyekre lettek hurcolva, ahonnan külön szerelvényekkel lettek kiszállítva a Szovjetunióba, ahol továbbra is a hadifoglyoktól elkülönítve, internálótáborokban lettek elhelyezve. Őket majd csak a hazahozatalukkor keverték össze a hadifoglyokkal, és egy szerelvénnyel érkeztek haza. A szovjetek által megszállt Magyarországon hivatalosan őket is csak hadifoglyokként kezelték, s róluk is csak a hadifogolyügy keretében lehetett szólni. Ugyanakkor a hadigondozás egyik formájában sem részesítették őket.

 

A Hadifogoly Híradó címlapja értesít arról, hogy újabb 3000 (hadi) fogoly érkezett,
s a köztük lévő 960 polgári „hadi'Jogolyból 580 nő!

 

A Szovjetunió megtámadása után a német foglyok foglalkoztatására az egykori külügyi népbiztos, Litvinov vezetésével 1943 nyarán készültek tervek. Később, az 1944 júliusában elkészült jelentés 5 millió fogoly (hadifogoly és civil) tízéves kényszermunkáját irányozta elő, melynek eredményeként a gazdaság 35-45 milliárd dollár nyereséget termelne.75 Sztálin már 1943 novemberében a teheráni konferencián kijelentette a szövetségeseknek, hogy néhány évig mintegy 4 millió német munkáját szándékozik felhasználni az újjáépítési munkálatokban.

Az angolszász hatalmaknak hozzáállását a német származásúak Szovjetunióba deportálásához jól kifejezi a következő két idézet: Részlet a Washingtonból Moszkvába és Bukarestbe 1945. január 18-án küldött 441. sz. sürgönyből: „Az Egyesült Államok Kormánya abban a formában, ahogyan a szovjetek eltervezték a németek Romániából történő deportálását, inkább kártérítésnek tekinti, mint biztonsági intézkedésnek. [...] Mivel a Romániával kötött fegyverszüneti egyezmény nem ír elő munkavégzés formájában törlesztendő kártérítést, az Egyesült Államok véleménye az, hogy a deportálások a fegyverszüneti egyezmény keretében nem igazolhatók. Sőt, az a szovjet érv, hogy a deportáltak német állampolgárok, és a német hadsereg által okozott károkat hozzák helyre, arra a következtetésre ad okot, hogy akkor ez a német kártérítéshez tartozik."76 Winston Churchillnek, Nagy-Britannia miniszterelnökének 1945. január 19-én a brit külügyminisztériumhoz intézett jegyzete: „Figyelembe véve, mennyit szenvedett Oroszország a háború folyamán a Románia által tervszerűen ellene végrehajtott támadásokkal, azt a hatalmas hadsereget, amelyet Oroszország jelenleg a fronton tart, azokat a borzalmas körülményeket, amelyekbe Európa több országának a népei jutottak, nem értem, miért hibáznának az oroszok azzal, ha 100 vagy 150 ezret kérnek ezekből az emberekből abból a célból, hogy a bányáikban dolgozzanak.

Emellett arról se feledkezhetünk meg, hogy megígértük: Románia sorsát nagymértékben az oroszok kezébe adjuk. Én a történtek fényében nem hihetem azt, hogy az oroszok hibáznak, ha bármilyen származású román állampolgárokat visznek el a bányáikba dolgozni."77 Sztálin a szövetséges hatalmaknak a „német munkaerő" szovjetunióbeli jóvátételi közmunkára történő alkalmazásához való érdektelen, cinikus viszonyulásán felbátorodva hozta meg ez ügyben a végleges döntését. Ennek központi, írásba fektetett alapja a szovjet Állami Védelmi Bizottság (ÁVB)78 1944. december 16-i 7161. számú határozata volt, amelyet maga Sztálin látott el kézjegyével. A határozat a következőképpen rendelkezett:

„1.) A Szovjetunióba történő munkára irányítás céljából mozgósítani és internálni kell Románia, Jugoszlávia, Magyarország, Bulgária és Csehszlovákia Vörös Hadsereg által felszabadított területén tartózkodó valamennyi munkaképes német - a 17 és 45 év közötti férfiakat és a 18 és 30 év közötti nőket. Le kell rögzíteni, hogy a mozgósítás mind a német és a magyar állampolgárságú, mind pedig a román, jugoszláv, bolgár és csehszlovák állampolgárságú németekre vonatkozik.

2.) A mozgósítás irányítását a Szovjetunió Belügyi Népbiztossága (Berija elvtárs) végezze.

A Szovjetunió Belügyi Népbiztosságát kell megbízni a gyűjtőhelyek megszervezésével, az internáltak fogadásával, a szerelvények összeállításával és indításával, valamint útközben történő őrzésével. Az internált németek gyűjtőhelyekre érkezésének üteme szerint kell a Szovjetunióba indítani a szerelvényeket.

3.) Kötelezendő Malinovszkij és Vinogradov elvtárs - Románia, Tolbuhin és Birjuzov elvtárs - Bulgária és Jugoszlávia vonatkozásában:

A)  az adott ország kormányzati szervein keresztül hajtsák végre az első pontban említett németek mozgósítását és internálását;

B)   a   szovjet   Belügyi   Népbiztosság   megbízottaival,   Apollonov   és Gorbatyuk elvtárssal közösen biztosítsák, hogy az illetékes katonai és polgári hatóságok megtegyék a szükséges intézkedéseket az érintett németek gyűjtőhelyeken való megjelenése érdekében.

Utasítani kell Malinovszkij és Tolbuhin elvtársat Magyarország esetében, Petrov elvtársat Csehszlovákiában, hogy a városparancsnokokon keresztül e határozat első pontjának megfelelően kihirdessék a frontparancsnokság nevében a németek internálása érdekében szükséges rendelkezéseket, valamint a szovjet Belügyi Népbiztosság megbízottaival közösen biztosítsák a mobilizálandó németek gyűjtőhelyeken történő megjelenése érdekében szükséges intézkedések megtételét.

4.) Engedélyezni kell az elszállítandó németek számára, hogy magukkal vihessenek meleg ruházatot, tartalék fehérneműt, ágyneműt, edényeket személyes használatra, és élelmiszert, összesen 200 kg súlyig fejenként.

5.) Meg kell bízni Hruljov elvtársat, a Vörös Hadsereg hadtápfőnökét és Kovaljov elvtársat, hogy biztosítsák az internáltak szállításához a vasúti szerelvényeket és gépkocsikat, valamint étkeztetésüket útközben.

6.) Valamennyi németet a Donyeci-szénmedence szénbányászatának és a Dél vaskohászatának helyreállítási munkálataira kell irányítani. A munkahelyekre érkező németekből 1000 főből álló munkás zászlóaljakat alakítsanak ki.

A Honvédelmi Népbiztosság (Golikov elvtárs) biztosítson minden zászlóalj számára 12 tisztet a Vörös Hadseregben szolgálatra korlátozottan alkalmasok közül.

7.) Az internáltak munkahelyükön történő fogadásának megszervezését, elhelyezésüket, élelmezésüket, valamint az érkező németek valamennyi egyéb létfeltételének biztosítását és a munkájuk megszervezését a Szénbányászati, valamint a Vaskohászati Népbiztosság végezze. [...] 10.) A németek begyűjtését és internálását 1944 decemberében és 1945 januárjában le kell bonyolítani és a munkaterületre való kiszállítást 1945. február 15-ig be kell fejezni.

Állami Védelmi Bizottság Elnöke,
J.Sztálin"79

 

A határozat, vagyis Közép- és Délkelet-Európa Vörös Hadsereg által megszállt területéről a munkaképes német lakosság szovjetunióbeli kényszermunkára hurcolásának az előkészítésére Sztálin már 1944 novemberében parancsot adott a Belügyi Népbiztosnak, Lavrentyij Berijának. Az NKVD vezetője 1944. november 24-én már ki is adta a 001411. számú (Szigorúan titkos!) parancsát, amelyben elrendelte a 2., 3. és a 4. Ukrán Frontok által elfoglalt területeken élő német nemzetiségű személyek számbavételét. A feladat végrehajtására három - az NKVD, az NKGB80 és a SZMERS81 operatív tisztjeiből álló - csoportot vezényeltek a három Ukrán Front által ellenőrzött területre.

E különleges csoportok feladata volt, hogy a helyszínen szerzett információkkal állítsák össze, illetve pontosítsák azon települések listáját, ahol németek laknak, és a 16-50 év közötti németeket életkor és nemek szerint írják össze. A szigorúan titkos megbízatás elvégzésére 10 napot kaptak. Az akció irányítását - az ügy titkosságára és fontosságára való tekintettel - Arkagyij Apollonov vezérezredesre, a belügyi népbiztos helyettesére és Ivan Gorbatyjuk vezérőrnagyra, a front mögöttes területét biztosító NKVD Karhatalmi Főparancsnokságának parancsnokára bízták. Gorbatyjuk tábornoknak már volt gyakorlata népcsoportok tömeges deportálásokban, hiszen egy évvel korábban ő volt a csecsenek, ingusok és karacsajok Szibériába és Közép-Ázsiába történő deportálásának az egyik irányítója.

A felderítő munkában a SZMERS több mint 106 hírszerző csoportja működött közre. A két tábornok december 5-én számolt be az eredményről Berijának, aki 15-én tette le jelentését Sztálinnak és Vjacseszlav Molotov külügyi népbiztos, kormányfő helyettesnek. A jelentés szerint a kijelölt területen összesen 551049 16-50 éves korú német nemzetiségűt vettek számba, 240 436 fiút/férfit és 310 613 leányt/ nőt. Országok szerinti megoszlás szerint a legtöbb németet Romániában vettek számba, 421 846 főt, majd Jugoszláviában 73572 főt, Magyarországon 50 292 főt, Csehszlovákiában 4250 főt és Bulgáriában 1089 főt. A számba vettek túlnyomó többsége az adott ország állampolgára volt, de Romániában 7890 fő és Jugoszláviában 16804 fő, összesen 24694 fő „birodalmi németet", vagyis német állampolgárt már internáltak 37 inter-nálótáborban elhelyezve őket.82 Másnap, 1944. december 16-án Sztálin kiadta több százezer, többségében ártatlan ember kényszermunkára történő elhurcolására a parancsot.

Az NKVD három tábornoka, Arkagyij Apollonov vezérezredes, Ivan Gorbatyjuk vezérőrnagy és Mojszej Szladkjevics altábornagy, az NKVD karhatalmi csapatainak a helyettes parancsnoka 1944. december 21-22-én egyeztetéseket folytatott a 2. és a 3. Ukrán Front Katonai Tanácsaival, amelyek eredményeként a két, Magyarországot megszálló Ukrán Front 1944. december 22-én a meghozta az ÁVB december 16-i határozatának megfelelően a hírhedtté vált 0060-as számú végrehajtási parancsukat -amiről a későbbiekben majd bővebben szó lesz.83

A három tábornok december 26-án már részletes intézkedési tervet tett le főnökük, Berija asztalára. E szerint internálásra kerülnek a németek közül az 1899 és 1927 között született férfiak és az 1914 és 1926 között született nők. A terv szerint Bukarestben létesítettek főhadiszállást, és a kijelölt, megszállt területet 10 operatív zónára osztották, amelyből 6 jutott Románia és 2-2 Magyarországra és Jugoszláviára esett. Csehszlovákiában és Bulgáriában a német nemzetiségűek alacsony száma miatt nem hoztak létre zónákat, és itt a feladat végrehajtását a frontok hátországát biztosító NKVD-s alakulatokra bízták.84 Varga Éva Mária orosz levéltári forrásokra hivatkozva a 10 zónát is felsorolja: „1. sz.

- Temes megye, 2. sz. - Maros megye, 3. sz. - Olt és Bucses vidéke, 4. sz. - az Alsó-Duna vidéke, 5. sz. - Prut vidéke, 6. sz. - Szamos vidéke, 7. sz. Pest-Pilis, Solt, Kiskun és Csongrád megyék, 8. sz. Jász-Nagykun-Szolnok, Békés, Heves, Hajdú, Bihar, Szatmár megyék, 9. sz. - Belgrád, 10. sz. - Szambor."85

Ugyanakkor ezzel kapcsolatban két probléma merül fel. Az egyik, hogy Szambor nem Jugoszlávia, de még nem is a december 16-i parancsban meghatározott területen, hanem Nyugat-Ukrajna területén van. Tehát, vagy rosszul lett fordítva, illetve írva - és a város megnevezése akkor helyesen: Zombor Jugoszláviában, ami a legvalószínűbb. Ha mégis Szambor, akkor a második világháború idején de facto nem létező csehszlovákiai, főként a kárpátaljai németség gyűjtőzónájaként értelmezhető, ami viszont nem valószínű az ÁVB-határozat által kijelölt terület ismeretében. A másik komoly probléma a 10 körzettel, illetve zónával, hogy nem tartalmazza a Dél-Dunántúl svábok által sűrűn lakott régióját, Tolna, Baranya és Somogy megyéket, ahonnan igen sok embert hurcoltak el a 0060-as parancsra hivatkozva.

Az elhurcolásokat a frontok parancsnokságaihoz rendelt NKVD-s kisegítő osztagok végezték. Magyarországon érdekes módon egy román ezred is részt vett az akciókban. A deportálandók vasúti szállításához szerelvényenként 25-30 fős belügyis (NKVD-s) őrszemélyzetet rendeltek. A három tábornok a deportálások lebonyolítására ütemtervet is készített. Ennek alapján a 3. Ukrán Front által megszállt magyarországi és jugoszláviai területen a németek összesze-dését 1944. december 28. és 1945. január 5-e között tervezték. Míg a 2. Ukrán Front által elfoglalt (trianoni) magyarországi területen, vagyis a Dunától keletre lévő részeken 1945. január 1. és 10. között, Romániában - Erdélyt is beleértve - 1945. január 10. és február 1., Csehszlovákiában - Kárpátalját is beleértve - pedig 1944. december 27. és 1945. január 1. között kellett volna végrehajtani a munkaképes korú német lakosság fogságba vetését.86

A németek „mozgósítása" azonban nem az előre kialakított ütemben történt. Az elhurcolások hamarabb kezdődtek országosan és területi zónánként is, valamint tovább tartottak a tervezettnél, elhúzódtak. Azonban összességében - a korábbi kezdésnek köszönhetően - mégis sikerült az ÁVB határozatában foglalt időpontig a szovjet fegyveres szerveknek a „mozgósítottak" szerelvényeit elindítani, illetve célba juttatni.

Az elhurcolásokat a térségben, a szovjetek által megszállt legnyugatibb területeken, a 3. Ukrán Front által elfoglalt jugoszláv (benne a délvidéki magyar) és magyarországi (dél-dunántúli) részeken kezdték, nyilván abból a megfontolásból, hogy később az ettől a területtől keletebbre lévő részeken, már messze a frontvonalak mögött a lakosság, ha hallana is híreket az elhurcolásokról, már semmi esélye sem legyen arra, hogy netán elmeneküljön a frontvonalakon át nyugatra az elhurcolások elől. De nemcsak, hogy a legnyugatabbi területeken kezdték a németek össze-szedését, hanem az „akció" kezdetét 5 nappal előbbre is hozták, hogyha netán ki is szivárgott volna valami az „akcióból", akkor se legyen esélye a lakosságnak a menekülésre. Így végül a 3. Ukrán Front által elfoglalt területeken az elhurcolások 1944. december 22. és január 15. között zajlottak le, Szekszárd, Baja, Pécs központokkal, illetve gyűjtőtáborokkal.

A 2. Ukrán Front által megszállva tartott Magyarországi területeken és a Szatmár megye Romániához csatolt részében sem az ütemterv szerint alakultak az események, hanem némileg módosulva, két szakaszban zajlottak le. Az első szakasz 1944. december 28-tól 1945. január 15-éig tartott. Erre az időszakra és az ahhoz rendelt területre 11 operatív csoportot hoztak létre, amelyek a helyi közigazgatás, illetve a helyi kollaboránsok igénybevételével, segítségével állította össze az internálandók listáját, és fogták le a deportálandó civileket. A 11 operatív csoport 11 központján alakították ki a németek koncentrálására a gyűjtőtáborokat, ill. gyűjtőállomásokat, ahonnan már vasúti szerelvényeken szállították tovább őket a Szovjetunióba.87 A11-12 gyűjtőtáborból 3-4 - Nagykároly, Szatmárnémeti, Szaniszló, illetve Érmindszent88 - Észak-Erdély, pontosabban Szatmár megye Romániához csatolt részén - a többi Balmazújváros, Palotás vagy Poroszló,89 Kompolt (Kál-Kápolna), Fegyvernek, Mezőberény Gyula, Elek és Ceglédbercel - a trianoni Magyarország területén volt. E területen a „mozgósítás" második szakasza január 14-étől a hónap végéig tartott. Ebben 5 operatív csoport vett részt a következő központokkal, illetve gyűjtőtáborokkal: Miskolc, Szerencs, Kőbánya-alsó, Budapest és Ceglédbercel.90

 

A hírhedt 0060 számú parancs

 

A magyarországi és észak-erdélyi elhurcolások tehát 3 hullámban és több mint 18 területi központtal, illetve gyűjtőtábor közbeiktatásával (az eddigi kutatásaink alapján a szám még egyértelműen nem határozható meg) zajlottak le.

E területről, tehát a 2. és 3. Ukrán Front által megszállt részekről az 1944. december 22-i 0060. sz. parancs alapján kezdődött el a németek, illetve a német nevűek - sokszor magyarok, sőt magyar nevűek és esetenként zsidó származásúak - deportálása szovjetunióbeli kényszermunkára. A parancs szerint „az összes német származású munkaképes személyek" - férfiak 17-45, nők 18-30 éves kor között - kötelesek voltak jelentkezni „a közvetlen mögöttes területen végzendő közmunkára" a kijelölt helyen és időpontban. Már itt több probléma is felmerül. Először is a parancsban nem német állampolgárokról, nem német nemzetiségűekről és nem is német anyanyelvűekről van szó, hanem „német származásúakról".

Tehát nem az elkövetett bűnök és nem is a választott saját identitás vagy anyanyelv volt az alapja a kényszermunkára hurcolásnak, hanem a demokratikus világ, sőt a Szovjetunió által is - legalábbis szavakban - elítélt, a náci Németország által is alkalmazott faji alapú megkülönböztetés. A faji alapú megkülönböztetés kritériumait nem határozták meg központilag, így az összegyűjtést végrehajtó parancsnokok tág teret kaptak a német származás meghatározására, vagyis arra, hogy kiket vegyenek fel az elhurcolandók listájára. Az Elek községben történő elhurcolásokat irányító NKVD-s őrnagy szerint deportálandó „minden német nevű tekintet nélkül arra, hogy bírja-e a német nyelvet vagy sem, tekintet nélkül előéletére, a rendelkezés alá esik. Ugyancsak beleesnek azok a magyar nevű egyének, akiknek egy nagyszülőjük német nevű, illetve német származású. Az őrnagy egyébként szó szerint még a következő kijelentést tette: Ha csak egy csepp német vér folyik az ereiben, német!"91

Másodszor, amint azt már a hadifogolyként elhurcolt civileknél is láthattuk, már a központi parancsban is tudatos megtévesztés, hazugság van, hiszen nem a frontvonal közvetlen mögöttes területére, hanem a szovjetunióbeli kényszermunkára gyűjtötték őket.

Ugyanakkor az ÁVB központi parancsa alapján a 0060-as parancsba már az is belekerült - ellentétben a 0036-os paranccsal -, hogy: „A mozgósítottak vigyenek magukkal: meleg felsőruhát, 2 pár hordható állapotban levő lábbelit, 3 rend fehérneműt, ágyneműt és takarót, evőedényt és 15 napi élelmet. Az egész súlya ne haladja meg a 200 kg-ot fejenként." Ebből adódóan az elhurcolt polgári lakosok közül azoknak, akiket német nemzetiségűként hurcoltak el, általában jóval nagyobb esélyük volt a

91 Csongrád Megyei Levéltár (CsML), Csanád-Arad-Torontál k.e.e. (közigazgatásilag egyelőre egyesített) vármegye Főispáni iratok. 26/1945. A dokumentumot idézi: Stark Tamás: i. m. 79. o. túlélésre, mint azoknak, akiket a 0036-os parancs alapján, vagy hadifogolylétszám-kiegészítésként hurcoltak el, ugyanis utóbbiakat teljesen felkészületlenül érte az elszállítás. Őket sokszor kiskabátban, félcipőben és élelem, valamint evőalkalmatosságok nélkül hurcolták el, és a gyalogmenetük és a gyűjtőtábori elhelyezésük is hosszabb és siralmasabb volt. A Bereg vármegyei Lónya község lakói kérvényükben így írták le szeretteik útját: „A ruha rongyokban csüng testükön, a lábbeli teljesen leszakadt róluk, és sokan, igen sokan e fagyos télben mezítláb vagy rongyokba csavart lábakkal vánszorognak és dolgoznak. Testileg-lelkileg el vannak csigázva és napnap mellett várják szabadulásukat életre vagy halálra."92 Valószínűsíthető, hogy a kárpátaljai civilek körében tapasztalt magas halálozási arány miatt került bele a határozatba ez a rész, hiszen a németek elsősorban nem etnikai problémát jelentettek a szovjeteknek, hanem munkaerőt. Tehát élve és minél jobb kondícióban kellett elérniük a szovjetunióbeli munkatáboraikat. Igaz, az internálótáborok körülményei valamivel rosszabbak voltak a hadifogolytáborokénál.

A parancs 4. pontja rendelkezett arról, hogy „a helyi polgári hatóságok kötelesek biztosítani azt, hogy minden egyes mozgósítandó személy a kitűzött időben pontosan megjelenjen a gyülekezőhelyen." Tehát a parancs értelmében a „közmunkára" rendeltek listáját a településekre kivonult NKVD-s osztagok parancsnokainak utasítására, többnyire a helyi közigazgatás embereinek kellett összeállítaniuk. Ugyanakkor a listák készítésének szempontjai - mivel a központi utasítás is tág teret adott e tekintetben - nem voltak egységesek, hanem a helyi parancsnoktól, illetve az adott területre vonatkozó tervszámok és a „mozgósítottak" számának az egymáshoz való viszonyától függtek. Ha a tervszámokhoz képest többen jelentek meg, akkor nagyobb lehetőséget adtak a szovjetek a mentesítésekre, ha viszont kevesebben, akkor még a parancs szerinti korhatárokat is kibővítették. A települések magyar vezetői megpróbáltak minél több embert mentesíteni, de a végső döntés természetesen az NKVD-s parancsnokok kezében volt. Ezért többször is előfordult, hogy egy-egy sikeres mentesítési akció után, másodszor, sőt volt, ahol harmadszor is összeszedtek embereket a „mozgósítási" parancs ürügyén, hogy a központilag tervezett létszámot produkálni tudják.

A német nemzetiség ürügyén való elhurcolásoknál többször előfordult, hogy színmagyar településekről - például a Felső-Tisza vidékéről, vagy Zemplén megyéből - azzal az indokkal hurcoltak el civil magyar lakosokat, hogy német nemzetiségűek. Ezeken a településeken, mivel nem volt német származású lakosság, és a szovjet parancsnokoknak a kvótát, a parancsot, vagyis az előre meghatározott létszámú német nemzetiségű lakosságot produkálniuk kellett; összeíratták a község jegyzőjével a lakosságot és azokat, akiknek a vezetékneve „r" betűre végződött, mint például Molnár, Bognár, Kádár, Göndör, Pintér, azokat vitték el német nemzetiségűként, mondván, hogy Hitler neve is „r"-re végződik.93 Az ilyen és az ezekhez hasonló eseményekre panaszkodik Révai József, a kommunista párt egyik vezetője is az akkor még Moszkvában lévő Rákosinak írott levelében: „A munkabíró német lakosság elszállítására vonatkozó akció [Pünkösti Árpád fordításában „akció" helyett „jó" szerepel - B. Z.]94, sajnos nem járt azzal a hatással, amivel kellett volna járnia. [...] Az történt ugyanis, hogy a parancsnokságok a legtöbb helyen úgy hajtották végre a dolgot, hogy a családnevekből indultak ki és fix kontingensekből. Ha nem volt elég német, vettek magyarokat. Vettek olyanokat, akik egy szót sem tudnak németül, bebizonyítottan antifasiszták, ültek, internálva voltak, mindegy: vitték őket. Előfordult, hogy kommunista párttitkárokat, vezetőségi tagokat, sőt nemzetgyűlési képviselőket vittek, azért, mert német nevűek, sőt vittek tiszta magyar nevűeket is. Szóval, kissé sok volt az ilyen akcióknál természetesen elkerülhetetlen helyi túlkapás."95

A listákon szereplők összegyűjtése legtöbbször a helyi hatóságok, az éppen csak megalakult, s a szovjetek bizalmát élvező egykori partizánokból, szláv nemzetiségűekből és más, többnyire baloldaliakból álló rendfenntartók, ún. policájok feladata volt. Azonban ennek hiánya esetén maguk a szovjet alakulatok gyűjtötték össze a kényszermunkára szántakat. Az utolsó, 5. pontban pedig megfenyegették az érintet korosztályú német származásúakat és családtagjaikat arra az esetre, ha nem tennének eleget a felhívásnak: „Hadbíróság fog felettük ítélni. Ugyancsak szigorú megtorlásban részesülnek családtagjaik, bűntársaik." Sokan bár már hallomásból tudták, hogy nem a frontvonalak mögé viszik őket dolgozni 15 napra, hanem a Szovjetunióba, de féltették szüleiket, szeretteiket, ezért vállalták mégis a szenvedéseket.

A német származásúak elhurcolásának az első hulláma a 3. Ukrán Front által elfoglalt Dél-Dunántúlon, Baranya megyében kezdődött el 1944. december 22-én. Még alig száradt meg a tinta a 0060-as parancson, amikor a Baranya megyei Babarcon már kezdték összeszedni az embereket, ahonnan 84 főt vittek el.96 December 23-án Magyartelekről, majd sorba a többi Baranya megyei településről is szedték össze az embereket.97

A járási szovjet katonai parancsnokságok december 22-étől már folyamatosan, szóbeli úton rendelkeztek a polgári személyek összeszedéséről, ami sok helyen a karácsonyi ünnepek idejére meg is történt. Csikóstöttösön december 25-én dobolta ki a kisbíró a rendeletet, azzal, hogy 29-én Sásdon kell jelentkezni. Sásdról a várandós anyákat és azokat a nőket, akiknek 2 évesnél kisebb gyermekük volt hazaengedték, majd a többieket a pécsi gyűjtőtáborba vitték.98

A városokban, mint például Pécsen és Siklóson, december 26-án jelentek meg a 0060-as parancsot tartalmazó hirdetmények (mindkét helyen a város katonai parancsnokságának 3. számú parancsaként),99 amelyek nyomán az elhurcolásokról az alispán is értesült az eseményekről. Azonban ekkorra már Siklósról, Harkányból, Sásdról és Szentlőrincről az összegyűjtött lakosság már úton volt Pécs felé,100 ahol a környező településekről elhurcoltakkal együtt a Lakits-laktanyából kialakított gyűjtőtáborba vitték őket. Palotabozsokról karácsony másnapján vitték el az embereket először Pécsváradra, ahol egy éjszakát töltöttek. Itt a „pécsváradi kisbíró hazaküldte azokat az embereket [25 főt a kb. 105-ből - B. Z.], akik nem voltak tagjai a Volksbundnak."101 Egy másik visszaemlékező, egy Rácmecskéről (ma Erdősmecske) elhurcolt, de mentesített házaspár fia így emlékezett szülei megmenekülésére: „Az én szüléimet is elvitték Pécsváradig, de kijött oda az akkori főispán, aki a nagypapát ismerte. Kérdezte tőle, hogy mit keres itt, mire a nagypapa mondta, hogy a fiát meg a menyét viszik. Erre a főispán azt mondta, hogy akkor őt is vigyék. Kiadta, készítsenek névsort, hogy ki nem volt tagja a Volksbundnak. Aki hallotta a nevét, kiléphetett, így édesapám és édesanyám megmenekültek."102 Egy Szellőről elhurcolt asszony elmondása szerint őt Pécsváradon az igazoló, illetve felülvizsgáló bizottságban részt vevő szellői bíró mentesítette. Azonban egy későbbi mozgósítás alkalmával, 1945. január 2-án a „partizánok" őt ismét elvitték.103 Hasonlóképpen jártak a szabadon bocsátott palotabozsokiak is.104

 

A csikóstöttösiek kérelme a külügyminiszterhez


Az alispán 1945. január 19-én a pécsi szovjet NKVD-s parancsnokság szóbeli utasítására ismét elrendelte a német származásúak munkára való jelentkezését. Ugyanis az NKVD-s parancsnokság megállapítása szerint még több mint 4000 német nem vonult be közmunkára Pécs 40 km-es körzetéből, ahonnan a parancs végrehajtására január 24-i határidőt szabott meg. A megszálló szovjet hatóságokra jellemző módon az NKVD-s parancsnok nem írásban, hanem szóban adta az utasítását, így, ha az nem jól sülne el, akkor dokumentum híján az egészet letagadhatja, Írásban csak felsőbb utasításra adtak ki parancsot. Tehát ez a parancs az NKVD-s parancsnok félelméből adódó egyéni kezdeményezés volt, hiszen a tervezettnél kevesebb személyt sikerült összegyűjteniük, márpedig a Szovjetunióban a tervek „szentek" voltak, hiszen azokat a „mindenható és mindent tudó" pártvezetés hozta. Azzal nem lehetett szembeszállni!

Ezt a feltételezést igazolja az is, hogy az időközben kinevezett Baranya megyei főispán, dr. Boros István január 22-én hatályon kívül helyezhette a szovjet parancsra kihirdetett rendeletet. Tehette ezt azért is, mert Magyarország 1945. január 20-án Moszkvában megkötötte a fegyverszüneti egyezményt, ezzel a magyar államnak és közigazgatásának már valamivel nagyobb intézkedési jogköre lett. Azonban, hogy a fegyverszüneti egyezmény megkötése is csak valamivel nagyobb intézkedési lehetőséget biztosított a magyar kormánynak és a közigazgatásnak, azt az elhurcolások folytatódása is jól mutatja. S hogy mennyire csekély hatalma, illetve mozgástere volt a magyar kormánynak, a szovjet megszállás alatt nyögő országnak, azt jól érzékelteti az is, hogy a miniszterelnök, Dalnoki Miklós Béla még 1945 novemberében is rádióbeszédet csak úgy mondhatott, ha előzetesen azt benyújtotta cenzúrázásra a Szövetséges (szovjet) Ellenőrző Bizottsághoz, ahol azt jóváhagyták.105 Baranya megyében összesen 69 községből vittek el civileket. Közülük 49 település a siklósi és a szentlőrinci járásra esett, ahol nemcsak németek, de német nevűek is csak elvétve éltek.106

Somogy megyében szintén december 22-én rendelte el a kaposvári szovjet NKVD-parancsnokság az összeírást. Így Németladon már december 23-án ez megtörtént, és 26-án már el is szállították őket Szigetvárra. Majd december végére több településről is a pécsi gyűjtőtáborba vitték a deportálandókat. Somogy megyében, így pl. Kiskeresztúron, Bőszénfán, Bonnyán, Somogyszilen és Gadácson is - nyilván a front közelsége miatt - a szovjet fegyveres szervek nagyobb fokú szerepe volt megfigyelhető. Kiskeresztúron, Bőszénfán, Bonnyán, Somogyszilen és Gadácson a helyi kialakulóban lévő helyi karhatalom kihagyásával maguk végezték az összeszedést. A Gadácsról érkező jelentés szerint, „az orosz katonák házról-házra járva sem tudtak több férfit összegyűjteni.107

Tolna megyében főként a német nemzetiségűek által sűrűn lakott Völgységi járást érintette a leginkább a „mozgósítási" parancs.108 Itt január első napjaiban kezdték a környező községekből, így pl. Závodról, Aparhantról és Grábócról elhurcolni az embereket Bonyhádon keresztül109 valószínűleg Szekszárdra, hiszen Tolna megyéből elhurcoltak számára itt alakítottak ki gyűjtőtábort. A december 28-án Kétyen, Murgán, Kölesden, Hőgyészen, sőt az ezeknél is távolabb, Szekszárdtól mintegy 40 km-re lévő Gyönkről is ide gyűjtötték az embereket.110 Cikóról december 31-én hozták ide a „mozgósítottakat", akik általában 10-14 napot töltöttek itt (létszámellenőrzés, felülvizsgálat, mentesítések és újabb csoportok bevárása stb.), majd továbbvitték őket a bajai gyűjtőtáborba. A szekszárdiakat csak január 8-án „gyűjtötték össze" a fogházból kialakított gyűjtőtáborban, ahonnan 9-én már tovább is szállították őket vonattal Bajára.111 Dombóvárról az első „mozgósításkor" elhurcoltakat december 31-én vagonírozták be bajai úti céllal.112 Délkelet-Dunántúlról a 0060-as parancs alapján elhurcoltakat mind Baján keresztül vitték kelet felé, hiszen itt volt egyedül a „közelben" átkelési lehetőség a Dunán. Itt vagonírozták be őket a Szovjetunió felé vivő szerelvényekbe. A deportálások második hulláma 1944. december 28-tól 1945. január 15-éig tartott, s kiterjedt a Tiszántúlra, beleértve Szatmár megye Romániához csatolt részét is, valamint Jász-Nagykun-Szolnok, Heves, Nógrád, Pest és Bács-Kiskun megyére.

Szatmár megye Romániához csatolt részéből elhurcolt svábokat 1945. január elején a román „gárdisták", illetve az úgynevezett karszalagos fegyveres policok szedték össze és kísérték a Nagykárolyban, Szatmárnémetiben, Érdmindszenten és Szaniszlón kialakított gyűjtőtáborokba.113 Szaniszlón (Sanisláu) „1945. január elején az ott székelő orosz parancsnokság az elemi iskola épületében gyűlést hívott össze kötelezően 18-36 éves korig, majd szuronyos katonaság vette őket körbe." Mintegy 400 embert fogtak le azzal, hogy „Le vannak tartóztatva!", de indokot nem mondtak, azonban közölték, hogy meleg ruhát és élelmet hozassanak maguknak.114 S hogy ekkoriban mennyire nem számított a trianoni határ, jól jelzi, hogy a határ magyarországi oldaláról is, mint például Mérk és Vállaj községekből is a nagy károlyi táborba vitték a „németeket". Sőt még az 1945. január 2-án, az innen 120 km-re levő Zemplén megyei Herceg-kútról elhurcolt 136 személyt (90 férfit és 46 nőt) sem a közeli szerencsi, hanem ide, a szaniszlói táborba hozták.115

A Hajdú-Bihar megyei Hajdúböszörményből december 30-án vitték el a rendeletre összegyűlt embereket Balmazújvárosba, majd január l-jén már a lakásokból vitték el az embereket ugyanoda, ahol „utolérték" a korábban elhurcoltakat. Innen tovább január 13-án, immár vasúton robotra vitték őket „a Böszörményben névsort összeállító szovjet hadnagy szerint."116 Nádudvarról január 2-án vitték el a 17-48 év közötti németeket a balmazújvárosi gyűjtőtáborba.117

Balmazújvárosból január 2. és 13. között vittek el több mint 500 embert a városházára és az itteni Semsey-kastélyból kialakított gyűjtőtáborba. Történt mindez annak ellenére, hogy az 1941-es népszámláláskor - a nagy német hadisikerek idején - a városban senki sem vallotta magát se német nemzetiségűnek, se német anyanyelvűnek. Igaz, sokak ősei németként 1766-ban telepedtek le itt.118 De ide gyűjtötték az embereket a többi környékbeli településekről is, mint például Hajdúszoboszlóról, Berettyóújfaluból, Mikepércsről és Derecskéről is, majd a balmazújvárosi lágerben koncentrált polgári lakosságot január 13-án bevagonírozták és útnak indították Ukrajnába.119

Jász-Nagykun-Szolnok megye tiszántúli részéről, többek között Kenderesről, Tiszabőről és Fegyvernekről január első napjaiban gyűjtötték össze a „németeket" a fegyverneki gyűjtőtáborban, ahonnan 6-án már tovább is szállították őket Ukrajnába.120

A Heves és Nógrád megyéből, valamint Pest és Jász-Nagykun-Szolnok megye északi részéből „mozgósítottakat" a Kálon (Kálkápolnán) kialakított táborban gyűjtötték. Így ide hozták többek között január első napjaiban a németként „mozgósítottakat" Kompokról, ahol 1941-ben a lakosság 100%-a vallotta magát magyarnak, Jászárokszállásról, Berkenyéről, Ikladról, Kismarosról,121 Nagymarosról, Zebegényből. Egerben január 2-án a helyi úgynevezett „polgárőrség" a lakásaikból hurcolta el a „mozgósítandókat", kijelentve nekik, hogy 15 napi élelmet és meleg ruhát vigyenek magukkal.122 A káli (kálkápolnai) gyűjtőtábor környékéről ugyanakkor az országosan is jellemző elhurcolások másik módját alkalmazták a szovjetek. Erről a nagyfügedi elöljáróság belügyminiszterhez írott levelében olvashatunk: „.. .folyó év január első napjaiban megjelent Nagyfüged községben az orosz tábori csendőrség [valójában az NKVD - B. Z.] Káiban állomásozó parancsnokságának egyik különítménye egy főhadnagy vezetésével egy tolmács kíséretében, és azt az utasítást adta, hogy a községben lakó mindazon lakosokat, akiknek névelemzés alapján tekintetbe jövő származása: német, sváb, tót, cseh vagy orosz, külön-külön kimutatásban, 24 órán belül át kell adni az érte jövő tisztnek.

Az átadás után pár nappal megjelent a községben egy orosz tábori csendőrségi [NKVD-s - B. Z.] teherautó fegyveres csendőrökkel, és az általuk orosz nyelvre lefordított kimutatásból 21 főt elvittek."123 Az itt összegyűjtötteket általában 10 nap után, 12-én indították útnak kelet felé. Pest megye Budapesttől délre eső településeiről a Ceglédbercelen kialakított nagy koncentrációs táborba gyűjtötték a „németeket", mint például a Szigetszentmártonból és Taksonyból december utolsó napjaiban elhurcoltakat és természetesen a helyben összegyűjtött 730 személyt. A környező 25 településről mintegy 3600 személyt hurcoltak el.124 Az Észak-Bácskából, mint például Garáról, Bácsalmásról, Bácsbokodról, Katymárról elhurcoltakat három helyen gyűjtötték össze és vagonírozták be: Baján, Kiskunhalason és a Jugoszláviához csatolt Szabadkán, attól függően, hogy mikor történt a „mozgósítás". Bácsalmásról például háromszor is összegyűjtötték az embereket jóvátételi közmunkára. A különböző időpontokban elhurcoltak a Szovjetunió különböző lágereibe kerültek, de mindhárom Ukrajna Vorosilovgrádi területén található.125 Békés megyében, az Arad felé vezető vasútvonal mentén 3 gyűjtőtábort is létrehoztak: Mezőberényben, Gyulán és Eleken.

De nemcsak a Békés megyei településekről, mint például Füzesgyarmat, Doboz, Gyoma, Békés, Békéscsaba „németjeit" hurcolták ezekbe a táborokba, hanem pl. a Jász Nagykun-Szolnok megyei Mezőtúrról és Kisújszállásról is. Elek járás főszolgabírója jelentésében kiválóan leírja az elhurcolások folyamatát, és ékes példája annak, hogy a magyar kormánynak - még a mentesítésekről időközben létrejött megállapodás ellenére sem volt semmilyen beleszólása a deportálandók kiválasztásába, s hogy a valódi hatalom a szovjetek kezében volt a Vörös Hadsereg által megszállt Magyarországon. „1944. december 26-án a községben mintegy 200 főt számláló ún. orosz GPU [valójában NKVD - B. Z.] osztag jelent meg és szállásolta el magát. Ugyaneznap este az osztag parancsnoka, egy orosz őrnagy kért magához, és elrendelte általam a járás lakosságának népszámlálásszerű összeírását. Az egyes rovatok a következők voltak: név, születési év és nemzetiség. [...] 1945. évi január l-jén 22 órakor az osztag parancsnoka magához hívatott, és közölte velem, hogy a község német nemzetiségű, illetve német nevű lakosságát munkára kívánják mozgósítani. [...] A parancsnokló őrnagy 1945. január 2-án reggel 7 órakor tétette közhírré utasítását, mely szerint minden német nevű, tekintet nélkül arra, hogy bírja-e a német nyelvet vagy sem, tekintet nélkül előéletére, a rendelkezés alá esik. Ugyancsak beleesnek azok a magyar nevű egyének, akiknek egy nagyszülőjük német nevű, illetve német származású. Az őrnagy egyébként szó szerint még a következő kijelentést tette: Ha csak egy csepp német vér folyik az ereiben, német!

Az őrnagy engedélyével egy bizottság alakult a kommunista párt, kisgazdapárt vezetőiből és kipróbált magyar emberekből, hogy a lakosság egy töredékét felmenthessük. A bizottság 250 személyt hozott javaslatba. Ezt a javaslatot az orosz őrnagy nem fogadta el. Futárt küldtünk Orosházára, az ottani kommunista párt vezetőihez, segítségükkel községünkbe érkezett a kormány kiküldöttje, dr. Ormos Péter belügyminiszteri titkár. Vezetésével egy másik bizottság 228 egyén felmentésére hozott javaslatot. Ez a mentési akció is eredménytelen maradt, sőt az orosz őrnagy elrendelte az 1899-es férfi évfolyam, valamint a kommunista párt tagjainak és hozzátartozóinak a gyűjtőhelyekre való beszállítását. [...] 1945. január 11-én az összegyűjtés befejeződött, az emberek az időközben Gyuláról és egyéb helyiségekből érkezettekkel együtt még vagonírozva lettek. Róluk az orosz hatóságok orosz nyelvű kimutatást készítettek három példányban, melynek végösz-szege 1903 fő volt. A névjegyzéket aláírásommal és Elek község hivatalos bélyegzőjével hitelesítenem, illetőleg igazolnom kellett. Ezt követően a szállítmány 1945. január 11-én 13 órakor Elek község vasútállomását elhagyta, míg az orosz katonai erők másnap, 1945. január 12-én reggel távoztak a községből. "126 A Magyarország területét érintő, „közmunkára" történő „mozgósítás" harmadik, s egyben utolsó szakasza 1945. január 14-étől 31-éig tartott. Ezek az elhurcolások Budapest és környékét, Pest megye egy részét is beleértve - valamint a mai Borsod-Abaúj-Zemplén és részben Szabolcs megye területét érintették.

A mai Pest megye 139 településéről hurcoltak el embereket a németek „mozgósítása" ürügyén. A Budapesthez 1950-ben csatolt települések közül a legnagyobb tömegben Csepelről, Érdről, Gyömrőről, Pesthidegkútról, Pestszenterzsébetről, Pestszentlőrincről, Rákoscsabáról, Sashalomról és Újpestről hurcoltak el „német nemzetiségűeket". A legkorábban, január 14-én Pesthidegkútról vittek el mintegy 700 főt,127 míg a legkésőbb, január 27-30. között Pestszentlőrincről.128 Borsod-Abaúj-Zemplén megye középső és nyugati részéből a miskolci, míg a keleti részéből és Szabolcs megye nyugati részéből a szerencsi gyűjtőtáborban koncentrálták a „mozgósítottakat".

 

A szerencsi tábor gyűjtőköre

 

Miskolcon a Zsolcai kapu 32. szám alatti Rendőrségi palotából alakítottak ki gyűjtőtábort a németként elhurcoltak számára.129 A miskolci német származásúak elhurcolásánál a Magyarországi Kommunisták Antináci Komitéjából (MOKAN Komité) létrehozott helyi rendőrség is közreműködött. Ugyanis a komité tevékenységének elismeréseképpen, a Vörös Hadsereg fegyvereiket meghagyva belőlük szervezte meg a helyi rendőrség első egységeit.130 Volt, akit Miskolcon január 26-án egy magyar rendőr vitt el a lakásáról, majd a rendőrfőnök igazolására elengedték, majd másnap ismét elvitték a Rendőrségi palotába, és utána már nem tért vissza.131 Szintén 26-án vitték el az embereket Szirmáról is.132 Diósgyőr és környékéről is a miskolci rendőrök vitték el az embereket, többnyire német hangzású nevük miatt január 23-án, majd Miskolcról 31-én indították őket útnak kelet felé.133 Ide gyűjtötték a deportálandókat a Bódva folyó mentéről, Edelényből, az Aggtelek közelében lévő Perkupáról, Szőlősardóról, Tornakápolnáról,134 a Sajó menti településekről, mint például a Sajószentpéterről, a Csehszlovák határ melletti Kelemérről, Serenyifalváról (ma Serényfalva), valamint Ózdról és környékéről is.135 Sőt még a Csehszlovákiához csatolt részről is, a Rimaszombattól (Rimavska Sobota) északkeletre 11 km-re lévő Vámosbalogról (Vel'ky Blh) is Miskolcra hurcolták a deportálandókat 15 napi munka ürügyén, összesen 131 főt, köztük 43 nőt.136 Serényifalván és Keleméren a szovjetek úgy hirdették ki a parancsot, hogy minden német származású 17-35 év közötti nő és 16-45 év közötti férfi 30 napi élelemmel köteles jelentkezni.137 Ónodról január 23-án, Sajószögedről viszont január 30-án vitték el az embereket, de a szomszédos Nagycsécs és Muhi községekből elhurcolás nem történt.

A környékről elhurcoltakat először Tiszalucon egy iskolában gyűjtötték össze - volt, aki egy hétig volt itt - majd onnan a szerencsi gyűjtőtáborba kísérték őket.138 Szintén Szerencsre vitték a dadai alsó járás területéről is az embereket. A járás főszolgabírója 1945. január 24-i jelentésében közölte a főispánnal, hogy „január hó 23-án megjelent Tiszatardos községben az orosz titkosszolgálat egy hadnagya, 10-12 főnyi legénységgel, behívatta magához a tiszatardosi, tiszaladányi, csobaji és báji községi bírákat, akiknek elrendelte, hogy 24-én hajnali 2 óráig állítsák össze a 16-65 éves egyének névjegyzékét és azt hozzá terjesszék fel.

január 24-én hajnali 4 órakor orosz katonák jelentek meg Csobaj, Báj, Tiszatardos és Tiszaladány községekben a községházán, a lakosságot összehívták a községháza elé azzal, hogy aki nem jelenik meg azt agyon fogják lőni. A megjelent lakosság előtt felolvasta a névjegyzéket, amelyben férfiak és nők képviselve voltak foglalkozásra és politikai pártállásra való tekintet nélkül. Ekkor felhívták azokat, akik a névjegyzékben szerepeltek, hogy a községházába menjenek be, és onnan el nem távozhatnak. Íly módon összeszedtek [...] összesen tehát 240 magyar nemzetiségű egyént. Az összeszedett egyéneket január 24-én délután Tiszaladány községbe hajtották, a férfiakat a református templomba, a nőket az iskolába zárták be. Az ügyben felkerestem úgy a tiszalöki szovjet járási katonai parancsnokot, valamint az összeszedést elrendelő és végző tiszatardosi orosz parancsnokot, akiktől semmit sem tudtam meg, teljesen elzárkóztak a magyarázattól, és megtagadtak minden felvilágosítást. Ettől az akciótól függetlenül folyik a német származású egyének összeírása, akiknek összeszedése még nem kezdődött meg.

Csobaj községben az összeszedést végző orosz katonák kijelentették az összeszedett egyének hozzátartozóinak, hogy családjaik részére kétheti élelmet, meleg ruhát és takarót hozzanak, mert azokat Ukrajnába viszik két hónapi munkára. Az összeszedett egyének magyar nevű és nemzetiségű egyének [...] A közvélemény szerint politikai háttere van az összeszedésnek és a fasiszta érzelműekre vonatkozik, azonban ezzel ellentmond, hogy azok között visszatért zsidó munkaszolgálatos is van, valamint leányok és olyan férfiak, aki szélsőséges mozgalmakban soha részt nem vettek. "139

A Szabolcs megyei Kenézlőn 1945. január 27-én azt hirdették ki, hogy a főispán programbeszédet mond, s azon mindenki köteles megjelenni. Majd az orosz katonaság az összegyűlt embereket körülvette és 160 főt, 16-17 éves fiúkat lányokat, 55 éves asszonyokat, 6-7 gyermekes családapákat hurcoltak el. állítólagos 3 heti munkára, a szerencsi gyűjtőtábor közbeiktatásával.140 Egyes települések a munkaképes polgári lakosság elhurcolása következtében a teljes ellehetetlenülés sorsára jutottak, mint például Szendehely, ahonnan 1945. január 5-én és 6-án 120 polgári személyt vittek el. A község elöljáróságának a külügyminiszterhez írott kérvényében a következők olvashatók: „Községünk 1113 főnyi lakossága már az orosz megszállásig 616-ra csökkent. Ezekből is elvitték a munkaképes férfiakat és nőket, (a férfiakat 45, a nőket 35 éves korig). Most 496-an vagyunk, szinte kizárólag öregek és gyermekek. Öregek, akik az elhurcoltakban támaszukat, gyermekek, akik szüleiket siratják. "U1 Az internáltként elhurcoltak a gyűjtőtáborokban egy-két hetet töltöttek el, s már szállították is tovább őket. Azokat a civileket, akiket a hadifogolyként vittek el, hadifogoly-gyűjtőtáborokba kísérték, ahol általában hosszabb időt - általában kettő, de akár 6-7 hónapot is eltöltöttek, mire bevagonírozták őket.

 

Szabolcs es Ung k.e.e. vármegyek főispánjának „Szigorúan bizalmas: levele segítségért
a belügyminiszterhez a 16-65 éves korú polgári lakosság elhurcolása miatt

 

A civil lakosoknak a kiszállítása a Szovjetunióba fogoly státuszuktól függően, vagyis, hogy internáltként vagy hadifoglyokként viszik ki őket, alapvetően más vasútvonalakon, illetve átvagonírozási hely közbeiktatásával történt. Az internáltakként elhurcoltak útvonala délkeleti irányú volt, vagyis kiindulástól függően Baja, Budapest, Ceglédbercel, Elek stb., Arad. Innentől ez az útvonal kettévált. Az egyik a Dél-Erdélyen keresztül haladó, míg a másik az Olténián átmenő irány volt. A dél-erdélyi Déva (a Maros mentén)Nagyszeben-Brassó-Sinaia-Ploiesti-Jassi volt. Az Olténián áthaladó útvonal a Temesvár-Lugos-Karánsebes (a Temes mentén)-Orsova-Vaskapu-Craiova-Bukarest-Ploiesti-Jassi volt. Jassiban történt az átvagonírozás a szovjet, széles nyomtávú vagonokba, majd többnyire Dnyepropetrovszk-Donyec-medence (Donbasz) volt az útvonal, de többeket az Uraiba vagy a Kaukázusba vittek.

A hadifogolyként kiszállítottakat két fő útvonalon szállították, az egyik a már említett délkeleti volt, de foksányi, Rimnicu sarati, tecuci vagy a Ploiestiben lévő átmeneti elosztótáborok voltak Jassi helyett, ahonnan már a széles nyomtávú vagonokban vitték tovább őket. A másik az észekkeleti irány volt, amely a Máramarossziget, aknaszlatinai tranzitlágeren keresztül - a kárpátaljaiaknak a szolyvai gyűjtőtáboron keresztül és gyalog - Sztarij Szamborba, ahol átvagonírozás, míg a kárpátaljaiak számára bevagonírozás, majd Dnyepropetrovszk-Donyec-medence (Donbasz) volt. Természetesen a végcél lehetett a Szovjetunió számos más területe is, mint például az Urál, a Kaukázus, Belorusszia vagy egyéb terület.

 

1. ábra. A szovjet lágerek szemezett felépítése és a foglyok odakerülési módja

 

A tömegesen elhurcolt polgári személyeket, akár hadifogolyként, akár internáltként kerültek fogságba, mindkét esetben az úgynevezett GUPVI (Glávnoje Upravlényije Vojennoplennih i Internyirovannih) lágerekbe kerültek, vagyis a Hadifogoly- és Internáltügyi Főparancsnokság felügyelete alatt működő lágerekbe. Ezek a lágerek is végső fokon az NKVD, vagyis a Belügyi Népbiztosság alá tartoztak akárcsak a Gulag-lágerek, mégis jelentős különbség volt e két lágerrendszer között. A legfontosabb különbség a lágerlakók odakerülése között volt. A GUPVI-lágerek lakóit tömegesen hurcolták el, lényegtelennek tartva azok személyes kilétét, s szinte csak egy dolgot szem előtt tartva, hogy a tervezett létszám meglegyen, illetve az adott társadalmi csoportot úgymond „izolálják" azaz lágerekbe zárják.

A Gulag-lágerek lakóit viszont egyenként, személyre szóló, többnyire koholt vádakra alapozott ítéletek alapján hurcolták el szigorú őrizet alatt a szovjetunióbeli büntetőlágerekbe. További lényeges különbségek voltak a lágerlakók ellátása és a lágereknek a Szovjetunión belüli elhelyezkedése között. Míg a GUPVI-lágerek túlnyomó többsége a birodalom európai részén helyezkedett el - ezen belül is az internálótáborok leginkább a délukrajnai térségben, a Donyec-medencében (Donyeckij-basszéjn), vagyis közkeletű nevén Donbaszban és a Krím-félszigeten lévő szén- és vasércbányákban, valamint még az Urál hegység bányáiban, addig a Gulag lágerek dominánsan az Urálon túli, vagyis az ázsiai területen voltak találhatók.

A magyar kormánynak az internáltak és a civil „hadi"foglyok érdekében végzett tevékenységét nem mindig lehet elválasztani a kormánynak a valódi, vagyis a katonai hadifoglyok érdekében tett lépéseitől, hiszen amint azt már említettük, a Vörös Hadsereg által megszállt Magyarországon az internáltak kérdését is csak a hadifogolykérdés keretein belül lehetett megemlíteni. Érdekes és talán nem véletlen módon a 0060-as parancsot éppen arra a napra datálták, amikor létrejött Magyarországon, Moszkvából irányítottan142 az Ideiglenes Nemzeti Kormány. Lehet, hogy ezzel a dátumozással akarták az elhurcolások felelősségét részben vagy egészen áthárítani az ideiglenes magyar kormányra, hiszen ahogy az AVB december 16-i határozatában is benne volt a 3/A pontban, hogy szovjet hatóságok „az adott ország kormányzati szervein keresztül hajtsák végre az első fontban emiitett németek mozgósítását és internálását."

A magyar kormány létrejötte után azonnal szót emelt a polgári lakosság elhurcolása és fogságba vitele ellen a szovjet kormánynál. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány elnöke, Miklós Béla 1944. december 26-án, majd 1945. január 7-én panaszt tett a szovjet kormánynál. Utóbbi levelében többek között ezt írta: „Bereg vármegyéből magyar férfiakat vittek el közel két hónappal ezelőtt munkaszolgálatra. Beregszász városából és a szomszédos községekből, melyek a trianoni szerződés értelmében Csehszlovákiához tartoznak, november 19-én elvitték a 18-50 év közötti magyarokat. Ugyancsak elvitlék Bereg vármegye trianoni területéről, a beregszász-vásárosnaményi műúttól keletre eső községekből november 21-én a 18-50 év közötti férfiakat. Ez utóbbiak közül a papokat, ruszinokat, cigányokat, zsidó és görög katolikus vallásúakat visszaküldték Beregszászról a családjukhoz. [...] A munkaszolgálatra igénybe vett magyarok elhelyezése és élelmezése - a beérkezett panaszok szerint nagyon gyönge. Sokan megbetegedtek, mert meleg ruha nélkül vannak. [...] A már hosszú idő óta munkaszolgálatra igénybe vett magyar férfiak hazabocsátása szükségessé vált, amiért is ezeknek a hazabocsátását kérem elrendelni."143

 

Schultz Istvánná is, mint „hadifogságból hazatért" kapta meg igazolványai: a Népjóléti Minisztérium debreceni Hadifogolygondozó Kirendeltségétől, akárcsak a többi Szovjetunióba deportált magyar polgári lakos.

 

A szovjet szerveknek ez az önkényes eljárása Magyarországon, az éppen csak létrejött - és végrehajtó hatalommal is csak alig, a szovjetek által engedélyezett határig rendelkező - Ideiglenes Nemzeti Kormány tudta nélkül történt. Sőt, a moszkvai vezetés még a szovjet érdekeket mindig szem előtt tartó, sőt azokat a legtöbbször a magyarországi érdekek elé helyező, Moszkvából hazatért kommunista vezetőket sem értesítették az akcióról. Így az nagy felháborodást és ijedelmet váltott ki nemcsak a magyar társadalom széles rétegeiben, hanem a magyar politikai élet képviselőiben, sőt a végrehajtás és bizonyos őket is érintő kérdések tekintetében még a kommunisták között is.

Révai József 1945. január 7-i - részben már idézett - levelében így számolt be az eseményekről a még Moszkvában tartózkodó Rákosinak: „A munkabíró német lakosság elszállítására vonatkozó akció [Pünkösti Árpád fordításában „akció" helyett „jó" szerepel - B. Z.]144, sajnos, nem járt azzal a hatással, amivel kellett volna járnia. Ugyanis a végrehajtásban megint olyan szerencsétlen peregibek [túlhajtások - B. Z.] voltak, hogy az eredmény: pánik a magyarok közt is, még a tisztességes, hozzánk közel álló elemek is (mint pl. Sántha alelnök, sőt maga Erdei is) [Sánta Kálmán az Ideiglenes Nemzetgyűlés alelnöke, Erdei Ferenc az Ideiglenes Nemzeti Kormány belügyminisztere - B. Z.] megvadultak, arról beszélnek, hogy ez ugyanaz, mint amit Hitler csinált a zsidókkal stb. [...]

Azonkívül mindenki sérelmezi, vagy kimondva, vagy titokban, hogy az oroszok ezt a kormány tudta nélkül, előzetes megállapodás nélkül csinálták. (Mezsdu námi: [Magunk között mondva - B. Z.] még mi se tudtunk róla előre.) Szóval, a dolog visszafelé sült el.

Most próbáljuk korrigálni azt, amit lehet. A kormány most 10 tanácsadó megbízottat küldött az oroszokkal való megállapodás értelmében a helyszínre, akikkel együtt fogják megállapítani, kit kell németnek tekinteni, kit nem.145Tehát az Ideiglenes Nemzeti Kormány és a magyarországi kommunisták kérésére és megnyugtatására a szovjetek - legalábbis papíron - beleegyeztek abba, hogy a magyar kormány 10 tanácsadó megbízottat küldjön a deportálásokat végző NKVD-parancsnokságokhoz, hogy mentesítsék az igénybevétel alól azokat, „akikre vonatkozóan [...] megállapítják és igazolják, hogy német nevük ellenére magyaroknak tekintendők."146 Erdei Ferenc belügyminiszter 1945. január 5-i rendelete alapján a következőket kellett mentesíteni a „munkaszolgálat" alól: a nem német nemzetiségűeket; azokat, akik nem német anyanyelvűek, és nem voltak a tagjai a Volksbundnak és más fasiszta szervezeteknek; azokat, akik náciellenes, hazafias vagy baloldali mozgalmakban vettek részt; azokat, akik olyan magyar kulturális vagy társadalmi tevékenységet fejtettek ki, amellyel „nyilvánvalóan bebizonyították magyarságukat, vagy akik német nevűek, de zsidók.147 Erdei Ferenc belügyminiszter mentesítő kísérlete szinte semmilyen hatással nem volt a deportálásokra, amint az - többek között - a már említett Elek járás főszolgabírójának jelentéséből is kiderült.

Gyöngyösi János külügyminiszter a február 3-i minisztertanácsi értekezleten felvetette azon magyar állampolgárok „deportálásának" az ügyét, akiket, mint németeket vittek el a szovjet hatóságok, holott a fegyverszüneti egyezményben csak a német állampolgárok internálásáról van szó, s azt is a magyar hatóságoknak kell végrehajtani.148 A kérdés a minisztertanácson már a január 25-26-i ülésen is előkerült, amikor Erdei Ferenc belügyminiszter Zsedényi Béla házelnök szavaira hivatkozva a Zemplén megye színmagyar településeiről elhurcolt magyar lakosság ügyét vetette fel.149 Szóba került még azoknak a magyar állampolgároknak az elhurcolása, akiket arra hivatkozva vittek el a szovjet fegyveres erők, hogy 1941 után hosszabb-rövidebb ideig katonák voltak. Ugyanakkor a Vörös Hadsereg már fegyver nélkül, civilként találkozott velük, tehát nem mint egy ellenséges haderő katonáival. Ezek egy részét már korábban - egészségügyi, családi vagy egyéb okok miatt - leszerelték, többségük azonban - vállalva az azonnali főbe lövést - katonaszökevényként tért haza és fejezte be az értelmetlenné vált háborút. Gyöngyösi ez ügyben tárgyalt G. M. Puskinnal, a magyarországi SZEB politikai tanácsadójával, aki a magyar állampolgárok deportálásával kapcsolatban a panaszokról konkrét bejelentést kívánt. Nem mintha a korábban idézett miniszterelnöki levél nem lett volna elég konkrét. A volt katonák összeszedésével kapcsolatban pedig Puskin kijelentette, hogy azokról nem tudott.150 Puskinnak ez a kijelentése nehezen hihető, hiszen még a fogságba ejtett szovjet katonák is azt vallották, hogy mindazokat a férfiakat összeszedik, akik 1941 óta katonák voltak, s amint már említettük, Budapest szovjet városparancsnoka, Csernyisov is nyíltan kijelentette, hogy azok, „akik 1941 óta katonai szolgálatot teljesítettek jelentkezésre lesznek felszólítva, s azután fogoly táborba kerülnek."151

A szovjet fegyveres és politikai szervek a magyar kormány hivatalos szóbeli megkereséseire többnyire tagadólag, csodálkozva, ígérgetve vagy elhárítólag, egymásra mutogatóan, az írásbeliekre pedig csak késedelmesen konkrét intézkedések felvállalása nélkül általánosságban vagy egyáltalán nem válaszoltak. Ezért a miniszterelnök 1945. február végén tájékoztatta a deportálásokról is az éppen csak Debrecenbe érkezett amerikai politikai misszió titkárát is. Közölte, hogy elvben nem ellenzik „azoknak a deportálását, akik beálltak az SS-be, vagy nemrég németesítették nevüket, vagy akik a Volksbund tagjai voltak", de elvittek közel 30 ezer olyan személyt is, akik nem voltak a hitlerizmus támogatói, és hűek voltak az országhoz.152

A hivatalos magyar szerveken kívül a társadalmi, egyházi és tudományos élet szereplői is sérelmezték és mélyen elítélték a szovjet fegyveres szerveknek a civil német nemzetiségű és a magyar lakosság deportálását és a hadifogolylétszám-kiegészítésekre végrehajtott kíméletlen és igazolhatatlan eljárásait. Így például a Magyar Tudományos Akadémia 1945. május első felében Szovjetunióban járt küldöttségében részt vevő Szent-Györgyi Albert Nobel-díjas professzor az MKP Moszkvában lévő képviselőjének, többek között kifejtette, hogy: „A Vörös Hadsereghez való viszony Magyarországon sokat romlott. Ennek egyik oka az, hogy a razziákon több tízezer embert szedtek össze, jóllehet csak igen kevés fasiszta volt közöttük. "153 A református és az evangélikus egyház vezetősége 1945. május 27-én közös memorandumban fordult a magyar kormányhoz a polgári „hadifoglyok" érdekében.

A Szovjetunió ugyanazt az elvet és részben ugyanazt a gyakorlatot folytatta a német származásúakkal szemben, a kollektív büntetés elvének, és a származási - korabeli meghatározással, faji - alapon kényszermunkatáborokba történő deportálásoknak az alkalmazásával, amit a nemzeti szocialista Németország alkalmazott a zsidósággal szemben, amit a demokratikus világ, sőt maga a Szovjetunió is - legalábbis hangzatos szavakkal joggal elítélt. Ugyanígy látták az eseményeket a korabeli emberek is. Még a Magyar Kommunista Párthoz közel álló személyek, mint például Sánta Kálmán idegsebész, akadémikus, az Ideiglenes Nemzetgyűlés alelnöke és Erdei Ferenc kriptokommunista154, az Ideiglenes Nemzeti Kormány belügyminisztere is „arról beszélnek, hogy ez ugyanaz, mint amit Hitler csinált a zsidókkal" - amint olvashattuk már egy korábbi idézetben.155 A hazai politikai erők és a hatóságok nagy többségének észrevételei és intézkedései - az ország legyőzött és megszállt helyzete ellenére - az emberek menekítését, nem pedig a végrehajtást szolgálták.

A szovjet szervek tevékenységüket - amennyiben elismerték - azzal indokolták, hogy a deportálásokra a hátország nyugalmának biztosítása, illetve a Szovjetunióban véghezvitt rombolások újjáépítése miatt van szükség, Folyamatos kérelmeivel a kormány csak apró sikereket tudott elérni. Egy ilyen sikeres akció eredményeképpen március 15-én Borisz Pavlovics Oszokin, a SZEB helyettes politikai tanácsadója közölte Gyöngyösivel, hogy a következő napokban „bizottság megy ki Gödöllőre a fogolytáborba, felülvizsgálni az ott internálásban lévő személyeket." Hozzátette, «hogy szabadon fogják bocsátani azokat, akik erre érdemesek."156

A Szövetséges (az adatlapon: Fegyverszüneti) Ellenőrző Bizottság 1945. évi március 18-i 26. számú rendelete alapján a soron kívüli szabadon bocsátást kérő levelekhez mellékelni kellett kitöltötten „A Vörös Hadsereg által elszállított egyén személyi adatai" című 18 kérdésből álló adatlapot, valamint a politikai megbízhatóságot igazoló okiratot, melyet a rendőrhatóságnak vagy a helyi nemzeti bizottságnak kellett kiállítania. E rendelet hatására a március 19-i kormányülésen Gyöngyösi bejelentette, hogy „a [SZ]EB-nél minden szükséges lépést meg fog tenni arra a célra, hogy az elhurcoltak és internáltak Magyarországra visszakerüljenek".157 A külügyminiszter 1945. április 4-én látogatást tett Puskin követnél és felvetette a hadifogolyként elhurcolt civilek és az internáltak ügyét, s kérte, hogy „tétessék lehetővé az, hogy a deportáltak [értsd: a Szovjetunióba elszállított civil lakosok - B. Z.], vagy közvetlenül értesíthessék családjukat, vagy legalább a Magyar Kormány kapjon tájékoztatást, hogy kiket hova vittek el és milyen egészségi állapotban vannak. "158Puskin készségesen ígéretet tett a kérés teljesítésére, két okból is. Először is mivel nem volt időhöz kötve a kérés teljesítése, bár nyilvánvalóan a magyar külügyminiszter kérésének teljesítését a közeljövőre, tehát heteken belülre várta.

Másodszor a szovjeteknél az adott szónak nem sok értéke volt, s ne gondoljuk, hogy csak a foglyokat hitegették. A magyar kormány a hadifogoly hozzátartozók „ismételt és nyomatékos kérésére" június 26-án, immár szóbeli jegyzékben kérte a Szövetséges Ellenőrző Bizottságot, hogy „méltóztassék az elszállított személyek levelezésének kérdésében legalább hozzájárulni ahhoz, hogy az elszállított személyek hozzátartozóinak csupán egy rövid sablonos levelezőlapot küldhessenek, amelyben közlik, hogy „éleiben vagyok és jól vagyok". A hozzátartozók a magyar kormánykörök előtt kifejezett csaknem egyhangú nézete, hogy ez a néhány szó teljesen elegendő megnyugtatásukhoz és a legtöbben kifejezetten hangsúlyozták, hogy egyéb közlésekre, mint például az elszállított személyek tartózkodási helyére stb. nem is fektetnek súlyt... S mindez nagyban hozzájárulna a lelkek megbékéléséhez... "159

 

„A Vörös Hadsereg által elszállított egyén személyi adatai" című 18 kérdésből álló kérdőív

 

A magyar kormány az 1945-ben megtett többszöri szóbeli és írásbeli kérésre kapott ígéretek ellenére, a szovjet hatóságok csak 1946-tól engedélyezték egyes szovjetunióbeli hadifogoly- és internálótáborok és Magyarország között az esetenkénti levélváltást.

Az elhurcoltak ügyében a kormány többször is közbenjárt a szovjet télnél, de érdemleges válaszokat, sőt a legtöbb levélre még választ sem kapott. Levelek százaival, később ezreivel ostromolta a magyar külügyminisztérium a SZEB-et a Magyarországról elhurcolt civil állampolgárok szabadon bocsátása érdekében. (Azért a SZEB-et, mert a békeszerződés életbelépéséig a legyőzött, korlátozott jogkörrel rendelkező Magyarország csak a SZEB-en keresztül folytathatott külpolitikát.) A kormányhoz beérkezett több mint félszázezer egyéni, soron kívüli kikérés, szabadon bocsátási kérelemből a Külügyminisztérium 15 000-t adott át a Szövetséges Ellenőrző Bizottságnak, amely ezeket újabb véleményezésre a magyar Belügyminisztériumnak adta át. Sajnos csupán csak „kb. 150 személy ügyében történt ezzel kapcsolatosan értesítés vagy intézkedés."160 Azonban a civil elhurcoltakért még a Moszkvából érkezett magyar kommunisták sem sokat tudtak tenni. Rákosi a moszkvai magyar követségen lévő elvtársán, Horváth Imrén keresztül legalább a bányászok hazaengedését kérte, aki azt felelte, hogy ők ehhez kevesek. Majd hozzátette, hogy bányászaink „úgysem ülnek karba tett kézzel, szorgalmas munkájukkal hozzájárulnak a Szovjetunió gazdasági megerősítéséhez, és ezzel közvetve rajtunk is segítenek."161 Azt hiszem a válasz kiváló példája a „homo kommunisticus" gondolkodásmódjának.

A szovjet hadifogoly- és internálótáborokban sínylődők számára a békekötés sem hozott megoldást. Egyrészt, mert a háború idején Szovjetunióba deportáltakkal nem is foglalkozott, másrészt, mert konkrét határidő meghatározása nélkül a győztesekre, jelesint a Szovjetunióra bízta a (hadi)foglyok szabadon bocsátásának idejét, ekképpen fogalmazva: „a magyar hadifoglyok, mihelyt lehetséges, hazaszállítandók"162

Így az internáltak a hadifoglyokkal összekeverve együtt érkeztek haza többnyire 1947-1949 között. Míg 1947 és 1948-ban tömeges hazabocsátások voltak (100 ezer és 84 ezer fő), addig a kommunista hatalomátvétel után, 1949-ben már csak 5055 fő térhetett haza, akik közül 77,3%, vagyis 3907 lő civil volt.163 Ugyanis 1948 végén - a demokrácia felszámolása, a kommunista hatalomátvétel után - a kommunista államvezetés a (hadi)fogoly-kérdést megoldottnak tekintette, és felszámolta az összes (hadi)foglyokkal foglalkozó társadalmi és miniszteriális szervezetet. Rákosi Mátyás, Sztálin legjobb magyar tanítványa pedig kijelentette, hogy már csak a szovjet hatóságok által elítélt háborús bűnösök maradtak kint, rájuk pedig az „épülő népi demokráciának" nincs szükség. Pedig még több mint 200 ezer foglyot vártak haza szeretteik, de róluk a szovjet hatóságok semmiféle információt nem közöltek. Jóllehet nagyobb részük eddigre már halott volt, de még így is jelentős volt a szovjet lágervilág magyar lakóinak a száma. Végül nemzetközi nyomásra a Szovjetunióban a kommunista államvezetés által magára hagyott még életben lévő hadifogolyból és internáltból 1950 és 1953 között még mintegy 25 ezren tértek haza. A kommunista rezsim azonban nem szívesen fogadta a hazájukba érkező meggyötört életű civil és katona (hadi)foglyokat. Túlnyomó többségüket csak a Mosoni utcai börtönben, vagy a kazincbarcikai vagy a tiszalöki, vagy az elfelejtett kecskeméti internálótábor-ban eltöltött idő után engedte haza sok éve nem látott szeretteihez.

 

A Borsodi Vegyi Kombinátot (ma BorsodChem) 1950-1953 között építő,
a kazincbarcikai internálótáborban raboskodott hadifoglyok
emlékműve a főbejárat mellett


Pedig akik később érkeztek, azok közül sokan betegségük miatt maradtak le a korábbi szállítmányokról, vagy a szovjet bürokrácia útvesztőiben veszett el hazabocsátási lapjuk, vagy nemzeti hovatartozásuk (sváb származásuk), vagy annak a határok változása miatt bekövetkezett bizonytalansága miatt maradtak le. Bár a német származásúakat fogságba vetésükkor semmivel sem vádolták meg, mégis sokuk házát, gazdaságát már akkor kifosztották. Amikor pedig hazatértek - közülük a legtöbben az egész további életükre kihatással lévő betegségben szenvedve - sokuknak már nem volt otthona, földönfutókká váltak, egész vagyonukat elkobozták, és még fedél sem maradt a fejük fölött. Mások pedig alig, hogy hazatértek, már vitték őket ki a családjukkal együtt Németországba. Voltak, akik már a családjukat sem találták, mert őket már kitelepítették Németországba. Másokat pedig már egyenesen Németország szovjet zónájába vittek, mondván, hogy a családjuk is ott van, holott sok esetben ez nem is volt igaz.

Azok, akik Magyarországon vagy Romániában éltek e megpróbáltatások után, azt kellett tapasztalniuk, hogy a háború utáni magyar és román törvények is jogfosztottakként kezelték őket. A velük történt jogtalanságról hallgatniuk kellett, s a kommunista rezsimek még a történelmi emlékezetből is igyekeztek a kényszermunkára deportálások nyomait eltüntetni. E célból hozta létre Romániában az Országos Rendőrfelügyelőség és az Állam-biztonsági Rendőrség a 43382. számú, 1945. június 29-én kelt rendeletét, amelynek lényege így szólt: „Sok német kisebbségi kért igazolást arról, hogy egyes hozzátartozóik össze lettek gyűjtve és át lettek adva a szovjet szerveknek, [...] ilyen igazolások, bizonyítványok kiállítása tilos."164

A Kelet-Közép- és Délkelet-Európát érintő 1944. december 23-a és 1945. január 31-e között lezajlott deportálások eredményéről az NKVD-s tábornoki trojka - Apollonov, Gorbatyjuk és Szladkjeivics - 1945. február 2-i VCS-vonalon165 lefolytatott telefonbeszélgetésben számolt be az NKVD vezetőjének. A jelentés szerint az érintett országokból összesen 124 542 főt internáltak, vagyis őrizetbe vettek és a gyűjtőtáborokba kísértek. Közülük azonban 12 190 főt különböző okokból, betegség, előrehaladott terhesség, más nemzetiség (főként szláv) stb. elengedtek, így végül 112480 főt indítottak útnak a szovjetunióbeli internálótáborokba. A jelentésben a Magyarországon internáltak száma 32973 fő, míg a közülük a Szovjetunióba deportáltak száma 31923 lő166 (20989 férfi és 10934 nő), 19564 főt (13921 férfit és 5643 nőt) a 2. Ukrán

Front, míg 12359 főt (7068 férfit és 5291 nőt) a 3. Ukrán Front területéről hurcoltak el a szovjet dokumentumok szerint.167

A belügyi népbiztos, Lavrentyij Berija 1945. február 22-i jelentésében számolt be az ÁVB 1944. december 16-i határozatának végrehajtásáról a Legfelsőbb Tanács Elnökségének írott levelében. A jelentésben a fentieken kívül kitért arra is, hogy az „akcióban" a helyi hatóságokon kívül 10443 NKVD-s tiszt és katona, 664 különleges beosztású - többnyire NKGB-s -tiszt és a katonai hírszerzés-kémelhárítás, a SZMERS 800 tagja vett részt. A „mozgósítottak" Szovjetunióba szállítására 103 vasúti szerelvényt, 5677 vagont vettek igénybe.168 A belügyi népbiztos jelentésében kitüntetéseket is javasolt az NKVD-s tisztek és katonák számára, mert „sikeresen végrehajtották a különleges kormánymegbízatást".169

Ugyanakkor ha belegondolunk, hogy az eredetileg felmért 551049 munkaképes korú német helyett „csak" 112480 főt indítottak útnak szovjetunióbeli kényszermunkára a kelet-közép- és délkelet-európai térségből, akkor kérdésessé válik, hogy miért is járt volna dicséret az NKVD-s tiszteknek és katonáknak, hiszen a „mozgósítottak" létszáma messze elmaradt a lehetőségektől - igaz, a korhatárt szűkebbre szabták az előzetes felmérésben szereplőnél, de még ezzel sem magyarázható a két létszám közötti hatalmas eltérés. Gondoljunk csak vissza például arra, hogy Malinovszkij marsall Budapest ostromának elhúzódása, tehát a hadműveleti parancs időbeli végrehajtásának a nem teljesítése miatt, a megtorlástól való félelmében az eredeti 75-80 ezer fős védősereg helyett a valóságos adatnak több mint a kétszeresét jelentette. A kommunista dokumentumokkal szemben a korábbi tapasztalatok alapján szkeptikussá vált kutatóban felmerül a kétely, hogy a szovjet dokumentumokban szereplő számok nem teljesek, hanem csak részei a teljes igazságnak. Ahogy maga Sztálin is mondta: „Ugyan ki bízhat meg kizárólag az írott dokumentumokban a javíthatatlan bürokratákon kívül? Legfeljebb a levéltári patkányok!"170

A szovjet adatok teljességét és valóságértékét a már említett, és a következő ellentmondások, valamint „furcsaságok" is megkérdőjelezik. Először is,_míg a Sztálin által 1944. december 16-án aláírt 7161. számú határozat 6. pontja kimondta, hogy „Valamennyi németet a Donyeci-szénmedence szénbányászatának és a Dél vaskohászatának helyreállítási munkálataira kell irányítani", mégis a végrehajtásnál a szállítmányok egy részét az Európát Ázsiától elválasztó hegységekbe, az Urálba,171 vagy éppen a Kaukázusba küldték.172

Másodszor, ha a jelentésekben szereplő 112480 útnak indított deportált számát elosztjuk a szállításukra felhasznált szerelvények számával, akkor rendkívül alacsony szám: csak 1092 fő esik egy vasúti szerelvényre, holott minimum 1500, de inkább ennél is több embert szállítottak általában egy szerelvénnyel. Ha a 112480 főt az 5677 vagon számával osztjuk, akkor is irreálisan, mondhatni valótlanul alacsony szám: nem egészen 20 fő jön ki vagononként. Még akkor is irreálisan alacsony, és a visszaemlékezők túlnyomó többsége által elmondottaknál messze kevesebb a vagononkénti létszám, ha szerelvényenként 3 vagont az őrség, az élelmezés és az egészségügy számára elkülönítünk, vagyis összesen 309 vagonnal kevesebbel számolunk. Az eredmény vagononként akkor is csak 21 fő, a visszaemlékezésekben általában szereplő 35-45 fővel szemben. Ugyanakkor a kérdéskör avatott magyarországi kutatói, Füzes Miklós 55-60 ezer,173 míg Zielbauer György 60-65 ezer fő körülire teszik a trianoni Magyarország területéről németként elhurcoltak számát.174 A szovjet adatokkal szembeni jelentős eltérés több okból is adódhat, amelyekből kettő bizonyosra vehető. Az egyik, hogy a németként internáltak egy részét nem az internáltak, hanem a hadifoglyok közé sorolva, hadifogolyként hurcolták el a Szovjetunióba. A másik, hogy a fenti két kutató a hadifogolylétszám-kiegészítésként elhurcoltak jelentős részét is a németként internáltak közé számolták.

A deportálások következtében meghaltak számát egzakt módon, teljes pontossággal nem lehet meghatározni, mint ahogy az elhurcoltak pontos számát sem. De arra van lehetőségünk, hogy a rendelkezésünkre álló információk alapján legalább az elhurcoltakhoz képest az arányukat meghatározzuk. S hogy az utóbbi időben az orosz levéltárakból előkerült adatok mennyire nem megbízhatóak, az a már korábban említett példákon túl abból is adódik, hogy amikor és akikről adatlapokat vettek fel, akkor az azt kitöltő belügyisek a „nemzetisége" rubrikát nem egyféleképpen értelmezve töltötték ki, illetve a tolmácsolás során is történtek félreértések, így a rubrikába hol az anyanyelv, hol a nemzetiség, hol pedig az állampolgárság került. Ezeken kívül a háború előtti és alatti területi változások, visszacsatolások is bonyolították e helyzetet. Ráadásul voltak, akik a gyorsabb szabadulás reményében a szovjetekhez átállt vagy azok szövetségeseinek tekintett nemzetek tagjainak vallották magukat, például románnak, ruténnek vagy szlováknak.

S még egy adalék ahhoz, hogy mennyire megbízható volt az adatfelvétel, illetve, hogy mennyire volt „fontos" az emberi élet, főként egy lágerrabé a Szovjetunióban. Csak egy internáltat hadd idézzek: „Hát ott ishaltak meg az emberek éjjelenként. Állandó jelleggel. Reggel jött az őr, kérdezte, hogy ki halt meg, és egy gyufásskatulya hátuljára felírta. Hát ezt a skatulyát - de ezt én láttam a saját szememmel - az őr azután eldobta. Hát ennyit ért az emberélet. "175 Magam is amikor a Hadtörténeti Intézet és Múzeumban dolgoztam, akkor a '90-es évek elején érkeztek hozzánk halálozási listák Oroszországból, és a rubrikák (név, születési hely és idő, anyja neve, katona vagy civil, rangja, a halál oka, ideje és helye stb.) a legritkább esetben voltak teljesen kitöltve (a leghiányosabb adatfelvételek szilveszterkor és május l-jén történtek) és a még kitöltött személy- és helyneveknél is általános volt az elírás. Nekünk, az ott dolgozó tudományos munkatársaknak kellett az elírásokat helyreigazítani pl. Begomeri Istefán, született: Birettófalo, helyesen: Bagaméri István, született: Berettyóújfalu.

A szovjetunióbeli hadifogoly- és internálótáborokban főleg 1945-1946-ban nagyon magas volt a halálozás. Ami alapvetően két okból adódott. Egyrészt a Szovjetunióban is éheztek az emberek, sőt 1946-1947-ben a Szovjetunió lakosai közül több százezren éhen haltak, miközben az ország gabonát exportált Csehszlovákiába, Romániába, Lengyelországba és Bulgáriába. A másik ok, hogy az elhurcoltak az elhurcolás lelki traumája és a szállítás ideje alatti antihigiénés, embertelen viszonyok és az élelmezésnek, a vízellátásnak messze a szükségletek alatti biztosítása miatt a deportáltak már eleve legyengült állapotban, sokan pedig betegen érkeztek a lágerekbe. Ezért több lágerben egy-két hetet hagytak a foglyoknak, hogy valamelyest munkára fogható állapotba kerüljenek.

A halálozási arányokra vonatkozóan csak két visszaemlékezőt hadd idézzek: „Az 1029. sz. rodovkai civil internálótáborban levő elhurcolt 800 magyar férfi és nő közül 1945/46-ban 300-an haltak meg."176 „A deportált szállítmány végcélja az 1026. számú novijdonbaszi bányásztábor volt, ahol rövid időn belül több mint 10 000 magyarországi polgári személyt zsúfoltak össze. A foglyokat sem élelemmel, sem ruházattal nem látták el. A járványok és az éhség tömegesen szedték soraikból az áldozatokat. Orvosi ellátás és gyógyszerhiány miatt a halottak létszáma napi 18-20 főre rúgott. Én mint a hullaszállító szekér kocsisa, személyesen vettem részt 4600 sorstársam eltemetésében, akiket húszasával teljesen meztelenül, kutyamódra, jeltelen tömegsírokba kapartak el. Jellemző, hogy a táborban csupán a mi kisfalunkból elhurcolt [120 - B. Z.] férfiből és nőből 48 halt meg alig 2 év leforgása alatt. A halottak hozzátartozói sem magyar részről, sem szovjet részről mind a mai napig semmiféle hivatalos hatósági értesítést nem kaptak, legfeljebb csak a hazatérő foglyoktól értesülhettek elhurcolt családtagjaik haláláról. "177 Döbbenetesek ezek a tények, de egyesek kétségbe vonják a túlélők által közölteket, mondván, hogy biztos túloznak. Azonban hála Dupka György és Alekszej Korszun kutatásainak, már nemcsak visszaemlékezésekre vagyunk utalva e kérdés megválaszolásában. A kárpátaljai hadköteles polgári személyeket - ahogy ezt olvashattuk a 0036-os parancsban - nem internáltként, hanem hadifogolyként hurcolták el. így ők a Szovjetunió területén nem internáló, hanem hadifogolytáborokba kerültek. Az egyik ilyen tábor volt - ahova jelentős részüket hurcolták - a belorussziai, Minszk közelében lévő 183. sz. tábor Novij Boriszovban. A tábor parancsnoka, Noszov őrnagy - tehát nem egy visszaemlékező - a következőket írta 1945. április 21-i 1/1037. sz., első negyedévi jelentésében: „... A láger két részből áll, amely 11 ezer ember befogadására alkalmas. A láger egyes számú részlegének vízellátása úgy történik, hogy a hadifoglyok a Berezina folyóból hordókban hordják a vizet. [...] A láger az első negyedév folyamán nem kapott burgonyát, sem zöldségfélét. Még nagyobb fennakadások vannak a betegek hússal, cukorral és tejtermékkel való ellátásában. [...] A negyedév alatt összesen 3547 fő érkezett, 169 fő távozott, 2262 ember meghalt [kiemelés -B.Z.][...]A beérkező kontingensek túlnyomó többsége a súlyos hasmenések miatt legyengült, stb. A lágernek nincs megfelelő egészségügyi személyzete, és a meglévők többsége is képzetlen. [...] A flekktífusz behurcolása miatt a lágert folyamatosan kell fertőtleníteni. [...] Mivel a láger nem tartozik speciális katonai kórházhoz, és nincs rá lehetőség, hogy a betegeket kórházba küldjük, a lágernek nem áll módjában hatékony orvosi ellátásban részesíteni minden súlyos beteget. [...] A negyedév folyamán a terv szerinti 52500 normanap helyett 36864-et teljesítettek. Noha a ledolgozott napok számát tekintve nem teljesítették a tervet, az összkitermelés mégis megközelíti a tervezettet. "in Mindazt igazolja ez a jelentés, amit a visszaemlékezők elmondtak: gyenge élelmezés, alultápláltság, az egészségügyi és a higiénés helyzet katasztrofális volta, aminek következtében a fertőző betegségek, a vérhas, valamint a flekk- és a hastífuszfertőzések járványos méreteket öltenek, s a legyengült, alultáplált foglyok tömegesen halnak meg. Ráadásul a jelentésből kiderül, hogy a foglyokat halálra dolgoztatták. Ugyanis a jelentés beszámol arról, hogy a tervezett normanapok számát ugyan nem tudták teljesíteni - hiszen egy ember egy napi, általában 8 órás munkája volt 1 normanap és a negyedév végére az eredeti létszám a tömeges halálozások miatt 2262 fővel csökkent - mégis az összkitermelés megközelítette a tervezettet. Ezt pedig csak úgy tudta a lágerparancsnok elérni, hogy a még életben lévőknek kellett a halottak helyett is dolgozniuk, hogy teljesítsék a „mindenható és mindent tudó" kommunista párt vezetői által meghatározott „szent" tervszámokat, vagyis sokukat a végkimerülésig dolgoztattak! Még számos példát hozhatnánk az egyes települések esetében a halálozásokról és az elhurcoltak és hazatértek közötti arányra vonatkozóan is, de ezekről bővebben lehet olvasni „A malenkij robot - a túlélők tapasztalatainak tükrében" című részben.

A dokumentumok és a visszaemlékezések alapján egyértelműen állítható, hogy a nélkülözések, az embertelen, antihigiéniás körülmények és a megerőltető kényszermunka következtében a deportáltak 30-40%-a bizonyosan meghalt, de voltak olyan települések, ahol az elhurcoltak 60%-a veszett oda.179 Többségük a lágerek környékén, jeltelen tömeg-, ritkábban egyszemélyes sírokban lett elföldelve, míg kisebb részük a ki- vagy a hazafelé vezető vasútvonalak mentén elhantolva alussza örök álmát.

Azonban azok közül is, akiknek sikerült túlélniük a szovjetunióbeli kényszermunkatáborok gyötrelmeit és hazatértek, nagyon sokan a deportálás idején szerzett betegségeik következtében a hazaérkezést követő egy éven belül elhunytak. S hogy valóban milyen állapotban tértek haza, a végletekig legyengült voltuk miatt munkára már nem alkalmas, tehát a szovjet tervgazdaságnak már csak tehertételt jelentő foglyok - csak egy embert hadd idézzek, akit nem lehet azzal vádolni, hogy „reakciós, fasiszta", a szovjet rendszer ellensége, hiszen ő volt Sztálin legjobb magyar tanítványa. Ő, mármint Rákosi Mátyás 1945 novemberében, a kommunista párt választási veresége után levélben hívta fel Petrov altábornagynak, az NKVD GUPVI-lágerek főparancsnokának a figyelmét arra, hogy a hadifoglyok „fizikailag rendkívül leromolva érkeznek Magyarországra. A választások előtt Debrecenbe érkezett 3000 hadifogoly majdnem mindegyikét kórházba kellett szállítani". S mindezt csak azért említi, amint az leveléből kiderül, mert: „A dolgot a kisgazdák nagy demagógiával kihasználták, és ez is rontott a választás esélyein."180

 

Összegezve, s egyben zárásként néhány gondolat

A II- világháború végével Magyarországra, s különösen a magyarországi németekre, a svábokra kegyetlen idők következtek. A hazánkat megszálló kommunista hatalom, a Szovjetunió, bár magát felszabadítónak hivattatta és emlékoszlopokat állíttatott magának, hazánkban mégis megszállóként viselkedett. Nők tízezreit erőszakolták meg,181 és a második világháborús, közel 15 millió lakosú Magyarország területéről mintegy 300 ezer túlnyomó többségében ártatlan civilt, köztük mintegy 130 ezer embert - körülbelül fele-fele arányban - német vagy magyar származása miatt hurcoltak el „malenkij robot", vagyis kis munka címén szovjetunióbeli kényszermunkára, hadifogoly- és internálótáborokba. Semmi sem indokolhatja, hogy bárkit is származása, anyanyelve, nemzetisége vagy vallása miatt büntessenek!

A náci Németország és magyarországi segítőtársaik bűneiért a szovjetek az egész németséget büntették. Tették ezt a kollektív bűnösségnek az emberi jogok és a Szövetséges Hatalmak által az Atlanti Chartában is megfogalmazott, s a Szovjetunió által is aláírt elvei ellenére, amely szerint „olyan békét teremtenek, amely minden nemzet számára lehetővé teszi, hogy saját határain belül biztonságban éljen, és amely biztosítékot nyújt arra, hogy minden ember minden országban félelem és szükség nélkül élhessen." Sajnos mindezek a szép elvek csak szavak maradtak. A Szovjetunió a kollektív büntetés alapelveként ugyanazt a náci ideológiából fakadó „faji elvet", és részben ugyanazt a gyakorlatot folytatta a „németek" „malenkij robotra" hurcolásánál, mint amit a nemzeti szocialista Németország alkalmazott a „zsidókkal" szemben a holokauszt idején, amit teljes joggal ítélt el a demokratikus világ. Faji elvet alkalmazott, hiszen nem az állampolgárság, nem az anyanyelv és nem is az egyén által választott identitás, a nemzetiség volt az alapelv az elhurcolásoknál, hanem pusztán a származás, ahogy azt a már idézett egyik NKVD-őrnagy is kijelentette: „Ha csak egy csepp német vér folyik az ereiben, német!"182

A deportálások nemzeti szocialista és a szovjet szocialista módszereinek összehasonlításánál hadd idézzük a „malenkij robot" kutatásának alapjait lerakó pécsi történész, Füzes Miklós néhány sorát: „Mindkét oldalon begyűjtés, vagonírozás, [és tegyük hozzá - mindezt többnyire a megszállt és megfélemlített ország hatóságainak a közreműködésével - B. Z.] táborok, munkára kötelezés és végül népirtás jelentkezik. Utóbbinak csak az eszközeimások. Amott az éheztetés mellett iparszerű tömegmészárlás érvényesült, emitt a kényes munkát a természettel végeztették el."183

Csak annyit kiegészítésként - mivel az idézet még a rendszerváltás előtti diktatúrában készült -, hogy a szovjeteknél a „kényes munkát", az emberirtást, nem a természet végezte el. Az emberirtást maga a szovjet szocialista rendszer okozta - a maga értelmetlen, a társadalmi-gazdasági törvényszerűségeknek fittyet hányó, voluntarista, a „mindenható és mindent tudó" párt által meghatározott tervszámok teljesítésének mindenekfelett valóságán alapuló, az emberi életet semmibe vevő gondolkodásmódja miatt. És a szövetséges angolszász hatalmak szemet hunytak mindezek - ahogy a lengyelországi Katynban történt mészárlás - felett is.

Sajnos a mai napig is alig tudnak az emberek ezekről a borzalmas eseményekről, hiszen a rendszerváltásig tilos volt ezekről beszélni, nemhogy kutatni, de a még élő kevés túlélő is alig, vagy egyáltalán nem mert ezekről beszélni, mert amikor elengedték őket - hivatalosan mint hadifoglyokat -, akkor azzal fenyegetőztek, hogy ha ezekről a dolgokról beszélnek, akkor visszaviszik őket. A túlélők testileg-lelkileg megtörve érkeztek haza, zsigereikben hordozva a félelmet. Megbélyegzetten kellett továbbélniük mindennapjaikat.

Szükséges ismernünk múltunkat, gyökereinket, hiszen ahogy a fa is a gyökereiből táplálkozik és annak erősségétől függően marad meg a viharban. Hasonlóan az emberek is őseik, múltjuk ismerete alapján alakíthatják ki egészséges önazonosságukat, identitásukat, ami segíti megtartani az embert embernek az élet viharaiban. Hiszen gyökereink nélkül olyanok lennénk, mint a tengernek a habja, amelyet a szél ide s tova hány. S ahogy a legtöbb embert a hite tartotta életben, végezetül hadd idézzek Pál Apostol efézusiakhoz írott leveléből, „.. .hogy többé ne legyünk kiskorúak, akik mindenféle tanítás szelében ide-oda hányódnak és sodródnak az emberek csalásától, tévútra csábító ravaszságától; hanem az igazsághoz ragaszkodva növekedjünk fel a szeretetben." E könyv mementója egy borzalmas világégés borzalmas „utójátékának". Azokról a - túlnyomó többségében - ártatlanul elhurcolt és szenvedett édesanyákról és édesapákról, nagymamákról és nagyapákról, testvérekről, dédszülőkről és rokonokról szól, akik egy embertelen korszak, embertelen eszméinek váltak az áldozataivá.


  1. Bővebben lásd: Pavel Polian: Against Their Will: The History and Geography of Forced

    Migration in the USSR. CEU, Budapest-New York, 2004.
  2. Varga Éva Mária: Magyar hadifoglyok és internáltak a Szovjetunióban az oroszországi

    levéltári források tükrében (1941-1956) Doktori disszertáció, ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszék, Budapest, 2008. 116. o.
  3. Első magyar nyelvű közlése: Dupka György-Alekszej Korszun: A „malenykij robot"

    dokumentumokban. Ungvár-Budapest, Intermix Kiadó, 1997. 39. o.; A határozat teljes közlése: Magyar hadifoglyok a Szovjetunióban. Dokumentumok (1941-1953). (Főszerk.: Varga Éva Mária) Moszkva-Budapest, ROSSZPEN - MKTTK, 2006. 55-59. o.
  4. Gosztonyi Péter: A Vörös Hadsereg. A szovjet fegyveres erők története 1917-1989.

    Európa Könyvkiadó, Budapest, 1993. 226. o.
  5. Ránki György: 1944. március 19. Magyarország német megszállása. Bpv 1978.14. o.
  6. V. Molotovnak, a Szovjetunió külügyi népbiztosának levele Sir A. C. Kerrhez, a moszk

    vai brit nagykövethez. Moszkva, 1943. június 7. In. Juhász Gyula: Magyar-brit titkos tárgyalások 1943-ban. Kossuth Kk. Budapest, 1978. 158-159.0.
  7. Hadtörténelmi Levéltár (HL) Honvédelmi Minisztérium (HM) 1274/ált.[általános] -1945.
  8. HL Külügyminisztérium (KÜM) Hadifogoly Osztály (HDF. O.) 144.290/7. - 1945.
  9. HL KÜM HDF. O. 28.094./pol.

    -1945
  10. HL KÜM HDF. O.27.769/pol. -1945
  11. HL KÜM HDF. O.145.492/7. -1945.
  12. HL KÜM HDF. O.25.440/pol.-1945.
  13. HL KÜM HDF. O.126.804/7. -1945.
  14. HL KÜM HDF. O.27.832/pol.-1945.
  15. Vas Megyei Levéltár (VML) IV. - 401./b Főispáni iratok 75./1945.
  16. HL KÜM HDF. O. 29.969./pol. - 1945.
  17. HL KÜM HDF. O. 27.338/pol. - 1945.
  18. Valent nevű nyíregyházi lakos naplóját idézi Számvéber Norbert: Páncélosok a Tiszán

    túlon. Az alföldi páncéloscsata 1944 októberében. Paktum, Budapest, 2002. 320. o.
  19. Ungváry Krisztián: A magyar honvédség a második világháborúban. Osiris, Budapest,

    2004. 339-340. o.
  20. Fazekas Árpád: Elhurcoltak Nyíregyháza, 1944-1948. Határ-Szél Kft. Nyíregyháza,

    1989.16. o.
  21. HL KÜM HDF. O. 27.469/pol. - 1945 és 25.084/pol. - 1945.
  22. HL KÜM HDF. O. 25.035/pol. -1945.
  23. Érdekes módon ebben az esetben nem tesz említést a magyar védőkről. Valószínűleg

    ez annak köszönhető, hogy a szovjet jelentésekben is inkább csak németeket említettek, mivel a német haderő sokkal jobb felszereltségű volt és elkeseredettebben védekezett saját háborújában, félve az orosz fogság borzalmaitól, mint a magyar. Ezzel is az ostrom elhúzódását kívánták érthetőbbé tenni.
  24. Rákosi Mátyás: Visszaemlékezések 1940-1956. Napvilág Kiadó, Budapest, 1997. I.

    kötet 141-142. o.
  25. M.V Zaharov: A 2. és a 3. Ukrán Front felszabadító hadműveletei Délkelet- és Közép-

    Európában, 1944-1945. Bp„ 1973. 230. o.; Peter Gosztonyi: Der Kampf um Budapest 1944/45. München-Zürich, 1964. 37. o.; Artyemjev, N.: Magyarország felszabadítása. Bp., 1950. 54. o.
  26. Ungváry Krisztián: Budapest ostroma. Corvina, Budapest, 1998. 71. o. 17. táblázat és

    305. o. 32. táblázat.
  27. Budapest védőinek létszámadatairól és az elhurcolásokról bővebben lásd: Bognár

    Zalán: Egy csata utóélete. Budapest ostromának (hadi)fogoly-vesztesége(i). Studia Caroliensia 2000/1. 77-87. o.
  28. V.P.Galickij:VrazseszkijevojennoplennijevSzSzSzR(1941-1945),Vojennoisztoricseszkij

    Zsurnal, Moszkva, 1990/9. 42.o.
  29. Zaharov, Matvej: A 2. és a 3. Ukrán Front felszabadító hadműveletei Délkelet- és Közép-

    Európában, 1944-1945. Bp., 1973. 262.0.; Tóth Sándor: A Budapesten körülzárt ellenséges erők megsemmisítése, a főváros felszabadítása. In.: Magyarország felszabadítása. Tanulmányok hazánk felszabadításának történetéből. (Szerk.: Száva Péter.) Bp., 1975. 412. o.
  30. A Budapest ostroma kapcsán elhurcolt polgári személyek létszámára vonatkozó ada

    tokat és számításokat bővebben lásd: Bognár Zalán: Egy csata utóélete. Budapest ostromának (hadi)fogoly-vesztesége(i). Studia Caroliensia I. (2000.) 1. sz. 77-79.
  31. Fehér könyv a Szovjetunióba elhurcolt hadifoglyok és polgári deportáltak helyzetéről.

    (Szerk.: Magyar Harcosok Bajtársi Közössége Hadifogolyszolgálata) Bad Wörishofen, 1950. 9. o.
  32. HL HM 1274./ált. - 1945.
  33. HL KÜM HDF. 0.127.803./pol.-1945., 125.108/pol. -1945., 27.793./pol. -1945., 28.037./

    pol. - 1945., 27.113./pol. - 1945., 27.575./pol. - 1945.
  34. HL HM 25.251./eln.[elnöki] - 1945.
  35. HL KÜM HDF. O. 30.002./pol.-1945.
  36. HL Tanulmányok és visszaemlékezések gyűjteménye (Tgy.) 3225. Kiss István: Egy

    mezítelen a több százezer közül. Fogságom naplója. Szovjet fogságom 594 napja 4. o.: Volt Hadifoglyok [malenkij robotosok és Gulag-rabok] Bajtársi Szövetsége (VHBSZ)) [- hiszen hazatérésük után Magyarországon mindannyiukat hivatalosan mint volt hadifoglyokat említették, amiről hivatalos írást is kaptak] 421. - 1993. Balczó István volt civil (hadi)fogoly visszaemlékezése 1. o.: VHBSZ 288. - 1992. Baranyai Béla 1. o.
  37. A szovjet dobtáras PPS géppisztolyt nevezte így a magyar köznyelv, lévén, hogy a

    szovjet katonák többnyire ezzel a „gitárként" rájuk fogott fegyverrel davajozás (davaj = gyerünk) közben kényszerítették őket parancsaik végrehajtására.
  38. Benkő Zoltán: Mikó Zoltán és a Görgey-zászlóalj. In: Magyarország 1944. Fejezetek az

    ellenállás történetéből Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest 1994. 287-295. o.
  39. HL KÜM HDF. O. 25.984/pol. - 1945.; Benkő: i.m.
  40. HL KÜM HDF. O. 27.760./pol. -1945.
  41. HL KÜM HDF. O. 27.758./pol. - 1945.
  42. HL KÜM HDF. O. 27.684./pol. - 1945.
  43. PL: HL KÜM HDF. O. 27.217/pol. - 1945.; KÜM HDF. O. 27.229/pol. - 1945.; HL KÜM

    27.228./pol. -1945.
  44. HL KÜM HDF. O. 27.732/pol. - 1945.; Interjú Elter Dezsővel. A hangfelvétel a szerző

    birtokában.
  45. A Budapestről és környékéről történt elhurcolásokról bővebben lásd: Bognár Zalán:

    Budapest és környéke lakosságának tömeges elhurcolása szovjet hadifogságba (1944. december-1945. április) KÚT (III. évf.) 2004./3-4. 99-112. o.
  46. Vas Zoltán a Magyar Kommunista Párt egyik vezetőségi tagja, Budapest közellátási

    biztosa szovjet tisztként érkezett Magyarországra, és mivel igencsak respektálták az ő igazolását, valószínűsíthető, hogy nem a Vörös Hadsereg, hanem valamely felsőbb szintű szerv, az NKVD tisztje volt.
  47. Hegedűs András: A történelem és a hatalom igézetében. Kossuth Könyvkiadó, Buda

    pest 1988.105. o.
  48. Pünkösti Árpád: Rákosi a hatalomért 1945-1948. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1992.77. o.
  49. Stark Tamás: i. m. 163. o.
  50. A következő települések tartoztak az akkori ún. Nagy-Budapesthez: Albertfalva, Békás

    megyer, Budafok, Budatétény, Cinkota, Csepel, Kispest, Nagytétény, Pesthidegkút, Pestszenterzsébet, Pestszentimre, Pestszentlőrinc, Pestújhely, Rákoscsaba, Rákoshegy, Rákoskeresztúr, Rákosliget, Rákospalota, Rákosszentmihály, Sashalom, Soroksár, Újpest.
  51. HL KÜM HDF. O. 27.495./pol. - 1945.
  52. Romits Antal: Főhajtás az elhurcoltakért. Érdi Tükör 2000./2. 21. o.
  53. HL KÜM HDF. O. 26.726/pol. - 1945.
  54. HL KÜM HDF. O. 27.891./pol. - 1945.
  55. Azért e körülményesnek tűnő kifejezés, mert a német nemzetiségűek elhurcolása

    címén német nevű magyar nemzetiségűeket és akár több generációra visszamenőleg magyar ősökkel bíró magyar nevű magyarokat is igen nagy számban elvittek ilyen indokkal, ha nem volt az illető településen elég „német nemzetiségű ".
  56. A Budapesthez  1950-ben csatolt települések közül például Csepelről,  Pestszent

    erzsébetről, Pestszentlőrincről, Rákoscsabáról, Sashalomról és Újpestről is tömegesen vitték el a „német nemzetiségűeket ".
  57. Pünkösti Árpád: Rákosi a hatalomért 1945-1948. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1992.77. o.
  58. HL HM 20.326./eln. - 1945. Hátszeghi Ottó ezredest 7 nappal e jelentésének megté

    tele után, azaz 1945. április 5-én az NKVD őrizetbe vette, majd a moszkvai Ljubljanka börtönbe szállította. Hétévi vizsgálati fogság után 15 évi javító munkatáborra ítélték. Felmentése után, 1955. szeptember 14-én érkezett haza a Gulagról.
  59. A svájci követség jelentése Magyarország orosz megszállásáról 1945 tavaszán. In: J. F.

    Montgomery: Magyarország, a vonakodó csatlós. Budapest, 205. o.
  60. Gyarmati György - Stark Tamás - Tóth István: Közép-európai haláltánc fasiszta hábo

    rúban és bolsevik békében. In: Valóság 1989/12. 888-889. o.; Korom Mihály: Az Atlanti Chartától a potsdami kollektív büntetésig. (A magyarországi német kitelepítés történetéhez.) Századok 1998/3. 557. o.
  61. Za svobodné Ceskoslovensko, 1944. október 6. Idézi Janics Kálmán: A hontalanság évei.

    A szlovákiai magyar kisebbség a második világháború után 1945-1948. München, 1979.80. o.
  62. HL KÜM HDF. O. 145.531/7 - 1945.
  63. Magyar Országos Levéltár (MOL) XIX-B-1-n Belügyminisztérium (BÜM) Erdei Ferenc

    iratai 1. doboz Helyzetjelentés Szatmár megyéből.
  64. Vincze Gábor: Illúziók és csalódások. Fejezetek a romániai magyarság második világ

    háború utáni történetéből. Státus, Csíkszereda, 1999. 32. o.
  65. Revízió vagy autonómia? Iratok a magyar-román kapcsolatok történetéről (1945-1947).(Szerk., bevezetőt írta és jegyzetekkel ellátta: Fülöp Mihály - Vincze Gábor) Teleki László Alapítvány, Budapest, 1998. 93. o.
  66. Dupka - Korszun: i. m. 31. o.
  67. 67    Dupka - Korszun: i.m. 72-73. o.
  68. HL KÜM HDF. O. 25.438/pol. - 1945., 25.496/pol. - 1945.
  69. HL HM 35.250/eln. - 1945.
  70. 70    Dupka - Korszun: i. m. 50. o.
  71. Nagy László: Deportálásom - fogságom - története. In: Szabolcs-Szatmári Szemle 1990/3.379. o.
  72. Dupka - Korszun: i. m. 61. o.
  73. Dupka - Korszun: i. m. 43-44., 82. o.
  74. Dupka - Korszun: i. m. 75. o.
  75. Stark Tamás: Népességmozgás Közép-Kelet-Európában. História 2004/5.
  76. Boros: i. m. I. kötet 47. o.
  77. Boros: i. m. I. kötet 47-48. o.
  78. GKO (vagy GOKO) = Goszudarsztvennüj Komitet Oboronü. A háború alatt ez a bizott

    ság gyakorolta a Népbiztosok Tanácsa helyett a legfőbb hatalmat. Elnöke természetesen Sztálin volt.
  79. A határozat szövegét részben több szerző is idézi: Pavel Polian: Against Their Will:

    The History and Geography of Forced Migration in the USSR. CEU, Budapest-New York, 2004. p. 250-253.; Dupka - Korszun: i.m. 33-34. o.; Stark Tamás: Magyar foglyok a Szovjetunióban. Budapest, 206. 73-74. o. Teljes terjedelmében magyarul közli: Iratok a magyar-szovjet kapcsolatok történetéhez. 1944. október - 1948. június. Dokumentumok. (Szerk.: Vida István) Budapest, 2005. 65-67. o.
  80. NKGB = Állambiztonsági Népbiztosság
  81. SZMERS (Szmerty Spoinam!) = Halál a kémekre! elnevezésű szovjet katonai hírszerző

    és kémelhárító szervezet.
  82. Varga: Magyar hadifoglyok és internáltak ... 110-111. o.
  83. Varga: Magyar hadifoglyok és internáltak ... 112. o.
  84. Stark Tamás: Magyar foglyok a Szovjetunióban. 74-75. o.; Varga: Magyar hadifoglyok

    és internáltak ... 112-113. o.
  85. Varga: Magyar hadifoglyok és internáltak ... 113. o.
  86. Varga: Magyar hadifoglyok és internáltak ... 113. o.
  87. Varga: Magyar hadifoglyok és internáltak ... 113. o.
  88. Az adott terület harmadik gyűjtőtáborának helyeként Stark Tamás Érmindszentet, míg

    Varga Éva Mária Szaniszlót említi. Mindkét személy, egymásnak ellentmondó állítása szovjet forráson alapul. Ez is kiváló bizonyítéka annak, hogy egyik dokumentum se „szentírás "! Mindent forráskritikával kell kezelni, hiszen tévedhettek, elírhattak adatokat, vagy tudatosan téves információkat írhattak a dokumentumokba.
  89. Varga Eva Mária szovjet forráson alapuló disszertációjában a település neve szó szerint

    így szerepel: „Polota (?) Polsta ", amilyen magyar település nem létezik, ezért a fent említett két település valamelyikét valószínűsítettük. (Varga: Magyar hadifoglyok és internáltak ... 113. o.)
  90. Stark Tamás: Magyar foglyok a Szovjetunióban. 75. o.; Varga: Magyar hadifoglyok és

    internáltak ... 113. o. és a szerző saját kutatásai alapján.
  91. Csongrád Megyei Levéltár (CsML), Csanád-Arad-Torontál k.e.e. (közigazgatásilag egyelőre egyesített) vármegye Főispáni iratok. 26/1945. A dokumentumot idézi: Stark Tamás: i. m. 79. o.
  92. HL KÜM HDF. O. 25.145/pol. - 1945.
  93. Stark Tamás: Magyarok szovjet kényszermunkatáborokban. In: Kortárs 2002/2-3. 73. o.;

    Fehér könyv ... 22.0.
  94. Pünkösti Árpád: Rákosi a hatalomért 1945-1948. Európa Könyvkiadó, 1992. 76. o.
  95. Moszkvának jelentjük... Titkos dokumentumok 1944-1948. (Szerk.: Izsák Lajos-Kun

    Miklós.) Századvég, Budapest, 1994. 35. o.
  96. HL KÜM HDF. O. 26.195/pol. - 1945., 26.740/pol. - 1945. és Füzes: i. m. 56. o.
  97. HL KÜM HDF. O. 26.195/pol. - 1945.
  98. Havasi János: Édesanyám (Frank Irén) lágerélete 1-2. o. és HL KÜM HDF. 0.146.436/7. -1945.
  99. Lásd az 5. dokumentumot!
  100. Füzes: i. m. 23. o. és Szorrené Matkovits Nóra interjúja P. J-nével. Az interjú a Magyarországi Németek Pécs-Baranyai Nemzetiségi Köre (MNP-BNK) tulajdonában.
  101. M. P.-né visszaemlékezése. In: Bolyák Eszter: A palotabozsoki németség története, beszámolók a malenkij robotról. 14. o. MNP-BNK
  102. Több mint élettörténetek. Sorsok. A magyarországi németség kollektív büntetése a második világháború után, a baranyai visszaemlékezések és tárgyak tükrében c. kiállítás ismertetője. (Szerk.: Walterné Müller Judit) Pécs, 2009. 11. o.
  103. Lévai Gábor: „Malenkij robot" Pécsváradon és környékén. 8. o. MNP-BNK
  104. M. P.-né visszaemlékezése. In: Bolyák Eszter: A palotabozsoki németség története, beszámolók a malenkij robotról. 14. o. Lásd „A „malenkij robot" - a túlélők tapasztalatainak tükrében" című részben.
  105. HL HM 48.144/eln. - 1945.
  106. Zielbauer György: Magyar polgári lakosok deportálása és hadifogsága 1945-1948. In:

    Történelmi Szemle 1989/3-4. 285. o.

  107. Füzes: i. m. 24. o.
  108. A völgységi svábok elhurcolásáról még: Páli Benedek: A völgységi svábok és a

    „malenkij robot " In: E könyvben MNP-BNK
  109. HL KÜM HDF. O. 25.765/pol. - 1945., 25.801/pol. - 1945.
  110. HL KÜM HDF. O. 126.823/7. - 1945., 26.029/pol. - 1945., 26.030/pol. - 1945. és Füzes: i.

    m. 65. o.
  111. HL KÜM HDF. O. 25.596/pol. - 1945.
  112. HL KÜM HDF. O. 25.371/pol. - 1945.
  113. Az e területről történt elhurcolásokról és az elhurcoltak sorsáról bővebben lásd: Boros

    Ernő: „Volt minekünk jó éltünk, van most nekünk jaj " 1945-1949: a szatmári svábok deportálástörténete I—II., (Szemtanú könyvek) Státus Könyvkiadó, Csíkszereda, 2005.
  114. 114  HLKÜMHDF.O.25.350/pol.-1945.
  115. íis  HL KÜM HDF. O. 25.824/pol. - 1945.
  116. HL KÜM HDF. O. 25.156/pol. - 1945., 25.435/pol. - 1945.
  117. HL KÜM HDF. O. 25.443/pol. - 1945., 25.648/pol. - 1945., 26.797/pol. - 1945.
  118. HL KÜM HDF. 0.25.243/pol. -1945., 25.591/pol. -1945. a 25.648/pol. -1945. sz. irathoz csatolva. És Árva Erzsébet-Pozsonyi József: Deportáltak - Balmazújvárosból elhurcoltak visszaemlékezései. Balmazújváros, 1989. 13. o
  119. HL KÜM HDF. O. 25.385/pol. - 1945., 25.341/pol. - 1945., 25.793/pol. - 1945., 25.648/

    pol. -1945.
  120. HL KÜM HDF. O. 25.622/pol. - 1945., 25.744/pol. - 1945., Füzes: i m. 65. o., Zielbauer:

    A magyarországi németség ... 19. o.
  121. A Kismarosról elhurcoltak történetét lásd bővebben: Varga Orsolya: Napló 1945. Kis

    maros, 2008.
  122. HLKÜMHDF. O. 25.345/pol.-1945.
  123. HL KÜM HDF. O. 25.102/pol. - 1945.
  124. Zielbauer: A magyarországi németség ... 23. o.
  125. Merkovicsné Hartai Gabriella: Bácsalmásiak „malenkij roboton" - jóvátételi közmun

    kán a Szovjetunióban. MNP-BNK
  126. Csongrád Megyei Levéltár, Csanád-Arad-Torontál k.e.e. (közigazgatásilag egyelőre egyesített) vármegye Főispáni iratok. 26/1945. A dokumentumot idézi: Zielbauer: Magyar polgári lakosok ... 272-273. o.
  127. HL KÜM HDF. O. 26.726/pol. -1945.
  128. HL KÜM HDF. O. 27.920/pol. - 1945., 27.808/pol. - 1945., 27.809/pol. - 1945.
  129. Míg a hadifogolytábort a huszárlaktanyából alakították ki.
  130. Zsíros Sándor: A front alatt. Örökségünk Felsőzsolca Alapítvány - Domínium Bt., 2004.195. o.
  131. HL KÜM HDF. O. 25.270/pol. -1945.
  132. HL KÜM HDF. O. 25.269/pol. -1945.
  133. HL KÜM HDF. O. 25.222/pol. - 1945., 25.268/pol. - 1945.
  134. HL KÜM HDF. O. 26.272/pol. - 1945., 25.277/pol. - 1945., 25.579/pol. - 1945., 25.276/

    pol. -1945., 25.811/pol. -1945.,
  135. HL KÜM HDF. O. 25.280/pol. - 1945., 25.287/pol. - 1945. 25.766/pol. - 1945.
  136. HL KÜM HDF. O. 25.406/pol. - 1945.
  137. HL KÜM HDF. O. 25.287/pol. - 1945.
  138. HL KÜM HDF. O. 25.275/pol. - 1945. és KÜM HDF. O. 25.354/pol. - 1945., valamint

    VHBSZ 371/1992. Stalter Sándor visszaemlékezése (vie.) 1. o.
  139. HL KÜM HDF. O. 25.452/pol. -1945.
  140. HL KÜM HDF. O. 27.277/pol. -1945.
  141. HLKÜMHDF. O. 25.911/pol.-1945.
  142. A moszkvai tárgyalások során alakították ki - főként Sztálin instrukciói alapján - az Ideiglenes Nemzeti Kormányba bekerülő pártok listáját és kormányon belüli arányát, valamint meghatározták a párton kívüli miniszterek és a miniszterelnök személyét stb. (Korom Mihály: Magyarország Ideiglenes Nemzeti Kormánya és a fegyverszünet (1944-1945.) Budapest, Akadémia, 1981. 308-350. o.

  143. 111 Dálnoki Miklós Béla kormányának (Ideiglenes Nemzeti Kormány) minisztertanácsi jegyzőkönyvei 1944. december 23.-1945. november 15. (Szerk.: Szűcs László.) Budapest, 1997. (INK minisztertanácsi jegyzőkönyvei) A kötet 149. o.
  144. Pünkösti: i. m. 76. o.
  145. H5 Moszkvának jelentjük... 35-36. o.
  146. Zielbauer: A magyarországi németség ... 35. o.
  147. Uo.
  148. A Moszkvában 1945. január 20-án aláírt fegyverszüneti egyezmény 1/b pontjában a

    vonatkozó rész így szól: „Magyarország kormánya arra is kötelezi magát, hogy internálja a német állampolgárokat. " Magyar Törvénytár. Budapest, 1946. 74. o.
  149. INK minisztertanácsi jegyzőkönyvei A kötet 149.
  150. INK minisztertanácsi jegyzőkönyvei A kötet 174.
  151. HLHM1274/ált.-1945.
  152. Foreign Relations of the United States (FRUS), Diplomatie Papers, 1945. IV. köt. Európa. United States Government Printing Office, Washington, 1968. 804-805. o.
  153. Moszkvának jelentjük... 53. o.
  154. Kriptokommunista = rejtett kommunista, vagyis olyan személy aki titokban a kom

    munista párt tagja, de a külvilág felé egy másik párt tagja. A Magyar Kommunista Párt ilyen, más pártokba beépített emberek segítségét is felhasználva bomlasztotta szét a konkurens pártokat, és szerezte meg a kizárólagos hatalmat. Erdei Ferenc kifelé a Nemzeti Parasztpárt alelnöke volt, valójában, titokban és elsősorban pedig a Magyar Kommunista Párt tagja. (Moszkvának jelentjük... 13. o.)
  155. Moszkvának jelentjük... 35. o.
  156. INK minisztertanácsi jegyzőkönyvei A kötet 503. o.
  157. INK minisztertanácsi jegyzőkönyvei A kötet 288. o.
  158. Magyar Országos Levéltár (MOL) Külügyminisztériumi iratok (KÜM) XIX-J-1-j, 1945

    IV-100. 2. Idézi: INK minisztertanácsi jegyzőkönyvei A kötet 290. o.
  159. HL KÜM HDF. O. 30.811./pol. -1945.
  160. Bognár Zalán: Az elmaradt szovjet-magyar hadifogoly-egyezmény. Hadtörténelmi

    Közlemények, 2000/4. 863. o. ii.i 
  161. Pünkösti Árpád: Rákosi a hatalomért ... 8-9. o. II.: 
  162. A magyar kormánynak a (hadi)f oglyok érdekében tett lépéseiről lásd bővebben Bognár Zalán: Az elmaradt szovjet-magyar hadifogoly-egyezmény. Hadtörténelmi Közlemények 200/4. im 
  163. Gerhardt Éva: Adalékok a magyar hadifogolykérdés alakulásáról a II. világháború után. A Debreceni Hadifogoly Átvevő Bizottság. Levéltári Szemle 1993/2. 30. o.
  164. Boros: i. m. I. kötet 48. o.
  165. Az 1930-as években az OGPU, az Egyesített Állami Politikai Igazgatóság által létrehozott zártrendszerű telefonkapcsolat, amelyet csak magasabb rangú, illetve beosztású katonai, belügyi vagy állambiztonsági parancsnokok használhattak sürgős esetekben az állami és pártvezetőkkel való kapcsolatteremtésre.
  166. 1050 fő (450 férfi és 600 nő) itthon maradt élve vagy halva.
  167. Varga Éva Mária: Magyar hadifoglyok és internáltak ... 114. o
  168. Polian: i. m. 249., 254. o.
  169. Polian: i. m. 259. o.
  170. Werth, Nicolas: A Szovjetunió, avagy a terror uralma. Deportálás, Gulag, éhínségek. Rubicon 2001/4-5. 20. o.
  171. Varga: Magyar hadifoglyok és internáltak ... 113. o.
  172. Szorrené Matkovits Nóra interjúja P. J.-nével. Lásd jelen kötetben!
  173. Füzes: i. m. 39. o.
  174. Zielbauer: A magyarországi németség .. .30. o.
  175. Singer Zsuzsa: A malenkij robot lélektani aspektusból. Lásd e könyvben.
  176. R. Z. deportált közlése. In: Fehér könyv a Szovjetunióba elhurcolt hadifoglyok és pol

    gári deportáltak helyzetéről. (Szerk.: Magyar Harcosok Bajtársi Közössége Hadifogoly-szolgálata.) Bad Wörishofen, 1950. 47. o.
  177. J. K. polgári deportált írta. In: Fehér könyv ... 38. o.
  178. Dupka - Korszun: i. m. 57. o.
  179. Ilyen halálozási arányok olvashatók a témával foglalkozó német kiadásokban is, mint például: Kunbaja. Eine Ungarndeutsche grenzgemeinde in der Nordbatschka mit Umgebung. (Bácsbokod, Csatalja, Gara und Katymár) Heimatausschuss (Jakob Brandt), München, 1967.404. és 430. o. A Szovjetunióba deportáltak halálozásáról bővebben még: A „malenkij robot" - a túlélők tapasztalatainak tükrében című részben.
  180. Pünkösti: Rákosi a hatalomért ... 144. o.

  181. Lásd például: Pető Andrea: Átvonuló hadsereg, maradandó trauma. Az 1945-ös buda

    pesti nemierőszak-esetek emlékezete. Történelmi Szemle 1999/1-2.
  182. Lásd 91. lábjegyzet!
  183. Füzes: i. m. 48. o.

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet