Máza

(Részlet a Kelet-Mecsek Horgosok, források nyomában c. kötetből)

 

A Kelet-Mecsek legyezőszerűen kiszélesedő völgyében húzódik a falu napjainkban. Van olyan vélemény miszerint ószláv eredetű lenne. Amint az alábbiakban látni fogjuk, tény, hogy területén több ilyen elnevezés is fennmaradt. Mások szerint Máza honfoglalás-kori személy volt, aki Vélek, a mai Vékény névadójának a kíséretéhez tartozott. Máza, vagy a nevét viselő harci alakulat részt vett Vélek kalandozó hadjárataiban szerte Európában.

Az Árpádok korában a „márciusi sört adó" királyi szolgáltató népek lakták ezt a vidéket, amelynek szomszédosa keleten a pécsváradi apátság. Nyugaton egészen a mai „Mézes rét"-ig húzódott a határvonal. /Ez a név egy elpusztult falu emlékét őrzi, amely Zobák irányában terjedt ki. Mézes falu lakói is hasonlóan méztermékekkel, illetve mézsörrel adóztak./ Molnár Gizella tanítónő által feljegyzett hagyomány szerint II. András király is járt Mázán, hogy az országszerte ismert mézsört megkóstolja. Máza másik szomszédosa a 13. század közepe táján a „Koromszói nemesek monostora", amelyről az alábbiakban részletesen is szólunk. A középkorból még egy okleveles említését ismerjük csupán: 1439-ben két mázai jobbágy is részt vett Töttös László Jánosi nevű birtokán történt hatalmaskodásban.

Máza a török hódoltság idején is folyamatosan lakott volt. 1687-ben az életjelet mutató helységek sorában szerepel. Noha csekély lakossággal ugyan, de a felszabadító háborúk időszakát is átvészelte. Így tehát a névanyag és egyúttal a hagyományok folyamatossága biztosítva volt. Annak ellenére, hogy a 18. század végétől a szomszédos településekről németek költöztek ide, akik többnyire lefordították a saját nyelvükre Máza egyes régi neveit.

A falu a 18. század elejétől a pécsi püspök birtokai közé kerül vissza. A lakói ekkoriban már nem csak földet művelnek. Előbb kő-, majd később feketeszénbánya is működik a 19. század elejétől. Ezt a szenet használta fel a Dél-Dunántúl egyik első hőerőműve, amely 1909-ben létesült. Másik nevezetesebb ipari létesítménye az 1890-es években alapított és ma is működő téglagyár.

 

 

A névanyag ószláv rétege:

Gözevada/ Közevada (102): Valószínűleg „kozevada" lehetett eredetileg, amelynek jelentése: 'kecske árok, itató', ez utal a szlávok állattartására.

Ciliiga, Gilligó (109): Ez a k>g magyar hangváltozást feltételezve „cilik" = 'visítás, csikorgás' jelentést hordozhat, de talán inkább a vadászatra utaló „cil" alapszóból eredhet e név, ez esetben célzó, vadászó' a jelentése.

Nelázs, Nelázs-horgos, Budavár (35-36): Ez utóbbiról nem tudjuk eldönteni, hogy valóban ősi név-e, vagy csupán Budavár mintájára, névátvitellel alakult új keletű elnevezés. A Nelázs-horgos viszont egy igen régi útvonal. Érdekes a jelentése is szlávul: 'igazság, nem hamis'. A mai Rákóczi utcával azonos, végén már elszántva, illetve csak alkalmilag az itteni ásatás megközelítéséhez van használatban. Egykor a Koromszó dűlőt délről kísérte ez az útvonal. Az egyenesen tovább futó szakasza a Bánom-horgos (99), vagy újabb keletű nevén „kurva horgos". Ezen az úton jártak ugyanis a férfiak pinceszerre, és vitték a kikapós asszonyokat, itt egyszer egy párt tetten értek. Az ősi útvonal Szászvár irányában is folytatódott: lásd alább „Császti-horgos".

Tankó (128): Máza déli erdős részén „tánka", eredetileg a jelentése: 'vékony', így vélhetően a dűlő alakjára utal.

Kandina, újabb keletű elnevezése Első-Némett (88): Ószlávul jelentése 'Kánd(i)é', feltehetőleg egy vezér birtoka, illetőleg szállása lehetett.

Bargyag (142): A bargyak jelentése 'zászló', amely valamilyen stratégiai helyre utalhat. Habár nem olyan magas /489 m/, mint a vele szemben lévő társa, a ma már Szászvárhoz tartozó „Szamárhegy" /564 m/. Amúgy ez utóbbinak semmi köze sincs az állathoz. A hegyet a szlávok nevezték el így: „zamar" = Őrhegy'. Tehát itt valamilyen megfigyelőpont lehetett. Noha erődítésre kiválóan alkalmas mindkét magaslat, várra utaló jelenséget eddigi bejárásaink során még nem találtunk.

 

 

A honfoglalás és a középkor nevei:

Surány (107): A 955-ben Augsburgban kivégzett Súr kalandozó vezérrel hozható összefüggésbe. Az Árpád-korban önálló falu volt. Először 1138-ban a dömösi prépostság adománylevelében említik, később 1337-ben a Csák család birtoka. Pontosabban e família egyik ágának a tulajdona, akik utóbb Dombóváráról nevezték el magukat „Dombai"-nak. A 15. század végéig van róla híradásunk: ekkor egy innen való szolgabíró tűnik fel a Tolna megyei közéletben. Mázán a Szellőző Művek felé vezető úton, egy pata­kocska mellett feküdt a falu, ma már ez részben beépített terület, illetve kisebb fák és bokrok borítják.

Torda (122): Igen régi személynévből ered, melynek alapja az ótörök Turdi (tulajdonképpen: 'megállt, megmaradt' a jelentése). Az újkorban egy meddőhányó „épült" hozzá, amely a megszűnt mázai bánya emléke.

Kis-Bonta, Nagy-Bonta (78, 79): Talán Súr kíséretéhez tartozott, tehát szintén a 10. században élt történeti alak lehetett. Hasonló névvel találkozunk Vékénynél is.

Torostyán (133): Máza déli erdős területén az útról letérve egy nyugati mellékvölgyben találjuk, ahol egy név nélküli patakocska csörgedezik le. Egyes vélemények szerint szintén honfoglalás-kori elnevezés. Orosz területeken valóban megvannak a párhuzamai: „Toros-ozero", „Toroskovici", „Torosino" és az ukrán „Torosovka", de Kárpát-medencei társai hiányoznak.

 

 

A másik vélemény szerint „Tor(l)ostyán" lehetett eredetileg, amely rövidült és a fejedelmi idők, illetőleg az államalapítás korának szolgáltató népeinek, a „torlók"-nak az emlékét őrzi. Ők olyan felsza­badított szolgák voltak, akiket uruk a szabadságuk fejében adott oda az egyháznak, és egykori uruk lelki üdvéért tort szolgáltattak. A torlók évente adóztak az egyháznak a torra való tulokkal, aprójószággal, gabonával és sörrel. Az elpusztult középkori Torostyán faluról egy okleveles említést ismerünk 1439-ből, amikor is már a pécsi püspök birtoka. Ekkor 6 torostyáni jobbágy is részt vett, a már korábban idézett hatalmaskodásban Töttös László Jánosi nevű birtokán. A területét a török kiűzését követően a mázaiak kezdték megművelni, 1865 táján még szántó és gyümölcsös is volt itt, napjainkra ezt már visszahódította az erdő.

Tót-falu (132): A néphagyomány szerint valamikor tótok laktak itt. Egy 1864-ből való térképen ugyan „Ráczok szállása" szerepel, az ekkor már erdővel borított területen. E névnek a rácokhoz nem igen lehet köze. A falu a nevében mégis hordozza a szlávok emlékét, ugyanis a középkorban egységes elnevezéssel, „tót"-ként emlegették a magyarok őket. Az előbb említett okleveles adatát ismerjük csupán, innen való három jobbágy vett részt az ominózus hatalmaskodásban 1439-ben. Elhelyezkedése is hasonló, mint Torostyáné: egy kis nyugati mellékvölgyben, a benne lefutó patak bal parti részén sorakozhattak e falu házai.

Amikor kiérünk a faluból, elhagyjuk az utolsó lakott házat is, tovább kell mennünk Tót-falu irányába. Egy meredek úton jobbra letérünk, fölfelé vesszük az irányt. Utunk mély horgoson halad, egyre nagyobb a kaptató. Százéves bükkfák határolják az utat, talán van köztük olyan terebélyes és vastag is, amely a Ludas Matyiban is megállná a helyét. Fölérünk a tetőre, átmegyünk egy akácoson, majd egy dióson is. Akácerdő lévén, szellős és átlátható az egész táj. A diófák oly sűrűn nőttek itt az akácos szomszédságában, mintha ember ültette volna őket. Valamikor itt értek véget a faluhoz tartozó régi szőlők és gyümölcsösök. A természet megtartotta a diófákat, sőt tovább is terjeszkedtek, egész erdőrész alakult ki.

Itt a diós szélén éri a szemlélőt egy különleges látvány. A falu irányába nézünk, és nem látunk mást, mint a zöld erdők karjai közt távolban egy fehér pontot, a mázai templomot. Egyetlen ház vagy út nem zavarja kilátást, balról a Csimaz, a Kecske-hegy, jobbról a mázai erdőrészek, a Torda széle, és a Temető­domb, melyen a fehér kis templom messziről üzen.

 

 

Bogár út (114): A mázai erdőbe indulva, majd délnyugatra letérve találjuk ezt a ma is járható utat. A néphagyomány ennek a történetét így meséli el: „... Maré vára felé vezetett. Ezt az utat használta a két várúr Bogár Imre Mázáról és Móré László Egregyről, ők ketten ugyanis a legjobb barátságban éltek."

Döbbenetes, hogy a hagyomány ismét szinte valós tényeket tartott fenn számunkra, úgy jó 700 év távlatából. Ma is bejárható e középkori útvonal: eljutunk rajta egészen a Miklósvárig, ahon­nan egy horgos visz le a Várvölgybe, majd onnan felérkezünk a Márévárhoz. De nem csupán az út, hanem a neki nevet adó történelmi személy is létezett, apró eltérés csupán, hogy a keresztneve nem Imre, hanem István. Bogár István Somogy megyei kisebb nemes volt. Károly Róberthez csatlakozott Kőszeg ostrománál, ezért a király jutalomból 1316-ban Maré várát adományozta neki. Egészen 1347-ig meglehetősen bőséges okleveles anyag maradt fenn róla. Az apjáról nincs híradásunk, nem kizárt, hogy esetleg ő a hagyománybeli Imre.

Hunyadi kert (125): Még 1960 körül, az akkor 92 éves korában elhunyt /"Budi"/ Bencze László emlegette a nagyapjának az elbeszélését arról, hogy Hunyadi János és fia, Mátyás gyakran járt itt. Ebben az erdőben lévő szép tisztáson állott egy öreg bükkfa, és ehhez kötötte a lovát Hunyadi. A fát valószínűleg villámcsapás döntötte le, ma már nincs meg.

Vörös-domb (138): A néphagyomány szerint itt egy jelentősebb kuruc-labanc csata folyt le, és az egész domb vörös lett a vértől. Ha nincs is okunk kételkedni a hagyományban, de a helyszínt bejárva a permi vörös homokkő látható csupán, tehát nem a csata vére öntözte ezen erdős területet, hanem egy földtörténeti korszak hagyta itt e kőzetbe zárt nyomát.

Koromszó (95), Árpád-kori kolostor: „... itt hajdanán barátok kolostora lévén, honnan még a mai napig is az alapköveket a lakosok ház építéséhez alkalmazzák, a törökök betörésekor minden korommá égettetett." - innen veszi ez a dűlő az eredetét, olvashatjuk az 1864-es Pesthy Frigyes által készített leírásban. E népi szófejtéssel szemben a valós magyarázat: a név előtagja az égetéses erdőirtásra utal, utótagja pedig az „aszó", amely 'völgy', ül. 'kiszáradt patakmeder' jelentést hordoz. A kolostor helyétől keletre egy forrásból kis patakocska csordogált le még a múlt század közepén is, mára vize elapadt. Talán ez biztosíthatta az apátság vízellátását.

 

 

Egy 1235-re keltezett, valójában 1250 körüli állapotokat tükröző oklevél határjáró részében fordul elő: "... a koromszói nemesek monostorának földjei". E nemesi család a Csák nemzetségből sarjad ki, szegről-végről a későbbi híres-hírhedt kiskirállyal, Csák Mátéval is rokonságban volt.

Ilyen családi monostor létesítése akkoriban amolyan státusszimbólumnak számított. Csák Péter még 1237-ben szeretett volna kegyura lenni a borsmonostori apátságnak, de ez nem sikerült neki. így talán már ő megkezdte, majd pedig István fia fejezte be ennek a nemzetségi kolostornak a felépítését.

1276-ban a Koromszó birtokot eladták a szomszédos Kórógyi családnak, ekkor a keleti oldalon három másik szerzetesi földbirtokot is említenek: Bátát, Bátaszéket (Cikádor) és Zebegényt. Utóbbi egy kicsi bencés kolostor volt, amely két nagyobb szerzetesház feltevése, tehát vagy Bátáról, vagy Cikádorról érkezhettek ide szerzetesek, azaz bencések, vagy pedig ciszterek lehettek. Azt, hogy biztosan csak ez a két rend jöhet szóba, mutatják még az 1330-as évek pápai tizedlajstromai is, ahol a koromszói kolostor elöljáróját „apát"-nak nevezik.

 

 

A terepbejárásaink során az elpusztult falu területén pénzérmék kerültek elő, melyek közül a legrégebbi II. István ezüst denára /1116-31/. A szántóföldön Árpád-kori kerámiadarabok borítják a felszínt. A kisebb domb, vagyis a hajdani plébániatemplom helyén pedig emberi csontdarabokat találunk szétszórva, amely temetőre vall. Még a 20. század elején egy kisméretű harangot találtak a Koromszó dűlőben, amelyet utóbb az első világháború idején a hadikincstár lefoglalt és beolvasztott.

A koromszói kolostor ásatását 2003 őszén négy kutatóárokkal kezdtük meg. Két hosszú árokkal, 60-70 méteressel teljesen átszeltük a kolostor dombját. Több alapfalmaradvány és úgynevezett „kiszedett fal" került elő. Ez utóbbiak visszaigazolták azon forrásainkat, hogy a mázaiak sajnos kőbányának használták a 19. század folyamán a még meglévő maradványokat. Így lassacskán eltűntek a felszínen lévő falcsonkok.

Az ásatás vezérlelete egy szinte teljes épségben fennmaradt 17 cm hosszúságú Árpád-kori kulcs. A kolostortemplom szélessége 24 méter, a hosszát még pontosan nem tudjuk. Az építmény háromhajós bazilika lehetett, amelynek déli mellékhajójában kegyúri sírokat is találtunk, itt leltek örök nyugalomra az alapító nemesi család tagjai. A felületi kutatásokra 2007. május-júliusában került sor. Az ásatási szelvények révén a kolostorszárny és a templom déli mellékhajójának egy részlete kertült feltárásra. Itt ép falmaradványokat és a koromszói nemesi család több, mint tíz tagjának a csontvázát találtuk, közülük öt nagyjából épségben, a többit sajnos megbolygatott állapotban. A család egykor itt állott udvarházának a törmelékével töltöttek vissza egy kb. 800 éves pincét. Amikor ez előkerült, eszembe jutott egy néphagyomány. 1885-ben Varga János, a föld akkori tulajdonosa ezt állította: „ Ezen a helyen állt valamikor a Törökház, és hozzátéve a déli oldalon volt a pincebejárat, ahol két tartályt tele pénzzel és három hordó bort ástak el..." íme: monda és valóság itt ismételten összeér... A pince és az udvarház feltárását jövőre tervezzük.

Katolikus templom (45): A mázai lakosoknak sokáig nem volt önálló templomuk. Először a szászi plébániához tartoztak, utóbb Györe központtal új plébánia létesült. Máza mai kicsiny, neogótikus stílusú templomát 1913-ban építtette fel Brógli Béla, a helyi téglagyár és hengermalom tulajdonosa. A templom sekrestyéjében lévő kriptában nyugszanak a család elhunytjai.

 

 

Egyéb források, horgosok, érdekes nevek:

Büdös kút (145): Rossz ízű vizéről kapta a nevét. 1873-ban mintegy két öl mélységű állóvízként írják le.

Deák-fórás (65): Arról a tanácselnökről kapta a nevét, aki a forrást kiépíttette kúttá.

Dóra-vőgyi horgos (63): A Dóra család szállásáról elnevezett völgyben húzódik.

Deák horgos (64): Deák családnevű lakott mellette.

Mise horgos, Császti horgos (38): Ma az Arany János utca, illetve annak a folytatása. Egy igen régi útvonal, amely a császtai pincesornál éri el a mai műutat. A Mise-horgos elnevezése onnan ered, hogy a mázai templom felépítése előtt ezen jártak át a hívek Szászvárra az Istentiszteletre.

Történt olyan eset, amikor mázai legény Császtába járt udvarolni. A horgosból kiérve útja a császtai temetőn keresztül vezetett, majd innen kiérve, a Kálvária keresztjei mellett kellett elhaladnia. Holdvilág volt, sejtelmes árnyékok vetődtek a sírok felől. A nagy feszületen egy alak mászott felfelé. A legény lába földbe gyökerezett a félelemtől, melyet még az is tetézett, hogy hátulról egy kéz érintette meg a vállát, hogy ne kiáltson rá a kereszten mászó alakra. Egy asszony volt az, aki a holdkóros férje után jött ki a temetőbe, mert szokásos éjszakai útjára indult.   (Elmesélte Bencze István)

Másik esetet egy idős asszony mesélt el, akiknek a nagyszülei teheneket tartottak, és sokan jártak hozzájuk a házhoz tejért. Korán hajnalban megtörtént a fejés, a házigazdának sürgős dolga akadt, amiért Császtába kellett átmennie az előbb említett horgoson. Egyik helyen igen szűk és sötét volt az út, a bácsi nagyon sietett, nem nézett előre, nagy sebességgel felöklelt egy embert, aki szembejött. Ez az ember elért a gazda házához, ahonnét a tejet vitte. Itt elmesélte, hogy a császtai horgosban valami nagy ló rohant vele szemben és fellökte őt. Másnap újra ment tejért, és kiderült, hogy a gazda volt a „ló". (Elmesélte Ébert Jánosné)

Ördög-nyereg (146): Pesthy Frigyes féle 1865-ben lejegyzett hagyomány szerint: „egy nagy kőszikla, mely nyerget formál, a köznép által elneveztetett ördög nyergének"

Ördög hegy (88): „nagy kősziklás hegy, a köznép egymást ijesztgette az ördöggel, minthogy e hegyen, ha erősen lebocsátja valaki a lábát, dobogás hallik" Szászváron e két név a Dobogó északi részét jelöli.