Előző fejezet Következő fejezet

Ágfalva

 

Tájház
Hegy u. 8-9. | Térkép/Karte: 11. | 06 99/33-0112, 06 30/204-8401
 

Ágfalva lakói egykoron németek voltak, és nyelvjárásukat, az ún. „heanz"-ot (Burgenlandban beszélt német nyelvjárás) ma is használják. Az Ágfalvi Búcsúnak (Kirito), valamint a farsangi időszakban a lakodalmas meneteknek több mint 100 éves hagyományuk van.

A II. világháború és a német lakosság 1946-os elűzetése következtében elveszítette jelentőségét a népviselet hordása, de e szép hagyományt napjainkban ismét felélesztik: a tánccsoport és az énekkar mindig hagyományos öltözetben lép színpadra.

A tájház létrehozásának ötlete 1999-ben született meg, és és a megvalósítás még abban az évben meg is kezdődött: Böhm András szülőháza, egy 250 éves, vert téglából épített parasztház szolgál erre a célra. Sok munka, utánjárás és kitartás árán ma eredeti bútorokkal berendezett hálószoba, konyha és kamra várja a látogatókat. Természetesen nem hiányoznak a kiállításból a családi fotók, a szentképek, a népviseleti ruhadarabok és a kézimunkák sem. Régmúlt idők szerszámai és használati tárgyai elevenednek meg a kiállításon.

A tájház hű képet fest az egykor itt élt német lakosságról, a szegényparasztokról éppúgy, mint a módosabbakról.

Az ódon épület a Hegy utca 8—9. szám alatt áll, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a határon túlra Schattendorf és Loipersbach felé.

 

A kiállítás bejelentkezés alapján látogatható!

 

 

Bátaszék

 

Tájház
Szabadság u. 24. | Térkép/Karte: II. III. | 06 74/ 493-690
 

Az anyagi jólétet sugalló, módos német parasztház 2000 júniusától ad helyet a Bátaszé-ken élő három legnagyobb népcsoport tárgyi emlékeinek. A homlokzatot jellegzetes, gazdag stukkódíszítés borítja, és ugyancsak eredeti a gangról az utcára nyíló, faragott díszítésű, fából készült kiskapu ,valamint az ajtók is. A lakóépülethez teljes hosszában széles, lapozott gang csatlakozik, melynek henger alakú oszlopai tartják a tetőszerkezetet.

Az épület jól tükrözi az egykor benne lakók életmódját: a lakóhelyiségek mögött található présház és az épület alatt végighúzódó pince a szőlőtermesztésre, bortermelésre utal. A lakóépület végében kapott helyet az intenzív állattartás elengedhetetlen feltételéül szolgáló istálló és fészer. A hátsó udvarban eredeti kukoricagórét láthatunk. Az oldalsó épület a gazdálkodásból kiöregedett idős házaspár lakóhelyéül szolgált. A főépület négy helyiségében kapott helyet a néprajzi gyűjtemény.

Az utcafronton a németek tisztaszobája látható: az egykori ünnepi ruházatot a régi bútorokkal berendezett szobában a gyönyörű viseletekbe öltöztetett bábukon szemlélhetik meg a látogatók. Korabeli fotók, könyvek tanúskodnak a múlt eseményeiről. E helyiséget a bátaszéki német hagyomány szerint berendezett konyha követi, csodálatos kézzel hímzett teritőkkel, függönyökkel, eredeti konyhai bútorokkal, eszközökkel. A harmadik szobában található a székely kiállítás, a negyedikben a felvidékiek tárlata tekinhető meg.

A kiállítás előzetes bejelentkezés alapján látogatható!

 

 

Berkenye

 

Tájház
Petőfi utca 17. | Térkép/Karte: I. II. | 06 35/362-321
 

Berkenye a török uralom idején teljesen elpusztult. A néptelenné vált területre 1718-ban - III. Károly idejében - Althann Frigyes akkori püspök német családokat telepített Baden-Württembergből, akik főként földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkoztak.

1995-ben helyi gyűjtésű tájházat rendeztek be egy egykori német parasztházban olyan használati tárgyak és munkaeszközök megőrzésére, melyek mindegyike elmúlt száz éves.

Az 1850-es évekből származó épület keskeny, hosszúgangos, faoszlopos, a régi építészet minden jellegzetességét magán viselő parasztház. A borított fafödémes téglapadozatos konyhában található a falu utolsó megmaradt kemencéje. Igen sok érdekes használati eszközt gyűjtöttek össze a helyiek, így például tálasokat tányérokkal, korsókkal, köcsögökkel. Gyönyörű régi mérleg, fa- és mázas cserépedények sorakoznak a polcokon és a kemence tetején.

A hajópadlós lakószobában többek között intarziás és faragott ruhásszekrények állnak, bennük sok-sok helyi ruhadarab. A népviseletet a felöltöztetett bábukon és babákon is megcsodálhatja a látogató. Az üveglappal fedett asztalon iratok, ritka dokumentumok, képek adnak egy kis betekintést a falu egykori lakóinak életébe. Itt olvasható a falu története magyar és német nyelven és Berkenye 1718-ban keltezett betelepítési okirata is.

A kamrában régi szerszámok, eszközök, a mindennapokban használt szükséges egyéb tárgyak tekinthetők meg.

A falun végigsétálva még láthatjuk a jellegzetes, hosszú parasztházakat, gazdasági épületeket, bejáratuk előtt pedig a hagyományos, homokkőből kifaragott kerékvetős kapuoszlopokat.

A kiállítás az önkormányzatnál történő előzetes bejelentkezés alapján látogatható!

 

 

Bikal

 

Falumúzeum
Jókai u.10. | Térkép/Karte: II. III. | 06 72/459-314 (Kriszt Henrik)
 

Bikal önkormányzata 2003-ban megvásárolta az 1905-ben Dörmer János és családja által épített házat, és pályázati forrásokat is igénybe véve elkezdte annak felújítását, törekedve arra, hogy mindent eredeti állapotába állítsanak vissza. A Dobrovódszky Lászlóné vezetésével már a kilencvenes évektől működő honismereti szakkörnek köszönhetően sikerült a falumúzeumot a régi kort idéző tárgyakkal gyorsan berendezni. A gyűjtemény első tárgyait a Kriszt család adományozta.

A falumúzeum ünnepélyes avatásakor, 2005. augusztus 20-án a tisztaszobát és a konyhát adták át. A következő évben a tájház az istállóval és a pajtával, majd a nyári konyhával bővült. 2007-ben a 70-es éveket idéző tárgyakkal egészült ki a kiállítás.

A helyiségekben a régi idők napi életvitelének használati tárgyai, bútorai, viselete, textíliái láthatók. A gazdasági épületekben a mezőgazdasági munkák szerszámait tekinthetik meg a látogatók. A múzeum legrégebbi tárgyai az 1860-as években használt konyhai eszközök: mérleg, „fecska" mécses, kávédaráló és egy bölcső.

A falumúzeum érdekessége egy 1942-ben készült fotósorozat: abban az évben a háború miatt egy hamburgi diákcsoport fél évet töltött el bikali német családoknál, és kísérő tanáruk, Heinrich Tiedemann fényképsorozatot készített - a németországi indulástól kezdve - az itt töltött hónapok eseményeiről. Az értékes fotókat témák szerint albumba rendezve helyezték el a faluházban. A termekben megtekinthető egy, 48 színes képből álló fotósorozat is, mely a bikali német evangélikus népviseletet mutatja be.

A faluház megtekinthető magyar vagy német nyelvű vezetéssel, előzetes bejelentkezéssel.

 

 

Bonyhád

 

Tájszoba
Rákóczi Ferenc u. 74. | Térkép/Karte: II. III. | 06 30/496-8016
 

A hadak útján fekvő település a török hódoltság idején elpusztult, ezért az első állami telepítési hullám idején, 1721-ben kezdték ismét benépesíteni. A telepítési biztosok először református magyarokat, később a német fejedelemségek területéről (Pfalz, Hessen, Fulda) toborzott németeket költöztettek ide.

A bonyhádi németség emlékét két helyen is őrzik. A Völgységi Múzeum német szobájában egy jómódú iparoscsalád lakásának bútorzatát, használati tárgyait és eredeti fotókon mindennapi életüket mutatják be. A vitrinek politikatörténeti anyaga a második világháborút és az azt követő népmozgásokat láttatja.

A Bajor Szabadállam anyagi segítségével 1992-ben létesült a Magyarországi Németek Háza. A két világháború között épült középparaszti portán a Völgységi Múzeum korabeli első szobát és gazdasági épületeket (istálló, csűr, góré) rendezett be a helyi Német Nemzetiségi Kulturális Egyesület közreműködésével. A kiállítás 1993 óta látogatható.

A kiállítás bejelentkezés alapján, illetve keddenként 17 órától az énekkar próbaideje alatt látogatható!

 

 

Bóly

 

Helytörténeti kiállítás
Széchenyi tér 8-10. | Térkép/Karte: II. III. | 06 69/368-305
 

A kiállítás az 1752-ben épült egykori Batthyány-uradalom magtárában nyílt meg 2001. március 15-én. Az épület földszintjén a városi könyvtár, emeletén a helytörténeti és néprajzi bemutató látogatható.

Bóly és vidéke korai történetét a neolit kortól a honfoglalásig régészeti leletek illusztrálják. A helységet megnevező első írott emlék bemutatása után a 18. század elejétől 1946-ig, a lakosságcsere időszakáig kaphatunk képet az uradalom és népe korabeli életéről és személyes történelméről. A Batthyány-uradalom gazdag levéltári anyaga mellett a helyi katolikus egyesületi életről és az egyházközség múltjáról, valamint a felvidéki református magyarok hasonlóan gazdag közösségi életéről számos dokumentumot és fényképet láthatunk.

Ezt követően a helyi - céhes, majd társulati keretek között működő - kézműves műhelyek: asztalos, esztergályos, kézi hurkoló (pacskeros), kékfestő és mézeskalácsos válogatott eszközanyagát és készítményeit ismerhetjük meg. A helybeli német iparos és földműves lakosság viseletét a századelőtől az 1940-es évekig hétköznapi és ünnepi viseletbe öltöztetett bábuk illusztrálják.

Két szobaenteriőr a bólyi katolikus németek és a felvidéki református magyarok válogatott bútoranyagával idézi fel az 1920-as évek jobb módú parasztpolgári lakosságának életmódját. A felvidékiek gazdag szőtteskultúrájáról asztalneműk és viseleti darabok vallanak.

A kiállítást a városról megjelent válogatott könyvészeti anyag és a jelentősebb helybeli műemlékek fényképes bemutatója zárja.

A kiállítás vasárnap és hétfő kivételével naponta 15-18 óráig, szombaton 14-17 óráig látogatható.

 

 

Budakalász

 

Tájház
Budai u. 30.  | Térkép/Karte: I. II. | 06 70/456-7118 (Wágnerné Klupp Katalin)
 

Az 1820-30-as években települtek be a németek Budakalászra Ürömről, Borosjenőről és más Buda körül fekvő községekből. Kezdetben mezőgazdasági tevékenységet folytattak, azonban az 1882-es filoxéra véget vetett a híres bortermelésnek. 1888 nyarán megindult Budapest és Szentendre között a HÉV-közlekedés, amely a budakalásziak számára is megkönnyítette a főváros szaporodó gyáraiban a munkavállalást.

A falu II. világháború utáni életének sorsdöntő eseménye volt a németek kitelepítése, amely a helybeli lakosság közel felét érintette. A kitelepítés 50. évfordulóján, 1996-ban megalakult a Budakalászi Német Nemzetiségi Egyesület, hogy megőrizze a „sváb" kultúrát és a hagyományokat. Kezdeményezésükre jött létre a tájház is, melynek épületét eredetileg 1898 körül építette a Weiszhár család. Teljes felújítása után 2004 szeptemberében adták át, illetve szentelték fel. Elrendezése a hagyományos hosszúházas: tisztaszoba, konyha és lakószoba, nyári konyha és szín követik egymást. A bútorok és tárgyak a kalászi német családok adományai. A tisztaszoba berendezése híven tükrözi a német otthonok jellegzetességeit. A bútorok mellett korabeli ruhaviseletek, fejkendő, hímzett kötény, és egy 1936-ban készült német esküvői ruha is látható itt, esküvői képpel együtt. Különösen értékes az a selyemre hímzett kép, melyet Űrnapján az úrnapi sátor díszítésére használtak. Egy megmaradt bábanaplót is nagyon értékes kincsnek tartanak a helyiek, úgyszintén az 1819-ben és 1826-ban a Bánátban kiállított eredeti mesterleveleket.

A konyhában valamikor nyitott tűzhely volt, a padláson még felfedezhetők a búbos kémény nyomai. A konyhában a használati eszközök mellett igen sok textilfélét helyeztek el, rajtuk bölcs német mondások és házi áldások olvashatók.

A tájház előzetes telefonegyeztetés, alapján látogatható.

 

 

Budakeszi

 

Tájház
Fő út 127.  Térkép/Karte: I. II. | 06 23/451-161; 06 20/294-0014
 

Budakeszi és környéke Buda 1541-es el-estével a törökök kezére került és elnéptelenedett. 1659-ben Zichy István szerezte meg a korábbi császári birtokot, majd a törökök 1686-os kiűzése után német telepeseket hívott erre a vidékre. Ok nagyrészt szőlőműveléssel foglalkoztak, és Buda, később Budapest jelentett piacot termékeik számára.

Az 1870-es években a filoxéra elpusztította a szőlő nagy részét, így sokan Budapesten kerestek munkát, ami a millenniumi építkezések miatt bőven akadt. A 20. században megtelepült az ipar is: elektromos műszaki és festékgyár létesült.

A II. világháború alapvetően felborította a település életét. A háborús áldozatok veszteségeit a németek kitelepítése tovább fokozta, és a község lényegében Budapest alvóvárosává vált.

A helytörténeti gyűjtemény első darabjait 2000. augusztus 20-án mutatták be először. Az akkor még szegényes kiállítás mára kinőtte a helyet, mivel lelkes idevalósi gyűjtők és adományozók rengeteg régi tárgyat ajánlottak fel bemutatás céljából.

A tájház igyekszik méltó emléket állítani a német ősöknek. Mindennapos használati tárgyaikkal három helyiséget rendeztek be az épületben. Láthatunk itt fotókat, képeket, régi okiratokat, kegytárgyakat, bútorokat, népviseleti ruhadarabokat és használati tárgyakat, mint például faragott díszítésű satut, háztartási mérleget, kávédarálókat, vasmozsarat, golyózáras palackokat, szó-dásüvegeket, Singer-varrógépet. Sok-sok olyan tárgyat, amelyek elmúlt idők hangulatát idézik fel a gondosan rendben tartott szobákban.

A kiállítás előzetes bejelentkezés alapján látogatható.

 

 

Budaörs

 

Tájház
Budapesti út 47/1 | Térkép/Karte: I. II. | 06 23/440-217
 

Budaörs a 17. század végére - a Buda környéki felszabadító harcok időszakára - szinte teljesen elnéptelenedett. A terület jövedelmezővé tétele érdekében a Zichy család német telepesekkel kötött kedvező szerződést, akik a szőlőművelésnek köszönhetően jómódú települést hoztak létre.

A Heimatmuseum 1987. augusztus 18-án nyílt meg az 1888-ban épült egykori We-ber-házban, a Budapesti út 47. szám alatt. 2004 áprilisától a gyűjtemény fenntartója Budaörs Német Nemzetiségi Önkormányzata, tulajdonosa és működtetője pedig Budaörs Város Önkormányzata lett.

A múzeumnak otthont adó tornácos épületben öt egymásból nyíló szobában hajdan egy jómódú család két nemzedéke lakott. Ma a tájház két központi helyisége a hagyományos budaörsi tisztaszoba és konyha berendezését mutatja be, az 1940-es évekre jellemző bútorzattal. A tisztaszobában szenteltvíztartók, bibliai témájú festmények és a komódon elhelyezett imakönyvek, búcsúkból és zarándoklatokról hozott emléktárgyak tanúskodnak az itt élők mély vallásosságáról. A felöltöztetett bábukon és a nyitott szekrényekben a budaörsi népviselet ünnepi és hétköznapi darabjait tekinthetik meg a látogatók. A konyha falát díszítő virágmintás tányér- és csészegyűjte-mény egykor a háziasszony büszkesége volt. A tájházban berendezett helytörténeti kiállítás gazdag dokumentum- és fényképanyaggal illusztrálja a település történetét 1721-től napjainkig.

A kiállítás keddtől szombatig 14-18 óráig, vasárnap 10-14 óráig látogatható. Hétfő: szünnap.

 

 

Ceglédbercel

 

Falumúzeum
Pesti u. 54. | Térkép/Karte: I. II. | 06 53/578-000; 06 53/378-155 (Szigetvári József)
 

Ceglédbercel másodtelepítésű helységnek számít, ugyanis a környező településekről, Adonyból, Harasztiból, Solymárról, Soroksárról, Taksonyból érkeztek ide a 18. század végén német lakosok, magyarok pedig Ceglédről, Úriból. 1846-ban megépült a Pest-Szolnok közötti vasútvonal, ezt követően fokozatosan a vasút és az ipar vált fő megélhetési forrássá.

1945 januárjában súlyos csapás érte a falut, mintegy 640 embert vittek kényszermunkára a Szovjetunióba, majd 1946-ban 441 főt kitelepítettek, akik korábban német nemzetiségűnek vallották magukat. Helyükre 1948 tavaszán a Felvidékről érkezett 38 család, akik fokozatosan beilleszkedtek, és a falu elfogadta őket. A munkaszolgálatra elhurcoltak három csoportban tértek haza, 159-en azonban sohasem jöttek visz-sza. Az elhunytak emlékére 1991-ben a falu emlékművet avatott, ahol november 4-én mindig lángot gyújtanak.

A főutcán található falumúzeum az 1880-as években épült, mai állapotában 1996-ban nyitották meg. A kiállítás rendezőinek célja a hagyományos ceglédberceli német (sváb) lakáskultúra megőrzése volt az utókor számára. Ennek egyik jellegzetessége az épületek egyedi külső és a sajátos színösszetételű, sablonokkal készült belső (a falak és a mennyezet) díszes festése, mely még az 1920-as évekből való, és a textiltapétákat imitálja. A nagyrészt helyben készült bútorzat is a kiállítás különlegessége. A lakásbelső mellett bemutatják a hagyományos berceli viseletet is, amit az idősebbek az utcán, a templomban ma is hordanak.

A kiállítás előzetes bejelentkezés alapján látogatható.

 

 

Császártöltés

 

Falumúzeum
Kossuth L. u. 166. | Térkép/Karte: II. III. | 06 78/443-320 (munkaidőben/Werktags)
 

A házat Walter Boldizsár és első felesége, Angeli Mária építette 1896-ban. Nyolcvan centis, vert falainak anyagát a telek mögötti „Hofstella" adta. Elosztása a kor szokásainak megfelelően konyha, lakószoba, tisztaszoba, kamra, nyitott gang. Az épület nyeregtetős, cseréppel fedett, utcai tűzfala csipkézett. Két osztott ablak és a gang díszes, faragott bejárati ajtaja képezte a sárgára meszelt utcafrontot.

A „Hofstella" falába pincét vájtak, később nagy présházat építettek hozzá. Ez a bor tárolásán kívül a zöldségek és a burgonya telelőhelyéül is szolgált.

Változást a ház életébe az 1947-es kitelepítés hozott. Építőinek és leszármazottaik-nak mindent hátrahagyva kellett elmenekülniük. A bútorok, a használati tárgyak, az állatok, még a kamrában tárolt étel is az új tulajdonos birtokába kerültek. Császártöltés község Önkormányzata 1996-ban vásárolta meg az ingatlant falumúzeum céljaira, majd 2006-ban felújíttatta és berendezte. A múzeum kétféle feladatot is betölt. Egyik szobája és a konyhája helytörténeti tárlatként működik. Itt kaptak helyet az egykori berendezési, használati tárgyak, fotók, ruházat.

A másik részén a II. világháború, a „má-lenkij robot", illetve a kitelepítés császártöltési sváb áldozatainak állít emléket. Itt korabeli dokumentumokat, fotókat, tárgyi emlékeket mutatnak be, illetve visszaemlékezéseket nézhetnek, hallgathatnak meg az érdeklődők a néhai áldozatoktól.

A kiállítás előzetes bejelentkezés alapján látogatható!

 

 

Dunabogdány

 

Tájház
Kossuth u. 47. | Térkép/Karte: I. II. | 06 20/984-6453
 

Bogdány a török időket túlélte, a megfogyatkozott református magyar lakosság kiegészítésére 1723-ben gróf Zichy Péter katolikus német családokat telepített a faluba. A 19. század végén a nagy filoxérajárvány véget vetett a parasztok legfőbb megélhetési forrását jelentő szőlőművelésnek, amit a kőbányászat és egyéb gyümölcsök termesztése váltott fel. Kofahajókkal vitték a termést a pesti, a pozsonyi és a bécsi piacokra. A kőfaragás kifinomultabb művészi megnyilvánulásai a díszes kőkapuk, ablak- és ajtókeretek, pihenésre szolgáló kőpadok a házak előtt, sírkövek ma is láthatók a faluban. Használati tárgyak, mint szőlőprés, itatóvályú, de kis láda is készült kőből, amelyben a családi levéltárat tartották.

1933-35-ben a munkanélküliség miatt sok férfi Németországban keresett munkát. Családjuk a fizetésükhöz csak úgy jutott hozzá, ha beléptek a Volksbundba. 1945-46-ban sokakat - asszonyokat és csecsemőket is - hónapokra internáltak, és legtöbbjüknek a teljes vagyonát elkobozták. Ugyanakkor felvidéki magyarokat helyeztek el az üresen maradt házakban. A helyi német dialektust ma már szinte csak az idősek beszélik.

A Dunabogdányi Helytörténeti Gyűjtemény anyagát a hatvanas évek végén gyűjtötte össze Antos Károlyné Schüminchen Edit tanítónő. A tárlat 2008-ban költözött önálló épületbe, ahol négy kiállítóteremben, tematikus elrendezésben várja a látogatókat. Bútoranyaga a 19. század végi paraszti enteriőrt mutatja be, a mindennapi életbe, korabeli munkafolyamatokba a szerszámgyűjtemény ad betekintést. Az állandó kiállítás gazdag viselet-, falvédő- és képgyűjteménye a község német nemzetiségi jellegét szemlélteti.

A kiállítás előzetes bejelentkezés alapján látogatható!

 

 

Dunaharaszti

 

Tájház
Zöldfa utca 39. | Térkép/Karte: I. II. | 06 70/451-9008 (Schwarz-Misch Ildikó)
 

Dunaharasztira egy második betelepülési hullám nyomán, 1711-től indult meg német családok betelepítése, főként a bajorországi Blindheim és Gremheim környékéről.

A tájháznak otthont adó épület Dunaharaszti egykor német telepesek lakta részén, az Alsófaluban (Altstadt) található. 1924-ben kezdte építtetni Weinber Ferenc és felesége, Stöckl Mária.

A tájház, mely az 1940-es évek elejének megfelelő állapotot idézi fel, 2007. június 9-én nyitotta meg kapuit, a Heimatland Harast Hagyományőrző Alapítvány hozta létre és működteti. A berendezést 115 család adományából állították össze.

Az istállóban és a színben csak néhány jellegzetes tárgy utal az épület eredeti rendeltetésére. Ezekben a helyiségekben kiállítást rendeztek be a lakórészből kimaradt vagy jellegükben nem oda illő, de bemutatásra érdemes tárgyakból. Így az istállóban különböző dokumentumok, régi fényképek mellett például egy pékség pultja és néhány katonaláda is látható. A szín falán a földművelés és állattartás eszközei kaptak helyet.

A fontosabb berendezési tárgyak nevét magyarul, németül és fonetikusan írt német dialektusban olvashatják a látogatók.

Dunaharaszti hagyományos német nemzetiségi rendezvényeit - például a május-fa-állítás, a gyertyaúsztatás, a Márton-napi vagy a szüreti felvonulás, kórustalálkozók - tovább gazdagítják a tájház és az alapítvány által szervezett programok, mint a szőlőfeldolgozás és a disznóvágás. Advent idején élőállatos betlehem, karácsonyi vásár, magyar és német nyelvű pásztorjátékok színhelye a tájház. Húsvétkor tojást festenek, kosarat fonnak, kalácsot sütnek, tavaszí díszeket, virágokat barkácsolnak a gyerekek. Szerveznek fúvóstalálkozót, búcsúbált és tavasztól őszig minden második szombaton polka-partyt.

Nyitva: szerda 10—13 óráig, szombat—vasárnap: 11-15 óráig

A kiállítás előzetes bejelentkezés alapján is látogatható.

 

 

Elek

 

Leimen Ház
Kétegyházi út 2. | Térkép/Karte: II. | 06 66/240-411
 

Elekre a törökök kivonulása után, 1724-ben - Békés megye több más településéhez hasonlóan - Harruckern János György költöztette be a német telepeseket.

A II. világháború után az itteni német lakosokat is utolérte a kollektív felelősségre vonás: kényszermunkára hurcolták, illetve kitelepítették őket Németországba, és más telepeseket hoztak a helyükbe. Eleken a magyarországi kitelepítések egyik legszörnyűbb fejezetét írták: a statisztikák szerint 5619 német lakost űztek el otthonából, többet, mint amennyi a város teljes mai lakossága.

1990 óta rendszeres találkozókat rendeznek a helybeliek az elüldözöttekkel. 1997-ben a kitelepített elekiek támogatásával az egykori Strifler házban megnyitották a Német Közösségi Házat, a „Leimen Házat", amelyben berendezett tájszobák, közösségi helyiségek és iroda szolgálják a német hagyományok ápolását. A két tájszobában az 1724 és 1946 között Eleken élő németség mindennapi életét mutatják be.

A nagyobb helyiség az idevaló németségre jellemző módon berendezett hálószoba. Az itt kiállított fiatal lány, fiatalasszony és egy idősebb nő népviseletén megfigyelhető, milyen ruhát hordtak az itt élő különböző korosztályok. A kisebb szobában található többek között támlás dívány, mosdószekrény, vaskályha és varrógép. Az asztalon lévő imakönyvek között látható az eleki Niedermayer-féle. Itt állították ki azt a gipsznyomatot is, amely 1924-ben a németek Elekre telepítésének 200 éves évfordulójára készült.

2001 augusztusában az országban egyedülálló szoborkompozíciót avattak a városban, ami emléket állít a százezreket keserűen érintő kiűzetésnek. Az emlékművet a Szegeden élő Kligl Sándor szobrászművész készítette.

A kiállítás előzetes bejelentkezés alapján látogatható.

 

 

Etyek

 

Helytörténeti Gyűjtemény
Magyar u. 5. | Térkép/Karte: I. II. | 06 20/589-7863
 

A török hódoltság után Etyek már-már elpusztult, a lakosság megfogyatkozott, nem volt munkáskéz. Ekkor a túlnépesedett Német Birodalomból a komáromi jezsuita rendház kezdeményezésére katolikus német telepeseket hoztak, akiket a magyarok — származási helyüktől függetlenül — sváboknak neveztek.

A mezőgazdasághoz, szőlőtermesztéshez értő, szorgos németek betelepítése az 1720-as években kezdődött, majd az 1738-1742 közötti szörnyű pestisjárvány után folytatódott, s Etyek gyakorlatilag német közösséggé alakult. Lakossága főleg földműveléssel foglalkozott, és az 1860-as évek közepétől jelentős új művelési ág bontakozott ki a községben: a szőlőművelés. AII. világháború után, 1946. március 5-15. között Etyekről a németek 80 százalékát, 2336 főt telepítettek ki. Ezekben a tragikus napokban szülőket és gyermekeket választottak el egymástól, családokat és testvéreket szakítottak szét.

1993-ban alakult meg az Etyeki Németek Egyesülete, mely a német kultúra ápolását, valamint a faluban még fellelhető német tárgyi emlékek gyűjtését tűzte ki célul. A korábban összeszedett anyagot, ami főleg régi sváb parasztbútorokból állt, az egyesület tagjai otthon, a falubeli ismerősöknél és rokonoknál fellelhető használati tárgyakkal, ruhákkal nagyon rövid idő alatt kiegészítették, majd az önkormányzattól használatra kapott épületben berendeztek egy „tájháztermet". Az Etyekről Németországba kitelepítettek is nagyon sok értékes tárgyat megőriztek, legfőképpen népviseleti ruháikat, melyeket örömmel visszajuttattak a tájházba.

1998-ban pályázati pénzből és sok-sok társadalmi munka segítségével az udvarban elkészült egy fedett szérű, ahol főleg mezőgazdasági eszközöket, valamint egyes mesterségek - például cipész és asztalos - szerszámait sikerült elhelyezni.

A kiállítás előzetes bejelentkezés alapján látogatható.

 

 

Gyönk

 

Tájház
Táncsics u. 448. | Térkép/Karte: II. III. | 06 74/448-543 (Szegletes János)
 

A tájház egy 1800-as évek közepén épült, eredetileg zsúptetős, vert falú épület. A falhoz a löszt a ház mögötti telekrészen, a partból termelték ki. Az így létrejövő Halkakat pincének, ólnak, sütőkonyhának használták. A századfordulón a zsúptető lekerült az épületről, s a konyhát téliesítettek. Az 1930-as években új istálló és fészer épült, a régi istállóból pedig szerszámoskamra lett. Az istálló jelenleg a kenderfeldolgozás eszközeinek bemutatóhelye.

A tájházat ma egy magas deszkakerítés őrzi. A ház maga fehér, az ablakokat és a sárgaföldből készült gangon lévő tartóoszlopokat kékkel, az itteni németek kedvenc színével festették le. Az innen nyíló, döngöltagyag-padlózatú lakókonyhát csak ünnepekkor és vendégfogadásra használták. A falon egy 1870-ből származó polcon díszes lakodalmas tányérok és csészék láthatók. A konyha és a hátsó szoba fűtéséért a csempével borított takaréktűzhely felelt. Különös hangulatot ad a helységnek a rakodásra használt, falba épített szekrény festett ajtaja.

A konyhából nyíló első szoba a két világháború közti korszak ízlésvilágát szemlélteti. A szekrények és ládák tömve akár több száz éves népviseleti darabokkal. A sarokpadon a következő szöveg olvasható: „Komm lieber Freund, setz' Dich nieder, bei Christus sind wir alle Brüder", magyarul: „Jöjj kedves barátom, és ülj le nálunk, Krisztusnál mind testvérek vagyunk!". A pad fölött a falon, az összetartozást szimbolizáló családi képek lógnak.

Az egyik helyiségben egy 1834-ben készült szekrény is áll. A gyűjtemény rendkívül gazdag textilanyaggal rendelkezik, a hátsó szobában, időszaki kiállításon láthatók hímzett dísztörülközők és gyöngyös főkötők. A folyosó végén nyílik a kamra, a mindennapi élethez szükséges eredeti használati tárgyakkal, polcain szódás és be-főttesüvegek, edények, hurkatöltő, zsíros-bődön, túróprés.

A gyűjtemény megalapítója, Lackner Aladár evangélikus esperes és családja, 20 éven át gyűjtötték a gyönki és környékbeli értékes tárgyi emlékeket, a protestáns németség használati tárgyait.

A kiállítás előzetes bejelentés után látogatható!

 

 

Györköny

 

Falumúzeum
Kossuth L. u. 325. | Térkép/Karte: II. III. | 06 75/552-007
 

Az 1983-ban megnyílt múzeum hagyományosan berendezett lakásbelsőt mutat be bútorokkal, konyhai és kézműves eszközökkel. A berendezési tárgyakat a györ-könyiek gyűjtötték. Maga a ház valamikor az 1900-as évek elején épült az akkori szokás szerint döngölt falakkal, kis ablakokkal, náddal fedett nyeregtetővel, érdekessége, hogy tűzfala paticsfal. Az udvar felől faosz-lopos tornác szegélyezi.

A lakóház három helyiségből áll: az ajtón belépve a konyhában találjuk magunkat, amihez egy nyitott kémény és kemence tartozik. Itt többek között 1880-ból származó szépen festett köcsögtartó deszka a hozzátartozó edényekkel, a szemközti falon tányértartókon festett tányérok és régi evőeszközök láthatók. A kemence mellett minden fontos kelléket megtalálhatunk a kenyér és a kalács sütéséhez: sütőlapát, dagasztóteknő állvánnyal, kendő tartófával, lisztlapát.

Az utca felőli „első szoba" az élet színtere: itt születtek meg a gyermekek, és itt ravatalozták fel a halottakat. A helyiséget az 1800-as évekből származó bútorokkal rendezték be. Apró érdekesség: a szekrények egyikén a „Michael Koch Anno 1833"felirat olvasható, s csak a véletlen műve, hogy a tulipántos láda tulajdonosa szintén Koch nevezetű volt.

A fal mentén láthatjuk az ágyakat, kézzel varrott ágyneművel, ágytakaróval, valamint felettük egy gót betűs bibliai idézettel. Végükben az 1920-as évekig szokásban maradt „fekete menyasszony" áll. A sarokban esztergált fogason tarkán felpántlikázott újonckalap lóg.

A hátsó szobában a kézi szövés, fonás tárgyi emlékeiben gyönyörködhetünk. Középen áll a szövőszék tartozékaival, valamint néhány rajta készített termék: törülköző, konyharuha. Körben a fal mellett a munkafolyamatok sorrendjében, a tilolótól kezdve a fésűkön, átgombolyítókon keresztül a rokkáig végig tudjuk követni az egyes munkafázisokhoz szükséges eszközöket.

A kiállítás előzetes bejelentkezés alapján látogatható! Kívánságra magyar és német nyelvű idegenvezetés igényelhető'.

 

 

Gyula

 

Német Nemzetiségi Gyűjtemény
Apor tér 1. | Térkép/Karte: II. | 06 20/823-0829
 

A török-magyar harcok gyakran pusztították a vidéket, mert Gyula száz évig török végvár is maradt. 1720-ban a megye négyötöd részét Harruckern János György udvari hadiszállító kapta meg érdemei jutalmául, aki 1723-tól több hullámban németeket telepített a városba. Az első német csoportok Würzburg környékéről és a bambergi püspökség területéről jöttek. Lakóhelyüket a várost körülölelő Körös-ágak közül kiemelkedő szigeten jelölték ki. 1734-ben a németek külön bírót választottak maguknak, s elszakadva Gyulától Németgyula néven 123 éven át önálló közigazgatás alatt álló várost alkottak. Az 1738. évi pestisjárvány után Harruckern Ferenc újabb bajor-osztrák eredetű népcsoportot hívott be. A betelepített németek között jelentős számban voltak kézművesek, akik az ipar mellett fold- és szőlőművelést is űztek. Később ezek az iparosok a szomszédos településeken és megyékben főleg ácsként, kőművesként vállaltak munkát.

A gyulai németség adta hazánknak a Himnusz zeneszerzőjét, az operaszerző Erkel (Erkl) Ferencet. Szülőháza, a Szt. József templom melletti kántorlak ma múzeum. A II. világháború idején a gyulai németek csak csekély számban csatlakoztak a Volksbundhoz, illetve a német hadsereghez. Ennek ellenére a kollektív bűnösség elve alapján 550 embert hurcoltak el 1944 karácsonyán 1-5 évre „málenkij robotra" a Szovjetunióba. Közülük 63-an sohasem tértek vissza, idegen földben pihennek. Emléküket a közösség máig megőrizte.

1980-ban kezdődött meg a még fennmaradt és a gyulai németségre jellemző szellemi és tárgyi emlékek gyűjtése. Az állandó kiállítást 1986-ban nyitották meg, amikor a Klub mai végleges helyére került. A klubhelységben lehetőség nyílik a német nyelv tanulására, gyakorlására és vidám együttlétek keretében a még meglévő hagyományok ápolására is.

Nyitva tartás: szerdán 14—19 óráig, vasárnap 09-12 óráig. Más időpontokban a kiállítás előzetes bejelentkezés alapján látogatható!

 

 

Hajós

 

Tájház
Szigeti fő u. 59. | Térkép/Karte: II. III. | 06 78/404-100
 

Hajós lakóinak háromnegyede vallja magát 18. századi betelepítések folyamán ideérkezett sváb telepesek leszármazottjának. 1722-1770-ig kb. 120 családot telepítettek be két nagyobb hullámban. Az egyik csoport a Boden-tótól északra fekvő vidékről, a másik csoport a Duna menti településekről jött. A szorosan vett sváb területéről, kívül Württemberg tartomány déli részéről, a Rajna középső részéről, valamint Bajorországból és Ausztriából is érkeztek beköltözők. Az Offingen am Bussenből már a betelepülés idején magukkal hozott, fából faragott Mária-szobor miatt búcsújáró hellyé vált a község.

A betelepült németek kezdettől fogva hazájuknak tekintették Magyarországot és benne Hajóst. Ám 1945 és 1948 között a szégyenteljes 12330/1945 ME rendelet (kollektív bűnösség) végrehajtása során Hajós lakosságának 70-80 százalékát - köztük a Szovjetunió gulágjaiból hazatért legyengült svábokat - elűzték a házaikból, hazájukból. Az 50-es évek elején visszaszivárogtak, visszavásárolták házaikat, pincéiket, és Hajóst újra elindították a fejlődés útján.

A községben megépült a Német Nemzetiségi Tájház, melynek megtekintésekor az idelátogatók bepillantást nyerhetnek a sváb kultúra szépségeibe: régi népművészeti, ruházati kellékek, edények, berendezési tárgyak, szerszámok árulkodnak az ősök életéről. Reméljük, hogy az évente sok ezer látogatót fogadó tájház az állandó karbantartásnak és az anyagok megóvásának köszönhetően még sok évig tudja bemutatni a svábság 1900-as évek eleji életét.

A várostól két kilométerre található Hajós legismertebb és egyben leglátogatottabb része, a löszhátra épített pincefalu. Az egymáshoz bújó jellegzetes épületek Európa legnagyobb összefüggő pincefaluját alkotják.

Nyitva tartás júliustól - augusztusig: naponta 8.00-16.00 óráig.

A fennmaradó időszakban telefonos egyeztetés alapján látogatható!

 

 

Harta

 

Tájház

Templom u.62. | Térkép/Karte: II. III. | 06 20/965-7700
 

Harta újkori történelme 1723-ban kezdődött, amikor megérkeztek az első családok a hartai Ráday Pál-birtokra a Rajna-vidékről, Hessen-Pfalzból és Württembergből. A német betelepülők földműveléshez jól értő, a kendertermesztésben és -feldolgozásban jártas parasztok és iparos-kézművesek voltak. A gőzhajózás korában a hartaiak jóhírű dunai hajósokká váltak.

A tájház épülete tipikus alföldi parasztház, mely 1967 óta kiállítóhely. Tulajdonosa és fenntartója a helyi települési és a német önkormányzat. A modernizálódott falu közepén, a protestáns templomok utcájában áll. Alapítója és első gondnoka Rétfalvi Teofil német nyelvtanár volt. A házat dr. Bárth János muzeológus rendezte be Helytörténeti Gyűjteményként, így 1975 óta az országos intézmények között jegyzett Nemzetiségi Ház.

Udvarában a Limes korát, „Herta tornyát" idéző római kövek, valamint a három évszázaddal ezelőtti újrakezdésre emlékeztető kopjafák tekinthetők meg.

A ház végében csak a régi földművelési tárgyakat láttató pajta maradt fenn.

A lakóház három szobájában a híres - egyedi, szimbolikus színvilágú - hartai festett bútorok feledhetetlen látványa fogadja a látogatót. Eredeti formájában maradt meg a nyitott (füstös) konyha.

Különleges és egyedi a hartai népviselet is, ezen belül a „háupt", a gyöngyös párta, melyből valóságos külön kis gyűjteményt sikerült összeállítani.

A kamrában álló bodzaprés az évente szeptemberben rendezett Holunderfest/Bodza-ünnep jelképtárgya.

A kiállítás előzetes bejelentkezés alapján látogatható!

 

 

Hercegkút

 

Tájház
Kossuth u. 9/A | Térkép/Karte: II. | 06 30/561-2653; 06 47/346-101
 

Trautsondorf, Trauczonfalva, mai nevén Hercegkút a világörökség részét képező Tokaj-Hegyalj a egyik bortermelő községe. A német ősök első csoportja a Bóden-tó és a Fekete-erdő vidékéről közel 260 évvel ezelőtt érkezett, amit az 1750. augusztus 15-én kelt Telepítvényi levél tanúsít. A Dunán jöttek az ún. ulmi tutajjal Budáig, onnan pedig szekereken és gyalog. Az ideérkezőktől az otthonteremtés kemény helytállást követelt: a bokorirtás és az erdőkivágás után a házépítéshez szükséges telkek kialakítása következett mintegy 4-5 évig. Ez ideig sziklába vájt pincelakásokban laktak, egy közös kemencéjük volt, lisztet a kenyérsütéshez pedig a pataki uradalom biztosított. Létfenntartásuk alapja a környező szőlőbirtokon végzett bérmunka volt. 1767-ben az úrbéri rendezés során jelentős földterület jutott a községnek, emellett a környező települések eladásra kínált földterületeit sorra megvásárolták. A 19. század végén, a filoxéravész után nagy területeken szőlőtelepítésbe kezdtek, ezt követően lett a környék a Tokaj-hegyaljai zárt borvidék tagja.

A korabeli tárgyakat, emlékeket bemutató tájházat 2006 júniusában villámcsapás érte és teljesen kiégett. A hercegkúti lakosok által hosszú évtizedeken át őrzött, majd a kiállítás korhű berendezése céljából felajánlott bútorok, eszközök, okiratok pótolhatatlanok, mindegyikéhez személyes emlékek fűződtek. A 2007-es építészeti rekonstrukciót követően egy új, hasonlóan gazdag gyűjteménnyel büszkélkedő, a helyi közösség összefogását szimbolizáló tájház létesült. A kiállítás különlegessége például egy 1900-ból származó festett menyasz-szonyi láda, illetve egy 1875-ben készült bölcső.

A kiállítás előzetes bejelentkezés alapján látogatható

 

 

Hidas

 

Tájház
Kossuth Lajos u. III. | Térkép/Karte: II. III. | 06 72/475-148
 

Az épület egy gazdag földműves, Johann Lukas tulajdonában volt, a mellette lévő házzal együtt. A homlokzaton olvasható 1829-es datálás eredetiségére nincs bizonyíték. Az utcai kerítés faragott monolit kőpilléreivel, vaskapuival, rajtuk a J. L. monogrammal a korabeli kézművesek mesterségbeli tudását dicséri. Az épület több lépcsőben épült. Mestergerendás, nagyrészt szalmapólyás födémmel, fagerenda vázas oromfalú tetőszerkezettel, szabadkémény-nyel, igényes és esztétikus ablakokkal, ajtókkal, gazdagon tagolt homlokzati vakolatarchitektúrával rendelkezik.

A tisztaszoba, melybe gyönyörűen faragott ajtón keresztüljutunk be, a székely ősöknek állít emléket.

A konyhában különleges, Magyarországon egyedül Hidason fennmaradt, falon átnyúló takaréktűzhely látható. Főzőrésze a konyhában, kályhaformára kialakított sütője a szobában van. A földes padlójú helyiségben kapott helyet a német szoba, melyben a hazai németség berendezési és használati tárgyai, viselete, valamint régi fényképek láthatók.

Az alacsonyabb mennyezetű nyitott ké-ményes konyhából nyílik az első épületrész alatti kőpince. Ez a helyiség olyan régi használati eszközöknek ad helyet, mint például: tiló, gereben, motolla, cséphadaró, mosóteknő dörzsölőfával, lekvárkeverő, rő-zséből készült szilvaaszaló, szakajtó.

Az istállóban mezőgazdasági eszközök: ekék, sorhúzók, kukoricadarálók, illetve morzsolok, disznópörzsölők, lószerszámok, mézpörgető és sok egyéb tárgy látható. A gyűjtemény legrégebbi darabja egy 1792-ből való szőlőprés. A hetedik helyiség állandó kiállítása régi fényképeken, magyar és német nyelvű jótanácsokkal hímzett falvédőkön valamint kivarrt asztalterítőkön, fésű- és kefetartókon keresztül mutatja be a 20. század első felének ízlésvilágát.

A kiállítás,  előzetes bejelentkezés alapján látogatható!

 

 

Himesháza

 

Tájház
Petőfi u. 70. | Térkép/Karte: II. III. | 06 69/547-021 (Micheliszné Heil Terézia)
 

A település a török elleni harcok idején teljesen elnéptelenedett. A falu ismételt életre keltése már korán, az első állami betelepítési hullám időszakában elkezdődött. Az első német telepesek 1721-1722-ben érkeztek erre a vidékre, Fulda környékéről 120 német parasztcsalád talált itt új hazára és tette újra lakhatóvá a vidéket.

A második világháborút követő kiűzetés után székely és felvidéki családokat telepítettek a községbe, ahol a nemzetiségek azóta is békében élnek egymás mellett.

Az egykor itt élt németség mindennapjait bemutató nemzetiségi kiállítást egy telepesházban rendezték be, azzal a céllal, hogy a németség tárgyi és szellemi hagyatékát megőrizzék az utókornak.

Az épület hosszú, faoszlopokkal díszített jellegzetes nyitott oldalú gangja már a jobb módot szemlélteti. A gangról a konyhába jutunk, ahol a család élete nagy részét töltötte. Az utcára néző első szobát, a tisztaszobát legtöbbször nem is használták. A hátsó szoba kiállítása azokról a mesterségekről, foglalkozásokról ad képet, amelyeket a földművelés mellett a mindennapok során végeztek.

A múzeumot két lelkes pedagógus Jakabné Heller Anna és Micheliszné Heil Terézia alapította, a megnyitó 1997. október 4-én volt.

A kiállítás előzetes jelentkezés alapján látogatható!

 

 

Hőgyész

 

Német Nemzetiségi Gyűjtemény
Fő u. 1-3. | Térkép/Karte: II. III. | 06 20/410-8558
 

Hőgyész környékét az Árpád-korban hölgyészek, hermelinvadászok lakták. Első írásos emléke 1277-ből származik. A török időkben elnéptelenedett. Mercy gróf 1722-1746 között telepített ide a németországi Fuldából kézműveseket.

A helytörténeti gyűjtemény büszkesége — a berendezések, használati tárgyak és mezőgazdasági eszközök mellett - a rengeteg összegyűjtött, eredeti hőgyészi ruhanemű. A gyönyörű német népviselet a kitelepítéssel halálos sérülést szenvedett. Az emberek azt hitték, ha hirtelen levetik hagyományos öltözéküket, az kapaszkodó lesz, hogy itt maradhassanak. Ez illúziónak bizonyult, mert a hatóság könyörtelen volt a bevagonírozásoknál. Sajnos a kitelepítésben Hőgyész lakosságának jelentős részét elveszítette.

A kitelepítés után már csak itt-ott volt látható a faluban népviselet, de azért szinte minden házban eldugtak legalább egy-két öltözéket, amelyek most előkerülnek. Először csak a gyerekek által játszott színdarabokban, később felvonulásokon, templomszentelésen, szüreti bálon jelentek meg ezek a ruhák. Most pedig elérkezett a tudatos népviselet-ápolás időszaka: nemzetiségi tánccsoportok, énekkarok hordják fellépéseiken, svábbálokon és más alkalmakkor, illetve népviseleti bemutatókon is rendszeresen ismertetik az itt élők értékes hagyományait. Ezt a célt szolgálja az állandó helytörténeti kiállítás is.

Ma már ismét gyakorlattá vált, hogy újonnan készíttetnek népi öltözéket, darabról darabra lemásolva a szülők, nagyszülők szoknyáját, réklijét, mellényét, ingét. Ily módon a hagyományos népművészet számos technikája, tárgyfélesége, viselete a paraszti, népi életforma bomlása után is fennmaradhat.

A kiállítás előzetes bejelentkezés alapján látogatható!

 

 

Iklad

 

Falumúzeum
Szabadság út 127. | Térkép/Karte: I. II. | 06 28/488-260
 

A Galga középső szakaszán fekvő települést 1752-től Badenből, Württembergből származó, majd a stájer, karintiai és felsőausztriai tartományokból evangélikus vallásuk miatt elűzött német ajkú családokkal telepítette be I. Ráday Gedeon földesúr. A megtelepedett német lakosok közé később szlovák családok is érkeztek.

A látogató az 1983-ban megnyitott Falumúzeumban egy magyarországi német falu kisparaszti portáját és lakásbelsőjét tekintheti meg, szinte ugyanolyan állapotban, ahogyan lakói valaha használták.

Az 1903-ban épült hossztengelyes, szelemengerendás, előreugró deszkahomlokzatú épület cseréppel fedett tetőszerkezetét az udvar felé betontuskóra helyezett, fűrészelt deszkadíszítéssel ellátott oszlopok tartják. A felmenő vert falakhoz sárba rakott homokkőből alapot is készítettek. A régebben csak döngöltföld-padozatú tornácról lehet bejutni a konyhába, ahonnan az utca felé a tisztaszobába, az udvar felé a hátsó szobába juthatunk. A tornácról nyílik a padlásfeljáró, a kamra, az istálló, a takarmányos, a szerszámos és a pince. A ház mögött helyezkedik el a szín. Az épület mennyezete gerendás.

A család egykoron 5 katasztrális holdon gazdálkodó kisbirtokos volt. A határban lévő földeket egészítette ki a portához tartozó, a ház végén elterülő 800 négyszögöles kert, amit inkább szántónak használtak. A portán állandó jelleggel tartottak baromfit, sertést, két tehenet, egy lovat, régebben egy pár ökröt. Régi helyén van az ól és a kút.

A berendezés a család eredeti, több évtized alatt összegyűlt tárgyaiból áll. A kiállítás érdekessége a szobákban és a konyhában látható több száz festett tányér, ami „divat" volt Ikladon.

Nyitva tartás április 1. és október 31. között: szerdától péntekig: 15-17 óráig; szombaton és vasárnap: 10-12 és 15-17 óráig; hétfőn és kedden: zárva.

Egyéb időpontokban telefonos egyeztetés alapján látogatható!

 

 

Kakasd

 

Faluház
Rákóczi u. 285. | Térkép/Karte: II. III. | 06 30/351-8813
 

A Kakasdon élő német lakosság őseit a törökök kiűzése után 1724-től telepítették be Németországból. Az akkoriban ezen a területen található két külön faluba (Kakasd-ra és Belacra) 84 család érkezett. A biztos megélhetés reményében letelepedők szép új otthonra leltek, így gyarapíthatták családjukat és vagyonukat. Ennek köszönhetően 1935-re a két település összeépült, és Kakasd néven eggyé kapcsolódott.

A II. világháború hatalmas változásokat idézett elő a falu életében. A kitelepítésekkel egy időben 1945-ben a bukovinai székely családok betelepítésével megváltozott a lakosság összetétele és élete. A kitelepítés más családokkal együtt elkerülte az akkori bábaasszonyt, Studer Annát is. Az örökösei által felajánlott berendezési tárgyait így ma is megcsodálhatok a kiállításon. A gyűjtemény anyagát gazdagítja azon családoknak a felajánlása is akik megőrizték nagyszüleik, szüleik vagy saját gyerekkoruk kedves tárgyait, így kaphatott helyet sok szép kézimunkával díszített textília, faragott klumpa, kötött pacsker, ünneplőruhák és Biblia is.

A kakasdi Faluházhoz tartozik a három tájszoba is. Kettő az itt élő bukovinai székelyek hagyományos berendezési tárgyait és ruházatát mutatja be, a ház utcafronti szobájában pedig a helyi német (sváb) lakosság hagyományos szobaberendezését és ruházatát bemutató tárlat kapott helyet. A tájház jelenleg a bonyhádi Völgységi Múzeum filiájaként működik, de szeretnék, ha hamarosan önállóvá válna.

A kiállítás előzetes bejelentkezés alapján látogatható!

 

 

Kecskéd

 

Tájház
Vasút u. 98. | Térkép/Karte: I. II. | 06 34/478-026; 06 20/ 379-2151 (Zettisch Mária)
 

Kecskédet és környékét az 1529-es és 1541-es török hadjáratok elpusztították, és a terület közel 200 évig lakatlan maradt, majd 1693-ban az Eszterházy birtok része lett. 1744-ben a Fertő tó környékéről magyar és német telepesek érkeztek.

Az általános iskola melletti épületben az ősök emlékezetére tájházat rendeztek be, és 1996 májusában avatták fel. Az épületet az önkormányzat vásárolta meg a Kohl család örököseitől, majd főleg társadalmi munkában felújították. A háromosztatú zsellérház konyháját és szobáját enteriőrszerűen rendezték be. A falu lakóinak összefogásával a település egykori hitéletét és gazdálkodási múltját felelevenítő kiállítás anyagát a faluban gyűjtötték össze. Bizonyos tárgyak azonban még hiányoztak, ezeket a Tatai Német Nemzetiségi Múzeum raktárából pótolták. A Tatai Múzeum munkatársai végezték el pályázati pénzből a tárgyak restaurációs munkáit is.

Abban az időben kezdték el az iskolában a kétnyelvű nemzetiségi oktatás, így a diákok nemcsak rendben tartották a helyiségeket, hanem megtanulták két nyelven az idegenvezetést is. Sajnos takarékossági okokból az önkormányzat kénytelen volt megszüntetni a kétnyelvű oktatást, azóta a Nyugdíjas klub látja el a tájház a takarítását, szellőztetését, gondoskodik a virágokról.

A kiállítás előzetes bejelentkezés alapján látogatható!

 

 

Kisnyárád

 

Falumúzeum
Petőfi u. 14. | Térkép/Karte: II. III. | 06 20/6692-026; 06 69/367-521
 

Kisnyárád dombok karéjában meghúzódó festői szépségű település. A falu nevét az írott források először 1285-ben említik, a dátum Árpád-kori településről tanúskodik. A lakosság többsége - a II. világháború utáni kitelepítés ellenére - német nemzetiségű, identitásukat és hagyományaikat több generáción keresztül megőrizték, és ma is ápolják.

Az idelátogatókat 1777-ben épült barokk templom várja, melynek védőszentje Árpád-házi Szent Erzsébet, szintén érdekes látnivaló a közelmúltban felújított Kálváriadomb. Kellemes séta után megtekinthető még a Kápolna, mely a legendáiról ismert Csodaforrás mellett található, a helybéliek az Iván-napi búcsúkor zarándokolnak oda. Az 1993-ban felavatott Falumúzeumban megelevenedik a múlt. Kiállításának anyaga lelkes helyiek gyűjtése, akik sok társadalmi munkával tették rendbe az egykori iskola épületét, és rendeztek be helyiségeiben helytörténeti gyűjteményt.

Az egyik szobában mezőgazdasági eszközöket állítottak ki, terményaprítókat, morzso-lókat, de lószerszámokat, óriási lovas szánt is láthat itt a betérő. A textilfeldolgozás, szövés és fonás eszközei is itt találhatók.

A középső szobában az egykori tisztaszoba bútorzatát és tárgyait helyezték el, nagyon sok textillel, népviseleti ruhadarabokkal, a falakon szentképekkel.

A konyha berendezése is a múlt század harmincas éveinek hangulatát idézi.

A településen számos kulturális program szórakoztatja a helybélieket, illetve az idelátogatókat, mint például a svábbál, a gyermeknap, a szüreti mulatság, a falunap.

A kiállítás előzetes bejelentkezés alapján látogatható!

 

 

Környe

 

Tájház
Alkotmány u.82. | Térkép/Karte: I. II. | 06 20/433-5392 (Menoniné, Pillmann Teréz)
 

Egy tájház kialakítása régóta dédelgetett vágya a környei németeknek, így 2008. július 11-én, felavatásakor majdnem két évtizedes álom valósult meg.

Az épület jellegzetes háromosztatú parasztház nyitott ganggal. Egy szobát, egy konyhát, valamint az öregek által lakott úgynevezett „Alterteil"-t sikerült a falu lakossága által adományozott régi német bútorokkal és tárgyakkal berendezni. A a kiállítás anyagának minden darabja eredeti, egykor a nagypapák és a nagymamák használták. Ha beszélni tudnának, sok érdekeset mondanának el nekünk arról, milyen is volt elődeink élete.

A gangról a konyhába jutunk, ahol a család élete nagy részét töltötte. Az itt látható eszközök azt bizonyítják, hogy nem volt könnyű dolga az itt munkálkodó háziasszonynak. A korabeli bútorokkal berendezett első szobában a környei németség viseleti darabjai is megtekinthetőek. A hátsó szobában kiállított használati tárgyak és munkaeszközök azokról a foglalatosságokról adnak képet, amelyet elődeink- a földművelés mellett - a mindennapok során végeztek. A pajtában helyezték el a többségében mezőgazdasági munkákhoz szükséges szerszámokat és eszközöket.

A kiállítás előzetes bejelentkezés alapján látogatható!

 

 

Leányvár

 

Tájszoba
Erzsébet u. 100. | Térkép/Karte: I. II. | 06 33/487-508
 

Leányvár a Pilis-hegység festői szépségű, erdőkkel borított dombjain fekszik. Nevének eredetét az egykori apácakolostorral hozzák kapcsolatba. 1608-ban a mai Leányvár területe a budai klarisszák birtokába került. A falu a török időkben elpusztult, és csak a 18. században, eredeti helyétől kissé távolabb épült fel újra. 1755 körül Gras-salkovich Antal katolikus németeket telepített ide, ők kezdtek építkezni a mai falu helyén. Az 1784-87-es népszámlálás adatai szerint a Kamara tulajdona volt, 90 házban 110 család élt, népessége 500 fő volt. Hegyes-völgyes határa csekélyen termett, de szőlői jók voltak. Híres boruk a 18. században Pozsonyba és Győrbe is eljutott. Iskolát a Vallásalap létesített és tartott fenn 1857-ig, majd 1904-ben épült fel a község kéttanter-mes iskolája.

Német anyanyelvű lakosságának 60 százalékát 1946-1947-ben kitelepítették. Az 1950-es évektől kezdve a falu megmaradt német lakossága nagy gonddal ápolja a nemzetiségi kultúrát és nyelvet az óvodában, az iskolában és a felnőtt lakosság körében is.

1994-ben alakult meg Leányváron a Német Önkormányzat, melynek egyik fontos célja az ősök kultúrájának, szokásainak felkutatása és megmentése lett. Ennek érdekében az általános iskolában berendeztek egy szobát, ahol a régi tárgyak és eszközök bemutatása mellett német nyelvoktatás is folyik. Sajnos a gyűjtéshez későn kezdtek, így sok régi emléket már nem sikerült megmenteni. A kiállított tárgyak viszont mind eredetiek, egykor a nagypapák és nagymamák használták azokat. Ezek a tárgyak jelentették hajdan a mindennapokat. Ha beszélni tudnának, bizonyosan sok érdekességet mondanának el a mai fiataloknak arról, milyen volt az élet egykor.

A kiállítás tanítási időben, előzetes bejelentkezéssel látogatható!

 

 

Majs

 

Helytörténeti gyűjtemény
Petőfi u. 1. | Térkép/Karte: II. III. | 06 69/380-101; 06 69/380-139 (Fekete Józsefné)
 

Az 1722-23. évi országgyűlés felhatalmazta a királyt, hogy az ország ritkán lakott területeire a Német-római Birodalomból és az osztrák örökös tartományokból költöztessen be szabad embereket. A betelepítés második szakasza, melyben a régi határvidék területén telepedtek le a németek, érintette Majsot is. Ekkor, 1749. október 15-én a bellyei császári uradalom segítségével és irányításával huszonegy, 1750. június 11-én pedig negyvenkét német jobbágy érkezett Majsra.

Közvetlenül a Német-római Birodalomból, Breisgau vidékéről, a Boden-tótól Észak-Nyugatra eső területről csak a családok közel 15 százaléka jött, a többiek más magyarországi falvakból, többségükben a közeli Nyárádról költöztek át.

A németeket a szerb faluhoz csatlakozóan telepítették, teljesen külön utcákat építettek. Mindkét népnek külön bírója volt, tehát saját képviselettel rendelkeztek. A faluban egy katolikus és egy szerb templom állt. A lakók elsősorban földművelésből éltek. A jobbágyság megszűnése után a majsi parasztok szántót, rétet, legelőt, erdőt kaptak és osztottak fel egymás között. A jó földeken az ügyes gazdák eredményesen gazdálkodtak. Szántóikra zabot, rozst, kukoricát vetettek, a domboldalakon gyümölcsöt termeltek, kis területű rétjeiken állatokat legeltettek. Lassanként felvásárolták a szerbek földjeit, házait, akik hamarosan kiköltöztek a faluból. A kézműipar a falu igényeihez igazodott, így volt a faluban kőműves, kádár, kovács, asztalos, lakatos, kerékgyártó, szabó és cipész is.

A tájház épülete a század elején épült, paplakként működött. A házban négy kiállítószoba található. Ezek közül kettő a német nemzetiség, illetve a felvidéki magyarok szobabelsőjét, népviseletét mutatja be. A középső szobában az egykori használati tárgyak tekinthetők meg, a negyedikben pedig a faluban élt kisiparosok munkaeszközeit állították ki.

A kiállítás előzetes bejelentkezés alapján látogatható!

 

 

Mecseknádasd

 

Tájház
Munkácsy Mihály u. 5-7. | Térkép/Karte: II. III. | 06 70/263-8924
 

A mecseknádasdi német nemzetiségi tájház a szép fekvésű Madárhegyen áll. A kiállításnak az 1981-ben épült volt Gungl-kocsma tipikus, faoszlopos tornácú háza ad helyet.

A jellegzetes német falvakról és környezetükről a népi, házi és kisipari mesterségek megoszlásáról térképek és fényképek tájékoztatnak. A rekonstruált pécsváradi Schmidt-féle mézeskalács- és gyertyaöntő műhely, a sütésre szolgáló kemencével, jellegzetes kézi szerszámaival, mézeskalács- és viasztárgyaival a régmúltat idézi. A hazai németség borkultúrájáról kevés írásos anyag maradt fenn. A tájházban a napjainkig élő kádármesterség szerszámait, a különféle gyalukat, vonókéseket, donga-szorítókat, abroncshaj tót mind megtaláljuk. A kiállítás helyet ad a Keleti-Mecsek vidékére oly jellemző, fából faragott eszközöknek és tárgyaknak is: villának, gereblyé-nek, igának és cipőnek.

A mecseknádasdi és óbányai fazekasok munkáiból összeállított kiállítás messze földön híres. Az itt korongozott hagyományos edények egyszerű formájú sütő-főző tárlókészségek. Nagyobbrészt a Mecseknádasd határában bányászott jó minőségű tűzálló agyagból készültek. Az itt élő emberek ízlését a válogatott bútoranyag és a berendezési tárgyak szemléltetik.

A másik épületben kapott helyet a déldunántúli németek fagerendavázas építkezéséről készült kiállítás. Az előtérben a német nyelvterületen található „Fachwerk" típusait, a belső szobában a Tolna-Baranya megyei gerendavázas építkezés helyi hagyományait dokumentálják fényképen és rajzokon.

A kiállítás előzetes bejelentkezés alapján látogatható!

 

 

Mezőfalva

 

Tájház
Kossuth u. 30. | Térkip/Karte: II. | 06 70/451-5085
 

A nagyközséget a zirci ciszterci apátság alapította saját területén 1811-ben. A megbízható munkáskezek biztosítására - másodtelepítés formájában - német telepeseket hoztak a bakonyi erdő területéről. Az akkoriban kialakított településstruktúra, hosszú és különösen széles utcáival a mai napig is jellemzi Mezőfalvát.

A tájház, egy 19. századi parasztház, ma már az egyetlen a maga kategóriájában, mivel gazdasági épületei is épségben megmaradtak. Néprajzi értékét az is fokozza, hogy szomszédságában szintén hasonló régi parasztházak állnak. Az utcakép jellegzetesen mezőföldi.

A háznak faoszlopos gangja van és a következő helyiségeket találjuk benne: utcai szoba (tisztaszoba), konyha, hátsó szoba kandallóval, kamra, melyből létra vezet a padlásra, tehén- és lóistálló, valamint pajta. Az udvaron áll még egy terménytároló, egy csirkeól, egy pumpás kút és egy kisebb ház.

A házat a Birkás család építette az 1860-as évek végén, szerencsére a II. világháborúban csak kevéssé sérült. A világháború utáni időkben az egykori nádfedelet cseréptetősre cserélték.

1992-ig a Birkás család birtokában maradt az épület. Ebben az évben hunyt el utolsó lakója 93 éves korában. A Birkás-ház üresen állt mindaddig, mígnem egy mezőfal-vai lakos a terjes berendezéssel együtt megvásárolta. A tulajdonos nagyrészt ebben az állapotában hagyta meg, illetve állította helyre az épületet.

Szakszerű véleményezés, felmérés, felújítás és honismereti kiállítás berendezése után 2003-ban adták át mint tájházat az érdeklődő közönségnek.

Nyitva tartás: keddtől szombatig 12-18 óra között.
Vasárnap és hétfőn zárva.

 

 

Mór

 

Helytörténeti Gyűjtemény
Szent István tér 5. | Térkép/Karte: I. II. | 06 22/562-114; 06 22/407-255; 06 22/407-138
 

Mór, az Ezerjó hazája a Vértes és a Bakony hegység határolta völgyben fekszik. A település keletkezése 1030 körüli időpontra tehető. A törökök kiűzése után a község majdnem lakatlanná vált. 1691-ben az uradalmat, benne Mórt, a Hochburg család vásárolta meg. Nevükhöz fűződik a település benépesítése, és a kapucinus szerzetesrend letelepítése. Az 1700-as évek elejétől három nagy hullámban érkeztek a német ajkú lakosok, nagyobb részben Ausztriából, Bajorországból, és a Feketeerdőből. A betelepülő németek és a kapucinusok munkája nyomán felvirágzott a szőlő- és borkultúra.

A település történetét, hagyományait, használati tárgyait, népviseletét bemutató kiállítás 1993-ban nyitotta meg kapuit. A gyűjtemény a szép, barokk stílusú Lam-berg-kastély oldalszárnyának három helyiségében kapott helyet. Az egyik, az úgynevezett sváb szoba, az ide telepített német nemzetiségi lakosság életébe enged bepillantást. Megtekinthetők az 1900-as évek elejéről származó bútoraik, használati tárgyaik, népviseletük.

A másik helyiség az 1848-ban Móron született Wekerle Sándor, egykori miniszterelnöknek állít emléket, a vele kapcsolatos dokumentumok és fotók bemutatásával.

A harmadik kiállítóteremben fotók mesélnek a város régi, híres épületeiről, az itt élő emberek viseletéről, szokásairól, ünnepeiről. A gyűjtemény kedves színfoltja a városban élő, már nyugdíjas Schwarcz József adománya, aki kedvtelésből megfaragta fából, kicsiben az itt élő emberek régi használati tárgyait, munkaeszközeit.

Megtekinthető az 1848. december 30-i móri csata makettje, egy régi szikvízgyártó berendezés, egy mosógép, taneszközök, német nyelvű imakönyvek és sok más érdekesség Mór múltjából.

A kiállítás megtekinthető keddtől vasárnapig, 9-17 óráig.
Előzetes bejelentkezés alapján német és angol nyelvű tárlatvezetés is lehetséges!

 

 

Mórágy

 

Helytörténeti gyűjtemény
Szabadság u. 83. | Térkép/Karte: II. III. | 06 74/491-934 (Glöckner Jánosné, Erzsébet)
 

Mórágy települést az 1720-as években érték el az első rheinpfalzi és hesseni német bevándorlók, akik megteremtették a helyi mezőgazdaság alapjait.

A mezőgazdasági munka, a bányászat és kézművesség egészen az 1900-as évek elejéig biztosítottak megélhetést az itt letelepedetteknek, akik a kenyérkereseti források elapadásával viszont Szlavóniába, Boszniába vagy Európa nyugati fejlődő iparvidékeire vándoroltak. A második kivándorlási hullám 1929-ben kezdődött, majd a kitelepítésekkel együtt egészen 1944-ig tartott. A II. világháború idején a Volksbund és az SS megjelenése vihart kavart a mórágyi lakosság körében. A háború és a „malenkij robot" megtizedelte a lakosságot.

A Mórágyi Helytörténeti Gyűjtemény az Első Mórágyi Hengermalom épületében található, s három szinten összegzi Mórágy múltját a „tűzkődombi" csiszolt kőkori embertől a helyi sváb viseletig.

Az első szinten mezőgazdasági eszközök láthatók, a kukorica, lucerna, és más termények feldolgozását mutatják be. A gazdálkodás fontosságát tükrözi a kamrabelső. Itt láthatók még a régészeti feltárás emlékei, valamint a Mórágyon talált restaurált kerámiák.

Egy emelettel feljebb a 19. századi mórágyi német középpolgári iparoscsalád bútorait, használati tárgyait, jellegzetes ruhadarabjait állították ki.

Legfelül a helyi kismesterségek, a bognár, a cipész eszközei, a kovácsműhely szerszámai, a kenderfeldolgozás kellékei, valamint a „krachedli masina" kaptak helyet.

Kiemelkedő jelentőségű az iskolai tanterem eredeti tárgyi emlékeivel.

A kiállítás előzetes bejelentkezés alapján látogatható!

 

 

Nagymányok

 

Tájház
Vörösmarty u. 24. | Térkép/Karte: II. III. | 06 20/950-5848 (Hadikfalvi Istvánné)
 

A török pusztítás következtében elnéptelenedett területre az 1722-ben indult betelepítések során Németország középső területeiről származó katolikus vallású földművesek és mesteremberek kerültek a faluba. Ez a nemzetiségi múlt napjainkig jelentős mértékben meghatározza a település képét, kultúráját. A ma itt élő lakosság 50 százaléka német nemzetiségű. Nagymányok az 1800-as évek végéig mezőgazdasági jellegű település volt, 1887-1964-ig kőszénbányászat folyt, ami a község életét és fejlődését nagyban befolyásolta.

A település intenzív kulturális életében fontos szerepet töltenek be az egyesületek. A német nemzetiségi hagyományok ápolói a Glück auf Egyesület tánccsoportjai, és kórusa, valamint az Ifjúsági Fúvószenekar. A német nemzetiségi néprajzi anyagokat 1976-ban kezdték gyűjteni a helyi hagyományőrzők.

Feltétlenül megtekintésére érdemes a német nemzetiségi és paraszti hagyományokat megörökítő helytörténeti gyűjtemény, mely 2008 nyarán költözött új helyre, amikor nemcsak az épület, hanem a kiállítás maga is megújult. A tájház hagyományos sváb stílusjegyeket viselő épületét az 1890-es évek végén Stenger József építette. A nagymányoki németség tárgyi emlékeit, lakását, használati tárgyait bemutató kiállítás négy helyiséget foglal el. A tárlat nagyrészt 20. század első felének német nemzetiségű paraszti lakosságának életkörülményeit reprezentálja. Az épülethez tartozó présházban és fészerben a látogatók kiszolgálásához szükséges közösségi terek kaptak helyet.

„Mintha egy igazi és lakott házba léptünk volna be, olyan eleven a tárgyak elrendezése. A tisztaszobában mintha félbehagyta volna valamiért az ágyazást a háziasszony" - mondta dr. Bereczki Ibolya a Magyarországi Tájházak Szövetségének elnöke a házavatón.

A tájház előzetes telefonegyeztetés alapján látogatható!

 

 

Nagytevel

 

Helytörténeti Gyűjtemény
Kossuth u. 34. | Térkép/Karte: II. | 06 30/532-5044,06 89/353-696
 

A török uralom idején Nagytevel lakossága szinte teljesen kihalt - 1578-ban már pusztaságként jegyzik, és mintegy 100 évig lakatlan volt —, ezért újratelepítés vált szükségessé. 1718-1719-ben a zirci cisztercita apátság költöztetett nagyobb létszámban családokat a vidékre: sziléziai, frank, morva és horvát területekről népesítették be. A Sziléziából érkezettek iparosok és parasztok voltak. Azok a telepesek, akik bajor területekről vándoroltak be, Ulmban, Donauwörthben vagy Regensburgban szálltak hajóra. Szerződésük szerint a családok ideköltözésüket követően három évig adómentességet élveztek.

A 18. században híres volt a település takácsipara, 13 takács élt a településen. A 20. század fordulójától a lakosság száma folyamatosan csökkent, először az Amerikába való kivándorlás, majd a kitelepítés miatt: 1946-47-ben 89 német családot üldöztek el. A település lakóinak száma akkor 900 volt, közülük 440 személyt telepítettek ki. Helyükre 55 család érkezett a mai Szlovákia területéről és néhányan a szomszédos falvakból.

Az egykor itt élt németség emlékeinek megőrzését és a hagyományok ápolását vállalta magára az 1994-ben megalakult Német Kisebbségi Önkormányzat. A 18. században épült és a 19. században emeletessé alakított egykori iskolaépület földszintjén 1997-ben adták át a Német Közösségi Házat. Itt kapott helyet a település egykori tárgyi emlékeit bemutató Helytörténeti Gyűjtemény. A kiállított berendezési tárgyak, használati eszközök, ruhadarabok a régmúltat idézik.

Nagytevel kiemelkedő rendezvénye augusztusban a Német Nemzetiségi Fesztivál és júniusban a Falunap.

A kiállítás előzetes bejelentkezés alapján látogatható!

 

 

Németkér

 

Tájház
Ady E. u. 19. | Térkép/Karte: II. III. | 06 75/331-142
 

1785-ben telepítették be Németkér területére az első német családokat, akik elsősorban Aschaffenburg környékéről érkeztek. A telepesek földműveléssel és állattartással foglalkoztak.

A tájház épülete kb. 150 éves. 2006-ban vette meg a település önkormányzata az addigi tulajdonostól, és felújítatta, azóta látogatható. A tájház a helyi Német Kisebbségi Önkormányzat gondozásában van. Korábban a helytörténeti gyűjtemény a Staub Ferenc Emlékmúzeumban volt látható. Az épület három helyiségből áll: két lakószobából és egy nyitott kéményű konyhából.

A lakószobákban elsősorban berendezési tárgyak, bútorok vannak. A helyszűke miatt a használati tárgyak egy része és a település történeti emlékeinek bemutatója a Staub Emlékmúzeumban maradt.

Németkéren aktív hagyományőrző tevékenység folyik, számos program és rendezvény gondoskodik arról, hogy a lakók ne feledkezzenek meg az ősök hagyatékáról. A település több hagyományőrző egyesülettel büszkélkedhet, mint például a Német Nemzetiségi Táncegyesület és a Német Nemzetiségi Kórus.

Németkér történetét id. Hanák Ottó dolgozta fel Németkér Emlékkönyv c. munkájában.

A tájház és a Staub Ferenc Emlékmúzeum előzetes bejelentkezés alapján egész évben megtekinthető!

 

 

Óbánya

 

Fazekas-kiállítás és Helytörténeti Gyűjtemény
Fő u. 70. | Térkép/Karte: II. III. | 06 72/463-494 (Heim Péterné)
 

Az üvegművesség (a település német neve is utal rá: Altglashütte) az 1600-as évek végétől 1763-ig követhető a mai Óbánya területén. A németek eleinte az üvegművességhez kapcsolódó mesterségeket folytatták (erdőgazdálkodás, -ültetés, fakitermelés és -szállítás), majd az üveghuta továbbköltözésével (1763 körül) a fazekasmesterség lett az a kiegészítő tevékenység, amely a megmaradt lakosság megélhetését segítette. A hajdan működő vízimalmairól, forrásairól nevezetes település igen gyorsan híressé vált mázas karcolt kerámiáiról, edényeiről. A jellegzetes óbányai fazekak mintázata gazdag, a barna és zöld mázasak a legkedveltebbek.

A házak keskeny, ún. szalagtelkeken helyezkedtek el. Hosszú tornácosak, a módosabb gazdáknál szép, esztergályozott faoszloposak voltak.

A házat, melyben a kiállítás helyet kapott, 1910 táján építette saját céljaira a helyi olvasókör, s maga az épület később is mindig közcélokat szolgált (iskola, óvoda). A gyűjtemény alapjait egy 137 darabos - az óbányai fazekasság   másfél-két   évszázadát   felölelő - magángyűjtemény képezi, melyet dr. Bíró Ferenc pécsváradi háziorvos az 1970-es évektől gyűjtött, és bemutatás céljára adott át a kiállítást 1997-ben létrehozó és azóta is gondozó Óbányai Német olvasókör Egyesületnek. Az állandó kiállítási anyag összeállítását, mely mára - a helyi és elszármazott lakosok jóvoltából — nagyon sokféle helyi tárggyal és dokumentációval bővült, Lantosné dr. Imre Mária néprajzkutató segítette szaktudásával. A helytörténeti gyűjtemény két helyiséget foglal el. A nagyobbikban az üveges asztaltól indul a tárlat, majd a szobát körbejárva a következő állomásokon ismerkedhetnek a látogatók a település múltjával: fazekasműhelyt bemutató sarok, edénybemutató, a tisztaszoba hangulatát felidéző sarok. A kisebb helyiségben a környékbeli fazekastárgyak láthatók, valamint az óbányai lakosok által a kiállítás céljára átadott háztartási és mezőgazdasági eszközök és egy szövőszék valamennyi tartozékával együtt.

A kiállítás előzetes bejelentkezés alapján látogatható!

 

 

Ófalu

 

Tájház
Kossuth u. 38. | Térkép/Karte: II. III. | 06 72/463-198 (Csibi Istvánné)
 

Ófalu az 1750-es években Hessenből, a Fuldai apátság területéről népesült be német ajkú lakossággal. Az itteniek adózó zsellérek és jobbágyok voltak, akik az 1880-as évekig erdei munkából, később szarvasmarhatartásból éltek.

A település máig nevezetes mestersége, az esztergált székek készítése Bátaapátiból és Zsibrikről, a szomszédos Meszesvölgy (Kalktal) közvetítésével került Ófaluba. Meghonosodását a környező erdők faanyaga és a gyékénysásban gazdag tavak is biztosították. A nyersanyagokat családi összefogással nyáron gyűjtötték be és télen dolgozták fel. Az 1940-es évekig a szomszédos falvakba a székeket háton vagy szekéren szállították, valamint a baranyai, tolnai és a bácskai vásárokon értékesítették.

A faesztergályos mesterség 1919-től a kis-dorogi származású Pausch család beköltözésével indult meg Ófaluban. Műhelyükben főleg tornácoszlopot, bölcsőt, ágyat, fogast, rokkát és törülközőtartót készítettek. A faluban jelenleg is dolgoznak faesz-tergályosok és székesek.

Az ófalui tájház a tipikus helyi mesterségek bemutatására 1979 októberében nyílt meg. A jellegzetes lakóházat az 1830-as években építette a húsz holdat birtokló Hahn család. Az istállót és a pajtát az 1920-as években emelték. A tájház szobaberendezését helyben gyűjtött, többségükben a századfordulóról származó esztergált bútorok képezik. A hátsó helyiségben hagyományos formájú, de újabban készült ülőbútorzatokat állítottak ki. A pajtában gazdálkodási eszközöket, az egykor műhelyként is használt istállóban esztergapadokat és kéziszerszámokat láthatunk.

Az ófalui tájház tetőszerkezete 1999. augusztus 7-ére virradóra villámcsapás következtében leégett. A kiállítás berendezésének kimentésében szinte a falu egész lakossága részt vett. E példaértékű hozzáállásnak köszönhetően az egykor helyben gyűjtött tárgyak kivétel nélkül megmaradtak.

A kiállítás előzetes bejelentkezés alapján látogatható!

 

 

Pilisborosjenő

 

Tájház
Fő u. 49. | Térkép/Karte: I. II. | 06 26/536-091
 

Vörösvárt és Borosjenőt, a budai hegyvidék két legrégebbi faluját, 1695-től egy összeírás Weindorf néven említi. A német ősök biztosan nem regisztrált csoportban érkeztek, sem számuk, sem származási helyük nem ismert. Valószínűleg dél-német tartományokbóljöttek, a szájhagyomány szerint a Fekete-erdőből.

A község nemcsak nevét (Weindorf = „Szőlőfalva"), hanem jómódját is a szőlő és borászati kultúra meghonosításának köszönheti. A lakosság nagyobb része mezőgazdaságból élt, de önellátó volt az ipar és a kereskedelem terén is. Az első gyárimunkás-bejegyzés már 1861-ből származik.

A Német Nemzetiségi Tájházként ismert U-alakú épület az 1920-as évek elején épült, és 2006 óta működik kiállítóhelyként. Tulajdonosa Szedlák Alfréd nagygazda volt.

A tájház főépülete egy közösségi helyiségből, a mellette lévő Helytörténeti Gyűjtemény pedig egy korhűen berendezett konyhából és egy szobából áll. A gyűjtemény a sváb paraszti élet használati tárgyait, valamint a korabeli népviseletet mutatja be.

A gazdasági épületek nem maradtak fenn, csupán a szénapadlás és három pince, melyből kettőt helyreállítottak. Ezekben a helyi borosgazdák bemutathatják boraikat, borversenyeket, borkóstolókat rendeznek.

A Német Dalkör próbáit, valamint az általános iskola helytörténeti óráit rendszeresen az épületben tartja. A tájház nagyméretű fedett színpadával, tágas udvarával, borpincéivel, valamint az újonnan elkészült és beszentelt kenyérsütő kemencéjével számos iskolai és falubeli rendezvénynek ad otthont, így a búcsúnak, falunapoknak, koncerteknek, különböző hagyományőrző kórustalálkozóknak.

A kiállítás előzetes bejelentkezés alapján látogatható.

 

 

Pilisszentiván

 

Tájház
Szabadság út 86. | Térkép/Karte: I. II. | 06 26/367-146
 

Az első helytörténeti kiállítást 1976-ban állították össze lelkes falubeliek a helyi iskolában azzal a céllal, hogy a falu tablókon leírt és ábrázolt története mellett bemutassák azokat a munkaeszközöket, bútorokat, ruhákat is, melyek a német ősök mindennapi életéhez tartoztak. Látva a nagy érdeklődést, állandó helyszínt kezdtek keresni az összegyűjtött anyagnak.

Ez az álom tíz év múlva teljesült, amikor a község vezetése egy lakatlan házat a falu rendelkezésére bocsátott tájház kialakítására. Közös erővel, sok társadalmi munkával felújították és berendezték az épületet, s 1986. augusztus 19-én felavatták.

Újabb tíz év elteltével tovább bővült a tájház: végében közösségi teret, mosdókat, konyhát, valamint színpadot és egy nyitott csűrt alakítottak ki. Az épület és a hozzá tartozó nagy telek számos német és egyéb települési rendezvénynek ad otthont.

A tájház utcai szobájában, a tisztaszobában egy parasztcsalád jellegzetes bútorai láthatók. A 19. és 20. század fordulójának divatja szerint a fal mellett két ágy áll feltornyozott dunyhákkal, madeirabetétes párnákkal. Az ágyak előtt bölcső, szemben sarokpad és asztal áll székekkel. Az ágyneműket, a terítőket és a férfikalapokat a széles, fiókos szekrényben, a sublótban tárolták, melyet terítővel letakartak, és tetejére kegytárgyak, gyertyatartók, fényképek kerültek. A díszes kelengyeládában rendszerint férfiruhákat tartottak. A falakon az elmaradhatatlan háziáldásokat és szentképeket helyezték el. A kiállítás ízelítőt ad Pilisszentiván egykori német népviseletéből is.

A konyhában és az apró kamrában 19. és 20. századbeli használati eszközök vannak, valamint egy cipészműhely megmaradt szerszámai, kellékei. A ritkábban használt eszközöket régebben a kamrában tartották: a négylábú fa krumplinyomót, a vajköpülőt, a faszenes vasalót, a paradicsom és lekvár főzéséhez használatos nehéz, zománcozott öntöttvas lábosokat. Utóbbiakat most az elmaradhatatlan és elnyűhetetlen „sparherden" láthatják a betérők.

A kiállítás előzetes bejelentkezés alapján látogatható!

 

 

Pilisvörösvár

 

Tájház
Kápolna u.10. | Térkép/Karte: I. II. | 06 26/330-162 (Gromon Andrásné)
 

Vörösvár nevének eredete a török időkig vezethető vissza. 1543-ban Lala Musztafa az akkori kereskedelmi utak találkozásánál a Buda és Esztergom közötti út védelmére várat építtetett kőből, téglából, palánkból és vörösagyagból. A vár már messziről virított, ezért a törökök vörös palánkvárnak, röviden Vörösvárnak nevezték. A Pilisvörösvár nevet 1901-ben kapta, amikor rendezett jogú községgé lett.

A törökök által feldúlt, kifosztott vidék a 17. században átmenetileg lakatlanná vált. Vörösvár első földesura, gróf Csáky László I. Lipót császártól német parasztokat kért a földek művelésére. Még abban az évben, 1689. augusztus 11-én megjelentek az első telepesek, négy család Dél-Németországból. A Podmaniczky család lakatlan birtokára érkeztek, a Kyszntho (Kisszántó), illetve Kyralyzanthoya (Királyszántója) nevű településre. Erdőket irtottak, mocsarakat csapoltak le, és termékennyé tették a földet. A szorgalmas telepesek virágzó mezőgazdasági kultúrát teremtettek.

Pilisvörösvár falumúzeumát Peller János és felesége, Weisz Mária 1908-ban épült házában rendezték be. A félig polgári, félig parasztházban valamikor az utcáról megközelíthető szatócsbolt is működött.

Az épületet Pilisvörösvár Önkormányzata 1992-ben vásárolta meg a tulajdonos unokáitól, majd a Pilisvörösvári Hagyományőrző Egyesület bonni segítséggel tataroz-tatta, és 1993-ban megnyitotta a történeti tárgyakat, lakásberendezést, népviseleteket és régi fényképeket bemutató kiállítását.

A kiállítás előzetes bejelentkezés alapján látogatható!

 

 

Pusztavám

 

Kossuth L. u. 74. | Térkép/Karte: I. II. | 06 30/356-1270 (Krebsz Ferencné)
 

Az egyházi krónika szerint az elnéptelenedett települést 1714-ben kezdték meg német anyanyelvű telepesekkel benépesíteni. Az első beköltözők túlnyomórészt magyarországi németek voltak a nyugat-magyarországi Vas, Sopron és Mosón megyékből. Származási helyként két egymáshoz közel fekvő Moson megyei falut említenek: Rajkát és Miklósfalvát (Nickelsdorf). A falu lakóinak (2536 fő) kb. 60 százaléka ma is német nemzetiségűnek vallja magát.

Az 1970-es évek végén Kiss Józsefné, Marika néni kezdte meg a tárgyi emlékek gyűjtését. Kezdetben a művelődési ház emeletén, egy tájszobában kapott helyet a német néprajzi kiállítás. A szobát a művelődési ház felújítási költségéből társadalmi munkával és a faluban működő ipari üzemek által nyújtott segítséggel alakították ki, és 1980-ban nyílt meg, ettől az évtől rendelkezik működési engedéllyel. Azt az épületet, melyben jelenleg a kiállítás látogatható, a település önkormányzata 1994-ben vásárolta meg. A gyűjtemény jelentős része adományokból, a lakosság által felajánlott tárgyakból állt össze.

Az épületbe belépve a konyhába érkezünk, ahol a hagyományos épített, kemencés kályhát láthatjuk. Jobbra fordulva az első szobába léphetünk be, amely az úgynevezett tisztaszoba. A berendezési tárgyak között található a sublót, mely jellemző berendezési tárgy, és több funkciót is ellátott a német ősök életében. Ruhát, ágyneműt, lakodalmakkor pedig a süteményt tárolták benne. Két életnagyságú babán az esküvői viseletet is bemutatják. A hátsó, döngölt padlójú szoba jelenleg mezőgazdasági eszközök kiállításának ad teret.

A kiállítás előzetes bejelentkezés alapján látogatható!

 

 

Rátka

 

Tájház
Iskola tér 18. | Térkép/Karte: II. | 06 47/374-019,06 20/542-13-59
 

A Szerencs-patak völgyében található falucska a törökök idején elpusztult, helyére 1750-ben, majd 1785-ben német ajkú parasztság költözött Baden-Württemberg tartományból (Schiltach és Lehengericht vidékéről).

A falu a német telepesfalvakra jellemző előre elkészített alaprajz szerint épült, szalagtelkeiken lakóházak és gazdasági épületek sorakoztak. A lakók földműveléssel és állattartással foglalkoztak, viszonylag zárt közösséget alkottak.

A tájháznak berendezett parasztház fala kőből épült, az ajtó illetve ablakkeretek kőből faragott míves termékek. Az ajtó fölött látható 1824-es évszám valószínűleg a díszes épületkövek gyártásának ideje.

Az épületet 1986-ban vásárolta meg a községi tanács, és teljes műemléki felújítást végeztetett rajta. Az utca felőli nagyszobát tisztaszobának rendezték be, és a használati tárgyak mellett sok kegytárgyat és szentképeket is kiállítottak itt. A szoba egyik díszét, a múlt század első feléből származó világoskék cserépkályha megmaradt darabjait a tulajdonosok sokáig a padlásukon őrizték.

A konyha központi terét négyzetes alakú, íekvőkemence tölti ki. Sok-sok konyhai eszközt láthatunk itt: tejesköcsögöket, sütő- és főzőeszközöket, díszesen formált kalácstepsit.

A hátsó szobában mutatják be a falu népviseletét, melyek eredeti darabok alapján készült másolatok bábukra öltöztetve.

A nagyméretű kamrában mezőgazdasági eszközöket állítottak ki, a kenyérsütés kellékeit: sütőteknőt, sütőlapátot, szakajtókat, de a fából készült szőlőprés is itt kapott helyet. Az istállóban az állattartáshoz kapcsolódó tárgyak láthatók. A lakóház udvarán különböző gazdasági épületek sorakoznak: hidas disznóól, tyúkól, fészer, benne két parasztszekér. Az egykori gyümölcsöskert végében pedig még megtalálható a borospince.

Nyitva tartás: munkanapokon 8-16 óráig, hétvégén előzetes bejelentés szerint.

 

 

Solymár

 

Dr. Jablonkay István Helytörténeti Gyűjtemény
Templom tér 25. | Térkép/Karte: I. II. | 06 26/360-275
 

Az 1972-ben létrehozott Helytörténeti Gyűjtemény Solymár múltjával, régészetével, néprajzával foglalkozik. Nevét 2003-ban első vezetőjéről, Jablonkay Istvánról kapta, aki 28 éven át szervezte a gyűjteményt, rendezte kiállításait, gyarapította anyagát odaadó lelkesedéssel.

Legkorábbi régészeti leletei a rézkor végéről valók, a település első írásos említése 1266-ból egy birtokadományozási oklevélen szerepel. Neve Solomárként, majd Sal-már, Solmar alakban bukkan fel a későbbi okmányokban. A solymárok a királyi udvarhoz tartozó vadászok voltak, akik a sólymok idomításával foglalkoztak. A község róluk kapta a nevét. A község a középkorban mezővárosként is szerepel.

A török hódoltságig magyarlakta területen Solymár várát a törökök 1560-70 körül elpusztították, és a vidék több mint száz évre lakatlanná vált. A hódoltság után az első telepesek szerbek voltak a 18. század elején, őket hamarosan a német ajkú telepesek követték kb. 1720-tól, akik a Feketeerdő és Fulda térségéből érkeztek. 1747-re már 550 lakója volt Solymárnak.

A „sváb" lakosság hagyományait, ünnepeit, népviseletét, szokásait a múzeum második termében láthatják az érdeklődők. Itt nyomon követhető az ember életútja a bölcsőtől a sírig. A tárgyak, eszközök és a fotófríz az itt élők életét, gazdag kultúráját tükrözik.

A harmadik kiállítási teremben a Vermes család szatócsboltja ismerhető meg, amely a 20. század első felében működött Solymáron. A főépület utolsó szobájában a régi solymári szecessziós patika látható. A kiállítás bemutatja az egykor itt dolgozó gyógyszerészek életét, munkásságát is.

A színben a község mezőgazdasági eszközeit, gépeit, használati tárgyait állították ki, többek között cséplőgép, szekerek, szán, szőlőprés, eke, vetőgép, hám látható itt.

Nyitva tartás: kedden 10-12 óráig, a hónap első három hétvégéjén szombaton 14.30-16.30-ig, vasárnap 10-12 óráig.

 

 

Somberek

 

Hagyományok Háza és Tájház
Rákóczi utca 18. | Térkép/Karte: II. III. | 06 69/338-134; 06 20/201-0426 (Berek Zoltánné)
 

A Hagyományok Háza épülete, melyben jelenleg a faluban élő népcsoportok történetének kiállítása látható, eredetileg szerb elemi népiskola volt, és 1910 táján épült. A II. világháború után, 1948-ban államosították az épületet, és változatlanul iskolaként, majd tornateremként használták. Később az önkormányzat eredeti állapotába állíttatta vissza, és berendezett benne a felvidékieknek, a székelyeknek, a németeknek és a szerbeknek egy-egy szobát.

A község legnagyobb népcsoportját reprezentálja a német szoba.

A törökök kiűzése után az ország újjáépítésében friss munkaerőre volt szükség, ezért németeket telepítettek az elpusztult vidékekre, így Somberekre is. Az első német bevándorlók az 1740-es években jöttek Fulda környékéről, a Feketeerdő vidékéről és Baden-Württembergből. Kitartással és szorgalommal dolgoztak új hazájukban, és több évszázadon át megőrizték nyelvüket, népszokásaikat, hagyományaikat.

2007 decemberében a Német Kisebbségi Önkormányzat Somberek Község Önkormányzatának támogatásával megvásárolt egy helyi védelem alatt álló „svábházat", ebben alakítanak ki a Kisebbségi Önkormányzat részére irodát, a többi helyiségét pedig eredeti funkciójának megfelelően szeretnék korhű bútorokkal, tárgyakkal, eszközökkel berendezni (2009-ben). Ehhez a német lakosság sok segítséget nyújt, folyamatosan kínálják fel a családok féltve őrzött, a múlt emlékeit hordozó ingóságaikat.

Az intézmények előzetes jelentkezés alapján látogathatóak!

 

 

Szakadát

 

Ősök Szobája
Ady E. u. 233. | Térkép/Karte: II. III. | 06 74/448-053 (Kanter József)
 

A német származású ősök a törökök kiűzése után, 1723-tól kezdve három hullámban érkeztek Westerburg környékéről Tolna megye, így Szakadat területére is, Florimundus Mercy gróf szervezett betelepítése nyomán. Az elvadult tájat csak nagy nehézségek árán tették újra termővé, és a népességszám átmeneti csökkenés után csak a 18. században kezdett újra növekedni, akkor viszont olyannyira, hogy a század végére a mostoha adottságú, szűk határ már nem tudta eltartani a falu lakosságát. Ezért dohánytermesztéssel és kőművesmunkával kezdtek foglalkozni. A településen is sok épület keletkezett, illetve újult meg abban az időben. Sok kőműves vetődött el Amerikába, hogy onnan anyagilag megerősödve hazatérjenek, földet vásároljanak és felemelkedjenek.

Az Első Világháború megcsonkította a családokat, tizennégy árva maradt Szakadáton. Még nagyobb tragédia követte a 2. világháborút, a település lakosságának 60 százalékát kitelepítették. A helyükre érkező magyar lakossággal csak évtizedek múltán békéitek meg az őslakosok.

A német kisebbségi önkormányzat megalakulása után, 1995-ben nyitották meg az ún. Ősök Szobáját, ahol a faluban még fellelhető régi tárgyakat összegyűjtését követően berendeztek két szobát. Az egyikben tárgyi emlékek, fotók és dokumentumok mutatják be az itt élő német lakosság mindennapi életét, a másik helyiségben ruhadarabok, bútorok és más használati eszközök szemléltetik a régi idők mindennapjait. A gyűjtemény valószínűleg legértékesebb darabja egy gót betűs könyv, melyet ferences rendi szerzetesek nyomtattak 1717-ben, címe: „Das Leben Jesu und Maria" (Jézus és Mária élete). A helybeliek véleménye szerint ezt a könyvet egyik ősük hozta magával az új hazába 1723-ban, és azóta gondosan őrizték évszázadokon át.

A kiállítás előzetes bejelentkezés alapján látogatható!

 

 

Szederkény

 

Tájház
Dózsa Gy. u. 4. | Térkép/Karte: II. III. | 06 69/354-154
 

A mohácsi vész idején, 1526. augusztus 29-én a törökök a csatatértől alig 15 kilométerre fekvő Szederkényt is feldúlták. Végzetes csapást azonban 1686-87-es kiűzetésekor mért a török haderő a környékre, amikor a fosztogatás után a falvakat fel is gyújtotta. Az elnéptelenedett vidék újratelepítése az 1720-as években indult, amikor többségében Fulda környékéről, Hessen tartományból érkeztek német telepesek. Köztük iskolamestert, asztalost, kovácsot és két molnárt is említenek az anyakönyvek.

Az egykori magyar falu helyén újratelepült falu régi utcája a Karasica-patak vonulatát követte (Altdorf), az újabb (Neudorf) egy a főútvonalaktól leágazó, szabályos telekosztással, széles portákkal kialakított, telepített szerkezetű utca.

A német telepesek egyik legszebb, több mint 200 éves kétmenetes favázas (Fachwerk) házát is itt, az új falurészen találjuk. Szakértő építészek már az 1960-as, 70-es években felfigyeltek rá, és javasolták német nemzetiségi tájházként való hasznosítását. 1973-ban az egész porta országos műemléki rangot kapott, de közösségi tulajdonba vétele és felújítása még harminc évet váratott magára.

2002-ben a lakóházat megvásárolta a helyi önkormányzat, majd a rákövetkező években egykori formájában helyreállíttatta: az épület visszakapta építéskori alaprajzát, nyílászárói az eredeti rend szerint kerültek vissza, a homlokzat megújult, és a konyhában lévő szabadkémény alatti hasábkemencét és üstállást is rekonstruálták.

2005 őszén adták át a tájházat rendeltetésének, de enteriőrszerű berendezése még ideiglenes, folyamatban van a tárgyi gyűjtés.

A kiállítás előzetes bejelentkezés alapján látogatható!

 

 

Taksony

 

Tájház
Dózsa Gy. 52. | Térkép/Karte: I. II. | 06 24/477-367,06 20/583-4733
 

Taksony a legrégebbi Pest megyei községek egyike. Ez a terület a magyarság honfoglalása idején a fejedelem szálláshelye, később Taksony vezér birtoka volt. A török időkben a település virágkorát élte, ám a Buda felszabadítására szervezett hadjárat idején elnéptelenedett. Az 1700-as évek elején több hullámban érkeztek telepesek a Német-római Birodalom területéről, legtöbben Baden-Württemberg tartományból. A németek hamarosan újra felvirágoztatták a vidéket.

A tájház 200 éves épülete eredetileg a Ga-jerhoz családé volt, akik csak múzeumi vagy közösségi cél érdekében voltak hajlandóak megválni tőle. Végül az önkormányzat vásárolta meg, és a Dunamenti Svábok Taksonyi Baráti Köre gondoskodott felújításáról és berendezéséről. 1994-ben nyitotta meg kapuit.

A hagyományos hosszú parasztház a 19. század elejének építészeti divatja szerint épült. Az első szoba az ún. „fájrada stub" (tisztaszoba), ahová ritkán léptek be, majd a konyha következett, azután a hátsó szoba, ahol aludtak és egy második konyha kamrával. Az épület legvégén volt az istálló. A házakat akkoriban fehérre meszelték, a szimpla ablakokat, a kisméretű ajtókat és a kerítést zöldre mázolták. Jelenleg három szobát rendeztek be teljesen, melyeket az udvarral, istállóval és csűrrel együtt szívesen mutatnak meg az idelátogatóknak. A vendégek megnézhetik a régi bútordarabokat, kézimunkákat, ágyneműket, kéztörlőket, fotókat, egy rendkívül gazdag bibliagyűjteményt, népviseleteket, konyhai és mezőgazdasági eszközöket, sőt a kiállítás gondnokai ízes taksonyi német nyelvjárásban mesélnek nekik a régmúltról is. Ez egy igazi élő múzeum: konyhájában finom helyi specialitásokat főznek, a kemencében ismét kenyér sül és olyan süteménykülönlegességek, mint például a „prezkadle".

A kiállítás előzetes bejelentkezés alapján látogatható!

 

 

Törökbálint

 

Helytörténeti Gyűjtemény
Baross u. 17. | Térkép/Karte: I. II. | 06 23/337-839
 

Már a honfoglaló magyarok is megtelepedtek ezen a helyen. A legenda szerint Árpád vezérnek itt adták hírül, hogy a teljes Kárpát-medence a magyarok birtokába került. A terület sokszor cserélt gazdát, majd a 16. század elején Török Bálint kapta meg. Ő a törökök ellen várat épített a templom melletti dombon. Ebből mára már sajnos semmi sem maradt, de a Felsővárban vélhetően sok ház épült a vár köveiből.

A török pusztítás évtizedeiben a vidék elnéptelenedett. Az 1690-es évektől kezdve először rácok, majd a Fekete-erdő vidékéről németek telepedtek le a mai város területére, melynek neve ekkor már Török Bálint volt.

Az emberek mezőgazdasággal, gyümölcs (főleg szőlő) termesztésével foglalkoztak. A falu ekkor a jezsuita rend, utána a Majláth grófok, majd a Festetics család tulajdonában volt.

Az 1800-as években alakult ki a kitűnő levegőjű község üdülőfalu-jellege, melyet erősített a vasúti, majd 1914-től a HÉV-összeköttetés a fővárossal.

Ma Törökbálint a főváros vonzáskörzetében fekvő, viharos gyorsasággal fejlődő kisváros, az egyetlen olyan település Magyarországon, melyet három autópálya keresztez. E gazdag múlt és izgalmas jelen emlékeit, hangulatát mutatja be a Helytörténeti Gyűjtemény, mely 1996-ban, a Millecentenárium évében nyitotta meg kapuit a látogatók előtt egy eredetileg kocsmának épült, impozáns házban. A gyűjtemény a düsseldorfi Herman-Niermann Alapítvány hathatós anyagi támogatásával és Törökbálint önkormányzata részvételével valósulhatott meg. A kiállított tárgyak jelentős részét Zeiss Ferenc bocsátotta a gyűjtemény rendelkezésére.

Nyitva tartás: péntek, szombat, vasárnap 14-18-óráig.

 

 

Újbarok

 

Tájszoba
Fő u.33. | Térkép/Karte: I. II. | 06 22/704-065 (Kultúrház / Kulturhaus)
 

Újbarok községre Felsőgalláról, illetve Pilisvörösvárról érkeztek telepesek az itteni erdőterületek kiirtására 1773-ban a Rosty család kezdeményezésére.

A településhez nagyon kevés földterület tartozik, így - bár élt itt néhány módosabb paraszt is - a mezőgazdaság kisebb szerepet játszott az itteni lakosok életében, inkább a kézművesmesterségek voltak jellemzőek. A lakosság nagy része Budapesten talált munkát. A fiatal lányok gazdag családoknál szolgáltak, a férfiak a Herz Szalámigyárban, a Pénzverdében, a MÁV-nál vállaltak munkát.

A tájszobát a Német Kisebbségi Önkormányzat hozta létre 2003-ban. A gyűjtemény két helyiséget foglal el. A bejárati ajtón belépve a konyhába jut a látogató, amelyben konyhabútorok és használati tárgyak, például vajköpülő, köcsög, morzsoló, bögrék, tányérok, mérleg, üst találhatók. A falon fésűtartó, kéztörlő és fogas egy öreg tarisznyával, valamint jellegzetes falvédők, az asztalon légyfogó és régi pénzek vannak.

A konyha melletti helyiségbe egy boltíven keresztül léphetünk be, melyet olyan jellemző tárgyakkal rendeztek be, mint tiló, motolla és rokka, szekrény régi ruhákkal, lepedőkkel, csizmákkal, valamint éjjeliszekrény imakönyvvel. A sarokban áll az ágy, szalmazsákkal, tolldunyhával, négy óriási hímzett párnával. Az ágy lábánál egy kisszekrény, ún. „khaszl" látható, tetején régi fényképek és két festett kép. Előttük székek állnak, melyeken kendők, hímzett terítők találhatók. A falon fényképek és szenteltvíztartó.

A kiállítás előzetes bejelentkezés alapján illetve a kultúrház nyitvatartási idejében látogatható!

Nyitva: kedd: 17-21, csütörtök: 17-20, péntek-szombat: 16-20, vasárnap: 15-20

 

 

Városlőd

 

Tájház
Kossuth u. 1. | Térkép/Karte: II. | 06 88/507-221
 

Az épület két lakásrészből áll. Az elsőben egy ún. füstös konyha, hagyományos kemencével és két szoba található, amelyekben a 19. század végi városlődi lakás belsejét, valamint a korabeli helyi népviseletet mutatják be. A nagyobbik szobában a főhelyet az asztal a kenyértartóval és a sarokpad együttese alkotja, de van itt sublót, tetején egyszerűbb dísztárgyakkal, nagyméretű cserépkályha, amelyet sütővel és főzőlappal is elláttak.

A kisebb szobában - amely annak idején a nagyszülők hálóhelye volt - található a népviseleti kiállítás. Mivel a díszesebb ruhákat a lányok, asszonyok viselték, az ő öltözékükből látható több. Itt kaptak helyet egy régi hagyomány, a Christkindl-járás alkalmával használt rendkívül díszes ruhák is. A falakat korabeli fotókról készített nagyítások díszítik, azokat az alkalmakat ábrázolják, amikor a kiállított viseleteket öltötték magukra az itt élők.

Az épület második lakásrészében a különböző helyi kézművességekhez, ipari tevékenységekhez kapcsolódó tárgyak láthatók. Az első helyiségben a férfiak munkaeszközei, például: az asztalosmestereké vagy a kosárfonóké. Egy másik helyiségben a lányok, asszonyok mindennapos tevékenységeihez kapcsolódó használati tárgyakat mutatják be. Az önellátó családi élethez elengedhetetlen volt az alapvető szükségletek kielégítése, ezért a nőknek meg kellett tanulniuk szőni, fonni, varrni, kukoricacsuhéból táskát, papucsot, lábtörlőt készíteni. A kisszobában egy városlődi cipészmester jól felszerelt műhelye látható, mely a szakma hű ipartörténeti emléke. A legkisebb helyiségben bemutatott tárgyak a régi kamrák hangulatát idézik.

Nyitva tartás: május 1-jétől szeptember 30-ig 13.30-17.00 óráig.

 

 

Varsád

 

Tájház
Ady E. u. 151. | Térkép/Karte: II. III. | 06 74/448-902 (Frei Ferencné)
 

Varsád község közel 800 éves település. A törökök kivonulása után elnéptelenedett falut 1713-1786 között Hessen környékéről toborzott evangélikus németek betelepítésével népesítették be újra, akik földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkoztak. A szőlő- és gyümölcstermesztés is igen nagy hangsúlyt kapott, így szinte minden portához tartozott présház szőlőterülettel.

A fehérre meszelt házak tömésfalból épültek. A módosabbaknál megfigyelhető volt a díszes homlokzat, a kontyolt tető. Az 1946-os kitelepítésig német település volt mintegy 1400-1500 lakossal. Sajátos öltözködési kultúrájuk egyedülálló volt, a környéken.

A tájházként kialakított épület egy 1884-ben épült vertfalú lakóház, melynek díszes homlokzata részben megmaradt, teteje kontyolt. Három szoba, konyha és az abból nyíló füstölő, valamint kamra és padlásfeljáró található az épületben.

Az utcafront felőli és a hátsó szobát sváb bútorokkal, míg a középső helyiséget székely és felvidéki berendezési és használati tárgyakkal rendezték be. A konyha is a svábság életét mutatja be. A lakóépület folytatásaként található a fészer, benne egy jó állapotú szekér, valamint a mezőgazdaságban használatos eszközök sorakoznak. Ennek fala vályogból épült, de a közvetlenül mellette található istállóé már Varsádon készült téglából. Az istállóban a jászolon kívül lószerszámok is láthatók. Az udvaron ún. hidasólak állnak. A lakóépülettel szemben található az egykori kovácsműhely, amelyben szerszámok és használati tárgyak kaptak helyet.

Az épületet, ezt a jó állapotban megőrzött régi „svábházat" 2006-ban vásárolta meg a község német kisebbségi önkormányzata, eredeti bútorzattal és használati tárgyakkal együtt, így a tájház hitelesen mutatja be a századelő varsádi lakosainak mindennapjait.

A kiállítás előzetes bejelentkezés alapján látogatható!

 

 

Vértesboglár

 

Tájház
Petőfi u. 53. | Térkép/Karte: I. II. | 06 20/916 5684; 06 22/234-838
 

Vértesboglárt Esterházy Ferenc 1760-ban telepíttette be, azzal a feltétellel, hogy istenfélő, békés és igazságos jellemű népek vegyék birtokba Boglárpusztát. A megtelepedőknek három szabad évet biztosított. Ezen idő alatt fel kellett építeniük a lakóházakat, meg kellett kezdeniük az erdőirtást, a földek feltörését, a szőlők telepítését. 35 telkes jobbágy és 22 zsellér választotta lakhelyéül Boglárt. A betelepedők az Esz-terházyak tatai uradalmának falvaiból és a Fekete-erdőből érkeztek. Számos ma is élő családnév szerepel az első telepesek névsorában, és erre a helybeliek igen büszkék.

Természetes, hogy 1994-ben, ebben a kis csendes faluban is megalakult a Német Önkormányzat, melynek fő célja volt a tájház létrehozása, a régi értékek megőrzése. 1998-ban megvásároltak egy régi sváb házat, melyet felújítottak és 2000-ben felavattak.

A gangról a konyhába vezet az út, majd az utcára néző szoba fogadja a látogatókat, ahová az utcáról és az udvarról egy-egy ablakon szűrődik be a napfény. Az ablakokon horgolt és slingelt függönyök láthatók, ezek keretezik a sarokpadot és asztalt. A vetett ágyak, a bölcső és a gyönyörű szekrények mellett férfi és női viselet, illetve a falakon szentképek és családi fotók láthatók. Kiállítottak itt német imakönyvet, cselédkönyvet és egyéb hivatalos okiratokat is.

A konyhában megtekinthető használati tárgyak azt sugallják, hogy az itt élők takarékosan éltek, de nem rosszul. A konyhából nyíló hátsó szoba két kicsi ablaka az udvarra, a mindennapi élet színterére néz. Alattuk Singer-varrógép, a falakon régi fotók, de van egy katonaláda is, s a szoba szegletében karosszék.

A tervek szerint a mezőgazdasági eszközök kiállításához istállóval és kocsiszínnel bővül majd a tájház.

A tájház előzetes bejelentkezés után látogatható.

 

 

Vértestolna

 

Tájház
Petőfi S. u. 88. | Térkép/Karte: I. II. | 06 30/828-6865
 

Az 1720-as évekig Tolnapuszta volt a település neve, amely ekkor már az Esterházyak birtoka. Gróf Esterházy József felhívására 1733-tól német telepesek érkeztek Würzburgból és Elzászból. Az 1784-87-es népszámláláskor a faluban 95 család élt, népessége 524 fő volt, valamennyien katolikusok. A II. világháború harcai érintették Vértestolnát, az utána következő szervezett kitelepítés azonban már nem érte el. Ennek ellenére a helyi „svábok" sorsa nehéz volt a háború után: vagyonukat, házukat elvették.

Régi terv volt, hogy az önkormányzat által megvásárolt parasztházat tájházzá alakítják. 2008-ban a Szent Antal napokra a község önkormányzata felújíttatta a házat, a helyi Német Kisebbségi Önkormányzat pedig nagyszabású gyűjtést rendezett a faluban a berendezésére. A kezdeti lassú eredményeket követően - miután látták a lakók, hogy jó célt szolgál felajánlásuk - olyan kedvvel adományozták a bútorokat, használati tárgyakat, szerszámokat, hogy végül igen gazdag anyag gyűlt össze. A berendezésben az itt lakó idős emberek segítettek emlékeikkel, tanácsaikkal.

A két szobán és a konyhán kívül egy istállóhelységet is berendeztek a szürethez, állattartáshoz használt eszközökkel, a pajta falára pedig a földműveléshez szükséges szerszámok kerültek. Itt találhatók még többek között a kender feldolgozásának kellékei és asztalosszerszámok is. Az udvaron egy kiváló állapotú kocsit tekinthetnek meg a látogatók.

Idén már megrendeztek az udvaron egy jó hangulatú német nyelvű dalos délutánt, a gyűjtött ruhák közül pedig többet a szüreti felvonuláson is bemutattak.

A tájházat az érdeklődők telefonos egyezetés után tekinthetik meg!

 

 

Zsámbék

 

Szent Vendel Domborműves Népi Lakóház - Tájház
Bicskei u.12. | Térkép/Karte: I. II. | 06 23/342-318
 

Zsámbékon a török idők alatt elpusztult települést a Zichyek a 18. század elején Fekete-erdő vidéki svábokkal és Hessenből érkező frankokkal telepítették újra. Egy módos paraszt- és iparosfalu épült fel munkájuk nyomán. Az 1946-os kitelepítésig a község lakosságának 98 százaléka német nemzetiségű volt.

1983-84-ben a Zsámbéki Műemlékbarát Kör tevékenységének köszönhetően megmenekült a lebontás elől egy országos védettség alatt álló lakóház, melyet Melchior Keller és családja a 18. század első felében épített. Az épület szerkezetében változatlanul őrizte a korabeli sváb népi építészet összes formajegyét. Különlegessé az teszi, hogy építésével egy időben homlokzatára egy 1x1,5 méteres Szent Vendelt ábrázoló dombormű is készült. Az épületben a helyi német egyesület gyűjtőmunkája révén 1988-ra megvalósult egy hagyományos sváb lakószoba és konyha berendezésének, felszerelési tárgyainak kiállítása. Sok nehézség ellenére olyan bútordarabokat is találtak és restauráltak, melyek a 16. századi fekete-erdei bútorfestészetnek a német néprajzosok által is nagyra értékelt, igen értékes mintáit őrizték meg teljesen autentikus formában. Ezeket a mintákat a zsámbéki asztalosok még a 19. században is változatlanul magas művészi szinten alkalmazták.

A zömében 19. század második feléből származó bútorok mellett a légértékesebb darab egy konyhaszekrény, mely a hetvenes években kikerült Németországba és ott restaurálták. Eközben feltárták a legkorábbi festésréteget, aminek technológiája a többi bútornál lényegesen korábbi eredetre utal. Ezt a konyhaszekrényt tulajdonosa adományozta a zsámbéki tájháznak.

Az egyesület a gyűjtemény kezelése mellett folyamatosan bővíti azt tárgyi emlékekkel, fotókkal, dokumentumokkal, levéltári anyagokkal Zsámbék 1712 és 1946 közötti időszakáról.

A kiállítás előzetes bejelentkezés alapján látogatható!

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet