Előző fejezet Következő fejezet

Városlőd rövid története

 

Városlőd a Bakony egyik festői részén, a Torna-patak völgyében húzódik meg, csaknem két kilométer hosszan. Az első lakosok ezt a völgyet Paradicsom­völgynek nevezték el, utalva arra, hogy egy csodálatosan szép, erdős dombokkal körülvett, természeti szépségekkel megáldott helyet választottak maguknak letelepedési helyül.

Használták a Szent Mihály völgye elnevezést is. Szent Mihály főangyal volt, a mennyei seregek fejedelme, a haldoklók oltalmazója, a lélek bírája. Oltalmazója volt az egyháznak, pártfogója a hitért küzdő keresztény katonáknak. A középkor óta tisztelt szentje a magyarságnak. Oltalmába helyezték a hegyeket, várakat, kápolnákat, templomokat, városkapukat, hogy elriassza a gonoszt, a járványokat, az ellenséget. Lövöld karthauzi monostorának 1378-tól védőszentje, innen kapta a völgy is a nevét, védelmet kérve és remélve a benne meghúzódó településre. (Dokumentumokkal az utóbbi elnevezés bizonyítható.)

A község határában talált régészeti leletek között vannak a római korból származók is. Az 1950-es évek elején avar sírokra bukkantak a Pápa felé vezető út mentén. E sírokat 1984-85-ben tárták fel.

A régi oklevelek először 1240-ben említik a települést Leueld néven. Ezt a nevet egyesek a „lő" igével hozzák kapcsolatba, arra hivatkozva, hogy a Bakonynak ez a része királyi vadászterület volt, és erdőóvók lakták. Más magya­rázat szerint a Leueld név a kalandozó magyarok egyik vezérének, Lehelnek (Léi) a nevére utal.

1346 táján Nagy Lajos kolostort alapított Leuelden, és a község a karthauzi szerzetesek birtoka lett. Ezzel együtt mezővárosi rangra is emelkedett, amire a „Város" előnév is utal. A kolostor építéséhez annak a Hölgykő várának köveit használták fel, amely a Csehbánya felé vezető út jobb oldalán állt, és amelynek lerombolását a király rendelte el. (A várból ma már csak a volt ciszternája ismerhető fel.) A karthauziak - akik némasági fogadalmat tettek - rendkívül szigorú életmódot folytattak, húst nem ettek (csak halat), naponta csak egyszer étkeztek, a lakossággal együtt művelték a földet. Maradandót alkottak viszont a könyvek másolási és írási munkálataiban. A Karthauzi Névtelen a leweldi kolostorban írta és fejezte be 1527. november 23-án az Érdy-kódexet, ami a leghí­resebb és legnagyobb terjedelmű első magyar könyvünk. Külön jelentősége a műnek, hogy szerzője feltárja benne a társadalmi élet minden visszásságát, a feudális anarchiát, az eláradott bűnöket, a jobbágynyúzást. (A művet jelenleg az Országos Széchényi Könyvtár kézirattára őrzi.)

1480. január 25-én Mátyás király — Beatrix királyné és Aragóniai János pápai követ társaságában — meglátogatta a kolostort. A pénzbeli adományok mellett egy könyvet is ajándékozott a szerzeteseknek, az úgynevezett „Löwöldi Corvinát".

Amikor 1554-ben a török seregek megközelítették a Bakonyt, a szerzetesek ingóságaikkal nyugatra menekültek, de előtte még lerombolták a kolostor épületeit, a templomot pedig robbantással tették használhatatlanná. A zaklatások miatt a lakók nagyobb része elmenekült, az itt maradottak élete egyre elviselhetetlenebbé vált. 1588-tól 1636-ig sehol sem említik a községet, feltehetően lakatlan volt.

A törökök magyarországi uralmának megszűnése után a korábban lakatlan­ná vált területeket újra benépesítették. Ez történt Városlődön is. A 18. sz. elején a Bakonyban — az itt található erdőségek hasznosítása céljából — üveghuták keletkeztek. Kilenc olyan hutáról tudunk, amelyek rövidebb-hosszabb ideig működtek. Az első már 1715-ben működött Városlőd-Pillén. Ez a kis település a hajdani karthauzi kolostor romjaitól kb. 800 méterre DNy-i irányban épült fel. 1715-ben 20 Bajorországból betelepített család, 1757-ben 370 fő élt Pillén. 1735-ben említés történik arról, hogy az itt élők istentiszteleteiket egy fakápolnában tartják, amelyet Szent Anna tiszteletére építettek. A kápolna a később átépített formájában ma is látható. Egy 1747-ben keletkezett jegyzőkönyvben Pille falu Városlőd egy filiájaként szerepel. A huta, amelyben fehér színű, kör alapú üvegedényeket készítettek, ismereteink szerint 1762-ig működött.

A volt kolostortól ÉK-i irányban elterülő lakatlan területre a veszprémi püspök mint földesúr frankokat telepített, akik a mainzi választófejedelemségtől érkeztek hazánkba. Az ő településüknek a létrejötte 1725 körül kezdődött. A szorgalmas, erős akaratú emberek hamarosan úrrá lettek a kezdeti nehézségeken, a kolostori romokból családi hajlékok épültek, az elvadult szántóföldek újra termettek, az erdő irtásával a termőhatár egyre bővült. 1735-ben már iskolája, tanítója, plébánosa van az újratelepült községnek, és ugyanez évtől folyik már az egyházi anyakönyvezés is. 1747-1750 között épült a kolostor romjaira a mai, barokk stílusú templom, de a torony csak 20 évvel később került rá.

A frankok által lakott Városlőd és a bajorok lakta Pille feltehetően az üveghuta megszűnése után vált összefüggő településsé. A korábbi elkülönültségre utal a még ma is használatos „alsófalu" és „felsőfalu" elnevezés, valamint az, hogy Városlődnek két búcsúja van. Az első az Anna-napot követő vasárnap (ilyenkor az istentiszteletet is az Anna-kápolnában tartják), a másik a Mihály-napot követő vasárnapon. (A templom védőszentje Szt. Mihály arkangyal.)

A 19. század a gyors fejlődés időszaka a község történetében. Már a század elején 4 céh működött Városlődön: takács, varga, szabó és vegyes. Fényes Elek 1836-ban kiadott munkája az alábbiakat tartalmazza a faluról: „Lakosai rozsot, kolompért, lent, sok gyümölcsöt termesztenek, faeszközöket csinálnak, bikkfás erdeikben taplót, gubacsot szednek. Van itt serház, 1 fűrészmalom, 2 lisztmalom, bányák, melyekből vas, piskolc, gálic, réz, kőszén ásattatik, vitriolfőző intézet." A fejlődés - ami nagyrészt a kőedénygyárnak köszönhető - az 1890-es években érte el csúcsát. Lakóinak száma is ekkor a legmagasabb: 2248 fő.

1872-ben nyílt meg a Városlődön áthaladó Budapest-Szombathely-Graz vasútvonal. Először csak Városlőd-Kislőd vasútállomással, a megállóhely 1927-ben épült.

1895 óta működik óvoda a községben.

1900 táján újabb gyár létesült Városlődön: a pipagyár. Boskovics Sámuel volt a tulajdonos, 30 munkást foglalkoztatott. A gyár 1944-ben szűnt meg.

Az első világháború 68 hősi halottat és öt harangot követelt Városlődtől. A második világháború legemlékezetesebb napja a községben 1945. március 23-a volt. Ezen a napon 43 városlődi és 12 idegen polgári személy is áldozatául esett a falut ért szőnyegbombázásnak, így a fronton elesettekkel és elhurcoltakkal együtt 110 főt ragadott el községünkből a pusztító háború. Két nappal később, március 25-én a front továbbhaladt, a falu felszabadult.

1946-48 között újabb keserű megpróbáltatás várt Városlődnek azon lakosaira, akiket az 1941-es népszámláláskor német nemzetiségűnek és német anyanyelvűnek írtak össze. E népszámlálás adatai alapján döntötték ugyanis el, hogy kiket kell kitelepíteni Németországba. Több kitelepítési bizottság hosszas huzavonája után 1948. január 15-én indult el Városlőd-Kislőd vasútállomásról az a vonat, amely a kitelepítésre ítélt 452 városlődi személyt vitte Pirnau városába. Minden kitelepített személy 80 kg ruhát és 20 kg élelmiszert vihetett magával. 1948 márciusában újabb családok váltak hajléktalanná. Őket teherautókon Fenyőfőre szállították, ahonnan később visszatérhettek, de házaikba addigra már mások költöztek be. Berhida, Küngös, Tiszaföldvár, Hajdúböszörmény, Gömörfüge, Alsókálosa, Oldalfalva és Perény helységekből összesen 522 főt te­lepítettek Városlődre. Ezzel a község korábbi egységessége is megszűnt.

Az 1950-es évektől kezdődően alakult ki a jelenlegi falukép. Megújultak, illetve felépültek azok az épületek, amelyek az alapvető egészségügyi, kulturális, kereskedelmi ellátást biztosítják. A régi, egészségtelen lakások helyére újakat építenek, a falu határában pedig egészen új utcák nőttek ki a földből. Az egyéni parcellák helyén állami gazdaság és termelőszövetkezetek alakultak, amelyek az 1990-es évek elején szűntek meg. A környező ipari üzemek egyre több városlődi lakost foglalkoztattak, kialakult az ingázók népes tábora. 1980-ban a község lakóinak száma 1544, a családok száma 442, a lakások száma 478 volt. A kereskedelmi ellátást évtizedeken keresztül a Veszprém és Vidéke ÁFÉSZ üzletei biztosították, ma újra több magántulajdonban lévő boltot találhatunk a faluban. A kulturális igények kielégítését az 1964-ben felavatott művelődési ház segíti elő. Iskolája osztott, épületeinek többszöri bővítése után jelenleg tizenegy tanteremben folyik az oktatás. Az Iglauer István által építtetett villa és környéke 1959—1989-ig úttörőtábor volt, amelyben nyaranta több száz gyermek tölthetett el kellemes napokat. A szép környezet rövidebb-hosszabb sétákra, túrákra csábítja az ide érkezőket. Városlőd szeretettel várja mindazokat, akik csendes pihenéssel, a környék megismerésével szeretnék eltölteni szabadságukat.

Elért eredményei alapján kissé részletesebben kell szólnunk a Városlődi Kőedénygyárról.

Grófcsik János szerint Stingl Károly és Stingl Vince (a Herendi Porcelángyár alapítója) 1830 körül létesítettek Városlődön kőedényműhelyt. Stingl Vince herendi műhelyét is Városlődre kívánta telepíteni, de ehhez nem nyerte meg a püspökség támogatását. Fejlesztésre fordítható pénz hiányában a műhely az 1840-es évek elején a pápai Mayer János György tulajdonába került. Tőle gr. Zichy Domonkos veszprémi püspök vásárolta meg 1846 augusztusában. A gyárvezető Turm István, a művezető Stingl Vince, majd 1847. augusztus 25-től Schönwalder Vilmos lett. Zichy Domonkos 1848 októberében elhagyta az országot. 1851 táján Magyar Mihály hajmáskéri molnár vette meg a gyárat, ezzel mintegy 15 éves pangási időszak vette kezdetét. Újabb fellendülés 1866-ban következett be, amikor ifjabb Mayer György - pápai műhelyét felszámolva - felszerelésével és munkásaival Városlődre költözött. A régi pillei fűrészmalmot masszamalomnak alakították át, amit a Torna-patak vize hajtott. 1884 és 1898 között Mayer György unokatestvére, Láng Mihály budapesti edény- és üveg-nagykereskedő is érdekeltséget kapott a gyárban. Ez idő alatt a népies motívu­mokkal díszített, és sajátos stílusban és formában készült tárgyak révén a városlődi gyár példamutató szerepet játszott a hazai kerámiaiparban. Edényeken kívül kulacsokat, vázákat, virágcserepeket, köcsögöket gyártottak magyaros díszítéssel. Mellette kályhacsempe gyártásával is foglalkoztak. A gyárban 50-60 munkás és 12-13 festő dolgozott. A termelés megkétszereződött, elérte az évi 45-50 ezer forintot. Készítettek fajansz- és majolikatárgyakat is, sőt a Morvaországból behozott porcelánt is megfestették, majd újabb égetés után értékesítet­ték. A gyár termékei szép sikert értek el a millenniumi kiállításon, a párizsi és londoni világkiállításon pedig aranyérmet kaptak.

A századforduló táján ismét hanyatlani kezdett a termelés, több részvénytársaság váltogatta egymást mint tulajdonos. 1922-ben Csizmadia János ajkai lakos szerette volna megvenni. Terve nem sikerült, ezért egy konkurens gyárat alapított a Városlőd-Kislőd vasútállomás melletti telken „Pannónia Kőedény­gyár Kislőd" néven. 1927 márciusában a városlődi gyár újabb árverés útján Iglauer István budapesti szék- és faárugyáros tulajdonába került. Hamarosan megvásárolta a „Pannónia Kőedénygyárat" is, amit később kő és agyag összetételű csövek gyártására rendezett be. A 30-as években a két gyáregység termelése magasra szökött.

A 2. világháború idején a németek a csőgyárat raktárrá (ezt 1945 márciusában felrobbantották), a kőedénygyárat gépkocsi- és harckocsijavító üzemmé rendezték át. A háború után egyedül a kőedénygyár tudta beindítani a termelést, igaz, csak csökkentett létszámmal. Az 1948-as államosítás után egy ideig a Herendi Porcelángyár irányítása alatt működött az üzem, majd 1950. január 31-én a FIM (Finomkerámia Ipari Művek) végleg leállíttatta. A gépek, berendezések Herendre kerültek. 1969-ben a megszűnt herendi szénbánya épületeiben is­mét üzembe helyezték őket. Évekig készült ott városlődi majolika, amely azonban nem is hasonlított a régire. Eredeti technológiával és motívumokkal dolgozik viszont a falu központjában található Városlődi Keramika Kft.

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet