Előző fejezet Következő fejezet

ÖRMÉNY ANEKDOTÁK

A BEKÖLTÖZÉS

Népmonda

A szamosújvári örménység históriájában eléggé tisztázva van az örményeknek Szamosújvárt való letelepülésük és a város megalapítása. Tud ezekről a dolgokról azonban a népmonda is, mely az ismert tényeket regényesen kiszínezve, naiv hozzátoldásokkal és históriai tévedésekkel, de érdekesen adja elő. A kétszázkét esztendővel ezelőtt való városalapításról s az azt megelőző beköltözésről szóló monda, mely egy elbeszélés után van lejegyezve, így hangzik:

Legelsőbben is Besztercére vitte az örményeket az ő püspökük, aki nagy úr volt, és a magyar urak is szerették, mert szépen tudott beszélni az úri népekkel. Azt mondta a püspök az örményeknek:

- Barátaim, én elhoztalak tükteket Beszterce városába, már most ti lássátok, hogy mihez fogtak. Én azt mondom nektek, legyetek békességben a szászokkal is, de az oláhokkal is, mert tük itten idegenek vagytok.

De úgy is csináltak az örmények, ahogy nekik a püspök megmagyarázta. Békességes tűrésben éltek ők a szászokkal is, az oláhokkal is egy darabig, mert hát azok sem bántották őket. Már éppen azt gondolták az örmények, hogy biz'a mégis jó vót, hogy a püspök úr ide hozott münket, mert hát itt jól lehetett keresni, és mindenféle bőreket és marhákat vásároltak, amiket jó pénzért eladtak.

De hát lelkem, nem teszi az ördög az örményeket, hogy összejöjjenek a szászokkal? Nem vót elég nekiek az ő bajak, még új bajt is kerestek a baj szerzőségekkel. Igaz, hogy a szászok is irigykedtek rajtuk, mert hát mindenféle jó üzleteket csináltak, de nem kelletett volna mindjárt úgy felpattanni, amiért a szászok egy kicsit béárulták az örményeket az ő kapitányuknak.

Az pedig egy kurta ember vót, de nagyon mérges vót. Azt mondta az örményeknek: ha tük nem tudtak megférni a bőretekben, majd teszek én róla.

Mindjárt másnap háborút csinált, és nagy verekedés lett a szászok és az örmények között. Mind a ketten kikaptak, de nékem úgy tetszik, hogy a szászok mintha többet kaptak vóna. Az örmények fogták őket és béhányták kit a vízbe, kit a tóba, hogy még sokan belé is fulladtak.

Összeszedték a háború után a sátorfájukat az örmények, és kérték a püspök urat, hogy vigye őket más helyre, ahol ők legyenek az urak. A püspök azt mondta az örményeknek:

- Most az egyszer még megengedek nektek, de ha másszor is fogtok nekem ilyen bajt csinálni, akkor én sem verem többet veletek a fejemet.

Megígérték az örmények, hogy jól fogják magukat viselni, és felszedelőzködtek, hogy továbbmenjenek a püspökjükkel.

Jöttek-jöttek, ki tudja meddig, mikor a püspök azt mondta egyszer, hogy ez a hely éppen nekünk való lenne. Az a hely pedig a város helye volt, hol akkor több vót a pocsolya, mint a szárazföld.

Bé is jöttek hét család, hét lovon. A gyermekek, asszonyok és a házasnép szekereken és gyalog mentek a férfiak után. Sok-sok pénzt hoztak magukkal, vastag rudakban voltak az aranyok betéve az átalvetőbe, mik kétfele lógtak a ló hátán. Hoztak drága gyöngyeket, briliántokat, brossokat is magukkal, s mikor itt vótak, kezdtek házhelyet nézni maguknak.

A püspök a piac kellős közepébe csinált egy sátrat magának, a többi családok pedig, ki ahol kapott száraz helyet magának. A házak alig vótak akkorák, mint egy ember, és úgy vót építve az oldaluk, mint ahogy a gyermekek csinálják most kocsának-ból az ólakat. Telt-múlt az idő, s a házak is mind sűrűbben csinálódtak, de mindig olyan kicsik voltak, hogy a lábam is befért volna az ablakon.

Egyszer aztán elkezdték a Salamon-templomat építeni. Ezt a Simay család csináltatta, hogy legyen hol imádkozzanak ők is és a többiek is. Hoztak kőmíveseket, és serényen ment a munka. Mikor reggelkor a kőmívesek hozzáfogtak az építéshez, csak azt látták, hogy a köveket már felrakta valaki éjszaka az állványokra, hogy hamarébb menjen a munka. Egy nap mint más nap ott vótak a kövek az állványokon, és a kőmívesek nagyon csudálkoztak.

Egy éjszaka fennmaradtak, és akkor látták, hogy a gazdag Simayak, a férfiak, asszonyok és gyermekek mind ku tét, hordják fel a köveket és a téglákat a kőmívesállványokra. Így épült fel aztán a Salamon-templom, ahol először imádkoztak az örmények az Istenhez, amiért megengedte nekiek, hogy megkapják az ő várasukat.

Nem is vót olyan ügyes váras még kettő is akkor az országban, mint Szomosújvár.

 

RIADALOM A SALAMON-TEMPLOMBAN

Mártonffy Dávid püspök alatt a XVIII. század elején kísérletek történtek az örmény rítusnak a latin szertartásba való beolvasztására. A gyulafehérvári róm. kath. püspökség megbízásából Szamosújvárra jött két kanonok, hogy az örményeket a püspökség tervének megnyerje.

A dologból azonban semmi sem lett, mert mikor az örmény asszonyok a Salamon-templomban meghallották a püspök szándékát, egyhangúlag felkiáltottak:

- Csi betke mezi „Saecula saeculorum". (Nem kell nekünk „Saecula saeculorum".)

 

IST GENUG CHECHECHE

I. Ferenc király és császár idejében egy több tagú örmény küldöttség járt fenn az udvarnál, hogy a szamosújváriak pénz-ajándékát átadják. Ferenc királyt nagyon meghatotta az örmények bőkezűsége, és hálából a Burgban szállásoltatta el a küldöttséget, sőt még a vacsoránál is szívesen látta őket.

A bemutatkozások után megszólal a király:

- Jó emberek, nem beszélnétek egy keveset örményül, hadd

halljam, szép-e az örmény nyelv?

A küldöttség tagjai huzakodtak-vonakodtak.

- Chece hermanká, ghece (kezdje maga) - nógatták egymást.

Egyik a másikának nyomta meg a lábát biztatásul, míg végre

bátorságot vesz az egyik és odaszól Chácshadur nevű társához:

- Chênami Chácshádur! Chonthiktáré gichéntre or churen

u chár ên choszkh chárnink.

A király nem tudta megállni nevetés nélkül az idegenszerű beszédet, s a sok ch-val kezdődő szavakra célozva így szakította félbe jóízű nevetés között a beszélgetést:

- Ist genug checheche... ist genug.

Chácshádur rokonom! A király felkért, hogy egymással pár szót váltsunk.

 

PLÉBÁNIA NAGYTEMPLOM

 

RUBENS: KRISZTUS LEVÉTELE A KERESZTFÁRÓL

 

A RUBENS-KÉP TÖRTÉNETE

Háromféle változatban

Ferenc király személyével és a nála járt szamosújvári küldöttséggel van összefüggésbe hozva a jelenleg Szamosújvárt levő világhírű Rubens-kép, Krisztus levétele a keresztfáról, melynek története egykorú az örmény küldöttség Bécsben való járásával. A sok háborúk felemésztették az állampénztárt, s éppen a legjobb időben jött az örmények deputációja, kik a szamosújvári örménység nevében jelentékeny összeget vittek a királynak ajándékul.

Ferenc király nem akarván üres kézzel elengedni az örményeket, megengedte nekik hálából, hogy tetszésük szerint kérjenek tőle valami ajándékot.

Pár óra múlva arcából kikelve rohan a királyhoz a Belvedere igazgatója és jelenti, hogy az örmények Rubensnek világhírű Krisztus levételét a keresztfáról választották.

- Hm, pedig az nekem is becses emlékem.

Az örményeket azonban hiába kapacitálták, megmaradtak a Rubens-kép mellett és nem tágítottak. A népies jellegű hagyomány szerint, mikor Ferenc király más képet ajánlott az örményeknek, azok így szóltak:

- Ha adja, adja, ha nem adja, hát nem adja, punktum.

A király végre is szavának állt, s 1806 óta a Rubens-kép a szamosújvári örmény katolikus egyház tulajdona.

Szamosújvárt, a mi derék örmény hazánkfiainak nagytemplomában egy mellék-oltárkép fölbecsülhetetlen kincs, Rubens egyik legnagyobb remeke: Krisztusnak a keresztfáról való levétele.

Metszetekről mindnyájan ismerjük? Legemlékezetesebb alakja a tisztes öreg arimathiai József, ki létrán áll, a kereszt ormánál, és foga közé szorítja a lepel sarkát, melybe a holt Üdvözítőt alábocsátják. Amint mondják, a kép évszázadokon át Rómában volt, honnan a napóleoni háborúk alatt Bécsbe, a Belvederébe vitték.

De hogy mint került Szamosújvárra?

Erről azt beszélik, hogy 1805-ben Szamosújvárról örmények küldöttsége ment Bécsbe, Ferenc császár elé, és úgy megnyerte a felséges úr kegyét (alkalmasint pénzt adott neki kölcsön), hogy az uralkodó azt mondta:

- Válasszatok magatoknak a Belvederéből egy képet, tetszéstek szerint. Nektek ajándékozom.

Az örmények el is mentek a galériába, jó ízléssel és bölcsen kiszemelték Rubens remekművét, aztán bejelentették az igazgatónak:

- Ez lesz az a kép.

- Miféle kép?

- Melyet őfelsége kegyelméből magunkkal viszünk Szamosújvárra.

- Az nem lehet. Ezt a kincset nem ígérhette el a császár.

Az igazgató az ügyet a felség elé terjesztette. Sürgette az ígéret

megmásítását, könyörgött, rimánkodott. De Ferenc császár állott szavának. A boldog örmények világhírű remekművel értek haza.

A kép azonban nem fért el az oltár fölébe. Magasabb volt a kelleténél. Mit cselekedtek hát a szamosújváriak? Alul levágtak belőle jókora darabot...

Így szól az anekdota. Szerencsére nem igaz, mert a vászon alsó része csak be van hajtva. De bizony ez is barbárság, ha így van.

Tóth Béla

 

I. Ferenc alatt a szamosújvári örmények valami városi ügyben küldöttséget menesztettek akkori plébánosuk vezérlete alatt Bécsbe. A hivatalos szóváltások után a császár - ki 1817-ben látta épülő templomukat - kérdé, hogy miben áll a templom építtetése.

Még csak egy kis képecskére volna szükségünk, válaszolt a plébános. A templom kész. A császár azt gondolva, hogy valami kis képecskéről vagyon szó, s ezeknek a szerény igényő embereknek valami igénytelen képecskén akad meg csakugyan a szemük, rendeletet adott ki, hogy a Belvederéből választhassanak.

Ezek egy pompás, életnagyságú (állítólag) Rubens-féle drága festménnyel állottak odább.

Hazaérkezésük után figyelmeztetést kaptak, hogy nem volnának-e hajlandók a képet valami más fejedelmi ajándékkal visszacserélni, mert csak vétségből lett részükre átengedve, mivel rendkívül értékes. Kérjenek például nemesi predikátumot, mit a város keltezéskor használjon.

A válasz az volt, hogy már csak megmaradnak a felség kegyelmének e látható bizonyítványa mellett. És a képet szépen berámázták egy oltár felett. Máig is sokan bámulják a főtéri templom remekművű ereklyéjét.

Törös Tivadar

 

TISZTELTETEM A MAMUT

1773-ban II. József császár meglátogatta Szamosújvárt, hol ünnepélyes fogadtatást rendeztek tiszteletére. A császárt rendkívül meghatotta a szíves fogadtatás, s ennek kifejezést is adott eltávozása alkalmával, midőn kijelentette, hogy mindenkor a legkedvesebb emlékkel fog visszagondolni szamosújvári időzésére.

Az erzsébetvárosiak, hol azelőtt szintén megfordult a császár, ugyanekkor részletes levélben értesítették a szamosújvári örmény testvéreket a császár modoráról, szokásáról, apró szeszélyeiről, kedvenc ételeiről, hogy jóeleve tájékoztatva legyenek az örmény testvérek a fogadtatás legapróbb részleteiben is. Ki is tettek magukért a szamosújváriak, mert hiszen ennek a látogatásnak politikai szempontból is nagy jelentőséget tulajdonítottak.

A város kiváltságainak biztosítása s más ehhez hasonló ügyek miatt évtizedek óta nem voltak biztonságban az örmények, úgy remélték tehát, hogy mostan kegyes lesz hozzájuk a császár, és teljesíteni fogja kívánságaikat.

Különösen a kitűnően elkészített ételek nyerték meg tetszését a császárnak, ki a hagyomány szerint nem is késett kijelenteni az örmény urak előtt, hogy régóta nem ebédelt még ilyen jóízűen.

Pár év múlva ismét valami baja volt a városnak, minek folytán deputátusokat küldött Bécsbe, hogy a város ajándékának átadása után pártfogását kérjék a császárnak.

Az egyik deputátus ezenkívül még egy nagy csomagot is nyújtott át a következő szavakkal:

- Hódolattal köszönti nagyanyám (mámu) a felséges császárt, és kívánja, hogy jó egészséggel fogyassza el a csomag tartalmát.

Mikor II. József a csomagot kibontotta, a legízletesebb specialitások tárultak szemei elé, minőkkel szamosújvári látogatása alatt kedveskedtek neki az örmény hívei.

Nagyon meg volt elégedve az ajándékokkal, s miután megnyugtatta a deputátusokat, hogy ezentúl is gondja lesz a városra, a csomagot átadó férfiúhoz fordult és így szólt:

- Köszönöm, édes fiam, a csomagot, és ha hazaérsz, mondd meg otthon, hogy tiszteltetem a mámut.

 

VAVE TÁ

Maguk között élő, konzervatív hajlandóságú emberek laktak a régi Szamosújvárt, kik az elzárkózottságra élethivatásuknál fogva is utalva voltak. A férfiak hónapokig tartózkodtak idegenben üzleti dolgaikkal, mialatt otthon az asszonyok, gyermekek és öregek maguk maradtak. Aztán a sok üldöztetés, melyben beköltözésük előtt és után is részesültek, szintén arra utalta őket, hogy elővigyázatosak legyenek az idegenséggel szemben.

Kezdetben a város falakkal volt körülvéve, később pedig, mikor a falakat lebontották, nyílt útközlekedést nem engedélyeztek a városban. 1880-ig az országút is a város határán kívül vezetett, még a királyok érkezése alkalmával sem változtattak ezen az állapoton.

Nagyon természetes, hogy ilyen körülmények között idegen ember ritkán fordult meg a városban, de ha olykor-olykor betévedt talán valaki, akkor félóra múlva az egész város tudta, hogy kicsoda, mi járatban van, és mi a terve. Egy ilyen, máig is fennmaradt jellemző párbeszéd világosítja meg az örmények ösztönszerű irtózását a felbukkanó idegenektől:

- Vave tá? (Kicsoda?)

- Incse tá? (Micsoda?)

- Jep egile? (Mikor jött?)

- Jep gethá? (Mikor megy?)

Most minden másképp van. Ha idegen téved a városba, bizony senki sem kérdi, honnan jött, mikor megy és mit akar. Katonaság is van, országút is van, idegen is van Szamosújvárt, csak a régi lakók tipikus alakja kezd mind jobban kiveszni.

 

HURDUKÁTA

A „második" utcában levő, hajdan igen híres, felette zajos és nagyon látogatott fogadót több mint százhúsz év óta Hurdukáta néven ismerik az emberek. Annyira népszerűvé vált ez az elnevezés, hogy a város is a maga hirdetéseiben mindig ezzel a névvel emlékezik meg a híres fogadóról, hol a jó régiek az ő nagyszabású zenebonáikat rendezték.

Tettek kísérleteket több ízben egy-egy bárányt, vigadozó betyárt s más efféléket ábrázoló cégérek kifüggesztésével, de nem sokat ért, mert a nép szemében továbbra is csak Hurdukáta maradt a fogadó, mely zajosságával túlszárnyalta a város összes korcsmáit.

Nem lévén a régi világban hotelek, pálmafákkal, fikuszokkal és melegházi növényekkel berendezett téli kertek, miként ma, igen természetes, hogy megfordult ebben a fogadóban mindenki, aki a társaságos összejöveteleknek kedvelője vala. Urak, „hivatalisták, tanácsbéliek", katonák, szegény emberek egyformán látogatták a Hurdukátát, hol a hiányos berendezés következtében a hírhedt szamosújvári demokrácia egy újabb melegágyat talált magának.

Megtörtént nemegyszer, hogy a borosasztal demokratikus levegőjében éles differenciák támadtak az emberek között, s ilyenkor a régi örmény asszonyok keresztet vetve magukra mondták:

- Álvé hurdukát gánin... ami azt teszi, hogy már megint nagy lárma van abban a fogadóban. Ez pedig nem véletlen jelenség, hanem naponta és óránként ismétlődő törvény vala, úgyhogy a szegény asszonyok végül egyebet sem láttak a fogadóban, mint híres lármázó helyet, hol reggeltől estig és estétől reggelig folyt a muzsikaszó, ének, kiabálás és lármázás. El is nevezték Hurdukátának, vagyis lármázó helynek, mely név rajta maradt a mai napig, jóllehet most már nagyon csöndes és szolidul viseli magát, mintha nem is az ő kopott falai között folytak volna a régi Szamosújvár híres-lármás vigalmai.

 

KOPLALÓ CENTUMPÁTEREK

A mostani cegei gróf nagyapjának, gróf Wass Györgynek, a híres amerikai utazónak egy ízben szüksége volt a szamosújvári képviselő-testület támogatására. Valami birtokügyről volt szó,melynek kedvező elintézése a grófnak különös érdekében állott. Meg is kérte külön-külön a centumpátereket, s azok meg is ígérték támogatásukat, mikor azonban tárgyalás alá került a dolog, egyhangúlag leszavazták.

Néhány nap múlva, a közgyűlési tárgyalás után, meghívta Wass György gróf az összes centumpátereket Cegébe „barátságos ebédre". Azok ünnepi díszbe öltözének, s várták a kitűnő ebéd kezdetét.

A gróf mindenik centumpáterrel kezet szorított, és nagy örvendezés között diskurálgatott velük:

- Nem is képzelik az urak, mennyire boldognak érzem magamat, hogy megtiszteltek becses megjelenésükkel.

A centumpáterek illemkedtek, kellemkedtek, szemérmeskedtek, és biztosították a grófot, hogy csekélység az egész dolog, szóra sem érdemes.

Ilyen kölcsönös udvariaskodásban telt el négy-öt óra, mialatt a jó centumpáterek majd leroskadtak az éhségtől. De valahára mégis teríteni kezdtek, s egy jó félóra múlva, mikor a centumpáterek már az ájuldozás előtt állottak, jelenti az inas, hogy tálalva van.

A gróf rögtön az asztalfőre ült, s onnan buzdította az éhes centumpátereket:

- Nagyon kitűnő leves, csak tessék minél többet.

Azok pedig vettek volna kínálgatás nélkül is, de az inasok olyan rohamosan vágtattak a tálakkal tova, hogy mire vehettek volna, már híre-hamva sem volt a levesnek. Következett a pecsenye.

- Nagyon kitűnő pecsenye, tessék minél többet - ismétlé a gróf.

A szegény centumpáterek ismét nem vehettek, s így jártak a többi fogásokkal is. Az inasok megmutatták az ételeket, s egy-kettőre már ki volt öntve a tálak tartalmaaz asztal közepén elhelyezett nagy vasedénybe.

Végre megsokallotta egyik a dolgot, és szemrehányólag fordult Wass Györgyhöz:

- Miért gúnyolódik velünk a gróf úr?

- Ments Isten - feleié Wass György. - Az urak megígérték nekem ugye, hogy mellettem lesznek a közgyűlésen, és leszavaztak. Én is megígértem hát az uraknak, hogy ebédet adok, és nem adtam: ennyi az egész. Remélem, ezért még nem leszünk ellenségek.

Aztán szívélyes búcsút vett mindenik centumpátertől, kedves egészségükre kívánta az ebédet, mialatt maga az asztalhoz ült, és az éhségtől támolygó emberek rettentő irigységére jóízűen falatozni kezdett.

 

EGY KRIMINÁLIS FŐBÍRÓ

Nagytekintélyű, de egyúttal rettegett alak volt a Karátsonyi grófok egyik őse, ki Szamosújvárt, a régi örménység beköltözése után következő években a legelső és legdíszesebb hivatalt, a főbíróságot viselte, ami az örmények exkluzív társadalmában fölért legalábbis egy kis hercegséggel.

Karátsonyi főbíró uram szigorúságáról volt híres a városban, úgyhogy még ma is élnek a régiek közül olyanok, kik emlékeznek a személyéhez fűződő másod-, harmadkézből átszármazott apróságokra, melyek unokákról unokákra vándoroltak az érdekes emberről.

Megtörtént nemegyszer, hogy midőn rendetlenkedőket, Isten és törvény ellen vétőket látott Karátsonyi főbíró, a nyílt utcán megbotoztatta őket, mert hát a régi időkben nem volt tréfadolog a regula.

Említik azt is, hogy a mai Hegyalatt levő fogadónak egy Flóra nevű tulajdonosa volt a régi világban. Ez az ember egy téli napon bot nélkül indult meg a városban, ami semmiképpen sem tetszett a reguláris főbírónak. Meg is szólította emberét:

- Miért nem jársz bottal ilyen síkos időben?

- Otthon felejtettem a botomat.

- Máskor hozd magaddal, és ne botorkálj nekem úgy, miként most. Értetted?

- Igenis, főbíró uram, értettem.

Másnap reggel a főbíró háza előtt fel s alá sétálgat az ember, maga előtt tolva egy hosszú vonót, mit kenyérsütéseknél szoktak használni. A járókelők jóízűen nevettek magukban, mert tudták, hogy az egész dolgot a főbíró kicsúfolására rendezte Flóra.

De nem kellett sokáig várniuk, mert nemsokára megjelenik az utcán a főbíró, és kérdőre vonja a vonóval sétálgató embert:

- Hát téged mi lelt, talán megbolondultál?

- Engedelmet kérek

- felelt színlelt alázatossággal Flóra -, a főbíró úr azt parancsolta tegnap, hogy bot nélkül ne merjek kijönni az utcára. Gondoltam magamban...

El sem mondhatta azonban Flóra, hogy mit gondolt és mit nem gondolt, mert a főbíró erélyesen rárivallt:

- Akármit gondoltál barátom, bolondul gondoltad. De nehogy máskor is gondolhass ilyen bolondokat, vedd a nyakadba a vonót és térdelj le.

Így maradt aztán egy óránál tovább térdelve a vakmerő ember, kinek fiát és testvérét is letérdeltette az utcán Karátsonyi főbíró, mikor azok a Flóra érdekében könyörögtek nála. Eltelt egy jó óra, mikor hazaengedte a térdeplőket, előbb azonban megígértette velük, hogy ezentúl jól fogják magukat viselni.

Nem is mert többé senki sem csúfolódni ezután a kriminális főbíróval.

 

HAYNALD PÜSPÖK

ÉS AZ ÖRMÉNY PATIKÁRIUS

Bérmakörútjában Haynald erdélyi püspök egy este Tordára ért. Első tapasztalata az volt, hogy a pénze, hogy-hogy nem, az úton elfogyott. Nem szólott senkinek, hanem bezárkózott szobájába és gondolkozott, vajon honnan lehetne száz aranyat rövid idő alatt és feltűnés nélkül kölcsönözni. Amint az ablakon kinéz, meglátja a lámpák halvány világánál a gyógyszertár cégérén W. G. örmény patikárius nevét.

- Nincs baj, majd írok az én jó emberemnek, W. G.-nek,

benne megbízhatok.

El is küldi inasát a következő recepttel a gyógyszertárba:

Rp: Auri, optim

Körmöciani.

No. Centum.

Ds: Szüks. esetén naponként 1 db elhasználandó.

Torda 185* 10/VII.

Dr. Haynald.

Ad rationem meam

Csenget az inas, felkölti a segédet és átadja a receptet. Olvassa a segéd egyszer, kétszer, tízszer az írást, de nem ért egy szót se belőle. Ez valami új nyavalya lehet bizonyára, amit most találtak ki gondolja és bemegy a principálishoz, hogy tanácsot kérjen.

- Hagyja csak rám szólt W. G., amikor az aláírást meglátta majd magam fogom elkészíteni.

Elővett erre egy közönséges faskatulyát, beletette a száz darab körmöci aranyat, kívül pedig ráírta: óvatosan használandó, naponként egy darab.

Az inas nemsokára azután átadta a püspöknek az örmény patikárius által készített orvosságot.

 

DER OHÁNNESZ

Még halála után is a legnagyobb szeretettel emlékeznek vissza az emberek a nemesszívű János papra (Der Ohánnesz), ki nagyapáinknak az Isten igéjét hirdette. Kiváló szónoki tehetség volt ez a János pap, és hatásának a titka abban állott, hogy rendkívül közvetlenül tudott a néphez szólani. Típusa volt az igazi lelkipásztornak, ki a templomon kívül, az életben is vezetője, oktatója és vigasztalója maradt híveinek.

Meg is siratták az örmények, mikor a világból elköltözött, de még a könnyeknél is szebben beszél szeretetükről az a kegyelet, mellyel a János pap emlékezetét megőrizték.

*

Az üdvözülésről prédikált Der Ohánnesz az örmény híveknek. A prédikáció magyar nyelven folyt, és egyik motívumát a dicsekvés utálatos voltának fejtegetése képezte. A hívek nagy áhítattal és figyelemmel hallgatták az ékesen szóló papot, kit közvetlen modora miatt rendkívül szerettek.

- Aki maga magát dicséri s először teszi: az gyanús - kezdte Der Ohánnesz. - Ha másodszor is teszi: nota bene. De ha harmadszor is ezt cselekszi, akkor vegyétek elő a bugyellárisotokat és írjátok bele, hogy: gazember.

Gyergyószentmiklóson mint plébános működött Der Ohánnesz, de nagyon vágyott vissza az örmények Mekkájába, Szamos-újvárra. Folyamodást intézett Fogarassi püspökhöz, melyben kérte, hogy helyezze őt át Szamosújvárra kápláni minőségben.

- Fiam, te ugyan jól csinálod. Cseberből akarsz vederbe menni.

- Engedjen meg eminenciád, de mit tehetek én róla, ha jól érzem magamat a vederben.

A püspök természetesen teljesítette kívánságát, és áthelyezte Szamosújvárra a derék plébánost.

- Látod fiam, hogy hazudsz. Hiszen azóta buzsenyicát is csinálhattak volna a te nagyanyádból.

Mikor Haynald bíboros, mint erdélyi püspök, látogatást tett Szamosújvárt, feltűnt előtte a Der Ohánnesz kopottas reverendája:

- Nincs más reverendád, fiam?

- Ez az egyetlen - válaszolta Der Ohánnesz.

Haynald már-már megdorgálni akarta a jámbor papot, midőn felvilágosították, hogy ez az ember a legnagyobb jótevője a szegényeknek, ki az új reverendáját is egy nyomorgó családnak adta oda.

Csikorgó téli hidegben megindult Der Ohánnesz a legelhagyatottabb házakba, hol tudta, hogy éhező és nyomorgó családok vannak.

A házban kuporgó emberek egyszer csak azon vették észre magukat, hogy az ajtón vastag pokróc, télikabát, kenyér és szalonna repülnek be. Ilyenkor mondták:

- Most jár a mi angyalunk.

Nyolc napig nem volt egy fiú az örmény katolikus elemi iskolában, hol egy időben Der Ohánnesz is tanított.

A kisfiú azzal védekezett, hogy meghalt a nagyanyja, s ezért nem mehetett iskolába.

Állandó látogatója volt a Der Ohánnesz méhesének egy széki református magyar ember. Mihelyt megtudta az istenfélő pap, hogy az ő hűséges látogatója „eretnek", kezdte térítgetni.

- A másvilágon üdvözülni fogsz, az angyalok társaságában lesz helyed - biztatta a megrögzött embert, s amikor a sok szép szó mit sem használt, érzékenyebb húrokat kezdett pendíteni:

- Adok fiam öt kas méhet, ha kitérsz.

De a széki magyart ez a csábítás sem tudta megtántorítani.

- Hát inkább akarsz te a Lucipér fenekébe, mint az Ábrahám kebelébe jutni?

- Jó nekem ott is - felelt rendíthetetlenül az igazhitű kálomista.

- Legyen úgy, ahogy te akarod. Csakhogy akkor add megnekem még ezen a héten száz forint tartozásodat.

Erre már a széki magyar lelkében is tusakodások támadtak. Végre megszólalt:

- Ha tesz a tisztelendő úr a száz forint mellé még százat, akkor nem bánom. Csak azt az egyet ne kívánja, hogy zsidó legyek.

 

UBI EST KALAPÁCS?

Kapatán Márton kanonok igazgatósága idejében szigorúan el volt tiltva a gyulafehérvári szeminárium növendék papjainak a magyar nyelven való beszélgetés. De nem volt szabad más nyelven sem beszélgetni a latin kivételével, mivel Kapatán azt tartotta, hogy csakis így lesznek képesek a kispapok elsajátítani idővel a latin nyelvet.

A rendelet ellen vétők nagy, nagyobb és legnagyobb dorgálásokban részesültek, valahányszor panasz érkezett ellenük.

Történt egy ízben, hogy Kapatán kanonok a tanulóteremben foglalatoskodott, és hirtelen kalapácsra volt szüksége. Megszólítja az egyik kispapot:

- Domine! Ubi est kalapács?

A kalapács szóra zajos derültség támadt a teremben. Úgy mondják, hogy Kapatán kanonok az eset után elnézőbb volt a kispapok fogyatékos deák tudása iránt.

 

KISS ERNŐ

Besoroztatása alkalmával atyja vele ment Pozsonyba, hogy mint hadapródot egy huszárezredbe felvétesse. Evégett az illető ezred ezredeséhez ment, hogy besoroztatása érdekében a szükséges lépéseket megtegye.

Az ezredes még nem fejezte be ebédjét, s egy kissé bosszankodott a látogatás miatt, de azért elfogadta az öreg Kisst, ki kérelmét elő is adta. Kijelenté, hogy fia erőnek erejével huszár akar lenni.

Az egyszerű nemesnek, kinek ruházatából egyáltalán nem lehetett kivenni krőzusvoltát, azt mondta kurtán az ezredes, hogy ez ügyben ő nem illetékes, és forduljon az öreg a sorozó parancsnoksághoz. Kiss megjegyezte, hogy fiát nem akarja közkatonának adni, hanem hadapródnak szeretné felvétetni a huszárezredbe.

Az ezredes szinte kicsinylőleg mérte végig az öreg Kisst, s hidegen szólt:

- Tudja-e kérem, hogy ezredünkben csak főnemesek vannak, s hogy a tisztikar mintagavallérokból áll? Képzelheti, hogy egy hadapródnak milyen nagy mellékjövedelemre van hát szüksége!

Az öreg Kiss csendesen, nyugodtan mondá:

- Fiamnak tizenhatezer forintot adok havonként; gondolom, hogy az egy hadapródnak csak elég lesz.

Az ezredes rendkívül elámult e szavakra, és éppen felelni akart valami mentegetődző dolgot, midőn kinyílt a szomszéd szoba ajtaja és neje lépett be, és nagy élénkséggel hívta férjét az ablakhoz.

- Pompás új lovakat hoztak az ezred számára! - mondá lelkesülten.

- Bocsánatot kérek asszonyom - vágott közbe Kiss -, azok a lovak az én ménesemből valók. Összesen hatvan darab, s fiam huszárfelszerelésére szántam!

Az ezredes valóságos eksztázisba jutott e második nagyszerű felfedezésre, és kapta sapkáját s kardját, és pár perc múlva Kiss Ernő huszárkadét lett.

1842-ben Kiss Ernő már kapitány volt. Ekkor történt meg vele, hogy a trencséni gyógyfürdőben tartózkodva egy kártyajátékos bravúrjával nagy feltűnést keltett. Egy lengyel időzött ugyanis e szezon alatt a kérdéses fürdőben. Grófnak volt bejegyezve a vendégkönyvbe, s hazárd kártyázásával vonta magára a figyelmet. A forsza az volt, hogy ha észrevette, hogy a tétel nagy, olyankor a játszókat háromszoros-négyszeres tételekkel ijesztgette, és így rendesen nem adták meg a kérést, s ő csaknem mindig nyert.

Egy nap a „gróf négyezer arannyal ijesztgette a játékosokat. Természetesen nem akarta senki e nagy összeget kockáztatni. Kiss Ernő véletlenül ott volt, és odaszólott a grófhoz:

- Tartom a négyezer aranyat!

Általános izgalom támadt e szavakra, de a „gróf, hogy elijessze Kiss Ernőt, hatezer aranyat vágott vissza.

Kiss Ernő intett a szolgájának, s odaszólott:

- Eredj haza és hozd el azt a ládát. Tudod!

Pár perc múlva az inas megjelent a ládával. Kiss Ernő felnyitotta. Tele volt arannyal. Belemarkolt.

- Itt van a hatezer arany - monda Kiss, amint leolvasta -, és hívok vissza még nyolcezret!

A lengyel „gróf megadta, és egy félóra múlva egy krajcár nélkül hagyta el a játékasztalt és másnap a fürdőt.

Kiss Ernő az elnyert nagy összeget az akkori trencséni alispánnak, Marczibányinak adta át, s kérte, hogy ossza ki a kártyázás közben tönkrejutott urak közt. Természetesen nagy gyöngédséggel.

Egyik aradi minorita - ki szemtanúja volt a kivégzésnek -beszéli el, hogy Sweidl, Dessewffy, Lázár és Kiss Ernő tábornokokat a vár sáncaiban lőtték egyszerre agyon. Kiss Ernő Sweidl és Dessewffy között állott a sorban egypár lépésnyi távolságra. Keze ujjain ragyogó aranygyűrűket viselt. Midőn a vezénylő őrnagy jelt adott kardjával a katonáknak, és a fegyverek eldördültek: Kiss Ernő még akkor is mozdulatlanul térdelve maradt, míg a többiek halva dőltek a porba. Csak vállát fúrta keresztül egy golyó.

És e rettenetes percben egy hang nélkül, szoborként térdelt tovább. Csodálatos hősi szív!

A vezénylő őrnagy elsápadva rendelt Kiss Ernő elé más három katonát. Célba vették drága szívét, s egy intésre mind a három golyó keresztülfúrta azt.

- Imára hangzott akkor a vezényszó, és a katonaság a papokkal együtt letérdelt.

Mondják, hogy kevés szem maradt szárazon.

 Törös Tivadar

 

A RÉGI VÁROSHÁZA

 

AZ ELSŐ ÖRMÉNY VÉRTANÚ

A szabadságharc alatt nagyon sok örmény ifjú fogott fegyvert a nemzeti ügy védelmében. Ezek között volt Novák Márton szamosújvári főbírónak és országgyűlési képviselőnek Tivadar nevű fia, az első örmény vértanú, ki a 48-as eszmékért hősiesen feláldozta magát.

Unokaöccse lévén Kiss Ernőnek, az ő ezredében kezdte meg katonáskodását, hol nemsokára hadnagy lett. Szolgált azelőtt Olaszországban is, de a függetlenségi mozgalmak idején, mint jó hazafi, ő is hazajött. Egy este olasz tisztekkel diskurálgatott egyik pesti vendéglőben.

- Jó lenne Budavárát elfoglalni - mondá a tiszteknek, kiket még Olaszországból ismert, s mindenáron meg akart nyerni tervének.

Hosszasan beszélt még a vár bevételének egyes módjairól, az összetoborzandó emberekről, miket a vendéglő pincére meghallott, s másnap feljelentette Novákot Windischgrátznek.

- Tagadjon mindent, hivatkozzék reájuk, mondja, hogy ittas volt szólának az olasz tisztek, hogy megmentsék barátjukat, de Novák kereken kijelentette:

- Ittas nem voltam, hazudni nem fogok, a némettől kegyelmet nem kérek. 1849-ben haditörvényszék elé állították, s miután nyíltan bevallotta tervét, előbb lefokozták, azután 1849. március 14- én agyonlőtték. Az ismertebb nevű örmény honvédek között ő volt az első, ki vértanúságot szenvedett igaz elveiért.

 

GYŐZTES BIVALYSEREG

Nehéz és viharos napokat élt át a forradalom alatt Szamosújvár is, de lakói mindvégig törhetetlenül kitartottak a nemzeti ügy mellett. Osztrák, orosz, oláh sarcolta a várost, de mikor a magyar sereg megjelent, kiragyogott az öröm, a lelkesedés és a bizalom fénye az arcokon, és mámorban úszott a város polgársága.

Ebben az időben történt, hogy Bem tábornok útra kelendő volt seregével Beszterce fele az oroszok ellen. Szamosújvárról éppen aznap hajtottak háromszáz darab bivalyt Galíciába, hol az éhség dühöngött. Bem tábora 150 lovasból, 11 ágyúból meg-felelő tüzérséggel és néhány zászlóalj gyalogságból állott a nép-hagyomány szerint.

A menetelő tábor utolérte a bivalysereget, s Bem rendeletére Besztercéig mindenütt annak nyomában járt.

Besztercén a tűzoltó őrtorony volt az orosz vezérkar hadiszállása, honnan több pontra beirányzott messzelátókkal kémlelték a magyar sereg közeledését.

Egyszer csak nagy mozgás támad az orosz hadi vezetőség tagjai között. Egyik a másikának adja át a messzelátót, melyen keresztül rettenetes porfelleg és mérföld hosszúságúnak tetsző fekete tömeg árvízszerű közeledése látható. Lett is erre nagy ijedség az oroszok között. - Végünk van, jönnek a magyarok! - kiáltották. A fekete tömeg pedig egyenletes mozgással mind jobban közeledett előre. Közbe-közbe megdördültek a Bem ágyúi, de eredmény nélkül, mert az orosz sereg, mielőtt még nyílt harcba bocsátkozott volna, ijedségében továbbállt.

Ezt a vér nélküli győzelmet a szamosújvári bivalyseregnek tulajdonítja a néphagyomány.

 

A KÉTFEJŰ SAS

Szamosújvár címerét mai napig is kétfejű sas képezi, melyeknek egyike kardot, másika kereszttel ellátott aranyalmát tart kezében, míg a két sasfej között egy aranykereszt emelkedik ki a címeren.

Számosan beszélik, hogy 1848-49-ben ez a címer mentette meg a várost az átvonuló csapatok bosszújától. Mikor ugyanis az osztrákok jöttek Szamosújvárra, nem pusztították a várost, mert a főtér közepén levő hatalmas városházépület teraszáról már messziről meglátták a kétfejű madarat, aminek igen megörvendtek.

Az örmények pedig, miután senki sem kérdezte őket, nem is siettek annak megmagyarázásával, hogy ez a sas az osztrákokéval semminemű rokonságban nem áll.

Nagy volt azonban a baj, mikor a magyarok érkeztek a városba. Ők már követelték, hogy dobja le a tanács az osztrák címert, vagy különben földig rombolják a városházát.

Tessék, ha úgy tetszik, mondták az örmények, de úgyse mennek vele semmire, mert nem az osztrákokon, hanem a városon töltik ki bosszújukat. Aztán megmagyarázták a két címer között levő fontos különbséget, egyúttal tudatták, hogy az már régtől fogva, mikor még önálló állammal bírtak, az örménység szimbóluma.

- Így már egészen más - felelték a magyarok, és békét hagytak a kétfejű madárnak.

 

HOLLÓSY KORNÉLIA A KRIPTÁBAN

Szamosújvári vendégszereplése alkalmával 1870-ben ellátogatott Hollósy Kornélia a főtéri templom alatt levő kriptába, hogy ottan nyugovó nagyatyjának sírját megtekintse.

Meghatva állott a hírneves művésznő az egyszerű sírbolt előtt, és a kíséretében volt korosabb emberektől élénken tudakozódott nagyatyja élete felől. Azok el is mondtak mindent, amit felőle tudtak. Például, hogy a Korbulyok nemzetségéből való volt, kik majdnem egy egész utcát laktak Szamosújvárt; továbbá, hogy nagyon jószívű ember volt, ki minden évben négy marhát vágatott és osztatott szét ingyen a városban stb.

- Milyen lehetett a kinézése? kérdé végre az egyik úrtól Hollósy Kornélia.

A megszólított nagyon ötletesen és kegyeletes bókkal akarván válaszolni, a művésznő nagy derültségére így szólt:

- Szakasztott olyan volt fiúban, mint nagysád leányban; éppen csak, hogy nem tudott énekelni.

 

EGY HÍRES PROGRAMBESZED

Nagyszabású alkotmányos küzdelmek folytak az 1872-iki képviselő-választás alkalmával Szamosújvárt. Két párt állott egymással szemben a mandátum iránt folytatott küzdelemben. Mindkét párt azóta történelmi nevezetességű szerepre emelkedett Szamosújvár históriájában.

Az egyiket patikapártnak nevezték, s ennek tagjai a Placsintár Dávid gyógyszertár-tulajdonos és polgármesterrel való összeköttetésük révén nyerték címüket. A város kormányzásában ez a párt jutott uralomra és állandóan a többséget képviselte. A másik párt tagjai a bennszülött, ortodox örmény polgárság (kereskedők, iparosok, mészárosok, gazdák) zöméből alakultak, s a városi közgyűléseken az ellenzéket képezték, emlékezetük pedig a legutóbbi évekig zsíros párt név alatt maradt fenn.

A patikapárt jelöltje a gazdagságáról híres Lukács Béla, a későbbi miniszter volt, kivel szemben a zsíros párt B. T. szamosújvári polgár hasonnevű fiát léptette fel. Ma is élő emberek beszélik, hogy ilyen izgalmas választás még egyszer sem volt azóta Szamosújvárt. A választás előtt három-négy héttel már megkezdődött a korteskedés, az izgatás és a szervezkedés. Mindennap muzsikaszóval járták be a várost a zsíros párt kortesei, hogy B. T. mellett hangulatot keltsenek.

A nép az arisztokrata allürökkel bíró patikapárttal szemben magafajtájú embert akart képviselőnek tenni, s így esett a választás B. T.-re, ki az utóbbi harminc esztendőnek talán a legnépszerűbb és legkedveltebb alakja volt Szamosújvárt, különösen a nép előtt. Inkarnációja volt az önálló, invenciózus autodidaktának, ki az akkori nevelési viszonyok dacára, önszorgalom útján előkelő műveltséget szerzett. Herdert, Fichtét, Spinozát, Schopenhauert, Shakespeare-t stb. olvasta németül, ami akkoriban nagy szó volt Szamosújvárt, sőt talán még ma is.

Többszöri felszólítás után sem akarta a jelöltséget elfogadni, de a párt emberei addig kapacitálták, míg végre engedett. Kijelentette azonban, hogy tőle ne várjanak semmit. Ha úgy találják, hogy érdemes erre a tisztességre, ám válasszák meg, az ő dolguk.

Persze hogy eget-földet ígértek az emberek, s meg is kezdték az előkészületeket a saját költségükön. Zászlókat csináltattak, a falakra kifestették: „Éljen B. T., Szamosújvár képviselője", és járták muzsikaszó mellett egész nap az utcákat.

Elkövetkezett végre a választás előtt való nap estéje. A nép hallani akarta a maga jelöltjét, hatalmas áradatban indult hát meg a mai Alsó Vízutca 51. sz. ház elé. A sokaság később úgy felszaporodott, hogy a rendőrség a kocsiközlekedést is egy mellékutcába terelte.

- Halljuk, lássuk... halljuk - kiáltotta a nagy néptömeg mindenfelől.

Megnyílik végre az ablak, megjelenik a párt vezető férfiai társaságában B. T., és int a népnek, hogy beszélni akar.

- Halljuk, lássuk... zúg ismét a tömeg, aztán elcsendesül. Kezdetét veszi ezután a programbeszéd, melynek mindenik szavánál megújul a éljenzés.

A beszéd magva arról szólt, hogy legyen óvatos a nép a nagyurakkal szemben, mert azok nem ismerik a szegény ember baját, nincs érzékük a nyomor iránt, és a képviselőséget csak az egyéni karrier lépcsőfokának tekintik, melynek érdekében mindent megígérnek, de semmit sem tesznek. Azért van a népnek joga, hogy tudjon élni vele, és ne engedje át magát a nagyurak önkényének. A néptömeg ismét óriási zajongásban tört ki.

- Úgy van, igaza van! - kiáltotta vagy kétezer torok.

- Ha igazam van - folytatta tovább B. T. a beszédet akkor ne csak kiabáljatok, hanem fontoljátok meg, amit mondok. Két évvel ezelőtt megválasztottátok Gajzágó Salamont, ugye?

- Úgy van, úgy van!

- Most meg fogjátok választani a vejét, Lukács Bélát, nemde?

Az emberek egy része rámondta: úgy van.

- Mi következik ebből? Megmondom. Az, hogy később majd rátok küldi Gajzágó Salamon a portását, aztán pedig a kutyáját, és ti azt is meg fogjátok választani, mert különbet nem is érdemeltek. Az emberek meg voltak döbbenve a rebellis beszédtől, s leírhatatlan lelkesedésben törtek ki.

- Éljen B. T., nem kell Lukács Béla - harsogták, másnap azonban nagy részük átpártolt, és Lukács Bélát választották meg képviselőnek, aki derekasan szolgálta a város érdekeit. Harminc éve lesz maholnap, hogy ez a beszéd elhangzott, de a „felséges néphez" azóta sem mert senki ilyen beszédet intézni Szamosújvárt.

 

CZETZ GERGELY

Tipikus alakja volt Szamosújvár életének Czetz Gergely professzor. Negyven éven keresztül tanított Szamosújvárt, s az egész városban úgy ismerték, mint a megelégedés, takarékosság és lelki harmónia megtestesülését. Számtalan adoma maradt fenn róla, melyek ha itt-ott kissé túlzottak is, de érdekes képét adják a jó öregúr karakterének. A sok közül most csak négyet ismertetünk, alkalomadtán majd elmondjuk a többit is. Íme:

CZETZ GERGELY

 

A FŐGIMNÁZIUM ÉPÜLETE

 

Tizennégy-tizenöt évvel ezelőtt még rendes szokás volt a tanárok névnapjának megünneplése. Napokkal azelőtt már megindult a gyűjtés a diákok között valamely emléktárgy beszerzésére, a névnap alkalmával pedig pokrócokkal és gallyakkal pokoli módon besötétítették a termet, ami jó alkalomnak bizonyult egyúttal különféle diákcsínyek elkövetésére.

Évekkel ezelőtt Gergely napja alkalmával a második gimnázium diákjai, kiknek Czetz professzor akkoriban osztályfőnökük volt, szintén megünnepelték a derék professzort. Alig hogy belépett a terembe, a katedrával szemben függő kivilágított lampion, alkalmasint nem véletlenül, lezuhant, s a diákok és a professzor teljes sötétségben maradtak.

- Mi az? Ki volt? Nyissátok ki az ablakot, gazemberek - kiáltott megrémülve a professzor. De jóformán még túl sem volt az első izgalmakon, mikor az egész osztály óriási riadalomban tört ki.

Czetz professzor már csengetni akart a kalefactor (tűzcsináló) után, ámde ekkor a lezuhant lampiont valahogy meggyújtották és visszafüggesztették a falra. A helyzet most már megváltozott.

Előlép a professzor kedvence, és az osztály nevében felköszönti, számos boldog névnapokat kívánván. A beszéd befejeztével átnyújtja az osztály ajándékát, egy csemegetartó ezüst készüléket, különféle édességekkel.

A váratlan fordulatra Czetz professzor is nyájas arcot csinált, és az édességek átvétele után a csemegetartó készüléket visszaadta a diákoknak.

- Máskor nekem ilyen kukulóriumot ne vegyetek mondta, s azzal, mintha mi sem történt volna, leült és a „Multo sangvine nobis victoria stetit" kezdető latin gyakorlatból kérdezni kezdett.

- Majd adok én nektek kukulóriumot - szólott, s az osztály fele szekundát kapott.

A mai polgári leányiskolával szemben levő házban volt Czetz professzornak negyvenkét éven keresztül egy hónapos szobája. A ház többi részét albérlők bírták, közös helyiség csupán a pince volt, melyet a lakók arányosan használtak. A délutáni és esti órákban rendesen többször is benézett a professzor ebbe a pincébe, hogy meglássa, vajon nincsenek-e ottan zsiványok elrejtőzve.

Egy ilyen alkalommal, midőn ismét a pince felé tart, meglepődve látja, hogy az ajtóról hatalmas lakat lóg alá. Közelebb megy a pinceajtóhoz, próbálja kinyitni, de nem sikerül.

- Jó lakat, nagyon jó lakat - elmélkedik magában, most aztán jöhetnek a zsiványok.

Ebben a pillanatban előrelép egyik albérlője, és így szól hozzá:

- Látja, tanár úr, öt évvel ezelőtt is itt lehetett volna ez a lakat, ha nem sajnálta volna a pénzt érte.

- Hja barátom, könnyű magának lakatokat venni, maga fiatal ember, maga ügyes ember, szép ember... maga ezermester. De miből vegyem én a lakatokat?

- Hát a fizetéséből.

- A hatszáz forintból? Örvendek, ha megélhetek belőle.

Azontúl nem is említette többé a kereskedő a lakatot, de hiszen úgyis hiábavaló lett volna. A professzor tovább is takarékoskodott, nélkülözött, mikor pedig meghalt, nyolcvanhatezer koronát hagyott az árvaháznak.

Iskolai tanulmányai alatt a legjelesebb diákok közé tartozott Czetz professzor. Gyors rögzítő tehetsége és feltűnő memóriája volt, melyek a tanulást nagyon megkönnyítették számára. Kis nebuló korában a dési franciskánusoknál tanult, és ott történt meg vele az alábbi érdekes eset.

A tankerületi felügyelőt várta az iskola elöljárósága, mire nézve célszerűnek látszott némi előkészületeket tenni. J. páter a biztonság okáért meg is mondta, hogy a németből a könyv végén levő szavakat fogja kérdezni. Mindenik tanuló csak öt szót fog felelni, de az öt szót úgy kell tudni, mint a karikacsapás.

Másnap megjelenik az osztályban a felügyelő, J. páter pedig kérdezni kezd:

- Czetz Gergely!

A kisdiákok között általános mozgás, majd megkönnyebbülés támad, mikor látják, hogy a páter a megbeszélt terv szerint kérdez.

Czetz Gergely pedig fújja megállás nélkül: Gott = Isten, Engel = angyal, Kirche = templom, Heilig = szent, Pfaff = pap stb.

Oly gyorsan hadarta a szavakat, hogy a páter észre sem vette, hogy három diáknak a leckéjét is elmondta.

- Elég, nagyon jól van. Folytasd most te - int a páter a következőnek.

A szegény fiú pityeregve feláll és nem szól.

- Miért nem beszélsz?

- Instálom, Czetz az én öt szómat is elmondta.

Általános némaság áll be, a tankerületi felügyelő nem szól egy

szót sem, de azonnal távozik. Még aznap este elutazott Désről.

Rendőrbiztos választás készült Szamosújvárt. A jelöltek ősi szokás szerint ellátogattak a kommunitás tagjaihoz a szavazatok biztosításáért. A választás előtt való napon találkozik az egyik jelölt a megboldogult Czetz Gergely tanárral, és a kezében levő szavazólista alapján elszámlálja, hogy hány biztos szavazata van.

- Ez is biztos, ez is biztos, ez is biztos... - teszi hozzá nagy bizalommal az egyes felolvasott nevek után.

A névsor elolvasása után megszólalt végre Czetz professzor:

- Hogy ez is biztos, az is biztos, azt én szívesen elhiszem mondta de hogy te sem leszel rendőrbiztos, édes fiam, az is biztos.

 

ÖRMÉNY KIRÁLY - MAGYAR KIRÁLY

1894 őszén tartották Bánffyhunyad környékén az erdélyi hadtest részére a királyi gyakorlatokat. Őfelsége maga is részt vett a gyakorlatokon, melynek tartama alatt Barcsay Domokos országgyűlési képviselőnek volt vendége.

Barcsay Domokos, ki maga is fejedelmi család ivadéka, nagyban készült a király fogadására. Hadd emlékezzék vissza őfelsége a magyar ember vendégszeretetére, gondolta magában, és már hetekkel azelőtt megtette a király fogadására az előkészületeket.

Volt is olyan fogadtatásban és olyan pompában része a királynak, minő csak a régi erdélyi fejedelemség idejében lehetett.

Az előkészületek idejében pár napi időtartamra gyorsan szüksége volt pénzre Barcsay Domokosnak. Találkozik a dúsgazdag Korbuly Bogdánnal és megszólítja:

- Kedves apósom, nem tudna nekem pár napra ötvenezer forintot kölcsönözni?

- Nagyon szívesen, de hát voltaképpen mire is kell magának ez a rengeteg pénz?

- A király fogadtatására.

- Úgy? Aztán nem volna elég harmincezer forint - tudakolá óvatosan a puritán egyszerűségű nábob.

Barcsay Domokos ugyanolyan óvatosan odasúgta:

- Nem lehet, kedves apósom, mert nem az örmény király, hanem a magyar király fog jönni.

 

CIFRA NYOMORÚSÁG

Szamosújvár régi kormányzóinak, a „tizenkét öregek"-nek az volt az elvük, hogy óvakodnia kell a városnak mindenféle túlzásoktól, mert csak addig lesz ereje, míg a pénztárban állandóan van néhány ezer forint megtakarított felesleg.

Ebben a szellemben kormányozták a várost a modern generáció főemberei, Jakab Bogdán, Simay Gergely s legutóbb Placsintár Dávid is, miután megértették, hogy a tradíciók fenntartására most még sokkal nagyobb szüksége van a városnak, mint régebben, mert ettől függ önállósága és virágzása.

A legifjabb generáció azonban reformokat sürgetett, többek között a többi vidéki városok példájára villanyvilágítást, aszfaltjárdát, színházat és egyebeket, mikre Placsintár Dávid röviden kimondta a szentenciát, hogy: nem lesz.

Egy ilyen kommunitási vita után találkozik br. Bornemissza Károly, Szolnok-Doboka megye főispánja Kolozsvárt Placsintár Dávid polgármesterrel. Kétszer-háromszor végigjárták a sétateret, és csöndes beszélgetés között lassan a főtérre értek.

A fényárban úszó piac láttára a főispán a kommunitási vitákra célozva, szelíden évődni kezdett a polgármesterrel:

- Remélem, most már Szamosújvárt is meglesz a villanyvilágítás.

- Míg én élek, maradunk úgy, ahogy voltunk - válaszolt a konzervatív Placsintár. - Nem szeretném, hogy mint Kolozsvár, Szamosújvár is ilyen fényes kivilágítás mellett mutogassa a maga nyomorúságát.

 

A POKRÓCOS SZOBOR

1893. július 14-én volt az első szoborbizottsági gyűlés a városháza tanácstermében, hol elhatározták, hogy mozgalmat fognak indítani a Verzár Oxendius püspök Szamosújvárt felállítandó szobrára.

A megállapodás nagyjában ez volt: életnagyságú szobor, süveg nélkül, az egykori viseletnek megfelelően 5-6 méteres oszlopon, a beköltözés főbb epizódjait feltüntető két-három relieffel.

Ámde az örmény emberekben megszólalt a praktikus érzék.

- Szép, szép - mondogatták az utcán tárgyalva egymás között a szobor tervet -, de mi történjék a szoborral akkor, ha havazni fog, vagy esni talál az eső?

Erre bizony nem gondolt a szoborbizottságban senki, miután nem is gondolhatott.

- De hiszen nagy kár volna, ha eső és hó szabadon rongál hatná a szobrot - mondogatták újra az emberek.

Ekkor ajánlotta aztán valaki, hogy valahányszor esős vagy havas idő lesz, takarják be vastag pokrócokkal a szobrot, mert így mégis csak tovább fog tartani. Vagyis a szobor szobor lesz ugyan, de legalább nem fognak fájni tagjai, mint annak a másiknak, melyről a költő oly panaszosan emlékezett.

Így oldották volna meg a praktikus örmények a szoborproblémát, ha a szobor időközben elkészül. De miután mai napig híre-hamva sincs a szobornak: évtizedek múlva, ha majd szerencsésen elkészül, alkalmasint mégis csak pokrócok nélkül fogja hirdetni a késő nemzedéknek, hogy nem veszett ki minden kegyelet a szamosújvári örménységből, s hosszas huzavonák után lerótta valahára egy becsületbeli kötelességét annak emléke iránt, ki megalapítója lőn a mai magyar-örmény metropolisznak.

VÁROSI ELÖLJÁRÓK

 

 GÁBRUS ZACHAR

 

GÁBRUS ZACHAR

Polihisztor, ezermester és tanító volt egyszemélyben az Istenben boldogult Gábrus Zachar, kire Kőváry László historikus már ötven évvel ezelőtt a legnagyobb csodálattal tekintett. Ő nevezte el „eltemetett lángésznek" az érdekes embert, ki a mi viszonyaink mellett kicsiben megfelelt a debreceni tudós professzor Hatvaninak is, azzal a különbséggel, hogy az örmény nép nem fogta reá, hogy az ördögökkel cimborái.

Sőt, inkább az Isten dicsérete vezette minden szándékában a jeles férfiút, ki a nagyszabású, de speciálisan városi nagyságok sorrendjében mindjárt a legkiválóbb örmény, Lukácsi Kristóf plébános után következett.

Idegen ember, ki a század első évtizedeinek társadalmi viszonyait s azt a speciális miliőt, amelyben a szamosújvári örménység nevelkedett, nem ismeri, fogalmat sem alkothat magának a Gábrus Zachar érdemeiről. Kinevelt és kioktatott okos módszerekkel két generációt ez a kiváló férfiú, kinek a hatása egymagában nagyobb volt, mint az előtte élt összes tanítómestereké.

Amellett lelkes hazafi volt, tőle tanulta meg a hazaszeretetet és a magyarság törekvéseinek lelkes istápolását a serdülő ifjúság, s ő volt az is, aki lefordította örményre Kölcsey Hymnusát és Vörösmarty Szózatát, hogy abban az időben, mikor még csak az úri osztály beszélte a magyar nyelvet, az egyszerű nép is utánamondhassa a költővel: itt élned, halnod kell.

A nép babonás tisztelettel emlegette mindenkor a Gábrus nevét, mert csodálatos dolgokat látott tőle, miknek titkát nem volt képes megérteni.

A száz évig használható kalendárium, a mozgó naprendszer, az 51 és 101 fiókkal ellátott, titkos rugóra működő ládák, oltárképek, oltárok, kenyérből készített keresztek, háromféleképpen elváltozó arckép, mozgó babák, üvegbe nőtt vetemények s az Isten tudja még miféle ördöngös dolgok mind az ő kezéből kerültek ki.

Értett a színpadi dekoráláshoz, a festéshez, fúráshoz, faragáshoz, s ha valami nevezetes ember érkezett a városba, akkor is Gábrust vették elő, aki nemcsak szép üdvözlőbeszédeket és gyönyörő verseket tudott készíteni, hanem az illuminációknak és kukulóriumoknak is hivatott mestere volt. Őfelsége szamosújvári látogatása alkalmával (1852) a tizenkét díszkaput is ő állította fel. Írt azonkívül egy könyvtárt kitevő munkát, az ábécéskönyvtől kezdve a különféle színdarabokig és Renen ellen való 624 oldalas tanulmányáig.

Mikor meghalt, mégis alig nyilatkozott meg nagyobb részvét irányában, mint bármelyik közönséges emberrel szemben. Ekkor idézte a temetésről visszajövet nagy keserűséggel egyik tanítványa:

- Senki sem próféta a maga hazájában.

Ghrárámián Ráfáel Sándor angol lovag, többszörös milliomos örmény nemes 1843-ban, másod- vagy harmadízben meglátogatta Szamosújvárt azzal a szándékkal, hogy a szamosújvári örménység részére kulturális alapítványokat tegyen.

Mindannyiszor nagy pompával és lelkesedéssel fogadták, de ezúttal díszebédet is adatott a város tiszteletére.

Csakhogy volt ám egy bökkenő. Ki fog és hogyan fog az angol-örmény Ráfáelnek ebédet készíteni, miután Angliában tudvalevőleg másféle étkezés járja.

- Sose búsuljatok - mondá Gábrus -, majd megszerkesztem én az étlapot.

A díszebéd idejére elő is állított az ezermester Gábrus egy olyan angol menüt, hogy az urak nem győzték eléggé dicsérni kitűnő szakácsművészetét.

Kegyeletsértés nélkül elmondhatjuk, hogy Lukácsi Kristóf és Gábrus Zachar között huzamos időn keresztül feszült viszony uralkodott. Lehet, hogy a két kiválóságot a kölcsönös érzékenység idegenítette el egymástól, de az már bizonyos, hogy évek múltán a mindent megértő és megbocsátó kiengesztelődés vitte vissza egymás karjaiba.

Halálos ágyán magához hivatta Gábrus a már akkor szintén betegeskedő Lukácsi plébánost. Hosszú évek múltán ez volt az első találkozás, mikor egymással szemben állott két kiváló ember, kiknek egyike már készen volt a nagy útra, a másik pedig őszülő fürtökkel, egy igazi alkotásokban eltöltött élet után, szintén a sír felé közelített.

Eleinte nem szóltak, csak egymást nézték. Később halkan latinul beszéltek - mint egy szemtanú mondja hogy a másik szobában levők ne érthessék a beszédet. Pár pillanat telt el így, miközben mindketten könnyezni kezdtek.

A búcsú alkalmával erősen megszorították egymás kezét, és Lukácsi nemsokára távozott. Mikor az emberek a Gábrus házából kilépő plébánost meglátták, futó moraj gyanánt terjedt el a hír a városban: Gábrus meggyónt Lukácsinak.

Ennél nagyobb esemény nem is történhetett abban az időben Szamosújvárt.

Az „eltemetett lángész" hagyatékának nagy része halála után elkallódott. Amit meg lehetett még belőle menteni, azt lelkes tanítványa, Sz. K. megmentette, a nagyobb és értékesebb rész azonban a rokonok kezei között elkallódott.

A mai örmény és magyar közönség előtt egyaránt aktuális ennek a termékeny életnek a Kőváry László által negyvennyolc évvel ezelőtt készített perspektívából való bemutatása:

„Így élnek, így vándorolnak a sír, az enyészet felé lángelméid, édes hazám, kevesektől ismerve, míg élnek, s feledten, ha meghalnak."

Az utókor mégis hálás volt a zseniális tanítómester emléke iránt. Egyik tanítványa fáradhatatlan buzdítására egyszerű sírkövet emelt az „eltemetett lángésznek" húsz évi megkésés után a szamosújvári temetőben.

 

AZ ÖRMÉNY HARPAGON

Élt Szamosújvárt régebben egy dúsgazdag örmény ember, ki méltó társa volt mindenben a Moliére Harpagonjának. Az élete körülményei is nagyjában olyanok voltak, csakhogy az örmény Harpagonban volt egy érdekes vonás, ami francia testvérénél hiányzott, tudniillik: a gavallérság.

Ezt a tulajdonságot természetesen kellő megszorítással kell értelmezni. Az örmény Harpagon ugyanis pénzkölcsönzéssel foglalkozott. Sokszor egy-kétszázezer forintja volt künn az adósoknál, kiktől, ha csak lehetett, szépszerivel behajtotta pénzét, de a törvényhez egyszer sem fordult, vagyis nem perlekedett soha senkivel, sőt ha már elveszettnek látta pénzét, gavallér-módon hallgatott a dologról.

Bizalmas emberei mondják róla, hogy habár nagy vagyon maradt utána, közel kétszázerre rúg fel az az összeg, mely adósainál odaveszett. Egyébként érdekes ember volt az öreg az ő fösvénységében. Ha Moliére századokkal előbb meg nem írta volna világhírű Harpagonját, méltán gyanúba lehetett volna venni, hogy a mi örményünket vette mintaképül A fösvény megalkotásánál.

Voltak az örmény Harpagonnak lovai, volt szekere, volt cselédsége, sőt volt egy kocsisa is, szakasztott olyan, mint Moliére-nek a Jakab mestere, oláh áttételben. Egy ízben ott is hagyta az ő Jakab mestere, mert nem nézhette jó lélekkel szegény, hogy a lovak annyit koplalnak.

- Ki az oka, ha a lovak koplalnak? - kérdé gazdája. - Egy jó kocsisnak nem szabad elnéznie, hogy a lovak koplaljanak. A jó kocsis a föld fenekéből is tud szerezni a lovaknak eleséget, ha becsületes ember.

Az oláh Jakab mester megértette a gazda beszédét, s később úgy is cselekedett. Nem kellett a föld fenekére alászállania, elég volt átmásznia a szomszéd kerítésen, hogy széna is, zab is legyen a lovak számára.

A kolozsvári Nagyboldogasszony napi búcsúkra hűségesen eljárt az örmény Harpagon.

Művésze volt a tengelyen való utazásnak abban az értelemben, hogy a négy-öt óra járásnyi utat Kolozsvárra és vissza mindig ingyen tette meg, sőt azonfelül még egypár forintot is félrerakott.

Szamosújvárt mindig tudták, mikor és hova megy az öreg, s ilyenkor mindig akadtak jelentkezők, kik igénybe akarták venni szívességét.

- Nem lehet, fiaim, mert nincsen hely a szekéren. Hanem ha két forintot fizettek, akkor majd kitalálunk valamit.

Akinek sürgős útja volt, az fizetett, a kolozsvári búcsú napján pláne, melyet az örmény ember nem szokott elmulasztani, annál szívesebben.

Útközben minden második korcsmánál jóízűen falatozott az öreg, a válaszúti dinnyésnél pedig öt-hat dinnyét felpakolt szekerére ingyen, miután a dinnyés és a korcsmárosok adósai voltak. Az utasoknak gondoskodniuk kellett a lovakról is, mert különben csak lépésben hajtott, azt mondván, hogy a lovak fáradtak.

Megmutatta az élelmes ember azt is, hogy miként lehet pénz nélkül különféle nyalánkságokhoz jutni. Példának okáért nagyon szerette Harpagon a tejfölt. A szamosújvári hetipiacon ősidők-től fogva szokásban van, hogy a gazdasszonyok, mielőtt a tejfölt megvennék, előbb megkóstolják, vajon nem savanyú-e.

Így tett a mi öregünk is. Sorra járta a tejföláruló asszonyokat, mindenütt kóstolópróbát tartott, s mikor már betelt a nyalánkságokkal, kijelentette, hogy bizony nem vehet a tejfölökből, mert nagyon savanyúak.

Nagy kedvelője volt az öregúr a gyümölcsöknek. Hetivásárok alkalmával százan és százan szállítják falvakról a gyümölcsöt Szamosújvárra, melyből mustrát is szívesen adnak, ha remény van az eladásra.

Az öregúr ilyenkor végigjárta a gyümölcsös szekereket, s mindenütt egy-két mustrát vett magához. A mustrákból aztán nemcsak hogy jóllakott, hanem még félre is tehetett a szűkösebb napokra. Ugyanígy szokta vásárolni, mint a szemtanúk állítják, a búzát, lisztet stb.

A Pajkos diákok fösvény Geierjét szokták úgy ábrázolni a színpadon, mint aki a kenyérmorzsák maradékaiból állítja elő magának kivételes napokon a rendkívüli lucullusi lakomákat.

Hébe-hóba megtette a örmény Geier is az ilyen lakomákat, de ez csak ritka eset volt. Inkább eljárogatott jó ismerőseihez ebédre, vacsorára, kikkel szemben úgy cselekedett, mint a Moliére Harpagonja, aki megígérte a házasságközvetítő asszonynak, hogy legközelebb ígérni fog neki valamit, ha megbízatásaiban hűségesen eljár.

Az örmény Harpagon is ígért, de megmaradt az ígéreteknél. Az emberek azért mégis szerették, mert fösvénysége mellett igen vallásos volt, s mint előbb is elmondtuk, igazi gavallér tulajdonságokkal bírt, melyekkel - ami szintén csak úriembereknek a sajátsága - soha nem szokott senki előtt eldicsekedni.

 

HOL VAN SZAMOSÚJVÁR?

1880-ig semmiféle út nem vezetett keresztül a városon. A régi örmények azon a nézeten voltak, hogy van elég vagyona Szamosújvárnak, és nincs reászorulva, hogy a lakosság megélhetése végett mesterséges forgalmi piacot létesítsen. Akinek kedve van, jöjjön be gyalog Szamosújvárra, de legjobban teszi, ha így sem jön. Ennek az elvnek érdekében az ország- és megyei, sőt még a közeli községekből bevezető utakat is a város határán vezették el, úgyhogy a városon keresztül vezető direkt összeköttetés a legutóbbi időkig nem létezett.

A Kolozsvárról Désre vagy Désről Kolozsvár irányában közlekedő utasok kénytelenek voltak a kérői fürdő felé vezető, ma már beszüntetett útvonalat használni, mert Szamosújvár megközelíthetetlen volt. 1838-ban végre elhatározta a város a gubernium hozzájárulásával, hogy a régi útösszeköttetést megváltoztatja, de a terv tervnek maradt 1880-ig, mikor a város kiépítette a mai útvonalat, mely Dés és Kolozsvár irányában Szamosújvár főutcáin vezet végig.

Még a régi időből származik ez a tréfás definíció, mellyel az idegenek a Szamosújvár után kérdezősködő utasokat informálták:

- Kerüljön arra jobbra, aztán menjen felfelé, és kanyarodjék be egy kicsit balra, de előbb húzódjék beljebb: ott van Szamosújvár.

 

AZ ÖRMÉNYEK KRÓNIKÁSA

A régi emberek között egyetlen egy sem volt, aki legalább megközelítőleg annyira ismerte volna a szamosújvári örménység múltjára vonatkozó adatokat, mint Gopcsa Joachim tanácsos. Ő volt az élő krónikája az örményeknek, hűséges inventáriusa a régi dolgoknak, csalhatatlan genealógusa a szétszakadozott örmény családoknak; kifogyhatatlan anekdotázó, briliáns elbeszélő és kiváló patrióta.

Ha felbukkant valahol egy örmény hangzású név, melyről gyanítani lehetett, hogy annak viselői valaha Szamosújvárról ágaztak el, Gopcsa Joachim öt perc alatt elmondta a család keletkezését, rokonsági viszonyait, az utcát, a házat, ahol laktak, megnevezte az embert, kinek a házat eladták, továbbá még százféle intim apróságot, mikről még az illetőknek is alig volt sejtelmük.

Az anekdotamondásban a legkiválóbb virtuózokkal versenyezhetett volna. A régi kaszinó társalgótermében megtörtént nemegyszer, hogy kora délutántól kezdve késő estéig tartotta anekdotákkal a társaságot, s talán egy hétig is beszélt volna, ha a szolga nem figyelmezteti a társaságot az eltávozásra.

Pedig ezek az anekdotázások nagyon érdekes dolgok voltak, különösen a mód, ahogyan Gopcsa tanácsos azokat elmondta. Például megkezdett ilyenformán egy anekdotát:

Zachar professzorral megtörtént... De nini, erről jut eszembe, hogy Der Ohánnesz... És ekkor a társaság egyik tagjához fordult s felkérte, hogy az anekdota elmondása után juttassa eszébe Der Ohánneszt, akiről szintén sokat tudott beszélni.

Alig mondott két-három mondatot, ismét eszébe jutott egy másik anekdota, s ekkor a másik úrhoz fordult:

Ne felejtse el aztán eszembe juttatni Ferenc császárt.

Négy-öt perc alatt már nem volt ember, akinek ne kellett volna figyelmeztetnie a tanácsost valamire, pedig a megkezdett anekdotának még végére sem ért.

Tessék most elképzelni, hogy az asszociáció révén az anekdotáknak minő permutalt sokasága támadt fel a Gopcsa tanácsos emlékezetében, mialatt a régi örmények vidám történeteit mondogatta.

A beköltözéstől kezdve a jelen időkig minden érdekesebb mozzanatát ismerte e nomád faj életének, de nálánál lelkesebb krónikása is alig volt a régi időknek. Ma már ő is hallgató ember lett, s mióta örök álmát alussza a szamosújvári temetőben, nem akadt másik ember, ki annyi szeretettel és kegyelettel tudná tolmácsolni a régiek derűs szellemét.

 

SZENZÁCIÓS HOSSZ ÉS BESSZ

A négy évvel ezelőtt megszűnt Szamosújvár című hetilap, mely egyébként egyike volt a legjelesebben szerkesztett vidéki hetilapoknak, hétről-hétre közölni szokta a közgazdasági rovatban a hetipiacra behozott áruk árfolyamát is.

Egy ízben távol volt a szerkesztő, helyettese pedig egészen megfeledkezett a rovatról, úgyhogy a legutolsó pillanatban kellett a „Heti piac"-ot összeállítania, ami nagy főtöréssel járt. Miután a helyettesnek sejtelme sem volt a búza, rozs, árpa, zab és köles mivoltáról, kapta magát és találomra odaírt egy számot mindenik gabonanem mellé, a főcím alatt pedig a nagyobb hitelesség okáért megjegyezte: saját tudósítónk jelentése.

Másnap az emberek izgatottan adták kézről-kézre a Szamosújvárt.

- Olvasta? A búza 60 krajcárral esett.

- Borzasztó!

- Hát még a köles! 70-nel emelkedett.

- Leeheteetlen! A köles?

- Úgy bizony, de még az árpa is. Megértette!... az árpa.

Általános pánik támadt a gazdák között, míg végre kitudódott, hogy tévedés van a dologban.

Ámde akkor már olvasták a lapot Désen is, hol a kereskedők a nem remélt hossz és besszekre ugyancsak csóválták a fejüket. A szenzációs hírek hatása alatt érkezett Désre a Voith Gergely kir. tanácsos szamosújvári megbízottja, egy vitális örmény ember, ki közismert alak a vidéken jóízű tréfái révén.

Az elszámolás alkalmával Voith Gergely megjegyezte:

- Kissé furcsa, hogy maga olyan drágán számítja nekem a búzát, mikor éppen most olvastam a Szamosújvárban, hogy vékánként 60 krajcárral lett olcsóbb a búza.

- Tudja mit, méltóságos úr! - szólt elkeseredett gúnnyal a megbízott. - Ha jó üzleteket akar csinálni, vásároljon ezentúl a Szamosújvártól gabonát.

 

A VÁSÁRTÉR

 

 NÉPKERT, 1908

 

 

A DOMINIUMPER

A század első felétől, 1826-tól kezdve 1887-ig minduntalan felbukkanó tengeri kígyó gyanánt fenyegette Szamosújvár városát a hírhedtté vált „domíniumper", mely cím alatt a kincstár és a város, majd a város és a kincstár perlekedett egymással.

Rendkívül érdekes ennek a pernek egész lefolyása, előzménye és egyes epizódjai, melyek állandó rettegésben és bizonytalanságban tartották a város közönségét hatvan esztendőn keresztül. Némi históriai tájékoztatás nélkül meg sem lehet érteni ennek a pernek a motívumait, aminthogy hatvan éven át valahányszor megújult a perlekedés a két fél között, mindannyiszor valóságos történelmi és oklevéltári tanulmányokkal iparkodtak túlszárnyalni egymást és kimutatni a maguk igazát, s mégsem voltak képesek - különösen a kincstár - az érdekes anyagot eléggé kimeríteni.

Ezt a pert különben nevezetessé teszi az a dolog is, hogy az örmények híres élelmességéről elterjedt felfogásnak a legnyilvánvalóbb cáfolata, mely éppen azt bizonyítja, hogy mikor törvényes alapon álltak és a törvény szentségének jelszavával mentek a küzdelembe, bizony nem valami nagyon respektálták lojalitásukat, hanem okkal-móddal kifogtak rajtuk. Mert a vége mégis csak az lett a dolognak, hogy a város megnyerte ugyan a pert, de egyszersmind kiderült, hogy a per alapját képező összegnek - miként Szongott Kristóf, a város történetének krónikása nagybecsű munkájában írja - éppen hatszorosát fizette meg a város, sőt még ezen felül 25 000 forintot.

Íme egy nagyszabású per, melyre valóban elmondhatják az örmények: nyertem, uram, de nincs sok köszönet benne.

Szerencse, hogy így is sikerült, mert nem kevesebbről volt szó, mint hogy a kincstár a mai Szamosújvárt és határát visszafoglalja az örményektől, mint tulajdonjogot, s azután tetemesen felemelt árszabás mellett esetleg bérbe adja Szamosújvárnak a saját városát.

Históriai háttere 1826-ban kezdődik a domíniumpernek. Ebben az évben ugyanis lejárt az a kilencven esztendő, melynek tartamára az örmények a szamosújvári uradalom községeit képező domíniumbirtokot zálogba vették százezer ezüst forinton. Az uradalom becsára 1672-ben 50 000forint volt, a szükségben levő örmények megadták szívesen a 100 000forintot is, csak hogy legyen már egyszer biztos egzisztenciájuk.

A zálogidő leteltével a kincstár visszakövetelte az uradalmat, miután pedig az uradalomhoz tartozó községekről szóló leltári kimutatást a lanyha ellenőrzés folytán a kincstár előmutatni nem tudta, odaszámította az uradalomhoz Szamos-újvárt is, jóllehet az örmények 25 000ezüst forintért örökáron vették meg ezt a területet Mária Teréziától, később pedig ugyancsak vétel útján a város határát kiterjesztették.

Hiábavaló volt minden protestálás, a kincstár kijelentette, hogy míg hiteles oklevelet elő nem mutatnak, Szamosújvárt is zálogos területnek fogja tekinteni, és jogait a várossal szemben is fenntartja. Az oklevél nem volt sehol, tehát perelni kellett. A kincstár előbb kihallgatott 183 tanút, kik közül 182 vagy semmit sem vallott, vagy bizonyította, hogy Szamosújvár (Gerla) az örmények tulajdona. Csupán egy tanú, valamint Bunta Vaszila nevű oláh földművelő mondta, hogy a domíniumhoz Gerla is odatartozik, s ennek a vallomásnak az alapján perelte mint jogos tulajdonát a kincstár Szamosújvár városát.

Ilyen operettszerző intermezzóval indult meg a híres domíniumpör, melyben a kincstár szélt vetett, hogy vihart arasson. A per pedig folyt tovább. Az első fórumnál a város, a másodiknál a kincstár nyert, mire következett a harmadik fordulat, a város semmisségi panaszának benyújtása a marosvásárhelyi királyi tábla ítélete ellen a kúriához...

A perirat szerkesztője Bokros Elek, a képviselőház néhai alelnöke volt, ki beadványában a beköltözéstől kezdve 1876-ig ismerteti a város történetét, és oklevelek alapján igazolja a kincstár követelésének alaptalan voltát. A szamosújvári közönség hangulatára nézve felette jellemző a beadvány következő pár sora:

„És ha feltevésünk valósulna meg, ha a formákhoz kötött telekkönyvi hatóság a pert illetőleg - a kincstár kifejezése szerint - a zálogjogot feljegyezné, előttünk csak egy út állana, ti. az országút, mely kivezet e hazából, vissza Ázsiába!"

Ebből a pár sorból is sejteni lehet, hogy minő életbevágó kérdés gyanánt lebegett a város felett a per kimenetele. A derék örmények már-már az Ázsiába való visszaköltözés előtt állottak, annyira életkérdés volt rájuk nézve a domíniumper.

1887-ben aztán egy bizottságot küldött a város Budapestre, hogy a hosszadalmas per sorsát valahogyan dűlőre vigyék. A bizottság tagjai: Placsintár Dávid polgármester, Simay Gergely képv. testületi tag, dr. Molnár Antal orsz. képviselő és Bokros Elek ügyvéd Gajzágó Salamonnal, Lukács Bélával, br. Bánffy Dezsővel napokon, heteken és hónapokon keresztül tanácskoztak, kérelmeztek, míg végre Tisza Kálmán miniszterelnökkel megkötötték az egyezséget, melynek értelmében a kincstár a perlekedéstől eláll, a város viszont nem követeli a 100 000 forint zálogösszeget, hanem még ráfizet 200 000jóféle magyar forintot, s akkor az uradalom minden tartozékaival egyetemben tulajdona marad.

Röviden ez volt a domíniumper története, mely sok áldozatba, de még sokkal több izgalomba került, s végre is megmentette a város közönségét előreláthatatlan bonyodalmaktól.

A szenzációs ügy epilógusa Szamosújvárt, a városi közgyűlési teremben játszódott le, s főképpen ezért is kellett a domíniumper történetét röviden elmondani.

Placsintár Dávid polgármester bejelentette a közgyűlésnek az állammal létrehozott egyezséget, mit a tagok nagy éljenzés-sel és lelkesedéssel fogadtak.

Hála Istennek, csak hogy vége van - ez volt az általános meggyőződés. Következett most a részletek tárgyalása, többek között a Bokros Eleknek járó ügyvédi tiszteletdíj megszavazása. Itt már nehezebben ment a dolog. Feláll egy ellenzéki kom- munitási tag, és kifogásolja a tiszteletdíj megszavazását:

- Miért tart a város tiszti ügyészt, ha nem veszi hasznát, mikor szüksége van?

- Úgy van, miért tart? - kérdezgették többen.

A nagy többség azonban furcsának találta, hogy mikor egy évtizedes per befejezéséről van szó, melynek érdekében legutóbb is kétszázezer forintot fizetett a város, előálljon két-három ember és akadékoskodjék potom összegeknek a kiutalásánál. Nem is telt bele egy perc, hogy feláll egy öreg virilista és megszólal:

- Ha nem irted a dulgat, hát minek beszílsz. Ugyi, ha fáj a fagad, hát ju a miénk daktar is, de mihelyt a nyavalya türi a gyamradat, hát niked is mindjárt Parjesz kell. Na, hát azír kel lett nekünk is a Bakras, ha tudni akartad.

Most már megértette a dolgot az ellenzék is, s szó nélkül megszavazták az ügyvédi tiszteletdíjat.

 

A MÉLTÓSÁGOS ÚR

Lukácsi Kristóf

A beköltözött örménységnek két és egynegyed századon keresztül, a városalapító Verzár Oxendius püspök után Lukácsi Kristóf szamosújvári plébános volt a legkiválóbb alakja. Ilyennek ismerték őt a magyar tudományos élet azon előkelőségei is, kikkel a magyarok őstörténetére vonatkozó munkájának megírása alkalmából összeköttetésben állott.

Fényes karakter, nagy ész és páratlan szívjóság jellemzik egyéniségét. Lelki és fizikai kiválóságánál fogva annyira kinőtt hivatása keretéből, hogy a nép meg sem tudta érteni, csak meghódolt előtte, mint akit ez a hódolat természetszerűleg megilletett.

Más viszonyok között a legelső diplomaták, tudósok, egyházi férfiak sorába küzdötte volna fel magát, de a kisvárosi viszonyok, hova a hivatásérzeten kívül magosabb érdekek is kötötték, nem voltak képesek talentumának megfelelő érvényesülést biztosítani.

Amíg Szamusújvárt élt, az ő személyében látta megtestesítve az örménység a faj összes kiválóságait, s ezért nevezte el megkülönböztetett hódolata jeléül méltóságos úrnak, mely cím évtizedeken keresztül, mint fogalom, az ő nevével volt összeforrva.

A Bach-korszakban kecsegtették az örményeket a püspökség visszaállításával, ha ennek fejében hajlandók volnának bizonyos ellenszolgálmányokra. A püspök személyére nézve is megtörtént a hallgatag megállapodás Lukácsi plébánost illetőleg, csakhogy az egész terv fiaskóval végződött.

Az örmény püspökség visszaállítását, mely ma is a legjogosabb kívánsága az erdélyi és magyarországi örménységnek, Lukácsi Kristófnál senki sem viselte inkább szívén, hisz még a pápánál is járt ez ügyben, de mikor a magyar nemzet elnyomói részéről történt a biztatás, minden lépést beszüntetett.

- Nem volna szép úgymond szívességet elfogadnunk egy olyan kormány részéről, mely ellensége és elnyomója annak a nemzetnek, mely apáinkat vendégszeretőleg befogadta.

 

A MIJÉNK VÁROS

Erdélyi ember nagyon jól tudja, hogy mikor valahol „mijénk várost" emlegetnek, az csak Szamosújvárra vonatkozhatik, melynek lakói nem is oly régen még a tulajdonjognak ezzel az erős hangsúlyozásával szólottak az ő városukról. Minden egyes örmény ember tudta, hogy ahhoz a területhez, melyen a mai Szamosújvár épült, vétel útján jutottak a régi örmények, kik a beköltözés idejében, 1672-ben egy darabig szétszóródva éltek, 1700-ban pedig megvették I. Lipót királytól 12 000 forint összegen a város mai területét, és a vételárat Mária Terézia alatt ki is fizették.

Később többféle kiváltságot nyert a város, s 1838-ig Arme-nopolis, Armenorum metropolis, Gherla, Örmény Kompánia, Örményváros név alatt szerepel és így emlegetik az oklevelek. Írott nyomát 1751-ben, Placsintár Dávid főbíró székfoglalójában találjuk a mai kifejezésmódnak, mellyel szemben az egykori örmény irat ezt mondja: a város édes mindnyájunké. Ezután Gábrus Zachar Gádáreál című munkájában jön elő szintén örményül ez a kifejezés, ebben az alakban: a város földje mindnyájunké. A magyarosodás kezdődő stádiumaiban az örmény kifejezés átment a magyarba is, s mint hagyományos mondást egyik generáció átadta a másiknak.

A „mijénk város" kifejezés ma is használatban van, de leginkább az idegenek alkalmazzák Szamosújvárra, gúnyolódó célzattal.

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet