Előző fejezet Következő fejezet

AZ ÖRMÉNY

 

Ha a színházak csak kultúrintézetek volnának, és nem üzleti vállalatok, akkor a bennük végbemenő munka eredményéről is kulturális formában kellene elmélkedni. Operettszínházban az operettet, bohózatiban a bohózatot kellene vizsgálnia a kritikusnak, hogy miként függ össze bizonyos művelődési igényekkel, s ez a magas nívó hogyan szabja meg a termelt munka értékét. Ámde mivelhogy a színház nagyrészben üzleti vállalkozás nálunk, termékei is ennélfogva azzal a kereslettel függenek össze, mely irányukban megnyilvánul. Az operett, bohózat, énekes darab, életkép ilyenformán első osztályú éttermi cikk, mert a közgyomrot egyik sem terheli meg túlságosan, s mégis nyújtanak bódító anyagot az összes érzékeknek. Ahol az ilyen termék legkelendőbb, ott nincs helye egyéb kifogásnak, mert az üzemrendező is azt adja, amit a kereslet legjobban hajszol. A keresők viszont azt a kínálatot találják meg, mely az ő igényeiknek és vágyaiknak egyenesen elébefut. Fontoskodás és rosszhiszemű nagyképűsködés vádját idézi tehát magára az ember, ha földszintre kívánkozó jelenségeket másod vagy harmademeleti szempontok alapján bírál. Mentség legyen ez a hosszú bevezetés ezúttal egy olyan felszólalásért, melynek esetleg kritika látszata lehetne, holott csak közbeszólás egy színpadi furcsaság kiigazításáért.

A Király színházban Tüskerózsa címmel egy darabot adnak, melynek egyik alakjáért, a Törös Tivadar újságíró által csinált és a színdarabba átvett Afganisztán Vártánért Erdélyből számosan a fővárosba rándultak. Törös Tivadar ugyanis nagy csúfolódó volt, aki a kimondhatatlanul csúfondáros és emellett kimondhatatlanul érzékeny örményeket egy évtizeden át a saját zsargonjukon, saját vicceikkel és gyengeségeikkel szurkálta. Atyjafiai ezért őt kiátkozták, csúfolódó könyveit tűzre vetették, Afganisztán Vártánját pedig még színdarab voltában is nehéz átkokkal sújtották. Ez az Afganisztán Vártán feltámadt most a Tüskerózsában olyan betétalak gyanánt, melynek semmi köze sincs a Jókai-féle elbeszéléshez. Ezúttal harmadszor támad fel, mert a Törös Örmény című darabjának hőse szintén Afganisztán Vártán, s szintén zsargonban beszéli át a darabot. Ez az alak tehát készen volt viccestül, maszkostul, ruhástul együtt, összes felszerelésével, a Tüskerózsában ennek ellenére az applikált és különböző helyekre beszúrt vártániádákon kívül nincs semmi, ami az embert arra emlékeztetné, hogy aki a színpadon egy soha nem létezett népviseletben és sehol nem beszélt zsargonban örményeskedik, voltaképpen a színlapon megjelölt örmény, s ebben a mivoltában egy kölcsönkért személy a Törös „örmény-magyar" kalendáriumából. Nem beszélünk mi irodalmi nívóról, esztétikusságról s egyéb szempontokról, mert nincs is jogunk hozzá, de ahhoz már jogunk van, hogy keressük az örményt, amely meg van nevezve, de mégsincs sehol. Az a figura, amit Sziklay valami igen furcsa, pen-delyszerű öltözetben, bocskoros viseletben és egy megállapíthatatlan beszédzsargonban színpadra hoz, megnevezhetetlen valami, de nem örmény, nem zsidó, nem cigány, nem tót és nem székely, pedig a magyar operett és népszínmű humortárának ezen az öt népies típuson kívül más ilyen célra beállítható alakja nincsen. A darabnak ez az alakja olyan karikatúra, melyet nem lehet vonatkozásba hozni semmivel, mert semmihez sem hasonlít. Pedig hát örménynek kellene lennie, mert a színlap is így hirdeti. S végtére, ha nem is a legmagasabb igényő az a műfaj, melyben ez az alak színre kerül, s ha nem is követel a publikus magas iskola szerint való színjátszást, de azért mégis talán határt lehet szabni a különösködő domborításoknak olyan színházban, mely tiltakozik az orfeum jelző ellen azért, hogy bizonyos előkelőségi fokozatára rámutasson. Kritizálás és fontoskodás gyanúja nélkül meg lehet tehát kérdezni, hogy miféle furcsaság az az alak, mely Sziklay személyében drótostóthoz, olykor cigányhoz, helyenként zsidóhoz hasonló zsargonban megszólal, ide-oda ugrál, földre veti magát, az oláh zsukátázás módjára táncba kezd, s közben végighúz egy, nyilván a művészi hatás okáért felvett, tábornoki alhangot olyan módon, hogy medvebocsszerű morgásnak is beváljék. Hiszen a szövegírónak ott állott keze ügyében készen az alak, megvolt az alak stilizált rajza, aztán az afganisztáni kalendárium és örmény humorról szóló folklorisztikus gyűjtemények. A színész számára is adva voltak ugyanezek az adatok, hogyan lehet mégis az, hogy komoly színházban alakítás címén olyan képtelen figurát hurcoljanak színpadra, mely még karikatúrának is hazug. Ezt az alakot, ahogy játsszák, valamelyik orfeumban vagy éjjeli mulatóhelyen elő lehet adni, de nem olyan színházban, melynek előadásairól a sajtó rendszeresen referál. A mulattatás módjában is van előkelőségi fokozat, és éppen ez a fokozat szokta a különbségeket megjelölni művész, színész, artista, bohóc vagy színház, kabaré, orfeum és éjjeli mulató között. Ha már kisajátították a Törös Afganisztán Vártánját, a körülötte járó vicceket és szójátékokat, legalább azt is megtehetné még a színház, hogy ugyanezt az alakot játszassa, ha egyébre nem képes, és nem holmi sehol nem létező képtelen maskarát. Megteheti ezt azért is, mert Törös már évekkel előbb meghalt s tantiéme-et sem követel ezért a Király Színháztól.

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet