Előző fejezet Következő fejezet

KISS ERNŐ

 

A szabadságharcban kivégzett katonákkal szemben a mi históriaírásunk igen sajátságos szempontokat követ. Mintha nem volna a számunkra elég dicsőség az, hogy ártatlanul főbelőtték, lefejezték, felakasztották őket - tetézni kívánják a dicsőséget azzal is, hogy olyan érdemeik miatt magasztalják, amiket legtöbbször el sem követtek, és olyan jelzőkkel túlozzák kiválóságukat, amik sok esetben nem illetik őket. Kiss Ernő tábornok - kinek holnap leplezik le szobrát Nagybecskereken is ezek közé tartozik. Kiváló katonának, jeles hadvezérnek van kihirdetve, holott az igazság az, hogy nagyon gyönge katona volt, hadvezérnek majdnem hasznavehetetlen. Kolowrat altábornagy, Kiss Ernőnek az osztrák hadseregben egykori tiszttársa emlékirataiban körülbelül az igazságot mondja, amikor igen hiú, hízelgést nem kedvelő embernek rajzolja, kinek katonai tudománya minimálisan csekély volt, de óriási vagyona minden fogyatkozását pótolta. Veleszületett különösebb tehetség nélkül, hozzá még az osztrák hadseregben s hozzá még harminc évig egyfolytában tartó szolgálatban; bizony, tetőtől talpig osztrák katonává vált Kiss Ernő ebben a környezetben. Békés viszonyok között az ilyen katona előkelősködő allűrjeivel - nem felejtendő el, hogy örmény volt -, magába rozsdásodott katonai modorosságával inkább komikus, mint követendő példakép.

Kiválósága azért mindeme tulajdonságai ellenére kétségen felül áll, a szobrot is jogosan kapja, mert a nemzet háláját éppen-úgy kiérdemelte, mint bármelyik kiválósága a magyarságnak. Az ő személyi kiválósága nem volt azonban valami olyan földön túli, melynek megnyilvánulására mértéken felül való, képzeletünket meghaladó egyéniség kellett volna. Gyarlóságai láncolatában, emberi tökéletlenségének folytonossága között lobbant fel a Kiss Ernő lényének jobbik eleme, de ezzel a jobbik tulajdonságával a nemzeti ügynek akkora hasznot hozott, melyet még életében sem tudtak neki eléggé meghálálni. Mert neki éppenúgy nem kellett volna honvédnak lennie, mint ama nagyszámú arisztokratáknak és vérbeli magyaroknak, kik a szabadságharcot azzal vették tudomásul, hogy az osztrák seregben harcoltak a magyarok ellen. Titkos megbízók is jártak nála, hogy a magyaroktól való elpártolásra bírják, előléptetések voltak kilátásba helyezve számára, gyarapíthatta volna vagyonát újabb szerzeményekkel, s a kivégeztetés borzalmaitól sem kellett volna tartania, ha - renegátnak áll. Kiss Ernő azonban visszautasította az ajánlatokat, s ezzel a honvédség szervezésére rendkívüli befolyással volt, mert Kossuth maga is elismerte, hogy az ő megnyerése a honvédség szervezésének nemcsak fordulatot adott, hanem lendületet is. Az alakulás alatt álló magyar hadseregnek ilyen katonákra volt akkor legnagyobb szüksége, kik előnyös anyagi helyzetük kiváltságosságát cselekvőleg és szenvedőleg is a honvédelem erősítésére tudták fordítani. Kiss Ernő tehát azzal kezdte, hogy saját költségén felállított egy huszárezredet válogatott legénységgel és tisztikarral, s amellett, hogy ezredét mindvégig maga élelmezte, odaajándékozta a honvédelmi kormánynak.

Ez a cselekedete gavallér modorának olyan tulajdonságát reprezentálta, melyet rajta kívül nem sokan tettek meg. Harcokban már nem volt akkora szerencséje, mint a vagyonában, de azért nem kerülte el azokat, s ahová vezényelték, mindenütt pontosan megjelent, hogy feladatait végrehajtsa. Csatákat nyert is, vesztett is, a nagy taktikus és a nagy stratéga távol volt tőle, és mégis hasznosabb vezére volt a hadjáratnak, mint Görgei, mert ha szenzációs sikereket nem aratott is, de az ügynek károkat egyáltalában nem okozott. Pedig rendetlenkedhetett volna, paktál-hatott volna, és a terrorizmusnak mindama fajtáját kipróbálhatta volna, miket Görgei kipróbált, mert hatalmas úr volt, kinek osztrák részre való átpártolását bármikor szerencsének tartották volna. Ez az egyik tulajdonsága, ami szimpatikussá teszi őt, de szimpatikussá teszi még inkább a szabadságharc utolsó napjaiban való magatartása. A fegyverletétel idején módjában lett volna menekülnie, életét is megmenthette volna, de nem tette, mert bízott abban, hogy igazságos törvényszék kezébe fog kerülni, hol igazságosan fognak vele is, társaival is elbánni. Reményében csalódnia kellett, mert Görgein kívül egyetlen tábornok sem kapott kegyelmet, holott, ha személyes ismerősét és régi barátját, Haynaut kissé megkörnyékezi, kétségtelennek látszott, hogy számára tudnának ürügyeket. A társaihoz való erkölcsi szolidaritás megszakításával megkaphatta volna maga számára a kegyelmet, de jelleme nem engedte, hogy életét ilyen áron, a cserbenhagyás bűnével mentse meg, s nem is kért egyéb kegyelmet, mint hogy a főbelövetésére rendelt katonák tüzét ő vezényelhesse, és a szokásos szemkendő alkalmazása nélkül nézhessen szemébe a halálnak. Ezt a kegyelmet megkapta kivételesen, de úgy is élt vele, hogy becsületet szerzett vele a honvédség katonai virtusának. Magyarnak maradt halála pillanatáig, ami akkoriban azt jelentette, hogy képes volt az eszmét férfias becsülettel szolgálni, sőt meg is halni érte, ha kell. Pedig ő osztrák hagyományok között, osztrák szellemben nevelkedett, és léha szórakozásokban folyt le élete. Ámde az ő életében is példásodik az az igazság, hogy a tehetségbeli kiválóság mellett van egy másik kiválóság is, az erkölcsi, mely éppenúgy kvalifikál a kiválóságra, mint amaz. Ez az erkölcsi kiválóság élt Kiss Ernőben a negyvennyolcadiki mozgalmak alatt, ez vezette őt a függetlenségi harc lobogója alá, az aradi Golgotára, de ugyanez szerezte meg emlékének azt a tisztességet, hogy most szoboremlékkel rója le iránta való háláját a nemzet kegyelete.

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet