Előző fejezet Következő fejezet

CZETZ KRISZTINA

 

Szabadságharcunk egyik jelentős hadvezérének családja szemünk láttára és évről évre pusztul a számkivetésben. Egy hét híján két hónapja, hogy Buenos Airesben meghalt Czetz tábornok fia, Czetz Leó dr. is. Kétévi súlyos szenvedés után, s miután ezt a bennünket is érdeklő gyászt véletlenül megtudtuk, ugyanilyen véletlenség révén értesülünk arról, hogy nővére, az utolsó magyar asszony Dél-Amerikából most egyik kolozsvári ismerősének levelet írt, melyben amiatt kesereg, hogy nincs miből megélnie. Jövel hát, nemzeti hála, sok nagy J-vel, ha ugyan jössz, s enyhítsd meg ennek a szerencsétlen asszonynak hátralévő pár esztendejét valami részvéttel, mely ne legyen sem sértő, sem megalázó rá nézve.

A múltban meddő lett volna minden kiáltozás, mert ott voltak a hatvanhetes, a dualisztikus és hármasszövetségi tekintetek. Ezek miatt nem lehetett még csak beszélni sem róla, hogy magyar állampolgárok, kik jóhiszeműen fegyvert fogtak a nemzeti szabadságért, honossági jogukban megmaradhassanak, és igényt formáljanak némi segélyre olyan korban, mikor a test gyöngesége végképp letörte minden erejüket.

Vagy a Hármas Szövetségbe, vagy a Balkán-kérdésbe, vagy az összbirodalmi egyensúlyba, de valami ilyesféle kuriózumba okvetlenül beleütközött volna ilyen óhajtásuk, ennél fogva az unokák megcsinálták azt, hogy leköpdösték azokat a kezeket, melyeket ezreknek szimbolikus csókja ért, mikor fegyvert kellett fognia minden becsületes férfinak. Czetz Krisztina alkalmasint legjobb időben intézi tehát kérelmét honfitársaihoz, mikor így ír: „Minthogy beteges és elhagyatott vagyok, hogyha a magyaroknak van szívük s megemlékeznek, amint méltányos is, azon áldozatkészségről, melyet atyám tanúsított irántuk, talán reám is fognak gondolni."

Mi mindenesetre megemlékezünk, s közvetítjük ezt a messziről jövő sirámot, remélve, hogy nincsenek többé az ilyen zokogások figyelembe vételére akadályok. Annak a valóságosan elhagyatott asszonynak joga van kérnie, mert őt apjának fanatizmusa juttatta mostani nyomorába. Más körülmények között talán szokatlan volna e segélykérés, mert mi már abban a tapasztalásban nőttünk fel, hogy a pénz megszerzése mindennél elsőbbrendű egyéni kötelesség, s annak nemléte semmivel sem igazolható. De ez csak mireánk szól, kik a mának vagyunk gyermekei, s látjuk, hogy minden akörül forog: kinek mekkora zsákmánya van a reális javakból.

Volt azonban idő, mikor a közfelfogás az emberi nagyság és kiválóság mértékét nem így szabta meg. Ebben az időben éltek a mai koldusbotra jutott Táncsicsnék, Garaynék és Czetz Krisztinák apái, férjei és testvérei, akik elvégezték kötelességüket a nemzet iránt, de nem gondoskodtak a maguk és hátra-maradottaik sorsáról, csak vakmerő daccal belevágtak a hontalanságba. Ilyen embereknek kilencvenéves korukban és ilyen emberek özvegyeinek, gyámoltalan utódainak megrokkant állapotukban igenis van joguk reá, hogy hivatkozzanak a magyar szívre, melyről legendákat hallottak. Nyíljon meg tehát ez a magyar szív Czetz Krisztinának is, aki eltemetett már minden élőt maga körül, s nem kíván egyebet, mint hogy anyagi gondok nélkül várhassa be azt az órát, mikor messze tőlünk neki is meg kell térnie száműzöttjeihez, akik érdemessé tették magukat a magyarság hálájára és kegyeletére.

(1907. július 20.)

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet