Előző fejezet Következő fejezet

TRIKALISZ EUTHYM

vagy a szamosújvári Ali csorbadzsi

 

Ahogy a gyönyörű történetben írva van: Ali csorbadzsi alias Trikalisz Euthym magához hívatta a nemes Tímár Mihályt, s elmondván neki, hogy mit, hogyan és hol rejtegetnek gyapjúval töltött zsákjai, végre, élete végén, mikor lelke már elröppenni készült hüvelyéből, saját kilétének a titkát is felfedte. Remegő izgalommal merült el gyermeki lelkünk ennek a keleti fantáziának kieszelt és képtelennek látszó vadromantikájú történetnek olvasásával, mikor réges-régen Az aranyemberben a Brazovics-ház kalandos eseményein izgultunk. De jön a nagyobb szuverén, az abszolút, aki tíz ponttal mindig rádupláz a legképtelenebb esetekre is az élet és új kiadásban elküldi a távíródrót fonalain Ali csorbadzsi-Trikalisz Euthym történetének modern kiadását. És ez is mintha csak a regény lapjairól lenne lemásolva. Vasárnap reggel egyik erdélyi eldugott városkában, Szamosújvárt egy kemény, erőslelkű emberhez méltó egyszerű, méz-máz nélküli lakásban megelevenedett az Ali csorbadzsi regényes története. Ahogyan Tímár Mihály, a galamblelkű, becsületes magyar odahajolt a sok rétből összegyúrt csorbadsi fölé, úgy hajolt vasárnap reggel egy kopott katona ágya fölé az apahidai iskola tanítója, Orosz Endre is, hogy fülébe susogja öreg barátja a halál trombitájának fel-harsanása előtt az ő életének titkát. Felteszem, hogy minden századik vagy ezredik újságolvasó, kinek szemei előtt a nyomtatott nevek elvonulnak, hallucinációszerű homályossággal legalább egyszer hallott valamit Ornstein József őrnagyról. Vagy harminc év óta ez az öreg katona végtelenül becsületes és önzetlen munkása volt a magyar kultúrának.

Nemcsak itthoni, külföldi lapokba is dolgozott, elég sokat is írt, azért képzelem, hogy minden ezredik vagy, nem bánom, kétezredik ember agyában megmozdul valami afféle téveteg gyanú, hogy ezt a nevet valamikor mintha hallotta volna. Mert róla van szó, ő az új Ali csorbadzsi, bár soha semmiben nem hasonlított élete utolsó momentumán kívül Jókai egzotikus alakjához. De, ahogyan befejezte életét, az nem egy rendes, szabályszerű polgári pályafutás lezárása volt. Halálos ágyán szükségét érezte annak, hogy hatvanhárom évig rejtegetett titkát leleplezze, s meggyónja egyetlen kitartó, igazi hívének; hogyan bujdokolt évtizedeken át saját maga elől, hogy a főbelövetést elkerülje. Hogyan vette fel a magyar szabadságharc után az Ornstein nevet, holott eredetileg Poppenheim Simon volt, s miképpen vallotta a haditörvényszék előtt magyar honosnak és budapesti születésűnek magát, nehogy mint osztrák hadköteles alattvalót politikai szimpátiáiért kivégezzék.

A ratibori születésű és magyarrá emigrált öreg katonának ez az élete végén, halálos ágyán felcsattanó poén szerzi most meg a hírlapi nyilvánosságot. S mivel az életünk úgy van berendezve, hogy a legmellékesebb okokért kapjuk meg leggyakrabban a tömeg érdeklődését, két kézzel ragadom meg az alkalmat, hogy most, mikor már nincs életben, s amikor a reklám legtávolabbi szándékával sem illethetem, nem több mint három-négy szóval egyet-mást elmondok róla. Az emberek nagy tömege előtt Ali csorbadzsiak vagyunk úgyis mindannyian, ha életünk egy-egy momentuma kíváncsiságok kielégítésére alkalmasnak mutatkozik. Ornstein őrnagy is ezzel a végakkorddal megszerezte a nyilvánosság előtt való szereplés jogát, s mi más lehetne fontosabb előttem, mint hogy jelentsem róla most, nekrológja keretében, hogy ami nagyszerű, tisztességes, szép és fenséges vonás csak lehet emberben, az mind el volt raktározva benne. A polgári rend nem tud fejleszteni ilyen típusokat, mert a polgári világfelfogás többé-kevésbé mindnyájunkra rádiktálja a korrupciót. S aki nem engedi letöretni magát ezzel az etikával, azt félrelökik, leszúrják vagy elnémítják: mindez tudva van. De olyankor, mikor a polgári etika kénytelen taktikából, mások ellen való védekezésből a plátói állam jelszavait és elveit hangoztatni, előállhatunk azzal a felfedezéssel, hogy íme, itt is van előttetek egy kiváló ember, gyönyörködjetek benne. Mert ilyen volt, minden érzelgősség és hisztériás hiúság nélkül Ornstein József is. Tudományos működést ideálisabb önzetlenséggel és jóhiszeműséggel s életet korrektebb és abszolútabb becsületességgel az övénél még elképzelni is nehéz volna. Az a típus, mely benne kiformálódott, úgy látszik, nálunk a katonai hivatásban tud leginkább kifejlődni. Azok között, akiket valaha és valamikor életemben ismertem, egyedül Görgey Artúr volt, aki ezt az Ornstein által képviselt kultúrkatona és nagytehetségű típust magasan túlszárnyalta. Bizonyos, hogy a tehetségeknek ama sokféle skálája mellett, melyekkel a természet megajándékozta kedvenceit, egyike a ma még nem értékelt, de a magasrendűség jegyében jelentkező tehetségnek az is, ahogyan egy-egy emberben a társadalom etikája reprezentálódik. A soha reklámért nem jelentkező, de fáradhatatlanul dolgozó s minden munkát jóhiszeműen, megnyugvással és a felelősség legszigorúbb beszámításával végző vidéki őrnagynak legjelentéktelenebb szakdolgozatát is ez tette termékeny és nevelő hatású munkává. Mindig benne volt minden sorában egy egyenes, lelkes és egy eszmében teljesen felolvadni tudó ember lelki fotográfiája. Ezért tisztelték jobban külföldön, mint itthon, s ezért kell nálunk még halála után is szenzációszerű alkalom kihasználásával ráerőszakolni a figyelmet ritka egyéniségére, mely méltóan hordozta magában az istenek legszebb adományát, a tökéletes emberi jellemet.

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet