Előző fejezet Következő fejezet

ADATOK A SZAMOSÚJVÁRI ÉS A HAZAI ÖRMÉNYEK TÖRTÉNETÉHEZ

 

Régi utazók, akik Erdélyben megfordultak, és régi historikusok, akik Erdély történetéről egykoron írtak, idejük és céljuk viszonyaihoz képest megemlékeztek a szamosújvári várról és a hazai örményekről is egyaránt műveikben. Az ilyen szétszórt adatok összegyűjtésén épül a históriai tudás teljessége; azért külön is megindokolni ezen adatok ismeretének szükségét egészen fölösleges, mivelhogy a historikusok körében egy pillanatig sem volt fontosságuk kétségbe vonva. Néhány adatot tehát lejegyeztünk mi is különböző írók műveiből azzal az intencióval, hogy az adatgyűjtés munkáját a szamosújvári várra, Szamosújvárra és a hazai örménységre vonatkozó irodalomban előbbre vigyük.

Egyike a legrégibb íróknak, kinek művében a szamosújvári várról említés tétetik, Bongars Jakab XVI. századbeli francia diplomata, aki IV. Henrik megbízatása folytán 1585-ben utazott Bécsből Erdélyen át Konstantinápolyba és tapasztalatait Collec-tio Hungaricarum rerum Scriptores című hazai történelmi vonatkozású gyűjteményében 1600-ban kiadta. Naplószerű, rövid feljegyzései között Szamosújvárra vonatkozólag a következőket olvassuk: „Június 3-án (1585). A Szamoson átkeltem, Désen (Deesburg) ebédeltem. - Sóbányák. Délután Szamosújváron (Wywar) mentem át, várát a Szamos egészen körülveszi. Éjjeli szállás egy kis faluban."

Bongars után Evlia ide vonatkozó értesítései a következők: „Szamosújvár vára. Igazi ünvár*; az erdélyi királyok alá tartozik, de Szulejman kán ideje előtt az egész Magyarországnak kereskedelmi székhelye volt. Vára egy nagy tó partján hat-szögű, erős építkezéső szép vár, hét új bástyafala van. Felszerelése és ágyúi jó karban voltak, s hatezer harcedzett német katona volt benne, mégis mikor a győzelmes sereg alája érkezvén megállapodott, s napkeletkor az egész katonaság darázsraj módjára a vár négy oldalának nekiesett, a hitetlenek a várból alig tudtak egy ágyút elsütni s egy puskát kilőni. Egyébre nem is volt tehetségük. A papok a bástya fölé a béke zászlóit kitűzték, s jajveszékelni kezdettek, mondván: »Kegyelem! Kegyelem!>> A vár nyugati oldalánál Melek Ahmed pasa hadtestéből a rumili katonák kötélhágcsókon a vár falaira másztak fel, és néhány szerdengecsdi a bástyákra felhatolt. Midőn a lőrések és mellvédek tele voltak muzulmán harcosokkal, sokan az ellenség közül mintha gödörbe esnének, a vár árkaiba hullottak, s azok ott haltak meg. Mohamed népe a vár kapuit kinyitotta, s az összes harcosok bementek.

Még nem volt rá eset, hogy aláaknázás és lődözés nélkül így várat foglaltak volna el. Pedig mily erős vár volt ez! Ámde az oszmanli seregtől való félelmükben kegyelemért esedeztek, kérésük azonban nem teljesíttetett, s néhány ezren megkötözött foglyok lettek, vagyonuk pedig a szegény harcosok hadizsákmánya lett. A lőrések fölött én szegény hét szolgámmal elénekeltem Mohamed ezánját, s a győzelmi zászlókat kitűztük. A bálványokat és kereszteket egyik templomban sem hagytuk meg, s a képeket is kihoztuk. Magas építkezéső, művészi templomai vannak, melyek mindegyike az égbe nyúlik fel, s mind kékes ónnal vannak fedve s különféle színű festménnyel kidolgozva. Kiadatott a rendelet, hogy hét templomába mihrábot, mimbert, a müezzinek máhfilját és kürnáját helyezzük el, s helyesnek látszott, hogy a muzulmán harcosoknak s az egyistenhívő csapatoknak imahelyévé legyen.

Un= eon török szó: elsőrendű vár. Ezán (az arabban: hívás): török ima.

A mi urunk, Meiek Ahmed pasa azonban ezt nem tartotta célszerűnek, ezért a birodalmi előkelők és oszlopos emberek s más tisztek és harcosok öreg főnökei tanácskozásra gyűltek össze. Metek Ahmed pasa itt így szólt: »Ha azt mondjátok, hogy Erdélyországot az iszlám birodalomhoz kapcsoltátok, ezt sem Jildizim Bajazid kán, sem Szári Gázi Szulejman kán meg nem cselekedhették. Ok a Dunát jelölték ki határvonalul, erre az oldalra nem tekintettek, hanem azt mondták, hogy ez a Mekka és Medina vákutjan** legyen, s eltávoztak. Ez a vár egészen a Kázirisztán (hitetlenek országa) közepén van, s húsz nap alatt nehezen jutottunk el ide az iszlám területéről. Ha a várat kijavítjátok, s beléje Allahnak annyi szolgáját helyezvén eltávoztok, hogyan fogjátok ezt ezután megoltalmazni, mert a környéken az iszlám váraknak se híre, se hamva nincs. A boldogult Szili Ahmed is helyezhetett volna embereket ide, mert az ellenség szemeit elkápráztatta s néhány ezret megsemmisített belőle, s előbb ezt megfékezvén az egész Erdélyországot hozzákapcsolhatta volna.« Ezt mondván elhallgatott. Erre a tanácskozók valamennyien így szóltak: »Okos tanács ez. Ez a vár a királyoknak régi székhelye, ha ezt az iszlám birodalomhoz hozzákapcsolják is, ahány ellenség csak jön, ezt mind megtámadja, elveszi, s miatta néhányszor a háború bajait viselni fogjuk; dzsámit, mecsetet lehet belőle készíteni, de megőrizni nem lehet.«

Ez okból a házakból, templomokból minden értékes dolgot elvittünk, s ezt a virágzó várost felégettük, és így leírhatatlan

Mihráb: áldozóhely; mimber: oltár; máhfil: ítélőszék; kürna: víztartó medence; fürdő lavacrum, aquarium. *Vákut: birtok, a nép lelki javára készült épület.

sok zsákmányhoz jutottunk. Sőt a királyok palotájával szemközt levő templomban néhány király holttestét is találták a harcosok. Az egyik nagyon értékes drágakövekkel díszített ezüst trónon ült olyan alakban, mintha kormányozna, fején drágaköves koronával és forgóval, rajta értékes selyemköpenyeg, derekán Számnám öve és kard, kezében pedig drága-köves pálca volt. Négyfelől aranyozott porcelánedényekben különféle illat, s arany- és üvegserlegekben piros tulipánhoz hasonló borok, jobbról és balról száz erszény köriratos dénár volt. A harcosok a zsákmányolásnál egymásnak estek, s ebben a csetepatéban hetvenen haltak meg. Az elhunytak számára a táborban gödröket ástak, s oda temették őket; föléjük köveket raktak, hogy sírjuk ismeretlen legyen, nehogy az ellenség megtalálja és elégesse őket. A következő napon Szamosújvárról elindulván, északi irányba mentünk."

A XVIII. században Illés Ortus et Progressus című latin nyelvű munkájában vannak a hazai örményekről részletesebb közlések. Az utána következő írók forrás gyanánt tekintették az örményekre vonatkozó közléseit, s többek között Benkő József, Erdély híres történetírója is felhasználja adatait. Illés András jelzett közleményét az Armenia régebbi évfolyamában magyar fordításban bemutatta, úgyhogy annak újra való idézése ezúttal felesleges. Érdekesek azonban a Benkő József feljegyzései, aki Historia Transilvaniae című művének első kötetében ír 1778-ban az örményekről. Elmondja beköltözésük körülményeit, letelepedésüket, vallási viszonyaikat, egyházi szervezetüket, úgyhogy adatai tudományos hitelt érdemelnek. Közléseinek forrás számba menő jellegénél fogva, itt adjuk egész terjedelmében, szóról szóra az eredeti latin nyelvű szöveget.

„Armeni Transsilvani, ex Armenia oriundi, a Persis et Turcis pressi, per Chrimiam et Moldaviam pedetentim sedes suas promoventes, anno demum 1672. Transsilvaniam ingessi sunt, ex eoque tempore mercium quastum periclitantur.

1. Sciliet, Rex Armenorum Leo III. duos superstites reli-querat filios, Oscin et Hagagh, quorum dimidio Armeniae Regnum discerptum est. Hagagh enim regmandi accensus cupi-dine, suaque penitus immemor gentis, ea lege adversus fratrem, Persica ac Turcica implorat auxilia, ut hi, eo decedente, suc-cedant. Malum hocce consilium consultori exitium adtulit. Nam Persae ac Turcae, postquam Hagagho solium stabilivis-sent, moram longiorem aversati, eo per insidias sublato, popu-lationibus ac ferro sui securos Amenos invadunt, injuris divex-ant, denique partito inter se Regno, caesis potentioribus divibus finitimam Urbem Ani dictam, de qua illis mimime conveniebat, communi consilio diruunt. Hac patriae eversiona superslites a caede cives, pars in Crimeam, pars autem (3000 plus minus familiae) in Moldaviam et Poloniam concessere. Pacta subinde cum Moldaviae Dynastis conventione, in 7. recepti sunt Civitates, quas Templis, aedificiis, mercibus, cet. nobilitarunt. Anno dein 1668, exorta, auctore Henculo, adversus Ducam Moldaviae Principem seditione; jam exciti Turcae, ad oppugnadam munitissimam Podoliae Arcum Caminiecum, proficiscebantur. Perculsi corum metu Armeni (desolationem undique intuentes) suisque rebus consulturi in alpes, mon-tesque profugerunt; ubi in tertiam hiemem delitescentes, tandem mutato consilo, et deserta Moldavia in finitima Transsilvania sedes quaesivere. Gubernabat id temporis Transilvaniam Priceps Mich. 1. Apafi, qui domicilium extor-ribus, ac una mercaturae libertatem, per quam facile concessit. Multi proinde hospitium Armenorum, S Nicolaum, Sedis Gyergyo Ippidium, alii pagum Szépvíz Sedis Csik, alii Bistricium, Görvény, Felfalu, Petele, Ebesfalva, et quosdam iussi Armeno Iudici, qui Officiliabus locorum, que incolerent, obsequeretur. Postmo-dum Leopoldus Imp. ius extrumendae Armenopoli (Hung. Szamosújvár) in Transsilvania eis concessit; deinde Elisebet-hopolim quoque (Hung. Ebesfalva) ad habitandum impetra-runt. Locus tandem uterque, Armenop. videlicet et Elisabethop. Oppidi Privilegium obtinuit a Carolo VI. Imperatore et Transilvaniae Stabius, et quidem Armeni Armenopolitani A. 1726; id quod testatur Diploma 17. octub. eiusdem anni exaratum. Privilegium vero Elisabethopo-litanorum quo iura Oppidi impetraverunt, publicatum est An 1738. 10. Maii; sed illud nonnullis punctis auctum ac confir-matum, denuo publicatum est An 1747, 27. Febr. Armenique incolatum non tamen nomen et privilegium Liberae Regiaeque Civitatis, ut putavit P. Andr. Illia in Ortu et Progresu Nationum. Armeni igitur relictis pristinis stationibus, et excus-so Comitatuum Sediumque iugo, maximam partem in memo-rata Oppida commigrarunt; ea aedificiis ornarunt, populo auxerunt, fortunis locupletarunt. Degunt tamen ex iis, in Szépvíz, S. Nicolao Gyergyoensi, aliiisque Oppidis et civitatibus sparsim, mercaturae dediti. Armeni nostri, memoratam superius gentis suae iacturam, gemebundi, in Libello suplici, Comiti quondam Rabutin Generali per Transsilvaniam Commendanti porrecto Exponunt, qui seic habet: Exel-lenstissime Domine Comes et Generalis; nbis Domince, Patrone Gratiossisime. Postquam ex arcano Dei consilio, per potentiam Barbarorum, patria pulsi et diversas ad huius mundi plagas dilapsi fuissent infelícissimi hominum Armeni, nos eti-aum communis naufragii socii, Regnum Transsilvaniae intrav-imus, et quo quisque nostrum se reipere potuit, variis in locis consedimus; ita tamen, ut dmoos Patriotarum, annuali mer-cede (nondum se recipere potuit, variis in locis consedimus; ita tamen, ut domos Patriotarum, annuali mercede (nondum enim proprias sedes impetraverunt) pro hospitio conducente, neque ullam externam Oeconomiam exercentes, unius solummodo questurae, tot casibus et infortuniis sustentare cogamur. Et quidem, anteactis temporibus erat nobis aliquod respirium; annu-atim enim in Contributionem Regni, Centum Thaleros, a nobis exigebant; post modum creverunt successive onera (e. gr. An. 1687. Flor. hung. 400.) in tantum, ut in repartitione 800 000. Florenum mille et trecenti floreni ad nos repartiti sunt... Exellentiae Vestrae Servi humillimi, universi Negotiatotes Armeni, diversis in locis per Regnum Transsilvaniae inabi-tantes. Vide plra in Ortu et Pregr. P. Andr. Illiae. Vestes Armenorum ungaricas imitantur.

2. Quod adtinet religionem. Ante adventum in Transsilvaniam, Eutychianae plerique haeresi adhaerebant. Anno tandem 1684. Oxendius Verzireski, gente Armenus, Roma, ubi 14. annis moribus et literis excultus erat, redux in Transsilvaniam, ad Romana sensa Armenos convertere conabatur, verum poten-tiores nonnulli, cum Praesulae suo Minas vocitato, a Romana lege alieno, conatus eius prefocatum ibant. Postea tamen ii quoque ad communionem Ecclesiae Romanae accedentes, et Oxendium Episcopali insignitum honore reverentes, in eiusdem gremio Ecclesiae permanere vidri poterant. Ast getilium recens ex Armenia et Moldavia advenientium persuasiona inducti, Romana rursus odisse sacre ceperunt. Hoc ubi Transsilvaniae id tempris Episcopus. A. Georg. Martonflus, cui ab Oxendii obitu Armenorum cura concredebatur, innotuit; virum ex eorum numero Catholicis imbutum sacris Michaelem Theodorovicium Sacerdocio inflavit. Is nihil licet, quo populaes suos ad Ecclesiae Rom. authoritatem revocaret, intermisit; sed gravior tunc res fuerat, quam medelam admitteret. Subsequentibus tamen tem-poribus Ecclesiae Romanae se addixerunt Armenopolitani; quo-rum exemplo ceteri quoque eidem Ecclesiae sese rediderunt. Hoc inter Armenos peculiare st, ut nativa sua lingua illis S. Missam celebrare liceat."

A következő krónikás a XIX. század elején, ki szintén a hazai örményekről ad tudósítást, Kazinczy Ferenc, a kiváló magyar literátor. Kazinczy 1816-ban utazta be Erdély nevezetesebb részét, s ekkor ismerkedett meg közelebbről az örményekkel. Erdélyi levelek című kötetében igen szimpatikusan ír róluk, megemlíti a magyarokhoz való ragaszkodásukat, elismeréssel szól hazafiságukról, s röviden elmondja Erdélybe való költözésük és letelepülésük történetét is. Az örmények igazi metropoliszában, Szamosújvárt azonban nem fordult meg - leveleiben legalább ennek semmi nyoma nincs -, csupán Erzsébetvároson járt, s itten való tartózkodásának apropójából írta az örményekről a következő sorokat:

„Kevés órák múlva elterüle előttünk a szép sík, melyen Szenterzsébet, a magas kéttornyú templomával és cserépfedelű házaival, kevélyen fekszik, Apafinak kastélya az ezzel összeragadt Ebesfalván álla. Bornemissza Anna már érzé a szülés fájdalmait, midőn a csausz jöve, hogy a basa sátorában fejedelemmé tétessék, ahogy a próféta kené azt királynak, ki atyja szamarait fel nem tudá találni. Apafy érzé, hogy ő nem igazgatásra született, s vonogatta magát; de vitték. Még nem érének ki a határból, midőn hozá a nyargaló cseléd, hogy fia született.

Kastélyának nyoma sincs többé.

Hagag, ifjabb fia III. Leó armeniai királynak fellázada Oxin bátyja ellen, s segélyére szólítá szomszédait, a törököket és perzsákat. A segélők itt is megtevék, amit szoktak: feloszták birtokát, magát megölék. Népe elszélede s háromezer háznép Moldvában telepedett meg és Lengyelországban. Most Moldvát is el kelle hagyniok, mert a török 1672-ben odacsapott, s Apafi befogadá. Tulajdon bírákat engede nekik, de alája veté a helybeli elöljáróknak. I. Leopold a helyet egészen nekik hagyá, s Szamosújvár és Szenterzsébet, más nevével Erzsébetváros, elébb mező-, tovább szab. kir. városokká lettenek. A nép gyarapodik, mely kereskedést űz, s érdemli szerencséjét, mert a nemzet nyelvét, öltözetét, szokásait szereti, s magát a magyar földön idegennek nem nézi, idegennek nem nézeti.

Idejövetelök előtt Eutychesnek követték tanításait, de Oxendius Verzeresky társok, ki tizennégy esztendeig lakott Rómában, visszavezeté az anyaszentegyház kebelébe, melynek oly buzgó gyermekei, hogy buzgóbb senki nem lehet. Miséjük örmény nyelven olvastatik, mint az egyesült oroszoknál és oláhoknál a magukén."

Érdekes feljegyzéseket olvasunk Szamosújvárról, Erzsébetvárosról és a hazai örmények történetéről De Gerando Ágost francia író La Transylvanie et ses Habitans című, Párizsban 1845-ben francia nyelven megjelent művében, hol De Gerando az erdélyi örményeket a többi nemzetiségekkel összehasonlítja, és kiemeli jó tulajdonságaikat, erényeiket, ismerteti életmódjukat, és mindvégig igen rokonszenvesen ír róluk. A magyar-örmény közönség előtt eddig ismeretlenek voltak ezek a feljegyzések, melyeket most hű fordításban itt bemutatunk. A De Gerando könyvének egyik armenisztikai vonatkozású fejezete a következő:

„A különféle nemzetekhez, amelyek már Erdélyben laktak, járult még néhány ezer örmény a 17. század folyamán. Ennek az emigrációnak a következők voltak az okai. Harmadik Leó örmény király két fiút hagyott hátra, ezek harcba keveredtek a trónért. Az egyik segítségül hívta a perzsákat és a törököket, akik elpusztították Áni városát és megölték a legelőkelőbb lakosokat. A legyőzöttek kivándoroltak. Egy ideig Krímiában tartózkodtak, aztán megjelentek Moldovában, és elhatározták, hogy ott fognak letelepedni. Azonban a törökök itt is fenyegették őket, s így Erdélybe menekültek I. Apafi Mihály fejedelem idejében. Itt kifogytak minden életfenntartási forrásukból, de a fejedelem védelme alatt kereskedőkké lettek; nemsokára az egész országban elterjedtek, hogy kereskedést űzzenek. Lipót császár átengedte nekik Ebesfalvát, amely Apafi fejedelem halála után fiscalis birtokká lett. Itt és egy másik városban, amelyet szintén átengedtek nekik, legnagyobb számban gyűltek össze. Ez a két város nemsokára fontos kereskedelmi központtá vált.

Eredetileg az örmények Eutyches szakadár hitét vallották. Néhányan áttértek a katolikus vallásra; de eleinte az áttérések ritkák voltak. 1684-ben egy örmény, név szerint Verzereski Oxendius tizennégy évi római tartózkodás után visszatért Erdélybe avval a céllal, hogy honfitársait megtérítse. Ezek egész váratlanul ellenállást fejtettek ki a térítő ellen. Püspökük izgatására törvény elé állították a római papot, akinek még élete is veszélyben forgott. De Oxendius nem vesztette el bátorságát. Egyenesen a schismatikus püspököt támadta meg, aztán elvezette Pallavicini bíbornok, az akkori lengyelországi nuncius elé. Lengyelországba küldött még egy örmény papot és nyolc főembert, akik nemzetük nevében arra kötelezték magukat, hogy felveszik a katolikus vallást, és arra kérték a pápát, hogy emelje Oxendiust püspöki méltóságra. A római udvar teljesítette kérésöket; de a püspök nem sokáig élvezhette zavartalanul méltóságát. A törökök elfogták és három évig börtönben tartották. Kiválóságainak a híre Bécsig is eljutott, és neki köszönhették az örmények, hogy a császár jóindulattal viseltetett irántuk.

Oxendius halála után visszahatás következett az új megtértek között. A károlyfehérvári püspök küldött nekik egy papot: Teodorovics Mihályt, akit azonban nem akartak elfogadni, és aki Rómába ment. Két év múlva visszatért, és újra megkezdte az örmények megtérítését, azóta az örmények változatlanul hívei maradtak a római egyháznak. Templomaikban azonban a misét nem latinul, hanem örmény nyelven mondják.

Ebesfalván van egy örmény kolostor; ide bekopogtattam. Elmondtam, hogy meg szeretném tekinteni a kolostort, és a portás, aki ajtót nyitott, elvezetett az udvarba, ahol megvártam a házfőnököt. Ez utóbbi különben egyedüli lakója a kolostornak. Ebben a pillanatban arra használta az édes pihenést, amelyből eleget juttatott neki egyszerű foglalkozása, hogy ablakán át vizsgálta, mi történik az utcán. Mindjárt megláttam, hogy szép keleti típusú a feje és szürke a szakálla. Portásomtól örömmel hallottam, hogy a főnök úr azonnal fogadni fog. Valóban azonnal kijött méltóságos lépésekkel az udvarba, szemeivel az alkalmatlan idegent keresve, aki egy régi harang vizsgálódásába merült el. A barát magyarul szólított meg, de talán mert kissé elfelejtette ezt a nyelvet a távoli országokban, vagy talán mert különös kiejtéssel beszélte, lehet különben, hogy én vagyok a hibás, elég az hozzá, nehezen értettem meg, és megkértem, hogy más nyelven beszéljen. Ekkor egy előttem teljesen ismeretlen nyelven szólalt meg, amely úgy látszik az ő anyanyelve volt.

A legjobb barátokká lettünk. Elbeszélte kolostorának történetét, amely körülbelül egy évszázad óta áll és a velencei Szent Lázár-kolostortól függ. Megmutatta a kápolnát, amely az olasz templomok módjára van díszítve.

Nem tudom, igaz-e, amiről a szászok folyton panaszkodnak, hogy ti. a dunai gőzhajózás valóban ártott némely erdélyi kereskedővárosnak; annyi bizonyos, hogy az örmények sokat panaszkodnak. Ebesfalva lakossága megfogyott, úgy mondják. Sokan elvándorolnak máshová szerencsét próbálni. Azt hiszem, hogy ezek a panaszok túlzottak, de annyi tény, hogy az elszegényedés egyre nő.

Az örmények tevékenyek, okosak és az üzletekben becsületesek. Sokkal lehet találkozni az olyan utakon, amelyek egyik vásárról a másikra visznek; bécsi szöveteket hoznak magukkal. Meg lehet őket ismerni arcukról, amely megőrizte a keleti jellegét. Néhány év óta azonban már nemcsak kizárólag a kereskedésnek adják magukat. Manapság a fiatal örmények már orvostudományt vagy jogot tanulnak, remélhetőleg ez új foglalkozásokban is hasznosakká fogják tenni magukat.

Meg kell adni az örményeknek, hogy Erdélyben jó polgárokként viselkednek. Ok megértették, mily nagy szükség van az országban lakó népek egyezségére, és nem táplálnak előítéleteket, amelyek ezt az egyezséget lehetetlenné teszik. A hódítás joga a magyaroknak adta e magyar föld birtokát. A legyőzött népeket, amelyek sokáig szolgaságban éltek, maguk a magyarok emancipálták, és ma már nem kívánnak tőlük egyebet, mint hogy velük egységes néppé egyesüljenek...

Szamosújvár örmény város követei, akik először jelentek meg Erdély diétáján, hangosan jelentették ki, hogy ragaszkodnak a közös hazához, és biztosították a gyűlést honfitársaik érzelmeiről, amelyek oda irányulnak, hogy a magyarokkal jó egyetértésben éljenek. Beszédüket nagy tapssal fogadták. Az örmények, bár megtartották anyanyelvüket, mindnyájan tökéletesen bírják a magyar nyelvet, és minden ellenkezés nélkül, szívesen is beszélik a magyart.

E nép asszonyai jellegzetes arcvonásokkal bírnak. Néhány nagyon szépet láttam közöttük. Egyet véletlenül énekelni is hallottam: oly érzéssel énekelt, amely élénken vésődött emlékezetembe. Éppen Apafi félig lerombolt palotájának egy ablakánál volt ez. Csak egy ár leomló fekete hajfürtöt láthattam és valami fehér ruhaszövetet, és egy ideig, míg észre nem vettem, hogy honnan származnak ezek a hangok, édes melankóliába süllyedtem, amely hangulat éppen illett az előttem elterülő történelmi romokhoz. Talán éppen ez a dal idézte elő azt a szomorú hangulatot, amely elfogott, amikor elbúcsúztam Erdély utolsó fejedelmének utolsó lakától.

Ha Déstől a nyugati Szamos-ágon haladunk tova, nemsokára egy kisvárosba érünk, amely némi fontossággal bír az országban. Ez Szamosújvár. Úgy látszik, hogy itt római épületek romjaira találtak, mert több író a legrégibb coloniák közé sorolja. Nevét ellenben, mely újabbkori eredetre vall, attól a kastélytól nyerte, amelyet Martinuzzi emelt 1542-ben. Hogy ez új épületet emelje, lerontatta a régi bálványosváraljai várat, amely innen nincs messze; ez egyike volt a három várnak, amelyben a kereszténység utolsó ellenségei védték vallásukat. Szamosújvár várába rejtette el Martinuzzi minden kincsét. Dobot, a Ferdinánd-párti parancsnokot, aki ide elzárkózott, megtámadták a másik párton volt magyarok és megadásra kényszerítették. Foglyul tartották vissza, de sikerült megmenekülnie: köteleken mászott le. Barátai előkészítették a lovakat, és ezeken szerencsésen elérte a császáriak táborát. 1609-ben Szamosújvárt fiscalis birtoknak jelentették ki; de a diéta kénytelen volt eladni és a vételárt a töröknek küldeni, aki valami külön adót követelt.

Lipót császár megengedte az örményeknek, hogy ide telepedjenek; nemsokára fel is épült a város. Elég jól van építve, van benne néhány új épület is.

Szamosújvár mellett van az út szélén egy ásványvízforrás (Kérői fürdő), amely az évad idején kétezernyi látogatót is von oda.

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet