Előző fejezet Következő fejezet

ZUBOLY EMLÉKEZETE

A barátok, céhtársak búcsúztatóiból

 

Kedves Zuboly, te egész életedben nagy temetkezési vállalkozó voltál. Nemcsak azért, mert az egész életet a halál perspektívájából nézted, mert azt mondottad mindig, hogy az élet csak előkészület a "Stáhly utcai saraglyákra", nemcsak mert minden öreg pesti háznak te voltál az újságokban az eltemetője, nem-csak azért, mert a pesti régi kávéházakat te sirattad el, és az öreg irodalmi és politikai vendéglőknek te voltál hűséges Toldi Sebestyénje, hanem mert nagy nekrológgyáros is voltál. Ha nem volt húsz vagy harminc koronád - s istenem, milyen gyakran nem volt -, végigmentél gondolatban vagy testiségedben is az utcán, s kinézted magadnak azokat az írókat, politikusokat s másfajta színészeket is, akik érőfélben voltak a Stáhly utcai saraglyákra, és eltemetted őket az előrelátó szerkesztőségek valamelyike számára. Egész csomó halottad volt mindig jégen -a te szavad ez. Te azt megérted: még ha házak, kávéházak, korcsmák, sőt még ha emberek is, akkor is el kell temetni, nem ugyan a halottak, de az életben maradtak kedvéért. Tűrd tehát el, hogy én is dobjak egy marék földet a sírodra: nem volt fájdalmasabb dolgom még soha az életben.

 Kunfi Zsigmond

Lássuk csak, mit tud róla, holott majdnem mindent tudok. Volt-e az életének valamely titka, amely minden embernek van, s amelyről sohasem szokás beszélni? Mit gondolt magában, midőn másról beszélt - és nem rejtőzött valamely lappangó gyanú derűs, megadó mosolya mögött? Egyszer féltékeny voltam rá, mert egy hölggyel láttam beszélgetni. El nem képzelhettem, hogy mindenki bele ne szeressen Zubolyba, ha vele beszélget. Ki volt a hölgy? A nagyon régi hölgy volt. Zuboly néhány nap múlva az utcán a szemembe nézett, anélkül hogy valamit is szólt volna. Szégyenkezve szorítottam meg a kezét. Máskor egy fejfájós, zord napon, amikor egy-két emberöltő előtt főbelőni szokták magukat az ideáljaim, az elmúlt század regényes férfiai - azzal gyanúsítottam, hogy hazugság a gyermeteg mosoly az ajkán, az idealizmusa romlottság, és finom, szinte érintetlen férfilelkében a setét függönyök mögött éppen olyan gonosz baglyok üldögélnek, mint az elefántcsonttornyokban általában, ahogyan a büszkék az emberi lelket nevezni szokták. Holott mindenki csalt Pesten, csak Zuboly volt igaz. A legokosabb ember volt minden ismerősöm között - nem merem barátomnak nevezni, hisz annyira különb volt nálam -, mert kényességből nem hazudott soha, méltóságból sohasem kendőzte az arcát, mint a színészek, és még csak fuvolázni sem tanult meg a hangjával, mint ők mind, a csalárdok, az emberek. Úgy adta magát, amilyen volt. S ezért volt a legelső gentleman Budapesten.

Krúdy Gyula

Majdnem egyszerre indultunk el, én házasodni Pestre, ő az uzsoki halálba, az egyetlen mentő körülményem, hogy április 28-án engem is besorozhatnak katonának. Nekem ma Zuboly kiszáradt szemekkel is jobban hiányozó, nem, jaj, nem látható, nélkülözhetetlenebb, mint bárkinek. Életem kicsi eredménye a legjobbak, legfinomabbak, legigazabbak szerelme, s ezt úgy megcsorbította ez a rossz Zuboly. Néha egy évig mindennapon kellett látnunk egymást, kellett, s azután - hogy is mondta ő egyszer egy szanatóriumban, sőt egyszer egy kórházban is?

- Uram, én mindig hallok rólad, s ha jó dolgod van, ha fickándozol, a hatodik határban járok, messze tőled. De csak az orrod vére induljon meg, azt is tudom, és akkor elmegyek még verekedni is érted, akárhová.

Valóban, az én jóságos verekedő embereim közül való volt, ki nagy-nagy válságaim idején egy-egy kötet versemmel hadonászott utcákon és kávéházakban. Boldog vagyok, hogy magyarságunk új és a legrégibb volt, egyforma, a Négy-öt magyar összehajol versemet neki írtam.

Ady Endre

Erdélyi ember volt. Kolozsvárról jelent meg közöttünk, nyakasan, kimeríthetetlen tudással és elnyűhetetlen munkakedvvel. Ő mondotta magáról: „szabad hajdú" volt. A redakciók béklyós életét nem szenvedte. A könyvtár volt az ő redakciója, tanuk és dolgozott és robotolt. Mert csak hitte, hogy „szabad hajdú": pompás értékeivel, nagy műveltségével, zamatos és eredeti írói készségével, sok száz kitűnő történelmi cikkével, elsőrangú újságírói munkásságával proletár volt ő is velünk. Dolgozott a sajtó taposómalmában. Nagyszerűen felépített életrajzok, tökéletes jellemző erővel megírt nekrológok, az újságíró napi érdeklődésének sok igazságot hajszoló riportja kötötték le idejét, igazán szabadon szárnyalva, gondolatait feltárva és kritikát hangoztatva néhány gyönyörű cikke és pár pompás tanulmánya reprezentálták teljes erejében. A magyar életnek éles megfigyelője, páratlan érdeklődője s egyben ellenőre volt, de az ebből születő igazi mondanivalói, tervei, egy élet férfiasságán át buzgó témái most kívánkoztak volna legszebben belőle.

Bölöni György

Mi, társai és barátai kimondhatatlanul sajnáljuk és gyászoljuk, életünk egy jelentékeny darabja szállt vele sírba. A nagyközönség csak mint érdekes, dokumentumokban gazdag, tömör formájú és egyéni gondolkodásból fakadó cikkek íróját ismerte. Megszokta, hogy ha Budapest képén valami változás esett, Zuboly búcsúztassa el a régit; hogy ha valami aktualitás felvetette az egykori Budapest valamely helyét vagy eseményének emlékét, ő tájékoztassa róla; hogy a magyar irodalom közelmúltjának feledésbe merülő dokumentumait ő mutassa meg -általában a nagyközönség megszokta és szerette őt abban a szerepben, amelyet ő maga jelölt ki magának. Új műfajt hozott a magyar újságírásba, amelyet tudományos riportnak lehetne nevezni, s ezzel a műfajjal országosan ismertté és kedveltté tette a nevét. Dolgozott ezenkívül az újságírás minden ágában: írt tömérdek társadalmi, politikai, kulturális cikket, nevezetes halottakról nekrológokat, nevezetes élőkről ismertető cikkeket, írt néhány vaskos népszerű történelmi könyvet; saját bevallása szerint azért választotta a Zuboly nevet, mert mint Zuboly takács a Szentivánéji álomban, minden szerepre vállalkozik. Minden szerepre, de csak becsülettel: csak a munkáját adta bérbe, a tollát nem; ahol nem írhatott legjobb hite szerint, onnan azonnal távozott, és másutt keresett teret munkájának. Szabad hajdú volt (ez is az ő szava), s nem kötötte le magát sehova, főleg nem kötötte le magát erkölcsileg.

Schöpflin Aladár

Ki volt köztünk, ki jobban gyűlölte volna a vérengzést és a durvaságot, mint ő? Ki volt köztünk, ki jobban megvetette volna a kardcsörtető nacionalizmus etikáját, s testvériesebben szerette volna e szegény ország minden kitagadott nemzetiségét? Ki volt köztünk, aki mélyebben utálta volna a háborúra uszító vallásos metafizikát, ki jobban tudta volna megbecsülni az ellenségben is az embert, az elgyötört szegény parasztot vagy kispolgárt, kiket démoni hatalmak űznek az egymás kipusztítására, ki került gőgösebben mindent, ami piac, üzlet, póz vagy szent érzelmekkel való visszaélés? És mégis ment kényszer és zúgolódás, kertelés és deklamáció nélkül, egyszerűen azért, mert úgy érezte, hogy „bajban levő emberekkel együtt lenni kötelesség, és ez a háború egész morálja". És meghalt ugyanezen érzelmek által kísérve, meghalt a népektől elvált hazák harcában.

Jászi Oszkár

Zuboly mint a 23. honvédgyalogezred tartalékos hadnagya vonult be Nagyszebenbe ezredéhez, amelynek népfölkelő pót-zászlóaljához osztották be segédtiszt gyanánt. Itteni szolgálata közben főhadnaggyá lépett elő, és március 8-án indult el a harctérre. Mi sem jellemzi jobban őt, mint egypár sora abból a levélből, amelyet a harctérre vivő útja közben írt. Elmondja e levelében, hogy legénysége a pályaudvaron, amikor vonatra szálltak, minden szabályzat ellenére harsányan üdvözölte, és Zuboly itt megjegyzi:

„Csak azért örültem ennek, mert láttam ebből, hogy itt is a nép embere vagyok."

Égy másik levelében, amit a harctérről írt, ezt mondja:

„A bajban levőkkel együtt lenni olyan elvű embernek, mint én, kötelesség. A háború moráljából ennyit tudok. Egyébhez nem értek."

Ez volt az utolsó levele.

Révész Béla

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet