Előző fejezet Következő fejezet

II. rész

Kitörési pontok


SZUHAY PÉTER

Foglalkozási és megélhetési stratégiák a magyarországi cigányok körében

 

 

Jelen tanulmány arra keres választ, hogy az egyes cigány/roma csoportok, illetve közösségek a munkaerőpiacról való kiszorulásuk következtében az elmúlt évtized során milyen megélhetési stratégiát alakítottak ki, s hogyan írható le jövedelemszerkezetük. A megélhetés ezen újfajta rendszerében milyen mértékben és módon mozgósíthatók az egykor volt, hagyományosnak nevezett mesterségek és megélhetések, melyek még az extenzív szocialista iparosítást megelőzően működött, illetve részben folyamatosan tovább élő, kisegítő jövedelemforrást biztosító tevékenységformák. Melyek azok a tevékenységek, amelyek mintegy újításként kerültek a cigány csoportok gazdasági gyakorlatába?

 

Előzmények és előfeltevések

Az egyes közösségek tagjai a stratégia vagy stratégiák kidolgozásában valójában közösségként, csoportként viselkednek vagy pedig a válaszok és a választások egyre inkább egyéni jelleget mutatnak. Az előadás a megélhetés és a foglalkozások mintegy taxatív felsorolása révén megpróbálja az egyes tevékenységek jövedelemszerkezeten belüli hozzávetőleges arányát megadni, és a tevékenységek felsorolását rendszerként értelmezni, amelyben a rendszerbe bekerült tevékenységek ideologikus magyarázatára is kíváncsi, de értelmezni kívánja az elutasító döntéseket is, amikor is azt firtatja, hogy valami, ami amúgy adott közösség körzetében mások számára releváns gyakorlat, azzal a romák miért nem élnek, s erről milyen magyarázattal szolgálnak.

Így adott közösség választását alapvetően a helyi munkamegosztás rendszerében lehet tárgyalni. A megélhetés, a foglalkozások, illetve adott tevékenységek választása egyes csoportokon belül értelmezhető-e etnikus választásként, illetve etnikus értékjelzőként? Milyen módon határozza meg a cigány csoportok stratégiáját a természeti és a gazdasági környezet? Mik a választások legfontosabb „népi" közgazdasági kategóriái, így mik az üzletiesség, a megtérülés, a befektetés, a haszon magyarázatai? A cigány csoportok megélhetése és ilyenformán gazdálkodása a többelemű, az azonnali jövedelemszerzés mindent elvállalható struktúrájától a tudatos árutermelői, kereskedői üzem megszervezéséig terjed.

E két végpontot kívánom többek között elemezni a közben fellelhető társadalom-, illetve üzemtípusok bemutatásával együtt. Így helyeződik rendszerbe (a szalkszentmártoni, a tiszavasvári, az ónodi, a bogácsi, a kétegyházi, az ároktői, a nagycserkeszi roma csoportok esettanulmányán keresztül) a gyűjtögető és zsákmányoló tevékenységek széles köre, a guberálás, szelektív hulladékgyűjtés, az alkalmi és napszámosmunka, a háziipari tevékenység, a mezőgazdasági termelés, a szociális gondoskodás, illetve ellátás, a legális és illegális kereskedelem, a feketegazdaságba sorolható csempészkedés, s egy magasabb szinten megnyilvánuló vállalkozói tevékenység.

Dupcsik Csaba Cigány háztartások jövedelmi viszonyai című tanulmányában az 1993-1994-es Kemény-Havas-Kertesi-cigányvizsgálat és az 1993-as ELAR-felvétel adatait veti össze. Témánk szempontjából érdemes idézni a 13. táblázat — átlagos háztartások, illetve átlagos cigány háztartások jövedelmi szerkezetének összehasonlítása, 1993 (%) — adatait. Eszerint az átlagos cigány háztartás jövedelmei (%-ban) az alábbiak szerint oszlanak meg: keresetek (31,80); vállalkozói bevételek (1,41); nem főállású tevékenységből eredő bevételek (3,19); nem munka jellegű jövedelmek (65,58) , míg az átlagos háztartás jövedelmei 54,59-4,29-9,15-31,96 százalékarányok szerint oszlik meg. A cigány családok esetében a nem főállású tevékenységből a „háztartások egy átlagos tagjára évente 2093 forint jövedelem jut".1 Mik tartoznak a nem főállású tevékenységek közé? A 8. táblázat szerint a gyűjtögetés, böngészés/mezgerelés, guberálás, kereskedés (belkereskedelem-külkereskedelem), saját készítésű tárgyak eladása, szolgáltatás, bérmunka, bérbeadás, egyéb jövedelemszerző tevékenység. Tóth Pál szerint a falusi cigányság körében a „»túlélésnek« elméletileg öt lehetséges módja képzelhető el... a legfontosabbnak az ún. informális szektorba való bekapcsolódás mutatkozott. A harmadik világ országaiban és általában a piacgazdasági viszonyok között a munkaerő azon része, amelyet a modern tőkés gazdaság nem képes integrálni, az ún. informális szektorban találja magát. Mondják ezt önfenntartó szektornak, a szegénység gazdaságának, piac alatti gazdaságnak, a túlélés gazdaságának, informális szektornak és — Magyarországon — feketegazdaságnak."2 Tóth Pál az informális szektor kifejezést javasolja használni, kiindulva abból a megfigyelésből, hogy az ebben a szektorban tevékenykedők kivonják magukat az elvonási kötelezettségek alól, mint például adó-, tb-járulék-, vámfizetések alól.

Kemény István az 1993-1994-es cigányvizsgálat eredményeinek ismertetése során erről a kategóriáról a következőképpen fogalmaz: „a roma munkanélküliek és inaktívak egy része a szürke- és a feketegazdaságban dolgozik, és bizonyos, hogy a roma családok megélhetésében a láthatatlan jövedelmek jelentékeny szerepet játszanak. A láthatatlan gazdaságban végzett tevékenységekről és a láthatatlan jövedelmekről az 1993-1994-es reprezentatív kutatás sem tudott számot adni. Valamely mértékig azonban számot tudott adni azokról a tevékenységekről, amelyeket a megkérdezettek nem kívántak eltitkolni, mivel azok adómentesek voltak. Kérdőívünkben szerepelt egy tevékenységi lista. A megkérdezett háztartások egyharmadában neveztek meg egy, tizennyolc százalékában két és tíz százalékában három vagy több ilyen, a család megélhetésében szerepet játszó tevékenységet."3

Egyfelől kérdéses, hogy egy szociológiai kutatás a maga kérdőíves, esetleg interjús technikájával egy-egy felvételi alkalommal a jövedelmi viszonyok megismerésében milyen mélységig képes eljutni, másfelől kérdéses, hogy a statisztikai adatokká alakított mérőszámok milyen mélységben képesek az egyes háztartások valódi stratégiáit feltárni. Nem a kételkedés tehát, hanem a megismerés vágya vezet minket egy másik módszer alkalmazásához. Világos ugyanis, hogy a nem főállású tevékenységből származó bevételek számtalan konkrét esetben meg kell haladják az említett egy főre eső 2093 forintot, és az is valószínű, hogy e tevékenységi formák egymás mellett élésének bonyolult rendszere is kialakult.

Az itt következő szöveg első részében azokat a tevékenységeket sorolom fel, amelyek az elmúlt évtized jellemző vagy legalábbis elterjedt és gyakori megoldásait jelentik. Ezekről részben az irodalomból is értesülhettünk, részben pedig saját terepmunkáim megfigyeléseiből származnak.

A második fejezetben jobbára olyan esettanulmányok szerepelnek, amelyek hosszabb résztvevő-megfigyelések, dokumentumfilm-készítések, etnográfiai terepmunkák, valamint az Autonómia Alapítványnál végzett monitori munka tapasztalatai eredményeinek összegzései. A korábbi időszakról Havas Gábor írt minta értékű tanulmányokat.4

 

A tehetséges tevékenységek taxatív felsorolása

Ebben a felsorolásban nem szerepelnek azok a tevékenységek, amelyek főállású munkahelyen végzett munkát jelentenek, hanem csupán azok, amelyek megélhetést, a családi háztartásba, illetve gazdaságba befolyó jövedelemforrásokat biztosítanak, és statisztikailag nehezen mérhetők vagy értelmezhetők.

a) Gyűjtögetés zsákmányolás. Ebbe a csoportba leginkább az etnológiaietnográfiai irodalomból ismert kategóriákat sorolhatjuk, így a vadon nőtt erdei gyümölcsök, illetve termékek, gyógynövények, csigák gyűjtését, a halászó és vadászó tevékenységet. Az ország területén az ökológiai viszonyoktól függően a legkülönbözőbb és egymástól eltérő lehetőségek állnak az emberek rendelkezésére, így málna, szeder, som, kökény, bodza, makk, gesztenye, hársvirág, gomba, kamilla (székfű), gyermekláncfű, vérehullató fecskefű, macskagyökér, útilapu gyűjtésére vannak adataink. Ezen termékek jelentős részét a felvásárlóknál értékesítik a begyűjtők, ám néhány termék esetén (ilyen például a gomba és a gyümölcsök) a háztartás saját fogyasztásába is bekerülhetnek kisebb mennyiségben. Ez még inkább igaz a halászó és vadászó tevékenységekre. A halászat általában tilalmas vizeken, engedély nélkül folyik, ám olyan részeken, amelyet mások nem halásznak, illetve ahol nem horgásznak. A halászás során birtokba vett vizek általában nem élő vizek, lefolyással nem rendelkező ártéri öntésterületek, egykori kubikgödrök. A vadászat rendszerint szintén engedély nélküli, orvvadászat, mely alapvetően az apró vadak elejtésére törekszik, de nem ritka nagyobb vadak megszerzése sem. Említhető a prémjéért folytatott hörcsögözés is. Idesoroljuk a guberálás és szelektív hulladékgyűjtés során a fogyasztható és értékesíthető javak megszerzését. E tevékenység legnépszerűbb helyei a szeméttelepek és a városok, falvak utcái, ahol a kukázás, a lomtalanítás során szerezhetők meg a javak. A gyűjtés irányulhat élelmiszerre, ruhára, papírra, fémre, de bármilyen újból hasznosítható termékre, így akár az akkumulátor, akár a háztartási gépek szétszerelése egyfajta szakosodást eredményezhet. Az elhullott állatok megszerzése — akár a dögkutakból, akár a paraszti háztartásokból — egyre jelentősebb forrása lesz az időszakos túlélésnek.

b) Böngészés, mezgerelés. E tevékenységek elsősorban a betakarítás után felszabaduló nagyüzemi táblákon maradt kultúrnövények utólagos betakarítására koncentrálnak. A kukorica, a cukorrépa, a krumpli, a napraforgótáblák   és   a   leszüretelt   szőlőtagok   maradványtermésének összegyűjtése sokszor kecsegtet olyan mennyiségű termés megszerzésével, melyből egyszerre kerül piacra és jut a háztartás saját fogyasztására is.

c) „Szedd magad!" akció. E sajátos átmeneti forma elméletileg egyszerre volna sorolható a böngészés és a kereskedés kategóriájába. Lényege szerint a felszabaduló gyümölcsösökben a vásárlók nagy mennyiségben szednek olyan gyümölcsöt (ezt kifizetik, s ilyenformán tőkét ruháznak be), amelyet a későbbiek során piacon, kereskedelmi felárral továbbadnak, ám sem a termelői, sem a kereskedői szférában nem regisztráltatják magukat.

d) Alkalmi és bérmunka. Az e csoportba tartozó tevékenységek általános jellemzője, hogy a munkavállalók más gazdaságában egy-egy napra vagy akár hosszabb időszakra szegődnek el napi- vagy hetibérért, amelynek során sem ők magukat, sem őket az őket alkalmazók nem regisztrálnak, illetve regisztráltatnak. A tevékenységtípusok nagy része idényjellegű kampánymunka és elsősorban a mezőgazdasági termelés területein jellemző, főleg a magángazdaságokban, de időnkénti munkavállalás előfordul a szövetkezetekben és az állami gazdaságokban is. A mezőgazdasági termelésen belül leggyakrabban a növénytermesztés egyes munkafázisaiban találkozunk ilyen munkákkal. Így a kapásnövények (kukorica, cukorrépa), zöldségek kapálása, a termények betakarítása (kukoricatörés, répaszedés, paprika- és paradicsomszedés), a termények behordása jelent időszakos elfoglaltságot. De idesorolhatók a gyümölcs és a szőlő metszése, a szőlő kapálása, a gyümölcs és a szőlő szüretelése. Az állattartás területén néhány kampánymunka jelent kiszámítható napszámos- és bérmunkát, mint például a birkanyírás vagy a libatépés. Kisebb gazdaságok csak néhány emberre kiterjedően gyakorta adhatnak apróbb napszámosmunkára megbízást. Ezek általában a patró-nus-kliens viszony keretei között jelennek meg, s jellemzőjük, hogy egy-egy parasztgazdaság állandóan visszatérő jó emberét alkalmazza a legkülönbözőbb munkákra, az udvar- és a WC-takarítástól kezdve a trágyahordáson keresztül a disznó orrának megkarikázásáig, vagy a disznók elszállításáig. Ennek a viszonynak alapvető jellemzője, hogy a munkavállalók részben nehéz, részben alulértékelt vagy egyenesen piszkos munkát végeznek, amelyet azért csak ők végeznek el, mert ők vannak a legkiszolgáltatottabb helyzetben.

e) Szolgáltatás. Idesorolhatjuk az egyre jelentéktelenedő zenélést és a háziiparosok, specialisták ipari jellegű szolgáltatásait, mint például festést, meszelést, tapasztást.

Egyes közösségekben nem jelentéktelen bevételi forrást képezhet a fuvarozás. Elsősorban a lófogattal rendelkező gazdaságok számára adott ez a lehetőség.

Újabb jelenségként tarthatjuk számon a „szocpolos" lakás-, illetve a házépítő tevékenységet. Itt nemcsak a regisztrált vállalkozók találnak munkát, hanem alkalmi „vállalkozók" is. A konstrukció lényege, hogy a szociálpolitikai támogatásban részesülő, ám önálló tőkével nem rendelkező családok részére a vállalkozó megépíti a lakást addig a pontig, amitől kezdve már az OTP folyósítja a támogatás összegét, amelyet azonban már nem a kedvezményezett, hanem a vállalkozó vesz fel. A vállalkozó érdeke, hogy olyan családokat is rábeszéljen az építkezésre, illetve a támogatás megszerzésére, akiknek amúgy ez korábban nem állt szándékában. Ebben az esetben az építtetők valamennyi pénzecskét visszakapnak a vállalkozótól. Az építők rendszerint munkanélküli romákat alkalmaznak az építkezésen napszámosként, s ezzel többek számára biztosítanak alkalmi megélhetést, így akár az építtetők családtagjainak is. Monopol helyzetüket éppen bátorságuk, szervezőkészségük és az önkormányzat hivatalával, valamint az OTP-vel kialakított jó kapcsolatuk biztosítja. Természetesen a mindkét fél megelégedésére szolgáló üzletek mellett számtalan olyan panaszról tudunk, ahol a vállalkozó — megsértve a megállapodást — kisemmizte vagy hátrányos helyzetbe hozta az építtetőt.

Ehhez azonban már az akcióban részt vevő hivatalok, illetve pénzintézetek „együttműködése" is szükséges.

f) Ipari termelés. Elsősorban a háziiparosok, specialisták s kontáriparosok tevékenységét soroljuk ide, azokat, amelyek nem főállású vagy vállalkozói típusú megélhetések. E tevékenységtípusok az ipari foglalkozások széleskörét ölelik fel a kosárfonástól, a teknő- és faárukészítéstől a vályogtégla és égetett tégla előállításán át a fémtárgyak termeléséig. Elsősorban ebben a csoportban figyelhető meg leginkább a hagyományosnak nevezett cigány foglalkozások továbbélése. Általánosságban véve ugyanakkor az is elmondható, hogy ezek a foglalkozások egyre inkább jelentéktelenekké váltak, s egyre kevesebb embernek, illetve családnak nyújtanak megélhetést, illetve a megélhetésben kiegészítést, annak ellenére, hogy erős törekvés figyelhető meg a régi tevékenységek felélesztésére.

g) Mezőgazdasági termelés. Idesoroljuk az állattartás és a növénytermesztés körébe tartozó tevékenységeket. Alapvetően két, egymástól eltérő törekvést kell rögzíteni:

  1. A mezőgazdasági termelés döntő hányada a háztartás, illetve a gazdaság saját fogyasztására történik. Ezen belül megkülönböztethető egy viszonylag komplex termelés kialakítása, amely leginkább a klasszikus paraszti önfogyasztásra irányuló vegyes gazdaság képét formázza egy olyan termelésről, ahol néhány termék szintén saját fogyasztásra történő előállítása jelenti a háztartás élelmiszer-szükségletének részbeni fedezését.
  2. Az e modelltől karakterisztikusan eltérő üzemtípus az az árutermelő tevékenység, ahol néhány növény termelése jelenti a család bevételeinek jelentős részét, s ez adja a megélhetés alapját.

h) Kereskedelem. Egyik, a cigányok megélhetését talán a legrégibb idők óta biztosító tevékenység a lókereskedelem. Kezdetben a gazdaságok lovat vettek „A" vásárban, majd nem sokkal később „B" helyen — ahol az árak magasabbak voltak — azt értékesítették. A jövedelmezőséget alapvetően az alkudozás ügyessége biztosította, a vásárok eltérő piaci átlagárának kihasználása mellett. Ujabb forma és egyre általánosabb, hogy a lovat nem a vásárlást követően az első adandó alkalommal adják el, hanem néhány hónapig tartják, feljavítják, s így értékesítik. Többen a hagyományos lókupeckodással felhagyva minőségi lovakkal foglalkoznak, s nagy távolságokat járnak be az olcsó, kelet-magyarországi vásárhelyektől a drágább, nyugat-magyarországi vásárhelyekig. Némiképp a lókeres-kedésből vezethető le a használt autóval való kereskedés, amelynek egyszerűbb formája az országon belüli, bonyolultabb formája pedig Nyugat-Európa és Magyarország közötti autók forgalmazása. A nem regisztrált kereskedés rendkívül népszerű formája a ruhával, dohánnyal, kávéval s alkohollal való üzletelés. A kereskedők az olcsón beszerezhető és a drágán eladható termékek együttjárásának helyszínét keresik, s mozgási körzetük Kelet-Európa szinte egészét a Balkánig le-nyúlóan átfogja. Az országhatáron való szállítások nem nélkülözik a korrupciót, az illegális módszereket és sokszor a csempészés elemeit sem. Legfőbb törekvés az árukhoz olcsón hozzájutni, és azokon a lehető legmagasabb áron túladni. A kereskedelmi haszon tisztességes mértékének számít a legális kereskedelem által tisztességtelenül magasnak tartott árrés alkalmazása. Az értékesítés során így egyszerre igyekeznek az eladók a legális kereskedelmi árrést megszerezni a vevőtől, és megkockáztatják egy ezen felüli összeg megszerzését is. Erről ugyan tudják, hogy a vevő átverése, de számukra ez az üzletelés még tisztességes mértékét jelenti, hiszen a vevőnek amúgy nem volna muszáj az irreálisan magas árat megfizetnie. Gyakori, hogy a kereskedők árujukat belföldön, nagybani piacokon vagy közvetlenül a termelőknél szerzik be nagy tételben, az árusítást pedig közterületeken, aluljárókban, nagy forgalmú boltok közelében bonyolítják. A kereskedésnek ezt a formáját kezdetben a korábban is ruha- és szőnyegkereskedéssel foglalkozó oláh cigányok dolgozták ki, később azonban az oláh cigányok más csoportjai is követték e magas presztízsű tevékenységet, sőt mára azt mondhatjuk, hogy a hagyományosan nem kereskedő magyar cigányok körében is egyre általánosabb az üzletes életforma, illetve gazdaság kialakítása.

A kereskedésnek számtalan egyéb alcsoportját lehet még felállítani. A lényeg minden esetben az, hogy az értékesítés során olyan mobil, s mozgékony, a pillanatnyi piaci viszonyokra érzékenyen reagáló formákat dolgoznak ki az egyes csoportok, amelyben a lehető legrövidebbé teszik az áru útját a termelők és a vásárlók között akként, hogy a vásárló számára az árut szinte helybe viszik. A kínált áru olcsóságával pedig egyenesen csábítják a vásárlókat, hogy részesei legyenek egy nem regisztrált kereskedelmi aktusnak. E rendkívül változatos tevékenységi kör a temető és a metróállomás előtti virág- és paprikaárusítástól, a vásártól a házhoz szállított választási malacig vagy az erdőtől a kályháig szállított fáig terjed. i) „Banki" tevékenység. Egyes cigány közösségekben kifejezetten népszerű jövedelemszerzési formává vált — igaz, hogy egy-egy közösségben csak keveseket érintően — a hiteltevékenység azon nem regisztrált formája, amelyben a kiszolgáltatott helyzetben lévő romáknak magas kamatú kölcsönt folyósítanak a legközelebbi pénzfizetési napig. A kölcsönért folyamodó például 1000 Ft kölcsönre 1500 Ft-ot kell visszaadjon a hitelezőnek. Az ily módon kihelyezett pénzek uzsorakamatostól a jövedelempótló támogatás, a családi pótlék vagy a szociális segély megérkezésekor vándorolnak vissza a hitelezőhöz. Az egyéb jövedelemmel nem rendelkező emberek így a következő hónapjukat már a korábbi szűkös költségvetésükhöz képest is kevesebb összeggel kezdik meg, s ez az ördögi kör hónapról hónapra borzalmasabb helyzet elé állítja a tartozókat. Amikor a kamat már nem fizethető ki a jövedelemből, akkor a hitelező a tartozó ingóságaira teszi kezét, s számtalan vagyontárgyát a kölcsönért folyamodó beleegyezésével elárverezi. A történet vége az, hogy a szegény családok házuk elvesztésébe is kénytelenek beletörődni.

Az „interezés" a fentebbi alapeset nagyobb volumenű formájában a hitelező és a nem regisztrált vállalkozó között zajlik. A „szocpolos" lakásépítésre vállalkozók nagyobb — legalább a ház értékének 1/3-át kitevő — kölcsönért folyamodnak a hitelezőhöz, akinek viszont az „interes" kamatot már az építtető szociálpolitikai támogatásából tudják törleszteni.

j) Szociális ellátás. Az utóbbi évtizedben a cseléd-, illetve csicskatartás kedvező tapasztalatait hasznosítva kialakult néhány közösség körében az idős hajléktalanok, illetve a családból elűzött nyugdíjasok befogadásának intézménye. A családtaggá fogadott nem cigány emberek nyugdíjuk vagy egyéb járandóságuk egészének vagy legalábbis felének leadásával teljes értékű szociális ellátáshoz jutnak, vagyis nagyjából az eltartó családdal azonos színvonalú szállást és étkezést kapnak. Ezek az emberek az őket illető jövedelem leadása mellett aktív munkaerejükkel is segítik a családokjövedelemszerző tevékenységét.

k) Közvetítő tevékenység. Jelentős jövedelemkiegészítő tevékenységgé vált egyes emberek közvetítői szerepvállalása. Az üzleti tranzakciókban a vásárlót és vevőt összehozó közvetítő mindkét féltől jutalékot kér, és a fennálló hallgatólagos szabályok szerint kap. Némi jóindulattal idesorolhatjuk a bártáncosi pályát választó lányok és az őket alkalmazó mulató főnökök összeismertetését is. Ezen üzlet összehozója azonban csak a munkáltatótól kap jutalékot (mondjuk 100 ezer forintot), a munkavállalótól nem.

 

Esettanulmányok - példatár A háztartások/gazdaságok stratégiája

Bogács

 

A falu roma népességének döntő többsége a falu déli részén az 1970-es években épített, mára gettósodott, zárt Cs-telepen lakik. Az egykori — elsősorban fúrókészítéssel foglalkozó — oláh cigányok mára elvesztették anyanyelvüket, csak a legidősebbek beszélik a romani nyelvet. A romák korábban a mai gyógyfürdő területén laktak, akkor költöztették őket jelenlegi lakóhelyükre, amikor a hőforrást feltárták, illetve hasznosítását megkezdték. A telep népessége viszonylagos ismertségnek örvend; több dokumentumfilm foglalkozott a romák nyomorúságos helyzetével — korábban a biztosítási csaláson, az öncsonkításon keresztüli jövedelemszerzés, később a jelenkori döghús-fogyasztás és a tbc-kórlapokkal való üzletelés keltette fel a dokumentaristák érdeklődését. 1997 tavaszán a Roma Polgárjogi Alapítvány arról tájékoztatta a közvéleményt, hogy folyamatos jogsértés éri a romákat, több vendéglátó-ipari egységben nem szolgálják ki őket.

Bogács amúgy egy prosperáló, népességében folyamatosan növekvő falu. A két háború közti agrárszegénységnek szinte az emléke is elfelejtődött. A háború utáni ipari foglalkoztatottság, kombinálódva a summáskodással, a szőlő-és gyümölcstermesztés, majd az idegenforgalomba való bekapcsolódás teremtette meg a jólétet. A helyi parasztok jóllehet nagy számban foglalkoztatnak külső, idegen munkaerőt, mégsem alkalmazzák a romákat. Kétségtelen, hogy viszonyuk a cigányokhoz konfliktusokkal teli. A cigányok kiszorultak az idegenforgalmi hasznosítás áldásaiból, a helyi munkaerőpiacról, és mára valójában a településről is. Állásaikat még az 1980-as évek közepén elvesztették, jóllehet jövedelmük már akkor sem fedezte a családi háztartás általuk gondolt igényeinek kielégítését. Ezért is próbálkoztak többen már az 1970-es években az öncsonkítással, biztosítási pénzekhez jutás reményében. Miből élnek ma a bogácsi romák?

H. József szegénysége a telepi 25 családhoz képest relatív gazdagságot jelent. Egy rozzant gebéje van — rajta kívül ezt csak három háztartás mondhatja el magáról —, gumikerekes kocsija, szoba-konyhás lakása, néhány négyszögöles kertje (inkább udvara) és hét kiskorú gyermeke. Megélhetését a családi pótlékon és a jövedelempótló támogatáson túl a fémgyűjtés — a helyi és a mezőkövesdi szeméttelepet kutatja, s az utóbbi helyen adja le munkája eredményét, melyért komolyan meg kell küzdenie, hiszen többen akarnak részesülni ugyanabból a leletből —, májusban a csigászás, ősszel a som és a kökény gyűjtése, s ezen munkák holt idényében a kosár- és seprűkészítés adja. A tűzifát jobbára az erdőben szerzi be, ellenőrzi a dögkutakat — hátha talál még fogyasztható húst —, és ősszel, betakarítás után böngészni jár a kukoricatáblákra. A többiekkel szembeni „előnyét" lovának-szekerének köszönheti, hisz távolabbi pontokra juthat el, és nagyobb mennyiségeket szerezhet be. Konyhakertet gyakorlatilag nem művelnek — erre valójában lehetőségük sincs —, s a lovon kívül csak néhány baromfit tartanak tavasztól őszig. A családi pótlékot gyakorlatilag egészében havonta élelmiszer-nagybevásárlásra fordítják, ezzel biztosítva legalább az éhezés veszélyének elhárítását. Az alapélelmiszerek mellé (liszt, zsír, krumpli, szalonna, száraztészta) az egyéb bevételek függvényében jut kenyér, hús, tej. Ruházkodásra egyik jövedelemforrásból sem jut. A ruhák egymástól örökölt, guberált, kéregetett vagy szánalomból ajándékba adott darabok. A bútorokkal ugyanez a helyzet. Közüzemi befizetés egyedül a villany után terheli a családot — ezt a szerény összeget még állni tudják, hiszen két 25 W-os égő, egy mosógép és a tv-készülék működik a házban. Az OTP-tarto-zást rendszertelenül fizetik. A gyermekek nem járnak óvodába és napközibe, mert a befizetéseket nem tudnák teljesíteni, ezért inkább otthon maradnak és (nem) esznek. A jövedelem és bevétel jelentős hányada tehát élelmiszerre fordítódik. A tervek így egyik napról a másikra, legfeljebb egyik hónapról a következőre fogalmazhatók meg. A stratégia lényege az életben maradás, a túlélés. Ebből következik, hogy aki már képes megállni a lábán, vagyis képes megfelelni a stratégia előírásainak — vagyis életben maradni — „önálló életet" kezdhet. Ennek időpontja azonban a roma átlaghoz képest is korábbi.

 

Szalkszentmárton

A falu oláh cigány (roma) népessége, hasonlóan a bogácsi helyzethez, rendkívül nyomorúságos körülmények között él. Ők azonban nem telepi szegregációban élnek, illetve közvetlenül nem a község szegregálta őket. Egy részük — a sikeresebbek — a faluban a parasztok között elszórva él, ám többségük néhány portára költözött össze, és spontán módon, engedély nélkül emelt viskókkal, kunyhókkal teremtett cigánynegyedet, a Burgoszt. A faluban élők gazdasági alkalmazkodása valamivel sikeresebb, mint a telepieké. Az előző alcsoport tagjai jó munkakapcsolatban állnak a helybeli árutermelő, zöldségtermesztő parasztokkal.

A gazdák elsősorban paprikával és paradicsommal foglalkoznak, két olyan növénnyel, amelyek munkaráfordítási igénye igen jelentős. A palántázás, kapálás, permetezés, szedés, fűzés munkaerő-szükségletét részben a romák biztosítják, azok legalábbis, akik szoros kapcsolatot alakítottak ki a parasztokkal. Egyes napszámosok így az idény során 80-100 napot is eltölthetnek a parasztok kertészetében. Akik ebből a lehetőségből kiszorultak, azok számára az alapvető jövedelemkiegészítést a szeméttelep feletti uralom megszerzése jelenti. Több roma az önkormányzattól szerette volna megszerezni a szeméttelep működtetésének engedélyét, s pontos hasznosítási tervet dolgoztak ki, ám mindhiába. Így a szeméttelep immár illegális hasznosítása a guberálásra és szelektív hulladékgyűjtésre korlátozódik. Ezt a jövedelmet egészítik ki a felszabaduló krumpliföldek böngészésével, az elhullott jószágok begyűjtésével, s bevallottan gyakorta kisebb élelmiszerlopással, tekintve, hogy reménytelen helyzetükben más megoldást nem találnak. A lopás nyílt hangoztatása társadalmi helyzetükkel való elégedetlenségüket hivatott kifejezni, a minden mindegy életérzését, s azt, hogy azért élni és túlélni minden körülmények között kell. Fogatuk, autójuk nincs, a közelben Herbária-felvásárló nem működik, de műveletlen, illetve művelés alá nem vont terület is alig van, így a gyűjtögetés sem biztosíthat jövedelemkiegészítést.

 

Tiszavasvári

A város jelentős számú, Cs-telepen lakó gurvári cigány népességének sorsa a fenti két példához hasonlít, azzal a megjegyzéssel, hogy problémájuk súlyát mind abszolút számuk, mind a helyi össznépességen belüli relatív magas arányuk fokozza, s teszi szinte megoldhatatlanná. A reményvesztettség és a letargia, a mindenről való lemondás talán itt a legelképesztőbb. A helyi önkormányzat ezt — ha lehet — még csak fokozza. A telep kialakulásának néhány évtizeddel ezelőtti jogi-közigazgatási kerete szabta meg az itteni emberek életsorsát. A szűk telkekre épült Cs-lakássort hamarosan engedély nélkül emelt apró házak szabálytalan halmaza követte, elfoglalva a már alig használt legelőt. Ennek folytatásában épülnek az utóbbi években — a szintén porta nélküli — szocpolos házak. Az épületek között embermagasságú a gaz, éppen csak egy-egy szűk ösvény köti össze a házakat. Az itt élők faluból való kiszorítását erősíti a közismertté és immár szimbolikussá váló iskolai külön ballagta-tás ügye, a cigányok egységes „letetvezése". Az már szinte senkinek sem tűnik fel, hogy mindenféle pénzt (munkanélküli-járadékot, családi pótlékot, szociális segélyt) a telep úgymond közösségi házában, egyben fürdőjében osztanak, rendőri biztosítás mellett. A rendőrség amúgy egész nap cirkál a telepen.

A több mint száz családból mindössze öt férfinak van állása. Itt valóban alig biztosít jövedelmet valamilyen tevékenységből származó bevétel. Szinte egyetlen plusz jövedelemforrás a tavasztól őszig terjedő napszámosmunka, ám ezt is félve, bátortalanul vállalják a férfiak. A nők egyáltalán nem járnak el dolgozni. Elsősorban Szolnok környéki gazdaságokba szállítják el mezőgazdasági munkára a férfiakat, akik azonban attól való félelmükben, hogy elveszíthetik jövedelempótló támogatásukat, nem szívesen vállalnak munkát. A több száz férfiből épphogy megtelik egy-egy munkásbusz. Helyben napszámos munkára egyáltalán nem alkalmaznak telepi romákat. Az asszonyok délelőttönként a városba járnak koldulni és kukázni. Jószágot gyakorlatilag nem tartanak (mindössze három családnak van lova), kertet nem művelnek, részben mert nincs területük, részben pedig mert félnek egymástól, mondván, a többiek úgyis ellopnák a termést.

 

Ároktő

A faluban elsősorban oláh cigányok élnek, három nagyobb rokonsági rendszerbe tagolódva. (E falu cigány közösségéről bővebben írtam egy korábbi tanulmányomban.5) A helyi népességen belüli arányuk 25% körüli. A faluban elszórtan helyezkednek el az innen elköltözők vagy az elhunyt hozzátartozóiktól megvett, megüresedett házakat birtokba véve. Ebből következően a paraszti gazdaság archaikus jellegű infrastruktúráját is megörökölték. Így a telekhez gyakran tartozik 400-600 négyszögöl kert, a portán istálló, pajta, disznó- és tyúkól, esetleg pince, magtár és nyári konyha található. Ez a feltételrendszer kedvezően hat a családok jövedelemszerkezetére, hiszen működik a mezőgazdasági termelés saját fogyasztásra szánt formája. A konyhakertet zöldségekkel, krumplival vetik, illetve ültetik be, és disznót, baromfit szinte minden portán tartanak. Ezzel szemben a korábban általánosnak mondott ló-tartás jelentősége visszaszorult, illetve ha néhány gazdaság ma is foglalkozik lóval, a lótartás már nem jelenti az etnikus szimbolizáció keretét.

Az ároktői romák énképe a jó élet megfogalmazásában nyilvánul meg, elsősorban házukat, illetve lakásukat, másodsorban a bőséges és jó táplálkozást preferálják, s az ezeknek való megfelelés határozza meg az ember értékét. Különösebb javakat nem tezaurálnak, tehát nem a felhalmozás és egyfajta versenyzés adja meg az emberek méltóságérzetét. Az ugyanakkor megfogalmazódik, hogy lehetőleg könnyű munkával lehessen megszerezni javakat. A másik fontos szempont, hogy az emberek függetlenségüket megőrizhessék, és akár a parasztokkal szembeni szimbolikus harcban is győzelmet könyvelhessenek el.

Ezeknek megfelelően a következő stratégiát dolgozták ki az elmúlt évtizedben, és működtetik a mai napig. A legfontosabb jövedelemszerző tevékenység az üzletességből származik. A korábbi lovakat személyautóra cserélték le (általában idősebb Zsigulikra), amelyek segítségével egy nagyobb térbeli mobilitást valósíthatnak meg. Legfőbb jövedelmüket á ruhakereskedésből termelik Lengyelország, Szlovákia és Magyarország piacai között ingázva. Emellett az autókereskedés is időnként, néhány havonta pár 10 ezer forintot hozhat a gazdaságnak. Az autók cseréje, illetve adásvétele ugyanazon az elven működik, mint azt a kereskedelmi részben leírtuk.

A kereskedésnél szerényebb, ám stabil és kiszámítható jövedelmet hoz az idős és hajléktalan nyugdíjasok, illetve családból kitaszított emberek befogadása, tartása, sőt családtaggá fogadása. A velük élő parasztemberek szaktudását hasznosítva őket bízzák meg a kert művelésével és a ház körül tartott állatok gondozásával.

Jövedelemszerkezetükben jelentős összegnek tartják a halászattal és egyes növények gyűjtögetésével befolyt pénzeket is. A Tisza öntésterületein, amikor már az ár levonul és az egykori kubik gödrökben visszamarad a víz, benne a nagy halakkal, a romák csapatostul mennek tapogatózni. A hol térdig, hol kötésig vagy nyakig érő vízben, bekerítik a halakat, így egyszerre lehalászhatják az állományt. A hal egy részét a közeli halászcsárdának adják el, de kerülnek alkalmi vásárlók a falu nyaralói közül is, a zsákmány egy részét pedig elfogyasztják, vagy későbbi fogyasztásra mélyhűtik. Ez a fajta halászás egyszerre jövedelemszerző tevékenység és egyszerre kiváló időtöltés, szórakozás, ahol az egymás iránti barátságukat és szolidaritásukat élhetik meg az emberek.

Hasonló hangulata van a csigászásnak vagy a kamillagyűjtésnek is. A begyűjtött mennyiség értékének jóllehet helye van a bevételek egészében, de még szűkösen enélkül is megélnének. Abból következően, hogy fogyasztási igényeiket a jelzett mérték szerint közepes szinten tartják és nem törekszenek sem beruházásra, sem különösebb felhalmozásra, jól élnek. Így aztán a vadon termékeiért nem folyik harc. így van ez a napszámosmunkákkal is. A helybeli parasztok — elöregedő falu lévén — folyamatosan keresnek napszámosokat, s ha a romák rászorulnának, rendszeresen élhetnének ezzel a munkalehetőséggel, ám úgy vélik, nem kerülnek függőségbe a parasztoktól, hiszen erre nincsenek rákényszerülve. Kedvező helyzetüket nyilvánvalóan az is befolyásolja, hogy a környék árviszonyaihoz képest is sokkal olcsóbb az élet Ároktőn. Egykétszázezer forintért öreg parasztházhoz lehet jutni (hozzá való telekkel), és olcsón lehet vásárolni a parasztoktól sokféle élelmiszert és alkoholt. Mondhatnánk, hogy a parasztok nemcsak idegenkednek a romáktól, hanem ilyenformán, mint vásárlókra rájuk is vannak szorulva, s ez természetesen fordítva is elmondható.

Az általános idegenkedés mellett azonban számtalan példa van arra, hogy egy-egy helybeli paraszt olyan jó szomszédi viszonyba keveredett egyik-másik roma családdal, hogy már-már ott is él. Ezen újabb kori „békebeli" szerkezetbe tenyereit bele a rendőrség, majd a bíróság, amikor néhány roma családot perbe fogott az idős hajléktalanok „elrablása" és „fogva tartása" miatt. Ennek ellenére a modell tovább működik, több olyan családot tudunk a faluban, amely ebben a boldogságban él. Van a faluban néhány olyan roma család — ők jelentik a romák helyi arisztokráciáját —, akik ennél sokkal többre vágynak, és az élet lényegét az élet minőségének látványos megmutatásában gondolják. Van például egy kereskedő, aki hörcsögprémekkel csinálta meg a maga karrierjét. Vadászból begyűjtő lett, begyűjtőből pedig nagykereskedővé vált. Gazdaságát mára kiegészítette a műtárgy-kereskedelemmel is. Gyermekei autókereskedőkké, kocsmák és éttermek működtetőjévé lettek. A vállalkozók és a helyi roma középosztály tagjai között gyakorlatilag nincs társadalmi kapcsolat.

 

Kétegyháza6

A kétegyházi oláh cigányok közel 400 fős csoportjának nagy része az új faluban, annak is legszélsőbb utcájában, régi parasztházakban él. Az itt élő családok társadalmi helyzete egymáshoz elég hasonló, mondhatni egy majdnem egységes kulturális stílust és gazdasági stratégiát dolgoztak ki, és tartanak fenn. Tőlük részben különbözik (számtalan hasonlóság ellenére is) néhány olyan család, akik a falu régebbi részein, s nem egy tömbben, hanem szétszóródva a parasztok között laknak.

Az alább vázolt modell az egymás mellett élő Nagy Sándor utcai romák köréből származik. Az itt élő emberek szerint a romák életének értelme és lényege a ló. Az az ember, akinek nincs lova már talán nem is roma. A ló a két-egyházi romák gazdaságának alapja és mozgatója, túl szimbolizációs funkcióján. A ló segítségével lehet a legfontosabb jövedelemszerző tevékenységeket folytatni. A lófogattal lehet kimenni a nagy határú falu távolabbi pontjaira májusban a székfűért (kamilla), júniusban és júliusban a mácsonyáért (gyermekláncfű), augusztusban a bodzáért, szeptember, októberben pedig a makkért. Fogat nélkül elképzelhetetlen a kukorica, a napraforgó, de akár a krumpli böngészése (mezgerelése) is. Az említett szezonális munkák során a család minden tagja, férfiak és nők, öregek és gyerekek egyaránt kivonulnak a határba, s együtt végzik a gyűjtőmunkát, hisz így éri meg. A gyógynövények esetében a felvásárlás közvetlen, már aznapi jövedelmet hoz.

Az emberek tudatos döntéssel vállalják a ritka, de nagy jövedelmet hozó gyűjtögető tevékenységet, és nem az amúgy rendelkezésükre álló napszámosmunkából élnek, amely hosszan tartó, folyamatos elkötelezettséget és lekötöttséget igényel. Így például az utcájukban lakó, autóbusszal rendelkező, személyszállító vállalkozó paraszt ajánlatát visszautasították, aki rendszeresen hordaná őket tavasztól őszig a növénytermesztésbe és az állattartásba napszámosnak. A vállalkozó — aki révén hol teljesítménybérben, hol napszámbérben dolgozhatnának — napi 1300-2000 forint közötti összeget tud garantálni. Ez folyamatos munkát jelentene, hiszen a különböző termelési ciklusoktól függően hol birkanyírásra, hol kapálásra, hol libatépésre, majd ismét kapálásra, aztán ismét libatépésre mehetnének dolgozni. Ez a munka, az utazást is beleszámítva, nem ritkán napi 12-14 órás elfoglaltságot jelentene. Ezzel szemben a gyógynövények gyűjtögetése addig tart, amíg egy lovas kocsi meg nem telik, tehát 4-5 órán keresztül, mely idő alatt az 5-7 ezer forint is megkereshető. A döntést tehát a között kellett meghozni, hogy az egyes növényeket két héten keresztül gyűjtsék-e ezen napi árért, vagy több napon keresztül dolgozzanak-e a biztos 1500 forintért. Az itteni romák úgy döntöttek, hogy a kevesebb munkát igénylő és nagyobb egyszeri jövedelmet biztosító tevékenységet vállalják. Ez éri meg ugyanis. Másfelől, ha egész napra mennének el napszámosmunkára a felnőttek, munka nélkül maradnának a gyerekek és a lovakkal sem tudnának annyi időt foglalkozni. (A személyszállító vállalkozó így egy másik roma csoportban találta meg állandó alkalmazottait. A szomszédos Elekről az általa korcsnak nevezett, románok és németek között élő magyar cigányokat hordja munkára. Az elsősorban női munkásait Nyárlőrincre, Makóra, Mezőberénybe hordja évente ötszöri libatépésre. Az első tépésnél 1 liba után 19 forintot, majd az ötödik tépésig folyamatosan emelve a darabbért, már 31 forintot fizetnek. Az asszonyok teljesítménye 70 és 110 liba között mozog, erőnlétüktől és a liba korától függően. Az elekiek — az 1980-as évek végéig, mielőtt munkanélküliek lettek, jobbára Gyulára jártak a textil-iparba és a húsiparba dolgozni — megélhetését ma döntően az idénymunka adja.)

A kétegyháziak bevételeiben jelentős helyet foglal el a böngészés. A felszabaduló kukoricaföldön közvetlenül a betakarítás után megjelennek szekereikkel, és több fordulót tesznek a táblán maradt és általuk összegyűjtött csövekkel. Tekintve, hogy a nagyüzemi művelésben hatalmas kukoricatáblák találhatók a falu közelében — így válogathatnak, hogy hol dolgozzanak — ott éri meg munkát végezni, ahol a legkisebb befektetéssel a legnagyobb mennyiséget tudják megszerezni. Ezért felégetik a tarlót, hogy könnyebben észrevegyék a sárgálló csöveket. Ahol ezt nem engedik nekik, onnan továbbállnak, olyan helyet választva, ahol nyugodtan leégethetik az egész táblát. Az így megszerzett termény jelentős részét frissiben eladják a helybeli parasztoknak — nem várva meg a kukorica árának tavaszra való felkúszását sem —, míg kisebbik részét saját állataik takarmányozására tartalékolják. A lovakon kívül baromfit (tyúkot, kacsát) és disznót tartanak. Takarmánynövényeket egyáltalán nem termesztenek, jóllehet házaikhoz jelentős nagyságú kert tartozik, és konyhakerti növényekkel is csak elvétve foglalkoznak.

A fogat segítségével végezhetik a fémgyűjtést is, ami az előző tevékenységhez képest a jövedelem töredékét adja csak. A fémgyűjtést is egyfajta romás tevékenység megnyilvánulásának tartják. Valódi mennyiséget azért nem remélhetnek, mert Gyula, ahol sikerrel dolgozhatnának, messze van, a falu hulladékára pedig sokan vannak.

A lovat — azontúl, hogy igás állatként használják — már tenyésztésre is tartják. Egy-két kancájuk évente ellik, így a felnevelt csikót vagy megtartják, s fogatos lóvá nevelik, vagy vásárokban értékesítik. A lóval való kereskedés nem foglalkozásszerű számukra, jóllehet szeretik és kívánják a vásár hangulatát és a vásáron való üzletelést. Valódi üzletkötésre akkor kerül sor, amikor megélhetési nehézségeik mutatkoznak. Amikor már a gyűjtögetésből nem remélhetnek bevételt, s felélték korábbi jövedelmeiket, nem ritka, hogy jobb lovaikat kénytelenek eladni vagy elcserélni. A téli szezonnak csökkentett lóállo-mánnyal kezdenek neki, egyrészt a takarmányuk sem tartana ki, másrészt jóval kevesebb munkát kell végezni, s ekkor egy-egy ló is elhúzhatja a fogatot. Tavasszal aztán, ha a csikót eladják, árából vehetnek a kitelelt ló mellé egy másik fogatos lovat is. A lóban ugyanakkor tőke is fekszik. Amikor rendszeresen nagyobb bevételhez jutnak, akkor a rossz lovat mindig jobb lóra cserélik némi ráfizetéssel, hogy aztán, amikor nincs pénzük, újabb cserével visszaszerezzék a különbség árát.

A kétegyházi romák gazdasági stratégiája egyfelől tehát az azonnali jövedelmekre koncentrál, azokat jobbára fel is éli, másfelől pedig lehetséges tőkéjét lovakba fekteti, melyeket tetszés és igény szerint mobilizálhat. A romák itt nem törekszenek a lakásuk és öltözködésük mások számára való megmutatására, nem ez az értékmérő, nem ez az emberi élet lényege, hanem jóval fontosabbnak tartják az egymás iránti szolidaritás és tisztelet megnyilvánulását, ez pedig a lehetséges családi, rokonsági és egyházi ünnepek méltó megünneplésével érhető el. Így például a gyász vagy a gyász különböző emlékfordulóinak ünnepe komoly megpróbáltatás elé állítja a rendező családok költségvetését. Ezek azonban olyan alkalmak, ahol az embernek meg kell mutatnia rangját és közösségen belüli társadalmi státusát.

Hasonló folyamatot és etnikus viselkedést ír le Michael Stewart a gyöngyösi oláh cigányok kapcsán.7

 

Nagycserkesz

A bokortanyaközpontból lett faluban közel negyven magyar cigány család él. A romák egyik fele a faluban szétszórtan, a másik fele az 1970-es években kialakított Cs-telepen él. Már a korábbi évtizedekben is erősen kötődtek a mezőgazdasághoz, a tsz, illetve az állami gazdaság alkalmazottai voltak, de rendszeresen vállaltak munkát a környékbeli árutermelő, szakosodott parasztgazdaságokban is.

Az Autonómia Alapítvány jóvoltából 1993-tól közel tíz család önálló mezőgazdasági termelésbe fogott. A parasztok gazdaságaiban szerzett szakismeretek feltételezték a vállalkozás sikerét. A romák törekvése alapvetően az volt, hogy a sikeres parasztgazdaságok termelési szerkezetét leképezzék, és ezáltal ők is sikeres és immár önálló árutermelőkké váljanak. A termeléshez nélkülözhetetlen szakismereteket és munkafogásokat eltanulták, így ahhoz, hogy önálló gazdaságvezetést alakítsanak ki, már csupán termőföldre és a termeléshez induló tőkére volt szükségük. Ebben támogatta őket az Autonómia Alapítvány. A termelésre vállalkozó családok az első esztendőben az önkormányzat segítségével a tsz-től bérelt, egy tagban lévő közös földterületet a részt vevő családok szerint közel egyholdas tagokra parcellázták fel, ahol dinnyetermesztésbe kezdtek. A termelés megindításához szükséges tőkét az alapítvány kamatmentes kölcsönként folyósította, ebből sikerült megvásárolni a vetőmagot, és ebből sikerült fedezni a melegházhoz szükséges fóliát és a vegyszereket. Az első esztendő bő termést hozott, melyből sikerült visszafizetni a hiteleket. A termelés eredményessége megerősítette a vállalkozó családok önértékelését, szilárddá vált az a meggyőződésük, hogy képesek és alkalmasak egy önálló árutermelői gazdaság vezetésére. Ennek ellenére az első termelési évet követően a részt vevő családok között konfliktus támadt, így a második évben az Autonómia Alapítvány által támogatott programban már csak az induló családok fele vett részt. A programból kiszorult családok kedvét azonban a termeléstől e kudarc sem tántorította el, így az első évben felhalmozott tiszta nyereség fel nem élt részéből immár önállóan vállalkoztak a következő évi termelésre.

Elhatározásukat nagymértékben segítette az önkormányzat romákkal szembeni szolidáris magatartása. Feltehetőleg az Autonómia Alapítvány támogatása generálta az önkormányzat további segítségét.

A helyi közigazgatás felismerte, hogy leginkább azzal segíti a romák társadalmi leszakadásának megszüntetését, ha gazdasági lehetőségeket teremt az önálló gazdaságvezetés kialakításához, így a független gazdaság megteremtéséhez. Az Autonómia Alapítvány sikerét éppen azok a családok bizonyítják, akik már az alapítványi gondoskodás megszűnésével saját lábra álltak. Az árutermelésre szakosodott gazdaságok legfőbb jellemzője az, hogy már egy hosszú távú tervezői stratégia megvalósulásaként nem az egyik napról a másikra élés kényszerét alkalmazzák, hanem képesek a betakarításig, illetve a termény értékesítéséig a korábbi bevételeket tartalékolni, beosztani és a jobbára egy Összegben befolyt jövedelmeket a fogyasztás, a bővített újratermelés és a tőkésítés funkciói között újra elosztani. Ehhez persze az is szükséges, hogy a bevételek előtti hosszú hónapokat puritán fogyasztás mellett vészeljék át, melynek megvalósításában persze nélkülözhetetlen bevételi forrásokat jelent a családi pótlék, a jövedelempótló támogatás vagy a szociális segély. Másfelől a termeléshez nélkülözhetetlen a család, a rokonság szoros összefogása, munkakooperációja.

M. Zoltánné példája: az asszony, aki szüleitől távol, gyermekkora nagy részét a fóti gyermekvárosban állami gondozásban töltötte, felnőttkorában legfőbb értékként azt fogalmazta meg, hogy neki azt kell megadnia gyermekeinek, amiből ő kimaradt, vagyis a törődést, a gondoskodást és a családi élet melegét. Ezért még az 1980-as években OTP-kölcsönakció keretében olyan családi házat emelt, amelyben tíz gyermekével s azok családjával együtt is elfér. A kommunaszerűen megépített ház és a kommunaszerűen működő gazdaság mind ezt az elképzelést szolgálta. Hatalmas terheket vett vállára, és ilyen kondíciók mellett volt részese az első autonómiás programnak. Már az első körben kiderült, hogy a nagy családjára kiosztott földterület képtelen mindenkit eltartani és irreális az is, hogy másokat háttérbe szorítva lényegében mindent ő vállal. Mivel családtagjai, felnőtt gyermekei számára ez a gondoskodás már terhessé vált, a család új stratégiát dolgozott ki. Megfogalmazódott a kommunából való kiválás fokozatosságának elve, ezért gyakorlatilag két gazdaságot kezdtek működtetni: az együtt élő nagy család megélhetését biztosítja a közös gazdaság, és az éppen leváló gyermekek gazdaságát közösen műveli a még egyben maradók közössége. Tekintve, hogy az elköltözők önállóságához az önálló ház is hozzátartozik, ennek megvásárlását a közös gazdaság teremti meg. Vagyis a második önállóvá váló nukleáris család szükségleteit kezdetben a nagy család biztosítja, így a fokozatos leválás elvét kialakítva minden évben egy-egy új gazdaság működtetését kell biztosítani. A közösen igazgatott gazdaságok száma minden évben eggyel nő, és az önállóvá vált családok részben maguk, részben az éppen leválók szükségletei szerint termelnek. Mindennek gazdasági feltételét az árutermelés adja meg. A dinnye termesztése kiegészül, majd felváltódik a dohány termesztésével.

Mind a dinnye, mind a dohány termesztése intenzív, munkaigényes kultúra. A tavasztól őszig termelt növény munkaerő-szükséglete valójában nem enged lehetőséget más kiegészítő jövedelemforrások működtetésére. Emellett valójában csak egy saját fogyasztásra termelt kertművelés és kisállattartás képzelhető el.

A nagycserkesziek értékrendjében a helybeli parasztokhoz való sikeres azonosulás igazgatja az életet. Eszerint az itteni romák értékét a gazdasági autonómia, az önálló életvezetés és a paraszti értékrend határozza meg.

(A nagycserkeszi romák vállalkozásáról Kőszegi Edit készített Jobban szeretnék élni címmel a Fórum Filmstúdió műhelyében dokumentumfilmet.)

 

Ónod

Az egykori muzsikus cigányok leszármazottainak közösségéből Endrei Balázs és Kiss Mónika szociológiai szakdolgozatának felhasználásával egy helybeli vállalkozó család példáját idézem.8

R. Sándorné H. Lujza 1992-ben özvegyült meg. Férje rejtélyes körülmények között tűnt el, majd hosszú keresés után a Sajóból került elő holtan. Az asz-szony gyanítja, hogy férjét a környékbeli libafarm emberei ölték meg, mert esetleg kapatos urát lopáson érték, s így akarták a többi cigányt is elrettenteni az amúgy nem ritka jószágdézsmálástól. Korábban a házaspár gazdaságának jövedelmét egyfelől a férfi főfoglalkozású munkahelyének — a miskolci közterület-fenntartó vállalatnál végzett szippantói munkát — havi fizetése és az ehhez járuló maszekolás bére biztosította, másfelől kettejük második gazdaságban folytatott serénykedése — erdei fakitermelés, tűzifaaprítás és házhoz szállítás — egészítette ki. A férfi halálával az asszonynak kellett a gazdaság vezetését tovább vinnie, sőt ahhoz, hogy három kiskorú és egy ipari tanuló gyermekét eltarthassa, a ház OTP-részleteit fizethesse, a kieső jövedelmet is pótolnia kellett. Kezdetben a megélhetést — a meglévő stillfŰrészre alapozva, illetve később szalagfűrésszel kiegészítve — a favágóüzem kiterjesztése biztosította. Ennek érdekében is magához vette Gyurit, aki egy személyben munkás, majd üzlettárs, végül élettárs lett. Gyuri parasztgyerek, idős édesanyjával él, így csak időnként jelenik meg Lujzánál, akinek nagy fia időközben megnősült, hazahozva feleségét. Így mára a háztartást jobbára a meny vezeti, ő neveli a gyerekeket is, s ezáltal Lujza nyugodtan élhet a munkának, az üzletnek.

Mára a gazdaság bevételei három forrásból származnak. Egyik forrás immár hagyományosan az erdei fakitermelés. Ez szerény, ám kiegyensúlyozott és biztos pénzt jelent. Kiugró, viszont nehezebben kalkulálható a bevétel, illetve a haszon a kereskedelemből. Előbb Gyuri autója, majd Lujza 14 éves Zsigulija — melyet a nő és nagy fia vezetnek — jelenti a munkaeszközt. Lujza így élettársával külföldi és belföldi üzleteket bonyolít, melyekből az élvezeti cikkeket (dohány, alkohol) a szomszédságában, illetve a soron lakó cigányoknak is árusítja. Mozgékonysága, kiterjedt társadalmi kapcsolatrendszere szinte kínálta tevékenységi körének harmadik specializálódását. A falusi cigányok körében, előbb a szűkebb rokonság, majd később az ismerősök körében szocpolos lakások építését vállalja. E konstrukció nagyjából megegyezik a „taxatív felsorolás" részben leírtakkal.

Lujza története és gazdasági stratégiája nagyban különbözik az ónodi cigánycsaládokétól. Férje halála már különleges státust biztosított a cigány közösségen belül számára. Az, hogy küzdött férje érdekében az igazság kiderítéséért, férfi módjára vette át a család irányítását és a gazdaság vezetését, tekintélyt biztosított számára. Ezen morális tőke birtokában foghatott olyan munkákba, amelyek hagyományosan nem bevett tevékenységek az adott közösség rendszerében, s ezért élhet Lujza alapvetően a többi cigányból is.

 

Sporadikus példák: Karcsa

K. Barna az 1990-es évek elejére a klasszikus parasztgazdaság modelljét valósította meg. Fiatal korában, az 1950-es években még apjával és testvéreivel téglát vetett és égetett Kazincbarcika építkezésein mint vándor idénymunkás, telente pedig otthon a faluban muzsikált. A tsz-szervezés idején belépett a karcsai tsz-be, ahol 30 éven keresztül dolgozott, többek között mint traktoros. A vagyonnevesítés során feleségével 5 ha földet és egy traktort kapott. A paraszti munkákat és a paraszti üzemvezetést már a tsz-évek alatt elsajátította, sőt még az 1970-es években a falu szélén egy nagy portájú hagyományos parasztházat vásárolt, ahol háztáji gazdálkodást is folytatott. A saját tulajdonába került földterületen kiteljesítette korábbi vegyes gazdaságát. Így ma földjein növényeket — elsősorban takarmányféléket — termeszt, szőlőt és gyümölcsöst gondoz, ennek megfelelően a házánál bort és pálinkát mér ki, állatokat — tehenet, disznót és baromfit — tart, melyeknek húsát részben szerződéses formában értékesíti, részben pedig gyakori disznóvágással házilag méri ki. A parasztok úgy fordulnak meg háztartásában hitelbe vásárolt termékekért, illetve kölcsönért, mint máshol ezt a cigányok teszik a parasztok gazdaságaiban. Ennek megfelelően napszámosai is a parasztok közül kerülnek ki. Mindazonáltal K. Barna nem tagadja cigány voltát, sőt tanácsadóként részt vesz egy hagyományőrző cigány folklóregyüttes munkájában, és 1992-ben vezetője volt az Autonómia Alapítvány által támogatott téglaégetési munkaprogramnak. Státusa mind a cigányok, mind a magyarok körében magasan értékelt, ám ez közel sem tartható tipikusnak.

Sarkad

A településen élő egykori muzsikus cigányok leszármazottainak mintegy 12 családot kitevő, egy kisebb rokonsági rendszerbe tartozó része, immár két évtizede intenzív kertművelő tevékenységgel árutermelői munkát végez: nagyban fokhagymát termeszt. A korábban részben zenélésből, részben a parasztok gazdaságaiban napszámosmunkát végző családok kialakították saját mezőgazdasági üzemüket, ahol a helybeli parasztok mintájára intenzív monokultúrás gazdálkodásba kezdtek.

A fokhagymatermesztés fogásait, tudományát és az értékesítési csatornák ismeretét a hosszú munkakapcsolat idején elsajátították, így csak határozott döntést kellett hozniuk, hogy a fogyasztás néhány esztendei szűkösségét vállalva megteremthessék az önálló gazdálkodás alapjait. Korábban bérleteket, 1990-től saját földtulajdont szerezve néhány hektáron folytatják úgy a termelést, hogy a családi gazdaság minden tagjának az év nagy részén folyamatos munkát biztosítanak. A fokhagymának való földterület szeptemberi megszán-tásától az októberi ültetésen át a tavaszi kapálásokig, a májustól augusztusig terjedő betakarításig, majd a fokhagyma tisztításáig és felfűzéséig és az őszi folyamatos értékesítésig jobbára minden munkát maguk látnak el. A tervezés és tartalékolás segítségével a jövedelmek az augusztussal kezdődő értékesítési szezonban realizálhatók, ám ez a bevétel beosztva az év egész részén megélhetést biztosít a családok számára. A fokhagymával foglalkozó cigánycsaládok a település parasztok által lakott részein laknak, összefüggő cigánytelepet nem alkotnak, és részben el is határolódnak a telepen élőktől. Büszkék arra, hogy szemben szegény társaikkal, nem segélyből vagy szociális támogatásból élnek, és egyenrangúvá váltak a parasztokkal, akiktől egyben az elismerést is kicsikarhatták. Ugyancsak büszkék arra, hogy az önálló gazdálkodást már a rendszerváltásnak nevezett időpont előtt megvalósították, és nem szorulnak alapítványi vagy a szociális földprogram segítségére. Erősen hangsúlyozzák, hogy ők dolgos és munkás cigányok, s ahhoz hogy az ember talpon maradjon, szorgos és takarékos gazdálkodást és életvezetést kell kialakítani.

 

Tiszakanyár

A községben 1991 tavaszán jött létre az a civil szervezet, amely G. György vezetésével az Autonómia Alapítványnál sikerrel pályázott uborkatermesztési programra.

A szervezet létrehozója és vezetője az 1980-as években még egy Tisza menti kavicskitermelő vállalatnál dolgozott teherautó-sofőrként, ám onnan 1990-ben elbocsátották. Még aktív munkavállalói korában családja számára OTP-kölcsönnel lakást épített, és konszolidált kispolgári létformát valósított meg. Ahhoz, hogy életvezetését változatlanul fenntarthassa, újszerű megélhetést kellett kitalálnia. Sofőr lévén és mert volt saját autója is, a határok közelségét kihasználva kereskedésbe fogott. Érzékenyen reagált az üzleti élet változásaira is. Korábban, még a Grósz-kormány idejében, amikor mindenki kaphatott világútlevelet, s erre éves valutakeretet, már többedmagával egy olyan rövid ideig tartó üzletágat épített ki, amelyben más, főleg idős emberek számára megcsináltatta az útlevelet, s az arra felvehető pénzt végül is maga számára vette fel, amely valutakeretet vagy eladta, vagy továbbforgatva a kereskedelemben használta fel.

Az 1990-es évek elejének tipikus üzlete a Romániában nagy tételben vásárolt pálinkakészletek beszállítása, itteni kiszerelése és értékesítése volt. Más családokról tudjuk, hogy Ukrajnából rezet is szállítottak, az autó utasterét úgy alakítva ki, hogy abban közel 100 kg rézlemezt, illetve -tömböt helyezhettek el, s a határon áthozva ezt itthon kereskedőknek adták el. Ugyancsak általános gyakorlat volt a benzin külföldről való beszállítása és annak itthoni értékesítése. Ezek mellett foglalkoztak ruhaneműk, porcelánok külföldön való felvásárlásával és az itteni piacokon, illetve boltok előtti értékesítésével.

Ezen tevékenységek mellett találta ki G. György a biztosabbnak és konszolidáltabbnak tűnő mezőgazdasági árutermelést. A tiszakanyári parasztok már hosszabb ideje foglalkoztak sikeresen uborkatermesztéssel, s folyamatosan kötöttek szerződést a nyíregyházi konzervgyárral, miáltal termésüknek eleve biztos piacot remélhettek. A parasztok üzemeiben a helybeli cigányokat is foglalkoztatták, s így azok közelebbről is megismerhették a termesztés finomságait. A szervezetvezető épp ezeket a tényezőket felismerve kereste meg az Autonómia Alapítványt, és pályázott sikerrel. Ennek következtében mind az ő, mind még több tiszakanyári cigánygazdaság hosszú időre ráállt a sikeres mezőgazdasági termelésre. A nyíregyházi konzervgyárral ők is kötöttek felvásárlási szerződést, ám arra törekedtek, hogy ha a szabad piacon kedvezőbben értékesíthetik uborkájukat, akkor elsősorban oda szállítsák a termést, vállalva annak kockázatát is, hogy a felvásárló felé nem teljesítik a rögzített mennyiséget. Az 1990-es évek közepén még úgy működött G. György gazdasága, hogy a családtagok párhuzamosan foglalkoztak a mezőgazdasági árutermeléssel és az országok közötti kereskedelemmel.

 

Összefoglalás

A felsorolt példák természetszerűen tovább szaporíthatóak. Általánosságban az mondható, hogy azokon a településeken, illetve azokban a gazdaságokban, ahol az emberek jövedelmező tevékenységet találtak ki maguk számára, mintegy képesek voltak a helyi adottságokat és feltételrendszereket kihasználni és jól használni — természetesen kapcsolódva korábbi ismeretrendszerükhöz és kapcsolathálójukhoz —, ott néhány tevékenységre koncentrálva sikeres üzemszervezetet alakíthattak ki, és kevésbé sújtották őket az országban lejátszódó makrogazdasági változások. Ahol erre kevésbé volt mód, és ahol az emberek korábban jobban ki voltak szolgáltatva a szocialista nagyipar őket proletárstátusba szorító folyamatának, ott a gazdasági szerkezetváltás után az élet élésének nehezebb feltételei adódtak, így a fennmaradásnak a „minden lehetséges munkát meg kell fogni" kényszere alakult ki.

Ebből következik, hogy ezekben a közösségekben, illetve gazdaságokban az év során akár 6-8 tevékenységtípust is váltogatnak az emberek. Ahol a megélhetés minden lehetséges formáját meg kell ragadni, ott éppen ezek a tevékenységi formák kapnak etnikus színezetet, jóllehet ezek más nézőpontból a szegénység gazdaságának kizárólagos részét képezik. Így válik ezekben a közösségekben akár a gyűjtögetés, akár a szelektív hulladékgyűjtés, vagy akár a mezgerelés „cigány foglalkozás"-sá, elrettentve éppen a korábban e tevékenységet is űző nem cigány szegény embereket az ebből való megéléstől.

A cigányok közötti társadalmi hierarchia csúcsán az üzletesség kap etnikai értelmezést, nagyjából úgy fogalmazva, hogy az ember értékét az önállóság, a mások gazdaságától való függetlenség, a kevés munkával szerzett nagy jövedelem és a jólét határozza meg. Ebben az értelmezésben a kereskedés, az üzletelés valójában nem munkának, hanem életformának számít, és a korábban jobbára csak az oláh cigányokra jellemző szemléletmód a cigányok más csoportjai között is egyetemes értelmezést nyert. Akár a kereskedők, akár a mezőgazdasági árutermelők már lenézik és megvetik az általuk a szegényekre jellemzőnek ítélt megélhetési módokat, s azt éppen, hogy nem cigányosnak tartják.

A cigányok számára valójában nem az a kérdés, hogy ők a formális vagy az informális gazdaságba tartoznak, hogy amit a jövedelemszerzés során alkalmaznak, az a közgazdaságtan szerint feketegazdaság vagy láthatatlan gazdaság, hanem az a kérdés, hogyan tudják magukat a szabadság és a függetlenség kategóriáival úgy leírni, hogy a gazdasági folyamatokra minél érzékenyebben reagálva, a regisztrálás kötelezettségét megkerülve életben maradjanak, illetve hatékonyabban „termeljenek", hogy társadalmi különbségeiket minél hamarabb behozhassák, sőt az átlagos magyarországi háztartás életszínvonala fölé keveredjenek, mintegy elégtételt véve a többségi társadalmak velük szembeni, gyakorta diszkriminatívnak mondott eljárásán.


Jegyzetek:

  1. Dupcsik Csaba: Cigány háztartások jövedelmi viszonyai. Magyar Tudomány, 1997/6. 685. p.
  2. Tóth Pál: A falusi cigányság és az informális szektor. Magyar Tudomány, 1997/6. 693. p.
  3. Kemény István: A magyarországi roma (cigány) népességről. Magyar Tudomány. 1997/6.644-656. p.
  4. Havas Gábor: A Baranya megyei teknővájó cigányok. Cigányvizsgálatok. Szerk.: Andor Mihály.Művelődéskutató Intézet. Bp., 1982. 61-140.; Havas Gábor: A cigányközösségek történeti típusairól. Kultúra és Közösség 1989/4. 3-17. p.
  5. Szuhay Péter: Ki az ember? Az 1992. évi kétegyházi „etnikai háború". Régió, 1993/4. 31-54. p.
  6. Szuhay Péter: Csövesek — csicskák. Az ároktól romák esete a miskolci hajléktalanokkal. Régió, 1997/3-4. 110-137. p.
  7. Stewart, Michael: Daltestvérek. Az oláh cigány identitás és közösség továbbélése a szocialista Magyarországon. Budapest, T-Twins/MTA Szociológiai Intézet/Max Weber Alapítvány, 1994.
  8. Endrei Balázs-Kiss Mónika: A cigánycsaládok életstratégiái és az azokat befolyásoló tényezők— Két magyarországi cigányközösség összehasonlítása. Szakdolgozat, ELTE BTK Szociológiai Intézet, kézirat, 1997.

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet