Előző fejezet Következő fejezet

IV. FEJEZET

SZŰKÜLŐ HORIZONT - A 20. SZÁZAD ELSŐ FELE

 

TRAUMÁK NÉPE

A Monarchia utolsó két évtizedében, az „igen, de" típusú fejlődés folytatódása mellett mind több politikai-társadalmi törésvonal jelent meg vagy mélyült el a magyar társadalmon belül. A belső feszültségekhez párosult az első világháború okozta rendkívüli terhelés, amely az ország kétharmadának elcsatolásával végződött. A belső és külső feszültségek a belpolitikában a forradalmakban, majd az ellenforradalomban csapódtak le. A két világháború közötti Horthy-rendszer társadalma pedig beledermedt a fájdalmas pózba, annak tudatába, hogy igazságtalanul bántak velünk - ez a hozzáállás pedig útját állta az önkritika és a mélyreható reformok lehetőségének. Olyan ideológiai és politikai kényszerpályák alakultak ki, amelyek a második világháborúba vezették az országot.

A millenniumi kor optimizmusát, a töretlen fejlődés és az ezzel automatikusan együttjáró polgárosodás pozitív voltába vetett hitet sokan már a századfordulótól kezdve megkérdőjelezték, a világháború és Trianon sokkja után pedig ez az optimizmus különösen megingott. Trianonnal együtt megszűnt a politikában a korábban említett liberális megközelítés, s megszűnt a nemzetiségeknek szóló korábbi „asszimilációs ajánlat" is, erősödött a magyarság kirekesztő, etnicista felfogása. A dualizmus korszakában még üdvözölt asszimilációt a két világháború közötti szellemi életben sokan már a magyarságot „felhígító", s így meggyengítő, káros folyamatként láttatták. A magyarságot „veszélyeztető" kisebbséget a legtöbben a zsidóságban vélték megtalálni, bár - mára már némileg elfeledett módon - hatalmas irodalma volt a németség „megmételyező" hatásának is.

A magyarországi romák helyzete a 19-20. század fordulójától kezdve fokozatosan egyre rosszabb lett; elképzelhető, hogy a korábban is érvényesülő romlási tendenciák váltak nyilvánvalóbbakká, láthatóbbakká ettől a korszakból. A történelmi Magyarország széthullása az ő sajátos helyzetük szempontjából nem hozott lényeges változást - a második világháború viszont annál inkább. Vegyük sorra a tendenciákat az alábbi területeken:

 

Az Európa-hotelben

La Francé. — Csak nem adsz ennek a magyar cigánynak?

Mussolini. - Sok féli, stivem... úgyis hamis Urát adtam volna neki.

 

A húszas években született karikatúrán Bethlen István miniszterelnök és miniszterei alkotják a „cigányzenekart". A Franciaországot képviselő nő csodálkozik, hogy Mussolini fizet a cigánynak, de ő megnyugtatja: hamis lírával fizetett

 

„NAGY A CSALÁD, DE MÁR A KICSIKNEK IS VAN HAMIS NEVÜK"

A cigányellenes előítéleteknek már a 19. században is fontos része volt a „cigányok kriminalitása". De akkoriban a közvélemény kisebb lopásokra asszociált a romák kapcsán, s büszke volt saját felvilágosultságára, hogy már nem vette komolyan a régi „embert is esznek" és „elrabolják a fehér gyerekeket" típusú legendákat. A 20. század elején azonban nem csak felerősödtek a cigányokat a bűnözéssel összekapcsoló hangok, hanem súlyosabb bűncselekményeket, gyilkosságokat, banditizmust is a nyakukba varrtak.

A kortársak mindenekelőtt a nagy port felkavart dánosi ügyre hivatkoztak. 1907-ben a Pest megyei Dános mellett meggyilkolták egy útszéli csárda tulajdonosát, családját, valamint egy véletlenül arra járó fuvarost. A gyilkosságokért egy cigányokból álló csoport tagjait ítélték el, s korabeli sajtó zengett a példás büntetést, és további intézkedéseket követelő hangoktól: „Föl kell említenünk (...), hogy a közönség a maga érzése szerint enyhének tartja a megtorlásnak azt a mértékét, a mely az igazságszolgáltatásban a dánosi haramiákat sújtja (...) [három vádlottat életfogytiglani, hármat 15 évi fegyházra ítéltek, a többiek 5, 6 és 8 évi fegyházat kaptak - D. Cs.] Mert ma nekem, holnap neked. (...) Itt semmiféle beteges szentimentalizmus meg nem állhat (...)

A dánosi pör adatai és tanulságai alapján azt kell mondanunk, hogy a garázdaságnak véget kell vetni és a cigánykérdést gyökeresen meg kell oldani. (...) nem igaz az, amit az érzelgők mondanak, hogy itt emberekről és embertársainkról van szó. Ezek a dánosi cigányok - meg a fajtájuk - a fejlődés során valamiképp visszamaradtak, s ma egy középfajt alkotnak az ember és az állat között, de nem olyat, mint a majom, a mely hozzájuk képest szelíd és jámbor, hanem emberformában olyat, mint a farkas és a sakál, a mely vérengző és kegyetlen, zabolálhatatlan rabló és gyilkos." {Budaipesti Hírlap, 1908. május 20.1

Viszonylag ritkán szólalt meg az ügy kapcsán a kritikai hang. Ignotus cikke a Nyulaiban ilyennek tekinthető - bár a cigányokkal kapcsolatban ő sem volt mentes az előítéletektől, ebben az írásában az össztársadalmi felelősséget is hangsúlyozta: ebben az országban, „ahol (...) a törvény főtisztje azt mondhatja, hogy nincs cigány, akit ártatlanul ítélhetnének el, mert nincs, aki látatlanban rá ne szolgált volna az akasztófára: ott egy kicsit valamennyien rászolgáltunk. (...) És kivált azt ne mondják, hogy a túlhajtott emberség oka minden bajnak, mellyel a cigányság nyakunkra nőtt. A renyheség s az élhetetlenség még nem emberség."2

1909-ben Herrmann Antal irányításával újabb cigányfelmérés készült, az összegyűjtött adatok feldolgozása azonban ezúttal már elmaradt. Ifjabb Herrmann Antal viszont feldolgozta a Temes megyei adatokat. Az erről beszámoló 1913-as előadásának általános részében bőségesen hinti a megjegyzéseket erről a „rablógyilkos népségről"; a bevezetőben újra meg újra felemlegette Dánost. Érdekes módon azonban, maga az előadás korrektebb, a cigánysággal kapcsolatos társadalmi problémákat sokkal árnyaltabban láttatta, mint ahogy a bombasztikus első mondatok után várhatnánk.

Az előadásában ismertetett vizsgálati eredmények pedig már egyáltalán nem támasztották alá a cigányok megrögzött kriminalitására való tulajdon sugallatát. „A temesvári letelepedett cigányokkal nincs nagyobb baj." A muzsikus cigányok egyenesen „rendes polgári életet élnek." „A számbavétel még külön megjegyzi, hogy a régebben letelepedett cigánycsaládok ivadékai városi polgároknak vallják magukat és tiltakoznak az ellen, hogy őket cigányoknak tekintsék"3 - ne feledjük, hogy ez a kitétel egészen a legutóbbi időkig sajátos „bóknak" számított a romákról írók szemében, mint „jó szándékuk" (azaz: az asszimilációra törekvés) egyfajta bizonyítéka.

 

„HANGZATOS CÍMSZAVAK ALATT..."

A modern tömegsajtó nem az 1990-es rendszerváltással jelent meg Magyarországon, hanem már a 19. század vége felé. Az egyik legolvasottabb korabeli napilap, Az Est 1917. március 31-i cikkében szenzációs hírként tálalta, hogy Baranyában „a legutóbbi hónapokban nagyon elszaporodtak a kóbor cigányok, akik bandákat alakítva vakmerőén végigrabolták a vármegye békés falvait".* A belügyminiszter azonnal jelentésre szólította fel Baranya alispánját, aki így válaszolt:

„A cikk nem egyéb, mint a fantázia szüleménye, mely az egyes - legnagyobb részt élelmiszer- - lopásokat kiszínezetten, nagyítva és általánosítva tárja elő. (...)

Hogy az újsághírek hangzatos címszavak alatt tárják a nyilvánosság elé a békében is rendszerint előforduló eseményeket, annak illusztrálására mellékelem a Mohácsi Hírlapnak 1917. évi 15. számát, melyben a diósviszlói szőlőhegyben történt pincebetörést »Rablóvilág Baranyában« cím alatt közli. Ezen újsághír alapját az képezi, mint az a nyomozás során is megállapíttatott, hogy 1917. évi március 25-én a diósviszlói hegyben Szukodi Árpád présházának ajtaját ismeretlen tettesek benyomva bementek, onnan eltávoztak anélkül, hogy valamit elvittek volna; ugyanígy jártak el Matocsik Lajos pincéjénél is, azután magukkal hozott burgonyát megfőzték és megették, s az ott lévő boros hordókból étkezésük közben pontosan meg nem állapítható - de csekélyebb - mennyiségű bort elfogyasztottak; oly csekély volt a károsodás, hogy a károsok ez okból nem is emeltek panaszt a csendőrségen, az őrs csak egy hét múlva kerülő úton értesült a bűnesetről.

Gyanú a közelben állomásozó bosnyák katonákra irányult, tehát nem is cigányok működtek. - Ezen minden nagyobb szabást mellőző bűneset, melynél még a csekély károsodás sem állapítható meg - »Rablóvilág Baranyában* cím alatt látott napvilágot s alkalmas volt arra, hogy a közönségben aggodalmat keltsen, de másrészt az illetékes fórumok figyelmét is felhívta, aminek következménye nem egyéb, mint az egész vonalon többszörös iratváltások által előidézett munkaszaporítás. Ily magunkban egyszerű bűnesetek juthattak Az Est tudomására, s azt szépen kiszínezve hozta nyilvánosságra."**

* Pomogyi 1995, 44-5. o.

** Pomogyi, 1995, 44-45. o.

 

Temesvár után a szerző sorra vette a vármegye többi településének cigányságát is - a fő motívum, újra meg újra ez volt: a helyi cigányok „rendes életet" élnek, elindultak a beilleszkedés útján, a helyi többségi lakossággal jó a viszonyuk.

„Kusicson van a legtöbb cigány. Ebben az egy községben 97 család él 480 taggal. Szinte hihetetlen, hogy ez a félezer cigány kifogástalan életmódot folytat (...) Palánkon pedig a legbizalmibb állást cigány tölti be, ugyanis a postaküldönc cigány. Ne feledjük azonban, hogy a m. kir. postaintézmény felállítása előtt is a cigány volt a legjobb postás"4 - szólt egy tipikus részlet. (Kiemelés tőlem -D. Cs.) Ugyanakkor állandó volt az ellenpontozás is: a megtelepedett cigányokkal szemben nincs panasz, vagy csak kisebb kifogások vannak, viszont a kóbor cigányokkal rengeteg a probléma, nagyon tart tőlük a lakosság.

 

A nagyváradi rendőrkapitány és munkatársai elfogott bűnözőkkel fényképeztetik magukat, 1905

 

A kriminalisztikai „kutatások" egyik gyöngyszemét alkotta meg Finta Imre m. kir. csendőrszázados (A cigányok életéről, szokásairól, bűnözésükről és a közbiztonsági szervek ellenük folytatott harcáról, 1944). A vékony kötetecske egyrészt a „hálát nem ismerő, jótevőjét is meglopó, ravasz, lusta, furfangos, gyáva és tisztátalan cigány"5 történelméről szóló „szokásos" közhelygyűjteményből, másrészt elszörnyesztő „cigány bűnesetek" ismertetéseiből állt. Feltehetően a háborús helyzet okozta forráshiány6 idézte elő a mű egyik szürreális sajátosságát: bár betördelték a képek helyét, mégis, ezek helyei üresen maradtak, alattuk az immár funkciótlanná vált képaláírásokkal. Illetve, dehogyis funkciótlanok, a képaláírások így is sokatmondóak: „Az arcok nem bizalomgerjesztőek;" „A 87 baltacsapás megtette a hatását;" „Állati kegyetlenséggel összeroncsolt női fej"7 „Nagy a család, de már a kicsiknek is van hamis nevük"8 - ez a kép nyilván cigány gyereket ábrázolt volna, s erről a szerzőnek elsőként az jutott eszébe, hogy már nekik is van álnevük. Krajcár, Huszonegyujjú, Mocskos, Csurka, Vendel, és ehhez hasonló „hamis nevekről" van szó, ugyanis: „Minden cigánynak van egy titkos megkülönböztető neve, amit egyébként gúnynévnek is mondhatunk. (...) Ezeket a megkülönböztető neveket a cigányok igyekeznek titokban tartani, mert tudatában vannak annak, hogy e nevükön könnyen meg lehet találni őket."9

Noha Finta százados feltehetően úgy vélte, hogy komoly tanulmánnyal gyarapította a tudományt, fejtegetései a leginkább a tudományos érvelés paródiáinak tűnnek. Illusztrációképpen álljon itt egyetlen példa:

„Miért kóborolnak a cigányok? Ha e kérdést vizsgálat tárgyává tesszük, arra a megállapításra jutunk, hogy a cigányok kóborlásának oka:

Tegyük hozzá, hogy tulajdonképpen nem is lett volna meglepő, ha a cigányok felülreprezentáltak a bűnelkövetők között. Kriminológiai közhely ugyanis, hogy a népesség ebből a szempontból nem homogén, a legszegényebbek nagyobb eséllyel követnek el bűncselekményt, mint a jobb módú rétegek. Hacker Ervin kriminológus szerint 1934-ben a legszegényebb magyar csoportból, a napszámosok köréből az átlagnál sokkal magasabb, négyszer nagyobb arányban kerültek ki elítéltek, mint az átlagból. Ebben a korszakban 100 elítéltből 84 teljesen vagyontalan volt, s 10-nek csak némi vagyona volt - tehát a bűnözés sokkal inkább a szegénységgel függött össze, mint bármi mással.11

A Dánost megelőző évben, 1906-ban a gyilkosság és emberölés miatt elítélteknek 0,52%-a, a testi sértés miatt elítéltek 0,56%-a volt cigány.12 Igaz, egy-egy év statisztikailag nem szignifikáns (1906-ban mindössze 2 cigányt ítéltek el gyilkosságért -1909-ben már 14-et, s így arányuk az emberölésért elítéltek között máris 3,24%-ra ugrott). Pomogyi László kitűnő könyvében (Cigánykérdés és cigányügyi igazgatás a polgári Magyarországon, 1995) azonban az 1906-1914 és 1923-1940 között jogerősen elítéltek adatait összesítette, 47 bűncselekmény-kategóriában, s egyenként sorra vette az egyes kategóriákban a cigány elítéltek számát, illetve arányát.

A cigány elítéltek több mint fele (56%) lopásért ült - ez a több mint nyolc és fél ezer ember (8652) azonban a lopásért elítéltek csaknem félmilliós tömegének (473 384) „csak" 1,8%-át jelenti. Az 1893-as adatokból megbecsülve a romák számát, ez valószínűleg bizonyos felülreprezentáltságot jelent a teljes nem roma népességhez képest - de nem a legszegényebb nem roma népességhez képest.

Az abszolút számok máskor is meglepetést okozhatnak: rablásért a megnevezett években 183 romát ítéltek el; gyilkosságért, szándékos emberölésért, felindulásból elkövetett emberölésért, gondatlanságtól elkövetett emberölésért és gyerekülésért összesen 134-et (ebből 1 főt az utóbbi bűncselekményért). S elképesztő belegondolni abba is, hogy az összes bűncselekményért összesen 1 463 347 embert ítéltek el - közülük 15 452 cigányt. Azaz: az összes jogerősen elítélt 1,05%-át.

 

4.1. ÁBRA Cigány elítéltek aránya néhány bűncselekmény-kategóriában, 1906-1914 és 1923-1940

 

 

EGY KIS MATEKLECKE

Pomogyi idézett könyvében található statisztika arra nézve is, hogy hány elítélt jutott 100 ezer lakosra - pontosabban: 100 ezer „vétőképes lakosra", amibe nem számították bele a gyermekeket, a legidősebbeket, a súlyos betegeket és a beszámíthatatlanokat.

Eszerint 1906-ban a magyar anyanyelvűek körében 100 ezer „vétőképes" lakosra 603 elítélt jutott, ami - átmeneti csökkenés után - az 1930-as években 700, majd 800 fölé kúszott. Ugyanakkor „100 ezer vétőképes cigány anyanyelvűre" 1906-ban 730 elítélt jutott - ez a szám az 1920-as évekre meghaladta a 6000-et, a harmincas évek végére a 10 000-et.

Ez az elszörnyesztően magas szám mintha valóban azt támasztaná alá, hogy a cigány népesség bűnözők gyülekezetéből állt. Jobban szemügyre véve az adatokat, a számok máris problematikussá válnak. Kiket is tekintettek a bűnügyi statisztikák cigánynak? Gyakorlatilag bizonyosra vehetjük, hogy a bűnügyi hatóságok ebbe a kategóriába azon elítélteket sorolták, akiket ők cigánynak ítéltek, általában a kinézetük után, s fütyültek arra, mi volt az illető tényleges anyanyelve, vagy hogy kinek-minek tartotta az illető saját magát (a „cigány anyanyelvű" kitétel tehát egyszerűen a bürokratikusán túlbonyolított fogalmazás okozta félreértés). Ilyen, a környezetük által cigánynak minősített emberből a két világháború közötti Magyarországon becslések szerint 80-100 ezren élhettek.

Azonban az egyetlen hivatalos adatot ekkor - évtizedekkel az 1893-as összeírás után - a romák számáról a népszámlálások szolgáltatták, a „mi az anyanyelve?" kérdésre adott válaszok révén. A két világháború közötti Magyarországon azonban a cigányok - ha azokat az embereket értjük alattuk, akiket környezetük cigánynak tartott - igen kis hányada vallotta magát cigány anyanyelvűnek: 1930-ban például csak 7841-en.

A cigány elítéltek tehát egy 80-100 ezres csoportból kerültek ki - a statisztikusok viszont úgy számoltak, mintha csak egy 7-8 ezres csoportnak lett volna ennyi bűnöző tagja, így alakult ki a magas bűnözési mutató.

 

E sorok írásakor, tehát a 21. század legelején a magyarországi cigányok minden bizonnyal feltehetően felülreprezentáltak a magyarországi börtönnépességben. Erre a jelenségre és magyarázataira még visszatérek (-> 263-267. o.), de addig is, nem lehet eléggé hangsúlyozni: a dualizmus és a Horthy-korszak Magyarországán a cigányok számarányuknál kisebb mértékben voltak jelen a börtönnépességben, ugyanakkor a „bűnözés a vérükben van" előítélet már akkor is elevenen élt.

ÚJ IDEOLÓGIAI ÁRAMLATOK - Győr vármegye 1921-ben javasolta a belügyminiszternek, hogy internálják a „közveszélyt okozó" cigányokat. Érvelésük szerint: „A társadalomra nézve veszélyes elemek internálásának megvan a lehetősége, és mi a kóbor cigányt a legveszedelmesebb elemnek tartjuk, a munkát nem ismeri, dologtalanságával rossz példát mutat a kommunista tanoktól megmételyezett falusi szegény néposztálynak."13 Nehéz nem szatírát írni - később, a kommunista korban már a „kapitalista múlt" nyakába akarták varrni a felelősséget cigányok „dologtalanságáért".

 

 
     
Garay Ákos karikatúráján kivételesen együtt érzően ábrázolja a romákat: „Eddig azt mondták, a cigánynak nincs hazája, Hát az erdélyi magyarnak van?"   Ugyanaz a rajzoló azonban más képein már kevésbé szentimentális a cigányokkal szemben. A „fölösleg" átadását követelő csendőrnek a falusi elöljárók azt felelik: „Akkor rendben van. Itt van a Zsiga cigány, meg a Gazsi cigány. A Zsigát átadjuk."

 

A náci fajelmélet (-> 128-129. o.) hatása az 1930-as évektől nem (csak) direkt módon volt jelentős, mint inkább azáltal, hogy megerősítette a fatális tévhitet: koruk európai koreszméje az antiliberális, antidemokratikus, erőszakos megoldások felé halad. Ez az érzés különösen erős lett - gyakran még azok körében is, akik negatív érzelmekkel figyelték a változásokat - a német sikerek tetőpontján, 1938 és 1942 között.

A cigányellenes rasszista „szakértők" tipikus stratégiája ebben a korszakban az volt, hogy a „cigánykérdést" megpróbálták összekapcsolni a sokkal szélesebb nyilvánosság előtt tárgyalt „zsidókérdéssel". 1941-ben, amikor az ún. harmadik zsidótörvényben megtiltották a zsidónak minősített magyar állampolgárok és nem zsidók házasságát is, Orsós Ferenc professzor, felsőházi tag - német kutatási eredményekre hivatkozva - javasolta a vegyes házasság tilalmának kiterjesztését a cigányokra is: „Tudjuk, hogy nálunk a felsőosztályokra a zsidókeveredés jelent veszélyt, de kevesen tudják, hogy a legalacsonyabb osztályokra a cigánykeveredés is nagy veszélyt jelent. Én nagyon kívánnám, hogy a házassági törvény kiterjesztessék a cigányokra is. Mindez könnyek nélkül nem fog sikerülni."14

Az utolsó mondat is nagyon jellemző: a náci hatás ugyanis nemcsak az ideológiai tételek direkt átvételében jelentkezett, hanem bizonyos attitűdök megerősítésében. Nevezetesen: a nácik gyakran szabályszerűen tetszelegtek saját könyörtelenségük pózában, amelyet természeti szükségszerűségnek, a világot uraló szüntelen harc követelményének tüntettek fel. Gesztelyi Nagy László 1940-es tervezete („A magyarországi cigánykérdés rendezése") ebből a szempontból is példaszerű:

„Az eddigi intézkedések fő hibája az volt, hogy a kérdés megoldásánál az emberies gondoskodás, a kesztyűs kézzel való bánás, a humanitás vezette az intézkedésre hivatott tényezőket akkor, amikor a legkíméletlenebb intézkedésekre lett volna szükség; nem lehet a kérdés végleges megoldását remélni, ha a szív hangjára, a szív érzelmeire hallgatunk (...) A kóbor cigányokat koncentrációs munkatáborokba kell összegyűjteni, munkára kényszeríteni, további szaporodásukat feltétlenül megakadályozni. Ha munkát végezni nem akarnak, ennek kikényszerítésére a legszigorúbb eszközöket kell alkalmazni, vagy hasznos és munkás egyede lesz a társadalomnak, vagy elpusztul. Hihetőleg ez utóbbi fog bekövetkezni, mert a szabad levegőhöz, szabad élethez szokott cigányság a tapasztalat szerint, amikor addigi korlátlanul mozgó és a szabad levegőhöz szokott életétől elvonják, rendszerint tüdővészbe esik és elpusztul."15

A fentiekhez hasonló rasszista írásoknak ugyan megvolt a szerepük a roma holokauszt (-> 128. o.) megalapozásában, hatásukat, elterjedtségüket azonban így sem szabad eltúlozni. A „cigánykérdéssel", s egyáltalán, a cigánysággal kapcsolatban a magyarországi közgondolkodást a két világháború közötti korszakban is elsősorban a közöny, az érdektelenség jellemezte. „A cigánykérdés a falu szempontjából éppen olyan nagy kérdés, mint a zsidókérdés a nemzet szempontjából" - jelentette ki 1941 elején interpellációjában a kormánypárti (Magyar Élet Pártja) Forster György, s a kóbor cigányok munkatáborba zárását javasolta. A válaszoló államtitkár csak annyit ígért: javasolni fogja a belügyminiszternek, „hogy a cigánykérdés megoldásával komolyan foglalkozni szíveskedjék". Mire az interpelláló képviselő egyik párttársa közbeszólt: „Ennél fontosabb kérdés nincs?!"16

Ami az ellenzéket illeti: az 1930-as évek nevezetes népi-urbánus vitájában gyakran szóba kerültek a magyar társadalom sorskérdései, bal- és jobboldaliság, földkérdés, politikai reformok, fasizmus, liberalizmus, marxizmus és a „zsidókérdés" - a cigányok azonban úgyszólván soha. A ritka kivételek egyike, amikor Veres Péter17 - Fejtő Ferenccel vitatkozva - feltette a kérdést:

„Zsidókérdés van, ezt Fejtő is elismeri. De hozzáteszi: nem volna, ha nem csinálnák mesterségesen. (...) Fejtőnek ajánlom (...) keresse meg az okát, miért van zsidógyűlölet, s ugyanakkor nincs cigánygyűlölet, pedig a cigány is hazátlan és »élősködő« nép. Miért éppen csak a zsidó hordoz egy ilyen gyűlöletterhet?"18

Fejtő Ferenc így válaszolt:19

„Miért van zsidógyűlölet - kérdezi -, holott cigánygyűlölet nincs? - A cigányokat, igaz, nem gyűlölik, csak lenézik, megvetik, kinevetik. A gyűlölethez, úgy látszik, kell egy kis respektus is (...) És kérdem: miért gyűlöli az amerikaiak alja a négereket? Miért gyűlölték évszázadokon át a katolikus magyarok elvakultabbjai az evangélikusokat és viszont? Miért gyűlöli a román soviniszta a kisebbségi magyart? Ha jobban körülnézünk, látni fogjuk, hogy a zsidók nem is állnak olyan egyedül gyűlöletterhükkel."20

A két szerző megközelítésében tehát a vita ellenére volt egy közös pont: annak megállapítása, hogy a cigányokat Magyarországon lenézték. Veres Péter az fentebb idézett cikke előtt egy évvel, 1936-ban publikálta egyik legfontosabb könyvét, Az Alföld parasztságát. Ennek egyik passzusában meghökkentő megvilágításba helyezte a paraszti antiszemitizmust, amelyet ismét a cigányokkal kapcsolatos érzelmekhez hasonlított:

„[Az alföldi paraszt] antiszemitizmusa (...) nem az a konkurens üzleti ízű gyűlölet, mint a németeké, hanem olyasfajta lenézés. Világos példa erre, hogy lehet ugyan nagyúr, tízezer holdas birtokos és báró egyik-másik zsidó, de a munkásai, cselédei, akik írni-olvasni se tudnak, keshedtek, rongyosak, fertály végén már kenyerük sincs - egymás közt mégis »büdös zsidónak« titulálják. Ez nem úri-nemzeti gőg, mint némelyek hiszik, hanem munkásgőg, amely sajátosan a nehéz munkából élő és csak ezt becsülő emberek sajátsága. Nem a zsidót nézi le, hanem inkább a nem dolgozót, a kereskedőt s mert a zsidót legtöbbnyire ilyennek ismeri, hát rá, mint fajra is vonatkoztatja ezt. El sem tudják hinni, hogy zsidó másforma is van, mint boltos, kupec és intellektuel.

De ez nem politikai antiszemitizmus, aminek bizonyítéka, hogy az alföldön igazi antiszemita politikai mozgalom sohasem tudott gyökeret verni. Hogyha majd a zsidók is általánosságban komoly, produktív munkások lesznek, akkor még ez az antiszemitizmus is megszűnik. Egyébként a viszony ma is nagyon jó a parasztok és a szegényebb zsidók között, mert a zsidók nagy alkalmazkodási képességgel, akceptálják ezt a sajátos paraszti gőgöt. Éppúgy, mint ahogy a cigány és a magyar közt nincs háborúság, mert a magyar lenézi a cigányt és a cigány ebbe belenyugszik. A zsidó ugyan nem nyugszik bele, de úgy tesz, mintha belenyugodna, s közben gazdaságilag szépen fölébe kerekedik."21 (Kiemelés tőlem - D. Cs.)

 

MÁR NEM ÉS MÉG NEM - A GAZDASÁGI DEZINTEGRÁCIÓ

A 19. század utolsó harmadában Magyarországon gyorsan csökkent a parasztság aránya, s a századfordulón már csak a népesség bő felét tette ki. Ezen a szinten viszont jó fél évszázadra megállt a tendencia, s csak a 20. század derekától indult meg újra a gyors csökkenés (ami már az 1990-es évekre egytized alá csökkentette azok arányát, akik a földből akartak megélni).

Témánk szempontjából ennek a tendenciának kettős jelentősége van. Egyrészt jelzi, hogy a városi ipar és szolgáltatások a 20. század első felében már nem és még nem tudtak jelentősebb csoportokat felszívni a faluból. Ugyanakkor, a politikai és gazdasági válságok okozta visszaesések ellenére, a korszak egészét tekintve nőtt az ipari termelés, tehát az ipar hatékonysága is. Másrészt, a birtokeloszlás megfelelő adataival összevetve azt is láthatjuk, hogy a faluban rekedt népesség nagy többségének nem volt akkora földje, amely biztos megélhetést biztosított volna a családjának. A két világháború között elterjedt a hárommillió koldus országa kifejezés (az 1930-ban 8,6 milliós országban), s ezen „koldusok" túlnyomó többsége zsellér, uradalmi cseléd vagy törpebirtokos paraszt volt.

A romák nagy többsége falun élt, s paraszti népességnek próbálta eladni termékeit, szolgáltatásait vagy munkaerejét. Mindezt tehát többszörös szorításban: túl sokan voltak ehhez a sajátos piachoz képest; a paraszti népesség nagy része nagyon alacsony vásárlóerővel rendelkezett, ugyanakkor minden, nem kifejezetten cigánymunkának számító téren hatalmas munkaerő-felesleget képeztek; a városi ipar pedig mind több területen szorította ki a hagyományos kézműves termékeket - akár cigányok csinálták azt, akár nem.

„Mi, kérem, szegkovácsok vagyunk. De a mai időkben nincs szükség a munkánkra - panaszkodnak interjúalanyai Móricz Zsigmondnak 1932-ben. - Egész napi munkával nem tudunk többet keresni egy pengőnél. Nincs építkezés, nem veszik már a jó kovácsolt vasszögeket. Mi csináltuk a bányaszögeket, a slippeszögeket a vasúthoz, meg tudjuk mi azt ma is csinálni, de ha nem veszik. Munkanélküliek vagyunk."22

 

Öreg üstfoltozó, 1930 körül

 

ÜSTFOLTOZÓK

Erdős Kamill cigánykutató (-»154-162. o.) 1961-es írásában így rekonstruálta a kiskunhalasi üstfoltozók tradicionális munkáját a két világháború között:

„Kiskunhalason a Cserepes (jelenleg Harangos tér) elnevezésű területen élnek [edényfoltozó cigányok], kb. 250 fő - 1910-ben még mindannyian sátorban laktak, télen-nyáron. 1919-ben is csupán négy házacska állt. Jelentős karavánozó életmódot folytattak, de csak kb. 150 km-es körzetben, az északi irányt leszámítva. Még a két világháború között is néha húsz kocsival indultak egymás után az országúton, mikor is az egész család, az asszony és a gyerekek is mentek. A községek széléhez érve megálltak és két férfi bement az elöljáróságra engedélyt kérni, hogy a faluban edényeket javíthassanak (...) Az engedélyt a legtöbb esetben megkapták, s ilyenkor a falu szélén felverték a sátrakat. Vagy a házaknál dolgoztak benn a faluban, vagy pedig kihozták magukkal a javítandó edényeket a sátortáborba. Ezt jobban szerették, mert ilyenkor az asszonyokat és a gyerekeket is befoghatták dolgozni: ők kaparták az edényekről, lábasokról, bográcsokról, üstökről a rozsdát.

A foltozó cigányok magukat födozövo cigánynak nevezik, de a gurvár elnevezést is használják magukra (gurvároknak hívták őket a régebbi időkben a velük találkozó vándor oláhcigányok). Leggyakoribb családnevük Kolompár és Rostás.

Eredetileg mind foltozómunkával foglalkoztak, de az első világháború utáni időktől kezdve egyre több lókupec is akadt közöttük. Jelenleg csupán az öregek gyakorolják ősi mesterségüket, a fiatalok már nem is tudják, hanem túlnyomó többségük vályogvetéssel foglalkozik."*

* Erdős 1989,111-112.0.

 

A riport alapján úgy tűnik, Déry Gyula alaptalanul volt 1908-ban olyan optimista: „Felmerül itt a kérdés, hogy a gyári termelés mai olcsósága mellett lehet-e a cigányáru tartós versenyképességére számítani? A vaskereskedők azt felelik erre, hogy a gyári árak 35-40%-kal drágábbak s az irányuk emelkedő, a cigánycsaládok ellenben takarékosak és igénytelenek és így nincs mit tartani versenyképességük hanyatlásától."23

Ha lassan is, de az újonnan épített lakások között csökkent a vályogból építettek aránya; csökkent a lovak száma, s velük a patkó(szeg)igény is; a közízlés változása, a dzsessz megjelenése pedig a cigányzene iránti igényt is csökkentette és így tovább és így tovább. A tömeges és tartós munkanélküliségtől csak azt menthette volna meg a romákat, ha tömegesen át tudnak állni más foglalkozásokra - de a 20. század első felében a gazdaság egyetlen ágazata sem nyújtott erre lehetőséget.

Még ha környezetük teljesen előítélet-mentes lett volna, a romák gazdasági helyzete akkor is folyamatosan romlott volna ebben a fél évszázadban.

 

KISZORÍTVA 

Kemény István és munkatársai az 1971-es vizsgálat (-► 183. és 201-210. o.) során megkülönböztettek hagyományos cigánytelepeket, illetve mesterségesen létrehozott új telepeket. Rögtön hozzátették azonban, hogy kutatásaik szerint a hagyományos telepek is igen gyakran viszonylag új keletűek.24 S a megjegyzésben rejlő bizonytalanság a mai napig érezhető: nem igazán tudjuk, hogy a 20. századot megelőzően mennyire éltek szegregáltan, a nem romáktól elkülönülve a cigányok.25

Mindenesetre alapvető és tartós tendencia, hogy emberek csoportjai etnikai, kulturális, vallási vagy társadalmi alapú elkülönült csoportokba települjenek le (és/vagy erre kényszerítsék azon másokat, akik esetleg nem lennének hajlandóak ilyen „spontán" szegregációra); de az is tartós tendencia, főleg olyan csoportok esetében, amelyek körében magas az asszimilációra törekvés, hogy megpróbálnak kitörni ezekből a keretekből.

Ladányi János és Szelényi Iván csenyétei kutatásának része volt egy történelmi vizsgálat is. A kis, Borsod-Abaúj-Zemplén megyei, pontosabban csereháti falu félúton helyezkedik el Miskolc és Kassa között, de csak légvonalban, mivel egy bekötőúton kell letérni a község felé - tehát zsáktelepülés, út végi falu. A 19. századi hivatalos dokumentumok egybehangzóan azt állították, hogy nem éltek cigányok a faluban, s ezt hallották vissza a szerzők az interjúkban is; a faluvégi cigánytelep is egyértelműen a 19-20. század fordulóján jött létre. Levéltári kutatásaik során azonban Ladányi és Szelényi találkozott olyan, a falu közepén élő családokkal is, akik neveit a 20. század végén Csenyétén már csak cigányok viselték.

 

Cigányok a Mecsekben, 1918

 

Ennél lényegesebb bizonyítéknak tekinthető azonban, hogy ezen családok tagjait az egyházi anyakönyvek - amelyek 1833-tól álltak rendelkezésre - cigányként regisztrálták (tanulságos módon: mivel az anyakönyvben nem volt az etnikai hovatartozást rögzítő rovat, a társadalmi állás rögzítésére szolgáló rovatban).26 1896-tól, az akkor már állami anyakönyvek csak foglalkozást rögzítettek, „cigány" bejegyzés nem volt, de ekkor már a lakcím - a cigánytelep - egyértelmű jelzés volt erre nézve is.

 

Cigánytelep, Jászjákóhalma, 1934

 

Megjegyzésre érdemes, hogy a kutatók szerint a csenyétei cigánytelep kialakulásához nem spontán folyamat vezetett, hanem a falu vezetésének tudatos akciója. Ladányi és Szelényi szerint két mikro folyamat is erősíthette a kis helyi „etnikai tisztogatást":27 a falu túlnépesedése ebben az időszakban, illetve az, hogy egy új út építésével az addigi faluvég (ami a falvakban sosem pusztán földrajzi, hanem egyúttal társadalmi kategória is volt) a falu eleje lett.28

A cigányok helyzetének romlását jelzik a gyermekhalandósági adatok, amelyet a társadalomkutatók hagyományosan bizonyos társadalmi csoportok helyzetének mutatójaként szoktak kezelni: Csenyétén 1857 és 1900 között a nem cigányok között a gyerekek 13,3% halt meg első életévének betöltése előtt - míg a cigányok körében ez az érték ugyanekkor 10,3% volt, tehát valamivel jobb. A nem cigányok mutatói gyakorlatilag a korábbi értéken maradtak 1900 és 1930 között, majd valamennyit csökkentek (11,1%-ra) 1931 és 1950 között. A cigányok körében azonban a gyermekhalandóság aránya a korábbi érték mintegy duplájára, majd több, mint duplájára nőtt a 20. század első felében.29

Ladányi és Szelényi integrációs és szegregációs ciklusok váltakozásáról ír: a csenyétei cigányság a 19. század végéig alsó társadalmi osztály helyzetében volt, majd a 19-20. század fordulójától a 20. század közepéig még rosszabb, elszigetelt, alsó kaszt helyzetbe süllyedt. Mindez akkor is roppant érdekes, ha csak egyetlen falura vonatkozik, s kérdéses, hogy mennyire általánosíthatóak a Csenyétén nyert ismeretek.

Mindenesetre elgondolkodtató, hogy a dualizmus utolsó évtizedeiből és a Horthy-korszakból mind több irat kerül feldolgozásra, amely arról szól, hogyan nyúltak bele a helyi hatóságok a romák települési viszonyaiba. Miközben több mint egy évszázada hajtogatták „a kóbor cigányokat le kell telepíteni" litániát, a hatóságok gyakorlati tevékenysége rendszeresen ennek akadályozására irányult. „Összességében nem a letelepülés segítése volt azonban a jellemző. Éppen ellenkezőleg: az otthonválasztás ellen ható erők domináltak a kurzus ideje alatt. Meglepő állításnak tetszik ez, ha figyelembe vesszük a központi igazgatás erőszaktól sem mentes letelepítési kísérleteit vagy a rendészeti igazgatás makacs próbálkozásait a vándorlás visszaszorítására. A történések mindenesetre a meghökkentőnek tűnő tételt bizonyítják" - fogalmazta meg, a 19. század második és a 20. század első felére való érvénnyel Pomogyi László.30 A mi korunkbeli olvasónak egy-egy száz évvel korábbi ügy olvastán erős déjá vu érzése is támadhat.

 

LE SZERETNÉNK TELEPEDNI

A Lakatos Mihály vezette karavánról az 1870-es évek óta születtek iratok.* Hovatartozásuk zavaros volt, többször kitoloncolták őket az ország több részéről, a szokásos eljárás szerint, illetőségi helyükre, ami hol Győrt jelentette, hol pedig más, megyebeli falvakat. 1902-ben a családfő, ifjabb Lakatos Mihály letelepedési engedélyt kért a győri elöljáróságtól, telket, s egy ház felépítését, amelyet részletekben törlesztene; szándéka komolyságát alátámasztandó, az első 200 koronás részletet rögtön be is fizette. Hogy miből volt ennyi pénzük?** Az egyik irat utalt arra, hogy - érdekes képzavarral - a család „virslis lovakból lónagy-kereskedővé növi ki magát". A város nem adott pénzt, ehhez képest viszont (9 hónappal a kérelem beadása után) kijelölte, hogy hova építkezhetnek Lakatosék saját erőből; majd mégis inkább áttelepítették volna őket a másik helyre, Újvárosba. Itt azonban a leendő új szomszédság újabb és újabb tiltakozása hátráltatta az ügyet.

* Bana József, a győri levéltár munkatársának „A Lakatos kóbor cigány karaván győri letelepedésének krónikája" című kézirata nyomán ismerteti: Pomogyi 1995, 243-247. o. Lásd még Bana 1998 és Bana 2005.

** Összehasonlításképpen: 1900-ban a gyári munkások 29%-a heti 10 koronánál kevesebbet, 23%-a 10-14 koronát keresett; ők jórészt segéd- és betanított munkások voltak, akiknél a szakmunkások jóval többet kaptak, a mezőgazdasági munkások számára azonban még ez is jó bérnek számított (átlagosan 2,5-szer kapott többet egy ipari munkás, mint egy mezőgazdasági). (Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Budapest, 1999, Osiris, 61-62. o.)

1907-ben 12 cigány gyereket lelencházba utaltak, mondván nem rendes házakban laknak. Az érintett szülők azt hitték, hogy ez a vadházasságok miatt történt, ezért tömegesen jelentek meg az anyakönyvi hivatalban, hogy házasságot kössenek. Sikeresebbnek bizonyult az a lépésük, hogy egy helyi ügyvéd segítségével beadványt fogalmaztak meg, s visszaszerezték a gyerekeket.*

A városi tanács végül csak 1909 augusztusában jelölte ki a pontos telket - újabb tiltakozásokat kiváltva. A tanács erre egy bizottság felállítását rendelte el. „A bizottság tett is indítványt, méghozzá arra, hogy a kompániát telepítsék ki a Győrújfalu községhez közel álló, de a város tulajdonában lévő csőszházba. Az ötlet nagy vihart kavart, különösen az érdekelt faluban. A község elöljáróságának reakcióját a képviselő-testület október elsejei jegyzőkönyve megőrizte: »Győr város hatósága olyan intézkedésre készül, mely községünket úgyszólván végpusztulással fenyegeti. Olyat tervez, aminek megvalósulása nagyobb csapás lenne ránk nézve a tűznél és árvíznél, mert míg ezek szerencsére csak ritkán következnek be, addig ez az új veszedelem állandóan fenyegetné nemcsak vagyonúnkat, hanem a község valamennyi lakójának életét is. Nem kevesebbről van szó, mint hogy az Újvárosban tanyázó Lakatos-féle cigánykaravánt ide, úgyszólván a községünk belterületére a csőszház telkére telepítsék le.«"**

Az elöljáróság a tiltakozások hatására visszavonult. Lakatosék közben nem bírták tovább, s engedély nélkül felhúztak egy házat; a bizottság 1909 decemberében ideiglenes építési engedély megadását javasolta, azzal a megszorítással, hogy a telket be kell keríteni, s a család mindenét - beleértve az állatokat is - azon belül kell tartani. Több menet után végül a tanács 1914 karácsonyán ismerte el jogerősen a letelepedést. Ettől függetlenül egészen 1945-ig több javaslat is született a kitelepítésükre.

* Bana 1998,128. o.

** Idézi: Pomogyi 1995, 246. o.

 

Hasonló kitelepítési ügy zajlott Szombathelyen is.31 A Vasvármegye című lap 1942-ben így tekintett vissza az ügy előzményeire: „A Szombathelyre befogadott cigánycsaládok annak idején a Jáki út mellett telepedtek meg. A város fejlődésével azonban ez megszűnt városvég lenni. Különösen akkor, amikor letelepültek a szalézi atyák, megépült a rendházuk és szép templomuk is. Ezzel a településsel ez az egész városrész a fejlődés központjába került. Rendezték a Szalézi teret, úgyhogy a cigánytelep csak csúfsága ennek a vidéknek. Nem is beszélve arról az erkölcsi rombolásról, amit ezeknek a cigánytanyáknak a jelenléte okoz a környék gyermekeire nézve."32

Szinte már groteszk irónia: a szóban forgó cigányok esetében ezúttal nem az okozott gondot, hogy nem voltak letelepedve, hanem az éppen ellentétes helyzet, vagyis, hogy már régóta letelepedve éltek az adott helyen. A már ismert forgatókönyv szerint kitelepítési tervek születtek, amelyeket az új lakóhelynek kiszemelt környék lakóinak tiltakozása hiúsított meg. A bornírtság feledhetetlen példáját nyújtva némelyek „felvetették annak tervét is, hogy egyelőre a régi házakat körülültetik fenyőfákkal és ezzel elrejtik a telepet a járókelők szemei elől."33 Végül 1942-ben egyszerűen felszólították a cigányokat a telep elhagyására, s ekkor már semmi utalás nem esett arról, hogy hova menjenek.

 

HOVA TEGYÜK ŐKET?

Egy feljelentés nyomán a győri főjegyző, a városgazdálkodási ügyosztály vezetője helyszíni szemlét tartott a helyi cigánytelepen egy rendőrfelügyelő kíséretében. A szemléről 1943. október 1-jei keltezéssel jelentést tett a „Méltóságos Polgármester Úrnak":

„A telepről a régi »putrik« jórészt eltűntek és helyükre rendes egy-két helyiséggel bíró tégla-, vagy betonházak épültek. A telep dísztelen külseje is eltűnt, és már nem látszik cigánytelepnek, hanem olyannak, mintha a Szent Erzsébet telep folytatása lenne. (...) A telep valamikor csupa cigány népességből állt, ma azonban 9-10 nem cigány család is lakik a telepen, és így az ott lakóknak legfeljebb 2/3-a cigány. Ezek is elég jó módban élnek. Életmódjukban is ilyen előnyös változás észlelhető. Gyakran vesznek taxit igénybe, mert hisz pénzük bőven van, amelyre zugkereskedelem révén tesznek szert. Lótartásukat a rendőrség eltiltotta. Két cigánynak van még l-l lova, amellyel fuvaroznak. Ezáltal az ide-oda vándorlásuk lehetősége és a gazdák terményeinek dézsmálása is észrevehetően csökkent."*

Megnyugtató helyzet, hisz' nincs égető szociális feszültség, s mint majd az iratból kiderül: nincs közbiztonsági feszültség sem. Akkor viszont miért kezdte a jelentés minden átmenet nélkül a telep esetleges áthelyezését tárgyalni? S miért csupa „gyakorlatias" érvet hozott fel az áttelepítés ötletével szemben a jegyző? S ha például erről a telepről már jórészt eltűntek a putrik, miért gondolta, hogy az áttelepített cigányok új lakóhelyükön ilyen putrikat fognak felhúzni?

„Ha itt megszüntetnők, másutt kellene részükre ilyen telep céljára alkalmas helyet kijelölni. Ámde hol legyen ez a hely? Minden városrész irtózik a cigányoktól és minden módon tiltakoznék odatelepítésük ellen. De tegyük fel, hogy találnak ilyen alkalmas új helyet. Az eredmény az lenne, hogy itt megint csak »putrik« keletkeznének és az egész környék csúfjára volnának. Az ártelepüléssel a régi telephely viszony nem szűnnék meg, mert ott a cigányok házait nem cigányok foglalnák el. Tehát az lenne az eredmény, hogy a mostani egy szegénytelep helyett, kettő keletkeznék. Számolni kellene természetesen avval is, hogy az áttelepülés és az új helyen felülépítmények létesítése terén a város szükséges költségek nagy részének viselésétől nem zárkózhatnék el. Az áttelepítés ma nem időszerű és az építési anyagok hiányában egyáltalában nem is foganatosítható.

A telepről két-három »putrit« kell még eltüntetni, s tulajdonosaikat szorítani arra, hogy helyükre téglaházakat építsenek.

Gondoskodni kellene arról is, hogy megfelelő közös closettjuk legyen és valami módon eltiltani őket a környék bepiszkításától.

Ami a gazdáknak azt a panaszát illeti, hogy a cigánytelep az előttük elvonuló kocsik rakományát dézsmálja, jelentem, hogy ez megfelel a valóságnak. Ámde a tolvajok nemcsak a cigánytelep lakói közül kerülnek ki, hanem a hatósági közegek jelentése szerint a Szent Erzsébet telep gyerekei közül is. Nemcsak a cigánytelep előtt fenyegeti veszély a kocsikat, hanem végig az egész mákosdűlői úton, tehát nem fogható minden rendellenesség a cigányokra."**

Lakatosék nevében is - köszönjük!

* Bana 1998,131. o.

** Bana 1988, 132. o.

 

A helyi kormányzatokon túl egy másik sajátos intézményi önmozgás, ami a cigányok életét befolyásolta: a belügyi, rendészeti szervek működése. A későbbi kádári kijelentés, miszerint „az igazi rendőrség mindenkit le akar tartóztatni" több volt, mint cinikus „jópofaság": a belügyi szervek kezébe a modernizáció következtében folyamatosan egyre több és több eszköz került, amelyek arra szolgálhattak, hogy az állampolgárok életét figyelemmel kísérjék és a (potenciális) rendetlenkedőket kiszűrjék. Ezen túlzó gondoskodás kivédésére az egyes korszakokban az egyes egyéneknek, egyes társadalmi csoportok tagjainak nagyon különböző esélyei voltak.

A belügyminiszter 257000/1928-as körrendelete elrendelte, hogy a helyi csendőrhatóságok legalább évente tartsanak razziákat, amelyek során előállítják a területükön található kóbor cigányokat. Ezt a rendelkezést az idők folyamán mind több helyi hatóság igyekezett elszabotálni, de nem mindenki: Endre László például, aki 1939 és 1944 között Pest vármegye alispánja volt, szigorúan kötelezte a járási csendőrőrsöket, hogy évente kétszer átfogó razziát tartsanak a „kóbor cigányok okozta veszedelem" megfékezésére.

Purcsi Barna Gyula a cigányrazziákról született csendőri jelentéseket így foglalja össze: „[Endre] ötéves alispáni működése alatt mindössze két alkalommal tud kimutatni olyan cigány csoportot, amellyel kocsi és ló is volt. (...) minden más esetben kisebb gyalogos csoportokból (akár magányosan közlekedőkből) álló »kóbor cigányokról«, »férfiakról és nőkről« (amelyekbe beszámolták a csecsemőket is), kamaszokról, vándoriparosokról, rokonlátogatókról, csavargókról stb. készülnek a razziák »kóborcigány-jelentései«.

A szokványos büntetések az elfogott cigányokkal szemben: a megalázó helyszíni kényszerfertőtlenítés, kihágás címén az illetőségi helyükre való visszatoloncolás, vagy visszaesők esetében a közigazgatási eljárás ellenük való megindítása, amely kényszerdologházba való utalással is végződhetett. A legsúlyosabb »vétségként« a ló- és járműtartást kezelik, s a rendszeres kóborlást megakadályozandó, ezeket alkalmi árverés keretében értékesítik (...) A cigányok lefogását és megbüntetését a jelentések részletesebb indoklás nélkül közlik. Olyan, a vándorlással összefüggő migrációs területet, útvonalat, lakókocsikat, sátrakat és ideiglenes táborhelyet sehonnan sem tudnak jelenteni a járások, amelyek a cigányok vándorló életmódjára utalnának.

 

Cigánytelep, Hernádzsadány, 1939.

 

A csendőrök, jegyzők és főszolgabírák (...) 1941 és 1944 között[i] 125 jelentesté] bői 104 a nemleges [azaz: arról szólt, hogy »kóbor cigányokat« egyáltalán nem találtak a járásban]."34 Endre még 1944 márciusában is elrendelte az évi razziák megtartását...

Pomogyi László a cigányrazziák országos jelentéseinek tanulmányozása alapján megállapította: „A [cigányok többségét] közigazgatási eljárásra utalták, tehát a járások vezetőinek kellett [őket] megfegyelmezniük. Majd minden alispáni jelentésben meg lehet találni a mondatot: »a járási főszolgabírák a razzia eredménye alapján a szükséges intézkedéseket megtették«. (...) az ismert iratok mindössze egyetlen olyan esetet említenek, hogy egy razzián előállított személy ellen büntetőeljárás indult. (Horváth Dezső 16 éves tolnamőzsei kóbor cigány jutott erre a sorsra 1940-ben, akit Bodor Jenő akasztói lakos sérelmére elkövetett lopással gyanúsítottak.)"35

 

A CIGÁNYOK NEM KUTATÁSA

„KIŰZETÉS" A ZENEI ÖRÖKSÉGBŐL

A 19. század derekán nagy feltűnést keltett Liszt Ferenc tanulmánya, amelyben azt állította, hogy a magyar népi zene - tulajdonképpen cigány zene, magyarra fordított szöveggel. Az azonnal meginduló tiltakozások és cáfolatok ellenére még az 1930-as években is vita, méghozzá sokszor szenvedélyes vita zajlott a kérdés körül. A zeneirodalom olyan óriása, mint Bartók Béla, még 1931-ben, a Magyar Néprajzi Társaság közgyűlésén tartott előadásában is szükségesnek tartotta leszögezni: „amit önök cigányzenének neveznek, az nem cigány zene. Nem cigány zene, hanem magyar zene: újabb magyar népies műzene, amit pénzért csakis cigányok játszanak (mert - a hagyomány szerint - pénzért muzsikálni nem úri dolog); azért magyar ez a zene, mert szinte kivétel nélkül magyar úriembereknek a szerzeménye."36

 

RÖGHÖZ KÖTVE- MÁR MEGINT

Más szakigazgatási szervek, hatóságok, intézmények is kivették a részüket a cigányokról való gondoskodásból, pl. szociálpolitikai, köz- és állategészségügyi, oktatásügyi, ipar- és munkaügyi szervek stb. A „röghözkötési" törekvés még a dolgoztatásra irányuló törekvést is felülírta: rendeletben korlátozták például a letelepült cigányok vándoripari és házalási tevékenységét (jellemző különbség: a zsidóság korabeli jogfosztását törvények, míg a romákét rendeletek rögzítették). Egy korabeli újságcikk így kommentálta az 1931-es korlátozó rendelet hatásait:

„Amennyiben helyes az az intézkedés, hogy a cigányok vándoriparát a lakóhely törvényhatóságára korlátozzák, épp oly aggodalmas annak eltiltása, hogy családtagjaikat és járművüket magukkal vihessék. Hisz már magának a vándoriparnak a természetével jár, hogy jármű használatával végezzék, különösen az olyan egyének, akik a kocsin való járásra és táborozásra be vannak rendezve. Az ilyenek természetesen nem azért tartanak kocsit, lovat, hogy gyalog járjanak vagy vasúti költségeket fizessenek. Nem azért van feleségük, hogy vándorútjaik idején korcsmában éljenek és a csekély keresetüket ott elköltsék, esetleg eligyák. Szállásért sem akarnak fizetni, jó nekik a tábor, a kocsi. Mozgó háztartások ezek, amelyek a kereseti lehetőségek nyomában mozognak és mihelyt ebben megakadályoztatnak, az egész család gazdasági létében meg van rendítve. (...)

Lehet-e egy cirkuszigazgatónak foglalkozása gyakorlását úgy megengedni, hogy kocsijait, szerelékeit ne vigye magával? Az üstfoltozó, fúrókészítő, patkó- és patkószeg-előállító cigányoknak is magukkal kell vinniük szerszámjaikat, szerelékeiket, nem is szólva családjukról, feleségükről, aki főz.

Hatóságom területén egy vándoriparos cigánykovács az osztálymérnökségnek szokott fúrókat készíteni. Mindig igazolja munkáját. Az új rendelkezés kellemetlenül érintette. De nem jött zavarba. (...) három nap múlva (...) már megérkezett a mozgó lakás asszonnyal, gyermekkel. Ezt bizony kénytelenek vagyunk megtűrni, mert különben még rosszabb a helyzet."*

* Mezey 1986, 207-210. o.

 

A cigányzenét tehát a zenetudósok elhatárolták egyrészt az igazi magyar népzenétől, másrészt, az eredeti cigány népzenétől — pontosabban, ez utóbbinak általában még a létezését is tagadták. Ebben a felfogásban a magyar népzene az őseredeti magyar parasztság életmódjának szerves részeseként született, életmódjából szinte természeti jelenségként kisarjadt, s szerencsés módon megélte még azt a korszakot, amikor - ezen életmód bomlása után - a kutatók gramofonjaikkal éppen hogy rögzíthették azokat.37 Ezzel szemben, a cigány zenészek szórakoztatóipari szolgáltatást végeztek: átvették s legfeljebb csak variálták környezetük zenei világának legkapósabb elemeit. A „cigányzene", állította Bartók, ugyanolyan tömegzene, mint külföldön a sramli, a kupié, az operett slágerek, és így tovább; színvonalasabb ugyan annál, ami örvendetes, de attól még nem több mint könnyűzene.

Az igazi cigány népzene és népdal gyűjtése pedig annyira szórványos volt, hogy nem is igazán lehetett megállapítani: létezett-e még ilyen egyáltalán. Bartók Béla 1918 őszéig összesen 8000 magyar, 2800 szlovák, 3500 román és 150 „egyéb" dallamot gyűjtött - az utóbbi kategórián belül, 15-20-at tett ki a cigányoktól gyűjtött dallamok száma.38

Kodály Zoltán még 1932-ben sem volt bizonyos abban, létezett-e cigány népzene: „Vitatott kérdés, népzenének számít-e a cigányok zenélése. A cigányzenész néprajzi értéke annyi, mint amennyit a városi dal- és tánczenén felül tud. Mikor a nép dalait játssza, tárgyunkhoz tartozik. Ezenkívül különösen Erdélyben sok, egyelőre ismeretlen eredetű tánczenét hallani cigányoktól. A nép ugyan táncol rá, de sem dalolni, sem zenélni nem szokta. Ennek tehát a cigány az egyedüli forrása."39

Dömötör Sándor („Mióta muzsikusok Magyarországon a cigányok?" 1934), a meglévő „zavaros nézetek" ellenére már „mindenki által elfogadott tényként" emlegette azt az összefüggést, mely szerint: „a cigány sohasem komponálta a magyar dalt, csak muzsikálta, s hogy a cigányzenélés első kivirágzása olyan divat volt nálunk, mint ma a jazz."40 Dömötör - a zenetörténet mai felfogása szerint is helyesen - rámutatott arra, hogy téves, vagy legalábbis megalapozatlan azt hinnünk, hogy a cigányság már a középkorban is tömegesen foglalkozott zenéléssel, ennek valójában csak a 17. századtól kezdődött el a kora. Ugyanakkor hasonló magabiztossággal fogalmazott meg tévedéseket is:

„Önálló cigány népzenéről nem beszélhetünk. (...) A cigányság önállótlan karakterű, környezetéhez szolgaian alkalmazkodó mimikri nép, amely mint előadó mindenhol és mindig azok dalát játssza, kik őt befogadják és támogatják."41

 

Cigány család, Sarkad vidéke, 1929

 

A kora újkorban a zenélést nem tartották tisztes polgári foglalkozásnak, magyarázta Dömötör, nem igényelt műveltséget, nem tartották művészetnek, a zenészek a mulattatókkal vagy a borbélyokkal álltak egy szinten a társadalmi presztízslistán.

Prahács Margit 1930-as cikke („A cigányzene és a magyar népzene"), bár hivatkozott Bartókra is, a nagy zenetudóssal szemben magyarázata nem annyira az életmódra és a zenei stílusra támaszkodott, hanem „néplélektani" fejtegetésekre: „A cigányzene hű tükre a cigány léleknek."42 A néplélektani vizsgálat pedig a magyar és cigány lélek radikális másságát mutatta:

„A cigány vad erkölcsei, teljes civilizálatlansága nem volt megváltoztatható. Maga a magyar nép annyira idegenkedik tőlük, hogy beolvasztásról szó sem lehetett. A fegyelmezés legfőbb akadálya (...), hogy lehetetlen őket komoly, rendszeres munkára fogni. (...) Századok múltak, térképek ezalatt hányszor átalakultak, a cigány a maga eredeti mivoltában változatlan maradt. Egy nép, mely nem tudja, honnan jött, hova megy, melynek útját a véletlen irányítja, melynek nincs Istene, hazája, törvényei, csak babonái, kuruzslói, bizonytalan, zavaros fogalmai, nyomorúságos pária élete. (...) Teljes kulturálatlanságuk - amely minden tanítást mint barbár erőszakot utasít vissza - nomád vérük, mindennél erősebb szabadságszeretetük magával hozza az érzelmi és ösztönviláguk teljes uralmát az értelem fölött. Ösztöneik megfékezése, fegyelmezése teljesen ismeretlen előttük. Gyűlölik a nyugodt, nehézkes félérzelmek unalmát, a teljes átadás, mindenben a legnagyobb érzelmi szélsőség az igazi elemük."43

A szembeállítás sarkossága már előre sugallta, hogy a nem cigány magyarok a fenti jellemzésnek éppen az ellentétei: racionálisak, fegyelmezettek, aktívak, szorgalmasak. A szembeállítás azonban nem ilyen egyszerű. Prahács szerint mindazokban, akik a régi (értsd: 1918 előtti) Magyarországon nőttek fel, volt bizonyos hajlandóság a fentebb vázolt „cigányos" érzelmi struktúrára; vagy még inkább: nem volt bennük kellő ellenálló képesség a cigányzene által hordozott „érzelmi fertőzéssel" szemben.

„Tudjuk, hogy minden zenében vannak bizonyos elemek, amelyek olyan fiziológiai folyamatokat idéznek elő a szervezetben, hogy ezáltal csírájául szolgálhatnak a zene által keltett alaphangulatnak. Az idegapparátus túlságos megfeszítése diszproportionális és lassan keletkező érzeteknél organikus gátlást, tehát az egész lelki életerő redukcióját hozza létre. A cigányzene depresszív természete ilyen beidegződésen alapszik. Valami megmagyarázhatatlan űrt érzünk a lassú cigányzenében, a vigasztalan csüggedt fájdalomnak, a reménytelen sóvárgásnak olyan intenzív erejét és átható ékesszólását, amely minden feloldódást, minden kiegyenlítődést eleve lehetetlenné tesz. Egy cél és eszmények nélkül tévelygő, állhatatlan, tisztán az ösztöneitől vezérelt lelkiség fegyelmezetlensége hangzik belőle. Veszedelmes varázserő rejlik ebben a muzsikában; elpuhító passzív ereje csüggedésbe lankasztó hatásának sok esetben része lehetett abban, hogy a régi »jó« világban a magyar földbirtokok közül annyi idegen kézre jutott."44

Prahács szerint az idősebb korosztályból sokan - már csak fiatalkoruknak szóló nosztalgiából is - ragaszkodtak még a cigányzenéhez, a fiatalabbak közül azonban mind többen fedezték fel a friss magyar nóta, a csárdás ősi, egyszerű és aktiváló ritmusait.

Bármennyire is bizarr, hogy Prahács Margit szinte már a cigányzene ernyesztő hatásának akarta Trianont betudni, legalább egy dologban igaza volt. Akkor ugyanis, amikor megjegyezte: „A cigányzene ügye ma inkább népjóléti ügy, semmint művészi - mi több - a nemzeti kultúra problémája."45 Párhuzamosan azzal, hogy mind nehezebben tudtak a cigány muzsikusok zenéjükből megélni, szimbolikusan is kivették kezükből a cigányzenét - anélkül, hogy segítséget nyújtottak volna az igazi cigány népzene felfedezéséhez.

Úttörő jelentőségű volt tehát Csenki Imre és Csenki Sándor 1942 őszén lezárult gyűjtése, melynek során 582 énekelt és 32 hangszeres dallamot jegyeztek fel vagy rögzítettek fonográfra. A Kodály-emlékkönyvben megjelentetett, kottákkal és szövegekkel kísért kutatási beszámolójukban egyrészt természetesen kitértek a cigányok „talányos" történetére, másrészt munkájuk körülményeire. „A gyűjtést általában két komoly tényező akadályozta: a gyűjtő nyelvismeretének hiánya és a cigányok »higiéniája«. (...) Gyűjtésünkben azt a módszert követtük - s eddig ez vált be a legjobban -, hogy egyikünk cigánynak vallja magát. Ez vezeti a gyűjtőt, aki jól megfizet egy-egy szép cigánynótáért. (...) Rátalálva a cigánytelepre, kiválasztottunk néhány megfelelő énekest, férfit, nőt, gyermeket, különböző korúakat vegyesen. Kértük, énekeljenek valamit. Rövid tanácskozás után leültek a földre és rákezdtek a közölt siratóra. A felvételhez kiválasztottunk egy 20-30 év körüli asszonyt, aki a siratót csecsemője szoptatása közben énekelte a fonográfba. A többiek ugyanakkor vele dúdolták a dallamot. A szöveg verifikálása igen nehéz, részint azért, mert a rögtönzési hajlamuk igen nagy, részben pedig azért, mert analfabéták és ha még egyszer megkérdezzük az esetleg nem értett vagy a fonográfba hibásan énekelt szöveg egyes részeit, képtelenek megismételni a szöveget vagy magyarul kezdik magyarázni, gondolván, hogy a szöveg magyar jelentését kutatjuk."46

A Csenki fivérek szerint a cigányok a nyelvükkel együtt a dalaikat is elfelejtették, éppen ezért igyekeztek elsősorban „az anyanyelvét beszélő, saját szokásai szerint élő cigányok" körében, s nem pedig „már csak magyarul tudó elpolgárosult muzsikus cigányok" körében gyűjteni. „Az ideális az lenne, ha olyan cigányokra találnánk, akik csak cigány nyelven beszélnek. Sajnos, eddig nem akadtunk ilyenekre."47

Cikkük végén a fivérek szerényen megjegyezték: érdemüknek elsősorban azt tartották, hogy egyáltalán elkezdték a cigányok dalainak gyűjtését. Közvetlenül ezt követően azonban éppen azt a részét kicsinyelték le saját munkájuknak, ami a legeredetibbé tette: „Úgy véljük, nem annyira eddigi gyűjtésünk a jelentős, mint inkább az, hogy a munkát egyáltalán megindítottuk. Adataink valószínűleg nem is annyira a cigány népzene, mint inkább a magyar népdalkincs szempontjából lesznek fontosak különösen, ha felgyújtjuk a cigányokhoz lesüllyedt magyar dallamokat."48 (Kiemelés tőlem - D. Cs.)

 

NÉPRAJZ ÉS SZOCIOGRÁFIA

Vajkai Aurél 1940-ben, az Ethnogmphia - Népélet hasábjain írt a Veszprém megyei Csatka híres búcsújáról. A 23 oldalas cikkből mindössze fél oldalt szánt a cigányokra, noha ebben maga is elismerte, hogy a csatkai búcsú a romák számára „jelentősebb és fontosabb minden más búcsúlátogatásuknál. Itt ugyanis önálló, nagy cigánytalálkozót tartanak, ami[re a] Dunántúl legtávolabbi részéből is (...) eljönnek."49 Mégis, bár formálisan részt vesznek a búcsún, állította Vajkai, a cigányok külön telepednek le, külön mulatnak „a búcsú közönségétől", egyáltalán: „Az ötszáz vagy ezer cigány kiabáló, rikítóan színes idegen test a tízezernyi egységes tömegben."50 (Kiemelés tőlem - D. Cs.) Az „idegen test" kifejezés mintha indokolná, hogy miért nem foglalkozott velük alaposabban a szerző. Csak egyetlen vonatkozásra tért ki a cigányokkal kapcsolatban, nevezetesen, hogy itt nem csak a kirívó szegénység képei jellemezték a megjelenő romákat:

„A csatkai útra a pénzt egyáltalán nem sajnálják, 1937-ben a székesfehérvári vajdának állítólag 800 pengőbe került a csatkai út (beszámítva egyenesen erre az útra készített ruhákat), amit el is hihetünk, mert pl. magam láttam a vajdára várakozó gépkocsit, amely családjával együtt a városból kihozta és másnap visszavitte.

Feltűnő itt is a cigányok kétfajta társadalmi rétegződése; a városi, muzsikus cigányok igen finom ruhákban jönnek, a férfiak a legutolsó úri divat szerint (ha kissé túl színes selyemingekben is) öltözködnek, nőik tarka, de falusias ízlésű selymekben (cigányosan), fejükön virágkoszorúval jelennek meg. Igen hangosak, folyton veszekednek, verekednek, isznak és kéregéinek. (...) A városi muzsikus cigányok nagyon lenézik (szóba sem állnak velük) a hallgatag, félrevonult, külön csoportokat alkotó, egyszerű, szürke rongyokba bujtatott környékbeli, falusi, teknővájó, bádogos, oláhul beszélő (cigányul nem is tudó) kolompár cigányokat. A szerény kolompárok nem is kéregetnek, csendben kuporognak külön. A magyarok is szívesebben látják a kolompárokat, mint a hangoskodó, díszes ruhákban járó városi cigányokat."51

A szerző számára egyértelmű: a cigányok „megfelelő", „illendő" helye a periférián, a mélységes szegénységben, a „magyar" parasztokénál is szegényebb világban van; érezhetően botrányos anomáliaként kezelte, ha jómódú romákat is látott.

Az iménti cikk is mutatja: a két világháború között és alatt még a néprajzosok sem voltak képesek értékelő, méghozzá kihangsúlyozottan negatív értékelő hangok nélkül írni a cigányokról - ha egyáltalán írtak róluk. Bonomi Jenő 1943-ban az Ethnographia - Népéletben írt a budai hegyvidék cigányairól: több száz cigány élt ugyanis itt, a század első felében a legnagyobb közösség Pátyon, valamint Csobánkán és Pomázon is. Mintegy fél évszázaddal később Bódi Zsuzsanna írt egy cikket a csobánkai cigányokról, amelyben kitekintett ugyanerre a korszakra, a két világháború közötti életre is. Érdemes összevetni egymással a két szövegrészletet: tartalmilag ugyanarról szólnak, a szerzők azonban mégis markánsan különböző hozzáállással fordultak tárgyuk felé:

 

Bonomi Jenő:

„A budai hegyvidék cigányai", 1943

 

„Régen többen voltak. Általában nem új jövevények, hanem régóta megtelepedettek leszármazottai. Életmódjuk az idők folyamán vajmi keveset változott. Rendes foglalkozásuk nincs, laza erkölcsűek; sokszor baj van velük. (...)

Életük nyomorúságos tengődés. Foglalkozásuk voltaképpen nincsen; a munka nemigen ízlik nekik. Ideig-óráig dolgoznak ugyan, néhányan napszámba is járnak, de jóval szívesebben henyélnek. Vannak közöttük szegkovácsok, fúró-, piszkavas- és szemétlapát-készítők, üstfoltozók, drótos munkával foglalkozók, vályogvetők és lókupecek is.

Az asszonyok leginkább kéregetéssel töltik idejüket, vagy kártyát vetnek, néha virágot, gyógynövényt vagy gombát árulnak, rongyot gyűjtenek, de olyat is ismerünk, aki mosni, meszelni és kályhát tisztítani jár (...)

Az apró gyerekeket magukkal viszik, már csak azért is, hogy szánalmat keltsenek. A nagyobbak külön mennek koldulni."*
 

 

Bódi Zsuzsanna: „A gyermekek munkára nevelése. A szocializációs folyamat változásai egy szegkovács közösségben", 2001

 

„Csobánkán az összeírások tanúsága szerint már a 18. században is éltek fémműves cigányok. (...)

A faluban (...) 8 kőfejtő bánya volt, az itt dolgozók szerszámai állandó karbantartásra szorultak, ezzel munkát adva a faluban élő szegkovácsoknak.

Ezenkívül hulladék vasból különböző szögeket (...) és egyéb vasárut készítettek a pesti vaskereskedőknek (...) A környékbeli kovácsokat ellátták patkószeggel, a bányákba sínszeget szállítottak.

A helyi lakosságnak ajtópántokat, tolózárat, vas háromlábat, szemétlapátot, piszkavasat, csipeszt, jászolkarikát és egyéb használati tárgyat csináltak, a különböző szerszámok javítása, élezése mellett.

Az asszonyok a kész termékek leszállításakor segítettek férjüknek. A gyermekek feladata a helyi boltban való kokszvásárlás, a koksztörés, a hulladék vas kiegyenesítése, darabolása, valamint a fújta tó kezelése volt. (...)

A gyerekek nyáron naponta kétszer is kimentek az erdőbe csoportosan, felnőtt kíséretével, hogy a télire való tüzelő összegyűljön.

Aratás után böngészéssel tettek szert jövedelemre. (...)

A közeli erdőkben tavasztól őszig (...) a 16-17 éves fiatalok csoportjai makkot, csipkebogyót, csigát szedtek. Az akácfa- és bodzavirág, valamint a hársfa és az orgona magjának gyűjtését a felnőttekkel közösen végezték. Az idényjellegű munkák közé tartozott a 14-15 éves fiatalok facsemete-ültetése az Erdőgazdaságban.

A mezőgazdasági idénymunkákra a lányok édesanyjukkal mentek 10 éves koruktól kezdve. Pomázon a Piactéren fogadták fel a napszámosokat, hajnalban ott gyülekeztek a munkára jelentkezők. Természetesen a csobánkai gazdáknál is végeztek napszámos munkát."**

* Bonomi 1943, 75-76. o.

** Bódi 2001, 229-231. o.

 

Bonomi számára mintegy természetes volt, hogy a cigányokat - akik egymás között cigányul beszéltek, de a cikk szerint valamennyien tudtak magyarul, egy részük németül, tótul vagy szerbül is - a falu kirekesztette. A falubeliek (értsd: a nem cigány falubeliek) még csak arra sem méltatták a nemzedékek óta köztük élő romákat, hogy a nevüket megjegyezzék. Azt pedig, hogy nem mindenki viselkedett így, hisz' voltak még vegyes házasságok is, csak egy furcsálkodó megjegyzésből tudhatjuk meg: „A helybeli cigánycsaládok nevét nemigen tudják a faluban. Rendesen csak keresztnevén (esetleg gúnynevén) szólítják a cigányt, hozzátéve a cigány jelzőt. így beszélnek cigány Pistáról, cigány Trézsiről, cigány Kati néniről stb. (...)

Különös, hogy akad olyan nem cigány, aki cigányt választ élettársul. Ezzel mintegy kirekeszti önmagát a falusi közösségből s szükségképpen cigányszintre süllyed."52

Nehéz túlbecsülni az 1930-as évek népi szociográfiájának jelentőségét az azóta eltelt időszak magyarországi társadalmi- és politikai gondolkodásának történelmében. A népi szociográfia fő törekvése a korabeli magyar társadalom megismerése, s ezen keresztül megváltoztatása volt. Különös súlyt helyeztek arra, hogy feltárják a társadalom mélyrétegeit, hogy tudatosítsák: a mindennapi tapasztalatban mindenki által ismert hierarchia lefelé, a vidéki Magyarország számos táján hihetetlen mélységekbe, a városi középosztály számára sokszor elképzelhetetlen nyomorúságba vezet. Éppen ezért tanulságos kifejezetten a cigányság szemszögéből újraolvasni a népi szociográfia klasszikusait: kitűnik belőle, hogy a magyarországi cigányokat még a társadalomnak ezen mélyrétegeibe se látták bele a két világháború közötti korszak legérzékenyebb szemlélői sem. A romák tehát valahol a társadalom alatt élhettek.

A klasszikus szociográfiák időnként egyáltalán meg sem említették a cigányokat (Erdei Ferenc: „A magyar paraszttársadalom"); máskor csak említették, például a cigányzenével kapcsolatban.53 Megint máskor jelzőként használták a „cigányos" kifejezést: Veres Péter szerint például a kevés, egyszerű és határozott színeket használó alföldi parasztság körében „a tarka ruhát cigányosnak mondják."54 Erdei Ferenc a Futóhomokban így jellemezte a bugaci pusztát: „Őriz valamit e pusztaság földjében, füvében, tavaiban, embereiben és állataiban századokkal elmúlt idők leheletéből, cigányosan kóborló kunok sátorhelyeinek képéből, honfoglaló ősök barbár erkölcseiből, s még azon is túl, Ázsiából. Itt nincs történet: örökös itt a változás és maradandóság..."55

Stiláris szempont a cigányos jelző feladata a fenti idézetben egyrészt a kóborlás, másrészt az időtlenség, történelem előttiség, ősiség képzetének felidézésében állt. Máskor az alulmúlhatatlan szegénység, „a szegénynél is szegényebb" élet megjelenítését szolgálta - nem maguk a cigányok felidézése, mint inkább egyes nyomorgók cigányokhoz való hasonlítása. Féja Géza a Viharsarok Makót leíró részletében említette a Honvéd városrészt, ahol:

„Sárból vert házak keletkeznek sártetővel, egyszóval a cigányputri típusa újjászületését üli. Az újabban »épült« proletárházakat már mi sem különbözteti meg cigányputritól. S nemcsak itt, más városok szélén is megfigyeltem, hogy a mezei munkásság újabban »cigányputrit« épít vagy vásárol."56

A Viharsarok szándékai szerint az egész déli Tisza-vidék, vagyis a korabeli Békés, Csanád-Arad-Torontál, Csongrád megye, valamint Szeged és Hódmezővásárhely társadalmának leírását tűzte ki céljául.57 Ezen a területen egy 1941-es felmérés szerint 6511 cigány élt, nem számolva a szegedieket58 - a Viharsarokban azonban egyedül a fenti idézetben szerepelt a cigány kifejezés.

Szabó Zoltán Cifra nyomorúsága ugyancsak egy jókora országrész vizsgálatára vállalkozott: Nógrád-Hont, Heves, Borsod-Gömör-Kishont és Abaúj-Torna lakossága ekkoriban csaknem egymillió fő volt.59 Az 1941-es vizsgálat (-> 136. o.) alapján úgy becsülhetjük, hogy ekkortájt közülük több mint húszezren lehettek cigányok. Szabó azonban először csak könyve 252. oldalán említett cigányokat:

„A Szalaparton [Eger falusias külvárosában] pincékben élnek az emberek, a napszám kicsinységéről panaszkodnak és arról, hogy egyre jobban drágul a fa. A lankás dombhátak itt már közvetlenül a szántóföldekbe futnak bele és e dombhátak alja háztetőben végződik. A domb lábát a szalapartiak cseréppel, szalmával, zsindellyel fedték be, anyagi állapotuk szerint, és ha ezeken a halmokon sétál az ember, itt-ott kéménybe ütközik. (...) »Lakható domb« - gondolom fanyarul, ahogy járok a dombtetőn, mely a napszámosok házának teteje is egyben, meg a szomszéd cigányoké.

Mert cigányok és magyarok egymás mellett és egyformán a föld alatt laknak itt. A különbség csak annyi, hogy a magyarok építenek maguknak mellékhelyiséget, a cigányok az udvart használják mellékhelységnek. Annyi, hogy a magyarok befoltozzák deszkadarabbal, konzervdoboz-hulladékkal a tetőt, ha kilyukad, a cigányok hagyják a lyukat lyuknak. És még annyi, hogy a magyarok napsugárdíszt faragnak a kapukra"60 - és a szöveg máris elkanyarodott a romáktól. Akik ezt követően már csak egyszer tértek vissza, Miskolc egyik nyomorúságos külvárosában, ahol a fenti idézetben szereplő motívumok jelentek meg újra, de most már csak egy mondatba sűrítve: „A Dani-telepen, cigányok és magyarok vegyesen laknak pincének már rossz odúkban."61

A szociográfia, műfaji sajátosságainál fogva sem törekszik szisztematikus, minden részletet lefedő szociológiai elemzésre, időnként azonban még így is meghökkentő, hogyan estek ki a cigányok a lazán szőtt fogalmi háló résein. Erdei Ferenc 1934-es tanulmánya, „A makói parasztság társadalomrajza" időnként precíz, adatszerű szövegnek tűnik. A „Népesség" című fejezetben megállapította, hogy Makón 1930-ban 35 824 ember élt. Ezt az embertömeget először az anyanyelv szerint tagolta: megállapította, hogy „anyanyelvét tekintve Makó népessége színmagyar,"62 ami folyamatos asszimiláció eredményeként állt elő, volt ugyanis „orosz, román és tót" telepítés. Majd Erdei „fajtabeli megoszlásról" írt, de mint kiderült, ez csak a zsidóság képbe hozására szolgált nála: „zsidó van 2053."63 Ezt követte a foglalkozási, majd a vallási hovatartozás szerinti megoszlás Erdei ezt követően figyelmeztetett arra, hogy a vallási identitások gyakran „nemzetiségi, illetve faji együvé tartozást is jelentenek. A görög katolikusok nagyrészt az orosz, román telepítettek utódai, vagy cigányok. Jellemző foglalkozásuk juhvásárlás, juhtenyésztés, szűcs- és bocskoripar; a cigányok közt pedig lókereskedés, muzsikálás, tapasztás."64

 

„Eladható" lenne ez a kép azzal, hogy cigányokat ábrázol? Valójában: uradalmi cselédeket Hódmezővásárhely környékén, az 1900-as évek elején

 

Tehát a különböző kategóriák összefonódására hozott példák között bukkantak fel - ebben a tanulmányban először és utoljára - azok a cigányok, akik az egyes kategóriák kifejtésekor elfelejtődtek. Makón egyébként 1893-ban 318 roma élt (1%), 1941-ben pedig 345.65 „Belső-Somogyban nem egy [.. .]házat láttam, amelyen meg kemény sem volt, a közös konyhából a füst az ajtón ömlött ki, s a szobákban több család lakott együtt Amiről helyes képet csak úgy alkothatunk, ha meggondoljuk, hogy a [...]k elég szaporák, körükben egy család általában hat-hét, sőt nemritkán még ma is tíz-tizenkét lelket jelent."66

Ha nem lenne etikailag aggályos, érdekes vizsgálatot végezhetnénk az előzőhöz hasonló - a népi szociográfiákban tömegével előforduló - idézetekkel: az alanyok kihagyásával mai olvasóknak ki kellene találni, kikről lehet szó. A fenti idézet kapcsán például nagy valószínűséggel a cigányok szót vetnék a felszínre a mai előítéletes panelek, noha Illyés Gyula szövegéből a cseléd szót hagytam ki. Lehet az itt leírt nyomorúságot még fokozni? Lehet, s ismét csak a cigány kifejezés segítségével: „Mózeséknek már házuk volt Szokolyban, amikor még mindig úgy éltek, mint a cigányok"; vagy, egy bandában „a férfiak rongyosabbak a cigányoknál"; vagy: a faluban azok az igazi szegények, „akikhez a cigány is csak az öngyilkosság határán kopogtat be".67

A Puszták népe, az egyik 20. századi magyar alapmű szerzője világosan megfogalmazta azt is: célja nem egyszerűen a puszta világának tanulmányozása és leírása. Illyés tudatosan arra törekedett, hogy ezen, nem csak egyszerűen nyomorban élő, hanem mintegy a nemzetből kirekesztett, a történelemből kifelejtett, még csak tiltakozni sem tudó, elhallgattatott embereknek hangot adjon, megszólaltassa őket. Nem Illyés kritikájának szánom a megjegyzést, csupán rögzíteném: hasonló törekvéseket például a cigánysággal kapcsolatban Illyés Gyula 1933-ban nem tartott legitimnek. Cigányok (vagy izraeliták, vagy négerek) sorsával foglalkozni, miközben a mi magyar szegényeink feneketlen nyomorúságban élnek - Illyés megközelítésében szinte már groteszk vakságnak minősült:

„A kitűnő Királyi Pál 1845-ben áradozva festi, mit hozna a boldog jövő, »ha a' 175 000 izraelitát, 's kivált a' 43 000 cigányt földre telepítenénk, ha mutatnánk neki házhelyet, adnánk kezében ekét?« Lelkesen küzd az előítéletek ellen, mert óriás »státusnyereség lenne (...) ezen embertömegnek két izmos karjaiban rejlő erőt hazai földművelésünknek megnyerni«. Földmagántulajdont követel számunkra. A cselédeknek nem követel. A kor jámbor vaksága egyenesen megdöbbentő. A divatlapok már a négerek sorsát könnyezik, de a pusztaiakat és a zselléreket még mindig nem látják."68

A puszta - ezt Illyés nem győzte eleget hangsúlyozni - elszigetelt, zárt világ, az innen kikerülők még a környékbeli falvak szegénysorain is hihetetlen beilleszkedési nehézségekkel küszködtek, ha egyáltalán eljutottak idáig. A cigányok pedig még ehhez a világhoz képest is kívülállóknak számítottak. A pusztai cselédsorral szemben, fogalmazott Illyés „a magas országút már idegen világ volt, veszélyes és tilos; hetente egyszer-kétszer cigányok, vásárosok vagy lakodalmasok vonultak rajta".69

Ezek az országúton vonuló népségek, a vándorlók persze időről időre be is kopogtattak az uradalom cselédsorára. Illyés, könyve egy másik részletében erre is kitért. „Koldusok kivétel nélkül mindennap jöttek, néha többen is" - vezette fel a témát. Egy bekezdésen át részletezte a koldusokat, majd egy újabb bekezdésen át a vándorlókat általában. Ezt követte a vándorlók különböző kategóriáinak felsorolása: „próféták", köszörűsök, tyúkászok, vándorfoltozó varga stb., összesen 16 különböző típus, s csak ezek után következett a kötetem számára lényeges félmondat: „és a cigányok minden fajtája: teknővájók, dögevők, kártyavetők, s olyanok, akik minden cím nélkül egyszerűen csak loptak."70 S még ezt követően is folytatódott a felsorolás.

Nagy Lajos művében, a Kiskunhalomban szokatlan módon, dolgozó cigányok bukkantak fel, de olyan kontextusban, mintha terhükre lehetett volna írni, hogy nem teremtek varázslatos módon a helyszínen, amikor szükség lenne rájuk: „bádogvödör, hát az is lyukas, mert drótostótok ma már nem járnak, a cigányok pedig (...) ejnye, éppen most táboroz egy karaván a falu alatt a Duna felé, ott a kis nádas mellett, a nyavaja törje ki őket, hogy nem hallani kínálkozásukat az utcáról."71

A Kiskunhalom egy másik részletének főszereplője Fleischerne, városi középosztálybeli nő, aki éppen a településen nyaralt, de már rég megbánta, hogy erre a civilizálatlan és unalmas vidékre került. Mikor egy sétája során cigányokat pillantott meg, egzotikus és éppen ezért érdekes társaságnak látja őket; kísérője, a helyi - de a városban tanuló - kamaszfiú viszont Kiskunhalom szemléletét közvetítette: a cigányokban nincs semmi érdekes.

„A falu alatt cigányokat láttak. Két sátoros kocsi körül hevertek, álldogáltak. Bár messze elkerülték őket, a cigány férfiak kalapot emelve köszöntek nekik. Fleischerne szeretett volna most már, hogy barátságosan köszöntek, odamenni hozzájuk, beszélni velük, kikérdezni őket. Hátha valamelyik nő kártyát vetne vagy jósolna a tenyeréből. Fleischerne hisz a jóslásban, de meg mulatságos is, amit kártya vetés közben egy okos cigányasszony összeravaszkodik. (...)

Fleischerne megállt s habozott, már csaknem elindult feléjük, de Gyuri semmi kedvet nem mutatott a cigányokhoz.

- Miből élnek ezek? - tört ki Fleischernéből a kíváncsi érdeklődés, amikor tovább indultak. Hátha Gyuri okos fiú, tud erre felelni.

De Gyurinak fogalma sincs róla. Nem tudja, hogy a cigányok lopnak-e, rabolnak-e, vagy hogy lyukas lábasokat, bográcsokat, vindelyeket, mosófazekat, foltoznak-e, vagy csak úgy egyszerűen pénzük van.

- Maga sem tudja? - firtatta tovább Fleischerne, mintha az előbb csak önmagának vetette volna föl a kérdést.

- É-én nem tudom - dadog Gyuri, de aztán hirtelen rászánja magát. - Csak azt tudom, hogy nagyapáméknál cigányok pucolták ki a-a-a..."72

A továbbiakban már arról volt szó, hogyan küszködött a kamaszfiú a budi udvarias megnevezésének problémájával, majd arról, hogy milyen zavarba jött a városi asszony, amikor rájött, miről van szó. A cigányok a könyvben már csak egyszer tértek vissza, Fleischerne álmában, amelyben a falu széléről egyszerre csak az Operába kerül, s a vajda átalakul Luna gróffá.73

Időnként fel-felbukkant valamilyen kölcsönhatás lehetősége is cigányok és nem cigányok között, de ezek sem túl pozitív felhangokkal. Veres Péter szerint a magyarság puritán, ékszereket nem kedvelő stílusát idegenek fertőzték meg, s ezen idegenek között felbukkant a cigányság is;74 Szabó Zoltán pedig a „cigányos hatásoktól" féltette a népköltészetet.75 Szabó Zoltán A tarái helyzetének egyik felejthetetlen epizódja, amelyben a szerző 37 tizenkét éves gyerekkel íratott dolgozatot, mik szeretnének lenni. Az eredmények tanulságosak: csak 4 akart földműves lenni. Szüleik foglalkozásának elutasítását egyértelműen az határozta meg, hogy a földművesnek túl sokat kell dolgoznia, s ez a szempont volt a legfontosabb az álomfoglalkozások kiválasztásakor, ezért akart a legtöbb gyerek miniszterelnök, képviselő76 vagy hentes lenni - hogy ne kelljen olyan sokat dolgozniuk. Vagy, az egyik gyerek ezért szeretett volna cigány lenni:

„Én cigány szeretnék lenni, mert akkor nem kéne földműveskedni, csak járni és kóborolni és úgy is csak megélnék, mert adnának a földművesek. Mert jómódúakhoz mennék én. »Adjon már egy kis ennivalót« - mondanám és azelőtt mondanám a Miatyánkot és ha adnának, többször elmennék oda. És csak úgy megélnék, volna egy kis házikóm és a feleségemet mindig küldeném, hogy menjen oszt hozzon egy kis ennivalót, ha nem kapnék, egy kicsit szűkölnék, de az nem sok baj volna. Azért nem akarnék földműves lenni, mert sokat kéne dolgozni."77

A mai cigányellenes előítéletek egyik fontos eleme a szaporodás kérdése: a cigányok - sanda szándékokból vagy egyszerűen nemtörődömségből - „túl sok" gyereket szülnek, s ezzel túlszaporodják a nem roma magyarokat. Erre a toposzra a későbbiekben visszatérek még (-» 253. o.), most csak annyit jegyezzünk meg: a „túlszaporodjak a magyarságot" téma a két világháború közötti diskurzusban is fontos szerepet töltött be, de ekkoriban a szerzők nem a cigányok, hanem a németek és más nemzetiségiek szaporodásától tartottak. Kovács Imre könyvében (A néma forradalom) egy negyvenoldalas fejezet foglalkozott az egyke-jelenséggel, főleg két tájegységre, a Baranya megyei Ormánságra és a Tolna megyei Sárközre összpontosítva.

Kovács Imre, jó megfigyelőként, az egykére nem etnikai vagy „faji", hanem szociológiai-társadalomtörténeti magyarázatot keresett. Az egyke egyik fő fészkének számító Ormánságban, hangsúlyozta, a jobbágyság korában bőséges szaporulat volt, s ez csak akkor változott, amikor szemponttá vált a kicsiny, de minden áron megtartani kívánt föld:

„Gyerekekben nem is volt hiány a múlt század elején. A legtöbb családnál négy-öt, sokszor tíz-tizenkét gyerek található. (...) Az egykézésre való áttérés a 48-as jobbágyfelszabadítás, illetve birtokmegváltás után következett be. (...) Az ormánsági anyakönyvekben 1860 körül, amikor rendeződött a birtokmegváltással kapcsolatos elkülönözés, gyakran szerepel az a bejegyzés, hogy az újszülött megfulladt a dunyhától, vánkostól."78

Majd kialakultak a megfelelő születésszabályozási technikák. „És ezt olyan eredményesen csinálják, hogy egy fél évszázad alatt 50-70%-kal csökkent a születések száma."79 Ezt követően Kovács Imre áttért a sárközi egyke ismertetésére. Itt már statisztikákat is közölt, mindenekelőtt annak bizonyítására: az egyke a helyi viszonyokból sarjadt ki, amelyet a birtok elaprózódástól való féltése ösztönzött. Ezt bizonyítja, hogy az őshonosok körében alacsonyabb természetes szaporulat, mint a bevándoroltak között, a birtokosok és az intelligencia körében alacsonyabb, mint a nincsteleneknél, s a legmagasabb a gyerekszám azoknál, akiknél még a lehetősége sem merült fel annak soha, hogy földjük legyen. Kovács táblázatának legfontosabb adatai láthatóak a 4.2. ábrán.

Kovács táblázatában tehát, a „társadalmi osztályok" között utolsóként bukkant fel a cigányság - amelyet könyvében ekkor említett először. Az adatokat kommentálva Kovács először a „pusztuló" osztályokat elemezte, majd hozzáfűzte:

„A többi társadalmi osztály, az uradalmi cselédek és a cigányok kivételével, jelentéktelenül szaporodik. (...) Feltűnő a cigányok magas születési ezreléke. (...) az őslakosság egykézik, legyen az birtokos vagy nincstelen. (...) A bevándorlók más világ törvényeit hozzák magukkal, de lassan kénytelenek alkalmazkodni, és ezért tapasztalható most már náluk is csökkenő szaporodási tendencia.

Az uradalmi cselédek és cigányok ezen vidéken külön világot alkotnak; rájuk nem vonatkoznak a magyar társadalmak törvényei. A cigányt nem lehet kényszeríteni a születésszabályozásra, mert a szaporodás éltető eleme neki."80

 

Adatok forrása: Kovács 1989 [1937], 89. o.

4.2. ÁBRA Természetes szaporulat ezer lakosra Sárréten, „társadalmi osztályok" szerint, 1926-1935

 

A cigányság „túlzott" szaporulatában tehát Kovács Imre nem látott a magyarságra nézve fenyegető jelenséget. Mások - mint a következő oldalakon erre is rátérek - annál inkább.

 

A CIGÁNYOK ÉS A „NÉPEGÉSZSÉGÜGY"

Sajátos forráscsoportot jelentenek a két világháború közötti cigányokkal kapcsolatos irodalomban a Népegészségügy című folyóiratban megjelent cikkek. Bár a cikke zöme pár oldalas publicisztikának minősül, szerzői érezhetően egy súlyos össztársadalmi probléma komoly tanulmányozásaként és megoldási kísérleteként kezelték saját és egymás cikkeit. Ebben a törekvésükben - a retorikai elemeken túl - segítségükre lehetett még két tényező is. Az egyik a megjelentetés helye: a Népegészségügy kezdetben a magyar királyi Népjóléti és Munkaügyi Minisztérium, majd - 1932 után - a Belügyminisztérium lapja volt. A közegészségügyi igazgatás hivatalos közlönyeként terjedelme jó részét a közegészségügyre vonatkozó rendeletek, törvények, közlemények tették ki. S bár a cikkek, tanulmányok, könyvismertetések az ún. nem hivatalos részben szerepeltek, nyilvánvalóan átsugárzott rájuk is valamennyi az államigazgatás, a hivatalos álláspont aurájából.

A másik fontos tényező a szerzők státusza volt: az itt említett, 1925 és 1944 között megjelent cikkeket jegyző 17 szerző között 5 kör-, községi vagy városi orvos, 7 m. kir. (magyar királyi) tisztiorvos, 1-1 m. kir. tiszti főorvos, egyetemi magántanár, laboratóriumi asszisztensnő, m. kir. közegészségügyi főfelügyelő és tanársegéd volt.

Az 1920-1930-as évek Népegészségügyében csak elvétve jelentek meg cigányokkal foglalkozó cikkek. Az egyik ilyen - egyúttal a kevés kutatási beszámoló egyike - Gártner István 1932-es tanulmánya. Szerzője tanársegéd, nevéhez lábjegyzetben illesztették a következő megjegyzést: „A Debreczeni M. kir. Tisza István Tudományegyetem Közegészségtani Intézetének közleménye." A szigorúan szaktudományos nyelvet használó kutatási beszámoló - „Serologiai vizsgálatok vándorcigányokon. (Agglutinatio, Wassermann reactio és vércsoport-meghatározások)" - első bekezdésében szükségesnek tartotta megismertetni az olvasókat a cigányok rövid történetével: Indiából származnak, az 1300-1400-as években jelentek meg Magyarországon, ahol „az elmúlt 500-600 év alatt is megőrizték nagyjában eredeti faji tulajdonságaikat és szokásaikat"; elkülönülten élnek a többségi lakosságtól, „belső kasztrendszer" jellemzi őket, valamint primitív és nem higiénikus életmód - ennek következtében gyakoriak körükben a járványok.81

A vizsgálat kérdése az volt, hogy kimutathatóak-e „a cigányok" vérében olyan sajátosságok, amelyek korábbi - akár több generációval korábbi - nagy járványok maradványaiként, nyomaiként értelmezhetőek, akár „subjective egészséges cigányok" vérében is. E sorok - orvostudományi szempontból laikus - szerzője számára nem volt egyértelmű: a vizsgálat által keresett sajátosságok csakis és kizárólag a korábbi járványos fertőzések maradványaiként foghatóak-e fel, vagy éppen azért interpretálta ezeket a sajátosságokat a kutató ilyen maradványokként, mert a cigányok körében - akik „köztudottan" járványoknak fokozottan kitett népesség - magas értékeket talált. A mintavétel elvei és a vizsgálat elvégzésének körülményei mindenesetre társadalomtudományi szempontból is tanulságosak:

„Vizsgálataink Bihar vármegyének öt járására terjedtek ki s 1046 cigányra vonatkoznak. Muzsikus és már rendesebb, állandóbb foglalkozású cigányokat, s kik mintegy átmenetet képeznek a vándorcigányok és a falu lakossága között, nem vettünk vizsgálat alá. A vérvételeket a járási tiszti orvos és községi orvos urak voltak szívesek elvégezni, sokszor a csendőri karhatalom igénybevételével, akiknek e helyen is hálás köszönetünket fejezzük ki."82

A kutatás végső következtetései Gártner szerint alátámasztották az előfeltevéseket: igen, horribilisen nagy arányban találtak olyan agglutinatiókat, amelyek hajdani fertőzések maradványai lehetnek. S bár a szerző nem fűzött explicit megjegyzéseket a „horrobilisen magas" értékekhez, mégis egyértelműnek tűnhetett: a cigányok alacsonyrendű életmódjának egy orvosbiológiai „bizonyítékát" tárták itt a nyilvánosság elé.

1926 és 1931 között, majd 1933 és 1938 között a Népegészségügy hat-hat évfolyamában egyetlenegy, kifejezetten a cigányokkal foglalkozó írás sem jelent meg, ugyanakkor az 1939 és 1944 közötti, ugyancsak hat évfolyamban összesen 16 cikk foglalkozott a romákkal. Bár ez a folyóirat összes cikkeinek még mindig csak csekély hányadát tette ki, mégis, az érdeklődés egyértelmű növekedését jelezte. A szerzők gyakran hivatkoztak egymás, esetleg saját maguk korábbi cikkeire, illetve Endre László vagy mások idevágó írásaira - ez a cikkegyüttes tehát egyfajta vitának is tekinthető.

A Népegészségügy-vita cikkeiben gyakran - ráadásul, az évek haladtával mind gyakrabban - bukkantak fel bizonyos hasonló elemek:

  1. a cigányság veszélyt jelent a magyarságra (értsd: nem cigányokra) nézve;
  2. az asszimilációt erőltető stratégia nem elégséges és/vagy nem hatékony, sőt igen gyakran nemhogy előnyös, hanem egyenesen veszélyes a magyarságra nézve;
  3. a cigányság sokba kerül az országnak, miközben alig hoz valamilyen társadalmi hasznot;
  4. a „cigánykérdés" radikális, országos szintű megoldására van szükség.

Kicsit részletesebben:

- 1. A cigányság jelentette „veszély" motívuma a Népegészségügy-vita úgyszólván valamennyi cikkében megjelent. A szerzők különös hangsúlyt fektettek a közegészségügyi veszélyre, de ezt gyakran cizellálták a közbiztonsági, az erkölcsi, a fajvédelmi veszély emlegetésével. A cigányság - ebben a vitában már gyakran felemlegetett túlzott szaporulata - csak fokozta a veszélyt.

Olay Andor 1939-es cikkében („Cigányprobléma a salgótarjáni járásban") statisztikai adatokkal támasztotta alá a „régóta ismert tényt" miszerint a cigányok gyorsabban szaporodnak, mint a magyarok. Adatainak bontása érdekes összefüggéseket mutatott: az egy évnél fiatalabb gyerekek halálozási mutatói - amelyet gyakran kezeltek és kezelnek a civilizáltságot tükröző fontos mutatóként érdemben alig különböztek a cigány és nem cigány lakosság körében; az 1 és 7 év közöttiek körében a cigányok halálozási mutatói rosszabbak, a 7 éven felüliek körében viszont jobbak voltak, mint a nem cigányoké.83 A nem cigány népesség jelentős részére is jellemző nyomor képe villant ki tehát az adatok mögül.

Olay számára azonban nem a társadalmi tényezők jelentették a magyarázatot a magas szaporulatra, hanem az életmód és a „faji tényezők" együtteseként előállt hozzáállás: „a cigányság jó része (...) tétlenül éli le életét. Ennek a faji jelleggé vált henyélésnek és munkakerülésnek talaján bujaságuk igen nagy mértékben nő ki. Faji karakterük, korai nemi érettségük, összezártságuk a szűk kis viskóban - mind olyan tényezők, melyek úgyszólván valamennyi életmegnyilvánulásukat szexuális síkra állítják be. (...) általában egész életükben annyit nyomorognak és nélkülöznek, hogy érthető, ha legkönnyebben elérhető, úgyszólván egyetlen örömük és életcéljuk a nemi ösztönélet marad."84

 

Gyermekravatalt körülvevő gyászoló csoport. Sarkad vidéke, 1929

 

Hasonló, némileg önellentmondásos népesedési statisztikákat közölt Vida József is („Adatok a szécsényi járás cigányairól", 1941). A szécsényi tisztiorvos is embertelen sorsban nyomorgó cigányokat látott, miközben el kellett számolnia azzal is: a nem cigányok körében majdnem kétszer akkora volt a halvaszületések aránya, s több mint háromszor akkora a vetélések aránya, mint a járás romái körében. „E számok mögött szomorú árnyékban húzódik meg a nem cigányoknak bányavidékünkön végrehajtott titkos abortusza, míg a cigányok közt ilyen nincs" vetette oda rosszkedvűen a magyarázatot.85 Ennek ellenére, fel sem merült,hogy a körzetében élő nem cigány szegényekkel kapcsolatban bármiféle ahhoz hasonló radikális politikai fellépést, intézkedést javasoljon, mint amilyeneket a cigányokkal kapcsolatban sürgetett.

2. Egyértelműen háttérbe szorult az asszimilációs stratégia. Heiczinger János 1939-es cikkében még ezt szorgalmazta, bár elismerte: ez a stratégia egészen másképp alkalmazható a letelepült, magyarul beszélő, gyerekeit iskolába járató muzsikus cigányokkal, mint a másik két típussal, az általa üstfoltozónak, illetve teknővájónak nevezett cigányokkal kapcsolatban. Mégis, egyértelműen leszögezte: „Bizonyára akadnak olyan vélemények, melyek a cigánykérdésnek az általam feltételezett - hogy úgy mondjam - biológiai elintéződését vérrontó bűnnek minősítik. Mivel azonban a falvainkat megszállt cigányság kérdése okvetlenül megoldásra vár, a cigány Palesztina felállítása nem valószínű, a sterilizációs megoldás sem képzelhető el, csak az általam ajánlottat látom járható útnak."86

1942-es cikkében („A cigánykérdés egy falu történetében") Heiczinger továbbra is azt vallotta, hogy a cigánykérdés nem nemzetiségi, de még csak nem is faji kérdés, mivel a cigányok - szemben például a zsidókkal - árják. A probléma, állította, a cigányok élősdi életmódjában áll, de az utolsó időszakban megindult egy-két örvendetes életmód- és foglalkozásváltási kísérlet; Heiczinger látott már cigány földművest, szabót, borbélyt stb. is.

„Ezt a polgáriasodási folyamatot lehetne intézményesen irányítani és gyorsítani. Így sikerülne egy emberöltő alatt a cigányság nagy részének társadalmi beolvasztása, mit magától követne a befogadottnak a befogadó társadalmi csoportba való biológiai beolvadása is néhány nemzedék alatt. Ezzel végleg megszűnne a cigánykérdés."87

Ugyanakkor Heiczinger, mintha felismerte volna, hogy a vitában kisebbségbe szorult, illetve, hogy az idő múlásával álláspontja kezdett „korszerűtlenné" válni, s ezért keményebb hangot ütött meg az általa is beolvaszthatatlannak ítélt résszel szemben, amelynek problémája „a munkatábortól a magtalanításig terjedhető eszközökkel"88 lenne megoldható (utóbbit 1939-ben elképzelhetetlennek minősítette.)

Heiczinger tehát mintegy személyében példázta, hogyan váltak a vitában elhangzott javaslatok mind radikálisabbakká. A vita 1939-ben megjelent cikkei egyaránt újabb cigányösszeírást, adatok gyűjtését szorgalmazták,89 a további cigánykutatásokat sürgető hangok azonban gyorsan elhalkultak. Az 1942-ben megjelent 5 vitacikk egyik közös motívuma már abban állt: valamennyi szerző elfogadhatónak vagy támogathatónak tartotta a cigányság egészének vagy egy részének kényszersterilizálását.90

A vita résztvevői közül - Heiczingeren kívül — Vida József csak nagyon korlátozott terjedelemben tudta elképzelni a beolvadást,91 rajta kívül pedig - differenciáltan - Péter Pál Ottokár („A cigánykérdésről", 1944) - tartotta még az asszimilációt hasznosnak, illetve megengedhetőnek.92 Utóbbi szerző a vitában szinte egyedülálló mértékben rokonszenvező hangot ütött meg a cigányokkal kapcsolatban - nem tudni, hogy a szentesi orvos személyiségéből fakadt ez a hangnem vagy a környezet radikális változásának előérzetéből (városa már a cikk megjelenésének évében szovjet kézre került). Péter mindenesetre - az elmaradhatatlan indiai eredettörténet után - négy csoportba osztotta a cigányokat.

A „vándor cigányról" csak a legmélyebb megvetés hangján írt ő is: vad, primitív, bűnöző típus. Ezzel szemben a „tapasztó cigány" egyfajta rongyos bohém, akit „kellő szigorral, de egyben jóindulattal kell kezelni." A „kulturálódó, iparosodó cigányoknak" Péter szerint „az a vágyuk, hogy ne nézzék őket cigánynak és véleményem szerint ez a vágyuk teljesülni fog. Derék, hasznos jó magyar emberek lesznek belőlük." S végül, a hierarchia csúcsán állnának a „kávéházi zenész és kulturált cigányok." Ók például taníttatták gyermekeiket, akikről Péter - a legnagyobb bóknak szánva - azt írta: „Ismerek már kereskedőt, hivatalnokot, ügyvédet, orvost közülük, akik tiszteletre méltó úriemberek, akikről nem tudjuk, fölösleges is tudni, hogy cigány eredetűek."93 A négy típus Péter szerint egyfajta fejlődési sor alkotott, amelyen a cigányok végigmehetnek természetes evolúcióval, vagy intézményesen segítve. Mindenesetre, szögezte le a szerző, az első csoportot kivéve érdemes velük foglalkozni!

Ugyanakkor jellemző módon, még az utóbbi szerző is - bár, szokatlan módon, más radikális javaslata nem volt - eltiltotta volna a magyarok cigányok közé települését, mivel ilyen esetekben az előbbiek süllyednek le az utóbbiak szintjére.94 S ezzel egy gyakori motívumot ismételt meg: az asszimilációtól ugyanis a Népegészségügy-vita számos résztvevője nem annyira a cigányság felolvadását remélte, mint inkább egyes nem cigány rétegek elcigányosodását vizionálta:

„Nagy baj, hogy a karcagi cigányvároson és más alföldi városokban igen sok magyar család a szegénysége folytán már a cigányváros lakója. Ezek lassanként felveszik a cigányok szokásait, erkölcseit és nemzeti szempontból értéktelenné fognak válni."95 (Kiemelés az eredetiben - D. Cs.)

Farkas László („A cigány és elcigányosodás kérdése a vágsellyei járásban", 1943) általánosítást is megfogalmazott a „szomorú tendencia", az „elcigányosodás" láttán: „Elszomorító, hogy a magyarság milyen könnyen felszívódik. Gyakorlatilag itt is bebizonyosodik az a megállapítás, hogy mindig a magasabb rendű faj olvad bele az alacsonyabb rendűbe."96

- 3. Gyakran emlegettek a szerzők befektetés-haszon kalkulusokat is. A cigányság ebben a szemléletben egyszerűen sokba került az országnak, miközben alig hozott valamit hasznot. Mészáros Elek doktor - a beszédes „Az alföldi cigányok értéke egészségügyi és nemzeti szempontból" című 1941-es írásában - pontos számokat hozott fel, mennyibe került a karcagi cigányok közgyógyellátása és segélyezése, ezzel szemben milyen kevesen dolgoztak, illetve kevesen voltak alkalmasak katonai szolgálatra.

„Minden tettünket és gondolatunkat magyar szemmel és a nemzeti érdek szempontjából kell irányítani és minden eszközt és módot megragadni, és válogatás nélkül alkalmazni is azt, ha nemzeti és faji ügyünkről van szó. (...) A cigány rendkívül szapora faj, dacára, hogy rossz, antihigiénikus életviszonyok között él és betegségek is tizedelik, noha a 20. század - szerintem álhumanizmu-sa - ezreseket pazarol rájuk."97

Nagy Péter („Még egyszer a cigányokról", 1942) is a „közgazdasági" retorikával próbálkozott: „A cigánykérdés végleges és megnyugtató megoldása ma már parancsoló szükségesség. (...) A mai racionális, irányított gazdaságpolitika mellett minden kiadást (...) alaposan mérlegre kell tennünk (...) azok a roppant nagy összegek, amit a cigányokra el kell költenünk, elveszett, kútba dobott pénzek."98

A Népegészségügy-vitában egyetlen, szigorúan vett kutatási beszámoló jelent meg: Szentkirályi Zsigmond egyetemi tanár és Árvayné Szentkirályi Irma laboratóriumi asszisztensnő írása, „A kassai cigányok veneriás fertőzöttsége" címmel, 1941-ben. Kassa cigánytábornak nevezett városrészében 926 főn végeztek szerológiai vizsgálatot, s megállapították, hogy a vizsgált személyek 27,29%-a vérbajban szenvedett.99 A vizsgálatot körítő megjegyzések sokkal durvábbak voltak, mint a kilenc évvel korábban, de még a békeidőkben született Gartner-kutatásé: a szerzők teljesen nyíltan tárgyalták a cigányok iránti megvetésüket.100

Különösen mellbevágó, hogy a Szentkirályi tanár úr és munkatársa -, akik pedig a hippokratészi eskü letételekor nyilván nem morogták el azt is, hogy „kivéve a cigányokat" - tanulmányuk elején mintegy mentegetőztek: „A vizsgálatunk nem öncélú, hanem a nem cigányfajú lakosság védelmét akarjuk vele szolgálni."101 (Kiemelés az eredetiben - D. Cs.)

A tudományos beszámoló záró bekezdéseiben a szerzők hamar eljutottak a lues (szifilisz) kezelésétől a koncentrációs táborok felállításáig, a cigánymentes Kassa lelkesítő perspektívájáig.102

- 4. A retorika szintjén gyakoriak voltak a cigányság kiiktatására vonatkozó biológiai metaforák: a cigányság egyfajta parazita vagy rákos daganat, amelyet ki kell metszeni a beteg szervezetből.103 A szerzők gyakran nyíltan elismerték, hogy a „cigánykérdés megoldása" könyörtelenséget követel, ezzel nem szembenézni álhumanizmus lenne:

„A »Népegészségügyben« ajánlott megoldások egyikét sem tartom elég radikálisnak ahhoz, hogy a kérdést tényleg megoldhassák. Mindenekelőtt legyünk tisztában azzal, hogy a cigánykérdést radikálisan, de egyúttal humánus módon megoldani nem lehet"104 - szögezte le például 1942-es cikkében („A cigánykérdés megoldásának sürgőssége") Borsy Lajos. Pedig a megoldási javaslatok többsége éppen hogy radikálisnak tartotta magát. S tegyük hozzá, ezzel szemben a vitában megjelenő mérsékelt megközelítéseket nem a durva megoldások elvi kritikája vagy elvetése jellemezte, hanem a differenciálás: megfogalmazóik szerint a „rendes" (általában: muzsikus) cigányokra nem, csak a „javíthatatlan" kóbor cigányra alkalmazandók a kegyetlen módszerek. Ráadásul a radikális és mérsékelt megközelítések közötti halvány határvonalat még jobban elhomályosította, hogy a cigányok hasonló differenciálása nemegyszer megjelent az egyébként radikális javaslatokban is.

Kormos Árpád tisztiorvos 1943-as cikkében („Hozzászólás a cigánykérdéshez") a vitában egyértelműen a radikális megoldások mellett tette le a voksát; egyetlen problémátlan mondatot szánt a háború utáni kitelepítés szükségességére; addig is valamennyi cigányt munkatáborba kell zárni; valamint, az elkülönítés ellenére is ki kell mondani a nemi érintkezés tilalmát a nem cigányokkal; a cigányságot pedig fajként kell számon tartani.

Kivétel nélkül, minden cigányt sújtanának ezek az intézkedések? „Tulajdonképpen ez volna a helyes" - állapította meg Kormos doktor.105 De maga is elismerte, hogy nem konzekvens: mintegy 18-20 ezresre becsült cigányzenészekkel szemben méltányosabb elbánást javasolt. Igaz, gyorsan elhárította magától azt az esetleges feltevést, hogy ezt humanizmusból tenné:

„Ezt a kivételezést nem a cigányság, hanem a magyarság érdekében javaslom. A zenész cigányok évszázadok óta népdalaink majdnem kizárólagos, vetélytárs nélküli művelői, teljes kiiktatásuk - utánpótlás hiányában - népdalaink terjesztésében nagy hézagot okozna, ez pedig nemcsak kulturális, hanem nemzeti szempontból is kárt jelentene."106

Mint ismeretes, a náci Németország hatóságai, a holokauszt végrehajtása közben még a nyilvánosság elől elzárt hivatalos iratok is bizonyos kódszavakat használtak: a „zsidókérdés végleges megoldásáról" beszéltek, a megsemmisítő táborba deportálást „keletre telepítésként" emlegetve stb. Hátborzongató, s valószínűleg több, mint véletlen egybeesés (-> 130. o.), hogy az ugyanebben az időben kibontakozó Népegészségügy-vitában is egyesek „a cigánykérdés végleges megoldását" sürgették (dr. Székely már idézett 1942-es cikkének már a címében), vagy, hogy a korábban elképzelhetetlen „keletre telepítés" egyszerre megvalósítható lehetőségként bukkant fel.107

Borsy Lajos már idézett 1942-es írásában, amely - háromoldalas terjedelme ellenére - kitért az indiai eredetre, Zsigmond király cigányoknak adott állítólagos menlevelére is, vitatkozott Heiczinger asszimilációs felfogásával,108 kifejezte kételyeit a kényszernevelés hatékonyságáról, majd így folytatta:

„Több oldalról felvetették a cigányság kitelepítésének eszméjét, de szinte félve, hogy ilyen drasztikus módszer propagálása miatt megrovásban lesz részük, vagy pedig eleve lehetetlennek vélve annak kivitelét. Úgy vélték, hogy nincs hová, mivel egy állam sem fogadná be őket. (...)

Bizonyosnak látszik, hogy semmiféle állam sem fogadna szívesen ilyen bevándorlókat, de remélhetőleg rövidesen olyan alkalom nyílik a kivándoroltatásukra, amilyen századok alatt nem ismétlődik meg. A tengelyhatalmak győzelme esetén [a cikk a Népegészségügy 1942. szeptember 15-i számában jelent meg, tehát még a sztálingrádi fordulat előtt íródott - D. Cs.] - a nagy európai újjárendezés kapcsán - valószínűleg alkalom lenne rá, hogy fölös számú cigányainkat Oroszország távolabbi területeire kitelepítsük. Alighanem a németeknek is ilyenféle terveik lehetnek (...) a nemzetközi megoldás pedig aligha lehet más, mint Európából való kitelepítésük."109

Ha a kitelepítés nem járható út, akkor a „végleges megoldást" itthon kell elintézni - zárta fejtegetéseit Borsy, de ebben nem volt eredeti: a vita 16 cikkéből 5-ben jelent meg, hogy a szerző támogatja a cigányság egészének vagy egy részének (kényszer)sterilizálását, 12-ben (75%) pedig a cigányság egészének vagy egy részének koncentrációs táborba zárását javasolták. A többiek legfeljebb nem célozgattak ennyire egyértelműen a kiirtás lehetőségére.

 

A ROMA HOLOKAUSZT

A NÉPIRTÁS IDEOLÓGIÁJA ÉS POLITIKÁJA

A holokauszt nem csak egy történelmi esemény, hanem egyúttal korunk egyik legfontosabb szekularizált narratívája gonoszról, szenvedésről, bűnről és elégtételről - vagy sokszor inkább az elégtétel fájdalmas hiányáról. S bár a holokauszt valóban megtörtént, méghozzá alapvető vonásaiban úgy, ahogy az a narratívában áll (ez cseppet sem triviális állítás, hiszen számos megalapozatlan, téves vagy akár hazug holokauszttagadó történet is tenyészik),110 feszültségek mégis adódhatnak a narratíva és a történettudomány nézőpontjai vagy igényei között. Elég a közismert kivételesség-vitára gondolni, amelyben az érvek és indulatok akörül csapnak össze, hogy a történelem egyedülálló eseménye volt-e az a gyilkosságsorozat, amelynek során a nácik megpróbálták kiirtani a zsidóságot, vagy a történelem, főleg a közelmúlt számos népirtásának egyike?

Ma már feltehetően a történészek többsége elfogadja, hogy beszélhetünk a roma holokauszt (Porrajmos, Pharrajimos vagy Roma Samudaripen) fogalmáról111 - még akkor is, ha ez előkészítésében, lebonyolításában, jellegében sokban különbözött is a zsidó holokauszttól. A két eseményt azonban közös keretbe foglalja az elkövetők személye és indítékai. Érzelmileg érthető módon sokan, főleg romák úgy vélik: a holokauszt a cigányok sok évszázados üldöztetésének betetőzése, logikus folytatása. Bár nem előzmények nélküli, hogy a nácik pont ezeket a népcsoportokat üldözték a leginkább, a holokauszt mégis a borzalom valami előzmények nélküli változatát jelentette.

A kontextus tehát, amelybe a roma holokausztot helyezni kell, a második világháború alatti európai népirtások kontextusa. A kiindulópont a náci ideológia és a náci Németország gyakorlata, amely hierarchiát állított fel az emberi csoportok között, s ezen hierarchia alján szereplő csoportoknak a kiirtást szánta. Hitler ugyan nem igazán emlegette a cigányokat, számtalan megnyilvánulását jegyezték fel, amelyekből kitűnik, milyen sok népet és csoportot tüntetett ki gyűlöletével (többek között a magyarokat is). Két minisztere, Ottó Thierack igazságügy- és Joseph Göbbels propagandaügyi miniszter, egy megbeszélésükről (Berlin, 1942.szeptember 14.)készített bizalmas feljegyzés szerint így foglalták össze a lényeget: „Az aszociális [társadalomellenes] élet szétzúzására tekintettel dr. Göbbels azon a véleményen volt, hogy a következő csoportokat kell megsemmisíteni: a zsidókat és a cigányokat feltétel nélkül, valamint azokat a lengyeleket, akiket 3-4 év büntetésre ítélhetnek, illetve azokat a cseheket és németeket, akiket halálra vagy életfogytig tartó börtönre vagy biztonsági őrizetre [azaz: koncentrációs táborba zárásra] ítéltek. A legjobb lenne munka által megsemmisíteni őket."112 Úgy látszik, nem voltak tisztában azzal, hogy a tömeggyilkosság szakértői áttértek már a „munka általi megsemmisítésről" a hatékonyabb gázkamrákra.

A náci fajelmélet nem volt egyértelmű a cigányokkal kapcsolatban: a cigány nyelv ugyanis letagadhatatlanul indoeurópai, tehát „árja" volt. Ha nemzetiszocialista teoretikusok foglalkoztak egyáltalán a cigányokkal, akkor gyakran állították, hogy a mai európai cigányság - eredete ellenére - már egy „elfajzott" keverék néppé vált,113 s a „tiszta vérű" cigányokat meg lehet tűrni, de csak őket.

„A cigány elemek elleni harc tapasztalatai és a fajbiológiai kutatások tudományos eredményei megmutatták, a cigányproblémát faji természetű kérdésként kell kezelni" - fogalmazott Heinrich Himmler, akit a náci vezérkarból talán leginkább foglalkoztatott a fajelmélet. Mégis, a rendelet folytatása félretolta az egész ideológiai katyvaszt: „Elrendelem, hogy (...) regisztráljanak minden olyan személyt, aki küllemére, szokásaira vagy habitusára nézve cigánynak vagy részben cigánynak látszik."

 

PERRY BROAD, AZ SS EGYIK AUSCHWITZI TISZTJÉNEK VALLOMÁSA

„Ki kellett volna hagyni [az Auschwitzba deportálásból] azokat a cigányokat és cigány keverékeket, akiknek állandó lakóhelyük volt, szociálisan beilleszkedtek és állandó munkaviszonyban álltak. Ez a kikötés [azonban] csak papíron létezett, és sehol nem vették figyelembe. Mivel éppen ezeket a cigányokat lehetett a legkönnyebben kézre keríteni, ők adták a táborlakók legnagyobb százalékát. (...) [Mindenki] tudta, hogy a (...) [Führernek] az a kívánsága, hogy a cigányok, amennyire csak el lehet őket érni, eltűnjenek a föld színéről. Mindenki tudta, hogy a kivételeket tartalmazó záradékok csak papírdekorációt jelentenek a kiirtási rendeleten, és enyhe elbírálás révén nagyon könnyen kegyvesztetté válhat az ember."*

* Auschwitz in den Augen der SS, Katowice, 1981, idézi: Fings et al. 88. és 97. o.

 

1941-ben a megszállt szovjet területeken a német kivégzőosztagok, a Einsatzgruppék több mint egymillió embert lőttek tömegsírokba - a precízen megküldött jelentésekben újra meg újra megemlítik a cigányokat is, de sohasem magukban: zsidókkal, partizánokkal, kommunistákkal stb. együtt ölték meg őket.

 

„Keleti területek", 1941 vagy 1942

 

A források szerint a fronton megforduló több százezer magyar katona jelentős része végignézte az ilyen kivégzéseket, jelentéseket és leveleket írtak róla, a tiltások ellenére fényképeket készítettek, és így tovább (arról nem is beszélve, hogy időnként részt is vettek tömeges kivégzésekben).114 Végtelenül naivnak kell lenni a feltételezéshez, hogy valamennyi katona hallgatott az élményeiről, s egyetlen hátországbeli rokon, barát, ismerős nem szerzett ezekről tudomást.

Gyakorlatilag valamennyi korabeli európai országban voltak olyan csoportok, pártok, ideológiák, akiknek megvoltak a maguk „kiirtandó" fejlécű virtuális listáik, s a nácik nyújtotta szellemi, majd gyakorlati segítség, valamint a világháború nyújtotta lehetőség hatására számos esetben elkezdték „kipipálni" a listák tételeit. A cigányság majd' minden közép- és kelet-európai országban szerepelt ezeken a listákon, így Magyarországon is.

A kiirtásukra tett kísérlet sajátossága abban állt, hogy ez egy félvállról kezelt tömeggyilkosság volt, amely még ideológiai előkészítést is alig igényelt, s mindenütt voltak „sürgősebb esetek" is. Paradigmatikusnak tartom a lengyeli vérengzés elkövetőivel készült kihallgatási jegyzőkönyvet: ebből kiderül, hogy a helyi csendőrök disznótoros ebéd közben beszélték meg, hogy mivel közeledik a front, „itt az alkalom a cigányok kivégzésére". A végrehajtás pedig hihetetlenül dilettáns volt. Szervezés és végrehajtás szempontjából a roma holokauszt a másik végletet képezi azzal a tökéletesen szervezett gépezettel szemben, amely csúcsra járatva képes volt naponta több ezer zsidót Auschwitzba deportálni s ott meggyilkolni.

 

„VALÓSZÍNŰLEG ALKALOM LENNE RÁ..."

Részlet az Einsatzgruppék 150. s/ámú műveleti és helyzetjelentéséből, 1942. január 2.: „Az Einsatzgruppe D jelenti (...)

Szimferopol, Jevpatoria, Alusta, Kraszubaszar, Keres és Feodoszia, valamint a Krím félsziget más nyugati kerületei zsidómentesekké váltak. 1941 november 16-ától december 15-ig 17 645 zsidót, 2504 krimesákot [zsidó vallású, török nyelvű helyi népcsoport], 824 cigányt, 212 kommunistát és partizánt lőttek agyon.

Összesen 75 881 személyt végeztek ki [a legutolsó jelentés óta]."**

 

 

Bozóky Géza százados visszaemlékezései a szovjet területekről, 1941-42: „[Egy idősebb tiszt] elmesélte az ukrajnai zsidók kiirtásának történetét (...) Megdöbbenten hallgattam, alig akartam elhinni. A németek (...) összegyűjtötték egy-egy nagyobb helységbe a környék valamennyi zsidó lakosát. Kis gyerekektől öregekig. Aztán a mezítelenre vetkeztetett embereket egyenként tarkón lőtték, hogy egyenesen bebukjanak az árokba. Felsőbb parancs volt, hogy magyar katonáknak nézőként sem szabad jelen lenni ezeken a kivégzéseken. De hát voltak kíváncsiak. Voltak, akik fényképeztek is. (...) A következő hónapok alatt minden nagyobb helység, város határában láttam a hosszú töltéseket [a tömegsírok felett]. Kijev alatt például nem tudom hány sorban 100 méternél hosszabbat is."***

„[Az egyik dokumentum, 1942. augusztus 28-ára keltezve] egy egész cigány család kivégzéséről szólt, akiket »partizánokként« likvidáltak. A kivégzést irányító német csendőrtiszt jelentése szerint három felnőttet és öt gyermeket végeztek ki. A legfiatalabb cigány »partizán« két hónapos volt."+

* „Valószínűleg alkalom lenne rá, hogy fölös számú cigányainkat Oroszország távolabbi területeire kitelepítsük. Alighanem a németeknek is ilyenféle terveik lehetnek." Népegészségügy, 1942,1155-1156. o.

** http://www.einsatzgruppenarchives.com/osrl50.html

*** Idézi: Ungváry 2004,108. o.

+ Purcsi 2004a, 182. o.

 

„ITT AZ ALKALOM A KIVÉGZÉSÜKRE..."

A háború után indított hivatalos vizsgálat jegyzőkönyve a Tolna megyei Lengyel 1944. november 30-ai eseményeiről: ,,[A köztük lévő] jó viszony eredményeként 1944. november 29-én Timár elsőrendű vádlott disznótoros ebédre hívta meg Iványi volt csendőr alhadnagyot [közvetlenül a háború után a csendőrséget felszámolták, ezért valamennyi itt érintett csak „volt" csendőr]. Étkezés közben Iványi volt csendőr alhadnagy felvetette, hogy a teveli csendőrőrs illetékességi területén vannak-e közártalmú cigány személyek, mert amennyiben ilyenek vannak, itt az alkalom a kivégzésükre. A cigány személyek kivégzésével Timár elsőrendű vádlott is egyetértett.

1944. november 30-án Tevel község előterébe értek a szovjet csapatok. A teveli csendőrőrs felsőbb szerve e napra elrendelte a csendőrőrs elmenekülését. (...) Timár elsőrendű vádlott (...) közölte beosztottaival, hogy az esti órákban el kell menekülniük. Elmenekülés előtt azonban a lengyeli cigánytelepülés lakóit ki kell végezni, mert lopnak, rabolnak és fosztogatnak. (...)

[A csendőrkülönítmény tagjai] a lengyeli cigánytelepüléshez kb. 15-16 óra tájban érkeztek meg. (...) ahol Fazekas volt csendőr szakaszvezető (...) a cigányok részére sorakozót rendelt el. Parancsra a cigánytelep lakói részben felsorakoztak, míg egy részük bent maradt lakásaikban. A felsorakozott cigányokra Fazekas, Gergely és Illés csendőr szakaszvezetők lövöldözni kezdtek, melynek eredménye az lett, hogy a cigányok egy része különböző irányokban elmenekült, míg másik részük egyik lakóépületbe szaladt be.

A lakóépületbe menekült cigányokra Fazekas, Gergely és Illés (...) tovább lövöldöztek, sőt, a náluk lévő kézigránátokat a lakásokba bedobálták. Ennek következtében Sárközi Margit 10 éves, Sárközi Julianna 18 éves, Sárközi János 14 éves, Sárközi Ilona 19 éves, Sárközi Ilona 3 éves, Sárközi Mihály 1 hetes, Sárközi Mária 4 éves, Sárközi József 6 éves, Sárközi Mária 21 éves, Petrovics Ágnes 70 éves, Sárközi Antal 7 éves, Sárközi Erzsébet 50 éves, Sárközi Mária 1 éves és Sárközi Aranka 16 éves személyek a helyszínen meghaltak, míg Sárközi Sándorné, Sárközi Anna, Kalányos Katalin és Sárközi János polgári személyek testi sérülést szenvedtek."*

* Szita 2000, 68. o.

 

Nem lehet eleget hangsúlyozni: ez a „félvállról vett jelleg" nem jelentékteleníti a roma holokausztot. Sőt, bizonyos mértékben még dermesztőbbé teszi a dolgot. A meggyőződéses nácik számára „a zsidó" szinte már misztikussá fokozott jelentőségű ellenség volt, ezért tettek nagy erőfeszítéseket legyilkolásukra a háború közepén. Az a gondolat viszont, amelyet sarkítva úgy fogalmazhatnánk meg, hogy „ha már úgyis gyilkolunk, akkor a cigányokat se hagyjuk ki", a maga módján még ijesztőbb.

Fontos szerepet kapott az időtényező is. 1944 tavaszán a németek megszállták Magyarországot, s ekkor vált lehetővé, hogy megkezdjék a magyarországi zsidóság deportálását (ami nem azonos azzal a kijelentéssel, hogy a németek deportálták őket: mintegy kétszázezer magyar állampolgár, csendőrök, hivatalnokok, vasutasok stb. vettek részt a műveletben, köztük a már ismert lelkes közszolga, Endre László is). A háborús vereség közeledtét érző Horthy kormányzó júliusban leállíttatta a budapesti zsidóság deportálását.

1944 közepének, második felének Magyarországán több cikk vagy irat sürgette „a cigánykérdés radikális és végleges megoldását" - méghozzá „a már megoldott zsidókérdés mintájára."115 Ugyanakkor Horthyt csak október 15-én távolította el egy puccs, s a nyilas kormányzat még mindig fontosabb feladatként kezelte az életben maradt budapesti zsidóság kiirtását, mint a cigányságét - de még ez előbbit sem sikerült végrehajtania, hisz' a szovjetek ekkor már az ország keleti részén voltak.

A MOVE (Magyar Országos Véderő Egyesület) lapjának 1944. szeptember 22-i cikke („Cigánygettókat állítanak fel a vármegyék és a városok") így fogalmazott: „A zsidókérdés mintájára, úgy látszik, a háborús idők meghozzák a cigánykérdés rendezését is. (...) Egyes megyékben már kitelepítették a cigányokat a városok és falvak szélére, ahol állandó felügyelet alatt munkatáborokban dolgoztatják őket. Azonkívül behozták azt a rendet, hogy az ilyen cigánygettókat csak a hét egyetlen napján hagyhatják el lakóik.

Debrecenben a legnagyobb ellenük a szigor. Ott a cigányok csak ünnepnapokon mehetnek be a városba, s akkor is előbb jelentkezniük kell a rendőrségen. Aki a rendeletet megszegi, örökre kitiltják Debrecen területéről. Más városokból és falvakból is jelentenek olyan rendszert, hogy a cigányoknak csak rendőri engedéllyel lehet kijárniuk helyükről a városba.

Ezekkel az intézkedésekkel máris elérték, hogy a cigányok kezdenek jó útra térni, megfogják a rendszeres munkát, másrészt észrevehetően csökken a gyilkosságok, rablások, lopások száma."116

Érdemes felfigyelni: a cikk jelen vagy jövő időben írt a „cigánykérdés rendezéséről", mint éppen csak hogy megkezdődött folyamatról; legszigorúbb intézkedésként - két és fél hónappal a vidéki zsidóság deportálásának befejeződése után - a debreceni cigányság városokból való kitiltását említette. Kevesebb mint egy hónappal később (október 20.) a cikkben emlegetett Debrecen elesett/ felszabadult, s újabb két hónappal később már csak az Észak- és Közép-Dunántúl, illetve a bekerített Budapest volt német, illetve nyilas kézen. Ha ekkor tömegesen deportálták volna a cigányokat, akkor nem lett volna értelme annak, hogy 1945. február 7-én a Szálasi-kormány elrendelje ugyanezt.117

Szisztematikus népirtásra már idő sem igazán volt, csak kisebb deportálásokra és vérengzésekre került sor, egyes helyi szervek buzgalma miatt, mint például a lajoskomáromi, dobozi, várpalotai, lengyeli tömeggyilkosság. Több ezer romát deportáltak a komáromi Csillagerődbe, ahonnan egyeseket végül szabadon engedtek, másokat Dachauba deportáltak. Sok dunántúli romát más táborokon keresztül vittek el az akkori Német Birodalom valamelyik koncentrációs táborába, vagy erődépítési munkálatokra az akkori német-magyar határvidékre.

 

VAJDA ROZÁLIA VISSZAEMLÉKEZÉSEI

„Farkasfán éltünk. Summáskodtunk, mert már munka nem volt, mint most sincsen. (...) Ott voltunk nyolc hónapig. Akkor már szedték a romákat mindenfelől, minket is el akartak vinni, csak az intéző nem engedte őket, mert jól dolgoztak. (...)

Tudtuk, hogy a cigányokat is üldözik. A zsidók akkor már fogytán voltak, jöttek a cigányok. De senki sem szólt ellene, hogy ezt nem szabad. Otthon kiabáltak utánunk, hogy büdös cigány meg rohadt zsidó. Ilyen taknyos gyerekek. (...)

Engem a vonaton kaptak el. Olyan tizenhat éves lehettem. Már ősztájba' volt ez. Már azt hittük, vége a háborúnak. Ugye, se újság, se rádió, se semmi. Ki tárgyalt velünk, cigányokkal. Hát senki.

Nem tudom már, Szombathelyre vagy Körmendre mentem, levettek a vonatról, bevittek Körmendre, aztán meg Komáromba. A családom onnan tudta, hogy aki akkor két napig nem ment haza, arról lehetett tudni, hogy elvitték. (...)

Komáromból vitték tovább az embereket Lengyelországba. Nekem az volt a szerencsém, hogy az utolsó táborba kerültem. így nem kerültem el a gázba. Akkor már vége volt, az oroszok jöttek innen is, onnan is, le kellett állni, elengedték az embereket."*

* In Porrajmos.

 

AZ ÁLDOZATOK SZÁMA

Nem lehet eléggé hangsúlyozni: az áldozatok száma másodlagos ahhoz képest, hogy ez a bűncselekmény egyáltalán megtörténhetett; az is jóvátehetetlen lett volna, ha Sárközi Mária 1 éves lengyeli lakos lett volna az egyetlen áldozat. A másodlagos jelző azonban nem jelenti azt, hogy történészként egyáltalán nem kell foglalkozni a kérdéssel, bármennyire veszélyes terepre érkezünk ezzel. 1992-es monográfiájában Karsai László mintegy 5000-re becsülte az üldözéseknek kitett romák számát - tehát nem csak a halálos áldozatokat. Ezt a becslést azóta is sokan nem egyszerűen vitatják, hanem sérelmezik, „a holokauszt kisajátítási kísérletének tartják.118

A becslések felső határa a gyakran emlegetett 50 000 halálos áldozat, amelynek forrása Erdős Kamill egy megjegyzése.119 Erdős Kamill ötvenezres becslésére más későbbi szerzők is rendszeresen hivatkoztak és hivatkoznak. Erdős kiváló néprajzkutató volt (munkásságát lásd a következő fejezetben), de nem történész; az általam ismert publikációiban - beleértve csak a halála után negyedszázaddal kiadott kéziratait is - mindössze ennyit szánt a témára: „50 ezer cigányt végeztek ki a náci gázkamrákban,"120 s nem fejtette ki, milyen adatokra alapozta becslését, milyen módszerekkel jutott erre a számra.121

Gyakran emlegetnek még egy 28 ezres számot is, amelynek alapja, hogy a Nácizmus Üldözötteinek Bizottsága az 1970-es években nemzetközi szervezeteknek ezt a számot jelentette. Bársony János így fogalmazott a kérdésről: „1958-ban (...) László Mária, [a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetsége vezetője, -» 140. o.] egy névsort átküldött a Nácizmus Üldözötteinek Bizottságához, ahol az a hetvenes években már nem volt fellelhető. (A lista átküldése után tíz évvel a Nácizmus Üldözötteinek Bizottsága egy nemzetközi megkeresésre a Pharrajimos roma áldozatainak számát 28 000 ezer főre becsülte.)"122 A lista nyilvánvalóan az ekkortájt az NSZK felé benyújtott kártérítési igényekkel kapcsolatban születhetett. Körülbelül 80 ezer, ekkor született kártérítést igénylő dossziét őriztek meg, amelyeket Karsai László kutattatott egy négytagú munkacsoporttal, s úgy találta, ebből csak 298 kérvényt nyújtottak be „bizonyíthatóan cigányok".123

Karsai az ellentábornak csak azzal érvével foglalkozott, miszerint az írástudatlan cigányokhoz nem jutott el a kártalanítás lehetőségének a híre, s erre ezt válaszolja: „Bizonyosnak tekinthető, hogy annak a híre, hogy a deportáltak és hozzátartozóik kaphatnak jóvátételt, eljutott a cigányokhoz, az analfabétákhoz és az írni-olvasni tudókhoz egyaránt."124 Jómagam nem vagyok biztos benne, hogy cigányokat a többségi társadalomtól elválasztó információs szakadék nem volt-e mélyebb. Másrészt, míg a zsidónak minősített magyar áldozatok nagy többségét Auschwitzban ölték meg, addig magának Karsainak a könyvéből is az derült ki, hogy romák üldözésének végrehajtói az esetek nagy többségében magyarok voltak; éppen Karsai emelte ki, hogy semmi nyoma annak, hogy a német hatóságokat, beleértve az Eichmann-kommandót is, foglalkoztatták volna a magyarországi cigányok.125

A demográfiai adatok sem valószínűsítik a legmagasabb becsléseket. 1941-ben a Tisztiorvosi Szolgálat településenként felbecsültette a helyi orvosokkal a területükön élő romák számát - ez az egyetlen országosnak tekinthető adat 1893 és 1971 között. A három vizsgálat, bármennyire is különbözött egymástól, egy módszertani elvben megegyezett: cigánynak tekintette azokat az embereket, akiket környezetük cigánynak tartott.126 1941-ben 208 755 romát számláltak össze, ebből 107 279-et a mai ország területen, ismét kihagyva Budapestet, valamint három kisebb várost. Utóbbiakban 1893-ban összesen 645 cigányt írtak össze127 - kiindulva ebből, valamint abból az adatból, hogy az 1971-es vizsgálat szerint az akkor 320 ezer magyarországi cigány mintegy 8%-a Budapesten élt, s ha az egyszerűség kedvéért úgy vesszük, hogy a romáknak korábban is mintegy 8%-a élt a fővárosban, akkor az így korrigált becslések a mai országterületre vonatkoztatva így néznek ki:

1893: 64 780

1941: 116 860 -> 48 év alatt 1,8-szeres növekedés

1971:320 000 -> 30 év alatt 2,7-szeres növekedés

Összehasonlítva Kemény István és Janky Béla 2003-as országos kutatásának adataival:128

2003: 540 800 -> 32 év alatt 1,69-szeres növekedés

1941 és 1971 között tehát különösen nagy növekedés ment végbe a magyarországi cigány társadalomban. Ha a roma holokauszt áldozatai felső becslésének tekinthető 50 ezres számból indulunk ki, akkor vagy el kell fogadnunk, hogy 1945 és 1971 között, tehát mintegy negyedszázad alatt 4,7-szeresére nőtt a cigányok létszáma Magyarországon, vagy pedig az előző táblázat egyik vagy másik adatát kell jelentős mértékben megkérdőjeleznünk. Ez utóbbi természetesen elképzelhető: például, feltehetjük, hogy vagy az 1941-es, vagy 1971-es felmérés, vagy mindkettő valamiért nagyon alábecsülte a romák számát; feltehetjük, hogy 1941-ben a cigányok sokkal nagyobb hányada élt Budapesten, akik 1971-re nyomtalanul asszimilálódtak; feltehetjük, hogy 1941 után volt egy jelentősebb roma bevándorlás a mai ország területre. Véleményem szerint azonban ezen feltevések egyike sem túl meggyőző ahhoz, hogy hihetőnek tartsuk a félszázezer áldozatról szóló becsléseket.

A történészek többsége nagyon óvatos a számokkal kapcsolatban.129 Purcsi Barna a roma holokausztról írt kiváló könyvében (A cigánykérdés „gyökeres és végleges megoldása". Tanulmányok a XX. századi „cigánykérdés" történetéből 2004) inkább meg sem kísérli az áldozatok számának megbecsülését. Bársony János törekvése elsősorban annak bizonyítására irányul, hogy több, sokkal több romát üldöztek a második világháború alatt, mint amennyit a hivatalos iratok alapján bizonyítani lehetne. S bár érvelésében megemlíti a már idézett legmagasabb becsléseket is, ő maga „több tízezer" üldözöttről ír, a halálos áldozatok esetében pedig úgy véli: „legvalószínűbb az 5000-10 000 közötti szám".130

 


Jegyzetek:

  1. Idézi: Pomogyi 1995, 36-37. o.
  2. Ignotus 1908, 476. o.
  3. Ifj. Herrmann 1913, 13., 14,18. o.
  4. Ifj. Herrmann, 1913, 31.0.
  5. Finta 1944, 6. o.
  6. A könyv 1944-ben jelent meg Debrecenben - az év utolsó hónapjaiban a város már szovjet kézen volt.
  7. Finta 1944, 8-10. o.
  8. Finta 1944, 11. o.
  9. Finta 1944, 12. o.
  10. Finta 1944, 17. o.
  11. Pomogyi 1995,28-34. o.
  12. Pomogyi 1995, 32. o.
  13. Idézi: Purcsi é. n. 33. o.
  14. Idézi: Szita 2000, 40^3. o.
  15. Mezey 1986, 226-227. o.
  16. Idézi: Karsai 1992, 39-40. o.
  17. Veres Péter: „»Faji« szocializmus vagy »tiszta« szocializmus? Válasz Fejtő Ferencnek." Eredeti megjelenés: Szocializmus, 1937. július. In Nagy Sz. 1990, 348-360. o.
  18. Nagy Sz. 1990, 355. o.
  19. Fejtő Ferenc: „Fajkérdés és szocializmus. Viszontválasz Veres Péternek". Eredeti megjelenés: Szocializmus, 1937. július. In Nagy Sz. 1990, 361-378. o.
  20. Nagy Sz. 1990, 369-370. o.
  21. Veres 1936, 86. o.
  22. Móricz 1932, 380. o.
  23. Déry 1908, 48. o.
  24. Kemény 1976, 23. o.
  25. Romano Rácz Sándor emlékirataiban (Cigány sor, 2008) határozottan állítja: palócföldi falujában csak az 1950-es évek elején jött létre a cigánytelep, korábban ilyen nem létezett a településen (Romano Rácz 2008, 43. és 127. o.).
  26. Ladányi-Szelényi 2004, 44-45. o.
  27. Ladányi és Szelényi reflektált arra, hogy első kéziratuk egyes olvasói túl erősnek találták ezt a kifejezést. Ennek ellenére továbbra is használták, mivel szerintük a fogalom nem okvetlenül foglal magában népirtást, de még nyílt erőszakot sem, „csak" etnikailag homogén területek létrehozását (Ladányi-Szelényi 2004, 53. o.). Egy korábbi publikációjukban még durvábban úgy fogalmaztak, hogy a csenyétei parasztságnak „Lebensraum"-ra volt szüksége, ezért szorították ki előbb a cigányokat, majd a harmincas években a zsidókat a faluból (Ladányi-Szelényi 2000, 522. o.)
  28. Ladányi-Szelényi 2004, 53. o.
  29. Ladányi-Szelényi 2004, 54. o.
  30. Pomogyi 1995, 232. o.
  31. Ismerteti: Pomogyi 1995, 247-248. o., főleg a Vasvármegye című lap korabeli cikkei alapján.
  32. Idézi: Pomogyi 1995, 247. o.
  33. Idézi: Pomogyi 1995, 248. o.
  34. In Purcsi 2004b, 56-57. o.
  35. In Pomogyi 1995, 141. o. Az utolsó mondat sorrendjét megváltoztattam.
  36. Bartók 1931, 49. o.
  37. „Nekünk, magyar zenefolklór-kutatóknak, éppúgy, mint a testvértudomány (egyetemes folklór és etnográfia) kutatóinak alapos okunk volt arra, hogy csakis a parasztosztályhoz forduljunk mint forráshoz. Mi magunkat tulajdonképpen természettudósoknak valljuk, akik tanulmányozásunk tárgyául a természet egy bizonyos produktumát, a parasztzenét választottuk. Ti. a parasztosztály kultúrtermekéinek keletkezési módja - legalább is itt, Kelet-Európában - teljesen elüt más osztályok kultúrtermekéinek keletkezési módjától. Természeti produktumnak tekinthetők ezek a termékek, mert a számukra legjellemzőbb sajátság létrejötte - a pregnánsan egységes stílusok kialakulása - csakis lelki közösségben élő nagy tömegnek egyféle irányban működő ösztönszerű variáló készségével magyarázható. Ez a variáló készség pedig nem más, mint valamilyen természeti erő. Ha szűkebb értelemben vett parasztzenéről beszélünk, akkor éppen ezeknek az egységes stílusoknak komponenseire gondolunk. És ez - valamilyen egységes stílus - az a tulajdonság, amely a magyar népies műzenéből hiányzik; ez a negatívum az, aminek segítségével a népies műzenét a parasztzenétől megkülönböztetni lehetséges." (Bartók 1931, 58-59. o.)
  38. Csenki-Csenki, 1943, 344. o. Igaz, a szerzőpáros lábjegyzetben azt is megjegyezte, hogy a „román" dallamok egy része is cigányoktól származhatott.
  39. Kodály: „A magyar népzene". Magyarság Néprajza, 4. köt. Budapest, 1932; idézi: Csenki-Csenki, 1943, 362. o.
  40. Dömötör 1934,157. o.
  41. Dömötör 1934, 169-170. o.
  42. Prahács 1930, 47. o. Prahács 1930, 47. o.
  43. Prahács 1930, 47-^8. o.
  44. Prahács 1930, 50. o.
  45. Prahács 1930, 51. o.
  46. Csenki-Csenki 1943, 345, 347. o.
  47. Csenki-Csenki 1943, 345. o.
  48. Csenki-Csenki 1943, 362. o.
  49. Vajkai 1940, 63. o.
  50. Vajkai 1940, 63. o.
  51. Vajkai 1940, 63. o.
  52. Bonomi 1943, 76-77. o.
  53. Erdei 1977 [1937], 84. és 256. o.
  54. Veres 1936, 37. o.
  55. Erdei 1977 [1937], 134. o.
  56. Féja é. n. 185. o.
  57. Féja é. n. 13. o.
  58. Kertesi-Kézdi 1998, 284-295. o.
  59. Szabó é. n., 38. o.
  60. Szabó é. n., 252. o.
  61. Szabó é. n., 274. o.
  62. Erdei 1980 [1934], 18. o.
  63. Erdei 1980 [1934], 18. o.
  64. Erdei 1980 [1934], 19. o.
  65. Kertesi-Kézdi 1998, 262. és 287. o.
  66. Illyés 1993 [1933], 6. o.
  67. Illyés 1993 [1933], 74, 179,191. o.
  68. Illyés 1993 [1933], 62-63. o.
  69. Illyés 1993 [1933], 18. o.
  70. Illyés 1993 [1933], 165. o.
  71. Nagy 1999 [1934], 44. o.
  72. Nagy 1999 [1934], 106. o.
  73. Nagy 1999 [1934], 146. o.
  74. „Az alföldi parasztság sohasem volt igazán ékszerviselő nép. (...) Mi magyarok itt az Alföldön fémben szegény tájra kerültünk, ezért maradtunk puritánok. Ami beszivárgott, az az urakon, szolgáikon, a polgárokon és a katolikus papokon keresztül jutott be. Meg aztán cigányok, örmények, zsidók, külföldről betelepült iparosok terjesztették." (Veres 1936, 44. o.)
  75. Szabó 1937, 161. o.
  76. „Én képviselő szeretnék lenni. Azért, mert sok pénzt kapnék, meg autón járnék. Mert nem kék olyan sokat dolgozni és repülőt vennék és levegőbe járnék és soha nem kék fáradni, a határba se kék menni dógozni. Én azért nem szeretnék földmívesnek lenni, mert a földművesek sokat szántanak és sokat dolgoznak. A képviselő meg mindig jókat eszik." Idézi: Szabó 1937, 204. o.
  77. Idézi: Szabó 1937, 206. o.
  78. Kovács 1989 [1937], 69-70. o.
  79. Kovács 1989 [1937], 71. o.
  80. Kovács 1989 [1937], 89-90. o.
  81. Gártner 1932, 269. o.
  82. Gártner 1932, 270. o.
  83. Olay 1939, 336. o.
  84. Olay 1939, 337. o.
  85. Vida 1941, 561. o.
  86. Heiczinger 1939, 903. o.
  87. Heiczinger 1942,945. o.
  88. Heiczinger 1942,945. o.
  89. Demtsa 1939; Heiczinger 1939; Olay 1939.
  90. Borsy 1942; Heiczinger 1942; Okályi 1942; Nagy 1942; Székely 1942.
  91. „A cigányok szétválogatását tartom első lépésnek, melynek alapján a már konstruktív-produktívvá vált családok szabadlábon meghagyandók mesterségükben, vagyonúkban. A hazátlan csavargók, a kóbor sátorosok, a bűnözők, kétes jelleműek munkatáborok rostájában lennének összegyűjtendők. Ott a félig vagy teljesen értéktelen s káros egyedek mielőbbi magtalanítását, ezeknek s a többieknek katonai szigorúsága nevelését, kényszeriskoláztatását, általános egészségügyi felügyeletét, kényszerkezelését, rendszeres dolgoztatását, érdem szerinti jutalmazását s fenyítését, mesterségekre oktatását tartom célravezető útnak, melyen keresztül a domesztikálódott egyedek - midőn már emberhez méltó viselkedésre s önálló megélhetésre képesnek bizonyulnak - szociális lényként lépnének ki a társadalomba. A beházasulással történő biológiai beolvasztásnak megkezdését általában még túl korainak s kivételesen, a mi társadalmi közösségünkbe már teljesen beleillő s ahhoz alkalmazkodni tudó ritka egyedeknél tartom megengedhetőnek." (Vida 1941, 562. o.)
  92. Péter 1944.
  93. Péter 1944, 385-386. o.
  94. Péter 1944, 387. o.
  95. Mészáros 1941, 563. o.
  96. Farkas 1943, 538-539. o. Hasonló elcigányosodási „veszéllyel" foglalkozott még: Szentkirályi-Árvayné 1941, Péter 1944.
  97. Mészáros 1941, 562. o.
  98. Nagy 1942, 1157. o.
  99. Ezek jó része gyerek, ami nem is csoda, a cigányok életvitele mellett - állították a szerzők. Változtak az idők: Dr. Doros Gábor egyetemi tanársegéd a Népegészségügy egy másfél évtizeddel korábbi számában egy cikket jelentetett meg „A gyermekkor venereás betegségeinek megelőzésére és leküzdésére vonatkozó népegészségügyi feladataink" címmel (Népegészségügy, 1927, 776-785. o.). A megdöbbentő adatokkal alátámasztott szövegben a szerző egyszer sem írta le a cigány szót. Annál többet foglalkozott a rossz „szociális viszonyokkal", például hogy Budapesten a lakások mintegy fele egyszobás volt, s ezekben átlag hozzávetőleg 4 személy lakott (i. m. 782. o.)
  100. Az „emberhez nem méltó életkörülmények" között tengődő cigányoktól a cikk még azt is megtagadta, hogy családban éljenek, háztartásaikat „családnak csak bizonyos fenntartásokkal minősíthető közösségieknek]" látta, (Szentkirályi-Árvayné 1941, 1067. o.), a cigány-nem cigány házasságból „korcsok" születtek stb.
  101. Szentkirályi-Árvayné 1941,1066. o.
  102. csak úgy lehet leszámolni a cigányok luesével, mint az ország egész lakosságát fenyegető egész- szévvel, ha valami módon a cigányok és nem cigányok érintkezését meg lehetne akadályozni. Ezt csak egy úton lehetne elérni, ha az államhatalom elhatározza magát a cigányok rezervációba zárására. Amint az képeinkből [vagyis: a cikk térképvázlataiból - D. Cs.] kitűnik, a kassai cigányok eltávolítása nem ütne nagy rést a város beépített területén." (Szentkirályi-Árvayné 1941, 1077. o.) (Kiemelés az eredetiben - D. Cs.)
  103. Székely 1942; Okályi 1942.
  104. Borsy 1942, 1153. o.
  105. Kormos 1943, 95. o.
  106. Kormos 1943, 96. o.
  107. A mai napig tartja magát az vélekedés, miszerint a magyar közvélemény csak 1945 után tudta meg, mit is jelentett a „végső megoldás". Ungváry Krisztián kitűnő könyve (A magyar honvédség a második világháborúban. Budapest, 2004, Osiris,) korabeli jelentések, levelek, naplók, fényképek százai alapján állítja: a keleti frontot megjárt magyar katonák körében már 1941-1942-ben általános volt annak ismerete, hogy „keleten" legyilkolják a zsidókat (és a cigányokat).
  108. Borsy szerint az „árja" kifejezés nem megbízható; a lényeg az, hogy az európai népek (germánok,latinok, szlávok és magyarok) kaukázusiak, míg a cigányok nem. (Borsy 1942, 1154. o.)
  109. Borsy 1942,1155-1156. o.
  110. E sorok írója nemrég kénytelen volt elmélyedni a roma holokauszttal foglalkozó internetes fórumokban, topikokban, blogokban. Tapasztalata szerint, akik leginkább sérelmesnek tartották a holokauszt fogalmának emlegetését, azok sugallták vagy írták le a legnyíltabban, hogy el tudnának képzelni ilyen tömeggyilkosságot. Bár lehetnek a tagadók között szimplán tudatlan emberek is, a holokauszttagadás jelensége alapvetően nem ismeretek hiányáról szól - hanem mások megbántásának tudatos és rosszindulatú szándékáról.
  111. A magyar és a nemzetközi szakirodalomban is elterjedt a Porrajmos kifejezés használata. Néhány éve magyar roma értelmiségiek egy csoportja tiltakozott a kifejezés ellen, azt állítva, hogy a szó a magyarországi roma nyelvet beszélők körében nem 'felfalást, bekebelezést' jelent, hanem 'nemi kitárulkozást', ezért alkalmatlan a holokauszt megnevezésére (Ráduly József, Choli Daróczi József, Rostás-Farkas György, Vajda Imre, illletve Bernáth Gábor levélváltása, Beszélő, 2000. november, 121-124. o.). Atéma egyik hazai kutatója, Bársony János ezt követően áttért a 'feldarabolást', 'pusztítást' jelentő Pharrajimos (egy alkalommal: Phárrájimosz) szó használatára; a nemzetközi irodalomban időnként a Roma Samudaripen kifejezés is megjelenik.
  112. A nürnbergi per 682. dokumentuma, http://www.ess.uwe.ac.uk/genocide/anmhil3.htrn
  113. Lásd egy tipikus fejtegetést H. Günther professzor az Európa antropológiája című művéből (amely P. Friedman szerint „a náci antropológia bibliája"): „Igaz, hogy a cigányok megőriztek bizonyos elemeket nordikus otthonukból, de ők azon régió lakosságának legalsóbb osztályaitól származnak. Vándorlásuk során magukba fogadták a környező népek vérét, és így keleti, nyugat-ázsiai faji keverékké váltak, indiai, közép-ázsiai és európai vonásokkal (...) Nomád életmódjuk e keveredés következménye. A cigányok általában idegenként hatnak Európában." (Idézi: Kenrick-Grattan 2001,17. o.)
  114. Ungváry 2004,106-114. o.
  115. Féltucatnyi példát idéz: Karsai 1992, 86-98. o.
  116. Szita 2000, 52. o.
  117. A rendelet az 1945 eleji „érsekújvári esetre" hivatkozott, amikor a helyi csőcselék a szovjet bevonulást kihasználva fosztogatni kezdett. Megjegyzendő: a mintegy 200 szavas szövegben az események leírásakor 3 alkalommal szerepel a „cigányok és csőcselék", egyszer a „cigányok és megbízhatatlan egyének" kitétel; a „csőcselék" jelző önmagában egyszer, „cigányok" kifejezés önmagában egyszer sem.
  118. Lásd például: Horváth Aladár: „Sorsunkat közrefogja a közöny" Népszabadság, 1998. aug. 17.10. o.; Dr. Karsai László történészprofesszor: „Roma holocaust, magyar történelem", uott; Dr. Bársony János kisebbségkutató - Daróczi Ágnes újságíró: „Roma holocaust - tények és tagadások" Népszabadság, 1998. szeptember 14. 12. o.
  119. Sziklai Imre Erdős becslésére hivatkozva tette 100 ezerre az 1944. március 19-e után legyilkolt cigányok számát, de ez az „adat" már semmilyen szempontból nem kezelhető komolyan (Sziklai 1970, 51. o.).
  120. Erdős 1959, 4. o.
  121. Bár nem összemérhető jelentőségű kérdésben, de Erdős nyújtott példát jóval megalapozatlanabb „becslésre" is: „Több mint hatezer publikáció bizonyítja: a cigányság az a nép, mellyel - világviszonylatban - eddig a legtöbbet foglalkoztak." (Erdős 1989,107. o.)
  122. Bársony 2004, 32. o.
  123. „A magam részéről egy több mint 200, cigányok körében népszerű családnevet tartalmazó listával tudtam munkájukat segítem." (Karsai 1992, 138. o.)
  124. Karsai 1992, 138. o.
  125. „Ismételten szeretnénk kiemelni: sem az országos levéltárak, sem a megyei levéltárak 1944-1945-ös általam átnézett iratanyagában nem találtam egyetlen olyan dokumentumot sem, amely az illetékes német hatóságoktól származott és a cigánykérdéssel kapcsolatban lett volna. Sem az Eichmann-kommandó, sem a német katonaság és rendőrség nem foglalkozott 1944-1945-ben azzal a kérdéssel, hogy mi történjék a zsidókérdés megoldása után a cigányokkal." (Karsai 1992, 99. o.)
  126. Tegyük hozzá, „számháború" nem csak a holokauszt kapcsán zajlik. Cigány értelmiségiek az utóbbi évtizedekben folyamatosan kritizálták a Kemény-féle adatokat, s az ez utáni, hasonló módszert követő vizsgálatokat, mondván, hogy a romák „valódi" létszáma ennek másfél-kétszerese. Túl azon, soha nem tudhatjuk meg, hogyan jutottak erre, az ilyen becslések szerint tehát Magyarországon százezerszám élnek olyan emberek, akik 1. nem vallják magukat cigánynak, pl. a népszámlálások alkalmából; 2. környezetük sem tartja őket cigánynak; de 3. valami módon mégiscsak cigányok. Ez pedig nem túl életszerű feltevés.
  127. Kertesi-Kézdi 1998, 295. o.
  128. Kemény-Janky-Lengyel 2004,11. o.
  129. A magyarországi roma holokauszttal kapcsolatban lásd Bársony-Daróczi 2004, Karsai 1992, Katz 2005, Purcsi 2004a; recenziójuk: Dupcsik 2006. Oktatási anyagok: Szita 2000, Dupcsik 2008b.
  130. Bársony 2004, 30. o.

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet