Előző fejezet Következő fejezet

V. FEJEZET

A SZOCIALIZMUS KORA I.

 

Politika- és mentalitástörténeti szempontból a koalíciós korszak, tehát az 1945-öt követő néhány év jelentősége óriási. Társadalomtörténeti szempontból azonban a korszak egy átmeneti időszaknak tűnik, amelyben már jóval a hivatalos „fordulat éve" előtt dominánssá váltak a következő korszak - tehát az államszocializmus - tendenciái. A romák szempontjából 1945 jelentősége mindenekelőtt abban állt, hogy megszűnt a holokauszt közvetlen veszélye. Társadalmi szempontból ez az év ugyanúgy nem hozott életükbe tömeges változást, mint 1948-49, 1953 vagy 1956 sem. Változást csak az 1960-as évek eleje hozott.

A hatóságok folytatták a korábbi „civilizáló" gyakorlatukat, csak éppen most már a totalitarisztikus állam kibővült eszköztárával. A korabeli nyilvánosságban elvétve bukkantak fel a cigányok. Ha mégis felbukkannak, akkor ezeket a diskurzusokat a civilizatorikus megközelítés szocialista változata uralta - a rendészeti megközelítés erős, de bizonyos korlátok közé szorított pozícióival. A mindennapi életben pedig - a korszak második felében ezt már kutatások is kimutatták - sokkal erősebbek voltak a szélsőséges, indulatokkal terhelt előítéletek, mint amelyek a nyilvánosság szűkre méretezett szférájában megjelenhettek.

A romák helyzete az 1960-as évek elejétől mégis javulni kezdett - ebben a folyamatban azonban nem a többség vagy a politikai elit gondolkodásának megváltozása játszotta a legfontosabb mozgatórugó szerepét, mint inkább a korabeli társadalmi-gazdasági struktúra egyes sajátosságai és ezek nem szándékolt következményei (lásd a következő oldalakon). A változások mértéke azonban mégis indokolja, hogy a következő két fejezetet továbbiakban eszerint tagoljam: ebben a fejezetben 1945-től az 1960-as évekig, majd a következő fejezetben az 1960-as évektől az 1990-es rendszerváltásig.

Pontosabban: nem annyira az időrend határozza meg ezt a tagolást, mint inkább a diskurzus belső dinamikája. Az 1960-as évek végétől, az 1970-es évek elejétől megjelentek a romákat vizsgáló kritikai megközelítések is, az irányzatok között - és időnként azon belül is - viták alakultak ki. Gyakran torz vitákról van szó, amelyekben csúsztatásokkal és elhallgatásokkal teli szakmai és politikai érvek keveredtek, méghozzá a leggyakrabban más-más fórumokon. Mégis, ez egészen más helyzet volt mint a korábbi, amikor általában egy-egy magányosszerző monologizált, mivel senki más nem kutatta azt a területet, amelyet ő. A továbbiakban az egyes szerzőket nem annyira a szigorú időrend szerint sorolom ebbe vagy a következő fejezetbe, mint inkább annak alapján, hogy bevonódtak-e valamilyen vitába vagy sem.

 

„AZ ÉLET VISZI A DOLGOT A MEGOLDÁS IRÁNYÁBA" - A CIGÁNYOK ÉS A HATALOM

(NEM)ZETISÉG

Kálmán András 1946-ban megjelentetett egy cikket a Társadalmi Szemlében arról, hogy ideje elismerni a cigányság nemzetiségi státusát. Hamar kiderült azonban, hogy ez a felvetés a helyzet teljes félreértésén alapult: Kálmán a két világháború között nyugati emigráns kommunista volt, aki 1945-ben tért haza, s naivan idealizáló elképzelései voltak - a követendő példaként beállított - szovjet nemzetiségi politikáról.1 Az állami és a helyi politika alakítói egyértelműen nem tekintették nemzetiségnek a romákat (akik, ironikus módon, éppen 1945 után váltak de facto a legnépesebb magyarországi kisebbséggé). Egészen 1961-ig azonban még ezt az elvet, tehát a nemzetiségi mivolt megtagadását sem mondták ki hivatalosan. Az is árulkodó, hogy a Társadalmi Szemle - amely a rendszerváltásig a kommunista párt elméleti folyóirata maradt - Kálmán írása után jó negyedszázadig egyetlen cikket sem szentelt a romáknak.

Az MSZMP Politikai Bizottsága 1961-es határozatában foglalkozott először a romákkal. Miért éppen ekkor? Első pillantásra talán felületesnek tűnhet a válasz, de elképzelhető, hogy az ország tényleges irányító szervének ekkor volt először ideje ezzel a „marginális" kérdéssel is foglalkozni. 1955 végén egyszer már tervbe vették, hogy - az akkor még MDP-nek nevezett - állampárt csúcsszerve foglalkozzon a romákkal, előterjesztéseket kértek a megfelelő szervektől, amelyek 1956 áprilisára el is készültek - hogy aztán azonnal az irattárakba menjenek.2 Az eredeti tervek szerint „1960-as" határozat meghozatala is a következő évre csúszott.

A párt eredetileg 1960-ra tervezett egy határozatot a „cigánykérdésről"; a gondolatot, hogy előtte csináljanak egy országos statisztikai felmérést a cigányokról, az időhiányra hivatkozva utasították el. Végül a határozathozatal 1961 nyarára csúszott, illetve mégiscsak csináltak előtte egy országos kutatást. Szét is küldték a kérdőíveket a tanácsokhoz - a mellékelt kitöltési útmutató azonban kifejezetten tiltotta, hogy magukat az érintetteket is megkeressék. A tanácsi hivatalnokok töltötték ki a kérdőívet, s ezek alapján állapították meg, hogy 186 536 roma él az országban.

 

A CIGÁNYSZÖVETSÉG

1957 októberében jött létre a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetsége, az első országos cigány szervezet. Az időpont látszólag sokatmondó - de semmi nem utal arra, hogy, példának okáért a romák 1956-os szereplésére reagált volna így a politika.* Valószínűleg véletlen egybeesésről lehet szó: egyrészt László Mária már korábban sürgette egy ilyen szövetség létrehozását. Másrészt 1957 nyarán hozták létre a Nemzetiségi Osztályt a Művelődésügyi Minisztériumban. Ennek osztályvezetője, Vendégh Sándor támogatta a Szövetség létrehozását, amely az ő osztálya alá rendelve az ő apparátusbeli súlyát is növelte.

A zenész cigány családból származó László Mária (1909-1989) életéről keveset tudunk: az 1930-as években újságíróként dolgozott, az 1940-es évek második felében a Szociáldemokrata Párt apparátusában, majd a Vöröskeresztnél tevékenykedett. Ő lett tehát a Szövetség első főtitkára, de az államapparátus szemében gyorsan „rossz választásnak" bizonyult, mivel túl komolyan vette feladatát. A cigányok „úgy gondolják, azért van a Szövetség, hogy cigány mivoltukat képviselje, és kötelessége, hogy mindenféle ügyes-bajos dolgaikban (bírósági, rendőrségi, családi, segély stb.) eljárjon"** - fogalmazta meg egy László utóda által aláírt irat a konfliktusok fő okát.

A Szövetség nem érdekvédelmi szervezet volt, de mivel más cigány szervezet nem létezett, a sérelmet szenvedett romák tömegesen ide jöttek panaszaikkal - az elhivatott László Mária pedig nem tudta és valószínűleg nem is akarta elküldeni őket. 1958-ban lejáratták és lemondatták Lászlót, utóda pedig a katonai állományban lévő, volt karhatalmista Ferkovics Sándor lett.

„A felettes hatóság utasítása alapján azt kaptuk feladatul - fogalmazott egy 1961-es összefoglaló jelentés -, hogy személyi és egyéb apró ügyekben az intézkedéseket csökkentsük és fokozatosan építsük le, mert így eredményesen dolgozni nem tudunk. Legfontosabb feladatunk, hogy az elvi kérdéseket tisztázzuk, és vegyük fel a kapcsolatot megyei, járási tanácsokkal és társadalmi szervekkel, és úgy fogjunk a munkához, hogy nem érdekvédelmi alapon dolgozzunk, ami addig a Szövetségben megszokott volt."*** Ferkovics 1995-ös szóbeli közlésében tömörebben, de lényegretörően így fogalmazta meg saját szerepét: „a mór mehet, a mór megtette kötelességét."1 Miután formálissá tette a Szövetség működését, 1961-ben hosszú rendkívüli szabadságra küldték, hogy új állást találjon magának - még azelőtt, hogy az 1961-es határozat hivatalosan is felszámolta volna a Cigányszövetséget.

* Részt vettek romák is a forradalomban, de semmi jele annak, hogy „túlreprezentáltak" lettek volna más társadalmi csoportokhoz képest, vagy hogy a kortársak ilyennek látták volna szerepüket. Érdekes módon, a megtorlások egy sajátos formája, az internálás talán számarányuknál nagyobb mértékben sújtotta őket. László Mária 1958-ban arról írt levelet a Legfőbb Ügyésznek, hogy az országban tisztogató akció folyik, amelynek során ártatlan embereket internálnak. A levél szerint a tököli internáló tábor lakóinak negyede (!) cigány volt. Más forrás egyelőre nem támasztja alá ezt a becslést (Sághy 2008a, 289. o.). Az viszont nyilván nem véletlen egybeesés, hogy László Máriát még ugyanebben az évben lemondatták.

** Idézi: Sághy 2008a, 293. o.

*** Idézi: Sághy 2008a, 292. o. + Idézi: Sághy 2008a, 295. o.

 

Miközben a határozat lényegi pontját képezte annak a leszögezése, hogy a cigányság nem nemzetiség, az előterjesztést Vendégh Sándor, a Nemzetiségi Osztály vezetője készítette (de, mint megjegyezte, „a Cigányszövetség nevében" is).

A párt Politikai Bizottsága 1961. június 20-i ülésén terjesztették elő a határozati javaslatot. Ennek megvitatása a gyakorlatban azt jelentette: egyedül Kádár János véleményezte az előterjesztést, s tett módosító javaslatokat, amelyet aztán aztán a Politikai Bizottság tagjai elfogadtak. „A cigány lakosság felé irányuló politikánkban abból az elvből kell kiindulni, hogy bizonyos néprajzi sajátossága ellenére sem alkot nemzetiségi csoportot. Problémáik megoldásánál sajátos társadalmi helyzetüket kell figyelembe venni (...) A cigánykérdés megoldásával kapcsolatban még számos helytelen nézet érvényesül. Sokan nemzetiségi kérdésként fogják fel, és javasolják a »cigány nyelv« fejlesztését, cigány nyelvű iskolák, kollégiumok, cigány tsz-ek stb. létesítését. Ezek a nézetek nemcsak tévesek, de károsak is, mivel konzerválják a cigányok különállását, és lassítják a társadalomba való beilleszkedésüket" - mondta ki a határozat.

A határozat a „helytelen" javaslatokkal szemben a megoldást a „munka, lakás, iskola" hármasságában látta - és az asszimilációban, anélkül hogy ezt a kifejezést egyszer is leírták volna (az előterjesztés még használta a szót). A határozat kimondta, hogy „meg kell akadályozni a sértő, erőszakos, a faji megkülönböztetésből származó törvénytelen intézkedéseket, túlkapásokat" - de a nyilvánosságra hozott változatból ez a szövegrész már hiányzott.

„Sokáig azt hittük, hogy a cigánykérdés automatikusan megoldódik a szocialista társadalom fejlődése során. Úgy véltük, hogy az 1945-tel kezdődött fordulatnak részesei lesznek a cigányok is, s e folyamat végére felszívódnak a társadalomban, átlényegülnek, vagyis megszűnnek cigányok lenni, ezzel megszűnik a cigánykérdés" - fogalmazott a nagykátai járási pártbizottság jelentése 1961-ben.3 A tanulságos megjegyzés megfogalmazói szerint persze ez a hozzáállás a múltat jellemezte, hisz' 1961-gyel eljött a céltudatos cigánypolitika kora. Nagykátán valószínűleg még a pártbizottságon sem tudtak róla, hogy a határozat vitáján Kádár azt is megjegyezte: „Az élet viszi a dolgot a megoldás irányába. "4

A maga szempontjából pontos megjegyzés volt. Példának okáért: a határozat még megállapította, hogy a munkaképes korú cigány lakosság alig harmadának van állandó állása - míg az 1971-es vizsgálat szerint ez az arány már nem különbözött az összlakosság hasonló arányától (-> 196. o.). Úgy tűnhetett, a politika alig egy évtized alatt megvalósított egy maga elé kitűzött célt - valójában azonban az élet, azaz a szocialista nagyipar alapvető jellegzetességei nyilvánultak meg. Kornai János közgazdász az 1980-as években jellemezte úgy a szocialista gazdasági szervezeteket, hogy azokat „növekedési törekvés" és „puha költségvetési korlát" jellemzi. Növekedési igény - nem csak azért, mert ez volt a hivatalos politikai törekvés, hanem azért is, mert a vállalatvezetők azonosultak az általuk irányított egységekkel, és puha költségvetési korlát - mert a nyereség hiánya nem veszélyeztette üzemeik túlélését, ahogy egy ideáltipikus kapitalista gazdaságban veszélyeztette volna (sőt, még a gazdasági egység vezetőinek karrierjét vagy jövedelmét sem befolyásolta, ha egységük tartósan veszteséges volt).5

A két tendencia kombinációja az erőforrások iránti korlátlan igényhez vezetett ez pedig az állandósult hiánygazdasághoz. A hiánygazdaságra egyszerre jellemző az állandó pazarlás és a hiány újratermelődése. A vállalatok érzékelték a hiányokat, ugyanakkor érzéketlenek voltak a raktározás magas költségeivel szemben - ezért igyekeztek minden erőforrásból és nyersanyagból minél többet „bespájzolni", hogy megelőzzék annak hiánycikké válását (és amellyel ugyanakkor elő is segítették annak hiánycikké válását).

Ami jelen kötet szempontjából különösen érdekes: a munkaerő is ilyen erőforrás volt, amelyet a szocialista nagyvállalatok igyekeztek beszerezni és „elraktározni", mivel figyelmen kívül hagyták a munkaerő költségeit. Ez a csillapíthatatlan munkaerőigény szívta fel a parasztság többségét (a korszak elején még a munkavállalók jó felét adták - 1990-ben már csak 12,7%-át) az iparba, majd a mind nagyobb arányban munkába álló nőket. S amikor ezek a források sem bizonyultak elégnek - képbe kerültek a romák.

A roma munkaerő túlnyomórészt szakképzetlen, segéd- vagy betanított munkások tömegéből állt, s ennek volt egy járulékos előnye is. Mivel a gazdasági rendszer nem piacgazdaság volt, központilag kellett szabályozni nem csak az árakat, de a béreket is. Ennek formája az ún. bértömeg-gazdálkodás volt - adott vállalat a dolgozói száma után meghatározott mennyiségű bért fizethetett ki. Létezett egy kis mozgástér az egyes dolgozói kategóriákon belül, amelyet az egyéb juttatások (prémium, jutalom, kiküldetési pótlék, napidíj, természetbeli juttatások stb.) tovább tágíthattak. A korabeli munkásszociográfiák szerint volt egy elit szakmunkásréteg, amelyet meg kellett fizetni, hogy érdekelt legyen a munkában, s ne essen vissza a termelés. Az ő fizetésüket (és nem utolsósorban, az üzem vezetőségének fizetését) a bértömeg-szabályozás viszonyai között akkor tudták feltornázni, ha volt egy rosszul fizetett réteg is az üzemen belül. Ez volt a roma munkavállalók (egyik) szerepe, s a munkaerejükre támasztott igény egyik fő forrása. Figyelmeztető jel volt a jövőre nézve, hogy gazdasági vezetők nem egyszer bevallották a kutatóknak: ha lehetőségük lenne, nem alkalmaznának cigányokat, s a jelenlegi cigány dolgozóiktól is megszabadulnának.6

Munkát tehát nem a vezetés tudatos és következetesen végigvitt politikája „adott", hanem a rendszer néhány nem szándékolt tulajdonsága. Mint majd

látni fogjuk (-> 201. o.), inkább ez hatott a lakáshelyzet lényeges javulása irányába is a szocialista korszak második felében. Ami pedig az oktatást illeti: a fordulat már 1961 előtt megtörtént, legalábbis annyiban, hogy formálisan (szinte) valamennyi gyerek általános iskolába járt. A megfelelő korú cigány gyerekek között az iskolába járók aránya a két világháború között 50% körül alakult, s már az 1960-as évek elejére elérte a 90% fölötti értéket.7 Miközben az összlakosság végzettsége folyamatosan növekedett, közép-és felsőfokon alig jelentek meg romák. Általános iskolai bizonyítványuk csak formálisan jogosította fel őket a továbbtanulásra (-» 210. o.), a rendszer pedig senkit sem tett érdekeltté a cigányok iskolai végzettségének növelése ügyében beleértve magukat a romákat is. Minden szólam ellenére, a cigányok iskolázottsági lemaradása a többségtől a

 

Szuhay Péter megfogalmazásában: „A -párthatározatot követő évtizedek propagandafotói arról szólnak, hogy (elsősorban a párt jóvoltából és segítségével) megváltozik a cigányság élete, a gyerekek boldogan járnak iskolába, a felnőttek munkáik nyomán új otthonokat emelnek, konszolidált családi életet teremtenek, a tanácsok pedig megszüntetik a régi szegénytelepeket és új házakhoz segítik a cigányokat. Ebben a műfajban az egyik legszebb kép az 1963-ban készült felvétel, amelyen »a kis Lázár Jani II. osztályos tanuló segít Lakatos Péternek a tanulásban«. (...) Mindketten a füzetre merednek, de mégis úgy érezzük, hogy a jövőbe néznek. A kisgyerek leküzdi a múlt átkos örökségét, az analfabetizmust, és utat mutat az értelmes jövő felé." (Szuhay 2002)

 

„A SZERVEK" ÉS A CIGÁNYOK

„A cigánykérdés veszedelmei a felszabadulás után hatványozottan jelentkeznek. (...) Egyes községekben a földigénylő bizottságok cigányoknak is juttattak házhelyeket a többi igénylő között. (...) Hogy (...) a fegyelmezetlen, több családtaggal folyton úton lévő és naponta idegen átvonuló cigányokat vendégül látó cigány családok mit jelentenek a község területén, arról a hatósági orvosok egészségügyi vonatkozásban, a közeli polgári lakosok pedig az egész nap hangszórószerűen hangzó durva kiáltozással és szabad tüzek füstjével, bűzével kapcsolatban sokat tudnának beszélni. Fokozza a bajt az a közismert tény is, hogy a tévesen értelmezett szabadsággondolat éppen a művéletlen cigány tömegeknél legfeltűnőbben észlelhetően, szabadosságban és fegyelmezetlenségben nyilvánul meg (...) Tény az, hogy a cigánykérdés ma súlyosabb, mint volt és megoldása sürgősebb, mint valaha."8 A Népegészségügy című folyóirat (<- 119. o.) a második világháború után is megjelent, s mint Galambos József fent idézett 1947-es cikke is mutatja, hangvétele mutatott némi folytonosságot a cigányokkal kapcsolatban.

A vitaindítónak szánt cikk túlnyomórészt egyetértő cikket sorát produkálta. Még egy régi ismerős is felbukkant, Heicinger9 János dr. körorvos, aki hivatkozott saját e tárgyban írt korábbi cikkeire is (Heiczinger 1939, 1942). A rendezési ötletek között szerepelt a jó öreg törvények és rendeletek felújítása arról, hogy a (cigány) gyerekek nevelőotthonba kényszeríthetőek lennének. Ez, igenis, humánus megoldás lenne: a gyerek „egy-egy ilyen nevelőintézetben eltöltött év után tiszta testtel és tisztultabb lélekkel térne vissza a cigány anya otthonába és hirdetné övéi között a magasabb színvonalú életmód előnyeit."10

Hogy közben volt egy világháború és egy (legalább egy) rendszerváltás? A vita résztvevői azért ezt is észrevették: „Koncentrációs- és munkatáborok, hortobágyi összpontosítás, sőt a generális sterilizáció gondolata is felmerült. Katona Imre megrázó személyes tapasztalatokon épült, de a dolgok mélyéig meglátott [sic!] képet rajzolt a munkatáborokról, amelyek munkateljesítményei soha sem érik el a fenntartás költségeit sem, de lélektani hatásuk éppen kényszer voltuknál fogva tökéletes destruálást jelent. (...) Azt hiszem, a kényszermunkatáborok gondolatát végleg el kell ejteni. Újabb kényszereszközök újabb embertömegek lelkét mérgeznék ismét meg a gyűlölet és a bosszú érzésével"11 - foglalta össze egy szóbeli vita tanulságait Galambos. Majd olyan javaslatokat fogalmazott meg, illetve tolmácsolt, hogy például a cigány felnőtteket munkával és lakással kell ellátni, fakitermelő telepeken, bányavidéken stb. „gondozás és felügyelet alatt." Alig kell rosszhiszeműség ahhoz, hogy így fogalmazzuk át e javaslatok lényegét: legyen koncentrációs tábor, de ne így nevezzük!

„Galambos József dr. »A cigánykérdés megoldása« című cikkének hozzászólásait olvasva megdöbbenten dörzsöltem a szemeimet, és ismételten megnéztem a lap megjelenési dátumát, mert valahogy úgy éreztem, hogy az ezerszer átkozott 1944. év és annak előzményei támadnak fel a hasábokon (...) ebből nyílt képet kaptunk arról, hogy 3 év demokratikus átnevelése milyen elképesztően eredménytelen volt eddig"12 - dr. Felmer Ferenc reagálása volt az első hozzászólás, amely döbbenetének adott hangot a vita hangneme miatt (Népegészségügy, 1948/5-6.). És az utolsó is - a vita ugyanis ezzel véget ért. A résztvevők nyilván kezdték megtanulni a szocialista prüdéria egyik alapszabályát: diszkrimináld a cigányokat, de gondold meg, hogy mit írsz le erről!

 

* NÉPEGÉSZSÉGÜGY - A GYAKORLATBAN. HAJDÚHADHÁZ*

A hajdúhadházi romák, akikről a legkorábbi adatok a 18. századból származnak, az 1940-es években két, jórészt putrikból álló telepen éltek. 1947-ben tífuszgyanú miatt vesztegzár alá vették a falut. Hamarosan kiszállt egy bizottság, amely megállapította, hogy nem tífuszról, hanem maláriáról van szó, amelyet a környező mocsaras területek szúnyogai terjesztenek, nem a cigányok. A vesztegzárat feloldották és elrendelték a környék felégetését, hogy megtisztítsák a szúnyoglárváktól.

A község azonban nem hagyta veszni a „tífusz" sugallta ötletet, ezért a szegényebb nyugati telepről „egészségügyi okok miatt" 331 cigányt kitelepítettek. A tiltakozó romák kunyhóit - hatósági felügyelet alatt - szétverték, lakóit kocsira ültették és kivitték őket új lakóhelyükre: tessék, építsenek új házakat (építőanyagról vagy más segítségről nem volt szó). Nagyvonalú ajándékként viszont a kitelepítettek kaptak egy 100 holdas „gabonaföldet" (valójában parlagot), éljenek meg annak terméséből. Mindez 1948 augusztusában történt, tehát rossz vicc volt, hogy a parlag terméséből éljenek meg a következő év aratásáig.

A kitelepítés miatt panaszok futottak be a járáshoz - nem maguktól a romáktól, hanem Bököny községtől, amelyhez túl közel kerültek a kitelepítettek. A jegyző jelentése szerint a járásnak nem kellett volna beavatkoznia, megyei szinten azonban ezt felülbírálták: az alispán a visszatelepítés mellett döntött. Kidolgoztak egy tervet a visszatelepítésre, amelynek költségvetése 160 ezer forint lett volna. A Belügyminisztérium hozzá is járult az összeg elköltéséhez, a Pénzügyminisztérium viszont vétót emelt. A dolog ennyiben maradt - a romák visszamehettek a faluba, ha akartak, s házat építhettek, ha tudtak miből.

Utolsó kérdés: csodálkozik valaki, hogy Hajdúhadház is szerepelt az 1990-es évek leg-botrányosabb roma szegregációs ügyeinek listáján?

* Sághy Erna szakdolgozata alapján: Bársony 2008, 251-255. o

 

A „nem beszélünk róla, csak csináljuk" elve alapján nem meglepő, hogy az 1960-as évekig a belügyminisztériumi iratok foglalkoztak messze legtöbbet a romákkal. Általában igen jellegzetes formában. Egy kitűnő példa erre a fényképes személyi igazolványok ügye. A két világháború közötti „oldjuk meg a cigánykérdést" javaslatok - például Endre Lászlóé - rendre felvetették ilyen igazolványok bevezetését, kifejezetten a (kóbor) cigányok részére. A kommunista rendszer végül 1954-ben vezette be a fényképes személyi igazolványt, amelyet magánál kellett hordani minden felnőtt magyar állampolgárnak. A mai igazolványokkal szemben, ez a könyvecske tartalmazta tulajdonosának a munkahelyét, lakcímét, családi állapotát, gyermekei számát stb. is.

Ha tehát mindenkinek személyit kellett csináltatnia, akkor a (kóbor) cigányok diszkriminációját másképp kellett megoldani. Egy 1955-ös jelentés („készítője: a BM Országos Rendőrkapitányság vezetője, tárgy: A személyi igazolványok kiosztásának befejezése, min[ősítése] Szigorúan titkos!") így fogalmazott: „megközelítően pontos adatok szerint kb. 40-50 ezer embert kell még igazolvánnyal ellátni. Ezek jelentős része kóbor cigány (kb. 20-25 ezer fő) - a többi beteg vagy igazolványát hanyagságból át nem vett személy. Azok a cigányok, akik megfelelő munkát és lakhelyet igazolni nem tudtak, feltehetően bűncselekmények elkövetéséből tartják fenn magukat - igazolvánnyal eddig nem lettek ellátva. Javaslatunk, hogy ideiglenes személyi igazolványt adjunk ki részükre, egyévi érvényességi idővel."13

 

A tótkomlósi cigánysor, 1955

 

Az így kibocsátott igazolványok voltak az ún. fekete személyik. Jellemző módon, a személyi igazolvány bevezetéséről szóló 1953-as PB és minisztertanácsi határozatokban nem szerepelt ez az intézmény, amelynek bevezetéséről saját kezdeményezésére a Belügyminisztérium döntött. Míg a szigorúan titkos belső irat még kóbor cigányokról írt, az ennek nyomán kiadott belügyminiszteri utasítás már csak „kóbor és munkakerülő életmódot folytató személyek"-et említett, kóbornak minősítve azokat, akik nem tudtak legalább kétéves állandó lakóhelyet igazolni, munkakerülőnek pedig azokat, akiknek nem volt legalább hat hónapos munkaviszonya. A cigány szó nem szerepelt az utasításban.

Persze a belügyi szerveket is meg lehet érteni, ezekkel a „kóborokkal" sok volt a gond. Egy 1953-as jelentés szerint: „Nincs egzisztenciájuk és a (...) születési anyakönyvi kivonat, közigazgatási bejegyzések, állandó lakhely, lakónyilvántartásban való szereplés rendszerint hiányzik náluk. 5-6 féle néven élnek, több-nejűek [? - D. Cs.], családi kapcsolataik szokatlanul lazák és kiismerhetetlenek, felismerésük személyleírásról is bonyolult és nehéz, mert szerfölött hasonlítanak egymásra. [Éppen ezért] ujjlenyomatlapok kiterjedtebb felvételét alkalmazzuk és szorgalmazzuk."14

A BM Pest megyei Főosztályának Bűnüldözési és Körözési osztálya jelentése szerint 1952-1953 folyamán „hatósági területünkön 270 esetben jutottunk olyan megállapításra egy-egy helyszínes bűncselekmény esetében, hogy ismeretlen kóbor személyek követték el".15 A többi megyéből is hasonló adatok érkeztek: Tolna megyében például 185 esetben jutottak arra a megállapításra, hogy a helyszínes bűncselekményt „ismeretlen kóbor személy" követte el — miközben a megye területén összesen „9 kóbor egyén van jelenleg letartóztatásban".16 Csak a rend kedvéért jegyezzük meg: igazi kóborok ekkor már valószínűleg nem éltek az országban. De ezt tulajdonképpen beismerte a kor belügyi zsargonja, amikor „kóbor telep" vagy „telep jellegű kóbor település" és hasonló kifejezéseket használt.

Amikor az 1961-es általános személyiigazolvány-csere keretében felszámolták a fekete személyi intézményét, az ORFK Igazgatásrendészeti Osztálya büszkén jelentette: „ezzel megszüntettük az állampolgárok ilyen vonatkozásban történő faji megkülönböztetését." Eddig a pontig szó sem volt arról, hogy az intézkedés a faji megkülönböztetést szolgálta volna.17 Megjegyzendő: ugyanez az osztály egy másik tervezetében azt javasolta, hogy a különleges bejegyzések rovatába írt megjegyzéssel (miszerint „népszámláláson részt vett ... tanács vb-nél, 1961. ... hó ... napján") azért tegyék azt is nyilvánvalóvá, kiknek volt fekete személyijük. Ezt az ötletet azonban a Politikai Bizottság — Kádár egy igazából semmitmondó, de határozott nemtetszését kifejező megjegyzése után, vita nélkül - elvetette.

Egyes ötletek joggal lehetnek ismerősek azok számára, akik a kötet korábbi oldalait olvasták. A BM bűnügyi (!) osztálya 1952-ben javaslatot készített „a kóbor cigányok letelepítésére és munkára nevelésére". Miután diagnózist tett (kóborolnak, nem dolgoznak, bűnöznek) és kötelességszerűen hivatkozott „a Szovjetunió példájára", az irat a következőt javasolta: először is, a kor bürokratikus axiómája szerint, alapítani kell egy bizottságot. „A Bizottság megállapítaná és kijelölné az ország területén azokat a helyeket, ahová a szétszórtan élő kóbor cigányokat a helyi tanácsok és rendőri szervek útba indítanák illetve kísérnék. (...) A Népgazdasági Tanács gondoskodna a telepek fokozatos építéséről és a telepítés ennek megfelelően fokozatosan történne. A BM ezzel párhuzamosan megszervezné a centralizált telepek rendőri ellenőrzését (őrsfelállítás) és tanácsi ellenőrzését, figyelemmel a cigányok kóborlási szenvedélyére.

Kezdetben korlátokat emelnénk a szabad mozgásuk előtt. A telephelyeken az üzemi étkeztetést megszervezné (...) és a költségeket a munkabérekből levonás útján biztosítaná. (...) A letelepedésre kijelölt helyeken a letelepedett cigányok a BM irányításával önálló tanácsot választanának. (...) A fiatalkorú kóborló személyeket (...) szakmai nevelőintézetekben vonnánk össze és szoktatnánk munkára (...) A kóborló gyermekeket pedig az Állami Gyermeknevelő Intézethez utalnánk a fennálló rendeletek szellemében. (...) Azt a kóborló személyt, aki annak ellenére, hogy munkaképes és mégsem dolgozik, hanem továbbra is kóborolva veszélyezteti a közbiztonságot, az internálótábor keretében felállított munkatáborokban gyűjtenénk össze és szoktatnánk termelő munkára. (...)

Akkor, ha ezeket a saját hibájukon kívül a fejlődésben elmaradt és laza erkölcsi felfogású és életviszonyok között élő [sic!] kóbor cigányokat sikerül letelepíteni és a szocialista építő munkába bevonni, megoldottnak mondhatjuk majd a magyarországi cigánykérdést."18

Egy másik, szimbólumértékű gyakorlat a cigányok kényszermosdatása volt. A kényszermosdatások névleg közegészségügyi aktusoknak számítottak, ténylegesen azonban a hatalom szimbolikus megnyilvánulásai voltak, amelyekben a rendészeti, illetve a helyi igazgatási szervek is aktív szerepet vállaltak. Ún. egészségügyi járőrök 1950-től kezdve rendszeresen ellenőrizték a telepeket, fürdetéseket és porzásokat végeztek, amelyeket 1955-ben tettek kötelezővé és általánossá. A közegészségügyi dolgozók kiszálltak a helyszínekre, fürdető-kocsikkal vagy telepített fürdető helyiségekkel, legtöbbször a rendőrséggel, ritkábban a honvédséggel támogatva, de néhol besegítettek a tanácsi dolgozók is. Fertőtlenítő krezol szappant és/vagy DDT-porzást alkalmaztak (azóta mindkét szert betiltották egészségkárosító hatása miatt), általában teljes szőrtelenítéssel kísérve.

 

DR.K.P. EMLÉKEI

Bernáth Gábor és Polyák Laura készített egy döbbenetes interjút dr. K. P. nyugalmazott megyei tiszti főorvossal. Az érezhetően vidáman adomázó nyugdíjas először a háború alatti élményeiről kezdett mesélni:

„1940-ben felállították azt a zászlóaljat, amelyik később bevonult Erdélybe. Két katona kiütéses tífuszos lett. Rettenetesen megijedt a hadsereg. Engem hívtak ki járványorvosnak. Körbevették fegyveres katonasággal a kiskundorozsmai cigánytelepet. Megmondták, hogy aki éjszaka szökni próbál, és az első kiáltásra nem áll meg, élesen lőjenek! Nincs mese, élesen lőjenek. Megvolt a fegyelem. (...) Mind félig földbe ásott putrik voltak, 120-150 ember lakott ott. Kivezényeltük a társaságot, le lettek fertőtlenítve, aztán felgyújtottuk az egész cigánytelepet. Egy rossz szót nem szólt ott senki sem. Dermedten nézte, ahogy minden elég. Nem is lett azután több megbetegedés.

Amikor a tetvetlenítést elrendeltem, kijött Dorozsmáról, a községből két borbély és elkezdte őket nyírni, akkor az öreg cigány jött, hogy az ő feleségének - mert teljes szőrtelenítés ment, hónaljszőr, szemöldök, haj, fanszőrzet - őneki a fanszőrzetét ne nyírja egy idegen borbély. Ő maga lenyírja. Pléhvágó ollóval állt neki és lenyírta a feleségének a szőrzetét. Aztán a végén bemutatta. Jó, el van intézve."*

* Idézi: Bernáth-Polyák 2001, 40. o.

Az interjú készítésekor már nyugalmazott tisztiorvosból érezhetően akkor is áradt a magabiztos öntudat, amikor a szocializmus korabeli kényszermosdatásokról beszélt: ő volt az egyetlen, aki átlátta, miért volt erre az intézményre szükség, amelyet persze nem értettek sem a cigányok, sem a „primitív" egészségőrök, sem pedig a kényeskedő, álhumanista értelmiségiek:

„Eljött (...) hozzám egy aktivista, egy újságíró hölgy, azt mondta: »kérem szépen, változtatni kellene a műveltető igén, mert az sérti ezeknek az embereknek az önérzetét. Fürdető-fertőtlenítő berendezés. Miért nem fürdő?« Hát - mondom -, mert nem fürdő. (...) Mert ez »fürdető«. És akik bekerülnek, azokat hajtják, hajtja a vajda, hajtja a helyi rendőrség (...) bottal is, meg lábfejjel is behajtotta őket, akik renitensek voltak. Ez bizony erőszakszervezet volt. (...)

Olyan helyre kellett a sátrat telepíteni, ahol nem volt bámészkodó nép, és ahol nem volt a közelben konyhakert, hogy a szappanos lé ne folyjon rá. A bámészkodó népet a rendőr kergette el. Jöttek, mert látványos volt, mert azért nem ment szó nélkül. A férfiaknál főleg nem ment szó nélkül. Szitkozódtak, átkozódtak, egyszer egy egészségőrömet - ez volt a legprimitívebb kategória, ehhez nem kellett, csak nyolc általános - megbicskázták. Pufajka volt rajta, a pufajkát végighasította a bicskája neki. A rendőr rögtön közbelépett. Erre az egy esetre emlékszem.

Minden le volt tárgyalva, a vajda tudta, hogy mikor jövünk. Pillanatokon belül szétfutott a hír, hogy jön a Köjál. Már a kocsinak a zúgását is ismerték kitűnő fülükkel, és mint a bombától, úgy fröccsentek szét a férfiak a telepről. Nem lehetett őket összeszedni. A rendőrségnek messze nem volt az a tekintélye, mint a magyar királyi csendőrségnek."*

Dr. K. P. állítása szerint a megyéjében 1989-ig folytak kényszermosdatások, s az interjú készítésének időpontjában is sajnálkozott, hogy megszűnt ez a gyakorlat.

* Idézi Bernáth-Polyak 2001, 41-42 o

 

A Borsod-Abaúj-Zemplén megyei tanács 1962-ben rendelte el, hogy „a nők fürdetésénél kizárólag női dolgozók segédkezhetnek".19 Azt is többször is elrendelték, hogy a résztvevők emberi méltóságát nem szabad sértem, hogy csak azokat kell kezelni, akiken élősdiket találtak, és így tovább, de már az ismétlések is bizonyították, hogy ezeket a rendelkezéseket rendszeresen figyelmen kívül hagyták. De ez valószínűleg törvényszerű volt: képtelenség lett volna a kény-szermosdatásban résztvevők emberi méltóságát megőrizni, mikor az egész intézmény éppen ezen résztvevők emberi méltóságának megtöréséről szólt. Csak a rendszer puhulásával, az 1980-as évekre kezdett elhalni ez az intézmény.

 

RÉGI VÁGÁNYOK, ÚJ ELÁGAZÁSOK

„HELYESEN VAN KITALÁLVA EZ A VILÁG, AKÁRKI TALÁLTA KI..."

A klasszikus civilizatorikus felfogás korabeli, marxizált változatában nem a kultúra vagy a civilizáció fejlődése viszi előre az emberi nemet, hanem a termelőerők fejlődése, s az ezt a fejlődést a politikum területére átfordító osztályharc. Ebben a felfogásban már nem a nyugati társadalmak számítottak a legfejlettebbeknek - hisz azok megragadtak a kapitalizmusban -, hanem az államszocializmust építő, szovjet típusú társadalmak (így a magyarországi is). Ezt a fejlettséget (mint a propaganda hangsúlyozta: egyelőre) nem tényleges gazdasági mutatókkal lehetett mérni, hanem a társadalmi viszonyok tudatos, szocialista átalakításával.

E séma szerint a szocializmust megelőző társadalmakban (illetve a vele egyidejűleg létező kapitalista országokban20) a cigányság helyzetét mindenekelőtt az osztályviszonyok és a gazdasági tényezők határozták meg. így nyugodtan elismerhették a cigányság üldözésének, diszkriminációjának tényét - a múltban, illetve „odaát". A szocialista civilizációs megközelítés képviselői szerint az 1945 előtti Magyarországon, vagy a kor kapitalista nyugati országaiban üldözték vagy diszkriminálták/diszkriminálják a romákat, szemben a szocialista jelennel, amelyben valóban minden ember egyenlő, esetleges kisebbségi hovatartozásától függetlenül.

Legalábbis elvben, hiszen az ettől eltérő valóság a rendszer legelvakultabb hívei számára is letagadhatatlannak bizonyult. Éppen ezért a séma kiegészült egy tétellel: bár az államosított gazdaságot vagy az egypártrendszert viszonylag gyorsan be lehetett vezetni, az így létrejött szocialista osztályviszonyok nem érvényesülhettek azonnal, automatikusan az emberek tudatában, gondolkodásában. A korábbi termelési módok kialakította tudatviszonyok, bizonyos szokások, az életmód elemei, a rossz beidegződések, mint például az előítéletek, vagy éppen a cigányok munkához való hozzáállása azonban sokkal nehezebben, sokkal lassabban változtathatóak meg.

A szocialista civilizációs megközelítés tehát egy teljesen „vízhatlan" sémát alakított ki: a cigánysággal kapcsolatban bárminemű negatívum mint a múlt velünk élő öröksége, eltűnésre ítélt maradványa jelent meg; ezzel szemben bárminemű pozitívum nem a személytelen polgárosodási folyamatnak (és nem is a cigányoknak) volt köszönhető, hanem a (szocialista) állam tudatos és értő erőfeszítéseinek.

 

GYŰLÖLET ÉS ÖNGYŰLÖLET

A számos kínálkozó civilizatorikus szövegből Orsós Lajos írását emelném ki. Szerzője ugyanis maga is cigány, aki egy ormánsági pusztai telepen született, leérettségizett, főiskolát végzett, de friss üzemmérnöki diplomájával hónapokon át csak segédmunkásként dolgozhatott. Vallomásos írásában („A putritól a főiskoláig", egy Várnagy Elemér szerkesztette 1978-as válogatásban jelent meg) a diszkrimináció és előítéletesség torokszorító példáit a saját életéből idézhette fel:

„Megérkezett a busz. A szolgálatot teljesítő kalauz odaállt az ajtóba, és kijelentette, hogy előbb a magyar utasok szálljanak be. Miután beszálltak, »kész«-t jelzett, becsukódtak az ajtók, minket, cigányokat otthagyott. Egy másik eset. Elsős gimnazista voltam, amikor a 45 fős osztályba bejött az igazgató és szinte egyből kiszemelt. A következő párbeszéd zajlott le közöttünk:

»Nini, hát te cigányfiú, mit keresel itt?«

»Tanulni szeretnék, igazgató úr kérem.«

»Áh. Nagy frászt. Te sosem fogsz tudni érettségizni, tehát jól gondold meg magad, még most...«"*

Az asszimilációt abszolút, mindenek felett álló célként, életet meghatározó teljesítményként kezelő szerző azonban nem elutasította, mint inkább belsővé tette, elfogadta a megalázó, előítéletes romaképet:

„Egy-két esettől eltekintve, a cigányságot még ma is és holnap is az emberek tömege lenézi, megalázza, idegenkednek tőlünk. Nos, természetesen nálunk erre a cigány lakosság nagyobb része rá is szolgál. Hiszen (...) nagy általánosságban átlagon aluli primitív emberek, akik isznak, verekednek, lopnak, csalnak, jósolnak stb. Tekintettel, hogy ezek az elemek vannak túlsúlyban, a rendesebben és becsületesen dolgozó cigány emberek becsületét, bizalmát sértik meg. Igen kellemetlenül érzem én is ezt, mert már élő példa rá, hogy nyíltan fejezték ki az emberek bizalmatlanságukat velem szemben is általánosítva arra [sic!], hogy már a magam fajtájú emberben sokszor csalódtak."**

Orsós szemléletében magától értetődő módon újjátermelődött a „jó cigány (= asszimilálódó cigány)" - „rossz cigány" dichotómia,*** de szolidaritást még az előbbiekkel sem vállalt: legjobb, ha az asszimilálódott cigányok még egymással sem érintkeznek. Az ő telepüket gyakorlatilag már 1963-ra felszámolták, „nagyon szétszóródtunk és azóta is igen-igen ritkán találkozunk egymással (...) [de] valahogy mindannyian többek vagyunk, emberileg külön-külön, mint egy évtizeddel [ezelőtt] együtt."

* Erdős 1989, 243. o.

** Erdős 1989,173-178. o.

*** Erdős 1989,174. o.

Gyerekkorára emlékezve Orsós egy végtelenül nyomasztó világot ábrázolt, amelyből csak menekülni lehetett:

„A cigány ember mint családfő, ha netán napszámba járt és egy kis pénzhez jutott, elment a kocsmába, és amíg a pár forintból tartott, ő csak ivott, ivott. Amikor hazaért, részegségéből fakadóan énekelt is, sírt is. Ha valamit szólt az asszonya, legtöbbször veréssel ért véget a nap. Életmódunkat talán a nemtörődömség, az igénytelenség és a mának való élés jellemezte. Elfelejtettük a tegnapot, nem érdekelt a holnap, csak a ma számított és semmi más. (...)

E családok gyermekeikről, vagyis magunkról talán összefoglalóan csak annyit, hogy éltünk és vegetáltunk. Nekünk, gyermekeknek, sajnos nem volt tudatos életcélunk, bennünket nem tanítottak szüléink, hiszen ők is tudatlanok voltak, tehát ők nem tudtak minket a szépre, jóra, a nemesre nevelni."*

* Orsós 1978,15-17. o.

 

Már említett 1946-os cikkében Kálmán András vita nélkül lesöpörte azt az „elterjedt reakciós felfogást", amely fajelméleti alapon közelít a kérdéshez, „mert a tárgyilagos szemlélő előtt kétségtelen, hogy a nem asszimilált cigányság problémája nemzetiségi kérdés". Rögtön ezután azonban be kellett hoznia az osztályszempontú megközelítést is: „A cigányság nemzetiségi kérdése azonban lényegesen bonyolultabb az ország többi nemzetiségének helyzeténél. Ennek oka az, hogy a szóban forgó nem asszimilált cigányság nagyobbrészt a lumpenproletariátushoz tartozik."21 (Kiemelés az eredetiben - D. Cs.) A lumpenproletariátus kedvelt fogalma volt a 20. századi kommunista diskurzusoknak: leegyszerűsítve a munkások azon rétegét nevezték így amely alkalmatlannak bizonyult arra, hogy a marxi elméletekben ácsolt virtuális piedesztálra állítsák (hisz' a munkásosztály a jövőbe dübörgő fejlődés alanya volt).

Kálmán jóindulatú tévedésnek minősítette a korábbi kísérleteket, amelyek parasztot akartak csinálni a cigányokból - amúgy is több érzékük van a kézművesipari foglalkozáshoz, irányítsuk őket a városba, legyenek igazi munkások, javasolta. Már csak azért is, mert a parasztsághoz a korabeli kommunista politika meglehetősen ambivalens módon viszonyult. Tehát a Herrmann-féle „ne oláhosodjanak, hanem magyarosodjanak!" gondolat köszön vissza, osztályharcos formában: ne „újparasztok" legyenek a romák, hanem gyarapítsák a munkásosztályt! Hiába javasolta Kálmán, a korban egyedülálló módon, a nemzetiségi jogok megadását - gondolatmenete a maga módján ugyancsak az asszimilációt tartotta kívánatosnak.

S erre törekedett - immár a nemzetiségi jogok megtagadásával - a szocializmus korabeli civilizatorikus megközelítés egésze. Hivatalos egyenlőségretorikája ellenére ugyanis, a valóságban a diktatórikus rendszer logikáját zavarta mindenféle kisebbség - de nem egy ténylegesen létező többség, hanem egy ideologikusán létező, megteremtendő „többség" nevében. Bizonyos szempontból elmondható, hogy a kommunista rendszer politikája - az első évtizedben durvább, később finomabb módszerekkel, de folyamatosan - nemcsak a romák, hanem valamennyi állampolgár erőszakos „civilizálására", „asszimilációjára", a szocialista dolgozó modelljéhez való igazítására törekedett. Szocialista bérmunka, uniformizált életviszonyok, homályos tartalmú, de a gyakorlatban a konformitásra és a paternalista felsőbbség elfogadására kihegyezett „közösségiség" - nagyjából így lehet vázolni a fentebb említett dolgozó modelljét. Kivételt pedig nem tűrt - miért tűrte volna el, hogy a cigányok kilógjanak a sorból? A cigányok esetében, mint Michael Stewart fogalmazott, az asszimiláció kívánatos modelljét „a következő egyszerű képlet" írta le: „(cigány) + (szocialista bérmunka + lakás) = (magyar dolgozó) + (cigány folklór)."22

Bár logikai értelemben ellentmondóak, a gyakorlatban jól megfért egymással a (párt)állami apparátus fent leírt nemtörődömsége, illetve azon meggyőződése, mely szerint - mint minden társadalmi folyamat - ez is azonnal elakadna az állam figyelő-fegyelmező pillantása híján. „A legutóbbi években sajnos visszaesés mutatkozott a felső koordináló munka hiánya miatt és ez kedvezett a nemtörődömségnek. Emiatt a területen kampányszerűvé vált a munka. A lazulást a cigány réteg azonnal megérezte és ez helyenként a régi életmód növekvő felelevenedésére vezetett"23 - ezek a példaszerű mondatok 1969-ben a TIT Szociológiai és Néprajzi Csoportjának cigánykutatással foglalkozó konferenciáján24 hangzottak el, Marosán Lajosné beszédes című („Mit tettünk és teszünk a cigányokért") nyitóelőadásán. A cigányság felemelése hangoztatta az előadó - és számos kortársa - tudatos és folyamatos erőfeszítést igényel az állami szervektől, különben a cigányok azonnal visszasüllyednek korábbi állapotukba.

„[Orsós Jánosnak] kialakult életfilozófiája van, amit azonnal össze is foglal. Látszik, sokszor végiggondolta:

- Helyesen van kitalálva ez a világ, akárki találta ki. Dolgozik az ember a bányában, gyárban, pénzt kap érte.

S még hozzáteszi: - Hála istennek!"25 Faludi András 1964-es riportkönyvében (Cigányok) derűs paternalizmussal fogadta, hogy a civilizálódni vágyó romák szemlátomást a társadalmi munkamegosztás és a pénz feltalálását is a szocialista rendszer érdemének tudták be. Faludi nem volt kutató, nem volt köztisztviselő, de újságíróként is olyan mértékben azonosult a szocialista civilizatorikus felfogással, hogy az időnként szinte már mulatságos hatást kelt:

„- Itt van az igazolványom - mondja, s valami olyasféle büszkeség cseng a hangjában, mint kollégáméban, aki ötévi takarékoskodás után megvette a Skodát. Lecipelt a szerkesztőség elé, s ugyanígy mondta: itt a kocsim.

S rokon is a két érzés. Ez az öreg, megtört ember ugyanúgy azt érzi az igazolvány birtokában, hogy most már »valaki« lett, mint a barátom, a kocsi tulajdonos.

Neve van, fényképe van, számon tartják, s erről papírt, fényképes dokumentumot kapott. S ez az igazolványtisztelet mélyebben vagy felszínesebben, de minden, most az erdőből kijövő cigányban megvan."26

A ROMOLÓGIA KLASSZIKUSA: ERDŐS KAMILL » „Szilárd elhatározásom volt- kezdte Erdős Kamill egy 1961-ben született, de csak halála után publikált kéziratában27 -, hogy csengőöntő cigányt keresek és öntetek vele csengőt, juhászkampót, fokost. Azért is törekedtem erre, mert az üstkészítők után, ez egyike a legjobban kipusztult cigány fémműves mesterségnek Magyarországon. (...) 11 nap alatt 13 községet, illetve várost kerestem fel, és nem vaktában, hanem mindenüvé hírek után mentem, mely híreket: cigányok, cigány kovácsok, magyar kovácsok és parasztok szolgáltatták nekem.

 

ERDŐS KAMILL (1924-1962)

A hadapródiskolát, majd a Ludovikát elvégző fiatal katonatiszt a második világháború végén francia fogságba esett, ahonnan tüdőbajjal szabadult. Itthon sorra járta a kórházakat, szanatóriumokat, s végül 1956-ban kénytelen volt rokkantsági nyugdíjba menni. A szanatóriumokban azonban több cigány nyelvjárást is megtanult, autodidakta néprajzosként újra meg újra gyűjtő utakra indult, amikor csak egészségi állapota engedte - illetve, néha azon túl is. 38 éves korában halt meg.

Az 1950-es évek legnagyobb részében szinte egyedüliként foglalkozott a magyarországi cigányok kutatásával, interjúkkal, tárgyi gyűjtéssel, rajzokkal rekonstruálta a hagyományos cigány kovácskodás gyakorlatát, a ló kereskedelmükkel kapcsolatos hagyományokat, temetkezési szokásokat, táncaikat, nyelvészeti kutatásokat folytatott, és így tovább. Ebbéli szerepe pótolhatatlan, hisz ő igen gyakran már a történelmileg lehetséges utolsó percben - vagy éppen közvetlenül az után - kezdte kutatni például a hagyományos mesterségek még élő utolsó művelőit.

 

 

Romák, 1950-es évek. Erdős Kamill felvétele

 

Sajnos a nyomok - egy kivétellel - tévútra vezettek. Egyedül Tarpán élt valamikor csengőöntő cigány, a »Józsi«, de már ő is régen meghalt. (Fia »Ádu« megkísérelt nekem csengőt önteni - egész nap kínlódott vele - de kudarcot vallott.)"28

Edényfoltozó, szegkovács vagy fúrókészítő cigány mestereket viszont még talált, s értékes gyűjtést végzett körükben.29 Aprólékosan leírta, milyen szerszámokat készítettek a cigány fémművesek, milyen technikával, melyek voltak a legfontosabb cigány szakkifejezések, hány percig tartott egy-egy jellegzetes termék elkészítése, s amit csak lehetett, rajzokkal, fényképekkel is illusztrált. Érdekes leírásokat közölt a roma és a nem roma kézművesek kapcsolatáról is:

„Elmentem Gyulán egy 90 éves magyar származású bognármesterhez, és szép fúrósorozatát látva megkérdeztem tőle, hogy honnan szerezte. »Fele részben gyári munka, felerészben cigányok csinálták« - válaszolta. Elmondta, hogy még nem is olyan régen, időnként cigányok látogatták meg műhelyét és megkérdezték, hogy nem kell-e fúró? - A cigányfúró sokkal jobb volt, mint a gyári munka, »mert a cigányfúró tolla felül volt a legszélesebb és a hegy felé fokozatosan keskenyedett, míg a gyári fúró középen öblösödött ki, s ezért fúrás közben im-bolygott.« (Meg is mutatta a két kerékagyfúrót, egy gyárit és cigány készítésűt. Megfigyeltem: a cigány nagy kovácsreszelőből készítette a fúrót.)

 

Romák, 1950-es évek. Erdős Kamill felvétele

 

Jártam Faragó, magyar származású gyulai kovácsmesternél is, és megkérdeztem: jártak-e cigányok néha nála, engedélyt kérve, hogy dolgozhassanak műhelyében? Igennel felelt. Elmondta, hogy időnként eljött hozzá egy dobozi és egy mezőberényi fúrókovács cigány, akik fúrókat csináltak az ő műhelyében, az ő üllőjén. A cigányok semmiféle szerszámot, sőt nyersanyagot sem hoztak magukkal, mindent a kovácstól kaptak, és a »műhelybér«, valamint a nyersanyag fejében csináltak pár darab fúrót a magyar kovácsnak is. (»Bár néha előfordult, hogy a cigány kovács csizmaszárába 2-3 elkopott reszelő volt beleszúrva, s ezekből csinálták a fúrókat.«)

Úgy néz ki, hogy a nagyobb, nehezebben kimunkálható tárgyakat a cigány kovács a magyar kovács jobban felszerelt (különösen a fújtatóra értem) műhelyében készítette. Bár, ezt sem lehet általánosítani (...) mert pl. Jakab László egy kapkodófújóval, sínvas üllőn meg tudta csinálni a kerékagyfúrót."30

Az utoljára említett adatközlő esete arra is jó példa, milyen megélhetési stratégiát választottak egyes cigány fémművesek az államszocializmus korában:

„Jakab László 65 éves kiskunhalasi oláhcigány kovács (...) Mostani főfoglalkozása órás. Meg tud javítani karórát, zsebórát, ébresztőórát. Maga tanulta. Van egy nagyítós szemüvege, egy csipesze és egy tűje. Ezzel dolgozik. »Most már nem lehet megélni furocsinálásból, a rendőrök elszedik az embertől, ha a piacon kirak valamit, mert nincs iparengedélyeire - mondja. Régen fegyverjavítással is foglalkozott, meg tudta javítani a puska szerkezetét, kakasát, ha elromlott. Az orvvadászok számára a puskacső lefűrészelését is vállalta."31

Erdős készítette el a magyarországi cigányok részletes, etnikai-törzsi tipológiáját is:32

I. Cigány nyelvű cigányok

1. kárpáti cigány nyelvet beszélik

2. oláh- (vlax-) cigány nyelvet beszélik - több törzsre (fajtára) és a törzsön belül több nemzetségre oszlanak. A törzsi nevek foglalkozásnevek, míg a nemzetség neveket az „ősapa" nevéből, vagy a település nevéből származtatják, ahol először letelepedtek; néha évszázados, néha évtizedes múltú elnevezésekről van szó.

Oláhcigánytörzsek (fajták):

II. Nem cigány anyanyelvűek

1. magyar anyanyelvűek - volt kárpáti és oláhcigányok:

2. román anyanyelvűek (manapság általánossá vált a „beás" elnevezésük - D. Cs.)

A) román cigányok (pl. Elek község) - nincsenek alcsoportjaik

B) teknővájó cigányok

Nem leleplezni, nem újraértékelni akarom Erdős Kamillt, amikor megjegyzem róla: minden kutatói érdeme ellenére is korának gyermeke volt. Ebből fakadt a civilizatorikus megközelítéssel való feltétlen azonosulása: a cigányságot nem tekintette nemzetiségnek, az asszimilációt pedig elkerülhetetlennek és kívánatosnak tartotta. „A magyarországi cigánykérdés" című, 1960-ban megjelent írásában gyakorlatilag újrafogalmazta a dualizmus korabeli hivatalos nemzetfelfogást (amely szerint politikai nemzet csak egy van - a magyar):

„A cigányok nem képeznek nemzetiséget. (...) Utópisztikus és indokolatlan volna minden arra irányuló törekvés, hogy újraélesszék a cigány nyelvet, és ennek érdekében külön iskolákban tanítsák rá a gyermekeiket. Ez meggátolná a cigányság felemelkedését, mert káros elkülönüléshez vezetne, és az idejétmúlt, korszerűtlen életmód konzerválását segítené elő. Milyen haszon volna várható a cigány nyelv felelevenítésétől? (...) Egységes [irodalmi] cigány nyelv létrehozása egyaránt anakronisztikus és kivihetetlen volna, és szöges ellentétben állna a történelem törvényszerűségeivel, amelyek szerint a népcsoportok kialakulnak és eltűnnek, és amelyekkel szembeszállni reménytelen kísérlet. A cigányok jelenleg a többi nép közé olvadás fázisában vannak. Etnikai szempontból egyelőre még különböznek tőlük, de társadalmi szempontból visszafordíthatatlan folyamat beilleszkedésük és eltűnésük. Egyébként a magyar cigányok már ma is a magyar nemzet szerves alkotórészét képezik. Jogilag is mindannyian magyar nemzetiségűek."34

Ugyanez a gondolat, frappánsabban: „A cigánykérdés lényege az: hogy nincs cigánykérdés. - A cigányok bele akarnak olvadni a magyarságba!"35

Erdős nyíltan megfogalmazta, hogy javaslatai megvalósulása nyomán a cigányság mint olyan eltűnne (bár nem túl gyorsan). A nagyobb hitelesség kedvéért még azt is hozzátette, hogy ezzel bizonyos mértékben saját maga, saját hivatásának érdekei ellen beszél. Természetesen a cigányok érdekében.

„Le kell győzni magunkban a néprajzkutatót, akinek számára az volna az ideális helyzet, ha a cigányok megmaradnának olyanoknak, amilyenek most, törzsi egységekben, cigánykaravánokban kóborolva az országutakon. De biztos-e, hogy a néprajztudós veszíteni fog a javasolt fejlődéssel? A néprajzi kutatás kétségkívül kevésbé izgalmas helyzettel fog szembesülni, de abban is éppen elég érdekesség fog akadni. A kutatónak egy új cigány világot kell majd vizsgálnia, amely alakulóban lesz, s amelyben a múlt még élni fog, de a régi tilalomfák ledőlnek."36

 

KÉMEK, MINT Ml VAGYUNK

Erdős már említett kéziratában („Beszámoló Erdős Kamill néprajzi-tárgyvásárlási gyűjtő-útjáról. Hajdú-Bihar és Szabolcs-Szatmár megye, 1961. június 20-30-áig") tanulságos kis epizódot közölt: Hajdúhadházán egyes cigányok üvöltöztek vele és kísérőjével, igazoltatni akarták őket, holott még „úgynevezett hatóságilag kinevezett cigánybíró" sem volt közöttük.

„Hát ahogy megyünk, egy kis cigány fiú így szól hozzánk: »maguk ugye kémek, akik levágják a cigány gyerekek fejét és zsákban elviszik magukkal?« - no, ezeket is jól elbolondíthatták, megkavarták valamivel, csak tudnám, hogy mi ennek az oka? - morfondíroztam magamban. De nem sok időm telt rá, mert egyszerre csak motorkerékpáron megjelenteket rendőr, és szinte ugyanabban az időben egy rendőr biciklivel is, a másik oldalról. És háromnegyed óra hosszat faggattak minket Bogdállal, és részletesen felírták minden adatunkat. Közben az egész cigánytelep ott állt körülöttünk, és figyeltek minket, mint »nagy bűnösöket«...

Én közben mondtam a magamét: mégis lehetetlen állapot; hát hogyan akarják elérni ilyen módszerrel, hogy a cigányok közelebb kerüljenek a magyar lakossághoz? Ezeket a cigányokat valaki összekavarta, mert maguktól egészen biztos nem jutott volna eszükbe, hogy felírják a motorkerékpár rendszámát; ezenkívül a kis cigány gyerekek minden idegenben »kémet« keresnek, akik - horrobile dicru - le fogják vágni a cigány gyerekek fejét stb. stb. Hát, mi van itt, ki kavarta ezeket így össze? - kérdeztem a rendőröktől.

Egyikük azt válaszolta, hogy jöttek ide idegenek, külföldiek és fényképezték a cigányokat, a rossz, csúnya putrikat. - Külföldön is ugyanígy néznek ki a cigányok - válaszoltam nekik, - akár nyugaton is - sőt, ott még vándorolnak és nincsenek letelepedve, úgy mint nálunk. De mindegy volt, a feszült légkör nem engedett."

A fent leírt jelenetet különösen ironikussá teszi, hogy Erdős Kamill, bizonyos értelemben valóban fám volt, amennyiben a vizsgált egyének életét akarta kikémlelni (csak éppen más célzattal, mint egy igazi kém vagy rendőr). Ráadásul, kora gyermekeként Erdőst kevésbé korlátozták olyan etikai aggályok, mint a mai terepmunkát végző társadalomkutatókat. Az „Első találkozásom a Békés megyei »másári« cigányokkal" című kéziratában például problémátlanul beszámolt arról: a célszemélyeknek azt hazudta, hogy ő is cigány.

Ennek ellenére, ebben az írásban többször is szóba került: akaratlan riportalanyai gyanakodtak rá. „Karcsikám! Én a múltkor nem hittem el, hogy te cigány vagy, inkább valami nagy detektívnek gondoltalak" Ne feledkezzünk meg a korról sem: Erdős 1953-ban látogatott el a másári cigányokhoz, abban a korban, amikor a - cigány vagy nem cigány - lakosságnak addig és azóta is példátlanul nagy hányada került kapcsolatba „detektívekkel".

 

Erdős szemléletében a múlt, a tradíciók, a hagyományok egyértelműen negatív hangsúllyal jelentek meg, a hagyományokat a „spekulációval" és az elmaradottsággal azonosította. A félig letelepült cigányok „igen erősen ragaszkodnak a múlthoz és a spekulációkhoz. Ez a csoport okoz a legtöbb gondot a hatóságoknak." Nevelésük során „sok évszázados, mélyen gyökerező hagyományokkal és babonákkal kell felvenni a küzdelmet." Felügyelet hiányában „fennáll annak a veszélye, hogy a cigányok újra régi szokásaikat veszik fel (...) nem cigányok társaságában kell dolgozniuk. A közösség alakító befolyása nélkül nem képesek arra, hogy hosszabb időn keresztül végezzenek rendszeres munkát. A rendszeresség szokásának kifejlesztéséhez véleményem szerint kerülni kell az olyan munkaköröket, amelyek lehetővé teszik a pontos ellenőrzés nélküli távolmaradást." A róluk szóló intézkedéseket teljesen tudatosan nélkülük kell meghozni: „a központi szerv vezetőinek nem kellene cigány származású egyéneknek lenniük. Még a tanult cigányok is - kevés kivétellel - részrehajlók és soviniszták, ha róluk van szó."37

Erdős naiv nyíltsággal fejtegette a civilizatorikus felfogás egyik régi alapelvét is: „az erőszak is megengedett - az ő érdekükben": „A cigány gyerekek iskoláztatásával kapcsolatban - a lehetőségekhez képest, sőt még azon is túl egy kicsivel - kényszert kell alkalmazni.

Proletárdiktatúra van. Ez azt jelenti, hogy diktatúrát kell alkalmaznunk mindazokkal és mindazzal szemben, melyek hátráltatják, illetve gátolják hazánk szocialista fejlődését. A kultúrforradalom maradéktalan véghezvitele, alapvetően fontos, szerves tartozék ezen az úton - és ebbe beletartoznak a cigányok is. (...) Tévedés az, hogy a kényszer: kapitalista módszer (mint ahogy Vendégh elvtárs írja) de ami a kapitalistáknál, a kapitalizmus érdekében: szennyes janicsárizmus, az a proletárdiktatúrában: humánus cselekedet, kötelező cselekedet, a boldogabb jövő érdekében, a kommunista jövő érdekében!"38

Konkrét - pozitív - példája az a pedagógus, aki „elzárást emlegetett" cigány szülőknek és kiment hozzájuk „rendőr barátjával". „Megengedhetetlen kényszer ez? Nem hiszem. - De ha az is, akkor is minden gyerek jár iskolába. És ez a fontos."39

Erdős utalása az előbbi idézetben „Vendégh elvtársra", tehát a Nemzetiségi Osztály már említett vezetőjére utal: az 1960 őszén az 1961-es határozat előterjesztését fogalmazó osztályvezető is hivatkozott rá: „Erdős Kamill barátunkat igazán nem lehet cigányellenességgel vádolni, ő maga írja az effajta [a félig letelepedett] cigányokról, és azt hiszem, ez elfogadható: »A cigányok nemesnek tartják erkölcsüket, a munkát szégyennek, kóborlásukat pedig emberinek.« E tradíciókra építve nem messze jutunk."40 S nyilván az sem véletlen, hogy az 1961-es határozat más megfogalmazásai is Erdősre emlékeztetnek.

 

NYUGDÍJAS HARCOSOK

Igazság szerint egyetlen írása van Erdős Kamuinak, amelyet nem tudok hova tenni. Ebben volt csendőrökkel készített interjút,* akik - saját előadásuk szerint -, annak idején „hősies harcot" vívtak a „veszedelmes bűnöző vándorcigányokkal."** Erdős a legcsekélyebb forráskritikai attitűd nélkül leírt olyan kijelentéseket, miszerint „1926 vagy 1927-ben" jött egy rendelet, hogy le kell a cigányokat telepíteni; „1926 előtt inkább továbbzargatták őket..."; a másik excsendőr viszont úgy tudta, hogy az ő vármegyéjében 1908-ban telepítették le a cigányokat. Elmesélték a dánosi esetet is, „hogy melyik évben volt, már pontosan nem emlékszem - úgy 1912 körül." „A letelepedett cigányoknál cigánybírót választottunk. Megkérdeztük a cigányoktól - valakire rámutatva - elfogadjátok ezt bírónak? - Ha tiltakoztak valaki ellen, éppen azt hagytuk meg bírónak - és mindenért az felelt."***

Zavarba ejtő, hogy az ilyen visszaemlékezéseket minden kommentár, vagy akár csak távolságtartó megjegyzés nélkül adta vissza egy kutató, aki állítólag egyrészt a cigányokkal, másrészt a „proletárdiktatúrával" rokonszenvezett. Az sem valószínű, hogy - bár 1989-ig kéziratban maradt - Erdős saját használatra szánt jegyzetéről lenne szó, legalábbis, az „irodalmias" (és a csendőröket heroizáló"1") megfogalmazás nem erre utal.

* „Csendőrök a cigányokról", Erdős 1989, 167-172. o.

** „Ezek a cigányok fel voltak szerelve puskákkal, pisztolyokkal, főleg a nők voltak nagyon veszedelmesek, nagy jajgatással a lába elé vetették magukat térdre (...) aztán egy óvatlan pillanatban kirántották az ember teste alól a lábát és mind rávetve magukat - agyonszurkálták." (Erdős 1989,167. o.) *** Erdős 1989,168-170. o.

+ „Most már csak pihenünk; két öregember meg én. A visszaemlékezés gyönyörei elmúltak, a fiatalos vadság tüzei nem csillognak már a szemekben. - Ahogy elnézem hajlott hátukat, ráncos arcukat, kopasz fejüket, szinte magam is kételkedem, hogy velük beszélgettem az imént. Pedig ők voltak harminc-negyven év távlatából. Ők voltak fiatalon, tele szilajsággal, délcegen és kérlelhetetlenül." (Erdős 1989,167. o.)

 

De a lényeg talán abban a megjegyzésben van, hogy „Erdős Kamill barátunkat igazán nem lehet cigányellenességgel vádolni..." S Erdős naivsága nem csak abban nyilvánult meg, hogy meghökkent, amikor a hajdúhadházi úton szembejött vele - az általa amúgy helyeselt - proletárdiktatúra. Hanem abban is, hogy újra meg újra kifejtette meggyőződését: az emberek romaellenes előítéleteit az ismeretek hiánya okozza, s így az puszta ismeretterjesztéssel szétoszlatható. „A cigányság eredete, származása, életfelfogása és hitvilága a környező lakosság előtt ismeretlen, tehát az egyszerű magyar szemével nézve - gyanús."41 Erdős szerint már az az ismeret is előítélet-csökkentő hatású, hogy „a cigányok Indiából származnak." Szerencsére, ezen a téren pozitív megerősítést is kapott: „A Békés megyei cigányok" (1959) „hatását azóta több fehér emberen volt már szerencsém lemérni. Ők, miután elolvasták a füzetemet, így nyilatkoztak: »ezen-túl másképen fogunk a cigányokra nézni.«"42 Lehet, hogy csak irigykedek Erdős Kamillra.

 

A BELÜGYI SZEMLE A CIGÁNYOKRÓL AZ 1960-AS ÉVEKBEN

Indulásának évében, 1963-ban a Belügyminisztérium folyóiratában, a Belügyi Szemlében vita alakult ki a „cigánykérdésről". Összesen 7 roma tárgyú cikk jelent meg, az összes cikk (nem számolva a könyv- és lapszemlét) 3%-a; ez az arány később csökkent: az évtized hátralévő részében évi átlagban csak 1 cikk foglalkozott a folyóirat hasábjain a cigányokkal.

A fórum alapján azt hihetnénk, hogy elsősorban a rendészeti megközelítés talált itt magának publikálási lehetőséget, ezt azonban túlzás lenne állítani. A Belügyi Szemle cikkeit a civilizatorikus és a rendészeti megközelítés témáinak keveréke jellemezte, különböző arányokban, de a legtöbb esetben az előbbi dominanciájával. Az alábbi elemek bizonyos kombinációja valamennyi cikkben megjelent:

1. A romák archaikus, prekapitalista társadalmi rendben éltek 1945 előtt, részben utána is, és ez máig meghatározó jelentőséggel bír életmódjukra és mentalitásukra.

2. Ráadásul 1945 előtt a cigányokat üldözték, ami ugyancsak beépült a mentalitásukba.

3. A szocialista állam az 1950-es években kicsit elhanyagolta őket, de 1961 egyértelmű fordulatot hozott: megkezdődött az aktív és tudatos szocialista cigánypolitika kora.

4. A lakosság egy része még mindig előítéletes a romákkal szemben, amely egyrészt érthető, másrészt mégis, egyfajta kétfrontos harc keretében harcolni kell ellene.

5. A romák beilleszkedését/integrációját/asszimilációját illetően: egyrészt voltak biztató eredmények, másrészt a cigányok egy része/jelentős része/még mindig többsége antiszociális módon viselkedett. Rájuk a rendőrségnek különös figyelmet kellett fordítania. Ugyanakkor

6. a „cigánykérdés" megoldása nem pusztán rendőrségi, hanem össztársadalmi ügy.

A vita a résztvevők között részletkérdésekben vagy a hangsúlyokban nyilvánult meg.

Nemes Alajos alezredes, Baranya megyei rendőrfőkapitány vitaindítója („A cigánylakosság helyzetének javításáról szóló párthatározat végrehajtásának tapasztalatai Baranya megyében") a fenti séma szinte valamennyi elemét megjelenítette. A közvetlen kilátásokkal kapcsolatban óvatosan optimista volt, az előrelépés legfontosabb mozzanatát a munkavállalás kiterjesztésében látta: „Az állandó munkát végző cigányok többségénél azt tapasztaltuk, hogy magatartásukban, öltözködésükben, és a társadalomba való beilleszkedésükben a fejlődés feltűnően gyors, amit össze sem lehet hasonlítani az állandó munkát nem végzőkkel."43

Nemes szerint a megyében 13 175 roma élt (nagyon gyakori a BSz-cikkekben, hogy nem becsült, hanem egészen pontosnak feltüntetett létszámokat adtak meg, a forrás megjelölése nélkül). A cigányok felülreprezentáltak voltak a bűnelkövetők között (7%, miközben a baranyaiak 3,5%-át adták), ami komoly feladatokat rótt a rendőrségre, de nem csak rájuk. Ugyanis: „a cigány lakosság elmaradottságának felszámolása nem rendőri feladat, hanem elsősorban társadalmi probléma, amit csak a társadalom összefogásával, a különböző szervek egybehangolt intézkedésével lehet megoldani."44 Az alezredes még némi „liberalizmusról" is tanúbizonyságot tett, amikor megjegyezte:

„Többen foglalkoznak közülük engedély nélkül pl. kosár- és seprűfonással, teknő- és fakanálfaragással stb. Ez más állampolgár esetében szabálysértési eljárást vonna maga után, náluk azonban nem. Bár meg kell mondanunk, hogy ezt mi sem kifogásolhatjuk, mert így legalább dolgoznak. Helyes lenne azonban háziipari szövetkezetekbe tömöríteni őket, sőt működésükhöz még segítséget is adni."45

Nemes cikkét Horváth Ferenc rendőr őrnagy írása („A telepeken lakó cigányok helyzete") minősítette vitaindítóvá, s ő vállalta leginkább a vitában a rendészeti megközelítés képviseletét. Módszertani kifogásaiban vitatta például az alezredes adatait, a kor viszonyai között nehezen hihető mozgékonyságot tulajdonítva a „bűnöző cigányoknak",46 illetve azt állította, hogy az „ismeretlen tettes miatt megszüntetetett nyomozások"47 „esetében az ismeretlen tettest zömében a cigányok között kell keresni."

Horváth igazi vitáját azonban Nemes alezredes a „nincs szükség speciális rendőri intézkedésekre" tézisével folytatta: „Turóczi Károly a Valóság 1962. évi 6. számában tanulmányt írt »A cigányság társadalmi beilleszkedéséről. Adatai szerint az összes cigányoknak mintegy 40%-a - de egyes vidékeken 60-70%-a - nem illeszkedett be a társadalomba. Életviszonyaikban és magatartásukban változás nemigen észlelhető.

Ezek az adatok arra utalnak, hogy a cigányokra vonatkozó speciális rendőri intézkedések szükségesek.

Sokan felvetik, hogy a cigányok maguk is okai elmaradottságuknak. Nem élnek a társadalom által nyújtott lehetőségekkel, nem szeretnek dolgozni, nem tisztálkodnak. Több évszázados elnyomásuk, állandó üldöztetésük mély nyomot hagyott bennük. A másokkal szembeni bizalmatlanság »én«-jükké vált. (...) Ma, a szocializmust építő társadalmunkban megteremtődtek a lehetőségei annak, hogy a cigányok felemelkedjenek a társadalom kultúrszínvonalára. Önmaguktól azonban nem vagy csak igen nehezen képesek arra, hogy normális életkörülményeket teremtsenek maguknak. A lehetőség biztosítása mellett feltétlenül szükséges intézményesen foglalkozni velük. A lehetőség biztosítása egyedül nem elég e kérdés megoldására."48 (Turóczi Károly egyébként rendőr őrnagy volt, később maga is hozzászólt a vitához, s egyértelműen Nemes érvei mellett, Horváthtal szemben tette le a maga voksát.)49

Jellegzetes gondolatmenet: Horváth úgy vélte, „bebizonyította", hogy a cigányok „önmaguktól nem képesek felemelkedni", tehát „intézményesen kell foglalkozni velük" - majd mintegy azt is bizonyítottnak tekintette, hogy akkor ezen foglalkozás kitüntetett intézménye csakis a rendőrség lehet.

A szerző szemlélete a szó minden értelmében rendészeti: maga is felhívta a figyelmet, hogy a szokásos faji, nyelvi vagy törzsi tagolódás helyett a cigányság rendőri intézkedés szükségességessége szerinti tagolódását tartja a legmegfelelőbbnek. Ez a tagolás pedig egyáltalán nem esett egybe a civilizatorikus felosztások szokásos beilleszkedett - félig beilleszkedett - be nem illeszkedett, telepen élő tagolásával, amelyekben a telepről való kiköltözés egyértelműen pozitív, előremutató lépésnek számított:

„A rendőri gyakorlat arra utal, hogy a telepeken veszélyes bűnöző cigányok, nem, vagy csak átmenetileg maradnak meg, akkor is csak a »széleken« laknak. A »hercegestok ducestok« cigányok - akik közismerten a legveszélyesebb bűnözők - rendszerint a telepektől távol rendes házakban laknak. Ha kisebb településeket alkotnak is, csak fajtájukbeliekkel, illetve bűntársaikkal. Ez így érthető is, mert a telepeken a lebukás veszélye sokkal nagyobb. Nehezebb a távollétet eltitkolni, a lopott ingóságokat elrejteni, gyermekeiket távol tartani a többiektől. Számtalan cigány bűnöző bukott már le azon, hogy gyermekei - sokszor dicsekvésből - elmondották más cigány gyermekeknek, hogy mit kaptak, vagy láttak, nekik milyen sok holmijuk van stb. Ezt a veszélyt a cigány bűnözők is ismerik és ezért igyekeznek a telepektől elkülönülni. Nem azért, amire hivatkoznak, hogy »nem bírják a piszkot, a szennyet, zsivajt«, hanem az elkülönüléssel a lebukás veszélyét akarják csökkenteni.

Elkülönülési tendencia észlelhető szinte minden telepen. Ezt fejlődő, haladó jelenségként kell kezelnünk, mert az esetek többségében egészséges törekvés van mögötte. (...) De az is tény, hogy a bűnöző cigány is meg akar szabadulni a teleptől. (...) Azt, hogy mikor van egészséges törekvésről szó és mikor a bűnözés leplezéséről, csak az a rendőr tudja megkülönböztetni, aki jól ismeri a cigányokat, taktikájukat, módszereiket. Előttem mindig gyanús, pl. ha egy »herceges-tok« vagy »ducestok«, illetve »collár« cigány megy el a telepről külön lakni. Az ilyen elkülönülést nem szerencsés támogatni, mert csak a közbiztonság látja a kárát."50

Az őrnagyot időnként kissé ellentmondásos érvelésbe hajtotta a szemlélete: szükségesnek ítélte, hogy „a cigányok jelenlegi egészségtelen, káros egységét, zárkózottságát, elkülönülését megbontsuk", a telepi élet zártsága, az elkülönült magánélet teljes lehetetlensége azonban csak addig zavaró, ameddig a rendőrség éber tekintete nem tud behatolni ebbe a világba. Ha viszont ez megvalósult, akkor akár még fel is használható ez a zártság, a totális ellenőrzés érdekében. „Ezt a tömeghatást mint erőt, megfelelő taktikával hasznosan tudjuk felhasználni - jelentette ki, majd így fejezte be a mondatot -: a cigányok érdekében."51

Horváth őrnagy szerint a feladat abban állt, hogy meg kell találni a megfelelő embereket és a megfelelő intézményeket, amelyek segítségével a rendőri szervek „patronálhatják" a cigánytelepeket.52 Az őrnagy szemléletéből azonban az is áradt - bár erről nem ejtett szót -, hogy a cigányság kordában tartására tett javaslatait alapjában véve az össztársadalom kezelésére is alkalmas módszereknek tartotta. Ezért sem meglepő, s feltehetően nem puszta képmutatás, hogy a mélységes előítéletességről tanúskodó fejtegetések mellett kemény szavakkal elítélte a diszkriminációt is, amellyel kapcsolatban határozott fellépést sürgetett:

„A magyar törvények minden állampolgárt védenek, így a cigányt is. Ezért célszerű- ha esetenként, amikor a megkülönböztetés súlyos anyagi vagy erkölcsi hátrányt jelent és megalázza a cigányt - alkalmazni a Btk. 138. §-ban körülírt büntetőszankciót. Egy-egy jól kiválasztott, megalapozott eljárás visszatartó hatással bír."53 (Kiemelés az eredetiben - D. Cs.)

A Belügyi Szemle szerkesztői a BM bűnügyi osztályának vezetőjét kérték fel a vitazáró megírására. Győrök Ferenc alezredes taktikusan úgy döntött, hogy nem vitatkozik baranyai kollégájával, hanem tudatosan félreérti: így Nemes Alajos cikkéből csak azt emelte ki, hogy valóban „alapvető feladat a cigánybűnözés kiemelt tanulmányozása (...)"54 Horváthot pedig dicsérte, de kritizálta is kategóriái miatt, illetve azért, mert időnként mintha azt sugallta volna, hogy minden cigány bűnöző. Márpedig, szögezte le Győrök, ez nem igaz, ez a szemlélet a bur-zsoá társadalmak felfogásához hasonló.

A többi vitacikk, illetve az 1960-as évek későbbi cikkei ritkán jelenítettek meg új elemeket a fentiekhez képest: általában Nemesnek adtak igazat, kisebb kritikai megjegyzésekkel és kiszólásokkal. Például Söregh István hadnagy 1970-es cikkében (már a címe is tanulságos: „Fel kell ébreszteni a cigány lakosságban az önmagával szembeni igényességet"), amelynek szerzője leszögezi: „nem vagyok »cigányellenes«, de (...) hiba lenne csak a társadalmat felelőssé tenni a cigány lakosság helyzetéért."55 Majd a szerző gyakorlatilag az oktatási szegregáció megerősítése mellett érvelt. Ez „természetesen (...) nem azt jelenti, hogy elkülönített iskolákba kényszerítjük őket."56 Kényszer helyett elég lesz a toborzás, a tudatosítás, az irányítás: „Bizonyos szakiskolákba, középiskolákba, főként pedig iparitanuló-iskolákba kifejezetten cigány fiatalok »toborzását« javaslom (...) A felvételeket kifejezetten úgy hirdetik meg, hogy tudatosítják a cigány lakossággal, egy bizonyos iskolába, bizonyos szakmára cigány fiatalokat keresnek, illetve vesznek fel (nyitva hagyva az utat nem cigány fiatalok számára is.) (...) Ha az alsó- és középfokú intézményekben mindez eredményes, ugyanígy bevezethető az a felsőfokú intézményekbe is, és így indulhatna meg a cikkben is említett »sajátos cigány értelmiség« kifejlődése, amely valóban kezébe vehetné a cigány lakosság sorsának megjavítását. (...)

Elképzelésem egy része homogén cigány csoportok létrehozását célozza. Ismételten alá szeretném húzni, szándékaimban nem faji elkülönítés vezérel."57

A maguk módján felejthetetlenek Belügyi Szemle azon publikációi is, amelyekből megtudhatjuk, hogy a „legújabb szovjet kutatások" derítették ki, hogy a cigányok Indiából származnak;58 vagy hogy milyen kihívást jelentett az udvarias beszédmód bevezetése. „Sok esetben az is előfordul, hogy a cigányok nevetnek a rendőrön, amikor intézkedés közben »magázza« őket és - a régebbi bánásmódtól eltérően - udvarias velük szemben. A cigányoknak ezt a magatartását is meg kell értenünk. A felszabadulás után kb. egy évtizedig változatlan volt a rendőrség magatartása velük szemben, s most a velük szembeni udvarias magatartást gúnynak tekintik. Sokan nem akarják elhinni, hogy a rendőr nem »gúnyból«, hanem belső meggyőződésből fakadóan bánik udvariasan velük."59

Az 1960-as évek végétől szaporodtak a cikkek, amelyek aggasztónak ítélték, ahogy a cigányok „visszaélnek" a liberalizálódó rendszer és a növekvő idegenforgalom lehetőségeivel.60 A reflexszerű megoldási javaslatok régi vágányokon haladtak: lótartástól való eltiltás, és a mozgékonyság minden lehetséges korlátozása.61 Azzal az abszurdként kezelt ténnyel, hogy egyes romák már autóval is rendelkeztek, a megrökönyödésen kívül érezhetően nem tudtak mit kezdeni.62

 

LEÍRÓ NÉPRAJZI KUTATÁSOK AZ 1950-1960-AS ÉVEKBEN 

Csalog Zsolt egy rendszerváltás utáni interjújában pályája kezdetére emlékezett: régészként dolgozott, de néprajzos végzettsége is volt, s egy ásatáson romákkal került kapcsolatba. „Mondanom sem kell, a parasztokkal viszont vége volt a kapcsolatomnak. És ez általános tapasztalat, hogy ha egy néprajzos egy faluban parasztokkal akar foglalkozni, akkor nem állhat szóba cigányokkal, az ottani cigányokkal. És fordítva. Nem tűrik egymást."63

Éppen ezért ment kivételszámba az a vizsgálat, amelyet 1949-1951-ben Tiszaigaron vezetett Balassa Iván, majd Kardos László. A kutatócsoport részeként Bakó Ferenc egyszerre vizsgálta a „kézművesipart és az iparosok társadalmi helyzetét, valamint a cigány rézműveseket".64 Igaz, a helyi romák nem voltak sokan: a már a 19. század végén 1600-1700 lakosú faluban az 1893-as kutatás 33 cigányt talált, akik „a proletárlét legalján [élnek] (...) faluszéli putrikban laknak, alkalmi vályogvetők, cigánykovácsok, falubeli mindenesek".65

A két világháború között „két cigány kovács működött Tiszaigaron: Varga Gyula és Rézöntő Patni Flórián. Ez idő alatt ők látták el a környékbeli pásztorokat csengővel, fokossal, buzogánnyal, juhászkampóval, és a parasztokat fúróval"; utóbbi szakszerűségét a kovácsok is elismerték. Mivel pusztán ebből nem éltek volna meg, „magyarmunkát" is vállaltak, főleg vályogvetést. „Ezenkívül vállaltak tapasztómunkát és kemenceépítést is. Asszonyaik a kolduláson kívül eljártak a faluba meszelni, tapasztani, sarolni, és ők árulták az igari meszelőt, a tippant. A tippan fűszerű rugalmas növény, kifésülve, egyenesre nyesve, összekötve meszelésre is kiválóan alkalmas. Ezidőtt a cigányok, nők és férfiak egyaránt előszeretettel kérték ki bérüket élelmiszerben."66

 

Vályogvetés. Tiszaigar, 1949, Bakó Ferenc felvétele

 

A kutatók hangsúlyozták, hogy a romák a proletárlét legalján éltek, ők voltak a legszegényebbek között is legszegényebbek. Mégis, a vizsgálat egyik, szinte akaratlan tanulsága szerint a legszegényebb nem romák és a romák életmódja nem állt egymástól olyan mérhetetlenül távol — különösen akkor, ha visszamentek az egy-két nemzedéknyi múltba: „A néprajzi vizsgálat időpontjában a 80-90 éves öregek még emlékeztek azokra a zsellérputrikra és jobbágyházakra, amelyek egyike-másika még állt gyermekkorukban, és amelyekben népes családok éltek. A századfordulón bontották le az utolsót. Ezek a jobbágyházak joggal rászolgáltak a putri névre, kis földbe ásott kunyhók voltak, 100-120 centiméterre lemélyítve a földbe, a lakószoba és a konyha nagyságára szélesítve és osztva. A földbe mélyített alap széleit vályoggal rakták ki és azon húzták fel a vályogból, nádból tapasztott, földből vert falat úgy 100-120 centiméter magasra a föld felszíne fölé."67

Még a vályogtégla is csak az 1850-1980-as évektől kezdte felváltani a vert föld falakat (a kő- és téglafal pedig még a 20. század első felében is csak a házak kisebbik hányadára volt jellemző; még a vizsgálat időpontjában is földpadlós volt a házak többsége. „A házépítés hatalmas erőfeszítést kívánt a szegény embertől: évekig, évtizedekig kellett kuporgatnia, míg sikerült »egy kis búvóhelyet« ragasztania. A falu kanásza például kilenc esztendőt dolgozott nyomorúságos viskója áráért; Széky aratógazdája is negyvenéves koráig nyögte módos háza építésének költségeit."68 Nem csoda, ha az építők zöme nem kőműves, hanem „kontár" házépítő volt. 1949-ben, amikor a kommunista rendszer szigorúan megkövetelte az iparengedélyt a kisiparosoktól - egyúttal nyilvánvalóvá is tette, hogy a kisiparosok működését rossz szemmel nézi - a 14 tiszaigari házépítőből mindössze egy váltott iparengedélyt.69

„A vályogvetés nincstelen parasztok és cigányok mesterségei közé tartozott" - fogalmazott a kutatási beszámoló. A manapság gyakran a tradicionális cigány mesterségek közé sorolt vesszőfonást a falumonográfia a paraszti munkák között említi.70 Az igari mesteremberekkel - akik „a falu társadalmának középső szféráiban foglaltak helyet, zárt csoportot alkottak, és szinte kasztszerű elkülönültségben éltek"71 - szemben a „kontár mesterek" között romákat és nem romákat egyaránt találtak: „E csoport tagjai kis- és szegényparasztokból, cselédekből, agrárszegényekből és cigányokból kerültek ki."72

Persze arról szó sem volt, hogy a romák problémamentesen beépültek volna a falu társadalmába. A toleráns, de csak bizonyos határokig befogadó tiszaigari attitűdöt jól érzékelteti az alábbi idézet: „A cigányokkal szembeni ellenérzés az országban tipikusnál valamelyest gyengébb. Jóllehet a cigányokat általában »nem kedvelik«, mert »kéregetnek és lopnak«, de »szívesen« dolgoztatják őket. A legtöbb kisparaszti háznak van egy-egy cigánya, aki oda bejáratos, s vele végeztetnek minden piszkos munkát: takarítást, óltisztítást, meszelést, vízhordást, rendszerint kevés élelmiszer-juttatás fejében. Olyik asszony elvállalja a cigány gyereknek a keresztanyaságát is, és keresztgyerekének valamelyes pénzt is ad; igaz, azontúl egyebet nem. Néhány házassági kapcsolat is előfordult vagyontalanabb magyarok és cigányok között, de a házassági kapcsolatot fenntartó magyart rokonsága többé nem ismeri. Mindazonáltal a megértésre és a toleranciára is találhatunk példát. Amikor egy idős asszonytól a gyermekei megkérdezték: miért segíti annyira a cigányokat, egy, már a mondák világába tartozó történettel magyarázta tettét: »Mikor IV. Béla király volt, kipusztították a magyarokat, úgy, hogy a cigányoknak maradt csak búzája. Aztán a búzát a magyar gazda elkérte vetni. Azután, amikor vissza akarta adni, azt mondta a cigány: 'ne adjanak, majd csak apródonként a maradékunknak'.«"73

A résztanulmányok alapján Kardos állt neki a monográfia megírásának. Az 1951 decemberében már kiadásra kész kézirat megjelenése azonban „politikai okok miatt mégis évtizedekre elakadt."74 A politikai helyzet később sem kedvezett a kiadásnak (Kardos Lászlót letartóztatták az 1956-os forradalomban játszott szerepe miatt), s végül négy és fél évtizedes késéssel jelentették csak meg a monográfiát.

Békefi Margit 1963-as tanulmánya (A magyarországi teknővájó cigányok) is csak 2001-es (újra)megjelentetése után fejthette ki hatását. A manapság beásoknak nevezett teknővájók kifejezetten hangsúlyozták a kutatónak: magukat nem cigánynak tekintik, hanem teknős olajnak nevezik, vagy a bajas, beás elnevezést használják. Jellegzetes, „loboncos" hajviseletük és fehér vászonruhájuk is megkülönböztette őket - pontosabban, lehetőséget nyújtott a megkülönböztetésre: „Mink nem jártunk olyan tarkába, mint a cigányok. Nézem őket, hát, azok az asszonyok, meg a férfiak is, csupa tarkaság, piros, sárga, ződ virágos szoknyák, meg azok a kabátok a férfiaknak. Ilyen kalap, olyan kendő, csupa cifraság, á, nem szép az. Mink, a régiek, jártunk tiszta fehérbe (...) csak úgy világított a sok fehérség, ha felöltöztünk."75

A beások egyik csoportja a Dél-Dunántúlon, a másik Szatmár megye, Nyírábrány környékén élt. Békefi a társadalmuk, jogszokásaik, orvoslásról és halálról vallott elképzeléseik és így tovább mellett a munkájukról és megélhetési stratégiáikról írt a legtöbbet. Parasztoknak éppúgy dolgoztak, mint téeszeknek és állami gazdaságoknak; időnként, ha fontos volt a dőlési irány pontos betartása, még egy fát kivágni is őket hívták. Fő munkájuknak mégis a teknők, vájúk, tálak, kanalak faragását tekintették. Az árukat hagyományosan a nők értékesítették.

 

TEKNŐVÁJÓK A SZOCIALIZMUSBAN

„Járok én fa után sokat. Sokfelé jártam már, az egész országot majdnem bejártam, vonattal. Látok a vonatbul egy igen szép nyárfást, egy szép erdőt, leszállok, megnézem. Látok szép nyárfát, megkérdem, kié. Gazdaságé, csoporté, megkérdem, nem kell vályú, lapát. Van kérem, Pest mellett, Dunakeszibe egy igen szép sor fa. Abbul, ha megkapnánk, igencsak sok szép áru telne. Ha a tanács ideadná. Meg Sajóládon, ott van szép fa. Hát kérem én ott vótam, de van egy nyárfa, nem hazudok, az megvan egy méter 20 centi vastag, az a fa. Az nyárfában igen ritka, már 80 centis nyárfa az szép. Abbul az egybül kitelne 4 disznóforrázó nagy teknő. Az a fa egy paraszt emberé. Kértem már, adja el, megveszem, még drágábbér, mint az erdőgazdaság. Nem akarja eladni. Azt mondja, meggondolja magát. Már írattam neki levelet is, még elmegyek hozzá, hátha ideadja."*

A Dél-Dunántúlon ekkor már elsősorban nem is teknős, hanem lovár vagy cerhár cigányok foglalkoztak árusítással (a munkamegosztás terén ugyanis volt együttműködés a különböző roma csoportok között). „»Kérem én világéletemben kereskedő ember vótam. Lovakkal kereskedtem, mikor még lehetett. De hogy most már betiltották, kiváltottam az ipart. Most árulom a kanalakat. Ezek a balajárok csinálják a kanalat, tudják, hol lakom, hozzák el. De most tilos átvenni, csak aki engedéllyel van. De van, aki csak csinálja, ipar nélkül, ha hozzájut egy kis darab fához. Az nagy reckir, mer ha elkapják, lefizet egy ezrest könnyen, ha kiszabják rá a büntetést. De engem is megbüntetnek, ha átveszem. Hát ezer így veszem meg az árut: van engedély? Van: egy kanál 1 forint, a nagy forint ötven. Ha nincs: 80 fillér, a nagy 1,20. Ideadja úgy is, mer ü nem állhat ki vele a piacra, mer elkapják, oszt megbüntetik. Nem valami nagy kereset ez, a kanál. Kimegyek mindennap a piacra, ha nincs jó piac, jó, ha eladok tízet. Ha jobb, eladok 50-et. De még ha én lennék egyedül, de mán mindenki ezt csinálja, mer mindig vagyunk vagy hárman. Akkor aki jobb helyet kap, artul veszik.«"**

* Kanalas Mihály, 33 éves, Tiszafüred, idézi: Békefi 2001 [1963], 15. o.

** Rafael Antal, 55 c\es, Pécs, ide/i. Békefi 2001 [1963], 50. o

 

„A falut járó cigányasszony hátára kötött batyuban vitte az árut (...) Minden házba benyitott, megállt az udvaron, csak a »szemtelenebbje ment be, mert az nem való, akkor azt hiszi a paraszt, lopni járunk, mint a csavargó cigányok«. Megállt a kapunál, jó hangosan köszönt, és mondta, hogy »szép fakanalat, teknőt, melencét« (...) Az asszonyok szóba álltak velünk, még ha más vidékrül valók vótunk, akkor is. (...) A parasztasszony megnézte a fakanalakat. Általában egyszerre 5-8 darabot vett, szükség szerint kisebbet, nagyobbat. Megnézte, nem szálkás-e, mély-e. Ha kerek teknőt vett, melencét, meg is kopogtatta, egyenletes-e a vastagsága. Válogatott, a pofásabbat kereste. (...) Megkérdezte, mit kér érte, lisztet, kukoricát, babot? Ha kanálról volt szó: darab szalonnát, tojást? Ha több volt: csirkét?" Az ár vidékenként, illetve idényenként változott: „ha disznóvágás van valahol, akkor adnak húst, kolbászt, akkor többet adnak, mer van a parasztnak elég."76

„Az orsókészítés már emlékezetükben sehol nem él. »Nem is tudom, már kérdeztem én fiatal koromban a nagyapámtul, hogy mér van soknak az a neve, hogy Orsós, mer hallottam, hogy akit hívnak Kovácsnak, annak az ősei kovács vót, vagy mi. De hogy mink csináltunk vóna aztat az orsót, mit, azt nem hallotta senki.«"77 Egyik megkérdezett végül azt állította, hogy ő látott egy teknővájót orsót készíteni. Mindenesetre a mai néprajzkutatók sem találtak adatokat arra nézve, hogy valóban készítettek volna orsókat a cigányok.78

Az orsókészítésnél is fontosabb tévhit szól a vajda kiemelkedő szerepéről a cigányok között. A beásokra nézve Békefi leszögezte: a vujvodnak nevezett elöljáró valójában a csoport hivatalos képviselője, ügyintézője volt, akinek feladata „a közösség munka- és értékesítési lehetőségeinek biztosításában állt". Bár bizonyos vezetői funkciói is kialakultak, „a többi cigány törzsektől eltérően, hatalmának semmiféle külső jele (bot, kehely, díszgomb stb.) nem volt. Ugyanúgy dolgozott, mint a többiek, anyagi haszna nem származott tisztségéből, csupán megtiszteltetés volt, a többiek bizalmát és tiszteletét jelentette."79

Az alföldi beásoknál fontosabb volt a vujvod munkaszervezői és összekötői szerepe. Roppant érdekes: e sorok írója sokáig azt hitte, hogy a vállalkozó kifejezés csak az 1970-1980-as évek reformjai után terjedt el a társadalom széles rétegeiben, Békefi Margit 1963-ban úgy találta, hogy az alföldi beások vállalkozónak nevezik vajdájukat. „A másik cigányoknál van a cigányvajda, ugye. Hát az minálunk nem vót, olyan nem vót, csak vállalkozó. Régen mondtuk vujvodnak. Amikor régen ment együtt a sok család, mindig az intézte, hogy legyen munka. Valamelyik férfi vót, aki szemfüles vót, talált fát az egész nemzetnek. Akkor ü leszerződte az ő nevére vagy a többiekére. (...) Amíg tudott munkát szerezni, ü vót, ha nem, aki helyette kötötte a jó szerződést a fára. De köztünk annak nem vót nagyobb szava, mer mink elintéztük egymás között a dógokat."80

 


Jegyzetek:

  1. Kálmán akkor szembesült naivságával, amikor évekkel később, egy koncepciós per előkészületeként letartóztatták. A börtönben öngyilkos lett.
  2. Feitl 2008.
  3. Idézi: Majtényi-Majtényi 2003, 243. o.
  4. Idézi: Sághy 2008a, 301. o.
  5. Kornai János: A hiány. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1980.
  6. „Ámbár igaz az is, hogy a munkáltatók (...) kivéve a Városgazdálkodást (...) nem szívesen alkalmazzák őket. S ha jön egy fővárosi kitelepült könnyűipari üzem (...) azért ők elsődlegesen nem a cigány származásúak foglalkoztatását tűznék ki maguk elé célul." (Csalog 1979, 14. o.) „Magánbeszélgetések során a gyár személyzeti vezetője elmondta, hogy kénytelenek cigány munkaerőt is alkalmazni, amit jobb piaci körülmények között nem tennének meg." (Stewart 1993, 94. o.) „- Őt miért veszik fel - kérdem. - Járni is alig tud. - Öreg, de fehér. Az a fontos, hogy megbízható legyen." (Kardos 1982a, 23. o.)
  7. Havas-Kemény-Liskó 2002, 7-10. o.
  8. Galambos 1947,1446. o.
  9. Nem elírás, ekkor már nem cz-vel, hanem csak c-vel írta a nevét - voltak azért változások is!
  10. Galambos 1947,1447. o.
  11. Galambos 1947,1449. o.
  12. Idézi: Bársony 2008, 250. o.
  13. Idézi: Purcsi 2001, 27-28. o.
  14. Idézi: Purcsi 2001, 32. o.
  15. Idézi: Purcsi 2001, 33. o.
  16. Purcsi 2001, 33. o.
  17. Idézi: Purcsi 2001, 35. o.
  18. Idézi: Purcsi 2001, 30. o.
  19. Idézi: Bernáth-Polyák 2001, 43. o.
  20. Szegő László a cigány irodalom ügye kapcsán fogalmazott így: „a nyugati országokban sehol sem valósult meg a cigány gyermekek olyan széles körű beiskolázása, mint a szocialista államokban, itt a cigányság körében az írástudatlanság is általánosabb (...) Másfelől (...) Nyugat-Európában és Amerikában, ahol a polgári »demokrácia« a lakosság számára bizonyos látszatjogokat biztosít ugyan, az emberek megélhetése végső soron valójában a piaci viszonyok alakulásától függ, s a viszonylag kisszámú cigány értelmiség sincsen abban a helyzetben, hogy az erejét-energiáit teljes mértékben lekötő napi pénzkereső tevékenység mellett, azon fölül további energiát fordíthasson irodalmi - vagy általában: művészeti - alkotó munkára. (...) A szocialista országokban a cigányság kulturális színvonalának emelését célzó intézkedések keretében, azokkal teljes összhangban az állam olykor tetemes mértékű anyagi eszközöket fordít mindazonáltal arra, hogy a cigány nyelvet anyanyelvükként beszélők az általuk legjobban tudott nyelven, cigányul is olvasnivalókhoz jussanak. (így jelenhettek meg cigányul írott irodalmi alkotások a Szovjetunióban, Jugoszláviában és másutt.) A tőkés országokban ugyanakkor, ha valamelyik kiadó úgy látja, hogy egy könyve valószínűleg ráfizetéses lesz, inkább eláll a közzététel szándékától." (Szegő 1983b, 189-190. o.)
  21. Kálmán 1946, 657. o.
  22. Stewart 1993, 71. o.
  23. Marosánné 1969, 4. o.
  24. Amelynek „jegyzőkönyve hosszú időre a szakemberek kézikönyvének szerepét töltötte be" (Vágh 1983, 33. o.).
  25. Faludi 1964, 33. o.
  26. Faludi 1964, 19-20. o.
  27. „Beszámoló Erdős Kamill néprajzi-tárgyvásárlási gyűjtőútjáról. Hajdú-Bihar és Szabolcs-Szatmár megye. 1961. június 20-30-áig." (Erdős 1989, 241-262. o.)
  28. Erdős 1989, 241-242. o.
  29. „Fémműves cigányok". In Erdős 1989, 111-127. o.
  30. Erdős 1989,116-117. o.
  31. Erdős 1989,114-115.0.
  32. „Mindmáig ez tekinthető a legrészletesebb csoportosításnak..." (Szuhay 1997, 665-666. o.)
  33. „A magyarországi cigányok" (1958). In Erdős 1989, 42-56. o.
  34. Erdős 1989, 130. o.
  35. Erdős 1989, 190. o.
  36. Erdős 1989,134. o.
  37. Erdős 1989,129-133. o.
  38. Erdős 1989,193-194. o.
  39. Erdős 1989,194-195. o.
  40. Idézte Sághy 2008a, 298-299. o.
  41. Erdős 1959, 4. o.
  42. Erdős 1989,193. o.
  43. Nemes 1963, 31. o.
  44. Nemes 1963, 29. o.
  45. Nemes 1963, 35. o.
  46. „Egyrészt azért, mert hivatalos statisztikai adatok nem állnak rendelkezésre, másrészt, mert helyenként attól függően változik, hogy a vándorló, bűnöző életmódot folytató cigányok egy-egy területen hogyan tömörülnek és miként élnek. Pl. Baranya megye legveszélyesebb cigány családai az elmúlt években Pest megye területére húzódtak. Nyilvánvalóan ez befolyásolja a százalék szerinti kimutatást. Sokkal reálisabbb és az élethez közelállóbb adatokat tartalmaz a BM II/1-2 osztály által készített beszámoló, amely az egyes területek jellegének megfelelően mutatja be a részvételi arányt. Pl. amikor Somogy megyében tömörültek a bűnöző cigányok, volt olyan eset, hogy az összes bűncselekmények 67%-át követték el." (Horváth 1963, 75. o.)
  47. Igen nagy hányadról volt szó: 1962 első 11 hónapjában ilyen indokkal megszüntették a személyi tulajdon elleni lopások ügyében indult nyomozások 54%-át, az állatlopások ügyében indult nyomozások 59%-át, a személyi tulajdon elleni betöréses lopások ügyében indult nyomozások 45%-át (Horváth 1963, 75. o.).
  48. Horváth 1963, 75. o.
  49. „Ebben a kérdésben (...) dr. Nemes elvtárs álláspontjával értek egyet. Horváth elvtárs (...) az általános elvek elismerése és hangoztatása mellett - tudatosan vagy tudat alatt - hajlik a felé a nem kis veszélyt magában rejtő és a régi helytelen gyakorlatot tükröző álláspont felé, hogy a cigányproblémát (...) bűnözési kérdésként fogja fel." (Turóczy 1963, 77. o.)
  50. Horváth 1963, 76. o.
  51. Horváth 1963, 77. o.
  52. „A törzsi alapokon nyugvó vajdaság intézménye ma már nem tartható fenn. (...) Ma már erre nincs szükség és az önigazgatási forma sem válhat be, de feltétlenül indokolt, hogy egy becsületes személyt a telepek élére állítsunk. (...) [Célunk] szükségessé teszi, hogy (...) ázott lakó cigányok közül brigádokat szervezzünk, akik a telepgondnok irányítása mellett felügyelnek a telep rendjére, közbiztonságára, egészségügyi és erkölcsi helyzetére. Bár a brigádok munkáját a telepgondnok irányítja, feltétlenül indokolt, hogy rendőri részről kellő felügyeletet gyakoroljunk. (...) A cigányok nagyon szívesen vállalnak ilyen megbízatást, de tény az is, ha magukra hagyják őket, hamar meg is unják. Mindamellett hajlamosak a túlkapásokra is. (...) Tévedés ne essék, nem önkéntes rendőrök szervezésére gondolok, hanem annál lazább, jogilag sem védett társadalmi szervezetre. (...) Nem lehet akadálya a megbízatásnak az, ha az illető korábban csekély súlyú cselekmény miatt büntetve volt (...) de jelenleg dolgozik és rendes magatartást tanúsít." (Horváth 1963, 78-79. o.) (Kiemelések az eredetiben - D. Cs.)
  53. Horváth 1963, 78. o.
  54. Győrök 1963, 85. o.
  55. Söregh 1970, 62. o.
  56. Söregh 1970, 63. o.
  57. Söregh 1970, 63-64. o.
  58. Schiffer-Dobos 1963.
  59. Mucsi 1963, 75. o.
  60. Pintér 1969,18. o.
  61. Pintér 1969, 20. o.; Kövi 1969, 73-74. o.
  62. Pintér 1969,18-19. o.
  63. Csalog 1997, 37. o.
  64. Kardos 1997 [1951], 7. o.
  65. Kardos 1997 [1951], 134. o.
  66. Kardos 1997 [1951], 153-154. o.
  67. Kardos 1997 [1951], 55. o.
  68. Kardos 1997 [1951], 170. o.
  69. Kardos 1997 [1951], 170. o.
  70. Kardos 1997 [1951], 171, 253. o.
  71. Kardos 1997 [1951], 251. o. Más alkalommal azt is megjegyezték: a tiszaigari iparosmesterek nagy része kisnemesi származású volt, ez is gerjesztette öntudatukat és elzárkózásukat — a parasztoktól is (i. m. 58. o.).
  72. Kardos 1997 [1951], 251. o.
  73. Kardos 1997 [1951], 186. o.
  74. Kardos 1997 [1951], 7. o.
  75. Békefi 2001 [1963], 69. o.
  76. Békefi 2001 [1963], 46-47. o.
  77. Bogdán Sándor, 84 éves, Pápateszér, Békefi 2001 [1963], 32. o.
  78. Szuhay Péter közlése.
  79. Békefi 2001 [1963], 100. o.
  80. Nyerluc Illés, Tiszafüred, idézi: Békefi 2001 [1963], 101-102. o.

 

 

  
Előző fejezet Következő fejezet