Előző fejezet Következő fejezet

A HONFOGLALÁS ELŐTT

 

VÍZGAZDAG MEDENCÉBŐL SZÁRAZ ALFÖLD

A Duna-Tisza köze az Alföld bő huszonötezer km 2 -nyi kiterjedésű nyugati részterülete. A másfél évszáda még elterjedten használt Két víz-köze elnevezés az itt élők számára teljes egyértelműséggel jelölte ki helyét és terjedelmét. Ma az országhatár nagyjából azonos kiterjedésű magyar és déli, jugoszláv részre osztja azt. Több, mint középtáj: különböző genetikájú síkvidékek összetett együttese. Tájföldrajzi értelemben tehát nehezen, mi több: egységesen nem is definiálható vidék.

A Duna-Tisza köze jelenkori földrajzi kontúrjai geológiai értelemben meglehetősen frissek, alig fél millió éve (az új- pleisztocénben) körvonalazódtak. A tájalkotó tényezők térbeli kapcsolódása, dinamikája is jellemzően változékony volt itt.

E sajátos táji szövetbe ágyazottan jelentek meg a honfoglalás után azok a településcsírák, amelyek - valószínűleg többszöri térbeli áthelyeződés után - a XIV. század derekán a mai Kecskemét települési előzményei lehettek. De milyen volt annak környezete, miként alakult szűkebb hazánk táj-és életföldrajzi arculata, amelyet századokon át Kecskeméti-puszták néven (is) emlegettek? E kérdés még vázlatosan is csak úgy közelíthető meg, ha előbb a földtörténeti időléptékű, természetes tájalakulási folyamatokat tekintjük át. Ezután keríthetünk sort az emberi jelenlét tájformáló hatásainak áttekintésére, mérlegelésére.

A Kárpát-medence központi fekvésű nagytájának, az Alföldnek ( és ezen belül a Duna-Tisza közének) mai természeti arculatán földtörténeti értelemben rendkívül rövid idő: alig 2,5 millió év felszínformáló nyomaival találkozhatunk. A geológiai negyed időszak: az utolsó eljegesedések és a földtörténeti jelenkor ideje ez.

A medencebelsőben a negyedidőszak kezdetére a korábbi Pannóniái-tengert változó, helyenként 4-5000 m vastagságú állóvízi üledékek töltötték fel. A harmad- és a negyedidőszak határán a folyóvízi feltöltődés válik egyre kifejezettebbé. A folyamatot az erőteljes szerkezeti mozgásoknak köszönhető szintkülönbség-növekedés - a Kárpátok kiemelkedése - gyorsítja, a klímaváltozások pedig sajátos szakaszossággal színezik azt. A medenceperemekről mind mélyebbre hatoló folyók egymásra torlódó, egymás ba fogazódó elegyengetett ártéri üledékeiken vándorolnak. Közülük a Duna kitüntetett szereppel bír.

A Kárpátok zárt hegységkerete létrejöttének köszönhető, hogy a medencebelső olyan végponti, majd később közbülső üledékgyűjtő, amelynek meghatározó jellemzője a vízbőség. Mindehhez társul a vizek kémiai összetételének (édes, valamint különböző jelleggel és mértékben sós) változatossága és tápanyaggazdagsága. A folyók, folyások, át/lefolyásos tavak és lefolyástalan vízállások dinamikus egymásmellettiség-ében ekkor már jól követhető a folyóvízi működési túlsúly kialakulása. Bizton állítható, hogy az Alföld vízbősége egészen a nagy vízrendezésekig töretlen. Két évszázada még a Duna-Tisza közének is egyötöde rendszeresen, vagy időszakosan vízjárta terület volt! Az azonban természetes, hogy az árterek fölé 30-40 m-re kiemelkedő homokvidékek akkor is száraz területek voltak.

Az üledékjelleg, a kontinentális éghajlat és a vízbőséget tükröző talajvízdinamika nyomán a medencebelsőre - elsősorban a vízközeli térszínekre -megkülönböztetetten jellemző a szikesedési hajlam. A vízbőség másik, mindmáig ható, rögzült életföldrajzi következménye: a térség jelentős európai madárvonulási irányokat vonz magához.

 

A SZÉLSZÁLLÍTOTTA ÜLEDÉKEK ELTERJEDTSÉGE

Kétségtelen, hogy az Alföld felszínközeli üledékeinek döntő része folyóvízi származású. A mai felszíni képződmények között viszont a szélszállította üledékek képviselik a legnagyobb hányadot (közel 50 %-ot, de a Duna-Tisza közén a 2/3-ot).

Ennek alaptípusai:

- a száraz, már nem vízjárta, folyóvízi eredetű területekről futóhomokot fújt ki a szél. Ez durvább (uralkodóan 0,1-0,2 mm szemcseátmérőjű), s éppen ezért a szél által jobbára rövidebb úton, legföljebb néhányszor tíz km-re áthalmozott üledék. Ez a legnagyobb hazai homokvidék, a Duna-Tisza közi hátság (régi, szép hangzású nevén a Homokság) fő kőzettípusa, - az akár helybeni akár távolabbi származású, finomabb, de minden esetben jellemzően egységes 0,02-0,05 mm szemcseösszetételű hullóporos képződmény a lösz, amely pl. Bácska, Városföld környéke és további kisebb löszterületeink alapkőzete. Az a tény, hogy az Alföldön 2 millió éven át nem rögzült a folyóvízhálózat és kiterjedt nedves területek voltak a löszképződés idején is, visszahatott a löszfelszínek üledékjellegére is. Ennek alapján nagy biztonsággal elkülöníthetők a típusos (száraz térszíni) és a nedves térszínre települt (esetleg áthalmozott) infúziós vagy alluviális löszök.

A szélszállította üledékek két alaptípusának képződésében, települési rendjében meghatározóak a jégkorszaki klímaingadozások. Magyarország az eljegesedések idején a jégtakarókörnyéki övezet része, hideg-száraz éghajlatú terület. Míg ezek az időszakok a löszképződés periódusai, addig a közbülső felmelegedések száraz szakaszaiban megindul(hat) a futóhomokképződés.

A több tíz méter vastagságú szélszállította üledéksorok talaj- és rétegvízdinamikája, talajfejlődési sajátosságai meghatározó jelentőségűek a Duna-Tisza köze életföldrajzi alapvonásainak alakulásában. Ami még feltűnő: a folyóvízi térszínformálódású területek viszonylagos domborzati egyveretűségével szemben a szélformálta felszínek tagoltabbak, s így jelentős tájképi értékek hordozói. Ezen túlmenően a különböző formaelemek kitettségi és mikroklimatikus különbségei e területek élőhelyi változatosságát is fokozzák.

A TALAJTAKARÓ JELLEMZŐI

A felszínfejlődés, a vízviszonyok és a szélsőségekre hajló, térben kevéssé változatos éghajlat alapjaiban, a növénytakaró pedig több irányú kölcsönhatások révén meghatározza a táj talajainak kialakulását, fejlődését. Ennek megfelelően jellemző a váztalajok (futóhomokfelszíneken és a fiatal ártereken) a mezőségi talajok (a löszterületeken), és a hidromorf talajtípusok (szikesek, réti talajok, jórészt a hajdani ártereken) uralkodó volta.

 

A TAJ ES AZ ÉLŐVILÁG A FÖLDTÖRTÉNETI JELENKORBAN

A Duna-Tisza köze élővilága szempontjából fontos, hogy felszíne igen fiatal, így élővilága az utolsó jégkorszak és az azt követő flóra- és faunaváltozások nyomait viseli magán. Néhány tízezer év fejlődéstörténeti szempontból kétségtelenül rövid időszak. De ez alatt sokszínű, világviszonylatban is kiemelkedő értékű életközösségek népesítették be vidékünket. A mai vegetációs kép részben az éghajlati, részben a felszíni- és talajvízállapotoktól meghatározott.

Az utolsó, a würm eljegesedés végén (11.200 - 8.200 évvel i.e.) változékony, hűvös, inkább löszpusztai jellegű klíma jellemezte térségünket. A lassan záródó sztyepp-növényzetet időről időre felszakították és elfedték a homokmozgások.

A holocén elején, a kissé csapadékosabb, enyhülő éghajlatú preboreális fázisban (8.200 - 7.000 évvel i.e.) jellemző az erdős sztyepp térhódítása. Fafajösszetétele alapján (más nevezéktani rendben) fenyő-nyír időszakként is említik ezt a klímaszakaszt.

A mainál melegebb és szárazabb boreális fázisban (7.000 - 5.500 i.e.) a sztyeppe-sedés a jellemző folyamat, amit a (már lombos) ligeterdők erős visszaszorulása, a megújuló -bár a würm időszakot meg sem közelítő - futóhomok mozgások és szikes tavak képződése kísér. A boreális végén a klíma már nedvesebbe hajló.

A változatlanul meleg és nedves atlantikus fázisban (5.500 - 3.000 évvel i.e.) a Duna-Tisza köze homokfelszínein is jellemzővé válik a lombos erdők terjedése.

Ez a folyamat a hűvösebb és még csapadékosabb szubboreális fázisban (3.000 - 500 évvel i.e.) éri el csúcspontját. Ekkor a legnagyobb vidékünk erdősültsége úgy az ártereken, mint a szélformálta felszíneken. Ugyancsak ez az állóvizekben leggazdagabb időszak is. A növényvilág állapotváltozásait feltáró vizsgálatok azt valószínűsítik, hogy a tájformálódásban már humán hatások - az égetéses erdőirtás és a szelektív fajgyűjtés - is megjelennek.

A szubatlantikumban (500 évtől i.e. - napjainkig) kissé fokozódtak az éghajlati szélsőségek, szárazodás is megfigyelhető. Erőteljes az erdők visszahúzódása, kifejezett a szélformálta területek sztyeppesedése. Ebben az időszakban már a geofaktorokkal egyenrangúvá válik, sőt azt meg is haladja az emberi beavatkozások élővilágra gyakorolt hatása.

 

A MÉRSÉKELT ANTROPOGEN TAJFORMALAS ÉVEZREDEI

A Duna-Tisza köze központi része eredeti állapotában talán kevéssé volt vonzó az emberi megtelepedésre, mint a folyó menti illetve az azokon túli területek. A táj adottságait el- és kihasználni képes, egymást követő pásztornépeknek viszont olyan környezetet kínált, amely évezredeken át jelentősebb beavatkozások nélkül is kielégítette igényeinket.

Az Alföldről főleg az újkőkor (neolitikum) idejétől lesz egyre gazdagabbá a régészeti leletanyag. A vadászati eszköztár bővülése, az állatok háziasítása és a földművelés kezdetei jellemzik ezt az időszakot. Amint azt az előző fejezetben már jeleztük, az őstájak átalakítása a rézkortól (3.400 - 2.200 i.e.) válik értékelhetővé. Terjeszkedő erdőirtások, fokozódó állattartás nyomai jelennek meg. Mindez már a korabeli kisebb homokmozgások kiváltó oka is lehetett.

A bronzkortól a római korig átívelő mintegy háromezer éves időtartam alatt vidékünk szakadozott kultúrsztyepp arculatot vett föl. E folyamat felgyorsítói (a klimatikus okokon túl) a népvándorlások időszakában érkező nomád népek. A legelésre alkalmas területeket ekkor még időszakosan vízjárta rétek, kiterjedt mocsarak választották el. Ez a feltétel kevéssé kedvezett az állandó megtelepedésnek, de jó lehetőségeket kínált a pásztornépek számára. A Két víz-köze így maradt a római provinciává vált Dunántúlról nézve Barbaricum.

A szántógazdálkodás a kora vaskor hajnalán, i.e. 800 körül jelent meg az Alföldön, a termesztett gabonafélék virágpora ettől az időtől mutatható ki a lápi üledékekből. Az alföldi táj felszínén pedig (ha nem is a Duna-Tisza közén) a Csörsz árka és a kunhalmok földművei már igencsak maradandó beavatkozások.

 

ÚJKŐKORI HOMBÁREDÉNY

Mintegy 6000 évvel ezelőtt készülhetett az a nagyméretű, gabona tárolására szolgáló agyagedény, melyet a húszas években találtak a most Bács-Kiskun megyéhez tartozó Tiszaugon. Az agyaghurkákból felépített, kiégetett, vastag falán benyomott kis agyagcsomókkal és tagolt bordákkal díszített nagy hombár megléte azt jelzi, hogy készítői ismerték és gyakorolták a termelő gazdálkodást.

A Kárpát-medencében a jégkorszakok utolsó eljegesedési periódusa után indult meg az a klimatikus és természetföldrajzi változás, amely teljesen új életkörülményeket teremtett. A felmelegedéssel, a növény- és állatvilág átalakulásával járó folyamat i.e. 10 000 körül kezdődött el és a változások lehetővé tették az itt élő népességnek a földművelésre és az állattenyésztésre való áttérést.

 

A termelő életmódra való áttérés, amely az emberiséget érintő egyik legnagyobb jelentőségű változás volt, legelőször az ún. termékeny félholdon, Kisázsiában játszódott le. Az innét kivándorló népcsoportok vitték tovább, majd adták át a velük kapcsolatba kerülőknek a növénytermesztés, elsősorban a búza- és árpatermesztés tudományát, valamint a háziasított juh- és kecske-egyedeket. Az elindult fejlődés során addig az életet alapvetően meghatározó gyűjtögetés, halászat, vadászat szerepe fokozatosan csökkent és a termelő gazdálkodás kiegészítőjévé vált. A földművelés elterjedése magával hozta a letelepült életmódot is. Az újkőkori ember falvait folyók mentén, vagy ártéri szigeteken találjuk meg. Ezeket a falvakat a kezdeti időszakban csak néhány évig lakhatták, de amikor a termelt gabona és a tenyésztett állatok aránya nagyobb népszaporulat eltartására is képes volt, lehetőség nyílott a tartósabb ideig való egy helyben lakásra. Nem tudjuk pontosan, hogy egy falu hány házból állt, de azt tudjuk, hogy ezek a házak milyenek lehettek. Felmenő falú, téglalap alaprajzú, nyeregtetős, kb. 30-35 m2-es házakat készítettek. A falakat földbe mélyített oszlopok tartották. Az oszlopok közét nádból, sásból, vesszőből font fal alkotta, melyet kívül-belül sárral tapasztottak. A házaknak döngölt agyagpadlójuk volt. A házakon belül helyezték el az edényeket, így az élelem és a gabona tárolására szolgáló kisebb-nagyobb tárolóedényeket, hombárokat is. A házban kaptak helyet a csontból, kőből készített különböző eszközök: tűk, árak, simítok, agancskapák, kőbalták. A házakon belül találtak olyan átfúrt kis agyagkúpokat is, amelyek a szövés-fonás ismeretére utalnak. Ezek a kis agyag kúpok ugyanis a vetőfonal nehezékei lehettek, egy kezdetleges, függőleges szövőszék meglétét jelzik.A házak építéséhez és az edények készítéséhez szükséges agyagot közvetlenül a házak környékén bányászták. Ezeket a gödröket azután újra használták, itt égették ki az edényeket és ide dobták a település hulladékát, a szerves anyagokat, az eltörött edényeket, a kicsorbult csont- és kőszerszámokat, az elfogyasztott állatok maradványait. Valamint ezekbe a gödrökbe temették halottaikat is. Az oldalukra fektették őket ún. zsugorított helyzetben és ritkán a túlvilági úthoz edényben ételt is raktak melléjük. Eltemetésük a közösség egyfajta gondoskodása volt a közéjük tartozóról. A vallási elképzelések és ezzel együtt a temetkezési szokások csak jóval később jutottak olyan stádiumba, amikor a település és a temető elkülönült egymástól.

 

RÉZKORI KÉTOSZTATÚ TÁL

Az őskor emberének hitvilágáról, vallási elképzeléseiről, az ezekhez kapcsolódó szertartásokról vajmi keveset tudunk. Támpontot ezeknek az ismereteknek a mélyítéséhez csupán azok a tárgyak adnak, amelyek nem túl sűrűn ugyan, de napvilágot látnak a régészeti feltárásokon. Ilyen tárgy az a kétosztatú tál is, amely Lakiteleken került elő. Ezt a tálat a rézkor végén, mintegy 4 000 évvel ezelőtt, az ún. péceli kultúra népe használta. A két osztású, két gombos fogófüllel ellátott, beböködött pontokkal és bekarcolt vonalakkal díszített tál nem praktikus célokat szolgálhatott, hanem szertartások alkalmával került sor a használatára.

A péceli kultúra, mely Erdély kivételével az egész Kárpát-medencében elterjedt, több különböző irányból érkező népcsoport keveredéséből alakult ki. A Duna-Tisza közén elsősorban szarvasmarhát tartó csoportjaik éltek, vándoroltak, a Duna és a Tisza mentén rövid ideig használt kis halászfalvaik ismertek. Agyagból égetett edényeik az égei-anatóliai területen készített fémedényeket utánozták. Bordás, kannelurás díszítést alkalmaztak rajtuk, széles, magasra felhúzott szalagfülekkel látták el, majd fényezték őket. A fényezés után a fény-árnyék játéka fémedény benyomását keltette. A kultúra időszakából ismerünk néhány réztárgyat is, baltákat, árakat, huzal- és rézcsőékszereket. Művelődéstörténeti szempontból felbecsülhetetlen értékű volt az az agyagból készített kocsimodell, amely egy temetőfeltáráson került elő, bizonyítva, hogy az ókori Keleten ismert fából összeácsolt, négy tömör kerekű szekeret, melyet csak több pár ökörrel tudtak vontatni, a Kárpát-medencében is használták.

 

A péceli kultúra időszakában terjedt el a halotthamvasztás szokása. Az új szokás elterjedésére több magyarázat is lehetséges. Magyarázzák a tűz megtisztító szerepével, a tűzben való újjászületéssel, ugyanakkor az elégetés jelentheti a visszajáró halottól való félelmet is. Ennek a hitnek az erőteljes meglétét támasztja alá az a megfigyelés, amely szerint az elhunyt fölé nagy mennyiségű követ raktak. Talán ebben a félelemben gyökerezik a sírkőállítás szokása, melyre a péceli kultúra népénél ugyancsak találunk példát, amikor a hamvasztásos sírok fölé durván faragott sírköveket helyeztek.                             

Nemcsak tárgyi kultúrájukban, hanem hitvilágukban is kötődtek az egei- anatóliai világhoz, az előkerült idolok, ember alakú edények és ezek díszítése jelzi ezt a kapcsolatot.

 

BRONZKORI EGYFÜLŰ EDÉNY

Több, mint háromezer évvel ezelőtt készítette gondos munkával az egykori fazekas azt a jól égetett, bekarcolt vonalakkal, benyomott pontokkal és bütykökkel díszített egy-fülű edényt, amelyet a tiszaalpári földvár feltárása során találtak az 1970-es években.

Az i.e. II. évezredben a Duna-Tisza közén a vatyai kultúrának nevezett népesség élt. Elnevezését egyik fontos lelőhelyéről az Újhartyán melletti Vatya pusztáról kapta. A népesség életmódjára jellemző volt, hogy a földművelés mellett a pásztorkodás is azonos súllyal bírt gazdálkodásukban. Telepeiket vízjárta helyek közelében találjuk meg. Nagyobb telepeiket erődítették, ezek az ún. földvárak sáncokkal, árkokkal megerősített telepek több részre tagolódtak. A kultúrának összesen 27 földvárát ismerjük, ebből két földvár, a hajósi és a tiszaalpári Bács-Kiskun megye területére esik. A tiszaalpári földvárban került sor régészeti feltárásra, az itt tett megfigyelések alapján van lehetőség képet rajzolni a vatyai kultúra életéről.

Házaiknak 10-20 cm vastag döngölt agyagfalat építettek, a padlót lesározták. A házakon belül megtalálták a padlóra tapasztott tűzhelyek nyomát, bár voltak hordozható tűzhelyeik is. Előkerültek a földművelés bizonyítékai is, a házakon belül épített hombáredények, őrlőkövek töredékei, valamint elszenesedett gabonamagvak: búza, árpa, borsó, lencse maradványai. A megtermelt gabona egy részét helyezték csak el a házban lévő hombárokban. A többit a házakon kívül ásott vermekbe rakták. Állatállományukat juh, kecske, szarvasmarha, sertés alkotta. A feltárás során előkerült nagy számú kutyacsont jelezte, hogy milyen fontos szerepe volt a kutyáknak az állatcsordák őrzésében. A településen lakók vadásztak is, őstulokra, gímszarvasra, őzre, mezei nyúlra, vaddisznóra, farkasra, vadlúdra és -récére. A Tisza közelsége miatt fontos volt a halászat, pontyot, csukát, harcsát fogtak ki a Tiszából. A települést árokkal vették körül, a kitermelt földből sáncot emeltek. Ez a sánc 4-5 m magas lehetett. A földsánc tetejére még faerődítmény kerülhetett.

A vatyai kultúra halottait elhamvasztotta és urnákba temette el. A halotti máglyán égették el a díszesen felöltöztetett, felékszerezett elhunytat. A férfiak mellé fegyvereiket is odarakták. A feltárások során az urnákból előkerültek az összeolvadt bronz ékszerek, deformálódott fegyverek. Az urnákat tállal fedték le, a sírgödörbe pedig étellel-itallal megtöltött kisebb edényeket helyeztek. A nagyobb temetőfeltárásoknál megfigyelték, hogy a sírok csoportokat alkottak, amelyből az következik, hogy a sírokat valamilyen módon megjelölték, és az is valószínű, hogy egy-egy sírcsoporton belül az egymással vérségi kapcsolatban lévőket temették egymás mellé.

 

 

BRONZ ÉS ARANY ÉKSZEREK

Az emberben ősidőktől fogva élt a vágy, hogy testét, ruháit ékszerekkel díszítse. Az első ékszerek a természetben készen talált tárgyak voltak, csigák, kagylók, kövek, csontok. A fémek és a fémöntés technikájának megismerésével, először rézből, majd bronzból és természetesen aranyból is készültek ékszerek. Bronzból karpereceket, tűket, melyekkel a ruhát fogták össze, hajkarikákat és melldíszeket készítettek. A solti szőlőhegyen feltárt sírban az elhunyt fejét bronzlemezekkel, -pitykékkel és -csövecskékkel díszített párta, vagy kendő fedhette.

Az őskor egyik legjelentősebb technikai változását a bronz megmunkálásának széleskörű elterjedése jelentette. A bronzöntés tudománya, amely a réznek ónnal vagy antimonnal történő ötvözése során létrejött anyag további alakítását tette lehetővé, a Közel-Keleten alakult ki az i.e. IV. évezredben, majd terjedt tovább Dél-Európában, míg az i.e. II. évezred során egész Európa területén elterjedt. Fokozatosan kiszorította az évezredeken át használt kő- és csonteszközöket, valamint a bronznál merevebb és kevésbé kemény réztárgyakat. Elterjedésének nagy hatása volt az élet minden területén, átalakította a gazdálkodást, felgyorsult a társadalmi tagozódás, átalakult a harcmodor és megváltozott a viselet.

Magyarországra először kész bronzeszközök és -ékszerek jutottak el, mivel az első bronzműves központok az érclelőhelyek közelében alakultak ki. A bronzkor időszakában két jelentős központ létezett, amely a mai Magyarország területén élt népekkel állt kapcsolatban, az egyik az alpi (Észak-Itália és a mai Dél-Németország) a másik a Kárpát vidéki (Erdély-Tisza-vidék) volt. Később azonban a Kárpát-medencében is kialakultak a helyi öntőműhelyek, ahol a kereskedők által szállított cipó és piskóta formájú nyers bronzból készítették a foglalkozásukat már iparszerűen űző mesterek a munkaeszközöket és ékszereket. A bronzmegmunkálás két fő formája az öntés és a kalapálás volt. Kalapálásnál a bronzot lemezzé vékonyították és így alakították ki belőle a kívánt tárgyat, főleg ékszert: karperecet, gyűrűt, övet. Ezeknek a felületét gyakran vésett, poncolt díszítésekkel borították. Az öntésnél homokkőből vagy agyagból a tárgy negatív formáját mutató és két részből álló öntőmintát készítettek, amelyet ösz-szeillesztve jól összekötöztek. A felolvasztott bronzot hosszú nyelű kanállal, agyagtölcsér segítségével az öntőmintán található kis lyukon keresztül töltötték be az öntőmintába, majd elkészültük után a tárgyak felületét díszítették.

A bronzművesség alakulásának, fejlődésének és a társadalomra gyakorolt hatásának állomásait a régészeti feltárásokon tett megfigyelések és az előkerült tárgyak segítségével lehet megrajzolni. A településeken előkerült agyagkanalak, agyagtölcsérek, bronzvésők és homokkő öntőminták adnak hírt arról, hogy a településen öntőműhely működött. Ilyen öntőminták kerültek elő a megyében Soltvadkerten, jelezve a helyi bronzöntést. A háborús időkben a bronzkor embere is elrejtette a számára legértékesebb tárgyakat, eszközöket. Ezeknek, a nem túl sűrűn előkerülő kincsleleteknek egy része, amelyek szép bronz ékszerekből, míves fegyverekből álló leletegyüttesek, valóban az egykori tulajdonosok gazdagságát fejezik ki. Vannak azonban kereskedők által elrejtett, leginkább nyers bronzot tartalmazó „kincsleletek", és olyanok, amelyeket az egykori bronzműves rejthetett el a támadások elől. Ezek a „kincsek" bizony törött, újraöntésre váró munkaeszközök voltak. Ilyen bronzkincs került elő Lajosmizse határából.

A bronz mellett aranyból is készültek tárgyak, elsősorban ékszerek és hatalmi jelvények, hiszen az arany mindig is a gazdagság, a hatalom jelzője volt. Alapanyaguk Erdély aranybányáiból került a Duna-Tisza közére, ahol ekkor jelentős aranyműves műhelyek működtek. Karperecek, nyakperecek, szív és csónak alakú hajkarikák készültek itt aranyból és kísérték a sírba is tulajdonosukat, mint ahogy ezt a Dunavecsén talált arany hajkarika is jelzi.

 

KELTA ÖV

Az i.e. II. század körül viselhette tulajdonosa, egy gazdag kelta asszony azt a Kiskunfélegyházán sírleletből előkerült övláncot, amely a kelta művészet jellegzetes stílusjegyeit, az ún. plasztikus stílus jegyeit viseli magán. A kerek tagokból összekapcsolt bronz lánchoz stilizált állatfejes és madáralakos csüngök tartoztak. Felületén több helyen is megőrződött a vérzománc díszítés. Az övlánc az egykori bronzműves magas mesterségbeli tudását, ugyanakkor egy korszak ízlésvilágát is tükrözi.

A keltákról i.e. VI. században a milétoszi Hekataiosz tett említést, amelyet Hérodotosz vett át a későbbiekben. A Kárpát-medence területére az i.e. IV. században a Rajna vidékéről érkeztek népcsoportjaik. Legelőször a Kisalföldet szállták meg, majd fokozatosan meghódították az egész Dunántúlt, és bár a III. században az Alföld felé is terjeszkedtek, hatalmi bázisuk a Dunántúlon és ÉK-Magyarországon volt, hatalmuk virágkorát pedig a III. századtól a II. század végéig terjedő időszak jelentette. Az itt élő kelták társadalmáról írásos források nem vallanak, viszont a temetők igen. Társadalmuk két részre tagolódott: az előkelők rétegére és a köznépre. Az előkelő harcosokat, lovagokat állig felfegyverkezve temették el, mintegy jelezve, hogy életükben döntő szerepük volt a hódításokban. A lovagokkal azonos társadalmi helyzetben voltak azok a nők, akiknek sírjaiból bőséggel kerültek elő fibulák, kar- és lábperecek, nyakékek, gyűrűk és ruhájukat a már korábban emlegetett övlánc fogta össze. A köznépi temetőkre közel sem jellemző ez a leletgazdagság, a sírokból vasfibulák, egyszerű karperecek és eszközmellékletek: ollók, kések kerültek elő.

Településeiket a korai időszakból alig ismerjük. A kései időszakban két települési típusuk fordul elő. Az egyik a földbe ásott kunyhókból álló falu, a másik a magaslati erődített telep, az oppidum volt. A házakban feltárták tűzhelyeiket, sütőkemencéiket, előkerültek kézimalmok és néha műhelyek maradványai is. A házak körül vermek, gödrök voltak.

A kelták terjesztették el a vas használatát. A földművelésben ők használtak először vas ekepapucsot, vassarlókkal arattak és kaszát is készítettek. A gabonát két - egy forgó és egy álló malomkőből létrehozott szerkezettel, a kézimalommal őrölték meg. Valószínűleg búzát, árpát, rozst és kölest termeltek. A gabonából kenyeret sütöttek, de fogyasztottak tejtermékeket is. A gazdagok bort, a szegényebbek sört ittak. Ők terjesztették el a fazekaskorongot is, ez egyben jelentős változást hozott a fazekas-" ság történetében. Megindult a tömegtermelés, amely a formák egyszerűsödéséhez és hasonulásához vezetett. Több mesterség képviselői is dolgoztak a fazekasok mellett a településeken, voltak közöttük ácsok, bognárok, tímárok, szűcsök.

Hadjárataik során megtanulták a pénz használatát és i.e. I. században rátértek a pénzverésre. Ezüstpénzt, valamint kisebb címletű aprópénzt is vertek, de a pénzforgalom mellett a cserekereskedelem is változatlanul megmaradt.

 

RÓMAI DÍSZTÁL

Kecskeméten, az egykori máriavárosi téglagyár területén került elő ez a terra sigillata tál, amely a rajta található PUPUS mesterjelzés alapján a II. század végén a Rajna-vidéki Rheinzabern egyik fazekasműhelyében készült. A dísztál magas, díszítetlen pe-remsávja alatt csavart pálcataggal váltakozó tojássor fut körbe, alatta körbefutó, ismétlődő minta: jobbfelé ugró oroszlán és fa.

Időszámításunk kezdete táján jelentős, több évszázadra kiható változások mentek végbe a Kárpát-medence történetében. A rómaiak észak felé terjeszkedésük során fokozatosan legyőzték a Dunántúl területén élő pannon törzseket és Pannonia néven új tartományt szerveztek. Az Alföld déli részét, a Tiszántúlt és Erdélyt a dákok tartották uralmuk alatt. A két birodalom közötti területet, a Duna-Tisza közét az I. század közepe táján a szarmata jazigok törzse szállta meg. Az iráni eredetű szarmaták nagyállattartó, harcias lovasnépe hosszú vándorlás után jutott el a Fekete-tenger partvidékéről az Al-Dunán keresztül új szállásterületére, magával hozva a kaukázusi, Pontus-vidéki elemeket hordozó kultúráját és tárgyi hagyatékát. A kárpát-medencei szarmaták az új szállásterületen fokozatosan rákényszerültek a korábbi nagyállattartó, mozgékonyabb életmódjuk feladására, melyet egyre inkább az állandóbb településeket igénylő, földművelő gazdálkodás váltott fel. ennek eredményeként a következő évszázadokban keletkezett nagyszámú településnyom az egykori sűrű településhálózatra és viszonylag nagy népességszámra enged következtetni.

A két birodalom közé ékelődött szarmaták kezdettől fogva változó, a politikai helyzettől függően hol ellenséges, hol baráti, szövetséges viszonyban álltak a rómaiakkal. A dák állam Traianus császár vezetésével történt megdöntése és az új provincia, Dacia megszervezése után a II. század első felében az Alföldre új szarmata népcsoport tagjai, a roxolánok költöztek be és ezzel egyidőben a Tiszántúl is több évszázadra szarmata megszállás alá került. A szarmaták uralmát a IV. század végén belháborúk gyengítették meg, majd az V. században a hunok fennhatósága alá kerültek.                                         

A szarmata törzsek által megszállt területre a több évszázados egymás mellett élés háborús vagy békés időszakaiban hadizsákmány és kereskedelmi kapcsolatok révén sok római árucikk, főleg ékszer és kerámia került. A szarmaták is igen kedvelték a római tartományok fazekasmühelyeiben gyártott római díszkerámiát, a jellegzetes szí- nű és formájú, gyakran domború díszítéssel ellátott terra sigillatát. A szarmatáknak a rómaiakkal folytatott kereskedelme révén kerülhetett a képen látható dísztál a két római tartományt, Pannoniát és Dáciát összekötő egyik útvonal mentén fekvő szarmata településre.

 

AVAR FEJEDELEM ÖVDÍSZEI

1971-ben a Kunszentmiklós közelében fekvő Kunbábonyban homokbányászás során káprázatos gazdagságú sírt bolygattak meg. Az előkerült aranytárgyak alapján a kutatók megállapították, hogy az itt előkerült avar fejedelmi temetkezés hasonló korból származik, mint a XX. század első felében megtalált keceli vezéri sír és a bócsai fejedelmi sírlelet.

A kunbábonyi sírban nyugvó idős férfit a fejedelmi méltóságát jelző tárgyakkal, rangjához méltóan temették el. Övét almandin- és üvegbetétes arany álcsatok és ovális veretek díszítették, erről függött le karikás markolatvégü aranyszereiékes kardja, arany ivóedénye és ivókürtje is. A kunbábonyi kagán méltóságjelvényei közé tartozott az aranyveretes szertartás íj és aranyszegélyü tegez, valamint az aranylemezzel bevont, sasfejben végződő korbácsa is. A halott arcát aranylemezekkel díszített lepellel fedték, kezére húzott kesztyűjén aranykörmök és nagyméretű halotti aranygyűrűk voltak. Varkocsában gömbdíszes aranyfülbevalót, karjain lemezpántokat viselt. A kunbábonyi fejedelmet minden bizonnyal a kagáni székhely közelében, a VII. század második felében temették el. Sírja egyúttal tovább erősítette azt a feltételezést, hogy az avar fejedelmi központ a VII. század elejétől a Duna-Tisza közén volt.

A türkök által elűzött ázsiai eredetű avarok a rövid ideig tartó hun és germán időszak után a VI. század közepén érkeztek a Kárpát-medencébe. 568-ban a langobárdokkal szövetségben megdöntötték a gepida királyságot, majd a langobárdok Itáliába vonulása után kiürített Dunántúlt is birtokba vették. A fejedelem (kagán) által irányított, sokféle népelemet magába olvasztó avar birodalom a nomád lovas harcmodor magas fokú alkalmazása révén csaknem egy évszázadon át a Bizánci Birodalom félelmetes erejű szomszédja volt. A császárságnak sikerült ugyan az avar területfoglaló hadjáratokat visszaverni, de hatalmas összegű aranyadó fizetésével volt kénytelen a békét megvásárolni.

 

A nomád nagyállattartó életmódot folytató új népesség emlékanyaga és temetkezési szokásai a korai avarság etnikai sokszínűségét, közép- és belsóázsai eredetét tanúsítják. A VII. század középső harmadában a belháborúkkal küszködő avar birodalom elvesztette korábbi nagyhatalmi jelentőségét. A politikai és hatalmi átrendeződést meggyorsította a VII. század utolsó harmadában a Volga-vidékről érkezett újabb avar népcsoportok betelepülése és fokozatos összeolvadása a korábbi népességgel. A VIII. század elejére lassan egységbe ötvöződő késő avar lakosság életmódjában fokozatosan előtérbe került a letelepült, földművelő gazdálkodás. A csaknem egy évszázadig tartó viszonylag békés időszak után a belviszályoktól meggyengült késő avar uralomnak Nagy Károly frank hadjáratai vetettek véget.

 

   
Előző fejezet Következő fejezet