SZÁZADOK SODRÁBAN

TÁJTÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉS

Az átalakulások újabb hulláma a honfoglalástól datálható. A vármegyék felállítása, a falvakba település, a népsűrűség növekedése, a földművelés erőteljes térhódítása, a mind kiterjedtebb erdőhasználat, vagy az útvonalak stabilizálódása már számottevő tájformáló változások a Kárpát-medencében. Ezek azonban kevéssé alakították át az óriási ártereket és a homokságokat. Ez utóbbi területek a honfoglalás utáni két évszázadban belső gyepükként működnek.

A tájak átformálásának ezt a területenként változó sebességű és irányú rendjét a tatárjárás csak rövid időre befolyásolta. Az Alföldet 150 évig megülő török uralom viszont alapjaiban rendítette meg azt. A településrendszer jószerével összeomlott. A visszapusztásodás hatalmas méreteket öltött. Amint Szekfű Gyula Magyarország története c. művében írja: „A kecskeméti pusztáról, amint ez a török korszak után megjelenik, ... világos képünk van: víz, láp, homokbucka, törpenövényzet alkotják e kép jellegzetes vonásait, s a nép nyelvében különböző, ma már többé-kevésbé kiveszett kifejezések élesen elhatárolják e pusztai táj jellegzetes részeit. Vízeres laposok, tocsogós kelők, haragoszöld sömlyékek, szénás szittyók, zsombékos turjányok, sziksós bogárzótavak, ragyás vakszikek, gyöpös szigetek, kopár siványok, hegyes-völgyes buckák, ezeken a pusztai növények, nyárjasok, borovicskák, se fű-se fa-félék, a homokon királydinnyék s ökörfarkkórók, a mezőkön ördögszekér, mit a szél hajt, a siványokon árvalányhaj, hozzá a jellegzetes fauna: a nádasokban rókák, sasok, bíbicek, vízicsibék, gémek, gólyák, vadgalambok, ezek adták meg a kecskeméti pusztának puszta jellegét..."

Ilyen körülmények között a külterjes állattartás- elsősorban a marhatartás - a területhasználat legkézenfekvőbb módja. A Duna-Tisza közén alig tucatnyi település maradt folyamatosan lakott, közülük ekkor emelkedett kis és vált a térség legjelentősebb mezővárosává Kecskemét.

A Két víz-köze török utáni újranépesedésével párhuzamosan ellenkező irányúra váltott a tájformálódás. Tovább pusztultak (mert az újjáépítés igényei ezt diktálták) a török időkben már egyébként is meggyérült erdők, s szinte már csak az árterekre szorítkoztak. Az ármentes területeken a XVIII. század végére visszahódította, sőt kiterjesztette korábban elveszített pozícióit a szántóhasználat, így igencsak összezsugorodtak a löszpuszták.

A XVIII. század végi tájhasználatra vonatkozóan már nemcsak történeti és régészeti forrásaink vannak. 1783-84-ben készült a Duna-Tisza közéről is az első olyan térkép, melyből a múltbeli táj finomabb léptékű términtázatát legalább részben rekonstruálni lehet. Az I. katonai felmérés térképén igen szembetűnő, hogy a Duna-Tisza közi hátság nagy részét buckások alkották: alacsonyak és magasak, nyílt vagy zárt homoki gyeppel fedettek. Az erdős, ligetes buckások ekkor még igen ritkák voltak az erőteljes legeltetés miatt.

Az árterek viszont ekkor még az ősfoglalkozások, vagy a természetelvű fokgazdálkodás háborítatlan színterei. Amint azt Takács Sándor kitűnően érzékelteti: „Jó Magyarország egykoron a mocsarak és posványok hazája volt. Kisebb-nagyobb folyóvizeink kényük-kedvük szerint száguldhattak síkságainkon. Aztán a szegény ember kedvére csíkászhatott és halászhatott. Vadmézet is gyűjthetett a nádasokban. Konyháján felhasználta a csenkesz bozót termését, a sulymot és fióknádat. Sást, füvet, nádat kedvére vághatott a háza födésére s nyáron buja füvet is kaszálhatott lábas jószágának. Mindez értenünk engedi, miért ragaszkodott a föld népe oly nagyon az álló vizekhez s miért kellett ellene fegyveres erőt alkalmazni a vizek lecsapolása alkalmával".

HONFOGLALÁSKORI EZÜST TARSOLYLEMEZ

1970-ben Kiskunfélegyházán, a Radnóti Miklós utcában építkezés közben egy lovassírra bukkantak. A sír bolygatatlan részének feltárása során íj, tegez és fokos, valamint kengyelpár és zabla került elő. A lószerszámot átfúrt ezüstérmékkel díszítették, melyekről a szakember megállapította, hogy azokat a sírban nyugvó harcos a 924. évi észak-itáliai és dél-franciaországi hadjáratban zsákmányolta.

A kiskunfélegyházi temetkezés legszebb lelete a tarsoly fedelét borító lemez volt, melynek előlapja ezüstből, hátlapja vörösrézből készült. Az ezüstlemez felületét életfát ábrázoló, a középpontból kiinduló és az egész felületet behálózó, egymásba kapcsolódó szövevényes palmettadísz borítja. A kidomborodó mintázatot a lemélyített részek aranyozásával is hangsúlyozta az ötvös.

A bőr tarsoly egykor az öv jobb oldalán függött, a férfiak ebben tartották a tűzgyújtáshoz szükséges kellékeket (csiholóacél, kovakő, tapló) és más apró használati tárgyakat. A tarsolyok fedelét többféle módon - bronz vagy ezüst veretekkel és lemezekkel - díszítették. A tarsolylemezeket többnyire gazdag és változatos palmetta-díszítés ékesíti, amely a honfoglaló magyarok hitvilágában kiemelkedő szerepet betöltő életfa stilizált ábrázolása és a honfoglalás kori művészet kedvelt motívuma.

A finnugor nyelvű, de évezredes vándorlása során számos más népelemet és kulturális hatást magába olvasztó magyarság a 890-es évek közepétől fokozatosan foglalta el új hazáját, a Kárpát-medencét. A honfoglaló magyarok Duna-Tisza közi megtelepedését magányos sírok, családi temetők jelzik. Ezen a vidéken került elő 1836-ban az első, honfoglalás-korinak meghatározott benepusztai (Ladánybene) sír, melyet azóta számos más értékes lelet követett.

A harcos férfiak öltözékének jellegzetes darabja az ezüstveretekkel díszített öv (Tiszakécske, Kunadacs). A félelmetes erejű reflexíjakból csupán a csontmerevítő lemezek árulkodnak. A sírokba a megnyúzott ló koponya- és lábcsontjaival a lószerszámot, néha még a szépen faragott csontlemezekkel díszített nyerget is elhelyezték .

(Soltszentimre, Izsák).                                                                                                                :

A magasabb rangú, előkelő nők színpompás viseletének gazdagságáról a különféle ruhadíszek (ing-, kaftán- és csizmaveretek) és nemesfém ékszerek (fülbevalók, karperecek,   gyűrűk)   tanúskodnak.   A   korszak   egyik   leggazdagabb   női   sírja Kiskunhalas-Balotán került elő.

ROMÁN KORI KERESZT

1966-ban Bócsán, a kisbócsai határrészben fekvő Zsikla-tanya közelében szőlőmunkák során egy vörösréz kereszt került napvilágra. A karcsú szárú, liliomokban végződő kereszt formájának azóta sem akadt párhuzama. Az egyenes tartású öntött korpusz enyhén előrehajló feje kissé jobbra billen, rajta oromdíszes abroncskorona. Sovány arcát alul körszakáll keretezi, nyitott szemeit erőteljesen hangsúlyozták. Karjai enyhe íveléssel simulnak a vízszintes keresztszárhoz, tenyerei egy-egy szegeccsel vannak átütve, amelyek egyben a korpuszt is rögzítik a keresztszárhoz. Derekán ívelt vonalú, kétoldalt szárnyszerűen hátrahajló vonalkázással díszített ágyékkendő, melyet felül széles öv fog össze. A korpusz felületét egykor aranyozás borította, amely ma már csak nyomokban figyelhető meg. A vékony keresztszárak találkozásában felerősített nyitott szemű koronás Krisztus-test az élő, a halál felett győzelmet arató diadalmas Megváltót ábrázolja. Ez az ábrázolásmód főleg az Árpád-kor első felében volt elterjedt a hazai művészetben. Ennek alapján a kereszt készítése a XII. századra, a magyar kereszténység megszilárdulásának korára tehető.

Államalapító királyunk, Szent István nagy figyelmet fordított az egyházszervezet kiépítésére és a keresztény hit elterjesztésére is. Törvényben rendelkezett arról, hogy minden tíz falu közösen építsen egy templomot, melyet azután a falvakban élők minden vasárnap kötelesek voltak felkeresni. Áz új templomok felszereléséről a király és a püspök közösen gondoskodott. A kereszténység fokozatos, sokszor erőszaktól sem mentes elterjesztése során Árpád-házi királyaink erélyes egyházszervező tevékenysége következtében a Duna-Tisza közén is sorra épültek az egyszerű alaprajzú, egyhajós, többnyire félköríves szentélyzáródású, kisméretű falusi templomok. Ezeket általában a magasabb fekvésű partokon, dombhátakon döngölt agyagalapozásra, helyben égetett téglából vagy a közelben bányászott réti mészkőből emelték. Fehérre meszelt belső terüket többnyire csak a színes falfestés díszítette. Nagyobb és díszesebb egyházi épületek csak a fontosabb egyházi központokban (Kalocsa) épített székesegyházak vagy az Árpád-kori nemzetségek által alapított monostorok voltak. A templomok legfontosabb felszerelési tárgya a X. század végéig a kehely, az ostyatál és a misekönyv volt. Az oltárkereszt használata csak a XI. században terjedt el, szoros összefüggésben annak hangsúlyozásával, hogy a misében végbemenő áldozat Krisztus keresztáldozatának a megújítása. A bócsai és a hazai román kori emlékanyagban előforduló keresztek többségének kettős rendeltetése volt: az alsó keresztszár végződésének kialakítása kereszttalpba állítva az oltáron való elhelyezést vagy rúd végére tűzve a körmeneteknél való körbehordozást egyaránt lehetővé tette. Ez a kettős felhasználási mód különösen a szegényesebb felszerelésű falusi templomokban lehetett gyakori, ahol a bócsaihoz hasonló egyszerű bronzkereszteket használták. A templomokban használt egyéb felszerelési tárgyak: pl. kereszttalp, füstölő, gyertyatartó előfordulása még a kereszteknél is ritkább. Ezeknek az egyházi rendeltetésű emlékeknek a többsége minden bizonnyal az őket őrző templomokkal együtt a tatárjárás idején pusztult el.

EZÜSTVERETES ÖV

1934-ben Felsőszentkirályon szőlőforgatás során gazdag sírleletre bukkantak. A megbolygatott temetkezést Szabó Kálmán, a kecskeméti Városi Múzeum igazgatója tárta fel, aki megállapította, hogy a felsőszentkirályi sírban nyugvó férfi egy előkelő, magasabb rangú, díszes övével és fegyvereivel eltemetett kun harcos lehetett. A sír legszebb lelete az aranyozott ezüst véretekkel ékesített öv volt, melynek csattestét és szíjvégét vésett inda díszítette. Az övön egykor valószínűleg váltakozva voltak felszerelve a vésett rajzú címeres díszített pajzs alakú és a kettős liliom (horgony) alakú öntött veretek. A felsőszentkirályi XIII. századi sírban talált öv szoros rokonságot mutat a Duna-Tisza közén, a kunok egykori szállásterületén előkerült kígyóspusztai és csólyosi leletekkel. Mindhárom sírban egykor pompás díszövvel és fegyverekkel, pogány rítus szerint eltemetett rangos kun férfi nyugodott.

A kunok több évszázados, hosszú és küzdelmes vándorlás után jutottak el a XI. századra a Fekete-tengertől északra elterülő steppevidékre. Kétszáz éves uralmuknak a mongol hódítás vetett véget, melynek következtében a súlyos vereséget szenvedett kunok nyugat felé menekültek. Az újabb mongol támadás elől Kötény kán népének megmaradt részével a magyar királytól kért menedéket. Az országba érkező új jövevények beilleszkedése nem volt problémamentes. Az ellentétek végül odáig fajultak, hogy a fejedelmük megölése miatt feldühödött kunok elhagyták az országot. A tatárjárás után IV. Béla király visszahívta őket és a mongolok által leginkább elpusztított alföldi területekre telepítette le, ami a kunok nomád, állattenyésztő életmódjának is legjobban megfelelt.

A Duna-Tisza között elterülő homokhátságot a kunok Csertán-nemzetsége vette birtokba és itt egy összefüggő szállásterületük alakult ki. A beköltöző kunok legkorábbi emlékanyagát a magányos sírokba lovukkal és fegyvereikkel eltemetett előkelő kun főemberek kiemelkedő szépségű viseleti tárgyai alkotják (Kígyóspuszta, Csólyos, Felsőszentkirály). A nemesfém véretekkel díszített pompás övek bizánci vagy itáliai ötvösműhelyekben készülhettek és minden bizonnyal királyi ajándékozás útján kerülhettek az előkelő kunok birtokába. Az előkelő kun nők sokrétű, steppei, bizánci, balkáni hatást tükröző gazdag tárgyi hagyatékát megyénkben ez ideig egyedül a kiskunhalas-balotai sír leletanyaga képviseli.

A XIII-XIV. századi kun köznép emlékanyagáról és temetkezési szokásairól egyelőre keveset tudunk, ezt a valószínűleg már a XIII. század végétől használatba vett, kezdetben még pogány szállástemetők többnyire melléklet nélküli, korai sírrétegében kellene keresnünk. A sátrakban lakó, állattenyésztéssel foglalkozó kunok letelepedése, kereszténnyé válása és a feudális magyar társadalomba való beilleszkedése a XIV. században zajlott le.

KÖZÉPKORI FAZÉK

Kecskeméten az 1960-as évek elején a belvárosi építkezések során került elő ez a XV. században, finoman iszapolt kaolinos agyagból lábbal hajtott gyorsfordulatú korongon készült, vékonyfalú, egyfülű fazék, melynek készítési módja az agyagművesség és a fazekasság jelentős fejlettségéről tanúskodik.

Az agyagedények az olcsó alapanyag miatt és a viszonylag rövid használati idő következtében jól tükrözik a technikai fejlődést és a fogyasztók igényeit, elterjedésük pedig a kereskedelmi kapcsolatok változásait jelzi. Az előző évszázadokhoz képest a XIV. századtól a többi kézműipari tevékenységhez hasonlóan a fazekasság is erőteljes fejlődésnek indult. A tetszetős és praktikus termékek iránt megnyilvánuló és egyre növekvő keresletet a jó nyersanyagforrásokkal rendelkező fazekasközpontok igyekeztek kielégíteni. A XIV. századtól a közvetlen helyi igényeket kielégítő, háziipari keretek között dolgozó falusi fazekasok mellett kialakul a városi kézműves fazekasság is. A könnyen hozzáférhető, jóminőségű alapanyagból egyre nagyobb tömegben előállított fazekastermékek a fokozatosan élénkülő kereskedelem révén távolabbi vidékekre is eljutottak.

A korábbi évszázadokban az edényeket kézzel hajtott fazekaskorongon készítették. A XIV. századtól egyre szélesebb körben terjedt el a gyorsabb forgású kézikorong használata, majd a XV században fokozatosan tért hódított a lábbal hajtott, forgótengelyes, gyorsfordulatú fazekaskorong. Ezzel már a korábbiaknál sokkal vékonyabb falú, tetszetősebb edényeket tudtak készíteni, mint amilyen pl. ez a Buda környéki fazekasműhelyben készült fazék is. Ezek a termékek szélesebb körben is keresettek voltak és eljutottak a Duna-Tisza közi falvak és mezővárosok lakóihoz is.

A XV századra Kecskemét a környék legjelentősebb mezővárosa lett. A tatárjárás pusztítását kiheverve valószínűleg hamar újjáéledt és a XIV században már mint kirá- lyi birtok tűnik fel a forrásokban. Később királynéi majd földesúri mezőváros, amely egy összegben adózik tulajdonosainak. Bizonyos fokú városi önállóságát jelzi, hogy a települést az esküdtek élén álló bíró irányítja. Fejlődéséhez nagyban hozzájárult, hogy a tájegységen áthaladó, a Pestet Szegeddel összekötő legfontosabb út felezőpontjában helyezkedik el. A XV század elején vámszedőhely is működik itt. Fontos piacközpont, országos és hetivásárait az ország távolabbi területeiről is felkeresik, kézművesei a környező falvak lakosságát is ellátják különféle termékekkel. Kecskemét ekkor válik évszázadokra a Duna-Tisza köze egyik legfontosabb településévé, melynek fejlődését a másfél évszázados török fennhatóság sem tudta megállítani, csupán lassítani.

KALOCSA - AZ ÉRSEKI SZÉKHELY ES TELEPÜLÉS A XI-XIV. SZAZADBAN

„Ugyancsak Szent István uralkodásának elejére vitte vissza a kalocsai egyházmegye létesítését Hartvik püspök, aki a 11-12. század fordulója táján írta István-legendáját. Eszerint Sebestyén esztergomi érsek elvesztette látását, „s hogy a hitben még oly fiatal nyáj a pásztor vezetése nélkül a megkezdett igaz ösvényről le ne térjen [István] a római pápa egyetértése mellett... Aszkrik kalocsai püspököt tette meg helyettesévé. Három esztendő leforgásával azonban Sebestyén Isten irgalmából visszanyerte látását, és az apostolok utódának tanácsára székébe visszahelyezték, Aszkrik pedig érseki palásttal tért vissza Kalocsára, saját egyházába" (...)

Kalocsa a 11. század végén ténylegesen elvesztette érseki székhelyét. (...)

A gyakorlatban tehát 1090 tájától majdnem a 12. század végéig Bácson székeltek a kalocsai érsekek. (...)

Hogy miért költözött vissza az érsekség Kalocsára, csak találgatásokra vagyunk utalva. Egyaránt lehet ennek politikai és egyházkormányzati oka. III. Béla 1196. évi halálával az a hallatlan erős kötődés, amely Magyarországot évtizedek óta déli szomszédjához (szomszédjaihoz) kötötte, meglazult. Ugyanakkor rendezni kellett azt a tisztázatlan jogi helyzetet, amelyet Kalocsa jogi értelemben vett és Bács tényleges érseki székhely volta idézett elő. Mivel azonban Bácson a 12. század folyamán - a valóságos székhely jellegből adódóan - székeskáptalan működött, célszerűnek tűnt az a megoldás, hogy bár a székhely visszakerült Kalocsára, de a káptalan egésze nem követte az érseket, hanem osztódott, egyik fele Saullal Kalocsára ment, másik része viszont - immár mint bácsi káptalan - Bácson maradt. Bács kvázi-központ jellegének megőrzése mellett szólhatott az is, hogy közel feküdt azokhoz a területekhez (Szerbia, Bulgária), amelyek felé hódító jelleggel Imre király tájékozódott. Ennek előfeltétele azonban az volt, hogy a pápával törvényesítsék a bácsi kvázi-központ létét. Udvardy József tudni vélte, hogy III. Ince pápa 1201-ben megerősítette a bácsi székeskáptalan jogait. Ha ez megfelel a tényeknek, ezzel lényegében már a 13. század első évében kialakult az a modell, amely szerint létrejött a kalocsa-bácsi érsekség Kalocsa (és másodlagosan Bács) központtal, de két egyenrangú székeskáptalannal. Az viszont immár kétségtelen tény, hogy a pápai (és magyarországi) oklevelekben 1218 óta rendszeresen kalocsai és bácsi egyházról, illetve együtt emlegetett kalocsai és bácsi káptalanról olvashatunk, 1311. évi diploma a kalocsai és a bácsi egyházat azonosnak tekintette. Viszonylag későn, legkorábban 1266-ban (majd 1307-ben, 1309-ben, végül pedig 1317-ben) bukkanunk arra a formulára, amely szerint a kalocsai és a bácsi egyházat a pápa kánonilag egyesítette, valószínű azonban, hogy erre már a 13. század legelső éveiben sor került. Kalocsának a 13. század elején Esztergommal történt rivalizálása ugyan rövidesen Esztergom javára dőlt el, de Kalocsa mint második érseki székhely jelentős helyet biztosított magának az Árpád-kor végén a magyarországi egyházi hierarchiában, az Árpád-koron túl, 1318-ban pedig jelentős püspöki tanácskozás színhelye volt.

Vajon mi a helyzet Kalocsával, a településsel? Az Árpád-kori anyagban egyetlen olyan adat sincs, amely ne Kalocsára, az érseki székhelyre, illetve ne az ezzel kapcsolatos egyházi intézményekre, személyekre vonatkoznék. Kalocsa, a település egyáltalán nem jelenik meg e kor forrásaiban, olyannyira nem, hogy a 14. század elejéig még plébániatemplomával sem találkozunk. Györffy György szerint ez „nem csupán az írásos adatok csekély voltának tudható be, hanem annak, hogy több érsek a másik székhelyet, Bácsot részeltette előnyben, s Kalocsa nem fejlődött." Mint láttuk, mintegy száz évig nem székelt Kalocsán érsek. Ez kétségtelenül hatott a település helyzetére, de egy esetleges városi irányú fejlődést nem feltétlenül érintett volna hátrányosan, ha lettek volna Kalocsán olyan társadalmi erők, amelyek a közeli egyházi fennhatóság szorításától mentesülve képesek lettek volna egy későbbi városi lét megalapozására. Kalocsán azonban ilyen társadalmi csoport nem létezett, ráadásul a település nem éppen kedvező földrajzi fekvése sem kecsegtetett ilyennek a megjelenésével. Kalocsát nyugat felől a Duna széles ártere, keleti oldalon észak-déli irányban hosszan elnyúló mocsarak (Nagysár, Gunusara) zárták közre, közvetlen közelében további vízfolyások léteztek (így a Vajas), valamint északon és délen is kisebb-nagyobb tavak övezték. Szinte szigeten feküdt, nem véletlenül nevezték Kalocsa környékét Sárköznek, amely névben a sár szó - amint ez a 11. század óta dokumentálható - sáros folyóvizet, illetve mocsarat, vizenyős területet jelentett. Éppen ezért Kalocsa legközvetlenebb környékén nem is alakult ki rév a Dunán, ami növelte Kalocsa elzártságát. (Ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy miért éppen itt alapította meg Szent István a második érsekséget, arra gondolhatunk, hogy Kalocsán hajdan az Árpádok nomád uralmi rendszerének valamiféle központja állott, s ettől délre terült el a 10. század végén Fekete Magyarország.) így hát ezen a területen kereskedelmi tevékenységet folytató népesség, amely városi irányú fejlődés motorja lehetett volna, eleve nem települt meg."

Garai László nádornak 1453. november 5-én, a titeli káptalanhoz intézett parancslevele (mandatum citatorium) a Maróthy család ügyében, amely a bácsi káptalan Pysky nevű birtokát elfoglalta. Papírra írt zárt oklevél (clausa). Magyarul megjelent a Bács-Bodrog Vármegyei Történelmi Társulat 1890. évi évkönyvében 6/1890/113 skk..

VÁRADI PÉTER

A megye legrégibb irodalmi hagyományai a kalocsai érsekséghez kapcsolódnak. Középkori könyvtára elpusztult ugyan a török hódoltság idején Patachich Ádám érsek (1776-1786) azonban újat teremtett. A magyarországi humanizmus kiemelkedő képviselője volt Váradi Péter (1450-1501) kalocsai érsek.

A humanisták körében, mely Mátyás udvaránál otthonos volt, Váradi Péter előkelő helyet foglalt el. A királytól ő nyerte a megbízást, hogy Janus Pannonius szétszórt költői műveit gyűjtse össze. [...] E föladat megoldásában egyaránt vezette a Martialisra emlékeztető szellemes művek iránti érdeklődés és a kegyelet a korán elhunyt költő emléke, valamint a részvét gyászos végzete iránt is.

[...]

Levelei, melyeket a tudósokkal és költőkkel váltott [...], nem maradtak ránk. De egyéb leveleiből százhuszonhetet egy régi gyűjtemény megőrizett. [...] Legnagyobb részök gonddal, a classicai minták untánzására célzó igyekezettel van fogalmazva. Könnyen fölismerhetjük, hogy az író nem egyedül azokra gondol, akikhez a leveleket címezi; olvasóközönsége lebeg szemei előtt; aminthogy a humanisták levelei rendszerint kedvelt olvasmány gyanánt szolgáltak, számos másolatban közkézen forogtak, és nyomtatásban is  napvilágot  láttak; így  tehát  az  irodalmi  művek kategóriájába tartoztak.

HÓDOLTSÁG: (ÉSZAK-BÁCSKA)

„A mohácsi csatavesztés (1526) után van még valami halovány remény: hátha összefognak a keresztény fejedelmek a török ellen és kiszorítják az országból. A török sem tekinti teljesen legyőzöttnek Magyarországot. Budán csak rövid ideig száll meg a szultán. Csakhamar Pestre szállítja át seregét, és a Duna bal partján húzódik tova hadinépével Kalocsa és Bodrog irányában. Jobb felől a Duna védi a fősereget, balszárnyát Ibrahim pasa biztosítja, aki Kecskeméten keresztül Szegedre vonul. Á városok kardcsapás nélkül hullanak ölébe, a dúlás, égetés, pusztítás általános. Egyedül Szabadka nem adta meg magát. A környékről (bizonyára a Hunyadi birtokolta Madarasról is) odamenekült nép megvédte a hevenyészett sáncokkal megerősített várat. Ibrahim, kit állandóan tudósítottak Szulejmán seregének mozdulatairól, Szegeden értesült arról, hogy a szultán már Bács vára alá érkezett. Csakhamar felkerekedett hát és a vidékről elvonult. Ez a hadjárat megtépázta ugyan a járás népét, de végzetes nem lehetett. A pénzleletek ugyanis 1541-ben kerültek a földbe, addig folyamatos a pénzforgalom. Buda el-este után indult meg tehát a nagyobb arányú pusztulás és elvándorlás az északi nyugodtabb vidékre. 1540-ben már komoly bajok lehettek, ekkor Mehemed bég Kalocsa környékén telelteti hadseregét, kiknek sorában szerbek is vannak. A szerbek lassú felszivárgása és térhódítása tehát a XVI. sz. közepe körül indul meg. 1541-ben, Mehemed bég 300 beslivel (önkéntesek, akik a zsákmányért harcoltak) Baján telel. Ugyanez év nyarán Ahmed ruméliai beglerbég (tartományi főkormányzó) is Baján állomásozott. 1541-1566 között kialakult az országba ékelődő új végvonal. A török véglegesen berendezkedett itt. A jelenlegi bajai járáson három nahije (járás) osztozott: a bajai, a zombori és a szabadkai. Mindhárom a szegedi szandzsákba (kerület) tartozott, az pedig az egri elajetbe (helytartóság).

A megszorult lakosság fokozatosan elhúzódik távoli, biztonságosabb vidékre. A szomorú állapotot jól érzékelteti Veroncsics Antal, a későbbi esztergomi érsek, aki 1553-ban Konstantinápolyba vezetett követséget, és a Dunán lefelé hajózva e vidéket is érintette. így ír: „Jóságos Isten! Mily szomorú képet mutatott az egykor legjobb és legtermékenyebb föld, milyen elhagyatott itt minden, mennyi vad tanyáz a szántóföldeken és szőlőkben, milyen ritka mindenfelé a földműves, ritka az állat s csak a pusztaság végtelen. Kormányosunk, egy szerb ember, beszélte, hogy hajdanán, amikor még hazánk épségben állott, itt egy községben több lakó volt, mint amennyit most harmincban alig lehet találni. Mit szóljak a földig lerombolt városokról, melyeknek immár nevei is elenyésztek?"

HÓDOLTSÁG: (KECSKEMÉT)

„A török hódoltság alatt Kecskemét város jelentősége nagymértékben megnőtt, aminek okát általában a környező elpusztult községek lakóinak a beköltözésében keresik. A pusztulás azonban nem a hódoltság kezdeti időszakában vált katasztrofálissá, hanem inkább a 15 éves háború folyamán, elsősorban a tatár csapatok pusztításai következtében. Kecskemét azonban már ez előtt, vagyis az 1540-1550-es években az akkori Pest-Pilis-Solt vármegye egyik legnagyobb városa volt. (...)

Kecskemét jelentőségét a XVI-XVII. században megnövelte az is, hogy a török és magyar területek közötti árucsere egyik központjává vált. Közismert például a kecskeméti tőzséreknek a tevékenysége, de említést érdemel a jellegzetes török eredetű termékek előfordulása például a földesuraknak adott ajándékok között.

Ezt a közvetítő szerepét a város a XVIII. század első felében is megőrizte. A Rákóczi-szabadságharc alatt például a törökökkel folytatott kereskedelem egyik fő központja lett (Debrecen mellett), és a rácok által Kecskeméten megölt és kifosztott török kereskedők ügye nemzetközi bonyodalmakat idézett elő. Bél Mátyás is említi 1737-ben megjelent művében, hogy a törökök is látogatták - saját árucikkeikkel - a kecskeméti vásárokat.

Kecskemét város vezetősége is nagy fontosságot tulajdonított a kereskedelem fejlődésének, ezért polgárai számára biztosította 1663-ban a céh megkötöttség nélküli, szabad kereskedés jogát.

A város növekedését és fejlődését nagymértékben elősegítette, hogy 1570-ben a szultáni hászvárosok sorába emelkedett, s így a közvetlen önkényeskedések alól mentesült. Magyar szempontból mezőváros (oppidum) maradt, de mivel királyi területen élő és viszonylag gyakran változó földesurai voltak, a XVII. század utolsó harmadáig sikerült majdnem teljes önállóságot szereznie, s ezt a ma-gyar királyok is megerősítették."

IV. Mohamed szultán rendelete a budai kádihoz, hogy a bűnös nő, felett a török vajda és rabti (rendőr), a bűnös férfi felett pedig a magyar pap ítélkezzék. Kelt Budán 1629. okt 28-án - BKMÖL IV. 1525/7.

KECSKEMÉTI VÉG MIHÁLY

Vég Mihály 16. századi kecskeméti főbíró zsoltárfordításának szövegére szerezte 1923-ban a kecskeméti születésű Kodály Zoltán Psalmus Hungaricusát.

Istenem-uram! kérlek tégedet,

Fordítsad reám szent szemeidet,

Nagy szükségemben ne hagyj engemet,

Mert megemészti nagy bánat szívemet.

 

Csak rívok-sívok nagy nyavalyámban,

Elfogyatkoztam gondolatimban,

Megkeseredtem nagy búsultomban,

Ellenségemre való haragomban.

 

Hogyha énnekem szárnyam lett volna,

Mint az galamb elröpültem volna,

Hogyha az Isten engedte volna,

Innét én régen elfutottam volna.

 

Akarok inkább pusztában laknom,

Vadon erdőben széllel bujdosnom:

Hogynemmint azok között lakoznom,

Kik igazságot nem hagynak szóllanom.

 

(A zsoltárfordítás 2-5. versszaka)

 

REDEMPTIÓ

„A 13. században a mongol pusztítás következtében a Dél-orosz sztyeppe vidékén virágzó Magna Kumania, a Nagy Kunország, akivel a velenceiek is kereskedtek, felbomlott. A kunok és a csatlakozott népek Kuthen vagy magyarosan Kötöny vezetésével Magyarországra menekültek, IV Béla király oltalma alá helyezve magukat. A tatárok Magyarországot sem kímélték. Másfél éves uralmuk alatt az ország népének nagyrésze elpusztult. Az országot újjáépítő király tovább is számított a kunok és a velük együtt érkező jászok segítségére, ezért élvezték a király bizalmát. Ennek ékes bizonyíték, hogy IV Béla a fiának, Lászlónak kun lány feleséget szerzett. Ő volt Kun Erzsébet. László királyként is ragaszkodott szeretett kunjaihoz, szívesen időzött közöttük, sőt életmódját is hozzájuk igazította, viseletüket átvette, a haját is kun módra hordta. A kunok és a jászok fegyverrel szolgálták a királyt, ezért különböző kiváltságokat kaptak. Ilyen kiváltságok csak a délkeleti határokat őrző székelyeknek és a nyugati határunkat őrző őrségieknek voltak: ezt az állapotot egyfajta sajátos kollektív nemesség fogalmával lehet kifejezni. Gondoskodtak arról, hogy az uralkodók mindegy megerősítsék ezeket a privilégiumokat. Ezzel mintegy az ország közvéleménye előtt nyilvánvalóvá tették a sajátos állapotukat. Erről az időszakról Gyárfás István: A jászkunok története című négy kötetes munkája igazítja el részletesebben az érdeklődőt.

A kunok magyarországi letelepedésének feltétele az volt, hogy felhagynak pogány szokásaikkal, megkeresztelkednek, sátrak helyett házakba költöznek - egyszóval betagozódnak a rendi magyar társadalomba. Ennek eredményeként alig másfél évszázad alatt szokásukban kultúrájukban magyarrá lettek úgy, hogy közben sokmindent megőriztek a pogány kori örökségből.

A másfél évszázados török uralom alatt a Duna-Tisza közére települt Kiskunság, a Tiszántúlon hazát lelt Nagykunság és a Zagyva mellékét elfoglaló Jászság népe ugyanúgy viselte a terheket, mint az Alföld magyarsága: sarcolta a török, a nyomorú-ságban tengődő végvári katonaság, gyakran Erdély felől is igényt tartottak javaira. A hármas szorítás alatt elveszítette népességének jórészét, és vagyonának tetemes hányadát. Nem csoda hát, ha a kiváltságok megújítása nem volt folyamatos. Ezt használta ki a felszabadító háborúk után a Habsburg ház. A mindig üres kincstár feltöltésére, de legalább a súlyos adósságok enyhítésére a töröktől visszafoglalt területek felett rendelkezési jogot szerzett az udvar. A fegyverjog (jure armorum) középkori elve alapján a bécsi udvar jogot formált az egész területre, amelyet a töröktől foglalt vissza. (...) Megbízták az egri kamarai prefektust Pentz János Kristófot, hogy járja be és értékelje fel a Jászkunságot. 1699-ben ez meg is történt, mintegy 700.000 rajnai aranyforintban állapította meg a Jászkunság értékét. A tárgyalások során a vételárat a közvetítő Kollonics leszállította 500.000 forintra. Ezen az áron adták el a Hármas kerületet a Német Lovagrendnek. Ezzel az aktussal a Jászkunság sorsa közel fél évszázadra megpecsételődött, jobbágy állapotba került a föld népe. (...)

A rég óhajtott szabadság visszaszerzésének az ideje 1745-ben jött el. A mindig pénz hiányban levő Habsburg ház háborúba keveredett Frigyes német választófejedelemmel. A háborúhoz pedig pénz és katona kell. Ezért Mária Terézia kegyesen megengedte, hogy a jászkunok visszaszerezzék a régi szabadságukat, ennek fejében kiállítottak ezer lovas katonát a királynő szolgálatába. (...)

1745. május 6-án hirdették ki a királynő levelét, melyben az önmegváltást, a redemptiot engedélyezi: „Mi Mária Terézia Isten kedvező kegyelméből Magyarország királynéja jelen levelünk rendiben adjuk tudtára mindeneknek akiket illet, hogy mint a jász és mindkét vagyis nagy- és kiskun királyi korona kerületeink és az azokban fekvő összes helységek küldöttjei, eszélyes (eszes) és körültekintő híveink: Horváth András, Nánássy János és Varró István, az igazságszolgáltatásnál személyes jelenlétünk helytartója, valóságos belső titkos tanácsosunk, általunk őszintén kedvelt hívünk Tekintetes és Nagyságos gyakori Grassalkovich Antal gróf előtt múlt február hó 28-án saját és a többi összes kunok és jászok avagy filiszteusok nevében és mint törvényes és teljes hatalmú megbízottak előadtak és bemutattak Nekünk különféle, az ő bizonyos mentességeikről, szabadalmaik és előjogaikról szóló régi és ősi kiváltságleveleket, melyek különböző hajdani magyar királyoktól, dicsőséges elődeinktől származnak... Miért is meghallgatva és megfontolva úgy némely híveink alázatos ajánlatát, mint az előbb említett Jászok és mindkét Kunság népeinek és lakóinak leg-alázatosabb könyörgését, de leginkább azért, mert az említett három kerület és azok lakosai, mostani legsúlyosabb háborús szükségünkben is, szolgálatunkra saját pénzükön és költségükön ezer felfegyverzett és más katonai szükséglettel jól felszerelt lovast adnak és állítanak, úgy a jövendőben az országnak általános vagy részleges felkelési alkalmával is erejük és a lehetőség szerint fegyvert fognak, és ezen kívül e hármas kerületeket eddig birtokló rokkant katonáink pesti házától magukat megváltandó: ötszázezer, javítások árában és költségeiben pedig tizenötezer rhénes forintokat letesznek." A továbbiakban intéz-kedig a redemptus levél a Jászkunság lakosságának jogairól és kötelességéről. Ez lesz az alapja a későbbi Jászkun jogi kódexnek a Statumoknak. Az önmegváltás, a redemptio egyedülálló eseménye volt a 18. századi Magyarországnak. Az ország közepén a nagy területű Jászkunság kivívta a maga függetlenségét, ezzel példát mutatott a mezővárosoknak is a maguk kiváltsága megteremtéséhez."

A Kiskun Kerület címere BKMÖL IV. 504. A Kiskun Kerület Kapitánynak Protocolluma 1727-1761.

A KALOCSAI SZÁLLÁSOK

Kalocsa város és a hajdani Örjeg mocsár közötti árvízjárta, sík területen az Alföld újkori településformáinak világában szokatlannak számító, sűrűn egymás közelében álló apró falvacskák húzódnak meg. Ezeket a kis településeket, amelyeknek Kalocsa város XVIII-XIX. századi határában jöttek létre, kalocsai szállásoknak nevezik. Lakóik a néprajzi csoportot alkotó poták, akik eredetüket tekintve mind kalocsaiak. Ok teremtették meg a kalocsai hímzést, viseletet és falfestést.

A XXI. század elején az alábbi létező vagy nem régiben elpusztult települések sorolhatók a kalocsai szállások közé: Réztelek, Keserűtelek, Gombolyag, Fölsőerek, Alsóerek, András szállás, Balvári szállás, Szalontai szállás, Ludas szállás, Pécsi szállás, Öregtény, Kistény, Szakmar, Vörös szállás, Kisülés, Kákonyi szállás, Negyven, Halom, Mácsai szállás, Kiscserrtő, Öregcsertő, Homokmégy, Alsómégy, Drágaszél, Hülye.

A vizek közötti Kalocsa a XVIII. században egy szigetszerű, hosszúkás földháton feküdt. 40 ezer holdas határát is erek, palék, mély, mocsaras földsávok tagolták. A vizek által szabdalt távoli földeket nem lehetett a városból művelni. Ezért a Kalocsai jobbágygazdák a pusztai birtokaikon gazdasági telephelyeket hoztak létre. E gazdasági telephelyek azonban nem tanyaszerűen, szétszórtan alakultak ki, mint a legtöbb alföldi város határában, hanem kisebb-nagyobb csoportokat alkottak. A paraszti szállások csoportosságát többféle okkal magyarázhatjuk. A kalocsai paraszt jobbágy volt. Birtoka úrbéres földnek számított, ahol a földesúr nem tűrte el a rendszertelen építkezést. A határhasználat háromnyomásos formája is a gazdasági telephelyek csoportos létrehozását kívánta. Végezetül csoportokba terelték a szállásokat a gyakori árvizek is. Ezen a tájon a legkiemelkedőbb pontokon volt érdemes építkezni.

A kalocsai szállások első említései a XVIII. század közepéről származnak. Egy-egy pusztán több szálláscsoport is kialakulhatott. Ezek egy része a középkori falunevet őrző pusztanevet viselte, amelyet néha megtoldottak az alsó és felső vagy az öreg és kis jelzőkkel. Más csoportokat az ott legnagyobb számban birtokló kalocsai családok nevével jelöltek.

A kalocsai szállásoknak nevezett telepek valószínűleg egyidősek a puszták tartós városi kollektív árendálásával, birtoklásával. A kalocsai jobbágycsaládok, illetve azok egyes tagjai a XVIII. században általában csak annyi időt töltöttek pusztai szállásukon, amennyit a mezőgazdasági munkák végzése, elsősorban a gabonatermesztés és az állattartás érdeke megkívánt. Az állatok teleltetését legtöbbször gazdalegények és szolgák végezték. Az 1780-as, 1790-es években megnőtt a kinntartózkodás ideje és a kintartózkodók száma. A munkaképes lakosság ekkor már az évnek nagyobb részét töltötte a szállásán, mint a városi házában.

A XIX. század első felében a családok megosztottsága jellemezte a szálláshasználatot. Az öregek többnyire a városi házban laktak, a fiatalabb munkabíró nemzedék pedig a szállásokon. A pusztaiak azonban ünnepnapokon rendszeresen bejártak a városba. Kiköltözésük csak az élet egy szakaszára szólt. Ha a pusztai gazdák elérték az öregkort, beköltöztek a városi házukba, gyermekeikre bízva gazdaságuk vezetését

A jobbágyfelszabadítás után a legtöbb kalocsai gazdacsalád eladta városi házát, és végleg szállására költözött A szállásokon az állandó kintlakás vált általánossá A régi kezdetlegesebb szállásépületek mellé vagy helyére rangos házak épültek A kalocsai szállások, elvesztvén tartozéktelepülés jellegüket, falusiasodtak külsőleg és szervezetileg egyaránt Nagy per után 1898 január 1-én önálló községekbe szerveződve elszakadtak anyavárosuktól Kalocsa az Alföld legkisebb határú történelmi mezővárosaként lépett a XX századba.

Beszélgető szállási asszonyok Drágszélen

Drágszéli lányok népi barokk homlokzatú szállási gazdaház előtt

Szakmári leány háromkirályok

KALOCSAI KERTEK ALATT

Több mint negyedszázada kiadott kis népdalos könyvecskét lapozgatok. Jelen írás élére kölcsönöztem a címét, amit meg - jellemzőnek találván - Cserey József tanár úr emelt ki gyűjteménye élére egy maga gyűjtötte odavalósi népdalból. A tenyérbe-zseb-be való más hasonló kiadványokat formázó füzet fehér borítóján Tamás Andrásné pingálóasszony, a népművészet mestere virágai indáznak: egy szárból eredően majd tucatnyi különböző, számomra jobbára neve-nincs virág. A kötetkében felsorakozó 150 magyar népdal azt mutatja, hogy az ezeréves érseki város és környéke lakói nemcsak a viseletben, díszítőművészetben, de zenében is megőrizték, éltették és gazdagították a hagyományt.

Ha nem is büszkélkedhet a helyi zenei hagyomány azzal az eredetiséggel, más vidékeken fel nem lelhető vonásokkal, mint a helyi tárgyi népművészet szín- és formavilága, azért érdemes belelapozni a kis gyűjteménybe és kiénekelni belőle mennél több nótát. Érdemes, mert bár „túlnyomó többségében szerves része az alföldi népzenei dialektusnak, mégis [...] bizonyos helyi szín sok dalunkban feltűnik" - ahogy a szerkesztői Bevezetőben olvasható. „Kalocsán és környékén a dalok zöme a történeti, társadalmi tényezők zenei vetületeként az újabb népdalstílus terméke" és ez zenei sajátságaikban is meglátszik; de akadnak régiesebb hangsorú vagy szerkezetű dalok is.

Szinte az első pillantásra felmérhető, hogy a homokmégyi, uszódi, drágszéli, szakmári s más városkörnyéki falvakban gyűjtött dalok a népzene és a dallamok által hordozott népköltészet sajátos életét mutatják. Merthogy a népdal változatokban él. Itt sem mondhatjuk el, hogy egy dallam, egy szöveg így van vagy úgy van. Valójában így is van, meg úgy is van. Egy-egy hang, dallamfordulat megkülönbözteti a dalt más vidéken élő változatától; egy-egy dallamhoz más szöveg társul, mint ahogy azt másutt dalolják. De hát nem ez-e minden egységes, nagy művészetnek a sajátja?

A Kalocsa környéki népdalok legjava is remekmű, rájuk illik Bartók megállapítása: „Az egyes dallamok a legmagasabb művészi tökéletesség példái. Kis arányaikban épp oly tökéletesek, akár csak a legnagyobb szabású zenei mestermű. Valósággal klasszikus példái annak, miként lehet lehető legkisebb formában, legszerényebb eszközökkel valamilyen zenei gondolatot a maga frissességében, arányosan, egyszóval a lehető legtökéletesebb módon kifejezni". Mutassunk be hát két példát, arra a képtelenségre vállalkozva, hogy az elevenen lüktető ritmusú, jól szervezett szabadságban indázó dallamot megpróbáljuk szavakkal visszaadni. Hátha kedvet kap hozzá a tisztelt Olvasó, hogy fellapozva a kis könyvet a saját hangjával is rácsodálkozzon nemcsak a szöveg költőiségére, de a dallam művészi értékére is. Lerajzolva, grafikus formában is érzékelhetnénk a szerkezet kiegyensúlyozottságát.

A címadó dal, Kalocsai kertek alatt, az új népdalstílus jellegzetes példája, méghozzá a Bartók által sajátosan magyarnak tartott A-B-B-A formatípusból. Először a hangkészlet megismételt középső főhangjáról, az ötödik fokról lendületet véve ugrik fel a legmagasabbra, az oktávra s vissza; ezt a fel-le ugró tágabb hangközt egyenlíti ki ugyanolyan hangközkeretben, kvartban a középhangról aláhajló skálamenet ugyancsak rövid ritmusértékekben, nyolcadokban; majd kiszélesített ritmussal zárja a sort hét szótag, benne a tipikus három szótagos záró formula egy ütésnyi sorvégi szünettel (melyet akár a verbunkos táncok „bokázó" zárlata egyszerűsített változatának is tekinthetünk). E két ütem önmagában ír le négy hangfoknyi fellépő-ereszkedő ívet. így a teljes sor egy tágabb és egy szűkebb domborulatot ír le: a tágabb sűrű ritmusú, a kisebb lefékező. Ez a gondolat jó lesz majd visszatérő, egyben záró sornak is, a formaérzékelésben lélektanilag persze más hatással.

A második sor a hangkészletnek csak a felső régióját járja be, mindjárt a kezdeten lépésekkel, benne eddig nem használt új hangokkal töltve ki az A sor első kerethangközét. A csúcshangot áthelyezi a második ütem elejére, ahova lépésnyi ritmusértékekkel, sima negyedekkel ér fel, hogy a tetőhangról visszafordulva pentaton dallammenettel lépkedjen a sor záróhangjánál mélyebbre. Innen kisebb ugrással lendül fel a „szabályszerűen" megismételt középzárlatra, a moll jellegű hangsor ötödik fokára. Viszonylagos megnyugvást és befejezetlenséget egyszerre érzékeltetve. Mint jeleztük, a harmadik sor a másodikat követi, de nem változatlanul: ritmikai aprózással, vagyis a szótagszám szaporításával és a viszonylag tág kvart hangközzel ugrik le az érzékeny második fokra. Ezzel a hangismétlés nélküli sorzárlattal készíti elő, vonzza a jóleső, formát lekerekítő visszatérést.

A változatlan vagy variált ismétlés, illetve visszatérés elve a klasszikusok kis- és nagyformáiban is rendre érvényesül. Az egységesség keretében a változatosságot dalunkban a minden sorban azonos, háromszor négy ütésnyi metrikai keretet kitöltő eltérő szótagszám és ritmus is szolgálja. Az új népdalstílusban alapvető 4+4+3 = 11 szótagszám és ritmus képletet a csárdás jellegű dal négy sora így variálja: 15 - 11 - 13 - 15. Másik példánk legyen egy régies formájú dal, melynek szövegváltozatait számos helyen fellelték a gyűjtők: Hervad az a rózsa. Mérsékelt tempójú, beszédszerű előadást kíván a dal, így ritmusjelölése csak hozzávetőleges a nyomtatásban: a szótagok ejtésének finom ritmikai különbségeit nem is igen lehetne jelölni. Minden sorban csak hat szótag van (már ez is régies vonás). A dallam pedig nem az előbbi példában megismert architektonikus szerkezetet követi, de még nem is pontosan a régi kétrétegű dallamok sémáját. Soronként lejjebb-lejjebb ereszkedő vonulása mégis a régről eredeztethető dallamok között jelöli ki helyét. Sok más dallamunkhoz hasonlóan ennek hangközhasználata, hangterjedelme, hangsora is hasonlatos a vokális zene két nagy stílusához, a gregorián énekhez és Palestrina dallamképzéséhez, ahogy arra a magyar népzenére vonatkozóan Kodály általánosságban rámutatott. De mégis sajátosan magyar dal ez.

Tíz hangnyi terjedelmen belül a második lépcső kihagyásával kilencet használ a dallam. Az első sor a legfelső hármat járja be egy ívben a záróhang oktávjáról indítva; a második ugyanezen indul, de a dallamfejben pici változtatással: a csúcshangra viszonylag tágabb hangközzel, terccel jut fel, s ami még fontosabb: a végén ugrással le-hajlik a belső főzárlatot jelentő ötödik fokra. Az első két sor 4+2 tagolásban, élénkebbhez a lefékezőt társítva alakítja a ritmust. A harmadik azonban megfordítja ezt, s ráadásul a megelőző dallamsor záró hangközét is megfordítva viszonylagos lendülettel indítja a folytatást. E dallamsor keretét a nyolcadik és negyedik lépcső jelenti. Ez utóbbira a sűrűbb ritmussal, nyolcadokkal gördül le a motívum szinte beleszaladva a ritmikai visszatérést jelentő negyedik sorba, egy nagyobb egységbe fogva a sorpárt. Az utolsó a (hiányos) alsó öt hangnyi terjedelmet használja. Még azt is mondhatjuk, hogy e záró sor indítása mélyebbre helyezett változata a dal kezdetének, amint a végső zárlat is az elsőre „rímel" a megismételt alaphanggal. A ritmus szabad nyújtással, a dallam díszítőhanggal gazdagodva készíti elő a remekmívű ékkő-dallam végső megnyugvását. A dallam itt leírt formálását összevetve a szöveg első versszakával csodálatos összhangot találhatunk: az első két sor természeti kép, a harmadik a legszemélyesebb lírai vonatkoztatás, hasonlítás: itt kerül a dallamsor élére a tágabb, szinte gesztus jellegű hangköz, s az elért csúcspontról szomorúan, hervadtan hajlik alá a melódia...

Ilyen miniatűr mesterművet dalolván Sylvester János virágénekeket védelmébe vevő szavai juthatnak eszünkbe mind a szövegre, mind pedig a dallamra vonatkoztatva: „csudálhatja minden níp az Magyar népnek elmíjinek éles voltát az lelísben, melly nem egyéb, hanem Magyar poésis".

A PUSZTÁK HANGJA

Van annak már két évtizede is, hogy egy alkalommal néhai jó Kálmán Lajos, a jeles zenepedagógus és a Kecskemét környéki népzene nagyérdemű kutatója feltette a kérdést: van-e sajátosan pásztori népdalstílus. Eszmecserénk végkicsengése lehet, hogy nem volt nagyon tudományosan megalapozott, hanem inkább megérzésen, vagy tán jobb szó: ráérzésen alapult. Megegyeztünk, hogy vannak olyan népdalok az alföldi hagyományban s általában a pásztorok (meg betyárok) dalai között, amelyek valahogy magukban hordozzák, éreztetik azt a tágasságot, térességet, ami a puszták sajátja. A dallamok járásában van valami nehezen megmagyarázható szabadság, a ritmusban beszédszerűség, az előadásmódban nyíltság, hogy ezeket a népdalokat nem düny-nyöghetjük magunk elé, hanem ki kell kiáltani őket a szabadba. Igaz, efféle sajátságokat sok másféle és máshonnan való dalról is elmondhatunk; mégis mindketten úgy éreztük, hogy például a beszédszerűség (parlando) másként érvényesül itt, mint mondjuk az erdélyi balladákban. Mert hát milyen is, amikor egy szép szál, jóhangú öreg számadó, mint amilyen a nevezetessé lett Tánczos Péter volt, kiáll, csak úgy a maga büszke tartásával, természetességével és elereszti a szélbe a hangját:

Ha felülök a bugaci halomra,

Onnan nézem, merre legel a gulya,

Parancsolom az öregebb bojtárnak,

Csapja meg a jobb szárnyát a gulyának.

Aki egyszer is hallotta s látta Tánczos Pétert, ha nem is a pusztán, de a „világot jelentő deszkákon", az könnyen felidézheti azt a jelleget és hangulatot, amit gyarló szavakkal fentebb megpróbáltam érzékeltetni.

De vajon nem ez a tágasság, szabad levegő árad-e Kodály feldolgozásából, ahogy a Háry János színpadán megszólal a Tiszán innen, Dunán túl kezdetű, szinte már szimbolikus jelentésű népdal. Ahogyan a szélesen kiterített harmonikus háttér, a cimbalom tört akkordjai elénk idézik a tájat. S ezt a zenébe oldott tájképet inkább érezzük pusztának, legfeljebb szélesen, laposan elterülő szelíd domboknak, mint hegyek látványának. (Az már a mester kezére valló gazdagodás, hogy a változatlan dallam a kíséret jellegének s a tempónak megváltoztatásával más értelmet is nyer: kackiás, rátarti legénynótává válik, majd bensőségesen, szinte érzelmesen szólaltatja meg az otthon hangját.)

Kodályt úgy szokták emlegetni mint a hegyek zeneköltőjét, s teljes joggal, hisz maga mondta, hogy „a hegyeknek hangjuk van", s ezt a Hegyi éjszakák nevezetes szövegtelen női kari tételeiben zenébe is fogalmazta. De a már említett Háry-részlet mellett más példák is árulkodnak arról, hogy a zeneszerzőt a nagy szabad térségek varázsa is megragadta. Zenéjének egyik legjobb értője-elemzője, Molnár Antal hallotta bele a Felszállott a páva zenekari variációk XI. szakaszának némiképp melankolikus angolkürtös, klarinétos szólóiba Arany János sorainak hangulatát:

Mintha pásztortűz ég őszi éjszakákon,

Messziről lobogva tenger pusztaságon...

Nem igazi programzene ez, hanem csak szublimált keveréke impressziónak és expressziónak, szemlélődésnek és kifejezésnek. Ha valamikor, hát efféle zenéknél érezhetjük a romantikából eredeztetett zeneköltő kifejezés létjogosultságát.

Bartókot az alföldi, békési ligetes, vizenyős rétek misztikus éjszakai neszei, természet-hangjai ihlették az Éjszaka zenéje című zongoradarab megírására. Lajtha László pedig filmzenéből lett szimfonikus tétel-párjában, a Hortobágyban mutatja be a puszta változatos világát, s benne mintha Petőfi sorai visszhangoznának:

Méneseknek nyargaló futása zúg a szélben...

Mit mondhatnánk még? Alig többet: van hát hangja a pusztának is, s ez a hang eljuthat hozzánk közvetlenül, igazi természethangként, ha kiülünk a bugaci halomra, ha megállunk a szikes tavak kiszáradt medrénél s belehallgatunk a szél frissítette levegőbe vagy a száraz rétek fülledt nyári melegébe; meg eljut hozzánk vagy átszűrődik rajtunk a puszta hangja, ha saját énekünkkel is belefeledkezünk egy pásztordalba, vagymesterek, a zeneköltők tájidéző műveinek hangjaiba. Csak legyen fülünk a hallásra.

Kálmán Lajos népdalgyűjtő füzetéből

ÚRBÉRRENDEZÉS (1767 UTÁN)

Úrbérrendezés/urbárium

Mária Terézia rendelete 1767-ben. A jobbágyok gazdasági és társadalmi állapotát, szolgáltatási kötelezettségét, a földesúrnak járó egyéb haszon vételeket számba vették abból a célból, hogy megkönnyítsék a földesúri jogok gyakorlását.

„Méltóságos Liber Baro Zajezdai Patachich Ádám Kalocsai Érsek, Császár és Királyi Felségeknek Belső Titkos Tanácsa, és a' Felséges Septem-Viralis Táblának Edgyik Birája etc. Eő Excellentiájának Kegyelmes rendeléséből Hajósi Lakosoknak Közönségessen alázatos Instantiajokra és töbször tett esedezésekre nyolcz holnapokra esendő Robotjuknak fele, ugy mint: 2513 1/3 nap exarendaltatott alább irt Conditiok szerint, ugy mint:

1-mo. Minthogy eő nékik 5026 2/3, azon kívül az Sub = Inquilinusok nap száma ezen esztendőben igen terhesnek láttszatik in Natura praestalni; azért 2513 1/3 nap számot pénzül fel váltván, fizetnek Négy Száz Tizen nyolcz forintokat és 31 krajczárokat, de ugy, hogy in Natura 2513 1/3 nap számot, azon kívül a' Sub = Inquilinusok is magok nap számait in Natura meg adni kötelessek lesznek.

2-do. Ezen Convention kívül az Urbáriumban foglalt Victualekat, ugy mint: Borjut, Vajat, Fát, Kappant, Csirkét és Tojást, nem külömben az hoszú fuart in Natura adni tartoznak, ugy forspontot intra Dominium.

3-tio. Adatik Arendában, meg nevezet Lakosoknak a' Búzából, Árpából, Zabból, Kölesből, Kukoriczábol esendő és ki adandó Kilenczed és Tized, hanem az Egy=Házi Just illető Tizedből eddig való Szokás és Törvény szerint ki járandó Sedecimat, vagyis Tizenhatodik rész a' Plébánosnak továbbá is igazán ki adgyák; A Kilenczednek és Tizednek valóságos Laistromat pedig edgy Exemplarban a' Város Petsettye alatt a' Kalocsai Archívumba be nyujcsák.

4-to. Most meg nevezet Kilenczedért és Tizedért fognak fizetni Ezer Két Száz forintokat, id est 1200 forintokat. Adnak nem külömben is Natura Száz Pozsonyi Mérő Tengerit vagyis Kukoriczát.

5-to. Mivel pedig ezen Kilenczed és Tized nagyobb készpénzbéli Arendat érdemlene, azért ezen kész pénzbeli arendán föllyül önnön ajánlások szerint fognak a' Dezma Szolmából adni a' Méltóságos Uraság Fejős Tehenei számára Húsz öli őszi és ött öl tavaszi szolmát, és azt a' Sveiczerei mellet lévő Kertben öszve rakni, melly Szolmának hoszsza öszveséggel lészen húszon ött öli, szélessége pedig, és magassága két öli.

6-to. Ezen meg nevezet Beneficiumokért fognak az Lakosok fizetni, és ugyan:

Mely Ezer hat száz Tizen nyolcz forintokat és 31 krajczárokat két Terminuson, ugy mint felit most, feli pedig Szent Mihály napjára a' Generalis Kalocsai Cassában bé fizetni tartoznak Ezen Contractus tartatik utolsó decemberig, mellyre való nézve a' Lakosok tartoznak magok szándékját akkoron meg jelenteni

7-mo Valamint pedig a' többi akar melly néven nevezendő Beneficiumokat és haszon vételeket, mellyek itten nevezve nem volnának, a' Meltóságos Uraság magának tartya, ugy hasonló keppen mind azok, mellyek Torvény és Urbárium szerint tilalmassak, ezen Contractus erejével is tilalom alatt maradnak és a Méltósagos Uraságnak fen tartatnak

Melynek valóságárul adtam két egyenlő exemplárban ezen Contractust, mellynek edgyike a' Méltóságos Uraságnal marad, másika pedig emiétett Hajósi Mező Városnak ki adatik, Actum Hajós die 17-a Junn 776

Heher János Ernest

Plenipotens Inspector

Judex   Lorentz   Rokenstem,   Jurati   Jacob Populaur Joseph Nepl et tota Commumtas Per me Joannem Sindler ejusdem  Oppidi Notarius"

1776 június 17 Hajós mezőváros altalánost helyettesítő úrbéri kontraktusa földesurával, Patasics Ádám kalocsai érsekkel a robot és a dézs-mák megváltásáról

MEZŐVÁROS (XVIII. SZ.)

„A történeti értelemben vett mezőváros feudalizmus kori közigazgatási egység. Olyan település, amely jogilag a szabad királyi város és a jobbágyfalu között állt. Létrejötte, nagy szerepe és jelentősége összefüggött a magyar városfejlődés elmaradottságával. Az egyes tájaknak szükségük volt gazdasági és kulturális központra. A civitások, kis számuk és rossz területi elosztásuk következtében országosan nem tudták betölteni ezt a szerepet. Ezért tág tere nyílt a mezővárosi fejlődésnek. A magyarországi mezővárosok többsége a 14 -15. században kapta kiváltságát. A15. sz. végén kb. 800 mezőváros volt Magyarországon. Ezekben élt a magyar parasztság egyötöde. A mezővárosok régi civitások lesüllyedésével vagy jobbágyfalvak felemelkedésével jöttek létre egyenletes területi elosztásban az ország minden vidékén. A 14. században nagy részük még királyi birtokként szerepelt. A 15. század végére azonban már 80%-uk földesúri, 11%-uk pedig egyházi tulajdonban volt. A földesúri alávetettség következtében a mezővárosok lakói tulajdonképpen jobbágyok voltak, de városi jellegű kiváltságaik révén jogállásuk és életlehetőségeik tekintetében különböztek a jobbágyfalvak népétől. Leginkább „parasztpolgároknak" nevezhetők. A mezővárosok a maguk területén általában mindenki felett bíráskodhattak. Egyesek a pallosjogot is megszerezték. Sok mezővárosnak fontos kiváltsága volt, hogy lakói a földesúri szolgáltatásokat - esetleg a királyi és egyházi adókat is - közösen fizethették. A legtöbb mezőváros megszerezte a vásártartási jogot és környékének piachelyévé vált. Természetesen a mezővárosok jogilag nem voltak egyformák. Akadt közöttük olyan, amelyik alig különbözött a jobbágy falutól, de előfordult a civitásokéhoz közel álló kiváltságokkal rendelkező is. A középkori mezővárosok nagysága is igen különböző volt. A 15. században egy-egy mezőváros háztartásainak száma 40-200 körül mozgott. A mezővárosi lakosság számát elsősorban a falvakból beköltözők növelték. A mezővárosok parasztpolgársága a 14-15. században fejlett árutermelő mezőgazdasági tevékenységet folytatott. Különösen jelentős volt a mezővárosi bortermesztés, állattenyésztés, amely fejlett bor- és állatkereskedelemmel párosult. Kezdetben nem különült el egyértelműen az árutermelő mezőgazdasági és ipari tevékenység a mezővárosokban. A 15. századra azonban jelentősen előrehaladt a társadalmi munkamegosztás. Ekkor már a mezővárosok lakosságának kb. egyötöde állandóan ipari tevékenységgel foglalkozott. A15-16. sz. fordulóján hozott jobbágyellenes intézkedések sújtották a mezővárosi polgárság többségét is. A kereskedelembe és az árutermelésbe bekapcsolódó nemesség érdekeinek megfelelően különösen kereskedésük lehetősége szenvedett csorbát. A Dózsa-féle parasztháború utáni röghözkötöttség akadályozta népességük fejlődését. Sok mezőváros áldozatul esett a török pusztításnak. E nehézségek azonban a mezővárosi fejlődés egészét  nem akasztották meg. A 16-17. századi bizonytalan politikai viszonyok következtében a  hódoltsági és hódoltság széli megmaradt mezővárosok helyi piacának jelentősége még in- kább megnőtt. A falvakénál nagyobb vagyonbiztonság felduzzasztottá népességüket is. Az  alföldi mezővárosok többsége ekkor nőtt naggyá."

Kecskemét Város Tanácsának jegyzőkönyve 1690-ből BKMÖL IV 1504/a

REZIDENCIÁLIS ZENEÉLET KALOCSÁN

A 18. század a magyar történelemnek ugyan ellentmondásokkal terhes, a „magyar nép zivataros századai" után mégis viszonylag békés időszaka volt. Igaz ugyan, hogy a Habsburg császári hatalom leromboltatta a rebellis megmozdulások fészkeinek tartott várakat, de a török elleni harcok hadi-grófjai új birtokokhoz jutván és a nagy múltú arisztokrata családok is paloták építésébe, átalakításába kezdtek a kései barokk meg a rokokó ízlés jegyében. Az ellenreformáció látható betetőzését jelentette a többnyire főnemesi családokból származó főpapok hasonló törekvése is a templomok megújítása mellett. A saját gyökerén nőtt nemzeti kultúra jobbára búvópatak-életre kényszerült, míg az új kulturális igények, így a zenei élet bizonyos területei is, a Moháccsal megszakadt európai orientáció, sőt közvetlen kapcsolat újjászerveződését hozták a század közepe tájától, Mária Terézia uralkodása alatt. Ennek a zenei újjáéledésnek két fő, egymással gyakran összefüggő területe alakult ki: a világi zeneélet a főúri rezidenciákon, az egyházi a katolikus székesegyházakban. A zenei igények kielégítéséhez muzsikusok is kellettek, s mivel itt alig-alig termett arravaló ember kellő hagyomány híján, a mecénások kénytelenek voltak jobbára idegenből hívni zeneszerzőkarnagyot, hangszerjátékost, énekest udvari vagy templomi együtteseikbe. A kétféle - egyházi és világi - zenei gyakorlat különösen akkor kapcsolódott össze, amikor az arisztokrata főpap művészetkedvelő volt. Ez történt például Nagyváradon és Kalocsán is.

A magyar zenetörténeti kutatásnak viszonylag új területe az európai típusú zenekultúra meghonosodásának feltárása. Ennek köszönhető, hogy az Árpád-kori érseki város 18. századi újjáéledésének, ezen belül a zenei élet fejlődésének dokumentumai is felszínre kerültek az 1980-as években Rennerné Várhidi Klára kutatómunkájának és néhány korábbi történésznek köszönhetően.

A kívülállónak talán furcsa, de mégis úgy van, hogy a zenetörténeti kutatás egyik fontos forrását a gazdasági iratok képezik. Sok esetben csak a különböző nyugták, folyamodványok, fizetési jegyzékek, számlák őrizték meg a zenészek, énekesek, karnagyok nevét, feladatkörük megnevezését, a hangszerek beszerzésének, javításának, a kották vásárlásának adatait, vagy éppen egy-egy zenei esemény költségeit. Ezek a száraz, tényközlő iratok mutatják, hogy a Patachich Gábor és Klobusiczky Ferenc érsek munkáját folytató Batthyány József érseksége idejére (1760 - 1776) kialakultak a viszonylag magasabb szintű zenei élet feltételei. A számadáskönyvekben az énekesek, köztük diszkantisták (vagyis szoprán szólamot éneklő) és altista énekes fiúk ruházkodásának és ellátásának költségeit, meg a felnőtt tenorista és basszista fizetését is feltüntették. De a karnagy - az 1770-es évek első felében Franz Faber - gondja volt a hangszerek javíttatása, az új húrok beszerzése is, természetesen a kántor-kanonok által felügyelt szakmai munka mellett. Batthyány érsek idejében, 1775 tavaszán avatták fel a székesegyház új hangszerét, „egy nagy roppant orgonát 28 mutációkra" (vagyis 28 regiszteres orgonát épített egy pesti mester, Joseph Janeschek).

A templomi szolgálat mellett az érseki palotában vagy a hajósi nyári rezidencián a nagyszabású vendégségek a világi muzsikálásra is alkalmat adtak. Az „academia musica" vagyis a hangverseny műsorát gyakorta követte a világi vendégek tánca. A káptalani zenészek mellett alkalmi kisegítők vagy a városban vagy környékén állomásozó ezred zenekara is szerepet kapott egy-egy ilyen eseményen.

Az 1776 őszén beiktatott új érsek az a Patachich Ádám volt, aki előzőleg nagyváradi püspökként még némi elmarasztalást is kapott a világi zene és zenés mulatságok túlzott pártolásáért. Zenei igényeire jellemző, hogy a váradi rezidencián nem kisebb zeneszerzők voltak udvari-székesegyházi karnagyai, mint Michael Haydn (az Esterházy családnál szolgáló nagy Joseph Haydn öccse) és az ugyancsak hírneves Dittersdorf. Kalocsán szerényebb keretek között, de mégis kiemelkedően pártolta a művészeteket. Az érseki palota egyúttal a kor vezető tudósainak is gyülekező helyül szolgált. Patachich érsek szolgálatának utolsó négy évéről segédpüspöke, a történettudományi munkái révén nevezetes Pálma Ferenc Károly írt diáriumot, vagyis naplót. Ebből tudhatjuk, hogy 1782-ben II. József császár, a „kalapos király" névnapját kórus és zenekar közreműködésével ünnepelték. Hasonló nagyszabású esemény volt az érsek születésnapi ünnepsége 1783 februárjában. Énekes-zenés misékről is szól a régi írás. A díszterem Maulbertsch festette freskóinak avatását is muzsikálással tették ünnepélyessé 1784 tavaszán.

A regens chori, a karnagy ebben az időben Paulus Böhm volt, aki együttesét az ilyenféle ünnepélyes szereplések ellátására bizonyára kisegítőkkel tette alkalmassá. Az állandó, hivatásos együttes létszáma ugyanis nem volt valami nagy. 1779-ben hét káptalani zenész, négy énekes fiú és egy orgonafújtató(l) látta el az alapszolgálatot az 1761-ben készült „Regula" alapján. (A zenészek sok fegyelmezetlensége miatt ezt 1787-ben megújították. Ebben szabályozták a külső, akár polgári, akár egyházi szereplések káptalani engedélyezését is.) A zenészeknek természetesen itt is többféle hangszeren kellett játszaniuk, vagy épp egyikmásik énekes fogott kezébe hangszert, ha arra volt szükség. A század utolsó évtizedében ilyen énekes-zenész volt Ignatius Vinkler, aki nemcsak basszistaként, hanem orgonistaként is jelesen működött. Ezért fizetésemelési kérelmét méltányolta kenyéradó gazdája, aki ekkor már Kollonits László érsek volt.

De mit muzsikáltak Kalocsán a templomban és a rezidencián? Az egyházi gyakorlatban az énekes misék természetesen valamelyest életben tartották a gregoriánt és fennmaradt Palestrina számos művének kottája Patachich érsek gyóntatója, a lengyel származású Michael Wilke másolatában. Ez utóbbiakat azonban aligha adták elő. Annál inkább a kisebb-nagyobb kortárs zeneszerzők miséit, requiemjeit, offertorium és graduale tételeit, kisebb műveit. Szinte a teljes német katolikus egyházzene szerzőinek nevét megtalálhatjuk . az 1783-ban készült inventáriumban, kotta-leltárban: a két Haydn, Mozart, a néhány évig • Győrött szolgált Albrechtsberger, Dittersdorf mellett azóta elfeledett kismesterek, köztük a helyi karnagy Paul Böhm, művei szólaltak meg a székesegyház kórusán.

A katedrális 18. századi zenés szolgálatai és a rezidenciális alkalmak, úgy látszik, a kor magasabb igényeinek megfelelő vagy legalább is azt megközelítő zenei életet teremtettek a Duna-melléki városban, s ez a lendület hozott még további gyümölcsöket a következő század elején is.

KECSKEMÉT IS KIÁLLÍTJA...

Kecskemét, a „hirös város" neve több valódi népdalban meg népies dalban előfordul. Mégis ez a sok rokon dallamhoz kapcsolódó „verbunkos nóta" kapott emblematikus jelentést. Talán éppen szövegének és dallamának történeti távlata miatt. Ha meghalljuk a városháza harangjátékának csengő-bongó hangjain a dallamát, elénekeljük, meghallgatjuk mondjuk március 15-én, akkor aligha jut eszünkbe, hogy ez a kecskeméti dal nem is kecskeméti. Bartók Béla egyik korai Pest megyei gyűjtőútjának „leletei" közül való: Túrán gyűjtötte 1906-ban. Első közlésére, tudtommal, Bartóknak 1921-ben írott, de csak 1924-ben megjelent nevezetes könyvében, A magyar népdalban, az ún. C-osztály vegyes dallamanyagában (304. szám) került sor. A gyűjtő parlando, vagyis beszédszerűén előadott dalként jegyezte le s tette közzé, három, a tájszólást híven követően leírt versszakkal. Idézzük hát így, különös tekintettel a másodikra, mert azt valahogy a mai közhasználat elfeledte, s a harmadik is inkább változatban ismerős.

1. Kecskemét is kiállítja nyalka verbunkját,

Csárda előtt ki is tűzi veres zászlóját.

Gyertek ide fiatalok, tessik beállnyi,

Nyolc esztendő nem a világ, lehet próbálnyi.

 

2. Amott sétál egy kis leány nagy vidámsággal,

Utána megy a rózsája nagy bátorsággal.

Lassan siess, lasssan sétálj, kedves angyalom,

Fényes kard az oldalamon ne csillámoljon.

 

3. Kardomnak a markolatja nem csupa rézbül,

Ki van öntve csillagosra sárga jezüstbül.

A fényes nap, hogyha rásüt, szépen tündöklik,

Kis angyalom, ha rátekint, elszomorodik.

A szövegből leginkább 18. század végi, 19. század eleji eredetre lehet következtetni, amikor a napóleoni háborúk idejétől a katonatoborzás oly fontos esemény volt. A dallam azonban régibb gyökerekből eredeztethető. Szabolcsi Bence A magyar zenetörténet kézikönyve című munkájában nem kevesebb, mint hét közelebbi-távolabbi régi kéziratokból, illetve népzenéből vett variáns mellett idézi ezt a kuruc korig visszavezethető dallamot (vö. még: Te vagy a legény, Tyukodi pajtás).

A verbuválás eseményéről a bécsi Magyar Kurir 1794-ben Kiskunmajsáról keltezett tudósításában így számolt be: "[...] a verbung igazgatására rendelt két érdemes Tanátsosok legelöl menvén, nyomban utánok vitetett a zászló két fegyveresek között, [...] négy értelmes muzsikusok pengették a sziveket gyönyörködtető Marsnak lassú nótáját[...]". Tomori Szabó Sándor, a református kollégium tanára a Szokolay-Hártó János 1846-ban megjelent várostörténeti versezetéhez fűzött jegyzeteiben pedig nemcsak megjeleníti a verbuválás fő figuráját, hanem hazafias gondolatokkal is fűszerezi leírását „Toborzo vagy Táborozó névvel neveztek ős apáink a' hadra menő vitézek tánczát Ma így nevezik a ' németesen ugy mondott Werbungost, t.i. azon nyalka sinoros ruhás, csörgő sarkantyus, lobogó sárgaveres tarka zsebkendős gyaloghuszárt, ki egyik markában felig kiivott boros butelliával, másikban a' czifra káromkodásokhoz és rakontzátlan versekhez pattogtatásra szorított újjakkal ujjongatja a ' bámesz pimaszok szoros füleikbe a' katonai gyöngy élet' hangos dicséretet. Így kerül lépre az ostoba madár, mellyel nem érett megfontolás, nem kellő hon szeretet, és nem dicséretesen föllobbant hősi hevület de a' madarász' édesen hangicsaló sípja visz pompás fogságra Én azt óhajtanám,hogy először ne bódulás és ámulás csalná, utóbb ne kényszerítés hajtaná honért viselendő fegyverhez a ' hon gyermekeit, hanem sziveikben lángoló honszeretet, es annak megértése hogy kedves honunkat védeni éltünk feláldozásával is tartozunk "

Nem kellett sok évnek eltelnie, hogy Tómon Szabó professzor úr hő vágya teljesüljön, s a szabadságharcban Kecskemét ifjai is lelkesülten vegyenek részt, átérezvén, hogy az az egy-két év is a világot jelentheti hazájuk es a maguk számára is.

 

NEMZETISÉGEK

„Németek"

A bácskai németek többsége a ... Baja-Titel vonaltól nyugatra, illetve délnyugatra lakott. Itt a németség a legdominánsabb népcsoportnak számított.

A németek nagy többsége a XVIII. század második felében települt le a Bácskában. Érkeztek azonban előbb is. Beköltözésük a XIX. század elején is tartott. Többségük közvetlenül Németországból jött víziúton. Egy részük azonban korábban települt magyarországi német faluból indult útnak. Sok esetben olyan pusztára telepítették le őket, ahol korábban átmenetileg szerbek laktak. Máskor létező kis szerb falucska mellé kerültek. Ezért volt szerb hangzású neve sok bácskai német falunak, illetve ezért volt szükség néhány falupár „ó és „új" megkülönböztetésére. (...)

Szerbek

Az előrenyomuló törökök elől menekülve a Balkán felől már a középkor végén költöztek kis számban szerbek a Bácska magyarlakta tájaira. Az újkori bácskai szerbek többségének ősei a XVII. század végén húzódtak föl a Duna-Tisza közére. A felköltözés kisebb csoportokban a XVIII. században is tartott. A XVIII. század során azonban sok szerb el is hagyta a Duna-Tisza közét, pl: átköltözött a Temesi Bánságba vagy kitelepült Oroszországba. Az elköltözés összefüggött a szerbség életmódjával. A szerbek határőr katonaként éltek a Duna-Tisza közén. A határőrző szolgálat azonban a XVIII. század első felében fokozatosan veszített jelentőségéből. A szerb határőrvidék hivatalos felszámolása, a polgári viszonyok bevezetése 1750 táján nem tette lehetővé a katonáskodó életmód tömeges fenntartását. Ezért sok szerb katona a távozást választotta.

A török uralom idején a Bácska középkori magyarsága kipusztult. Az elhagyott magyar falvak helyén telephelyüket gyakran változtató, mozgékony szerb és bunye-vác csoportok szálltak meg. A magyarság jobbára csak a XVIII. század közepén kezdte meg új bácskai honfoglalását. Ekkor kezdtek nagyobb számban települni a németek is. Következésképp, létezett az újkori történelemben egy átmeneti időszak, nevezetesen a XVII. század vége és a XVIII. század első harmada, amikor a bunyevácokkal és a so-kácokkal együtt a szerbség jelentette a legdominánsabb népcsoportot a Bácskában. Nem volt nagy létszámú ez a népesség, de szinte mindenütt előfordult és más nyelvű népbe jóformán alig botlott. Ez az átmeneti szerb dominancia megszűnt a XVIII. század második felében, amikor a magyarság és a németség nagy tömegei tartósan letelepültek a bácskai tájon. A szerb mozgékony, nagyállattartó, katonáskodó életforma korszerűtlenné vált, a szerb élettér összeszűkült, a szerbség a magyarság és a németség mellett kisebbségbe került. A földműves falvakban meggyökeresedő maradék bácskai szerbség jelentős szerepcsökkenéssel élte meg a XX. század elejét, amikor az első világháborút követő békeszerződések jóvoltából hatalmas sorsforduló köszöntött rá. (...)

Bunyevácok

A bunyevácként emlegetett nép a horvátok egyik csoportja, amely a szerbekkel ellentétben római katolikus vallású. A bunyevácok Hercegovinából költöztek föl az elnéptelenedett Bácskába, jórészt a XVII. század végén, a török kiverésének idején. A XVIII. század elején kis, mozgékony falvakban laktak. Gyakran költözködtek. A szerbekhez hasonlóan katonáskodtak, majd fokozatosan áttértek a polgári életmódra. A XVIII. század elején jóval több faluban éltek, mint a XX. században. A XVIII. század folyamán az új betelepülők térnyerése és saját költözködéseik révén sok helységből kiszorultak. A kis falvakból elköltözők egy része a „bunyevác metropolisban" Szabadkán tömörült.

Bárth János: Népcsoportok, néprajzi csoportok és történeti-néprajzi tájak a Duna-Tisza közén. In.: Dunáninnen-Tiszáninnen.
Kecskemét, 1995. 15-17.

 

JOAKIM VUJIC' KARL BECK

Bajaiaknak volt szerepük a szerb és német irodalmi műveltség előmozdításában is. a város szülöttét, Joakim Vujicot (1772-1847) a szerb színjátszás megteremtőjének tartják; mielőtt (1834-ben) a kragujevaci szerb fejedelmi színház igazgatójává nevezték ki, műkedvelő társulataival bejárta a szerb lakosságú magyarországi vidékeket. Baján született, gyermekkorát is ott töltötte Karl Beck (1817-1879) költő. Több műve tanúsítja szülőhazájához való ragaszkodását: Literatur in Ungarn (1838), Jankó, der ungarische Rosshirt (1841), ez utóbbit Eötvös Józsefnek, „a jog és szabadság előharcosának" ajánlotta. J. Strauss zenéjével vált ismertté An der schönen blauen Donau című verse.

A mennynek földre hullt darabja vagy te,

Boldogan sejtem, ez szülőhazám.

Te szép magyar haza - tavak, folyók!

Az égbolt téged kedvesként köszönt,

S mint Danaé egykor várod hódolód,

Forró csókja aranyló napsugár-özön.

Dús kalásszal hullámzó vetésed

Boldogító gonddal pihenne meg, lásd,

Édes szőlőd önhevétől részeg,

És mámoros indái ölelik egymást.

(K. Beck: Erster Gesang: Ungarn.

Csokonai Attila fordítása)

 

CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY

Csokonai két ízben fordult meg Halason: 1795 húsvétján legátusként, 1800 tavaszán Csurgóról Debrecenbe gyalogolva. A költészetben mesterének tekintett Földi János 1781-től 83-ig Halason volt rektor, a halasi származású Kerekes Sámuel pedig már 1794-ben ezt írta Csokonairól a bécsi magyar Hírmondóban: „Ebből olyan poétája lesz a hazának, hogy szép és kényes gusztusú tudósainknak sem kell a szépségekért idegen nyelvek közt keresgélni."

Halasi Csokonai-anekdota

Csokonai mint legátus a húsvét másnapi prédikációját megtartva, ebédre a főbíró-kurátor Kocsi Mihály uramnál mint a város vendége ebédelt. Az éhes legátus hamarosan elfogyasztotta az ebédet, és szórakozottan tologatta a KHV jelzéssel díszített tányérján az ottmaradt csontokat, bámulva a három betűt. Midőn ezt a vendéglátó főbíró észrevette, megkérdezte: „Tudja-e öcsémuram, mit jelent a KHV?" Ekkor az éhen maradt debreceni diák azt felelte: „Kevés Hús Volt!" De a főbíró sem esett a feje lágyára, mert így válaszolt vissza: „Tévedés! a jelölés: Kigyelmad Hallgasson, Vendég!" Ez az anekdota nem kitalált, hanem hiteles, mert Halas városának az 1693-ban használt pecsétjén „Kun Halas Város" felírás van.

Sütő József: Halas és Csokonai. In.: Sütő József: Századok lelke, Kiskunhalas, 1995, 39-40.

 

 

MÁTYÁSI JÓZSEF

Mátyási József (1765-1849), korának népszerű költője, az izsáki ref. lelkész fia volt. 18 éves koráig Kecskeméten tanult, hosszabb-rövidebb ideig később is többször tartózkodott itt (Csokonai 1795-ben Kecskeméten látogatta meg), 1824-től állandó kecskeméti lakos volt, 1828-ban városi polgárjogot kapott.

Nem igazán nagy művész, inkább a nagy művészetnek mindenféle értéktelen limlommal keveredett lehetősége. Poémái többnyire többszáz sorosak, egészükben hosszadalmasak, de csillogó részleteik vannak.

Weöres Sándor: Három veréb hat szemmel, 1977, 421.

Kis ítélet napja, vagyis Kecskemét városának tizedik júliusi égése, 1794.

(Részlet)

A budai kapu körül volt a veszély bölcsője,

De sírja az úgynevezett rácoknak temetője.

Ekképpen öt órák alatt éppen annyi százaknak

Keresménye (számán kívül holmi színek s ólaknak),

Kilencszáztizenhárom ház s azonjelül húsz malom

Lett a tékozló tűz miatt por, hamu, szén s kőhalom.

A jajjal elegyült lárma hasonló hangot adott

A mészárszék elől fejszés homlokkal elszaladott

S félig agyonvert baromnak halálos bőgéséhez,

Ez az eset mérkőzhetik Trója veszedelméhez.

A töredező gerendák recsegő ropogása,

A kis bédűlő falaknak zuhogó leomlása

Hasonlított a nagy hegyről legördülő cserfához,

Melyet a szélvész kiteker és a zápor alához.

 

KATONA JÓZSEF

Katona József (1791-1830) rövid életének nagy részét szülővárosában, Kecskeméten töltötte. Pesti, szegedi iskolázása és pesti jogászi működése idején is a szülőházban vakációzott, 1820-tól Kecskeméten volt al-, majd főügyész. Bánk bánjának mind első, mind második kidolgozását Kecskeméten keltezte, legterjedelmesebb műve szülővárosának befejezetlenül maradt története.

Húsz-harmincad évi dolgokat még halljuk apánk- vagy nagyapánktól, de századokról ki szólhat? A történet egy örökké futó óriás, minden nap más köntösben fut el előttünk; a visszhang tart ugyan egy ideig dörömböléséből, de az újabbak elnyomják.[...] Kecskemét néhaiságának emléke is gondatlanság alatt rothadt el, csak morzsalékokat piszkálhatunk ki nagy nehezen. [...]

Forrásaim, melyből merítettem, az első szakaszra ugyan, s itt-ott is nyomtatványok. A többire kéziratok, közönséges ős magányos levelestárak, sok szóbeli hagyomány is; mert mivel az egész megírt históriánkban alig leljük fel háromszor Kecskemét nevét, ide kellett folyamodni. Minden első történetírás szóbéli hagyományon épül; de azért nem lehet minden hagyományt mesének mondani, minekelőtte históriák irattattak. Csak ebben és közönséges dalokban szivárgott alá az ősök emlékezete. Lám, mely sokat csevegjük most is Toldi Miklós erősségét, Kádár István vitézségét, és a históriákban nem találni;/csak a kofáknál leljük a nótáját, de ki okosodik meg belőle?

így szakasztom fel hamvadt szemfedelöket azoknak, kiket szerette vidékünk szült, és szintúgy vígak, szintúgy búsak voltak, mint kiket ezennel a koporsójok felé vezetek. Meglátni tetteiket boldog érzés; midőn semmit sem hagytak unokáiknak, mint nemléteknek bizonyságát. A szerencsétlenség is gyönyörködtethet: a történet csak abból áll. Aki tartományokat pusztít, halhatatlanságot nyer - aki virágzóvá teszi, alig érdemesíttetik egy-két sor írásra. Polybius, Tacitus, Livius és Thukydides is az előttök élt emberiségnek szomorú sírhalmain írtak; az utóbbi történetírók a mieinken fognak irkálni - szerencsés, ki nem szorul puszta kényökre! Vidságot és elégedést önt lelkembe az az önkecsegtetés, hogy engem itt olvasni fognak akkor is, amidőn már ez a szobácska, melyben most ülök, porhanyó düledékké válik, olvasni fognak azok, kik engemet sohasem láttak, sohasem esmértek, és akiket én soha látni, soha esmérni nem fogok.

Szabados Kecskemét Alsó Magyar Ország első mezővárosa történetei. Élőbeszéd. Részletek.

 

Pasztell-másolat Katona József egykorú arcképéről, XIX. század közepe

 

KOLLÉGIUMI DALGYŰJTEMÉNYEK KECSKEMÉTEN

A XVIII. század református kollégiumaiban az éneklés kétféle módon kapott kiemelkedő szerepet. Egyrészt az énekkar, a kántus többszólamú énekével az egyházi szolgálatban: a temetéseken és az ünnepi alkalmakon való szereplésével, ahogy arra Maróthi György a harmóniás énekléssel Debrecenben mintát adott. Másrészt - persze nem a „hivatalos tanterv" keretében - a világi dalkincs művelésével. Mindkettőnek gazdag anyaga maradt fenn, habár kezdetleges lejegyzésben, s sokszor dallam nélkül, pusztán a szöveg lejegyzésével.

Az utóbbiakról írja Szabolcsi Bence, a modern magyar zenetörténet írás atyamestere: ,,[...]gazdag termése virul egy új egyszólamú dalirodalomnak is, melynek emlékeit al8-19. század diákénekeskönyvei, a melodiáriumok tartották fenn számunkra. [...] Megtudjuk belőlük [...], hogy ez a korszak, al8. század közepe és második fele, a régi magyar dallamkincs leszorulásának és az újabb népi és népies dallamvilág kibontakozásának időpontja." Ezeknek a melodiáriumoknak köszönhetjük például a kuruc kor némely dalainak, köztük a Rákóczi-nótának kései lejegyzését. Azonban csak a népzenében megőrzött változatokkal összevetve vált lehetségessé a primitív kottaírással fennmaradt dallamok igazi, élő formájának megismerése, már amelyiknek egyáltalán előkerült népemlékezeti alakja.

A régebb óta ismert nevezetes kéziratok, a Zemplényi és a Kulcsár-féle, a sárospataki gyűjtemény, az Erdélyben feljegyzett Dávidné Soltári, vagy a Kovács Ferenc melodiárium, és néhány későbbi gyűjtemény, köztük a legfontosabb, leggazdagabb, a Pálóczi Horváth Ádám által összeírt Ó és Új mintegy Ötöd félszáz Énekek című kézirat (1810-es évek) és Tóth István fülöpszállási kántor már fejlettebb, zongorakíséretes gyűjteménye (Áriák és Dallok, 1832) mellé sorakozik fel két, az 1970-es években felszínre került kecskeméti kézirat is.

A régebbi, valószínűleg több személy által összeírt anyag vegyesen tartalmaz egyházi rendeltetésű és világi szövegeket. A régi katalógusban K. 186. számon nyilvántartott kis könyvecske a bejegyzés szerint 1774-től Saátor Péter szatmári illetőségű személyé volt. Az írás tanúsága szerint ő maga másolta bele a temetési énekek szövegeit, sokszor ad notam jelzéssel, vagyis szövegkezdettel utalva arra a zsoltárra, dicséretre, melyre a temetési verset énekelték. Nem tudjuk útját-módját, hogyan került a kecskeméti református könyvtárba. Talán maga Saátor Péter volt itt diák? De talán nem is lényeges ez. Fontosabb az, hogy ez a korábbi zenetörténeti kutatás elől rejtve maradt kis dokumentum is becses emléke a korabeli kollégiumi éneklési gyakorlatnak. A kecskeméti diákok számára is némi kereseti lehetőséget jelentett a temetéseken való éneklés. Az 1839-es kollégiumi törvények bizonyára egy régebbi előírást erősítettek meg, amikor kimondták, hogy „A1 temetésre és Legatioba járó tanulók tartoznak magoknak forma ruhát csináltatni = fekete hosszú dolmányt gombkötő munkával készült apró gombokkal 's fekete övvel". A Saátor Péter-kézirat első része ide vágó címet visel: Canciones Funebres, Temetési énekek.

A kollégiumi törvények tiltásai között, illetve a fegyelmi jegyzőkönyvekben nem egy dolog utal a diákok igencsak világias mulatozásaira és egyéb énekes szórakozásaira. Néhány latin énekre való vers mellett jobbára virágénekek szerepelnek a Kecskeméten őrzött kollekció világi dalai között, de akadnak csúfolódó szövegű vagy táncra való nóták is. Egyes dalok nagy kedveltségére vall, hogy több gyűjteményben, köztük a kecskemétiben is fennmaradtak. Például a szép dallamú szomorkás dal, az Arany idejim folyása kezdetű, melynek kezdetleges kottaírással, ritmus nélkül dallamát is lejegyezte a hajdani diák. Itt is fennmaradt az a dalszöveg, melyet Kodály a Háry Jánosban a Mária Lujza által való kikosarazása miatt elkeseredett Ebelasztin báróval énekeltet: Hagyj békét viaskodó, oh.

Értékes példa Dobai István XVIII. századra visszavezethető éneke, Siralmas volt nékem világra születnem, melyet Kodály népzenei variánsban is megtalált: „Két versszaka gyönyörű dallamával fennmaradt az udvarhelyi Siklód öregasszonyai között". Nem csoda hát, ha ének-zongora feldolgozást készített belőle Magyar népzene című sorozatában.

További példák helyett fordítsuk figyelmünket a K. 201. számon nyilvántartott virágmintás borítóba kötött későbbi füzetre: Dallos Könyvecske. Irta B. J. 1837. A belső címlap szerencsére többet elárul a tartalomról és a gyűjtőről: Egynéhány /válogatott/ Vig és Szomorú /Dallok/ mellyeket öszveszedegetett és lei- / rogatott / Bacsó János. Kecskeméten / 1837-ben. Ebből már látszik, hogy B. J. csak összegyűjtője, leírója a dalszövegeknek, de nem szerzője. Új generáció dalai ezek, bár van Pálóczi Hor-váthnál is megtalálható szöveg; mások meg az ugyancsak akkoriban készült Tóth István-féle gyűjteménynek vagy Arany Jánosénak évtizedekkel később lejegyzett, de a költő gyermek- és ifjúkorában megtanult darabjaival rokoníthatók. A később Petőfi köréhez tartozó, leendő református lelkész több édes-bús szerelmes szöveg mellett felvette gyűjteményébe A' csalatott férj balladáját is.

Még olvasásra szánt vers is akad Kölcseytől: Zrínyi Dala, szövegváltozatban (Hol van a' Hon, mellynek Árpád vére / Győzelemmel hulla szent földére). De a reformkor hazafias nekibuzdulását nemcsak ez a vers, hanem a magyar táncokat magasztaló, az idegeneket lekicsinylő versezetek is tükrözik. A IXik Dall-t ráénekelhetnénk a közsimert Még azt mondják nem illik kezdetű táncnótára:

6.  Azt mondják, hogy magyarul / Nagy kompániába

Nem tánczolnak[,] nem is áll /Rá a' Magyar lába, -

Hó! Lám Pest vármegyébe / A' magyart eljárják

És hogy ugrost rántsanak / Azt is alig várják.

7.  A' Francz Táncz mind negédes[,] / Egyszerű a' németi,]

Nincsen mutatioja[,] / Csak egyről var himet[.]

Melankolis az Anglus /Szövevényes táncza[,]

Tsak az igaz magyar Táncz / A' Szt. Dávid táncza.

Ismét más szövegek az elnyomó németek ellen szólnak vagy - talán még a napóleoni háborúk idejére visszatekintve - az Ámor és Mars között hányódó ifjú lelkivilágát tükrözik:

1. All a verbunk rózsám! mit tegyek[,] / Tied é' vagy a' Mársé legyek?

Habzik a bátor sziv bennem[,] / Nem tudom, hogy melly felé kell men nem?

3. Meg-álj habzó szivem [,] már megyek[,] / Hogy tisztemnek eleget tegyek[.]

Itt a' kezem bajszos magyarok! / Fogadjatok[,] menni akarok.

Hát efféléket daloltak a tógátus diákok hajdanában a kálvinisták kecskeméti kollégiumában, helybéli vagy távolabbi otthonukban. Az utóbbi generáció hangját Kecskeméten már az 1830-ra felépült klasszicista kollégiumi épület boltívei visszhangozták.

Saátor Péter melodiáriumából

 

A TANYA

A Duna-Tisza köze, azon belül Bács-Kiskun megye Magyarország „legtanyásodottabb", vagyis tanyákkal legsűrűbben behálózott területe. Vonatból, autóból, repülőgépről tanyák ezreit láthatja az utazó. A tanyák hazája - mondhatnánk a két folyó közéről. Kijelentésünk azért sem lenne túlzás, mert a magyar tanyatörténeti és településnéprajzi kutatások tanúsága szerint az alföldi tanyák bölcsője a XVI-XVII. század fordulója táján Kecskemét és Nagykőrös határában ringott.

A XX. és a XXI. század fordulójának magyar köznyelvében a tanya szó magányosan álló határbeli lakóházat jelent a hozzá tartozó gazdasági épületekkel, udvarral, rakodóterülettel. A XX. század közepe előtt az épített tanyához kisebb-nagyobb parasztgazdaság is társult, de a XX. század második felének gazdaságpolitikai forgószelei a parasztgazdaságot elsodorhatták a lakóhely szerepben fennmaradt tanya mellől. Azt mondhatjuk, hogy a tanya kifejezés napjainkban szórványtelep értelmű. Hozzátapad az állandó lakottság, illetve, ha elhagyott, vagy megváltozott funkciójú tanyáról van szó, a hajdani állandó lakottság képzete. A tanya legtöbbször olyan magányos emberi telep, amely falusi és városi belterületek szigetszerű települési foltjai között húzódó, nagy kiterjedésű szórványtelepülés telephálózatának alapegysége.

A fenti meghatározásban nyilvánvalóan arról a tanyáról van szó, amely a XX. század második felében jellemezte a Duna-Tisza köze településhálózatát. Korábban, főleg a XVII-XVIII-XIX. században létezett egy másfajta tanya, amely elsősorban nem lakóhely, hanem határbeli paraszti gazdasági telephely szerepkörrel rendelkezett. Ezt az időszakosan lakott településtartozék jellegű tanyát és a XX. századi „teljes életegységnek,, tekinthető, farm-szerű tanyát egyaránt tanya szóval jelöli a XXI. század eleji magyar köznyelv, annak ellenére, hogy teljesen különböző települési és agrárhistóriai jelenségekről van szó. Talán csak az a tény kapcsolja össze a kétféle tanyát, hogy mindkettő a határban van és jobbára magányos. Ez a kapocs azonban édeskevés a lényeget érintő különbségek mellett.

Ebben a helyzetben a tudományos kutatás valamiféle jelzők alkalmazásával kísérli meg az egy szóval jelölt különböző dolgok megkülönböztetését. így alakult ki a magyar településnéprajzi tudományos szóhasználatban a tartozéktanya és a farmtanya kifejezés. A tartozéktanya, a hajdan inkább szállásnak nevezett XVII-XVIII-XIX. századi tanyai telepre vonatkozik, a farmtanya pedig a XX. századi szórványtelepülési alapegységet jelöli.

A hajdani tartozéktanya a belterület valamelyik házának határbeli tartozéka, kiegészítője, paraszti gazdasági telephely, a családi gazdaság üzemszervezési központja, az állatteleltetés és a gabonanyomtatás színtere volt. Kezdetben csak időszakosan lakták, később lakottsága tartós és folyamatos is lehetett, de nem teljes emberi életre szóló. Valamelyik mezővárosi vagy falusi házzal együtt képezett települési egységet. Használatának sokféle módja alakult ki. Korszakjelzőnek mondhatók azok a használati formák, amelyek során a tanyán tartózkodás az esztendő valamely időszakára, illetve az emberi élet egyik szakaszára szólt. Mindkét forma együtt járt a parasztcsaládok átmeneti vagy tartós osztottságával. A tartozéktanyák a XIX. században, néhol a XX. század első felében fokozatosan farmtanyákká alakultak.

A farmtanya teljes értékű és kizárólagos lakóhelye annak a családnak, amelyik birtokolja. Nem tartozik városi, falusi házhoz. Más, szomszédos farmtanyákkal „társadalmasul". A farmtanyák egy része nagy múltú tartozéktanyákból alakult. Más részük viszont eleve farmtanyaként jött létre. Szaporodásukra kiváló alkalmat szolgáltattak a Duna-Tisza közi agrárhistóriára nagyon jellemző, nagyrészt 1850 és 1920 között lezajlott pusztaparcellázások.

Valószínűleg azért, hogy a tudomány rendvágó és skatulyázó szerepe soha ne kerülhessen nyugvópontra, a XX. század utolsó évtizedeiben a motorizált közlekedés lehetőségét felhasználva a Duna-Tisza közén megjelentek a neo-tartozéktanyák, amelyek városból, faluból naponta kijáró tanyabirtokosok határbeli mezőgazdasági telephelyei. Számuk és szerepük jövendőben bizonyára növekedni fog

 

TANYÁS GAZDÁLKODÁS

A XVIII. században még magányos mezőgazdasági terület, amely csak ideiglenes munka- és tartózkodási helyként szolgált. Létrehozását az tette szükségessé, hogy az alföldi települések határai kiterjedtek, célszerű volt a távoli földeken hajlékot építeni, ahol eleinte a napszámosok, cselédek, majd a gazda és családja is a tél beálltáig tartózkodtak. A következő fokozat, mikor állandó lakosként a pásztor, a kertész - konvenci-ós alkalmazottként - a tanya őrzésére, gondozására kint maradt, végezte a gazda jószágainak teleltetését is. Bér fejében a birtokos földjéből művelhetett magának részt. A XIX. század közepétől a gazda is feladta a városban való lakást, s egész családjával kiköltözött a tanyára.

„A kertészekre kivetendő fizetések rendbeszedése iránt e folyó év november 3. napján kiküldetett deputátió írásban foglalt tudósításában következő véleményt adja be.

1. Mivel a kertészek egy részről, amennyiben illető gazdáik nekiek fizetéseikben vetéseket adnak és erántuk más kezességgel is vágynak, úgy tekintetnek, mint a tanyai csőszök: a közönséges adó alá nem tartozhatnak. Más részről azonban, amennyiben familiáikkal együtt lakván a tanyákat, a városi közbátorságra állított vigyázat az ő személyes bátorságukra is kiterjesztetik. De különben is pruductumukat a város piacára hordván, a lakosi beneficiumoknak ezen ágát használják. S peres állapotjaikban is a helybeli bírósághoz folyamodnak. Ezeknél fogva igazságosnak véli a deputáció, hogy ezen nevezet alatt [...] minden kertész fizetés alá jöjjön.
2. Minémű objectumokra nézve jöhessenek a kertészek fizetés alá? Ennek megállapíthatása végett a tisztelt deputátió a kertészeket négy classisra osztandónak vélte. Nevezetesen:

a.) Első rendbeliek azok, kiknek a városon ugyan házok nincsen, azonban mégis földdel bírván kívül laknak. Ezekre nézve azt ítélte a tisztelt deputátió hasznosnak, hogy mivel azok földes gazdák, a kertészek cathegóriájába nem jöhetnek, hanem azoknak javai a rendes adókulcs alá esvén, valamint a conscribálások, úgy adaiknak ide tudása is az adószedő hivatalnál maradjon. Mivel azonban kinti lakásokkal a házas gazdákon felüli terheket elkerülnék, ezen tekintetben bizonyos teher alá volnának húzatandók.

b.)Másodrendbeliek azok, akik bírnak ugyan lakosi jussal, de azonban szegénységek vagy más terhes környülállásaik miatt házaikat eladni kénteleníttetvén, lakásokat a tanyákra vették, szőleiket azonban megtartván használják. Ezekre nézve az volna a deputátió véleménye, hogy azok incolatusi jussal bírván, mind személyekre, mind egyéb ingó javaikra, úgy szőlejekre nézve is a zsellérek cathegóriájába jővén, a szerint adójokat is fizetni kötelesek legyenek.

c.)Harmadrendbeliek azok, kiknek semmi fekvő jószágaik nem lévén, mint valóságos tanyai csőszök a gazdák tanyáin laknak.

d) Negyedrendbeliek azok a juhászok, kiknek fekvő jószágaik hasonlóan nincsenek, hanem feleségeikkel és gyermekeikkel ki vonván magokat azon gazdának tanyájára, akit szolgálnak, feleségeiket kertészek formájában letelepítik"

1820. december 11. Kecskemét város tanácsa szabályozza a kertészek adókötelezettségeit

Kecskeméti szabályrendeletek. Összeállította és jegyzetekkel ellátta: Iványosi-Szabó Tibor. Kecskemét, 1991. 203-204.

 

Tanyai istálló Lajosmizsén „kanfaros" tetővel

 

ÖRÖKVÁLTSÁG

„Kecskemét város földesurai között felosztva és teljes értelmű földesúri kezelés alatt soha sem volt, semmiféle jobbágyi vagy úrbéri szolgálatokat nem teljesített, földesurainak csupán készpénzbeni censust vagyis úri adót fizetett; ben a városban szintúgy mint külhatárának egész területén a lakosok minden birtokaikat szabad adásvétel útján forgatták; a városnak saját polgárai által szabadon választott tisztviselői voltak, kik minden polgári ügyekben első bírósági hatóságot gyakoroltak, sőt a vérbíróságot is a városi hatóság kezelte mindaddig, míg abból a hatalmas Kohári grófok által ki nem billentetett, azonban még ezután is a városi tanács mindig együtt bíráskodott a polgári és bűnfenyítő úri törvényszéken magával a földesúrral, vagy e végre kiküldött meghatalmazottjával. Voltak földesurak, kik minden módot elkövettek arra, hogy a városbani megfészkelésükre maguknak ürügyet vagy alkalmat szerezzenek, de gondos apáink szerencsés, bár fáradtságos és költséges ellenhatással azt elhárítani s megakadályozni ügyekeztek. A kecskeméti census vagy úri adó képviselte ama mérsékleti évi fizetést, melyet a város valaha mint koronabirtok a király, illetőleg királynő részére teljesíteni tartozott, s miről már az 1405-ik évi 2-ik törvény 13-ik cikke alapján tüzetesen elmélkedtünk; de mivel a város régi kiváltságai a vidék viszontagságai között elvesztek, az ilyetén úri adó mennyisége iránt pedig sem országos törvény, sem a földesurakkal örökös szerződés nem létezett, annak megállapítása többnyire az illető földesurak önkényétől függött, és annálfogva másfél századot meghaladó időközön át változott; némely földesurak saját jövedelmük gyarapítása tekintetéből azt időnkint fölverni ügyekeztek, úgy tekintvén azt mint haszonbért, melyet osztatlan állapotban levő illetményüktől a város fizet s szabadságot és jogot igénylettek maguknak azt tetszésük szerint fölebb emelni, azzal állván elő mindannyiszor, hogy ha nem tetszik az általuk megszabott összeget fizetni, adja ki a város illetményüket, majd ők maguk kezeltetik, így folyt ez mindaddig, míg a múlt század közepén dicső emlékezetű Mária Teresia az úrbért szabályozta. Ekkor Pestmegye Nagykőrös és Kecskemét városok földesuraik irányában fenálló viszonyaikat egy kimerítő felterjesztésben a királyi trón előtt kifejtvén, 1773-ik évi Dec. 10-kén 5692 szám alatt kelt helytartótanácsi leiratban megküldetett a királyi rendelvény, melynél fogva nevezett városok földesuraikkal régi censualis viszonyukban továbbra is megtartatván, egyszersmind elrendeltetett: hogy jövőben a magyar királyi helytartó tanácshoz adandó felterjesztés s azt követő királyi engedély nélkül a földesúri census fölebb nem emeltethetik. (...)

Midőn Kecskemét város megváltakozásának nagy munkáját célba vette, legtöbb gondot adott e legnagyobb földesúri illetmény megváltásának foganatba vétele; azonban a fejedelmi herceg és hercegnő nemes gondolkozása s tanácsosaiknak a város iránt viseltető szívessége mi hamar megérlelte a városiak ernyedetlen törekvéseiket s 1834-ik évi Nov. 15-kén Bécsben a szerződés megköttetett, a királyi nagy cancellariánál pedig felvallással is érvényesíttetett: 170,000 pengőforint készpénz fizetésért s azon feltétel alatt, hogy a századok óta Kecskemét város lakosai által használt, de a herceg által saját kezeltetése alá vétetni kívánt vacsi pusztát, - melynek haszonbérletéből még 12 év hátra volt, - a város rögtön kibocsássa, - a pénzösszegből hatvanezer forint azon nal lefizettetett, száztízezer forintról pedig a város kötelezvényt adott, s a vacsi pusztán rögtön a herceg által saját kezeltetése alatt szükséges épületek kisajátítására a vá ros költött 3920 vfkat, vagy pengőpénzben 1568 fkát, és így e megváltás került a város nak 171,568 forintba pengőpénzben."

Hornyik János: Kecskemét város története oklevéltárral.III. 1862. 32-34; 68.

 

Oklevél, mellyel Baja 1830-ban I. Ferenc császártól úti és parti vámszedési jogot kap. BKMÖL IV. 1435 7088 ksz.

Morelli Gusztáv: Kecskeméti képek, IV.

 

PETŐFI SÁNDOR

Régi görög epigramma szerint hét város versengett, melyikük szülötte Homérosz. Petőfi szülőhelyéért is többször fellángolt a vita Kiskőrös, Kiskunfélegyháza és Szabadszállás között, míg általánosan elfogadták, hogy ott született, ahol az időben a szülei laktak, s ahol 1823. január l-jén megkeresztelték.

„Mi történik velünk?" - gondolták szerte az ország minden részén, ezer meg ezer parasztviskóban azok, akik virrasztva várták az új esztendőt. Külön-külön mindnyájan csak egy évre, az akkor kezdődő évre gondoltak, de a sok külön gond együttvéve tízmillió esztendei kínt jelentett.

Künt harangoztak, megkezdődött az új év, az 1823-as. Mint a függöny szétválásakor a gongütés: ez indítja meg előttünk is a cselekményt.

Egy kis alföldi faluban, Kiskőrösön egy parasztházban, amely semmiben sem különbözött az ország ezer meg ezer parasztházától, egy kicsi, feketehajú asszony fölkiált, vajúdik. Szlovákul jajong. Napközben rendesen magyarul beszél, de az ima és a sírás gyermekkora szavait szakítja föl benne.

Férje a konyhából hallgatja. Az öntudatlan szavak, amelyeket az aggodalom és a tehetetlenség lök a nyelvére, magyarul szűrődtek ki fogai közül.

Végre bentről gyermeksírás hangzott, a csecsemők nemzetközi panasza az éles levegő, a hideg, az élet miatt, amiatt, hogy világra születtek. Fiú született, e könyv hőse. Anyja későbbi szavai szerint ökölnyi csöppség volt. Szalvétába kötötték; megmérték egy piaci fölakasztható mérlegen; igen könnyűnek találták. Aztán gyorsan megfürösz-tötték, mégpedig úgy, hogy a langyos vízbe némi spirituszt öntöttek, az egyik komaasz-szony szerint ez megerősíti a gyönge csecsemőt abban, hogy megmaradjon. Piros, ráncos arcú kis emberke volt, semmivel sem különb, mint ilyenkor akármilyen más csecsemő. Ő volt, akire vártak, akit a történelem kiszemelt. Mi lesz belőle? Bár tudjuk, izgatottan kísérhetjük végig még egyszer sorsát. Boldog vagyok, hogy írhatok róla.

Illyés Gyula: Petőfi Sándor 1977, 12-13.

 

 

PETŐFI SÁNDOR

Petrovicsék 1824 őszén költöztek Félegyházára. A költő apja a Hattyú-házban levő két mészárszéket és a kocsmát bérelte. Lakásuk az Otemplom mögötti Bánhidi-házban volt; 1994-ben emlékkiállítást nyitottak benne. Petőfi szobra, Köllő Miklós alkotása, Segesvárról került Félegyházára.

A gyermek ezen a földön áll meg először a lábán, ezen teszi az első lépést, itt ejti ki az első értelmes, emberi szót. Neki van igaza, amikor később, dacolva az okmányok bamba adataival, a köznapi lélektelen igazsággal, ezt a várost vallja szülőföldjének, s tiltakozásul egy szűk látókörű pánszlávizmus mohósága ellen, megtagadja a szlovák Kiskőröst a magyar - azazhogy kun! - Félegyháza kedvéért. Akkoriban, igen helyesen, nemzetet oly szabadon lehetett választani, mint szerelmest. O, akinek hivatása, hogy a valóságot alakítsa, ő ne szállhatna szembe a valósággal? Helyesebben a látszatvalósággal? A lélek köti őt és nem a sár, még csak a vér sem. Lelke itt született meg, és magyarnak született!

Azáltal, hogy az első szavakat ezen a nyelven mondja. A drága Hrúz Mária, a kedves hajdani kis cselédlány, aki a kinti kurjongató világban csöndesen meghúzza magát, s csak akkor beszél, ha kérdezik, mosolyogva s óvatosan adja fia szájába a magyar szavakat. A gyermek kicsi agyában a farkcsóváló, bundás állat képét az a különös hangösszetétel idézi föl, hogy „kutya"; érzékszervei a „kenyér" szó hallatára készülődnek az evésre. De - Aranytól tudjuk - a kis Hrúz Mária nem mindig ejtette tisztán a magyar szót. Minek köszönheti a magyar nyelv, hogy magának hódította a tizenkilencedik század legköltőibb szellemét?

Fazekas Gergely bácsinak, aki sípot faragott neki, Törő Józsi bácsinak, aki néha maga mellé vette az ülésdeszkára, a szomszéd Vica meg Mari néniknek, akik markába nyomtak egy-egy almát; Varga Benedek bácsinak, aki szellemét először megdicsérte. Jegyezzük föl a „gyerekszáj" történet-két, amellyel a kisfiú az első nyilvános tetszést aratta. Vargáéknál ült nagy társaságban, bóbiskolt: amikor a látogatóba jött katolikus papok elmentek, hirtelen azt mondta: „Ezek a papok! Mindenkinek asszonyt adnak, maguknak egyet sem hagynak." A sorokban ütem lüktet, rím csendül. Ez tehát fejéből az első vers villanás. Hatéves volt.

Illyés Gyula: Petőfi Sándor, 1977, 18-19

 

 

PETŐFI SÁNDOR

Petőfi 1828-tól 1830-ig a kecskeméti evangélikus elemi iskolában tanult, rokonoknál, Kovácsayéknál, majd Hrúz Mihályéknál lakott. 1843. jan. 12-től ápr. elejéig színész volt Kecskeméten. Gyakran találkozott volt pápai diáktársával, az akkor Kecskeméten jogot hallgató Jókaival. Vele és a szintén jogász Ács Károllyal közös kötetet szándékoztak kiadni, de a cenzor fennakadt Petőfi Disznótorban című versének befejezésén. Ekkor állította össze Petőfi Ibolyák című, csak nemrég előkerült s nyomtatásban 1996-ban kiadott kötetét.

Én a következő évben Kecskemétre mentem jogot hallgatni.

Egy esős, késő őszi napon betoppant hozzám valaki. Az ismeretes gallér-köpeny

hátulról látva is elárulta volna.

Petrovics! - kiálték a nyakamba boruló elé.

Nem Petrovics - monda ő - hanem Petőfi!

Már akkor Bajza Athenaeumában e név alatt jelentek meg költeményei: de én azt nem tudtam. Itt nem járattunk lapokat. Kávéházban pedig nem voltam én soha diákkoromban.

Aztán elmondá, hogy ő most színész az itt működő Szabó-féle színtársulatnál — harminc váltó forint „proporcióra".

Ami annyit tesz, hogy ha van a kasszában nagyon-nagyon sok forint, akkor jut neki belőle harmincszor egy forint, ha pedig nincs a kasszában semmi, akkor jut neki harmincszor semmi.

Öltözete, amiben meglátogatott, nem volt valami fényes. A gallér-köpeny képviselte a telet; egy szürke vitorlavászon kabát pedig a nyarat. Úgy , hogy én meg voltam szeppenve, mikor háziasszonyomnak, a szép, nemes magyar arcú Gyenesnének bemutatva barátomat, az meghítta őt másnapra ebédre. Aggódtam, hogy talán nem is lesz elég díszes öltözete ily megjelenéshez. Kellemetesen csalódtam. Petőfi másnap egész gavallérnak öltözve áll be hozzám. Csinos violaszín frakk volt rajta, sárga gombokkal, melyek mindegyikén más alakú állatfej pompázott. Ez volt az egyetlen és utolsó frakk a világon, amely Petőfi testét érintette; ebben festettem le őt miniatűr-képben olajba. Sokat adnék most azért a képért, ha valaki elém hozná. Ó elvitte magával Debrecenbe.

És azután vacsora fölött kiderült, hogy Petőfi oly társaságban, ahol hölgyek is vannak, nemcsak elmés, de ügyes mulattató, a nyers, kevély modor, melyet férfiak irányában gyakorol, egészen lefoszlik róla, s kitűnik alóla egy udvarias, derült kedélyű, meleg szívű ifjú, aki egyszerre meg tudja magát szerettetni mindenkivel.

Jókai Mór: Petőfi mint színész. Részlet. In.: Jókai Mór: Megtörtént regék, 1897, 91-92.

 

Hrúz Mihályék háza, Jókai Mór rajza

 

PETŐFI SÁNDOR

Petőfi szülei 1830-tól 1840-ig laktak Szabadszálláson. Itt következett be elszegényedésük: „Pénzét a hitetlen emberek csalása, Házát a Dunának habjai vitték el". Életének nagy kudarca itt érte Petőfit is: a választási bukás.

A kis-kúnokhoz.

Polgártársaim és hazámfiai! hazámfiai nemcsak mint magyarok, hanem úgy is mint kunok, mert Kis-Kunságban születtem. Úgy hiszem emlékeztek még arra az alacsony köpcös mészárosra, ki egykor a félegyházi, szabadszállási és szentmiklósi mészárszéket árendálta; az az én apám. Nem gondolnám, hogy őtet egészen elfelejtettétek volna, mert hiszen akkor, míg itt lakott, minden becsületes ember szerette őtet közületek, minthogy a becsületes emberek szeretik egymást. De énrám nehezen fogtok emlékezni, én még gyermekkoromban elszakadtam közületek, s azóta csak nagyon ritkán juthattam ahhoz az örömhöz, hogy kedves szülőföldemet meglátogathassam. Ennélfogva, nem mervén bízvást reméleni, hogy köztetek szószólóm akad, magam vagyok kénytelen szószóló lenni magmért.

Igazság szerint nem is magamért, hanem tiértetek szólok, legalább azon jó szándékból, hogy előmozdítsam a javatokat. Én szerszámnak ajánlom magamat a ti kezeitekbe, semmi másnak. Magyarország az utóbbi időkben sokat tett, de még korántsem tett meg mindent arra, hogy boldog és szabad legyen... mert minden nemzetnek ez a két fő célja: boldogság és szabadság. Magyarország eddig egy nyers fenyőfa volt, most már le van vágva, és föl van deszkákra fűrészelve, de még nincsen ám meggyalulva, pedig előbb meg kell gyalulni, hogy asztal készüljön belőle, az a dicső szent asztal, melyhez majd odaül vendégeskedni a két földi istenség: a boldogság és szabadság.

Amint mondám, Magyarország gyalulatlan deszka, ti most meg akarjátok gyalulni, jól van, én ajánlom magamat a ti kezeitekbe egyik gyalunak. Annyit jó lélekkel mondhatok, hogy én már megpróbált gyalu vagyok, meggyalultam sok faragatlan tus-kót, és nem esett rajtam csorba. - Ennek a cifra beszédnek egyszerű értelme az, hogy közeledik az országgyűlés, az országgyűlésre követeket kell választani... ha engemet megválasztotok követnek, én azt dicsőségemnek fogom tartani, ti pedig, úgy hiszem, nem vallótok velem sem kárt, sem szégyent.

[...]

A legjobb alkalmam volna rá most megszerettetni magamat veletek azáltal, ha az egekig magasztalnálak benneteket.[...] Hanem azt korántse várjátok, hogy én titeket magasztaljalak, mert akkor szemtelenül hazudnám. Becsületemre mondom, hogy ti nem vagytok remek emberek, vagy eddig legalább nem voltatok. Március 15-éig az egész Magyarország nagyon szolgalelkű, kutyái alázatosságú ország volt, és ti ebben a virtusban közelebb álltatok az elsőkhöz, mint az utolsókhoz.[...] Az isten az állatnak teremtett négy lábat, az embernek csak kettőt, azért, hogy egyenesen járjon és embertárnek sem szabad másokra fölnézni. Nem ismerek magamnál se kisebbet, se nagyobbat. Ennyit akartam mondani, atyámfiai, ebből megitélhetitek, hogyan érzek és hogyan gondolkodom. Ha kedvetekre való vagyok, meg fogtok követnek választani, s akkor minden erőmet nagy és szent kötelességem teljesítésére fordítom. Ha pedig meg nem választotok követnek, abból látni fogom, hogy különb emberetek akadt, mint én, s ez hazafiúi szívem legszebb öröme lesz, mert fő óhajtásom, hogy énnálam minden ember nagyobb tehetségű és nagyobb buzgóságú legyen a magyar hazában, amely haza adja a magyarok istene, hogy mindörökkön örökké éljen!

(1848. június.)

In.: Petőfi Sándor összes művei, 1955, III, 455-458. Részletek.

 

JÓKAI MÓR

Jókai 1842 - 44-ben a kecskeméti ref. főiskolán tanult jogot. Gyenes Mihály házánál lakott, így emlékezett Kecskemétre: „itt lett belőlem magyar író. (...) Egész írói működésemnek az alaphangulatát itt sajátítottam el".

Egész felbuzdult, midőn Kecskemétről emlékezett (hiszen utolsó óráiban is oda álmodta vissza magát), kérdezett sok mindenről, sok mindenkiről, Muraközy Jánosról többek közt, kire azt jegyezte meg, kevés emberre volt a természet pazarabb, mint „Janira".[...] Felhozta a Gyenes családot, iskolabarátját és szobatársát, Gyenes Pál városi mérnököt, kit akkoriban lőtt agyon egy eszeveszett dühöngő. Előhozta régi háziasz-szonyát, és ennek férjét, Gyenes Mihályt, s mosolyogva említé, hogy a Decameronban elmondott novella: a „kurta kutya s a boglyas kakas"-per kecskeméti mende-monda, Csonttörő Mihály pedig Gyenes Mihály. [...] Jókait igen humoros hangulatba hozta Bánó Lajos emlékezete, jóízűen mosolygott. - Na, kérem, úgy káromkodni talán senki sem tudott [...] - hozzá milyen hangja volt, mintha folyton brigádát kommandírozott volna, az a karvaly orr, azok a villogó szemek, az a veszedelmesen fölcsavart bajusz -a valóságos sátori és bakatori Sátory Lőrinc jubilátus huszárőrnagy alakja. (T. i. a „Mégis mozog a föld" című regényében.) [...] Megemlítette, hogy a „Mire megvénülünk" Sárvölgyije is kecskeméti alak - megmondotta, ki -, de én elhallgatom, szomorú emlékű ember volt, állítólag abban a régi jó világban az osztrák titkos polícia embere [...] Van-e még sok görög Kecskeméten, kérdezte tőlem, - de jó mulató emberek akadtak köztök, — milyen terített asztalokkal ünnepelték a karácsonyt meg a húsvétot. A legszebb piros tojásokat görög házaknál adták. Mondám, biz elfogytak. - De kár értők, - hej, de szép leányaik voltak, én is learcképeztem nehányát.[...]

Még egyet. Megtörtént, lenyomatták már máshol, el is felejtették, - hát hadd újítsam meg. 1872. év tavaszán a volt balközép párt országgyűlést tartott Budapesten, hol Kecskemét is képviselve volt. Jókai e párt híve lévén, több ízben szónokolt; [...] - a gyűlés után Jókai a kecskeméti deputáció közé vegyült, a velők sincerizált. Mikor az egyik deputátus reákezdi: Jókai, Jókai, ezt a nevet mintha már hallottam volna valahol. Ugyan, ha meg nem bántom, a képviselő úr nem volt-e úgy 1841-42 táján kecskeméti tanuló? Mire Jókai igenlően válaszolt. - No hát akkor a képviselő úr volt az, aki akkoriban olyan szépen szavalta azt a verset: „Hahó tekintetes karok és rendek." (Akkortájt igen divatos politikai költemény.) Jókai igenlően válaszolt, mire földink minden jót kívánt Jókainak, - hozzá téve, hogy vigye az Úristen sokra a dolgát.

Dr. Horváth János: Jókai és Kecskemét. Kecskemét 1904. máj. 21. Részletek.

 

Az ifjú Jókai (Jókai Mór önarcképe)

 

1848-1849. FORRADALOM ÉS SZABADSÁGHARC

„1848. Mártius 16-án reggel idején kimentem Szentkirályba, este beszély.

Mártius 17-én dél után haza jöttem, bemenvén a Városba, távolról a Város háza előtt a Nemzeti zászló feltűzését bámulva látom, népgyülekezet, oda érve, a jelenvoltaknak Horvát Pál olvassa Petőfi dalát, és ütött az óra - a falra szegezve látom a Magyar Nemzet kivánatait 12 pontban - Horvát Pál végezve olvasását, Kiss Miklós szolgabíró, ki azalatt oda ért, szólott a nem igen nagy számú néphez, azután Nagy Lajos főbíró, ki szinte azalatt lejött a tanácsteremből, buzdítólag és felvilágosítólag - azután több előkelők és értelmesbek a tanácsterembe érkezvén, felszóllitás rendeltetett a Casinói egyletekhez - később a belső csendőrködés végett három iv nyittatott ideiglenes Nemzetőrségi aláírásra, aláírták magukat - oskolai ifjúság 3 zászló alatti menet közben énekli Petőfi dalát - ekkor hallottam bámulva a Pesten történteket, mellyek 16-án este felé Kecskemétre jutottak, mai nap reggel a Tanács és Vál. Község elébe terjesztetvén, a Jegyzőkönyv szerént nyilvános ülés tartás rendeltetett - a 12 pont elfogadtatott, Nemzeti zászló készíttetett - Kokárdát magam is felfűztem - Mártius 18. Nyilvános közös gyűlés - a proclamatio, és tegnapi Jegyzőkönyv hitelesítése - én bízattam meg a nyomtatásnak 3 ezer példánybani elkészíttetésére -

Mártius 19. Tizedgyűlésekben a proclamatio a lakosság részéről nagy lelkesedéssel fogadtatik, mellette a 12 pont magyaráztatván, dél után az ifjúság zászlók alatt Petőfi dalát énekelve, nagy néptömeg kíséretébe ünnepélyes meneteket tart -.

Kecskemét, 1848. március [19.] Hornyik János jegyzetei a kecskeméti márciusi eseményekről.

„Tisztelt Polgártársaink!

Átalakulási mozgalmak láncolatában a körülmények hatalma, az idő erénye vagy bűne irányozván a korszak eseményeit, czélszerű engedmények, mielőtt a néptenger felháborodott, s azután kérlelhetlen szigor a rend érdekében, - e kettőben áll a békés forradalom titka. Hála a Magyarok Istenének, mert ha bár főlséges hazánk fölé mártzius hónapban villámrejtő fellegek borulnának, a nemzeti lét s nemlét terhes pillanatiban főnséges nádorunk bölcs esze magyar szívével párosulva, s az országgyűlés hű jelle-mű, tántoríthatatlan nagy férfiaival egyesülve dicsőén elháríták a politicai menyköveket, s a nemzeti szabadság s törvényi egyenlőség oltára körül a szent béke zsámolyánál találkozván, szerencsésen átéltük a szabadság első örömeit. Itt forró érzelmeink örömtengerében buzgón üdvözöltetek a szabad sajtó, a nemzet lelki-ismérete, melly a hazai kincsek fűzérében első láncszem. Testvérültünk a századokig adómentes hazafiakkal, s kezet nyújtva a köz haza boldogságáért, leomlott a kiváltság sorompója, mely a nemest a honpolgártól századok óta elválasztva, az irigység s rangharcz keserű küzdelmeit annyiszor előidézé. Fenn dobogott szívünk a nemzeti függetlenség, s felelős ministérium szentesítésével, s midőn honfiaink csillagait üdvözöljük a kormánykoszoruban, tisztán áll lelkünk előtt, hogy a magyar nemzet boldogsága felé indult e nagy férfiak vezérlete alatt. Lelkünk elmerült örömében, hogy az urbéri viszonyok megszűntettek, s habár mi soha úrbéri bánlás nyöge alatt nem létezénk, a nagy hatalmu uri kapocs elég bilincse volt rég polgáriasult szabad lelkünknek, s hála az égnek, mert ezutánra nehéz szorgalmának gyümölcseit mindenki osztatlanul élvezhetendi. - Eltűnt örökre a papi tized, s e nemes áldozat egyik forrása levén a nép boldogulásának, reméljük, e kedvezetes nyeremény erősebb tiszteletkapcsot fűzend a tisztes rend s hívei közé. Megalapíttatott a nemzeti őrsereg, s felállítva van a szabad kebleken a nemzeti védbástya, mert ki nem hitvány zsoldért, hanem édes hazájáért, szabadságáért, önléte s keves családjának életéért lép a küzdtérre, kész az életét feláldozva vérét ontani, hogy dicső legyen a harcz, dicső a haza, melyért vív. Biztosíttatott az évenkinti országgyűlés Buda-Pesten, nagy leend szíve a hazának s szabadabban dobog majd a külbefolyas titkaitol menekült kebel. Megadatott a népképviselet, mellyért milliok buzgo sohajtjai némán epedezének, s a szabad választás szent jogában részesítetteknek hangjai keblök koporsójából szabadon napfényre kerülendhetnek. Leromboltatott a szerencse ámításain elszegényült népjáték kereke, a lotteria, s az emberiség szent java győzelmet ül a nemtelen gazdulás romjain. Alkotva lon a hitvallások közt létező jogi s kötelességi különbségek megszűntetése végetti törvény javallat, s a vallásbéli különböző felekezetűek polgári egyenlősége kimondatván, a lelkiisméret szabadsága szentesíttetett.

Ennyi nagyszerű polgár-jogok, ennyi óriási változások kedvezései között elmerülve szívünk szabad örömében, a 15 ezer bajaik keble martius 27-én buzgo imába dobogott fel a földi sorsok leghatalmasb intézője, az ég ura tronjához, s hogy örömünk kiegé-

szüljön, azon lelkes polgártársainknak, kiknek követei népképviselőkké alakulva e nehéz politi-cai csomot nagysándori ügyességgel bőlcsen ketté metzék, polgári hálánk babérjait tesszük a szabadság oltárára, kérvén, fűzzenek bennünket testvérileg jogkoszorújokba szivörülve kiálván „éljen a haza! éljen a Király! éljen a Nádor! éljenek hazánk dicső követei! Legyen béke s áldás a nemzet fölött."

Baja, 1848. április 9. Baja város közgyűlési határozata a polgári átalakulással kapcsolatos kívánságairól.

In.: A mai Bács-Kiskun megye az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején. Szerk.: Iványosi-Szabó Tibor. Kecskemét, 1988. 142., 163-164.

 

TÖRVÉNYHATÓSÁGI JOGÚ VÁROS

„Baja város törvényhatósága az 1870. évi 42. t. c. határozataihoz képest átalakul és saját belügyeit a törvény határain belül önállóan intézi; végrehajtja a törvénynek az állami és törvényhatósági közigazgatásra vonatkozó rendeleteit, hatósága kiterjed a városban s a város területén lakó, vagy tartózkodó minden egyénre, úgy a városban és területén létező minden vagyonra.

Ezen általános szabály alól csak a törvény által megállapított egyes esetekben van kivételnek helye.

Baja város hatóságát és abból folyó az 1870. évi 42. t. c. I. fejezetében körülirt jogait gyakorolja.

1. képviseleti testülete (törvényhatósági bizottság),
2. tanácsa,
3. polgármester,
4. rendőr kapitány,
5. árvaszéke által.

A közgyűlés.

1.§. A közgyűlést képezik fele részben a város területén legtöbb egyenes államadót fizető azon nagykorú honpolgárok, kik országgyűlési képviselő választásra jogosítva vannak; másik fele részben pedig azok, kiket a választó közönség megválaszt (19.§.), továbbá a következő tisztviselők: polgármester, jegyzők, ügyész, kapitány, tanácsnokok, árvaszéki ülnök, pénztárnokok, főorvos, főmérnök, közgyám és számvevő kik egyenlő tanácskozási és szavazati joggal birnak.

A többi tisztviselők és általán a tiszteletbeli tisztviselők a közgyűléseken felszólalhatnak, sőt ha felhivatnak, felszólalni kötelesek is, de szavazattal csak azon esetben birnak, ha bizottsági tagoknak megválasztattak, vagy a legtöbb egyenes állam adót fizetők (virilis) sorába esnek. (41.§.)

2.§. A közgyűlés elnöke a főispán, akadályoztatása esetén a polgármester, s ha ez sem jöhetne a közgyűlésbe, a főjegyző. (...)

A közgyűlés ülései.

5.§. Rendes közgyűlés tartatik minden hó első csötörtök napján.

Ezen kívül ha a főispán, ugy a bizottság, vagy a főispán akadályoztatása esetén a polgármester jónak látja, rendkívüli közgyűlés annyiszor tartathatik, a hányszor a körülmények igénylik.

6.§. A polgármester a közgyűlés határnapját, s a felveendő tárgyak sorozatát legalább 8 nappal illetőleg 24 órával a gyűlés előtt szabályszerűleg kihirdetni köteles, (közt. 42.§.)

7.§. A közgyűlés ülései nyilvánosak.

8.§. A közgyűlést az elnök nyitja meg és zárja be, vezeti a tanácskozást, őrködik a rend fentartása felett, a kérdést szavazásra ő tűzi ki. (45.§. köztr).

Ha a szólók közöl valaki a tárgytól eltér, az elnök rendre utasítja, a rendet háborgató, vagy sértő kifejezésekkel élő szólóknak szavába vág, azokat rendre utasítja.

A rendre utasított szóló a rendre utasítás után szót kérhet, azonban csak saját védelmére.

Ha az elnök valamelyik szólót kétszer egymás után rendre utasított és annak dacára tovább is a rendet háborgatja, vagy sértő kifejezésekkel élni meg nem szűnik, az elnök tőle azon tárgyban a szót megvonhatja.

9.§. A közgyűlésen a jelen levők határoznak (köztr. 46.§.)

10.§. A rendes közgyűléseken az elnök által kitűzött tárgyakon kívül a gyűlés tagjai által tett önálló indítványok is tárgyaltathatnak, azonban az ily önálló indítványok a gyűlés előtt legalább 24 órával az elnökségnél bejelentendők s egyszersmind a jegyzői hivatalnál közszemlére leteendők.

11.§. Egy bizottsági tag sem vehet részt oly tanácskozásban, a melyben közvetlenül érdekelt.

A szólni kivánó biz. tagok kötelesek magokat a jegyzőnél feljegyeztetni, s a feljegyzés sorrendje szerint szólhatnak.

Minden biz. tag egy tárgyban kétszer szólhat, másod izben azonban csak akkor, ha az első izben szólásra feljegyzett bizottsági tagok sorban beszéltek; az indítványozónak jogában áll mielőtt indítványa felett döntő határozat hozatnék, még egyszer szólani, ha azonban iditványától elállni szándékozik, azt soron kívül is kijelentheti.

Az elnök minden tárgyban a mikor és hányszor szükségesnek látja, szólhat. Szót kérhetnek bármikor: a) kik napirendre térést indítványoznak; b) kik személyes megtámadásra kívánnak felelni; c) kik az ügyrendre hivatkozni akarnak. Szóba vághat az elnök engedelmével a felvilágosítást nyújtani kivánó hivatalnok, vagy az illető biz. tag, de kötelesek ilyenkor röviden szólani.

Az indítványozó bármikor visszavonhatja indítványát, ha azonban más valaki azt magáévá teszi, azon indítvány feletti tanácskozás továbbá folytatandó.

12.§. Midőn valamely tárgy elegendően kimeríttetett és a bizottsági tagok közöl szólásra senki sincs feljegyezve, az elnök felteszi a kérdést és szavazásra bocsátja.

A szavazásra bocsátandó kérdés mindig akként teendő fel, hogy arra igen, vagy nem-mel lehessen felelni.

A kérdés feltevésénél napirenden levő tárgy a többi felett elsőbbséggel bir s ez utóbbi flett a tanácskozás is halasztható.

Az indítvány elfogadása vagy elvetése után annak netán benyújtott vagy mondott módosításai kerülnek szavazás alá.

Pénzügyeknél legelöl a legnagyobb összeg felett tartatik szavazás. Szavazás előtt a kérdés megállapításához szólni a biz. tagoknak jogukban áll; vélemény különbség esetén a többség határozata dönt.

A szavazatok a szólók szerint vétetnek számba, de ha 10 tag kívánja, vagy ha a városi törzsvagyon eladása, megterhelése, terhes szerződések kötése és kölcsönvétel-ről van szó, az elnök a névszerinti szavazást elrendelni mindig köteles.

Baja város közgyűlési jegyzőkönyve, 1873 BKMÖL. IV. 1401.

Névszerinti szavazásnál a szavazatokat a jegyző számítja össze s az elnök mondja ki az eredményt.

Ha tiszti kereset elrendelése, vagy valamelyik tisztviselő hivatal vesztése forog szóban, valamint személyes kérdésekben a szavazás titkos és ez oly módon történik, hogy minden tag egy papír szeleten igen vagy nem szóval jegyzi fel szavazatát.

Titkos szavazásnál az elnök a közgyűlés beleegyezésével szavazat szedő bizottmányt jelöl ki, mely a szavazás eredményét az elnöknek kihirdetés végett bejelenti.

Ha a szavazatok egyenlően lennének megosztva, az elnök szavazata dönt.

A szavazás tartama alatt szólni, vagy a szavazatot indokolni nem szabad.

A közgyűlés tartama alatt hozott határozatokat ugyanazon közgyűlésen sem módositani sem megváltoztatni nem lehet.

Az el nem fogadott indítványok ugyanazon közgyűlésen újra fel nem vehetők. A közgyűlési határozatok ellen tiltakozni egy tagnak sincs jogában; kívánhatja azonban, hogy különvéleménye a jegyzőkönyvben felvétessék, melyet azonban Írásban beadni köteles.

A közgyűlésnek az önkormányzat körében hozott határozatai ellen a fellebbezés az 1870. évi 42. t. ez. 4. §-a, a szabályrendelet elleni folyamodás pedig azon törvény 7. §. értelmében történik.

13.  §. A ki a tanácskozás méltóságát vagy a gyűlés tagjait sértő kifejezésekkel él, s azt rögtön vissza nem vonja, a gyűlés által, - a fellebbezés kizárásával 100 frtig terjedhető s közigazgatási végrehajtás útján behajtható pénzbirsággal büntethetik, - fennmaradván a büntető törvények súlya alá eső bűntényekre a későbbi megtorlás joga.

A hallgatóság számára elkülönített hely jelölendő ki; ha a hallgatóság zajt ütne, vagy illetlenül viselné magát, az elnöknek jogában áll azt a közgyűlés terméből kiutasítani, köteles azonban azt megelőzőleg a rendre figyelmeztetni.

14.  §. A közgyűlési határozatokat, ha erre külön határozat nem hozatott, a polgármester s illetőleg a tanács hajtja végre, a miről a közgyűlésnek jelentés teendő.

A közgyűlési jegyzőkönyvnek hitelesítése végett minden közgyűlés az elnök, ügyész és jegyző mellé 10 tagból álló bizottmányt jelöl ki.

A jegyzőkönyv hitelesítése után az elnök, jegyző és a hitelesítésre kiküldött bizottmány által iratik alá, ha a közgyűlés szükségesnek találja, a jegyzőkönyv egészben, vagy részben még a közgyűlés tartama alatt elkészítendő és hitelesítendő

A hitelesített jegyzőkönyv összefűzve azonnal lepecsételendő.

Ha a közgyűlésen fontosabb folyamodványok, válaszok, vagy végzések felterjesztése rendelteinek el, ezek a közgyűlés tartama alatt felolvasandók és jóváhagyandók.

A közgyűlési jegyzőkönyvek hiteles másolatai a belügyminiszterhez 30 nap alatt egyes jegyzőkönyvek pedig másolatban egyik vagy másik miniszter kivánatára azonnal f eltérj esztendők, (köztr. 51. §.)"

Baja sz. kir. város szervezkedési szabályrendelete. Baja, 1874. 3-4; 6-7.

 

A DUSNOKI KÉPES FA

Dusnok újkori határában, a kanyargó Vajastól délre, a Féket nevű határrész egyik völgyében, mesterséges dombon magányos kápolna áll, amelyet a hivatalos egyházi szóhasználat Mária-kápolnának, feketi kápolnának emleget. A szakrális építmény közelében van egy gödörszerű kis tó, amelyet anyanyelvükön Marijin viric'-nek, magyarul Mária-forrás-nak emlegetnek az idősebb dusnokiak. A kápolnától északra húzódó földhát egy részét a Crkvicá névvel jelöli Dusnok népe, utalva ezzel a középkori Féket falu hajdani templomára, amelynek romjai még a XVIII. században is fennálltak.

A Mária-forrás vízének gyógyító erőt tulajdonítottak az újkori dusnokiak. A tavacskát és környékét csodás események helyszíneként tartja számon a dusnoki hagyomány. A kápolna és a csodás forrás együttesének hajdan fákkal, bokrokkal benőtt, mára azonban kopárrá meztelenített területe Dusnok egyik nagy múltú szakrális helye. A népéletben betöltött szerepét, jelentőségét tekintve a falubeli templom után következik. Jeles Mária-ünnepeken és nyári vasárnapokon sokan fölkeresik. A népi vallásosság fontos megnyilvánulási fóruma: népi ájtatosságok és paraliturgikus cselekedetek színtere. A XIX. század közepétől a kápolna a hivatalos egyház által is elismert kultuszhely. Búcsúnapja Sarlós Boldogasszony ünnepe. (Júl. 2.)

A hagyományőrző dusnokiak a XXI. század elején is sokféle mondát mesélnek a feketi kápolna tájékán történt hajdani csodákról. E történetek központi motívuma: Szűz Mária megjelenése, Szűz Mária megpillantása, látása. A mondák csodás eseményei időhöz nem köthetők. A népi fantázia önkényesen és szeszélyesen évszázadokat, hatalmas történelmi korszakokat szökdell át.

A legtöbb mondaváltozatban szerepel egy nagy fűzfa, amely a későbbi kápolna tájékán állt. Ennek lombjai között látták Szűz Máriát az arra járó dusnoki csőszök. Először nagy fényességre lettek figyelmesek, majd a fényesség közepén megpillantották a rokkan fonogató Szűz Máriát. Az eset után a buzgó dusnokiak Szűz Mária-képet erősítettek a fára. Sok ember járt a képes fához imádkozni, nemcsak Dusnokról, hanem Miskéről és Hajósról is. a csodás jelenés többször megismétlődött. Amíg tartottak Szűz Mária látogatásai. A nevezetes fűzfa alatt soha nem maradt meg a hó.

Néhány mondaváltozatban a kis tó helyén támadt világosság. Amikor az emberek odamerészkedtek, látták, hogy fölbuggyan a víz a földből. így keletkezett a forrás, amely táplálja a soha ki nem száradó kis tavat.

Vannak olyan mondaváltozatok is, amelyek a létező tóhoz kötik Szűz Mária megjelenését. Néhány mesélő szerint a víz tetején sétált nagy fényesség közepette a Szűzanya. Mások úgy hallották, hogy a tóban fürdette gyermekét. Ismét mások úgy tudják, hogy Szűz Mária a kis Jézus ruháit mosta a tó vizében.

Bár a mondák az időtlenség ködébe igyekeznek burkolni a kápolnát is, a Kalocsai Érseki Levéltárban fellelhetők építésének dokumentumai. A dusnoki plébánia irattárában még az építkezéskor felhasznált tégla, épületfa, tetőcserép, mész számlái is megtalálhatók. így történeti módszerrel nem nehéz megállapítani, hogy a ma is álló kápolna viszonylag későn, 1855 nyarán épült. A kultusz azonban jóval régebbi. A szakrális hely múltja nagy történelmi sorsfordulókat és népességváltozásokat is átívelve az idők messzeségébe vezet.

A Kalocsai Érseki Levéltárban fennmaradt egy terjedelmes latin nyelvű vizsgálati jegyzőkönyv, amelyet Szikora János dusnoki plébános vetett papírra 1769. márc. 22-én a dusnoki képes fánál történt csodás gyógyulásokról. A Dusnokról, Miskéről, Nádudvarról, Kalocsáról, Tolnáról, Jankovácról, Majsáról, Szabadkáról, Péterváradról megidézett tanúk vallomásai azt tükrözik, hogy a Szűz Mária képével ékesített dusnoki fa környéke népszerű és sok ember által látogatott szakrális hely volt a XVIII. század közepén.

1855-ben a kápolna megépítése előtt Samanovics István dusnoki plébános levelet írt Kunszt József kalocsai érseknek, amelyben kérte főpásztorától az építkezés engedélyezését. A kápolna szükségessége mellett érvelő és egyben a feketi kultusz messzire vezető múltját bizonyító latin nyelvű levél tartalma az alábbi módon summázható:

A Dusnokról Miskére vezető út közelébe áll egy nagy robosztus fűzfa, amelyet a hajdan rá helyezett Mária kép miatt időtlen idők óta tisztelet övez. Az arra járók levett fejfedővel tisztelegnek a hatalmas fa előtt. Amikor Mária-ünnepeken és újhold vasárnapján a dusnokiak processióval a hajósi Mária-képhez vonulnak, a nevezetes fűzfánál mindig megállnak és imádkoznak. Ugyanezt teszik a hajósiak és a miskeiek is, amikor köröszttel, lobogóval a dusnoki templombúcsúba mennek, illetve amikor onnan hazafelé tartanak. A dusnokiak mesélik, hogy valaha a fán volt egy Mária-kép, de azt a zavaros, revolúciós időkben a járókelő katonák szentségtörő módon széttépték. Jámbor dusnokiak fatáblára festettek egy új Mária-képet és kifüggesztették a fára. Az idő vasfoga azonban a fatáblára festett képet is tönkretette. Az utóbbi években már nincs kép a fán, de az emberek mégis odajárnak imádkozni. Indokolt tehát egy Máriaképpel ellátott kis kápolna felépítése.

A XVII. század végén és a XVIII. század elején Dusnokon megtelepedő balkáni eredetű katolikus népesség, amely a horvát nyelv egyik változatát beszélte és önmagát rácnak nevezte, valószínűleg egy középkori eredetű magyar Mária kultusz hagyományát tette virágzóvá a feketi Mária-forrás környékén. A rácság a XVIII. század első felében Dusnokon is és a szomszédos Bátyán is magába asszimilálta azt a kis létszámú középkori eredetű magyarságot, amellyel ideérkezésekor mint a régi lakosság maradékával találkozott. A középkor felé folytonosságot jelentő magyarok ismertették meg a rácokkal a földrajzi neveket és a hozzájuk kötődő emlékeket, hagyományokat. Valószínűleg a dusnoki Mária-látomások történetei is középkori szakrális hagyományban gyökereznek, amelyet a Dusnokon letelepedő rácok felkaroltak, tovább színeztek és élő kultusszal erősítettek.

A dusnoki plébános 1855. évi levelében emlegetett forradalmi évek (revolutionis annis) kifejezés feltehetőleg a Rákóczi szabadságharc korára vonatkozik. A XVIII. század változásokkal terhes első évtizede, a Rákóczi szabadságharc kora, az új világ kezdete, a török uralom alól éppen hogy fölszabadult Duna menti tájon valójában nem esett messze a középkortól. A két évszázados pusztulás ellenére a középkor vége közelebb állt a XVIII. század elejéhez, mint az a világ, amelyik a XVIII. század nagy országépítő békéje alatt ezen a tájon megszületett. A XVIII. század elején tehát élhetek középkori kultusznyomok és hathattak középkori eredetű kultuszok a vizekkel szabdalt Kalocsai Sárközben. Ha a Rákóczi szabadságharc korától csak egy lépés visz-szafelé a középkor, a fűzfára akasztott Mária-kép tiszteletétől csak egy ugrás, ugyancsak visszafelé, a fák és a források pogány kultusza. Feltételezhető tehát, hogy a feketi nagy fűzfánál imádkozó középkori és koraújkori keresztények egy pogány kori kultuszt éltettek keresztény köntösben. A keresztény időkre átmentett pogány eredetű kultusz keresztény jellegét a kultuszhely szakrális vonásainak hangsúlyozása, a Mária megjelenéséről szóló csodás történetek rendszeres mesélése és Szűz Mária képének élő fára erősítése biztosította. Az egyház ily módon „keresztényiesített" egy népszerű pogány kultuszhelyet.

A feketi szent hely a XVIII-XIX. században szerencsés sorsot ért. Ki tudta vívni a hivatalos egyház támogatását. A XVIII. század végén és a XIX. század folyamán a felvilágosodás jegyében, vagyis a népi vallásosság babonába hajló megnyilvánulásaitól félve a hivatalos egyház igyekezett felszámolni a nép által szívesen látogatott, de a papok látókörén kívül eső, „nem hivatalos" kultuszhelyeket. A dusnokiak határbeli Mária tiszteleti helye elkerülte, „megúszta", túlélte a jozefinista szellemű egyházpolitika tiltásait. Ez a szerencsés sors a dusnoki plébánosoknak köszönhető, akik egyházuk regulái szerint éltek ugyan, de lelkűk mélyén azonosulni tudtak népük szakrális igényeivel és törekvéseivel. Felismerték rác híveik elragadtatott buzgóságának erejét, és megfelelő keretekbe terelve támogatták azt. A kápolna 1855. évi felépítése tulajdonképpen a hivatalos egyház jóváhagyó magatartását jelentette. A dusnoki plébánosok kedvező helyzetfelismerése révén a feketi kultuszhelyhez kötődő kissé „pogányos" népi buzgóság „beemelődőtt" a katolikus egyház elismert dusnoki kultuszainak rendszerébe.

A feketi kápolna

Lent: A Mária-forrás vizében mosakodó asszonyok

 

A KALOCSAI HÍMZÉS

A kalocsai hímzés a magyar népművészet egyik viszonylag fiatal hajtása. Története tele van változásokkal, átalakulásokkal. Alapvetően két nagy korszakát különböztetjük meg: a korai kalocsai hímzés időszakát és a legújabb stílusú sokszínű kalocsai hímzés divatját.

Korainak azokat a kalocsai hímzéseket nevezzük, amelyek az első világháború előtti évszázad alatt keletkeztek. A korai kalocsai hímzés korszaka nem egységes. Különböző szakaszai, divatjai voltak, amelyek nehezen határolhatok el egymástól. Nem is annyira időben, mint inkább a színezést és a technikát tekintve, mégis lehet típusokat és korszakokat körvonalazni. Alapvetően háromféle hímezésről beszélhetünk ebben az időszakban: fehérhímzésről, fekete-kék-piros hímzésről, valamint a színesedés kezdeti állapotát mutató enyhén színes hímzésről. A háromféle hímzés időben nehezen határolható el, mivel több esetben egyidejűség figyelhető meg köztük.

Valószínűleg legkorábbi a fehérhímzés. Feltehetőleg volt olyan időszak, amikor egyeduralkodónak számított. Jellemző azonban, hogy később sem tűnt el. Lyukhímzés formájában együtt élt a fekete-kék-piros hímzéssel, sőt átalakult technikával alkalmazzák napjainkig.

A következő és egyben legnagyobb csoport a fekete-kék-piros hímzéseké. Valószínűleg a XIX. század utolsó harmadában élték fénykorukat, bár fekete vagy kék hímzésű viseletdarabok később is keletkezhettek. Előfordult a három szín együttes alkalmazása is, bár gyakoribb volt, hogy a színek önállóan vagy pedig fekete-piros, feketekék és kék-piros összeállításban szerepeltek. Leggyakoribbnak és legjellemzőbbnek mondható az igen dekoratív hatású kék-piros összeállítás.

Harmadik csoportba a színesedés kezdeti jegyeit mutató enyhén színes hímzések sorolhatók. Fő jellemzőjük, hogy az eddigi színek mellett megjelenik rajtuk a bordó, a sárga és a később kifakult zöld. Mintájuk és technikájuk gyakrabban a régi, ritkábban a későbbi felé mutat. Ezek a hímzések nagyrészt szolid előfutárai voltak a két világháború közötti tomboló színvilágú hímzéseknek.

A korai kalocsai hímzések motívumainak nagy többsége stilizált virágalak. Legtöbbjük tulipánt, liliomot, rózsát, fuksziát, szegfűt, árvácskát, gyöngyvirágot ábrázol. A motívumok kisebb része egyéb növényi részlet ábrázolása, pl. levél, szár, szőlőfej, búzakalász. Gyakori a szív, pl. virágminta részeként, de sokszor önállóan is. A legrégibb anyagban többször előfordul patkó és madárábrázolás is.

A korai kalocsai hímzések motívumai sormintákba rendezve vagy csokorba szedve díszítik a ruhát. A sormintát „koszorúnak" nevezik a pingálás széles festett sávjához hasonlóan. A hímzett „koszorúk" legtöbbször ritmikusan ismétlődő mintaegységek sorozatai. A motívumok csokros, vagy „bukros" elrendezése régebben ritkábban fordult elő. Gyakorisága, divatja és ezzel együtt a csokrok nagysága, zsúfoltsága fokozatosan nőtt.

Legújabb stílusúnak nevezhetjük, a magyar népművészet általános kategorizálásával összhangban, azokat a kalocsai hímzéseket, amelyek az első világháború és a XX. század közepe között keletkeztek. Ebben az időben nagy változások következtek be a kalocsai népművészet történetében.

A legújabb stílusú kalocsai népművészet a fentebb ismertetett XIX. századi kalocsai „parasztstílusból" indult, abból nőtt ki, de az 1920-as években sok vonatkozásban a korábbi kor népművészetének ellentétébe csapott át. Az 1920-as években kibontakozó és az 1930-as évekre kiteljesedő legújabb stílusú kalocsai hímzés közismerten fő jellemzője a rengeteg szín használata, a nagyméretű hímzett virágok sokasága, a csokros kompozíciók túlsúlya. Ebben az időben vált gyakorivá az áttörtség alkalmazása, a „rostás" „riselines" hímzés. Az életkort a színek tompításával fejezték ki. Így jött létre a legújabb stílusú színes hímzés „szomorúpamukos" változata, amelyben a lila szín dominál. Az 1940-es évek táján j egy-egy helyi „divathullám" hatására - sok „fehérrostás" és egyszínű világoskékkel hímzett ruhadarab is keltezett. Ezek a XX. század közepéhez köthető kísérletek a paraszti lét utolsó művészeti fellobbanásai voltak a kalocsai szállások területén. Divatjukat már csak a hagyományos paraszti életforma robbanásszerű teljes felbomlása és vele együtt a népművészet kereskedelmi áruvá válása követhette.

Hímző szállási asszony

Korai kalocsai hímzések

 

A KALOCSAI PINGÁLÁS

Az utóbbi évtizedekben alig zajlott le külföldi magyar árubemutató, ipari vagy mezőgazdasági kiállítás anélkül, hogy a kiállítási pavilon bejáratánál ne festegette volna tablóra vagy falra tarka virágait egy színes népviseletbe öltözött kalocsai pingálóasszony. A kalocsai pingálás legtöbbet foglalkoztatott mesterei, mint a magyar népművészet utazó nagykövetei, a XX. század második felében rengeteget jártak-keltek szerte a világban. A szomszédos Ausztriától a tengerentúli Brazíliáig sok-sok országban megfordultak már. A kalocsai pingálás magyar népművészeti jelkép lett. Joggal merül föl a kérdés, milyen hagyományai vannak ennek az „asszonyművészetnek".

1882-ben Simonyi Jenő úgy írt a Földrajzi Közleményekben a kalocsai falfestésről, mint a kalocsai parasztházak fontos néprajzi sajátosságáról. 1909-ben Novak József Lajos terjedelmes cikket tett közzé a Néprajzi Értesítőben Homokmégy népi díszítőművészete címmel. Ebben részletesen írt a falfestésről, sőt néhány pingálás képét is közölte. A két világháború közötti időben azután újságcikkek százai adtak hírt a kalocsai pingálóasszonyok művészetéről. Ekkortájt fedezte föl az idegenforgalom a pingálást, amelyből a világ szemében attrakció lett, ennek minden előnyévvel és hátrányával.

Közben sokat változott maga a pingálás is. A század eleji és a még korábbi úgynevezett „koszorús" faldíszítést felváltotta a „csokros" pingálás. A koszorús kifejezés azt jelentette, hogy a virágokat 10-20-30 centiméter széles vörös vagy kék csíkokra festették a falak felső szélén. Az újmódi csokros pingálás hatalmas falfelületeket borított be. A virágok szára a földtől indult, sokfelé elágazott és legtöbbször fölért a mennyezetig. A pingált virágok megnagyobbodtak, néha óriásokká nőttek. Színeik megsokasodtak. Hasonló változások jellemezték ebben az időben a hímzés fejlődését is.

A XIX. századi kalocsai falfestést akkor mutatjuk be legjobban, ha idézzük Simonyi Jenő leírását 1882-ből: A szoba oldalai mindig hófehérek...Fölül egy tarkára festett szalag fut körül. E tarka szalag mindig többszínű csíkokkal van szegélyezve. Legáltalánosabb, hogy a széles szalag alapszíne kék, az alatta lévő keskeny szalagé vörös, melyen alul zöld-kék vagy csak kék csík van. Az alapszínre tarka-barka virágok vannak festve. A rózsa és a tulipán sohasem hiányzik, a többi virág különböző, a gazd-asszony ízlése szerint, és változik a divattal."

Hasonló módon festették a konyhákat is. A kemence szája elé állított „tévőkre" emberalakokat is festettek. Került a pingált virágokból a házak külsejére is.

A falak virágozását tejben oldott porfestékkel és olyan „kismeszelővel" végezték, amelynek szőrét kutya farkából tépték ki.

Pingálni régen sem tudott minden asszony, csak azok, akiknek erre különleges tehetségük volt, vagy kedvet éreztek hozzá, és ezért sokat gyakorolták. A jó pingálók nemcsak a maguk konyháját és szobáját díszítették, hanem terményért és egyéb ellenszolgáltatásokért más házak kif estesét is elvállalták. A tehetséges pingálóasszonyokat, mint a paraszti specialistákat általában, számon tartotta és megbecsülte a közösség, de korunkkal ellentétben, sztárt nem csinált belőlük.

A kalocsai pingálás természetesen nem egyedülálló, de nehéz méltó párját találni. Az asszonyok más magyar tájakon is igyekeztek széppé tenni konyhájukat, szobájukat, de ezek a díszítések egyszerűbbek voltak, és elhíresedésük előtt kimentek a divatból. A kalocsai pingálásnak két igazán jelentős és híres párja van Közép-Európában: az egyik a Pozsony melletti Vajnory (régebben Szöllős) szlovák asszonyainak pin-gálása, a másik a Krakkótól keletre eső Zalipie lengyel falu népének pingáló-művészete. Színeit, motívumait, történeti fejlődését, közösségbeli funkcióját és mai vadhajtásait tekintve különösen az utóbbi, a zalipiei lengyel pingálás áll közel a kalocsaihoz.

Népitáncos kislányok kalocsai viseletben

Szobasarok koszorús kalocsai pingálás rekonstrukciójával a Viski Károly Múzeum állandó kiállításában

 

JÁMBOR PÁL

Jámbor Pál (1821-1897) a kalocsai papneveldében az 1840-es évek elején irodalmi kört alapított. 1848-tól Jankovácon (Jánoshalmán) volt plébános. Hiador néven megjelentetett verseit Petőfi ellenében igyekeztek népszerűsíteni. A szabadságharc idején a közoktatásügyi minisztérium tisztviselője volt, írásaival Kossuthot támogatta. A bukás után Párizsba menekült. 1859-ben tért haza; képviselő, majd a papságtól megválva a szabadkai gimnázium igazgatója lett. Petőfire így emlékezett:

Egyszer a véletlen a „Két pisztolyban" összehozta Pálffy Albertet, Lauka Gusztávot, Barna Ignácot, Halászit, a Szivárvány szerkesztőjét, Petőfit és a sorok íróját. Soha el nem feledem a hatást, mit ez estélyen Petőfi szavalata gyakorolt rám és mindnyájunkra. A csemege után, ha csakugyan volt csemege, valaki amaz indítványt tévé, hogy mindenki szavaljon saját verséből, mely indítvány folytán Barna Ignác szavalta, ha jól emlékszem „Bánk bánt", egy történeti balladát; Lauka egy spanyol románcot, Halászi a „Hópelyheket", én az „Anya és gyermekét", végre Petőfi a Felköszöntést. Képzelhetni a hatást, a lelkességet, mit a költő saját művébe öntött. Ide nézzen a puszták homokja! látni kellett volna a szikrákat, miket a villogó szem szórt; látni a dacot, mellyel mintegy szemlét tárta egész élete szenvedésein, és midőn, éltetve mindent, kigyúlva, kifáradva, e végszavakra ért:

A varázsdalt -pengetőremény;...

Minden éljen... oh, csak vesszek én!

a fordulat oly meglepő volt, hogy taps helyett, mire készülénk, szemeinkbe könny lo-pózott. Oh mert e felköszöntést életéből merítette.

1844-es élményre emlékező 1864-es Írásából idézi Hatvány Lajos: Így élt Petőfi. 1967. I. 615.

 

TÓTH KÁLMÁN

Tóth Kálmán (1831-1881), a 19. század második felének népszerű költője Baján született, 14 éves koráig ott járt iskolába, a szabadságharc bukása után Baja környékén bujdosott, 1865-ben szülővárosa országgyűlési képviselőjévé választották.

 

Szülőföldem tája

(Baja)

Ott érezi magát a madár legjobban,

Ahol a fészke van, csak azon a lombon...

Én is vele tartok: ha mindenütt jó is,

Hej de legjobb otthon!

Édes szülőföldem! kedves szülőföldem!

Be nagyon, be nagyon szeretlek én téged!....

Miként a bús gyermek vidám anyja arcát,

Nézem szép vidéked!

Egy kis dombon fekszik az én szülőföldem,

Fákkal vagyon a domb oldala berakva,

Fölötte a város, ezüstszinű folyam

Dombjának alatta.

Túl a folyam partján sötét, kerek erdő,

Csalogánydaltól zúg minden lombja, bokra...

... Mintha az a sötét, szomorú erdőség Költő lelke volna.

(1- 2. versszak)

 

SZILÁDY ÁRON

Szilády Áron (1837-1922) nyelvész, irodalomtörténész apja örökébe lépve 1863-tól haláláig Kiskunhalas református lelkésze, 1865-től 1878-ig országgyűlési képviselője is volt. 1867-től a Kisfaludy Társaság, 1876-tól az Akadémia tagja. Szövegkiadásai közül legfontosabb a Régi Magyar Költők Tára (I-VIL). 1893-tól haláláig szerkesztette az Irodalomtörténeti Közleményeket.

Van-e még magyar irodalom e nagyvároson kívül? Van-e még odakint ősmagyar erő, eredeti zamat és szín, melyből a jövő irodalmának reménységei integetnek felénk?

Szilády Áron, kinek emlékezetét mély megilletődéssel újítom fel e körben, Kiskunhalasról jött fel székfoglalóját megtartani a kiegyezés évében, s ötvenöt évvel később, 1922. március 22-én, ugyancsak Kiskunhalason hangzott el hűlt tetemei felett Társaságunk titkárának búcsúszózata.

Ó mindvégig megmaradt gyermekemlékei anyavidékén: nem ernyesztőnek, hanem örök tanulásra hivogatónak érezte a csaknem falusias csendet, s tudott - távol a főváros tudományos és irodalmi szervezeteitől - nagyot, maradandót, egyénit alkotni. Fészkéről, mint a sas, tudott lélekben messze repülni: fel északnak, nyelvrokonaink ősköltészete felé, s el keletnek, tér és idő mesés távolába; vissza a magyar múltba, erős hit és zsenge költészet agg századaiba, és szerte a haza téréire, erőteljes, élő magyar szót hallani s naiv költészetet. Egy lelki világbirodalom kincseit hordta össze egyszerű hajlékába, s legmesszebbről, keletről hozott szerzeményeivel, török és arab nyelvtudásával, legközelebbi vidékének, a Duna-Tisza közi városoknak hajdani történeti okmányait tárta fel. S míg kutató szemmel a múltakat fürkészte, szeretettel figyelte a jövő palántáit, s a halasi gimnáziumon, melynek felvirágoztatásában érdemei vannak, holta napjáig szeretettel csüggött.

Horváth János emlékbeszéde 1924-ben a Kisfaludy Társaságban. In.: Horváth János: Tanulmányok, 1956, 505-514. Részlet.