A JÖVŐRE NYÍLÓ MÚLT

MÓRICZ ZSIGMOND

Móricz Zsigmond a két világháború között többször megfordult Kecskeméten. 1926-ban a gyümölcs napján járt a városban, 1935-ben parcellát vásárolt Kisnyírben, 1936-ban a Katona József Társaságában szerepelt. Több cikket írt, a rádióban is beszélt Kecskemétről.

Néztem ezt a gyönyörű Kecskemétet.

Alig van szebb város az Alföldön. A városháza Lechner Ödön legszebb alkotása. Bűbájos épület. Előtte negyvenöt méter széles sugárút metszi ketté a girbegörbe régi utcák tömkelegét, s európai szépségűvé teszi a várost. Kétfelől nagyszerűen megépített s úgynevezett magyar stílusban tervezett paloták szegélyezik: mindenesetre egyéni jellege van a városnak. De ha az ember behatol a keskeny utcákba, még a legszélső periférián is derék, izmos polgári házak vannak, amelyekről messze világít a régi jómód. Ősi telepítésű város. A hagyomány szerint már a tatárjárás idején itt állott a homoksivatag közepén. A török korban számtalanszor érte csapás és pusztulás, s mindig újra telepítette a régi lakosság.

[...]

Hányszor érte ezt a várost az a veszedelem, [...] hogy nem maradt belőle egyéb, csak felperzselt templomának üszkös falai, amelyet temetni készült a pusztaság homoktengere. De a kecskeméti polgárság megmaradt része nem ment el idegen tájra jobb ha-zát keresni, hanem visszatért ide, hogy legyilkolt apák sírhantjába szúrt koldusbotra feszítse ki sátrát.

Ma megint ez történik Kecskeméttel?

Ha nincs is felperzselve temploma, az élet mintha csak üszkös gerendákat hagy-

na a mai világgazdasági helyzetben. A kecskeméti nép nem fog elmenekülni erről a  tájról - Kecskemét talán az egyetlen hely, ahonnan sohasem volt például amerikai ki-vándorlás -, ott fog maradni, és újra kezdi az építkezést és az életet.

NAGY LAJOS

Nagy Lajos (1883-1954) az Apostaghoz tartozó Tabányitelken született Budapesten szolgáló leányanya gyermekeként. Hatéves koráig nagyszülei nevelték, iskolás kora óta Pesten élt. 1933-ban hosszabb időt töltött Apostagon, akkori élményeiből született Kiskunhalom című műve (1934).

Képeket, arcokat, jeleneteket, jellemeket és indulatokat sorakoztat egymás után, melyek egymással ugyan csak igen kevés összefüggésben vannak (akárcsak az élő világban), de mégis elevenek és összeillenek, akárcsak a való világ teremtményei. Mi rend van a világban? Az emberek között? Látszólag semmi. De ha közibük állsz, magad bőrén tapasztalod, hogy minden egy szálon függ.

Nagy Lajos nem nevezi meg azt a mindent összekötő szálat, de jobban érzékelteti, mintha nevet adna neki. Egy szóval tán nem is lehetne jellemezni. A nyomor? A szegénység? Az anyagiasság? Az irigység? Ha egy szóval ki tudná mondani, az első oldalon kimondta volna, meg sem írta volna ezt a kitűnő könyvet, melynek érdeme és létjoga, hogy a szociológusok is tanulhatnak belőle.

Költőisége külön elbájol. [...] Apró jeleneteket vázol, pár sorban mindennapi kis eseményt mond el, s az utolsó sorokból hirtelen olyan közvetlen melegség buggyan ki, villamos ütésként oly egyenesen csap át beléd az élmény, hogy csodálkozva nézel visz-sza: vers volt ez? A hatása az. A könnyű kézzel fölvetett élményből az író, észrevétlenül és fitogtatás nélkül, kicsiholta azt a szikrát, melynek híján a legmegrázóbb élmény is csak puszta dokumentum marad. Ahogy egy szegény öregasszonynak szegénysége mellett még ártatlan hitványságait is bemutatja, ahogy egy kislány gyerekértelme élethalálharcot vív az olvasókönyvvel, ahogy a kihallgatásra váró kommunistagyanús Szabadi mellől a kisbíró szánalmában kifordul az udvarra - a vaskos valóság mindenütt szívdobogtató csendnek, nyers költőiségnek nyit utat. Az egymásra sorakozó képek hasonlítanak a modern fényképekhez; retusálatlanságukkal érnek el hatást. Az érdes valóság felett Nagy Lajos képein ragyogó fénymázként csillog az író friss tekintetének nyoma. Egy bátor és tiszta világszemlélet; egy évtizedes írói hűség hitele és dísze!

JÓZSEF ATTILA

József Attila édesanyja, Pőcze Borbála Szabadszálláson született. Ottani rokonait a költő többször meglátogatta. Holt vidék című versében „azt a sáros, nádasos tavat" írja le, amely mellett halász nagybátyja kunyhója állott. „A Kerekegyházára vezető úttól balra, a Felsőbalázs nevű határrészen terült el az a több száz holdas tó, amely - a tanácsházán őrzött egykorú kataszteri térképek tanúsága szerint is - a falu kevés birtokosainak egyikéé volt [...], s ma is ott áll a kis halászház [...], a sárgára festett egyszobás kunyhó, körülötte ma is szőlők, közbül - ma is - szilva; s alatta az a nagy mélyedés, amelyet az Ország-sziget nevezetű nagy tó foglalt el valaha."

Holt vidék

KODÁLY KÓRUSOK KECSKEMÉTNEK

1934 nagy eseménye volt Kecskeméten a júliusban megrendezett első gazdasági-kulturális „fesztivál", a Hírös Hét. Ekkorra már az M. Bodon Pál zeneiskolai igazgató sok éves munkájához kapcsolódó Vásárhelyi Zoltán buzgóságának, Kodály jellemzése szerint: „közönytörő erejének" és szakértelmének köszönhetően a kecskeméti kórusélet néhány kivételes, országos érdeklődésre számot tartó gyümölcsöt termett. Az 1929 decemberében és 1930 tavaszán tartott gyermekkari hangversenyekkel Kecskemét feliratkozott a magyar kóruskultúra megújítóinak névsorába. Vásárhelyi maga, mint született kecskeméti és volt Kodály-tanítvány, legfontosabb hivatásának tartotta, hogy mestere útmutatásainak megfelelve a lehető legmagasabbra emelje szülővárosa zenei kultúráját. Nemcsak az új magyar muzsika szószólójaként, hanem a régi európai kóruszene remekeinek magyarországi bemutatójaként is elévülhetetlen érdemeket szerzett. Elég talán felemlíteni Schütz Máté passiójának vagy a kórustételekben bővelkedő Purcell-operának, a Dido és Aeneasnek eredeti nyelven megtartott első előadásait (1931, illetve 1933). Mindezt pedig a Városi Zeneiskola keretében szervezett énekkarral.

1934 aztán fordulatot hozott a karnagy, s egyben a város zeneélete számára: a Városi Dalárda élére hívták meg, s néhány kisebb szereplés után, mondhatni, világraszóló feladatot kapott a frissen vegyes karrá szervezett együttessel. Három új Kodálykórus bemutatójával kellett megkoronázniuk (és „megkontrázniuk" az iskolaközi leánykar előadásában felhangzott Pünkösdölő segítségével) a július 22-i dalosünnep dalárdáinak „Liedertafel" stílusú műsorát. Ma, közel hetven évvel a bemutató után is nagy feladat e művek betanulása, előadása. Micsoda hősi tett volt ez akkor! A zeneszerző részéről is nagy bizalom jele volt, hogy megtisztelte az első előadás nehézségeivel és örömével, dicsőségével szülővárosa dalosait.

Heltai Nándor dokumentum-kutató szorgalmának köszönhetjük, hogy oly sok mindent tudhatunk Kecskemét zenetörténetének ezekről a fényes, bár küzdelmes éveiről, benne az első Hírős Hét hangversenyének körülményeiről. De most ne ezekről adjunk számot, hanem Tóth Aladártól kölcsönzött szavakkal idézzük fel az eseményt! "Kecskemét méltó volt a Kodály-muzsika fejedelmi ajándékára. [...] az új Kodály-kompozíciókat Vásárhelyi Zoltán, a kitűnő Városi Dalárda vegyeskarával olyan költői, olyan mélyen átélt és gazdagon kidolgozott előadásban mutatta be, hogy nincs az a fővárosi együttes, mely tökéletesebben oldhatta volna meg ezt az ugyancsak nehéz, kényes feladatot."

A feladat pedig aligha volt kisebb, mintha az eredetileg tervezett Psalmus hungaricust éneklik, hiszen három kíséret nélküli remekmívű kórusmű első megszólaltatására vállalkozhattak: Kodály az Ady szavaival ostorozó Akik mindig elkésnek című darab mellé az ifjú költő-zseni, Weöres Sándor versére írott megrendítően szép kórusát, az Öregeket adta bemutatásra. A harmadikat, a bibliát idéző Jézus és a kufáro-kat Tóth Aladár „a XX. század egyik leghatalmasabb művészi alkotása"-ként üdvözölte.

Korszerű művészi formában jelent meg e művekben az időszerű mondanivaló.

A nemzetféltő aggódás szenvedélyes lobogását és reménytelenségbe hanyatlását meg-éneklő tételt követte a látszólag magánéleti darab. De Kodály zenéjével Weöres költői képsora szinte kozmikus távlatokat és általános emberi mélységet nyert. A motetta pedig a művészi eszközökben hatalmas összegzés, mondanivalójában meg túlmutat egy bibliai esemény megjelenítésén. Az egyikben az európai zene évszázados vívmányai találkoznak a zeneszerző magyar népzenében gyökerező személyes nyelvezetével; a másikban az „írástudók árulásának" akkoriban (is) égető problémája jelenik meg. S megint csak Tóth Aladár értő és lényegreszűrt szavait idézve: a mű „küzdelem a szabad, örök virágzásra teremtett, de a gyarló ember világában könnyelműen eljátszott, gonoszul elárult, nyomasztó rabságba görnyesztett szépségért és igazságért."

De ez a művészi látomás nem Kodályé lenne, ha legalább meg nem sejtetné a szépség és igazság visszaszerzésének lehetőségébe vetett hitét - a mi hitünket is táplálva. Máig dicsősége Kecskemétnek, hogy ezek a remekművek itt szólaltak meg először.

BARTÓK-KÓRUSOK SZÓSZÓLÓI

Kacsóh Pongrác, a volt kecskeméti főreáliskolai igazgató zenekedveltető előadásai és M Bodon Pál buzgalma jóvoltából Bartók már 1913. február 1-én tartott első kecskeméti hangverseny-szereplésekor „rokonérző közönségre talált". 1927-ben és 1929-ben önálló zongoraesteken lépett fel ismét. Az Újkollégium dísztermében más zeneszerzők művei mellett saját darabjait adta elő. Bartók Béla 1936. május 11-én Zathureczky Ede hegedűművész társaságában közreműködőként tisztelte meg a Városi Dalárda bemutatókkal ékes hangversenyét. Kodály Molnár Annája mellett ekkor szólalt meg először magyar kórus előadásában Bartók 1930-ból való, költői szépségekben gazdag, de rendkívüli nehézségű Magyar népdalok című ciklusának három tétele. Két évvel korábban ugyancsak részleges bemutatót vállalt Vásárhelyi Zoltán a szlovák népdalokon alapuló Falun című ciklusból.

1937 április 11-e ismét piros betűs nap volt Kecskemét zenei életében. Az Éneklő Alföld Bartók-ünnepe a Katona József Színházban megelőzte az előző évben elkészült kórusművek budapesti bemutatóját. S ez ismét zenetörténeti jelentőségű tett volt Vásárhelyi Zoltán és a hozzá csatlakozó karvezetők és kórusaik részéről, még akkor is, ha néhány darab kicsit korábban Marosvásárhelyen már megszólalt.

A Bartók-újdonságok, a gyermek- és nőikarok már az előző év végén megjelentek a Magyar Kórus kiadónál. Nem kisebb személyiség üdvözölte az eseményt, mint Kodály Zoltán:

„A magyar gyermek még nem tudja, hogy életére kiható ajándékot kapott 1936 karácsonyára. De tudják mindazok, akik a magyar gyermeket olyan világba akarnák elvezetni, ahol tisztább a levegő, kékebb az ég, melegebb a nap. Akiknek régi óhajtása teljesül azzal, hogy Bartók is közéjük áll.

Szólt ő már a gyermekhez, jó pár éve: zongorán, majd újabban hegedűn. [...] De hány magyar gyermek él [...] oly szerencsés helyzetben, hogy zongorához vagy hegedűhöz juthat? [...] Ehhez az árva gyermektömeghez szól most Bartók [...] ha népi szövegeken keresztül is, de a maga egyéni nyelvén [...] Ezt a nyelvet azonnal megérti, magáénak érzi a gyermek, különösen, ha a népi dallam levegője már átjárta akár úgy, hogy beleszületett, akár úgy, hogy belenevelték."

Az időközben már készülődő budapesti iskolások mellett a kecskeméti és a szomszéd városok iskolai kórusaiban éneklő gyermekek és ifjak, sőt a Dalárda felnőtt dalosai és közönségük élvezhette elsőként a nagy mester ajándékát. Az esemény jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy kivonult a zenekritikusok színe-java és neves külföldi karmester-vendégei is voltak a hangversenynek Issay Dobrowen és Sergio Failoni személyében.

A Kecskeméti Közlöny néhány nappal később értékelte részletesen a vasárnapi matinét. A kecskeméti első kerületi elemi iskola leánykara Salamon Mária vezetésével „játékos könnyedséggel" szólaltatta meg a Játék, Ne menj el és Jószágigéző című darabokat. Az iparostanonc iskola leányaival Nemesszeghy Lajos vállalkozott a Bolyongás „sóhajtásszerű szépségeinek" a bemutatására, míg Gedeon Margit polgáristái „szívvellélekkel dalolták" a Bánatot és a Leánykérőt.

Kiskunfélegyházát is három iskolai kórus képviselte. A Szent János téri katolikus elemiből százhúsz kislány énekelte Seres Sarolta betanításában pontosan, tisztán, „daloslélekkel" a már előbb bemutatott Bolyongást a Ne hagyj itt „szelíd panasza" mellett. A félegyházi római katolikus polgári leányiskola énekkarát és a tanítóképzősöket Zalai M. Terézia nővér vezényelte. A kisebbek a Senkim a világon, a Levél az otthoniakhoz és a Karahéjja, héjjá „tökéletes kidolgozásával" járultak hozzá az újdonságok sikeréhez. A nagyobbak pedig a Tavasz, a Madárdal és a Csujogató színes előadásával bizonyították, hogy - Tóth Aladár minősítése szerinte - a Constantinum „zenei szempontból az ország első nevelőintézete".

Meglepetést szereztek a nagykőrösi vendégek, Márton Barna református gimnáziumi és tanítóképzős kórusai. A „vegyes gyermekkar "-ként bemutatott együttes a Ne láttalak volna és a Legénycsúfoló című darabokat adták elő „tévedhetetlen biztonsággal". A serdültebb ifjak ajkán az Elmúlt időkből első tételében a „jobbágyok tűrő keserve csapkodott".

Múltidéző áttekintésünk végére hagytuk a házigazda-kórus, a Kecskeméti Városi Dalárda szereplésének korabeli értékelését. Tóth Aladár szerint „a Bartók-muzsika szelleme természetesen akkor bontakozott ki teljes nagyságában, mikor maga Vásárhelyi Zoltán állt a dobogóra". A helyi krónikás pedig megállapította, hogy „sok, dicsőséges szereplésük mellé büszkén sorakozhat az a három gyöngyszem, amivel a matiné fényét emelték". A Huszárnóta „kurucos mondatait" a férfikar, a Keserves fájdalmas érzéseit a vegyeskar, míg a Cipósütés „tréfásan sietős szólamait" a nőikar adta elő.

A budapesti iskolák bemutatóján Bartók maga is játszott néhány darabot a Mikrokozmoszból. De mint egy svájci hívének írta, „nem ez volt a fontos ezen a hangversenyen, hanem a gyermekkórusok. Nagy élmény volt számomra, ahogy - a próbák alatt - először hallottam az én kis kórusaimat ezeknek a gyermekseregeknek az ajkán felhangzani. Ezt a benyomást sohasem fogom elfelejteni, milyen frissen, milyen vidáman hangzott a kicsinyek hangja. Ezeknek a gyermekeknek, nevezetesen a külvárosi iskolák gyermekeinek, a hangvételében van valami olyan természetesség, amely még a romlatlan parasztének csengésére emlékeztet." Talán Kecskeméten is hasonló benyomásokat szerzett a zeneszerző...

A gyermekek meg megérezhettek valamit abból, amit Kodály ismert fel a huszonhét kórusműben: Bartók „nem 'száll le' a gyermekhez, úgy nézi mint embertársát. Ahogyan csak az láthatja, akiben fehér hajjal is épségben maradt a gyermek.

S amit a gyermeknek mond, azt mint felnőtt is vállalja, abból a felnőtt is érthet. Teljes értékű művészet ez, felnőttek számára is.

Milyen boldog lehetne a magyar gyermek, s micsoda emberré nőhetne, ha csak ilyenek szólnának hozzája!"

SÁNTHA GYÖRGY

Sántha György (1888-1974) kecskeméti költő volt: itt született, itt járt iskolába, budapesti, berni, párizsi és berlini egyetemi tanulmányai és tízévi kiskunfélegyházi tanárság után 1919-ben ide tért vissza tanárnak s itt élt haláláig.

Homoki ember volt. Valamivel alacsonyabb a középtermetűnél, de keménykötésű, hiába mentek az évek, sohase látszott, hogy szervezete halálra készül vagy elmúlásra szánt. Járása ugyancsak a homoki emberé volt, az aszfalton is úgy lépdelt, mintha homokon járna. Az alföldi szél pajkos kedvében olykor homokhegyeket hordott, szerette megmászni ezeket, fényképeket készített róluk, és napfényes sorok kíséretében küldötte el.

Ha valaki csak külsőleg és felületesen vette szemügyre, bortermelőnek vagy gyümölcsösök gondviselőjének hihette, legfennebb különösen szép szemének sugárzása árulta el a költőt. Senki se gondolta, hogy a budapesti tudományegyetem bölcsészkarán kívül Bernben, Párizsban, Berlinben tanult, és rendkívüli méretű európai kultúrát fogadott be. Néha meglestem, ahogy a szőlősorok között egyszerre csak kihúz zsebéből egy takaros könyvet, megáll, és hosszan olvassa. Közbe-közbe virágzó gyümölcsfáira nézett, majd visszatért a könyvhöz, Baudelaire csodálatos tropikus virágaihoz. Az irodalomról alig beszélt, inkább igyekezett jó kedvre hangolni vendégeit tréfás, ízes történetekkel és Jakabszállás borával. Csak néha vette elő egy-egy meghökkentően szép, vagy a költő véres belső tusakodásának jegyeit viselő verseit.

Elsősorban hallatlan elszántság lakozott ebben az aránylag kistermetű emberben. Nem ismerem családi krónikáját, de génjei számtalan életdrámát szenvedhettek végig, hogy Sántha oly végső érvénnyel ki tudta fejezni a tragikus sorsot. A kecskeméti tanácsháza előtt irdatlan, szép terméskő áll, ezen a helyen érte Katonát a szívszélhüdés. Sántha „Itt" címen szonettet írt a kőről, de minőt! Benne az óda, az elé-gia és a tragédia teljessége, a műfaj túlcsap önmagán, zárt formája minden dimenziót befogad, ennyire telített szonettet alig olvastam, szinte új műforma keletkezik:

Itt roppant rá a Tér hármas fala,

és összeomlott a Bánat maga:

magányos csillag, kit az esti ég

szül és a Melindátlan semmiség.

A vers filozófiai távlata is meglepő. A két első strófa, a Tér összeroppanása, az Idő diadala, midőn a kő hideg habját fölveti, s főként a Melindátlan semmiség mintha Heidegger „autentikus látásmódjának" előlátomása volna.

Lám, mennyi minden fogant meg a kecskeméti, bugaci homokban.

MENEKÜLTEK

„...1941. május 11.-én Magyarország aláírta Romániával a bukovinai székelyek áttelepítéséről szóló megállapodást. ...Az egyezmény - ellentétben a magyar kormány elképzelésével - nyitva hagyta az áttelepülés vagyonjogi kérdéseinek rendezését, s a magyar kormány magára vállalta az új telepesek ellátását házzal, földdel és termelőeszközökkel. A székelyeknek a Bácskában való végleges letelepedése azonban csak illúziónak bizonyult, s a háborús események miatt 1944 őszén és 1945 elején újabb „honfoglalásra" kényszerültek. (...)

A határon áttett, valmint menekülő bukovinai magyarok letelepedésének előkészítésével és megszervezésével Tótik Károly telepfelügyelőt bízták meg. Az alispán az elhelyezésre elsősorban az elhagyott tanyákat és lakóházakat jelölte ki, s hangsúlyozta: azt úgy kell végrehajtani, hogy az egy-két napon belül oda irányított székelyek, minden különösebb eljárás és körülményesség nélkül, azonnal elszállásolhatók legyenek.

Csak 1945 márciusában, áprilisában rendeződik annyira a községek közigazgatása, hogy alispáni, főispáni kérésre megszülethettek a községek mindennapi életéről szóló első jelentések. Ezekből kiderül, hogy Csonka Bács-Bodrog vármegyében talán azoknak a községeknek - Csátalja, Gara, Vaskút - volt a legnehezebb a helyzete, ahol mintegy 1800 bukovinai székely tartózkodott. Az illető községek az elmenekültek házaiban igyekeztek elszállásolni őket, s ellátásukról kezdetben közadományokból gondoskodtak. Mindez azonban igen érzékenyen érintette a községek háztartását, a mindennapi kenyérgondok megoldásával küszködő lakosságot. Garán az elöljáróság mintegy 52 üres házban helyezte el a székelyeket. Amikor azonban a szovjet katonaság a községben több mint 2000 személy részére kórházat létesített, a székelyeket kitették a házakból. A kitelepített székelyek a többi székelyeknél helyezkedtek el. A megszűnt vagyon és személyi biztonság miatt megvalósíthatatlan volt a környéken lakatlanul álló mintegy 100 tanyába történő beköltöztetésük is.

Vaskúton a község önkéntes adományozás formájában egy havi fejadagnak megfelelő liszt- és búzamennyiséget juttatott az idetelepített székelyeknek. A megfelelő zsírmennyiséget a község előljárósága által kiadott zsírjegyre kapták. A székelyeket túlnyomórészt gazdáknál szállásolták el. Az előljáróság egyúttal kérte az alispán intézkedését, mert a helybeli malmot teljes egészében a szovjet katonai parancsnokság foglalta le, s így nem tudtak őrölni, holott a székelyeknek juttatott liszt elfogyott.

Talán még rosszabb volt a helyzet Csátalján. Itt a szovjet katonai parancsnokság a nagybaracskai malmot jelölte ki őrlésre, de képtelenek voltak a gabonát odaszállítani, mert a fogatokat szintén a szovjet katonaság vette igénybe. A község élelmiszer kérésének jogosságát a vármegye közellátási kormánybiztosa elismerte ugyan, de segítséget nem tudott adni. Megoldásként a volt Volksbund - tagokra kivetendő újabb kvótát javasolt."

DEPORTÁLÁSOK

„Megjelenik Deutsch Kató és Deutsch Rózsi, 14 éves ikerleányok, pestszenterzsébeti (Árpád ucca 34.) lakosok, akik Auschwitzból két hete érkeztek vissza, és előadják a következőket:

1944. év július l-jén a pestszenterzsébeti gettóból vagonban Monorra vittek bennünket és egy hét után újra vagoníroztak és a mi vagonunkban 86-od magunkkal elindult velünk a vagon. Az út három napig tartott, élelmiszert vihettünk magunkkal, de iratokat, pénzt, fényképet, ékszert, mindent elvettek tőlünk. Az úton semmi élelmiszert nem kaptunk, csak vizet később (Kassa felé) úgy, hogy csendőri kísérettel lemehettünk, vagy a csendőrök feladtak. A csendőri bánásmód nagyon rossz volt. Három nap után megérkeztünk Auschwitzba fabarakkokba voltunk elhelyezve és onnan Birkenauba vittek bennünket. Ott ismét barakkokba voltunk elhelyezve, priccseken aludtunk, mely egymás fölé hármasával voltunk elhelyezve. A barakkban fűtés volt. Ott fűből és faszénből készült ételt kaptunk, később már céklát és marharépát főzve kaptunk. Egy és fél hónapig dolgoztunk, papucsot fontunk rongyokból. A rongyokat a mi elvitt ruháinkból készítettük. Reggel 5 órakor kellett kelnünk és este 7 órakor feküdtünk. Ha egy megszökött, akkor sziréna szólt és csengetyüztek. A barakkokat magas feszültségű árammal telített drótsövénnyel kerítették be. A büntetések térdeplésből, verésből állt. Karunkra számot tetováltak. Az oroszok január 27-én jöttek be, a férfiak feltörték a magazinokat és elindultunk vissza. Szlovákián jöttünk keresztül, a csehek nagyon jók voltak hozzánk, étellel, fekvőhellyel segítettek bennünket. Az oroszok is felvettek az autójukra és pár kilométert hoztak hazafelé. A cseh katonák mindenben a legnagyobb mértékben segítettek rajtunk.

Még elmondjuk azt is, hogy édesanyánkkal és nővérünkkel véletlenül találkoztunk, aki a mi barakkunk előtt állt útra készen. Volt alkalmunk egy pár szót beszélni velük, sőt meg is csókolhattuk egymást. Őket valószínűleg kivitték Németországba, mint később beszélték.

Budapestre érkeztünk meg, ahol egy velünk utazó hölgy megsajnált bennünket és elvitt magához a Lujza uccába, ott meguzsonnáztatott és utána elmentünk nagynéninkhez. Öt nap múlva megérkezett édesapánk és akkor egy pár napig voltunk Erzsébeten, majd kocsival eljöttünk Kecskemétre, ahová édesapánk való. Pótlólag még előadjuk, hogy az ikreket különválasztották és 30 pár ikerleány dolgoztunk együtt. Vallomásunk elmondásunk alapján van felvéve. Valamint azt is, hogy hetenként kétszer vért vettek tőlünk a német sebesült katonák javára.

Kecskemét, 1945. április 18."

BÁCS-KISKUN MEGYE MEGALAKULÁSA

A mai Bács-Kiskun megye megalakulását nem lehet egyetlen naphoz kötni. Teljesen érthető ez, hisz a II. világháborút követően kialakított új megyerendszer nem egyik napról a másikra jött létre, az elvi, jogi döntéseket tükröző törvények és minisztertanácsi rendeletek végrehajtása időt vett igénybe. Tovább nehezítette a helyzetet, hogy az új megye kialakításával gyakorlatilag egy időben ment végbe a közigazgatás teljes átszervezése, a tanácsrendszerre való áttérés.

Más dátumhoz köthető tehát a megye megalakítása jogi értelemben, és máshoz valóságosan. 1950 első féléve az őszi tanácsi választásokig egy átmeneti időszaknak tekinthető. Az új megye ugyanis nem csak jogilag, de közigazgatási értelemben is megkezdte működését 1950. február 1-én, ugyanakkor azonban csak fokozatosan történt meg - éppen a közigazgatás folyamatosságának zavartalansága miatt - a régi hivatalok /alispáni, főispáni/ fölszámolása, és az újak /tanácsülés, vb. ülés/ kialakítása. Az 1950. júniusában megalakított megyei tanácsot pedig ténylegesen csak az őszi tanácsválsztások legitimizálták, ekkor került sor újjáalakítására is. Ezt az átmeneti folyamatot az alábbiak jól érzékeltetik:

Az Alkotmány 29. §-a alapján a Minisztertanács 1949. december 3-i ülésén az országot 19 megyére osztotta. Bács-Kiskun megye Bács-Bodrog vármegyéből és Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye dunavecsei, kiskőrösi, kalocsai, kiskunfélegyházi, kunszentmiklósi járásaiból, továbbá Ladánybene, Lajosmizse nagyközségből, és az ekkor szervezés alatt álló Újbarcs községből alakult. A felsorolt járásokon kívül a megye még a bajai, a bácsalmási, a kecskeméti, a kiskunhalasi járásokkal kezdte meg működését. A megye székhelye Kecskemét lett. Baja mint megyei székhely megszűnt és elvesztette törvényhatósági jogú rangját is. Minderről a 4.343/1949. /XII.14./ minisztertanácsi rendelet intézkedett.

A belügyminiszter rendelete - ami a megyei testületi szervek működésének átmeneti szabályozására vonatkozott - értelmében 1950. március 15-16-án több korábbi megyei hivatal, így az alispáni, és főispáni átadására is sor került.

A tanácsrendszer szervezeti kereteinek, hatósági fokozatainak, területi egységeinek kialakításáról az 1950. évi I. törvény (V. 18.) rendelkezett, de ezzel immár jórészt a meglévő állapotokat szentesítették.

A Bács-Kiskun Megyei Tanács 1950. június 15. napján a Városháza közgyűlési termében tartotta alakuló ülését. Ugyanezen a napon a Bács-Kiskun Megyei Tanács Végrehajtó Bizottsága is megalakult a Városháza kisgyűlési termében.

A Megyei Választási Bizottság az 5200-ll/1950.(IX. 8.) B.M. rendelet 20. §-a értelmében a tanácsválasztás eredményét a kecskeméti városi Tanácsház dísztermében 1950. november 8-án d.e. 10 órakor hirdette ki. Az eredmény kihirdetése és a megbízólevelek átadása után pedig a Megyei Tanács ugyanott megtartotta alakuló ülését tartotta. A Végrehajtó Bizottság tagjait is 1950. november 8-án választották meg, a Bács-Kiskun Megyei Tanács alakuló ülésének szünetében.

AZ 1950-ES ÉVEK

Bács-Kiskun megye az 1950-es évek közepén a válságban lévő ország fejlettségi szintjéhez képest is jelentős lemaradással küszködött. Népessége az 1949-es népszámlálás adatai szerint 586 959 fő volt, de 1956. január 1-én már csak 580 000 lakos élt a megyében. A lakosság számának csökkenése - 1949 és 1960 között 54 ezer személy hagyta el a megyét, míg 1957-ben, egyetlen év alatt 29 441 fő volt az elvándorlási veszteség - jelzi a megye elmaradottságát. Az itt képződött munkaerőt fejlettebb térségek „szívták fel", a forradalom leverése után pedig jelentős volt a megye emigrációs vesztesége is. Az elvándorlást a viszonylag magas népszaporulat sem tudta kiegyenlíteni. A térség alapvetően mezőgazdasági jellege miatt kimaradt az erőltetett nehézipari fejlesztésből, ugyanakkor viselnie kellett a hadigazdálkodás minden hátrányát. A folyamatos és nagyfokú tőkekivonás fokozatos életszínvonal-romlást, állandó ellátási nehézségeket, valamint a termelőeszközök, a gépek és az üzemanyag hiányát jelentette. A lakáshiány a megye egész területén általános volt. A megye községeinek 25-30%-ában, szám szerint 31 községben egyáltalán nem volt villany.

Bár az első ötéves terv Kecskemét és Kalocsa iparosítását célul tűzte ki - s később Kiskunfélegyháza is bekerült ebbe a körbe -, jelentős beruházásra nem került sor. 1954-ben a megye mindössze 0,7%-kai részesedett az ipari beruházásokból. A nagyobb beruházások közül mindössze 18,6% volt ipari jellegű, szemben a 41,8%-os országos átlaggal. S annak ellenére, hogy az összes megyei beruházás 50,5 %-a a mezőgazdaságban realizálódott, jelentős fejlesztésre itt sem került sor, mert ez csupán 91 millió forintot jelentett, s ez az összeg is 1956-ban 70 millió forintra csökkent.

Ezek a beruházások, fejlesztések, a korábbi évek folyamatos tőkekivonásának mértékéhez viszonyítva kismértékűek voltak, ezért nem tudták helyreállítani a gazdaság egyensúlyát. 1955-56-ban a megyében a gazdaság minden fontosabb területén visszaesés következett be: csökkent a termelés, a termelékenység, és bár a mezőgazdaság jó évet zárt 1956-ban, a termésátlag és az állatállomány is csökkent, így a begyűjtési eredmények elmaradtak az előző évitől.

A foglalkozási megoszlás is a terület mezőgazdasági jellegét tükrözi: a kereső lakosság 70,7%-a dolgozott a mezőgazdaságban, míg az iparban csak 12%-a, a kereskedelemben pedig csupán 3%-a. Magánkisiparosként csak 5.468 személy dolgozott a megyében, közülük is mindössze 100-nak volt alkalmazottja. A megye 109 ipari vállalata, üzeme mintegy 15-16 ezer munkást foglalkoztatott. Az általános tendenciát azonban jól tükrözi, hogy míg 1949-ben az iparban foglalkoztatottak 2,8%-a élt a megyében, addig 1957-re ez az arány 2,3%-ra csökkent.

1956-ban a földterület túlnyomó többsége, 66,4%-a az egyéni gazdák kezében volt, a téeszek a földterület 33,6%-án gazdálkodtak. Ez az arány bizonyítja, hogy a parasztság nagyobb részét a rendkívül erős elnyomással sem sikerült a kollektív gazdaságokba kényszeríteni, jóllehet az egyéni gazdaságok birtokstruktúrája gyökeresen megváltozott. Az 1950-1952 között lezajlott erőszakos téesz-szervezés elsősorban a ku-láknak nyilvánított - 25 kat. holdnál nagyobb birtokkal rendelkező - egyéni gazdálkodók szovjet mintára történő likvidálását tűzte ki célul. Ennek eredményeként a megyében 1956-ra a 25 katasztrális holdon felüli birtokok aránya 1,7%-ra csökkent, holott ez az 1945-ös földosztást követően még 19,9% volt. 1955 nyarán, Nagy Imre leváltását követően újra politikai fordulat következett be, útját állva a társadalmi, gazdasági életben elindított enyhülési folyamatoknak. A parasztság ellen ismét erőltetett téesz szervezésekkel, megemelt adóterhekkel, értékesítési megkötésekkel, a beszolgáltatás növelésével, bírósági eljárások tömegével indított újabb „rohamot" a hatalom. 1956. január 1-től 25 %-kal növelték az egy holdra eső adóterhet, így a parasztság bevétele ebben az évben 30-40 %-kal csökkent. 1956-ban 96 ezer zálogolást és 2 200 transzferálást hajtottak végre a megyében az egyéni gazdálkodók rovására. A meghozott bírósági ítéletek 11 %-a közellátási bűncselekményekért, további 10 %-a pedig árdrágításért marasztalta el a perbefogottakat. Mindezek ellenére az egyéni gazdálkodók 1955-56-ban még mindig magasabb terméshozamokat értek el, mint a jelentős állami támogatásban részesülő, és átlagban jobb minőségű földeken termelő téeszek. A folyamatos tőkekivonás, a téeszesítés, a tanyavilág tudatos elsorvasztása nagymértékben hozzájárult a hagyományosan mezőgazdasággal foglalkozó lakosság tömeges városokba, ipari központokba való áramlásához, illetve az ingázás kialakulásához. Ez a széles réteg azonban főként szakképzetlen betanított- és segédmunkás lett új lakóhelyén.

Kecskemét ebben az időszakban megyeszékhelyként gyorsabban fejlődött mint a megye, de mivel elmaradott térség központja volt, lassabban az ország más városainál. Lakossága 88 369 fő, ebből belterületen mindössze 33 330 fő lakott. Összesen 25 ipari jellegű vállalat volt a városban, de csak néhány ezer munkást foglalkoztattak. A két konzervgyár (az Alföldi Kecskeméti Konzervgyár és a Kecskeméti Kinizsi Konzervgyár) alkalmazta a legtöbb munkást - kb. 3 ezer főt -, őket is jórészt idényjelleggel. Az üzemek többsége pár száz emberrel dolgozott. Az átlagos munkáslétszám 1955-ben 6 826 fő volt.

Feszültséget okozott, hogy Kecskemét viszonylagos fejlődése a megye más városainak a háttérbe szorulásával járt. Különösen igaz volt ez Bajára, amely elvesztette ugyan korábbi megyeszékhely státuszát és járási székhely lett, de infrastrukturális és urbanisztikai szempontból ( a településhálózatban betöltött szerepe, az értelmiség létszáma, stb.) továbbra is Felső-Bácska legjelentősebb városa maradt.

ÉNEKLŐ ISKOLA

Ki ne hallott volna a „hirös város" híres iskolájáról, melyet 1967 decembere óta Kodály Iskolaként jegyeznek nem csak e kicsiny hazában, de szerte a világon? Ó, igen, sokan hallottak róla, - de vajon mindahányan tudják-e mi is ez a több, mint fél évszázados múltra visszatekintő, Kecskemétnek példa-iskolaként hírt s nevet szerző oktatási intézmény. Az idő távolába való visszatekintésre hivatott írásban nem mai vagy közelmúltbeli működéséről akarok mégsem számot adni, hanem elsősorban azokról a gondolatokról, eszmei alapvetésről, amely elindította, hogy egy nagy álom, egy, a maga módján ország, vagy legalább is kultúraépítő gondolat a mindenkori körülmények szorítása ellenére mégiscsak testet öltött mind több „példányban" a kecskeméti mintát követve.

Kodály Zoltán nevezetes Százéves terv című írásában, 1947-ben az ország újjáépítése hároméves tervének kezdetekor évtizedekre szóló programot vázolt fel, de számba vette az előzményeket, az addig megtett út legfontosabb eseményeit is. Ezekből is kiemelve a tárgyunk szempontjából legfontosabbakat láthatjuk, hogy milyen hosszú s persze göröngyös volt az az út.

„Kezdődött valamikor a századforduló táján. [... Láttuk, hogy] a vékony művelt réteg idegen műveltséggel táplálkozik és nem gyarapszik. A magyar tömegek művelésével senki nem foglalkozik.

1906: felismerjük népzenénk alaprétegét, a kősziklát, amelyre kultúrát építeni lehet. 1925: [...] Végleges felismerése annak, hogy csak gyermekeken át lehet jövőt alakítani." Megszólalnak Kodály, egyben a népzenén alapuló modern magyar zene első gyermekkarai.

„1929: A gyermekekben gyorsul a visszhang, az Éneklő Ifjúság őrtüzei országszerte kigyúlnak, az öregek, hivatalosak merev ellenzése lassan enged." Vásárhelyi Zoltán vezetésével, több iskola részvételével az egyik őrtűz Kecskeméten lobbant fel még az évben!

„1936: Bartók gyermekkarai." Közülük számosnak a legelső előadása Kecskeméten volt 1937-ben.  „Énekes Ábécé, az új szellem úttörője sok iskolában." „1940:    újra háború. [...] Mégis: hivatalos megbízás az Iskolai énekgyűjteményre." (Megjelent 1943-44-ben.)

„1945-46: új tanterv. [...] Szaktanítás elvileg kimondva. Elméletben nagy haladás, de hol vagyunk még a teljes megvalósulástól? Mikor lesz elég és jól képzett szaktanítónk""

Ugyanabban az évben, amikor az Énekszó című lapban megjelent programadó cikke, december 16-án, 65. születésnapja alkalmából Kodályt a szülővárosa díszpolgárává avatta. E nap eseményeit legteljesebben Heltai Nándor tárta fel Kodály és szülővárosa kapcsolatát bemutató könyvében, míg a következményeket Szögi Ágnesnek az ének-zenei iskola első évtizedeit dokumentáló munkájából ismerhetjük meg.

A rendkívüli és ünnepélyes városházi közgyűléssel kezdődő eseménysort a város kórusait felsorakoztató hangverseny zárta a színházban. Talán meglepő, de a zeneszerző nem a Lőrincz Béla vezette Kecskeméti Dalárda szereplését, új Petőfi-kórusának, A magyar nemzetnek a bemutatóját tartotta a legfontosabbnak az őt köszöntő műsorban, de még csak nem is az iskolai kórusok teljesítményét, hanem a református tanítónőképző zeneóvodásainak szereplése iránt mutatta a legnagyobb érdeklődést. Szentkirályi Márta kis tanítványai Kodály Zoltán, illetve Kodály Zoltánná által gyűjtött gyermekjáték-dalokat adtak elő. Az énektanárnő visszaemlékezése szerint a Tanár úr a munkájának részletei iránti hosszas érdeklődését azzal zárta le, hogy „ez jó, csak nem szabad abbahagyni a hatéveseknél. így folytassák az iskolában is". Amint húsz évvel korábban a Vásárhelyi Zoltánnak szóló biztatás - „Csináljon kórust!" - termékeny és sikeres munkának lett elindítója, úgy Szentkirályi Márta lelkes, hivatástudattól áthatott fiatal lelkében is rögtön megfogant az elhatározás a folytatásra.

A hetvenéves Kodály Zoltán köszöntése Kecskeméten.	Kodályék Nemeszeghy Lajossal és Nemesszeghyné Szentkirályi Mártával.
A kecskeméti Kodály-kórus emlékkönyvéből	Kodály A magyarokhoz című összkari kórust vezényli, 1957

Az 1949-es Pünkösdi Dalosünnepre Kodály ismét hazalátogatott, s az éjszakába nyúló főtéri sétán folyó beszélgetéskor már a részletekről érdeklődött: a javasolt folytatást, az általános iskolában a kiszélesített és hatékony énekoktatást hogyan akarja megszervezni Szentkirályi Márta. Ezután már „csak" a küzdelem kellett több, mint egy éven keresztül a hivatal packázásai, a hivatalosak értetlensége és akadékoskodása ellen, hogy megindulhasson az első énekes osztály. 1950. október 27-én persze nem szűntek meg a harcok és gondok egy csapásra. Nemesszeghy Lajosné Szentkirályi Mártának továbbra is, még éveken, sőt évtizedeken keresztül napról napra küzdenie és munkatársaival, tanítványaival bizonyítania kellett az új iskolafajta létjogosultságát. Az eredmények igazolták, hogy a mindennapos énekóra, a karéneklés és a kiegészítő hangszertanulás nem megy a közismereti tantárgyak rovására, sőt segíti kinek-kinek képességei legjobb kibontakoztatását, s ráadásul az esztétikai és az általános nevelésben olyan többletet ad, amit már nem lehet a pedagógia tudorainak és a hivataloknak sem kétségbe vonniuk.

De mi is volt az a százéves terv, melynek megvalósítására felesküdtek és a teljes sikert csak a távoli jövőben remélve kísérletet tettek az elszánt újítók?

„Cél: magyar zenekultúra.

Eszközök: a zenei írás-olvasás általánossá tétele az iskolán keresztül. Egyben a magyar zenei szemlélet öntudatra ébresztése a művészi nevelésben csakúgy, mint a közönségnevelésben. A magyar zenei közízlés felemelése, folyamatos haladás a jobb és magyarabb felé.

A világirodalom remekeinek közkinccsé tétele, eljuttatása minden rendű és rangú emberhez. Mindezek összessége termi meg a távol jövőben felénk derengő magyar zenekultúrát"

S hogy miért az ének? Mert „az emberi hang a mindenki számára hozzáférhető hangszer"; és azért, mert - ahogy élete végén Kodály Zoltán megfogalmazta: „Mecha-nizálódó korunk olyan úton halad, melynek végén az ember géppé válik. Ettől csak az ének szelleme véd meg."

Kodály Zoltán és felesége Dunapatajon, a Művelődési Ház alapkő-letételékor, 1962	Kodály Zoltán és felesége Dunapatajon, a Művelődési Ház alapkő-letételékor, 1962
A Kodály-iskola Katona József téri épületének avatása után, 1964	A Kodály-iskola Katona József téri épületének avatása után, 1964

NÉMETH LÁSZLÓ

Aligha van még egy ember, akinek a képe emlékezetemben egy városéval úgy összeforrt volna, mint Tóth Lászlóé Kecskeméttel. A sátorkői veranda, amelyen duzzadt irattáskájával s benne a Tanú-ra vonatkozó ajánlattal megjelent, őrzi az én első hiteles emlékemet Kecskemétről is.

S azóta hány kép! Ahogy a Részvény-nyomda szedőjének korrektúraolvasás közben bemutatott! Ahogy lakása díványán a Sakkvilág-ot kezembe nyomta! Ahogy a kecskeméti gyümölcstenyésztőket összeterelte körém! Ahogy Bugacon a külföldi kirándulóknak a himnuszukat játszotta! Ahogy a Beretvásban a tapasztaltabb fejesek beszélgetését meghallgatta velem! Ahogy Váry István Mathiász-könyvét az íróasztalomon felejtette! Ahogy Móriczcal, Sárközivel egy kecskeméti esten szerepeltetett! Ahogy kenyerét, Buda ostromakor, ki tudja, milyen utakon, felküldte nekem! Ahogy mint polgármester autóján a Szikrába kivitt! Ahogy elhallgatásom oka után tudakozódva, maga is haldokló, levelével felkeresett! Ahogy utolsó találkozásunkkor a MÁV-kórházhoz kibandukoltunk!

Nem barát volt, több annál, érdeklődő, s életemben városa követe. Kecskemétről voltaképp annyit tudok, amennyit ő megmutatott, elolvastatott; Cseresnyés Mihály tanyája mégis Kecskemét határába került, az Ágnes asszony panziója mégis a Mathiász János nevét viseli.

[...] Az, hogy Kecskemét mitológiámban a Minőség jelképe lett, neki köszönhető, s ami ennél is fontosabb, ő mutatta meg, hogy lehet valaki vidéki s önálló egyszerre. Mert ez az ember, aki olyan hűséggel figyelte, kommentálta az országos dolgokat, vidéki ember is volt: aki erről a szóról lemosta a kicsinylő jelzőt; egy konkrét táj iskoláját hordó szempontjai a pestieknél inkább nagyobbak, mint kisebbek voltak.

Amikor meghallottam, hogy ennek a nagy folyóirat-istápolónak (legalább hat-hét folyóirathoz volt köze) szülőföldje most maga is egy eredeti folyóirattal kísérletezik, mint példaképet, azt hiszem, Tóth Lászlót írhatom elébük: legyetek sokoldalúak, mint Tóth László volt, s emeljétek a vidéket abba a magasba, amelyikben tudtommal csak Tóth László élt.

A POTA NÉPRAJZI CSOPORT

Kalocsai Sárköznek nevezett földrajzi-történeti tájegység északkeleti részén, Kalocsa város egykori határának területén egy környezetétől jól elkülöníthető újkori magyar néprajzi csoport él: a pota. Az általuk lakott föld, a kalocsai szállások világa a XX. század második felében több közigazgatási egység, elsősorban Kalocsa, Szakmár, Homokmégy, Öregcsertő és Drágaszél határát képezte.

A kalocsai szállások lakóinak viselete, hímzése és színes falfestése ismert a magyarság körében. Pota megnevezésük azonban a legutóbbi időkig nem keltette föl a kutatók figyelmét, annak ellenére, hogy a pota éppen olyan, napjainkban is élő, gyakran használt megkülönböztető népcsoportnév, mint például a mezőkövesdiek matyó elnevezése.

A kalocsai szállások hagyományőrző parasztnépének egyik fontos sajátossága, hogy katolikus vallású. Ők mindig különbnek érezték magukat a Duna melléki helységek református lakóinál, akiket „falusiaknak"-nak neveztek, és akiket erkölcsi alapon elítéltek egykézésükért. Azok viszont a szállásiakat nézték le sok gyermekükért és cif-rálkodó hajlamukért.

Kalocsa város és a kalocsai szállások lakói, a poták a déli ő-ző nyelvjárás kalocsai változatát beszélik. Erre az ő-zésen és a régies ű-zésen kívűl a hosszú mássalhangzók időtartambeli megrövidülése jellemző. Kiejtésük szerint például az „akkor", „akó", a „jöttem", „gyüttem", az „asszony", „aszony", a „vissza kellett adni", „visza kölöt ani". Ez a jellegzetes beszéd korán felkeltette a környékbeli helységek lakóinak érdeklődését. Tréfálkozás közben igyekeztek utánozni a kalocsaiak kiejtését, és gyakran előfordult, hogy az utánzott szó gúnynévvé vált, például a potás hangsúllyal ejtett „madzagos".

A valláson, a közös eredet tudatán és a nyelvjáráson kívűl a viselet, a hímzés és a kézi falfestés voltak azok a területek, amelyeknek jellemző vonásai alapján leginkább elkülöníthetők a kalocsai poták a környezetüktől. A színes hímzéssel ékesített női viselet az apró díszítésbeli különbségektől eltekintve hasonló az egymástól legtávolabb eső szállásokon is, de alapvetően eltér a Duna melléki falvak református lakóinak puritánabb, sötétebb női viseletétől és a nemzetiségi falvakétól is. A XX. században egyre színesebbé váló virágos kalocsai hímzést a város és a szállások parasztnépe fejlesztette ki. A szállásokon egykor elterjedt kézi falfestésnek, a pingálásnak pedig nemhogy a környéken, de   országrésznyi területeken túl is nehéz méltó párjára akadni.

A pota szó jelentésváltozáson ment keresztül. A XIX. század végén a matyó szóval együtt még úgy jegyezték föl Kiskunhalason, mint a református többségű város szegény katolikusainak csúfnevét. 1910-ben viszont Patajon már a kalocsaiak megnevezésére használták. Vallási kisebbséget jelölő gúnynévből tehát egy népcsoport nevévé vált. Valószínűleg azért, mert e tájon a reformátusság számára Kalocsa és szállásainak népe merítette ki igazán a katolikus fogalmát.

Napjainkban nemcsak a reformátusok, hanem a közelebbi és távolabbi helységek lakosai is pofának nevezik a kalocsaiakat, pontosabban a kalocsai szállások lakóit. A pota szó ma már olyan népcsoportnév, ami mögött a jelzett terület néprajzi elkülönülése, a megnevező helységekéhez viszonyított kulturális különbözősége érződik. Ezt jól érzékeltetik a halasi, a jánoshalmi és a keceli tanyákon lépten-nyomon feljegyezhatő „pota embör", „pota asszony", „pota szoknyás" kifejezések. A „potás" jelző használata elterjedt a környéken. Minden olyanra mondják, ami a kalocsaiakra emlékeztet: sokvirágú, színes ruhára, női népviselet viszonylag rövid szoknyájára, ékes hangú szép templomi éneklésre, hegyes orrú barna menyecskére.

Pota család (1934)

Három nemzedék

A HAJÓSI PINCÉK

Hajós német nemzetiségú település. Kalocsától délre, a Kalocsai Sárköz szélén fekszik, közel a Bácska északi pereméhez. Lakosságának elődeit Csáki Imre kalocsai érsek telepítette 1722 és 1726 között a német birodalomból.

Hajós község lakótelepülése mocsaras területen jött létre. A hajdani mocsarak nagy része a XX. századra eltűnt. Vizüket a Duna-völgyi Főcsatorna csapolta le. A falu déli szélétől kb. másfél kilométerre hirtelen megváltozik a táj: homokbuckás vidék kezdődik, az Észak-bácskai Homokhátság. Hajós részesült mindkét területből. A hajósi gazdának volt fekete földje a falut is magába foglaló északi határrészen, és voltak homokos parcellái a határ déli felén.

A mocsaras, fekete földes, mély sárközi határrész és a magas fekvésű, homokos déli határrész között meredek löszpart húzódik, amelyet a földrajz Kecel-bajai magaspart néven tisztel. A magaspart, a „hegy" helyenként 20 méteres szintkülönbséget is jelent a két táj találkozásánál. A part meredek fala azonban nem mindig folyamatos, egysíkú, egyenes vonalú. Időnként kanyarog, mélyedések, „öblösödések" szakítják meg. A lejtősen leereszkedő, egyre szélesedő, kanyargó „árkokban" kocsiutak kígyóznak. A hajósi szőlőtermesztő gazdák pincéket vájtak és présházakat építettek a magaspart észak felé néző peremére, valamint a part vonulatát megszakító „öblök", „árkok" oldalfalaiba. A sok kanyargós pinceutcát magába foglaló, hatalmas pincefalu kb. 500 méter szélességben és kb. 3 kilométer hosszúságban húzódik a Kecskemét-Baja és a Kalocsa-Jánoshalma közötti utak kereszteződése tájékán, a szeszélyesen hullámzó löszpart zegzugaiban. Valószínűleg már a 18. században kialakult a hajósi pincefalu középső része. A lakosság számának növekedésével szaporodtak a pinceutcák, és terebélyesedett a pincék faluja. A 19. század elején a hajósi pincék már úgy szerepeltek a történeti forrásokban, mint a régóta létező, a hajósi lakosság életéhez szervesen hozzá tartozó építmények.

A XX. század első felében minden hajósi gazdacsaládnak volt pincéje, némelyiküknek több is. 1945 táján a hajósi pincefalu kb. 1800 pincelyukból és csaknem ugyanannyi présházból állt. A kitelepítések után, a gazdátlanság éveiben sok présház összedőlt és sok pince beomlott. Az 1960-as évek óta újra épültek présházak, lassan teljessé váltak a foghíjas pinceutcák.

A hajósi pincék többsége löszfalba fúrt lyukpince, amely előtt a löszfalhoz támaszkodó nyeregtetős présház áll.

A présházak külső képe és belső beosztása a XX. század második-harmadik évtizedében jelentősen átalakult. Korábban a présházakat náddal fedték. Homlokzatuk legfelső része állogatott deszkából készült. A deszkák azonban nem értek le a tetőtér aljáig. A homlokzati fal felett egy keskeny szakaszon fehérre meszelt, tapasztott vesz-szőfonásból készítették a tetőtér zárófalát. A kétszárnyú présházajtóval, szellőzőlyukkal, esetleg kis ablakkal tagolt homlokzati fal felett, tehát a tetőteret lezáró ún. „homlokfal", egy alacsony, trapéz alakú, tapasztott, meszelt alsó részre és egy háromszög alakú, deszkázott felső részre tagolódott. Az 1920-as évek tájékán a pincesorok utcaképe átalakult. A fentebb bemutatott nádtetős présházak jórészt eltűntek. Néhány hírmondó maradt csak belőlük. A présházak nagy többségét cseréppel fedték. Utcai homlokzatukat az alaptól az oromig vakolatlan sárga téglából rakták. A téglák változatos elhelyezésével tagolták, díszítették a falfelületet. A homlokzat felső, fűrészfogas széle legtöbbször felnyúlt a tetőtér fölé. Az újfajta téglahomlokzatokhoz rátétekkel gazdagon díszített kétszárnyú deszka- vagy fémajtók, valamint fémműves remeknek tekinthető ablakrácsok, ablaktáblák járultak.

A legnagyobb változást a présházbeli kis szobák megjelenése jelentette. Korábban a présház belső tere tagolatlan volt. A kinttartózkodó férfiak a présházban tanyáztak. Az egyik utcai sarokban a földön, illetve alacsony sárpadkán tüzeltek. A présházak külső átformálásának idején kis szobát rekesztettek az ajtótól jobbra, vagy balra eső sarokban. A szobácska ablaka az utcára, ajtaja a présház belső terébe nyílt.

A pincelyukat az esetek többségében a XX. század első felében sem bélelték ki téglaboltozattal. Falát, félköríves mennyezetét a természetes löszfal alkotta.

A régi nádtetős présházak és a stílusváltás során formált „kőhomlokos", cseréptetős, kis szobával ellátott présházak egyaránt mennyezet nélkül épültek. Csupán a kis szobának készítettek mennyezetet a jobb fűthetőség érdekében. Hajdan, amikor még nem volt a présházban szoba, és az emberek a présház sarkában rakott tűznél melegedtek, a tűz füstje szabadon felszállt a tetőtérbe, majd a homlokfal felső részének lyukain távozott. A présházak külső átépülése és a szobák kialakítása után a szobabeli kályha füstjét kályhacsővel ugyancsak a mennyezet nélküli présház tetőterébe vezették, ahonnan a homlokzat lyukain távozott. A kémény jobbára csak a XX. század második felében jött divatba a pincék világában.

A présházakban kialakított kis szobák berendezési tárgyai jórészt olyan bútorok, amelyek a falubeli házban már divatjamúltnak számítanak. A legfontosabb bútordarab az asztal, amely mellett öreg székeken, támla nélküli padokon iddogálhatnak a kint-tartózkodók. Télen a meleget kis vaskályha szolgáltatja. Előfordul, hogy felnyitható ülőkéjű öreg ládapad vagy régi karospad húzódik a fal mellett.

A présház hátsó részében kapnak helyet a borkészítés eszközei: a kádak, prések, szőlődarálók.

A hosszú pincelyukak berendezési tárgyai a hordók, amelyek nagyság szerint sorakozva fekszenek az ászokfákon.

A hajósi lakófalu és a pincefalu térbeli elkülönülése a település-megosztottság egyik különleges formájának tekinthető. A hajósi pincefalu közbeeső állomás volt a lakófalu és a déli határész, a hajósi német dialektusban Haidként emlegetett homokos terület között. Ha a hajósiak a Haidra, a homoki földekre és szőlőkbe mentek dolgozni, a pincéktől indultak, és oda is tértek vissza esténként. Amikor több napon át folyamatosan a Haidon dolgoztak, a gazdasági eszközöket: ekéket, fogasokat stb. este nem vitték haza a faluba, hanem betették a présházba, és reggel onnan vették ki, amikor indultak a  földekre.  A Haidon  dolgozó  gyalogmunkások is  a  pincéknél hagyták éjszakára szerszámaikat: kaszájukat, kapájukat, gereblyéjüket, korsójukat stb. Amikor sok volt a munka a déli határrészen, pl. szüretkor, a gazda este nem ment haza a faluba, hanem kint aludt a présházban. Az asszonyt azonban ilyenkor is hazaküldte, hogy végezze el a falusi ház körüli munkákat. A hajósi férfiak a déli homokos határ mezei és szőlőbeli munkái után közlekedési nehézségek miatt sem törekedtek haza sártengerbéli falujukba, hanem szívesen tanyáztak kedvenc pincéikben, asszonyzajtól mentes, bormelléki környezetben. Társaságokba verődve az ünnepek nagy részét is a pincefaluban töltötték.

A hajósi pincefalu, mint tartozéktelepülés, gazdasági telephely szerepet töltött be a hajósi parasztság gazdálkodásában. Különösen a nagy kiterjedésű déli homokos határrész számára jelentett gazdasági központot. A pince elsődleges szőlőfeldolgozó és bortárolóhely funkciója nyilvánvaló. Emellett azonban munkaeszköz-tárlóhelyként, munkakezdő és munkavégző helyként, éjszakai szállásként, különböző termények, pl. krumpli, alma tárlóhelyeként, szöszmötölő téli férfimunkák, pl. szerszámjavítás, fúrás, faragás helyiségeként, a férfinép társas életének, vidám időtöltésének, borivó pihenésének színtereként egyaránt szerepet kapott a hajósi parasztság életében.

KÉT FOTÓ HIÁNYZIK!!

A BÁCSKAI KENYÉR

A régi magyar tankönyvek egyik közhelyszerű megállapítása volt, hogy a bácskai feketeföldön terem a világ egyik legjobb minőségű búzája. Ha ez igaz, nagyon valószínű, hogy az itt sütött kenyér kitűnik minőségével a kenyerek világában.

Természetesen, a jó kenyér fogalmának megítélése sokat változott évszázadok alatt. A változások oda vezettek, hogy a XX. század közepén a bácskai parasztember a búzalisztből házilag sütött, kerek, hófehér, magasra kelt kenyeret tartotta igazán jónak. Ez a kenyér a jómódot, a gazdagságot jelentette számára. A lapos barna rozskenyeret a szegénység velejárójának tekintette. A bácskai férfiak, amikor az első és a második világháború során katonaként messze tájakra is elkerültek, kenyerük alapján minősítették a megismert népeket. Fölényesen szóltak némely kelet-európai ország lakóiról, mondván: lapos fekete kenyerük nyomorúságos életmódjukat tükrözi.

A régi magyar paraszti világban a kenyérsütés a legklasszikusabb női munkák egyikének számított. Olyan méltóságteljes, tiszteletet érdemlő, szinte szentnek mondható tevékenység volt, mint a férfiak számára az aratás.

A kenyérsütés tudományának elsajátítása a gyereklány legfontosabb tennivalói közé tartozott. Legtöbb helyen a leányt az első önálló kenyérdagasztás és kenyérsütés sikeres elvégzése után vették nagylányszámba. Anyára és leányára egyaránt szégyent hozott, ha az új menyecskét az anyósának kellett megtanítania a kenyérsütésre. Ha akadt rá példa, évtizedekig emlegették. A kenyérkészítés módjának ismerete a férjhez menés fontos feltételének számított a parasztélet szigorú rendjében.

A népes paraszti háztatásokban, a család létszámától függően heteként-kétheten-ként sütöttek kenyeret. Egyszerre általában 4-5 nagyméretű kenyér fért a kemencébe.

A sütés előtti nap délutánján előkészítették, megszitálták a lisztet, és megková-szoltak. A sütőteknőbe tett és vászon takaróruhával letakart kovász éjszaka megkelt. A sütés reggelén az asszonyok már kora hajnalban, általában 2-3 órakor talpon voltak. Ekkor végezték a legnehezebb bői munkának tartott dagasztást. A tésztát nagy gonddal kellett megdagasztani, mert elsősorban e művelet alaposságától függött a kenyér minősége. A dagasztás után következett a kiszakajtás: a teknőben lévő tésztát részekre szabdalták, amelyekből kenyereket formáltak. Minden kenyeret egy-egy szakajtóruhával bélelt, szalmából kötött kerek szakajtóba tettek. A kenyértésztával telt szakajtókat a sütésig igyekeztek meleg helyen tartani. Amig a szakajtókban állt a kenyértészta, szalmával, szárizékkel, venyigével, legjobb esetben galagonyarőzsével befűtötták a kemencét, amelynek oldalfala egy idő után kivilágosodott, feneke pedig szikrázott a piszkafa hegye nyomán. Ekkor vált alkalmassá a sütésre.

A sütőasszony a sütőlapátra borított kenyértésztákról vízzel lemosta a lisztet, majd késsel felvágta oldalukat, hogy gyürkéjük legyen. Legvégül lapáttal berakta a kenyereket a kemence fenekére. Általában két óra volt a sütési idő, azonban a tisztabúzából gyúrt kenyeret valamivel hamarabb kivetették.

A mellékelt fényképeket e sorok írója az 1960-as évek második felében készítette Kéleshalmon, népi nevén Illancsban. A kenyérsütés folyamatának befejező szakaszát ábrázolják. A felvételek egy tanya udvarán készültek. Figyelmet érdemel a képen látható külső kemence, amelynek néprajzi szempontból különösen szép, régmúltat idéző formája messzi évszázadok paraszti építészetét villantja elénk.