Dóc

 

 

 

        Sövényháza és Sándorfalva területéből 1952. január 1-jétől létesített önálló község. Határa 8606 hold, lélekszáma 1960-ban 1320, 1990-ben 825.

        Oklevelek 1488-ból, 1517-ből és 1547-ből említik, nevét középkorban a területét birtokló Dóczi családról kapta. A középkori falu a török alatt elenyészett. A 18. század elején Dóc pusztát Szeged bérelte a királyi kamarától, és az 1760-as években dohánykertészeket telepített le. 1764-ben 17, 1775/76-ban 45 adózó családfő lakott Dócon. 1786-ban már 83 kertész család élt itt, és akkor Dóc volt a legnépesebb uradalmi dohánykertészet. A 18. század végi, 19. század eleji források megkülönböztették a Dóci-tó által körülölelt Belső Dóc és Külső Dóc, más néven Hantház kertészséget: 1839-ben előbbinek 610, utóbbinak 716 lakosa volt. 1852-ben Pallavicini Alfonz, a többi dohánykertész teleppel egy időben, Dóc lakóit is elűzte.

        1789 márciusában a váci püspök káplánságot szervezett Dócon, 1802-ben építették a templomot, és 1806-ban önálló plébániává nyilvánították. A Vallásalap és a birtokos költségén 1840-ben épült föl a plébánia.  A Pallavicini uradalom nagy részén a dóci plébános látta el 1930-ig a lelkészi teendőket. A plébánia megszüntetése után az épületet iskolává alakították.

        A község mai területén négy major épült: Dóc (ez a legrégibb!), Károly, Kőtörés és Percsora major. Alsó-Ányáson 1907-ben az uradalom 25 esztendőre 500 holdon tíz holdas kisbérleteket parcellázott. Valamennyi haszonbérlő tanyát épített, és a benépesült határrészen 1939-ben iskola is létesült.

        Az önálló községi lét kezdetén a kijelölt faluhelyen, Dóc major helyén még kb. 50 család lakott típusterv szerint épült lakóházakban, a népesség nagy többsége volt uradalmi majorokban és tanyákon élt. A majorok épületeit az 1950-es években bontották el, és az ott élők nagy része a faluban építkezett. A hatvanas évek végétől indult meg a tanyaiak faluba áramlása, de számos család a jobb ellátottságú szomszéd községekbe – Mindszentre vagy Sándorfalvára – költözött. 1973.- április 1-jétől társközségként Sándorfalvához csatolták és 1990 októberében lett ismét önálló közigazgatású település. Népessége az elvándorlás és a születések csökkenése miatt 1960 óta egyre fogyatkozik.

        Nagyobb határrészei: Alsó-Ányás, Bíbichát, Bodorszék, Hantházi erdő, Károlyi tanyák, Percsora, Szent Ferenc dűlő. Határának egy része a Pusztaszeri Tájvédelmi Körzethez tartozik.

 

Irodalom: Inczefi Géza 1960/b. 54–55., Juhász Antal 1989. 166–188., Lele Ferenc 1992. Kézirat.

J. A.

 

 

92. *Föltárt templom alapfalak

11. század

Kőtörés-halom

 

 

        Dóctól É-ra, a percsorai major melletti Kőtörés halmon.

        A település első említése 1266, 1276 (terra Soud), amikor a Bor–Kalán nembeli Szeri Pósa fia Nána itteni részét a Margit-szigeti apácákra hagyta. 1488-ban Körtvélyes és Dóc között sorolták föl. Ekkor a Zeleméri család tulajdona volt.

        Tömörkény István tárta föl az alapok egy részét, 1905-ben. A templom körüli temetőből előkerült pénzek (I. Béla), valamint a fonott ezüstgyűrűk egybehangzóan a 11. századra keltezik a templom építését.

 

Irodalom: Györffy György 1963. 900, Csánky Dezső 1890. 683. Reizner János 1896. 5, Tömörkény István 1905. 419–420.

H. F.

 

 

93. Az 1879. évi gátszakadás emléktáblája

Petres határrész

 

 

 

        „Ezen a helyen szakadt át 1879. márc. 5-én este 7-kor az akkori töltés, amelynek szomorú következményeként az így keletkezett mintegy 40 m széles nyíláson kitörő ár átszakítva a sövényházi keresztgátat, elsodorva az algyői vasúti töltést és elmosva a baktói töltés egy részét, március 12-ére virradó éjjel Szegedre zúdult. A Tisza habjaiban 160 ember lelte halálát. Szeged 6350 háza közül 6000 dőlt össze és több mint60 000 ember vált hajléktalanná.” A táblát állíttatta az ATKÖVIZIG, Szeged.

J. A.