Szeged

 

 

 

        Szeged, Csongrád megye székhelye, Délkelet-Magyarország legnagyobb városa, a Tisza és a Maros összeszögellésénél terül el. Létét is e földrajzi helyzetének köszönheti. Közelében, Tiszasziget mellett van az ország legmélyebb pontja (75,5 m a tengerszint fölött).

        „A Tisza Szeged főutcája” (Füle Lajos). A Belváros a jobb partján, a napjainkban rohamosan épülő Újszeged a bal partján terül el. A Tisza vízjárása szélsőséges, a legnagyobb vízhozama olykor negyvenszerese a legkisebbnek. Átlagos vízhozama Szegednél 820 m3 másodpercenként. Három árvize van: a kora tavaszi, a kora nyári („zöld ár”) és az őszi. Ha a Duna kora tavaszi áradása egybeesik a Tiszáéval, a Tisza vize nem tud befolyni a Dunába, és ez árvizet okoz.

        A város fölött ömlik a Tiszába a Maros. Régen kettős torkolata volt: az egyik a maitól délre mintegy 500 méterrel, a másik a Boszorkány-szigettel szemben. A folyónak eredetileg is nagy esése az átvágások miatt még fokozódott, így sok hordalékot rak a kis esésű Tiszába, ezért torkolata elzátonyosodik. Kotróhajók emelik ki a víz alól az értékes építőanyagot: a marosi homokot. Vízjárása még a Tiszáénál is szélsőségesebb, a legkisebb hozama másodpercenként csupán 22 m3, a legnagyobb meg ennek kilencvenszerese: 2000 m3 is lehet.

        Szegedtől északnyugatra terül el hazánk egyik legnagyobb szikes tava, a mintegy 14 km2-es Fehér-tó. Védett vizeinek zsombékjain, partjain számos ritka fészkelő vagy átvonuló madárfaj talál ma is megélhetést. Gazdag madárvilága miatt természetvédelmi terület. Egy részén halgazdaság működik. Vizét a Tisza táplálja, az Algyői-főcsatornán át, a Tisza holtágába pedig a Maty-ér szállítja tovább.

 

        A honfoglalás előtt

 

        A vizekből kiemelkedő hátságok alkalmasak voltak az ősember megtelepedésére. Az öthalmi leletek – kőszilánkok és mammutcsont – tanúsága szerint már az őskor (paleolitikum; Kr. e. 9000-ig) utolsó szakaszában, mintegy húszezer évvel ezelőtt átmenetileg megtelepedett itt az ember. Később a hidegebbre fordult éghajlat nem volt kedvező az itteni élethez.

        Az újkőkor elején (neolitikum; Kr. e. 4500 körül) a vidék első állandó lakója az ún. Körös-kultúra népe volt. Emlékanyaguk Tápé lebői részéről, Szőregről, Deszkről, Tiszaszigetről került elő. Elsősorban állattenyésztéssel foglalkoztak. Kezdetben juhot, kecskét tenyésztettek, majd a Tisza és a Maros mocsaraiban honos őstulok háziasításával áttértek a szarvasmarha-tenyésztésre is. Házaik hasonlítottak a régi csömpölyeges (sárral kitöltött lécfalú) építményekhez.

        Az újkőkor közepén (Kr. e. 3500 táján) a gyűjtögetés, vadászat és állattenyésztés helyett egyre inkább a földművelésre tértek át. Már állandó telepeik voltak: az ún. lakóhalmokon a tűztől, ellenségtől gyakran elpusztított faluk egymás fölé települtek újra meg újra. Korábban halottaikat a házak mellett gödrökben földelték el; az állandósult lakótelepek kialakulásával már elkülönültek a temetők.

        Az újkőkor végén az ún. Tiszai-kultúra embere már jellegzetesen földművelő volt. Háza fejlettebb, tartósabb. A gabona tárolására szolgáló vonaldíszes, nagyméretű edényei művészi ízlésről tanúskodnak. Edényeinek változatos formája és geometrikus díszítése, olykor festése, szinte páratlan volt az őskor művészetében. Mindezt egyszerű kihegyezett csonttal készítette a valószínűleg női fazekas. A díszes edények egy része már az ősök kultuszát szolgálta. A női alakot formázó edények és a kezdetleges nőszobrok a föld termékenységét jelképezhették. Az istenszobrocskák (idolok) és a sírmellékletek már jelentős társadalmi tagozódásra utaltak: a vezetők, papok elkülönültek a köznéptől. A cserekereskedelem révén már megjelent az első fém: a réz; ekkor még csak ékszerként.

        Az újkőkor fokozatosan ment át a rézkorszakba. A szilléri rézkincs tanúsága szerint a környék kereskedelmi kapcsolatban állt az erdélyi rézbányákkal. A középső rézkor emberei már nagyméretű rézeszközöket kovácsoltak. Az öntés mestersége pedig a bronzkor vívmányai közé tartozott.

Az egyik legjelentősebb hazai bronzkori temetőt a ma Szegedhez tartozó Szőregen, a Szív utca elején Móra Ferenc tárta föl. A zsugorított temetkezés mellett itt már előfordul a hamvasztásos is. Ez azt jelenti, hogy az őslakosságon kívül más nép jelent meg a tájon, s magával hozta szokásait, kultúráját. A bronzkor jelentőségét nem is annyira az új fémötvözet használata, mint inkább a népesség keveredése, az ezzel járó kulturális kölcsönhatás adta. A bronz ismerete délkeletről jutott el erre a vidékre, de továbbfejlesztésében a hazai népességnek is szerepe volt. Erről a szőregi telep öntőmintái is tanúskodnak.

A vas a Kr. e. VII–VI. században lett ismertté. Használata föllendítette a fegyvergyártást, a fegyverek pedig a népek közötti harcok, honfoglalások korának nyugtalanságát hozták. A IV. században megjelent kelták tették a vas használatát általánossá, és edényeiket már korongon készítették.

A Kr. e. I. évszázadban a Dunántúl Pannónia, Dél-Erdély Dacia néven római tartomány lett. A jazig-szarmata törzsek föltehetően a római birodalom határainak védelmére telepedtek meg a Duna–Tisza közén. A két provinciát összekötő úton, Szeged későbbi vára helyén római őrség és postaállomás vigyázta a dáciai só- és aranyszállítást.

A jazigok I. század közepén kezdődő uralmának a Kr. u. 270 táján beáramló keleti germán törzsek vetettek véget. Gepidák szállták meg a vidéket, őket pedig az 5. században a hunok hódították meg. Attila székhelye – a nagyszéksósi fejedelmi lelet is valószínűsíti – itt lehetett Szeged környékén. A hun birodalom bukása után ismét a továbbélő gepidáké lett a vidék, majd őket az avarok igázták le 567-ben. Az avar uralom mintegy 250 esztendeje alatt Szeged változatlanul fontos település volt. A Maroson érkező só és arany ellenőrző állomása. Fejedelmi szálláshely lehetett. A szőregi homokbányában föltárt sírok griffes indás övveretei a késő avar kor örökségét jelentik. A „kettős honfoglalás” föltevése szerint lehet, hogy az első magyar honfoglalók emlékei.

Az avar birodalom bukása után a Tiszántúl csaknem egy évszázadig a bolgárok uralma alá került. A 9. század végén azonban az itt maradt avar és bolgár töredékeknek meg kellett hódolniuk a honfoglaló magyarok előtt.

 

A honfoglalás. Középkor

 

A gedói, öthalmi, szőregi, algyői, dorozsmai honfoglalás kori temetők tanúsága szerint a magyarság sűrűn megszállta Szegedet és környékét. A Tisza és a Maros hadászati és kereskedelmi szempontból egyaránt fontos torkolatának szigetein települtek meg.

Szeged neve krónikáinkban nem fordul elő. Először III. Béla 1183. évi oklevele említi (in Ciggedin), jellemzően a város létét meghatározó só kapcsán. Az Aranybulla (1222) is kimondja, hogy sót az ország közepén ne tartsanak, hanem csak a Bihar megyei Szalacson, Szegeden és a határvidékeken. (A sószállítás emlékét ma is őrzi a Fölső Tisza-parton a sóház és a hajdani sópajtáktól vezető út nyomvonalán a Sóhordó utca.)

Szeged neve földrajzi helyzetéből keletkezett: a szeg (sarok, kiszögellés) szónak -d helynévképzővel ellátott alakja. A névadás indítéka azonban nem a Tisza és a Maros összeszögellése, hanem a Tisza nagy kiszögellése, kanyarja a város közepénél.

A város lakossága István király uralkodása idején már magyar volt. Az avar (előmagyar?) és bolgár szórványok hamar beolvadtak a honfoglalók közé. Szeged és vidéke részben Ond fia, Ete nemzetségének, részben Ajtonynak a szállásterülete volt. Törzsi birtoklásra utal Fölsővároson Tarján-dűlő – ma városrész – máig élő neve.

Szeged előnyös földrajzi helyzete, közlekedési szerepe megteremtette a városiasodás föltételeit. Jelentőségét növelte, hogy a tatároktól 1241-ben elpusztított csongrádi vár hadászati szerepét is átvette. Ekkor épült királyi vára révén a királyi várbirtoknak és a déli Tisza-vidéknek központjává lett. IV. Béla király 1247. évi adománylevele, amellyel a lakatlan Tápét és Vártó halastavat a szegedieknek adta, bizonyíték, hogy kevéssel előbb Szeged elnyerte a városi rangot.

IV. (Kun) László 1277 és 1284 között gyakran tartózkodott a városban: kedvelt kunjaival a Szeged körüli pusztákon szívesen töltötte vidám napjait.

Az Árpád-kor végén Szeged jelentős hadászati és egyházi központ volt. A városiasodás a kézműipar fejlődésével, vásártartási joggal és nem utolsósorban az építészet föllendülésével járt együtt. Építőművészetünk megmaradt eredeti középkori román emléke a Dömötör-torony alsó része; a többi csak töredékesen, másodlagos elhelyezésben maradt fönn: a lebontott várból került elő. Egyik legértékesebb a kőbárány (12. század), amely a város címerében is szerepel. Emlékkövek bizonyítják, hogy Szeged az Alföld egyetlen olyan városa volt, amely mind történeti, mind építészeti szempontból kiemelkedő szerepet játszott a középkorban. Gazdasági életének tartós virágzását, polgárainak művészi igényeit és anyagi áldozatkészségét egyaránt hirdetik a 12. századi román stílusú faragványok, amelyek Esztergom, Székesfehérvár, Pécs, Gyulafehérvár egykorú művészi emlékeivel egyenrangúak. A gótika maradványai budai és visegrádi rokonságot mutatnak. Bizonyítják, hogy Szeged a kora középkortól kezdve a török hódoltságig az európai műveltség sodrásában élt, és magas színvonalú művészete lépést tartott a korral. Ezt tanúsítják a kor szellemi alkotóműhelyei, a kolostorok is. A középkor alighanem legjelentősebb kódexíró műhelye a premontrei apácák Szentlélek-monostora volt, amelyről első adatunk 1511-ből származik, s minden bizonnyal 1552-ig fönnállott. Működésének és országosan szétsugárzó szellemi hatásának emlékét három kódexünk (az Apor-, a Lányi- és a Somlóvásárhelyen írt Pozsonyi kódex), valamint a Szegedi kódexnek nevezett hangjegyes énekeskönyv (Cantionale) őrzi. Ez utóbbi örökítette meg a legrégibb, név szerint ismert szegedi író, Márta nővér nevét. A kódex egyik lapján nevezi meg magát: „soror marta yrta”.

A középkor végén hazánkból alighanem a szegedi diákok tanultak legnagyobb számban külföldi egyetemeken. 1412 és 1601 között Bécsben 79, Krakkóban 69, Wittenbergben 14, Padovában 5, Bolognában 4, Heidelbergben 3, Bázelban, Ferrarában, Párizsban, Peruggiában, Sienában 1–1 szegedi diák tanult. A Bolognában tanuló Zákány Balázs latin verse az első, szegedi szerzőtől származó, nyomtatásban megjelent alkotás (1522).

Szeged a 15. század elejéig különálló városrészekből állt: Alsó (vagy Al)-Szeged és Fölső-Szeged külön jogokkal, vásárokkal, bírákkal, valamint a vár és a körülötte kialakult Palánk. (Csak a 19. században olvadt össze az addig vízjárta árkokkal, kiöntésekkel, tiszai holtágakkal elhatárolt három városrész.)

A vár jelentőségét megnövelte Zsigmond király 1394. évi döntése, amellyel a török ellen szervezett hadainak gyülekező helyéül Szegedet jelölte ki. 1405-ben törvényt hoztak a vár és a város megerősítésére. A déli hadjáratoknak ettől kezdve Szeged lett a természetes kiindulópontja. 1439-ben Albert király is Szegeden gyűjtötte össze Murad szultán ellen seregeit, s hosszan időzött a városban. Kíséretében volt Ozorai Pipo, a déli hadjáratok fővezére is. A vár tövében levő kikötőből a naszádok hajón szállították a seregeket a déli végvárakhoz. A várpalota a mai Vár utca és Deák Ferenc utca kereszteződésében állt. Itt lakott a várispán, ott szálltak meg a királyok, itt folyhattak a tárgyalások. 1444-ben Ulászló király itt egyezkedett a török követekkel. Augusztus 1-jén esküt tett a tízéves békére. Négy nap múltán esküjét megszegve innen hirdette meg a török elleni hadjáratot. Hunyadi János is itt tartózkodott ekkor, majd később is gyakran megfordult a várban. 1456 júniusában innen indult Nándorfehérvár alá.

A tizenöt éves Hunyadi Mátyás első ízben 1458. szeptember elején járt Szegeden, itt találkozott nagybátyjával, Szilágyi Mihállyal. E találkozás vége az lett, hogy Mátyás Szilágyit a világosi várba záratta. Mátyás országgyűlést is tartott Szegeden 1458 és 1459 fordulóján. Itt határozta el a huszárság rendszeresítését a hadseregben. A Hunyadiak idejében úgyszólván Szeged volt az ország központja, a legfontosabb közéleti események színhelye. A király kiváltságokkal is kedvezett a szegedi polgároknak: a vásárokra vámmentességet adott, a kun pusztákon szabad legeltetést, Kassára, Felvidékre borszállítást, a városban mészárszékeket engedélyezett. Mátyás idejében a szegedi polgárok jólétben éltek. Gazdagságuk fő forrása az állattenyésztés volt. A Mátyást követő királyok alatt Buda után Szeged fizette a legmagasabb adót: évi 2000 forintot. Így 1498-ban elnyerte a szabad királyi városi rangot. Szeged volt a kiindulópontja az Itáliába irányuló marhakereskedelemnek. Hatalmas juhnyájak, ménesek legeltek a kun pusztákon. Bertrandon de la Brocquiére burgundi lovag 1433-ban 3-4 ezer lóról tesz említést. A török 1526-ban 70 ezer juhot hajtott el innen.

A másik jövedelmi forrás, amely a szegedi polgárok gazdagságát növelte, a szerémségi bor volt. A szegedieknek a 14. század végétől szőleik voltak a Fruska Gorán: Péterváradon, Kamancon, Karlócán, Szalánkeménben, Szerlökön. Az 1522. évi tizedjegyzék 77, többnyire fölsővárosi és palánki adózót nevez meg, akiknek szőlejük volt Szerémségben. Az ott szüretelt bort Kőszentmártonig szekéren, onnan a Dunán és a Tiszán ló vontatta hajóval szállították haza, vagy föl Bécsen át Regensburgig, keréken meg Gdanskig is eljutottak. Valószínű, hogy a kövidinka néven emlegetett borfajta neve a köviből, azaz kőszentmártoniból ered.

Az ipar fejlődése is tükröződik az 1522. évi tizedjegyzékből. Az összeírt adózók 18%-a iparos volt: 259 iparos 41 iparágban dolgozott. Az állattenyésztéssel függ össze 25 szűcs, 18 mészáros (tőzsér), 30 varga mestersége. A közlekedés fejlettségére mutat, hogy a városban 22 kovács, 9 szíjgyártó, 2 kötélverő, 13 ács (nyilván jórészt hajóács) meg tudott élni. A kereskedelem fontosságáról 36 kalmár, 18 hajós és számos révész, szekeres, taligás tanúskodik. 9 kőfaragó jelzi az építészet művészi igényét. A szegedi ötvösök már a 15. században országszerte híresek voltak.

A nagy fénynek nagy volt az árnyéka is. A birtokosok jóléte az egyre szaporodó számú szegények munkájából táplálkozott. Az 1522. évi tizedjegyzék 907 zsellért sorolt föl: az összeírtak 57%-át. Ez a társadalmi ellentét határozta meg Szegednek a Dózsa fölkeléshez való kettős viszonyát: a jómódú polgárság rettegte a kereszteseket, a zsellérség pedig reménykedve állt a parasztvezér zászlaja alá. A Dózsával nem rokonszenvező Verancsics Antal írta krónikájában: „Pestről kiindulva jüve Szegeddé, és kezde nagyon sok kereszteseket, hajdúkat, latrokat hozzája gyűjteni, és a szegedieket mellí felvenni, – minden urat, vitézlő nípet kezde nyársra vonatni, öletni.”

Ugyancsak Verancsics írta, Dózsa bukása után, hogy a tüzes trónra ültetett vezér fejét Zápolya János levágatta: „Vígezetre osztán fejét víteté neki, és Szegeddé küldé ajándékon a szegedi fejbírónak, kinek Pálfy Balázs neve vala. Mely Pálfy Balázs hites atyja vala nekie.” Dózsa eszerint örökbe fogadott fia volt a szegedi főbírónak. A helyi hagyomány úgy tartja, Szegeden töltötte ifjúságának egy részét. Részint tehát ez magyarázza, miért küldte fejét Szegedre Zápolya. De a másik krónikás, Szerémi György mást is mond: „És György fejét Szegedre küldték, mert ezek csatlakoztak hozzá.” Tehát elrettentő példának szánták.

 

Juhász Gyulát, Szeged költőjét a helyi Dózsa-hagyomány számos versre ihlette. Az ő költői leleménye teremtette meg Pálfy főbíró Piros lányának alakját, s vele a versben sugallt, tragikus szerelem legendáját (Dózsa feje).

 

Török idők

 

A nemesi bosszútól is megtépázott, ellentétektől szétszaggatott ország könnyű prédája lett a töröknek. Mohács után alig egy hónappal, 1526. szeptember 28-án Ibrahim nagyvezír seregei elfoglalták a várat, kirabolták, fölgyújtották a várost. Krónikásaik dagályos, túlzó leírásokban ecsetelték a város gazdagságát, lányainak szépségét, a hadifoglyok sokaságát. A törökök a templomokat sem kímélték. Kirabolták a hazai késő gótika remekét, a 15. és 16. század fordulóján épült alsóvárosi Havi Boldogasszony templomot és a ferencesek kolostorát is.

A török hadak elvonulása után a lakosság visszatért az üszkök és romok közé. Még szaporodott is a népesség a Délvidékről fölhúzódó menekültekkel. Ám Budavár bevétele után újra megjelentek a törökök. 1543-ban másfél évszázadra megszállták a várost. Kijavították, megerősítették a várat, és állandó őrséget állítottak föl. A város a szegedi szandzsák székhelye lett, fönnhatósága kiterjedt Bács és Bodrog vármegyére, valamint Csongrád és Solt vármegye déli részére is. A szandzsák élén a szegedi várban székelő bég állott, aki katonai és polgári kormányzó volt egy személyben. A szegedi bég olykor pasa rangot viselt. A szegedi hagyomány őrzi Hóbiárt basa emlékét, aki a Fölsőváros szélén, a tarjáni szőlők közt – a mai Tarjánban – épült nyaralójába csalogatta mulatozásra a halász- és hajósasszonyokat. A mulatságnak szomorú vége lett: a fölszarvazott férjek rátörtek a basára és megölték.

 

Móra Ferenc többször írt róla, de ő már csavarintott egyet a történeten: szerinte a szegedi menyecskék a papucsuk sarkával verték agyon a rájuk éhezett törököt.

 

1522-ben Szegednek mintegy 7500 lakosa volt, s ez Mohács után sem csökkent lényegesen: 1546-ban is megközelítette a hétezret. Az állattenyésztés is tovább virágzott: 74 gazdának 28 167 juha és nagyjából ugyanennyi szarvasmarhája volt. A város gazdagságát tükrözi, hogy 877 169 akcsét jövedelmezett a török kincstárnak. (Ötven akcse tett ki egy arany forintot; hat forintért adtak akkoriban egy szarvasmarhát.)

A hódoltsági területen ebben az időben Szegeden bonyolódott le a kereskedelmi forgalom legnagyobb része. A kincstár vámbevétele majdnem félmillió akcse volt, holott Budán a százezret, Vácott az ötvenezret sem érte el. Tekintélyes kereskedőrétege és számos boltja volt Szegednek. Az összeírás szerint pl. 21 mészárszék működött.

Az 1552. évi farsang véres eseményeket hozott Szegednek. A Debrecenbe menekült Tóth Mihály hajdani bíró ötezer hajdúval tért vissza a város fölszabadítására. Az éj leple alatt sikerült is a befagyott sáncárkokon átkelniük, és elfoglalniuk a Palánkot, de a várat nem. Dühükben nekiestek a török kereskedők, tisztviselők házainak, kirabolták és leölték őket. Utána folytatták a fosztogatást a magyar polgárok házaiban, azon a címen, hogy együtt tartottak a törökkel. A pincékben talált szerémi boroktól alaposan beszívtak, tobzódtak, és ahogy Tinódi Sebestyén Szeged veszedelme című krónikás énekében írta, „az szép terek asszonyokkal” kedvükre mulatoztak. Közben megérkezett a török erősítés, rajtaütött a hajdúkon, s mind kardélre hányta őket. Ezután a törökök álltak bosszút a hajdúkkal cimboráló magyarokon: megölték, vagy orruk, fülük nélkül küldték Konstantinápolyba őket. Ez végképp megpecsételte Szeged sorsát. Ekkor kezdődött el a polgárság és a köznép szétszóródása szerte az országban. Egész közösségek távoztak a királyi Magyarországra, főleg Debrecenbe, Kassára, Nagyszombatba és Kolozsvárra. A híres szegedi ötvösök Kecskeméten telepedtek meg. A menekültek kultúrájának, ö-ző nyelvüknek nyoma e városok irataiban, sőt a szenci és abaúji nyelvszigetek élő nyelvében is megmaradt.

A lassan ismét hazaszivárgó lakosság csak nagy nehezen szedte össze magát újból. 1560-ban már csak a korábbi lakosság felét, mintegy 3500 lelket írtak össze. A város kereskedelmi forgalma negyedére csökkent. Az adózás végett csak tizenötezer szarvasmarhát vehettek számba, juh is csak tizennyolcezer maradt. A következő évtizedekben a lakosság száma alig változott. 1585-ben pestis tizedelte meg a szegedieket, 1596.-ban pedig a tatár hadak végeztek még nagyobb pusztítást. A 16. század végén már csak 1500 lakosa volt a sokat szenvedett városnak. Szeged népe többszörös terhet volt kénytelen elviselni: mind a török, mind a magyar hatóságok zaklatását, adóprését, követeléseit. Egyaránt hódolt és adózott a török szultánnak, a magyar királynak, sőt nemegyszer az erdélyi fejedelemnek és a vármegyének is. A füleki várkapitány csapatai a 17. században gyakran lecsaptak a környékre, elhajtották a szegediek jószágait, kifosztották őket.

Szeged khász város volt, közvetlenül a kincstárnak adózott. Nem volt tehát eladományozható, nem került a folyton változó és mindig mohó szpáhi földesurak kezébe. A törökök iskolát is fölállítottak itt hivatalnokaik, papjaik képzésére. Evlia Cselebi szerint 1665-ben ismét mintegy kétszáz bolt volt a Palánkban.

A szegedi tímárok a töröktől eltanulták a bőrkikészítés finomabb fortélyait. Ekkor készítettek először papucsot is, ebből lett a híres szegedi papucs. Neve először 1572-ben egy szegedi török hagyatékában fordult elő. Külön céhük volt a mészárosoknak, akiket a törökök postaszolgálatra, csapataik kalauzolására, sőt hírszerzésre is fölhasználtak. Több oklevél (fermán) szól kiváltságaikról. A magyar hatóságok hazaárulóknak tartották őket.

A reformáció a 16. század első negyedében Szegeden is elterjedt, s a török sem állott útjába. Számos jeles protestáns prédikátor és tudós (Szegedi Kis István, Szegedi Gergely, Szegedi Lőrinc, Abádi Benedek stb.) innen származott vagy itt működött. Híveik szaporodásával igényt tartottak a pápisták templomaira is. Így állt elő az a sajátos helyzet, hogy az alsóvárosi templom tágas hajójában a prédikátorok, szűk szentélyében meg a ferencesek tartották istentiszteleteiket. Már úgy volt, hogy innen is kiszorítják őket a protestánsok, amikor panaszukra Ibrahim basa a döntés végett hitvitát rendelt el.

 

Az 1545. évi szegedi disputát egy együgyű szerzetes fráter döntötte el fondorlatos kérdésével. Hányan vannak az evangélisták? – szögezte a döntetlen hitvita után a meghökkentő kérdést prédikátor uramnak. Ő, magát fogósabb kérdések megfejtésére is tudósabbnak hívén, vonakodott a gyermeteg kérdésre felelni, míg végre a török unszolására elő nem sorolta Mátét, Márkot, Lukácsot, Jánost. A barát most föltette a meglepő kérdést: Hol van az ötödik evangélista? A prédikátor kereken tagadta, hogy ilyen volna. De a szolgabarát nem hagyta magát: az ötödik – úgymond – Recsep! S hiába kacagta ki a prédikátor, a töröknek tetszett a felelet. A templom birtoka felől a basa e jóízű magyarsággal tolmácsolt szavakkal nyugtatta meg a páter gvárdiánt: „Ne félj, papgazda, tiéd a templom!” A döntést 1562-ben írásos tanúsítvány is megerősítette. A különös szegedi disputát pedig Mikszáth is, Gárdonyi is elbeszélésben örökítette meg.

 

A szegény ferenceseket szívesen megtűrte a török, talán mert derviseikkel tartotta őket rokonnak. A hódoltság idején a barátok nemcsak lelkipásztorai, de orvosai és tanítói is voltak a szegedi és a környékbeli népnek. Valószínűleg ők terjesztették el, mint malária elleni orvosságot a tört, majd őrölt piros fűszerpaprikát, amely a 19. századtól vált szegedi különlegességgé.

Szegedet a török uralom alól 1686. október 23-án szabadították föl a császári seregek. A várban ettől kezdve az osztrák volt az úr. Innen irányították a délvidéki fölszabadító harcokat.

 

A török idők után

 

A kuruc mozgalmak gyorsan terjedtek, és Szeged környékén már 1703 augusztusában kitűzték a fölkelés zászlaját, amelyre nemcsak a katonaságból, hanem a polgárság soraiból is tömegesen esküdtek föl, és szolgáltak Vak Bottyán, Ocskay László meg Bercsényi Miklós seregében. A kuruc hadak először 1704 májusában jelentek meg Szeged alatt, elfoglalták a Palánkot, de fegyverek híján a várat a császáriak kezében kellett hagyniuk. Rákóczi Ferenc 1704. július 20-án érkezett Szeged alá seregével. A vár ostromát azonban augusztus 12-én ő is föladta, mert megbetegedett, és fejedelemmé választása miatt el kellett távoznia. Globitz várparancsnok pedig már éppen megadásra szánta el magát. Később a szegedieken állt bosszút.

A szegedi várparancsnokok és a császári kamara tisztviselői beleavatkoztak a város dolgaiba, és önkényeskedéseikkel csorbították önkormányzati jogait. Így a fölszabadult városnak létérdeke volt, hogy még a hódoltság előtt megszerzett kiváltságait elismertesse. Temesváry János főjegyzőnek, a polgárság nem csekély áldozatkészségével, sikerült elérnie, hogy az 1715. évi országgyűlésen Szegedet a szabad királyi városok sorába iktatták. A szabadalomlevelet III. Károly 1719. május 21-én írta alá. A város ma újból használt címerét is ekkor kapta. A címeren levő kőbárány, mint bizonyíték döntő szerepet kapott a kun puszták pörében. Csak 1737. május 11-én jutott nyugvópontra ez az ügy. Szeged elvesztette Dorozsmát, amely a kiskun kerületé lett 1876-ig, a jászkun és a hajdú kerületek megszűnéséig, a megyei rendszerbe való beolvasztásukig. A történelem azonban visszavezette Dorozsmát Szegedhez: 1973-ban a városhoz csatolták.

Az ismét fejlődésnek indult város művelődéstörténetének jelentős eseménye volt a piaristák hatosztályos gimnáziumának megnyitása 1721 októberében. A szegedi „kegyes oskola” nemcsak a város, hanem az egész Délvidék életében jelentős szerepet töltött be. A piarista iskoladrámák bemutatói a város színjátszásának első alkalmai voltak.

E szellemi fölvilágosultság ellenére 1728-ban boszorkánypörök pattantak ki. Társadalmi alapjuk a régi szegedi polgárok és az új betelepült kereskedők, valamint a hivatali réteg közötti ellentét volt. A természeti csapások, a szegénység, a tudatlanság, a rosszindulat és a bosszúvágy volt a többi ok. 1728. július 23-án kicsikart vallomások alapján tizenhárom elítéltet – köztük a város egykori főbíráját, Rózsa Dánielt, mint a boszorkányok „kapitányát” – máglyán égették el. A Tisza-partnak azt a félszigetét, amelyen a tragikus esemény lejátszódott, azóta Boszorkány-szigetnek hívják.

A 18. század végén Szeged gazdasági élete újra föllendült. A város 1781-ben negyedszázadra kibérelte a kincstártól a szőregi uradalmat, s lejáratakor még ugyanennyire meghosszabbíttatta bérletét. Az ismét virágzó állattenyésztés, az egyre jelentősebbé váló dohánytermesztés, gabonakereskedelem, hajózás és számos ipar megerősödése jómódúvá tette a város polgárainak egy rétegét, és szellemi igényeket is támasztott körükben. 1793-ban a piaristák megindíthatták kétéves bölcsészeti tanfolyamukat, amely 1850-ig főiskolai szintű képzést adott nemcsak Szeged, hanem a szomszédos megyék értelmiségének is. Vedres István (1765–1830), a város „hites földmérője”, „Szeged Széchenyije” minden tekintetben hozzásegítette szülővárosát a korszerűsödéshez, a fejlődéshez. Duna–Tisza-csatornát, Tisza-parti gabonatár-házat tervezett, mintagazdaságot létesített; templomokat, házakat, hidat, városházát épített; gyapotot termelt, erdőt telepített; verseket, színjátékot írt. A kor másik nagy egyénisége, Dugonics András (1740–1818) volt az első magyar regény (Etelka, 1788) írója, a matematika műnyelvének megmagyarítója, a Magyar példabeszédek és jeles mondások (1820) szorgos gyűjtője az élő szájhagyományból. Mind Vedres, mind a tüzes magyar Dugonics dalmata (bunyevác) származású volt.

Az első szegedi szerbekről az 1554. évi török összeírásból értesülünk. A hódoltság után németek, szerbek, bunyevácok, zsidók települtek a városba, elsősorban a Palánkba. A betelepült mozgékony, kezdeményező képességű, jórészben polgárosult rétegek gyorsították a város gazdasági és szellemi fejlődését. Válságos időkben azonban villongásokat okoztak.

A városházában készülő színházterem híre vonzotta Szegedre az első magyar színigazgatót, Kelemen Lászlót. A bérleti díj felől érdeklődő levelére a város vezetői így válaszoltak: „Ami ennek árendáját illeti – az igen gyenge és csekély fog lenni, mert mi és népünk inkább gyönyörködnek a játéknak szemlélésében, mintsem az ilyetén árendának jövedelmében.” 1800. április végén, május elején Kelemen László társulata már föllépett az Oskola utca és az Oroszlán utca sarkán levő Ötpacsirta vendéglőben. A városháza csak ősszel, november 25-én nyílt meg.

A másik jelentős kulturális vívmány Grünn Orbán könyvnyomtató tevékenységének megkezdése volt 1801 végén. Ő adta ki többek közt Dugonics András szólásgyűjteményének terjedelmes két kötetét, ezen kívül közigazgatási nyomtatványokat, kalendáriumokat, imádságoskönyveket, vásári ponyvairatokat. Cirillbetűs szerb könyvek is kerültek ki nyomdájából, melyet halála után nevelt fia, Grünn János vezetett tovább.

1829-ben megalakult a szegedi kaszinó, amely a polgári értelmiséget a reformgondolatok szellemében tömörítette. 1833. szeptember 3-án megjelent a „Duna” a Tiszán: Széchenyi gőzhajója, rajta maga „a legnagyobb magyar”. 1845-ben a Tiszán is megindult a gőzhajózás. Ugyanabban az évben Klauzál Gábor kezdeményezésére megalakult a Szeged–Csongrádi Takarékpénztár, elősegítve a polgárosodás egyik alapföltételét, a tőkegyűjtést és a vállalkozásokat ösztönző hitelnyújtást. Az uzsorakamat (15–30%) letörését is szolgálta.

 

A szabadságharc idején

 

A reformkor szegedi ifjúságából nőttek ki a forradalom és a szabadságharc közéleti szereplői. Az 1848. március 15-i pesti eseményekről már 17-én beszámoltak a Pannónia gőzhajóval Szegedre érkezők. Elhozták a tizenkét pont és a Nemzeti dal példányait. Másnap népgyűlésen olvasták föl őket. A várost vezető új bizottmányt is megválasztották. A nagy piacot Szabadság térnek nevezték el. (Akkor még egyetlen nagy tér volt a mai Széchenyi és Klauzál tér.)

Május 14-én tisztújítást tartottak, megszervezték a nemzetőrséget, a 3. honvéd zászlóaljat (parancsnokuk később Damjanich János lett), „az önkéntes mozgó csapatot”, majd a nemzetőrségből átszervezett 33., 103. és 104. zászlóaljat is. Valamennyi szegedi alakulat kivette részét a szabadságharcból, főként a délvidéki harcokból. De ott voltak a szegedi honvédek Szolnok, Vác, Isaszeg, Nagysalló csatáiban is. A 104. zászlóalj a szegedi önkéntes nemzetőr (gerilla) csapatból szerveződött Földváry Sándor őrnagy parancsnoksága alatt. Ők Szenttamás (Srbobran) elfoglalásával tették híressé nevüket. Rózsa Sándor, az akkor már hírhedt betyárvezér is amnesztiát kapott Kossuthtól, és kétszáz fős szabadcsapatával vett részt a délvidéki csatákban. Legényei azonban nem tagadták meg magukat, fosztogatni kezdtek, ezért szélnek eresztették őket.

Kossuth Lajos 1848 őszén az Alföldre indult toborzó útra. Szegedre október 4-én érkezett. A Dömötör-templomból kihozták a baldachinos szószéket, és a Szabadság téren állították föl, innen mondta el híres beszédét: „Szegednek népe, nemzetem büszkesége, szegény elárult hazám oszlopa! Mélyen megilletődve hajlok meg előtted.” „Midőn én mint az ország teljhatalmú biztosa s a honvédelmi bizottmány egyik tagja, népfelkelést intézendő, utamban más helyekre bementem, azért mentem be, hogy lelkesedést ébresszek; de Szegedre azért jöttem, hogy a lelkesedést szemléljem.”

Másnap Kossuth elrendelte a várban sínylődő mintegy ötszáz olasz fogoly kiszabadítását. (Még II. József szüntette meg a vár katonai jellegét, és büntetőintézetté alakította át. Utódai Itáliából politikai foglyokat is zártak ide.) A rabok egy része hazatért, és otthon küzdött hazája függetlenségéért. Sokan maradtak itt is, és az Alessandro Monti ezredes vezette olasz légióban harcoltak a magyar és a világszabadságért.

1849 júliusában Szeged lett az ország fővárosa. A kormány és az országgyűlés néhány hétig itt tartotta üléseit. Kossuth július 11-én érkezett meg, és a Kárász-ház történelmi nevezetességű erkélyéről szólt a téren szorongó mintegy hatvanezer egybegyűlthöz. Szavai ismét híressé váltak: „Ha – mint előre megjósolám – Debrecen lesz a hely, hol hazánk függetlenségét kivívjuk, úgy Szegedről fog Európának a szabadság kihirdettetni...” Jövendölése sajnos nem vált be; a kormány innen Aradra ment, s utána már a világosi fegyverletétel következett. Az országgyűlés szegedi napjaiban mégis alkotott két törvényt, amely ha megkésett is, történelmi tanúságot tett szándékainak haladó jellegéről. Törvénybe iktatta a nemzetiségek jogait és a zsidóság egyenjogúsítását. A Szegeden hozott nemzetiségi törvény a polgári viszonyok között az első és egyik legdemokratikusabb volt. Kossuth július 14-én Nicolae Bălcescuval aláírta a Kibékülési tervet, amely a román fölkelőket a magyar szabadságharc oldalára állíthatta volna a közös ellenség, a Habsburgok ellen. Sajnos, ez is elkésett.

Az országgyűléssel sok neves magyar író, tudós, politikus jött Szegedre. Jókai július 28-án reggel éppen szenvedélyének, a növénygyűjtésnek áldozott Újszegeden, amikor közvetlen közelében fölrobbant a lőporral telezsúfolt Zsótér-raktár. Durranását Adán, Csongrádon és Orosházán is meghallották. A szerencsétlenségnek nyolcszáz halálos áldozata lett; Jókainak a haja szála sem görbült meg.

Haynau hadserege augusztus 2-án bevonult a városba, majd 5-én a túlerő legyűrte a szőregi sáncokban védelemre berendezkedett magyar, lengyel és olasz katonákat is. Haynau a városháza tornyából látcsövön nézte a csatát. Egy ágyúgolyó a feje mellett fúródott a toronyba. Dembinszky Henriknek a karja tört el, amikor kilőtték a lovát alóla. Guyon Richárdot huszárjai csak nagy nehezen vágták ki az ellenség gyűrűjéből. A szőregi csatavesztéssel véget ért a szabadságharc korszaka Szegeden, pár nap múlva az egész országban.

 

Az önkényuralom és a kiegyezés

 

Az önkényuralom szomorú, szenvedésekkel teli időszaka kezdődött. A város legradikálisabb vezetőit a pesti Újépületbe hurcolták. Osztróvszky Józsefet és Dáni Ferencet halálra ítélték, majd ezt várfogságra enyhítették. Évek múltán térhettek haza. Rengey Ferdinánd elbujdosott, többé vissza sem tért városába. A császári megyefőnök, Bonyhády (Perczel) István (Perczel Mór honvéd tábornoknak renegát öccse!) kémeivel figyeltette a közhangulatot.

Az 1848-i vívmányok egy részét nem lehetett visszaállítani: a jobbágyfölszabadítás például előnyösen hatott a tőkés gazdasági fejlődésre. Ez az elnyomatás korában is utat tört magának. Ennek volt egyik eredménye és újabb előrelendítője a pesti vonal folytatásaként 1854. március 4-én megnyitott félegyházi–szegedi vasútvonal. Vasúti híd épült, és 1857-ben megindult a forgalom Temesvár felé is. 1864-ben megnyitották az alföld–fiumei vasútvonalat, amely Szegedet Szabadka és Nagyvárad felé kötötte össze az ország távolabbi részeivel, később pedig Fiuméval (Rijekával), a tengerrel.

Ezekben az évtizedekben fokozott ütemben folyt a szegedi határ benépesülése. A homokos vidékek megszállása már a 18. század második felében megkezdődött, és a 19. század első felében folytatódott. A szállások eleinte csak munkahelyek voltak, később váltak állandó otthonokká, tanyákká.

Rohamos szaporodásukat elősegítette, hogy a város 1852-ben 10 000, 1854-ben 12 000 hold földjét tíz meg harminc évre kishaszonbérletként szétparcellázta. Ez meggyorsította a városszéli földműves szegénység kivándorlását a tanyákra. 1870-ben Szeged hetvenezer lakosából huszon-ötezer már külterületen élt. 1853-ban határozott a város az alsóvárosi tanyavilágban 12, a fölső részieken 8 iskola fölállításáról. A város később bővített bérleti rendszere sajátságos viszonyokat hozott létre. Szeged a törpe- és a kisbirtokok, a „bérföldes magyarok” hazája lett; nagybirtokos csak egy volt: maga a város. 1900 körül Szegednek mintegy negyvenezer holdja volt hatezer bérlő kezén. 1922-ben a 15 210 bérelt birtok így oszlott meg: egy holdig 8145, öt holdig 2945, tíz holdig 4108, azon fölül mindössze 12. Ötven holdon fölüli bérlet nem volt. A kicsiny földek emberfölötti munkára, belterjes kultúrára kényszerítették a legelőkön és a homokon megkapaszkodó tanyaiakat. Így jött létre a ma virágzó szőlő- és gyümölcskultúra a hajdani szegedi tanyavilágban.

A bérleti rendszer ugyanakkor némileg mérsékelte a paraszti elégedetlenséget. Kivándorlás nem tizedelte meg a város népét, a Viharsarok nyugtalansága ide megszelídülve gyűrűzött be.

A kiegyezés (1867) után az ipari és a kereskedelmi élet újabb lendületet kapott. Gyárakat, középületeket, iskolákat emeltek, a Széchenyi teret és a város több utcáját kikövezték. Ezt a fejlődést törte meg Szeged történetének legnagyobb hatású eseménye, a nagy árvíz.

 

Pusztító katasztrófák

 

Történelme során a várost számos természeti katasztrófa érte. Pestis, kolera, egyéb járványok, hó- és szélviharok, aszályok, de főként a tűz és a víz évtizedes gyakorisággal sújtotta Szeged népét. Az utolsó pestis 1741-ben, az utolsó kolerajárvány 1886-ban követelt áldozatokat. A tüzek nemegyszer egész városrészeket semmisítettek meg. 1790 nyarán csaknem naponként lángoltak a nádtetős házak. 1792-ben kétszáz ház hamvadt el. 1813-ban Fölsővároson 80 ház, a sópajták, a szerb templom (a kis cërkó) is elhamvadt, sőt a fahídba és néhány hajóba is belekapott a tűz. 1836 augusztusában ismét napirenden voltak a tüzek: a Sándor utcában 90, a Kis-Tisza utcában 70, a Vitéz utca környékén 100 ház égett el. 1846-ban Tápé egy része is elhamvadt. Az utolsó nagy tűz 1864. szeptember 22-én Fölsővároson 72 házat emésztett el.

Nem kisebb károkat okozott a Tisza. 1689-ből van árvizéről az első adatunk. 1712-ben a folyó elöntötte a várost, csak a Palánk magasodott ki a vízből. 1740-ben, 1750-ben, 1765-ben, 1770-ben, 1782-ben, 1789-ben újabb árvizek pusztítottak a határban, s csak minden erő latba-vetésével sikerült a várostól elhárítani a katasztrófát. A 19. században is többször fenyegette a Tisza Szegedet. 1813-ban, 1816-ban, 1830-ban, 1845-ben, 1849-ben, 1853-ban, 1855-ben, 1857-ben, 1860-ban, 1867-ben, 1869-ben, 1870-ben, 1871-ben mindig érte kisebb-nagyobb árvízkár a várost, és a teljes elöntéstől többnyire csak hónapokig tartó áldozatos védekezéssel menekedett meg. A sűrűsödő és egyre növekvő magas árszintek már előrevetették a nagy katasztrófa árnyékát. Az 1876. évi áradás a három évvel később bekövetkezőnek szinte a főpróbája volt.

A kormány közömbös volt, a Pallavicini-uradalom, amelynek sorsával kényszerűen össze volt kötve a város vízvédelme, ellenségesen nézte az erőfeszítéseket, amelyekkel Szeged igyekezett kivédeni az előrelátható veszedelmet. A felelősséget egymásra hárították. Így következett be számos kedvezőtlen tényező (hosszú, csapadékos tél; elhanyagolt, átázott töltések; tartós áradás egyidejűleg a Dunán stb.) összejátszása folytán a szerencsétlenség. A megduzzadt folyó 1879. március 5-én Szegedtől északra, Petresnél átszakította a gátat, s a vízlépésről lépésre közelítette meg a várost. Hátba támadta Szegedet: március 12-én éjjel fél kettőkor az utolsó töltést is áthágta, és Rókus felől zúdult a Belvárosra, Alsóvárosra, Fölsővárosra. Szeged 5723 házából mindössze 265 állotta ki a széltől fölkorbácsolt hullámok ostromát.

 

Újjáépítés

 

Az árvíz – a szegedi nyelvben a Víz – és az ezt követő újjáépítés krónikása a Szegedi Napló munkatársa, a későbbi híres író, Mikszáth Kálmán volt. Ő tudósított Ferenc József látogatásáról, ő kísérte Jókait is, amint bejárta a romba dőlt várost, és ő bírálta csípős szavával a Tisza Lajos királyi biztos irányításával folyó újjáépítő munkálatokat. Most már a kormány is igyekezett mulasztásait jóvátenni.

A szegedi nép rettenetes anyagi áldozata árán született újjá a város, de kétségtelen, hogy Lechner Lajos műszaki elméje nyomán és négy év megfeszített munkájának eredményeképpen Szeged valóban szebb lett, mint valaha volt. 1880-ban kirajzolták az új, körutas, sugárutas városszerkezetet, lebontották a várat, nevet adtak az utcáknak, Újszegedet egyesítették Szegeddel, elkezdték „eszményi szintre” föltölteni a nagykörúton belüli Belvárost, nekiláttak új középületek (városháza, főposta, bíróság, színház stb.) és a közúti híd építéséhez. Szeged belvárosának ezekben az években az eklektika jegyében kialakult egységes jellege máig meghatározza a városképet. Ez szabta meg további fejlődését is a legutóbbi évekig. Sőtér István szellemes megfigyelése szerint: „Az árvíz utáni újjáépítés védelmet és elismerést érdemel az utókortól, mert hisz az egy tovatűnt ábrándot valósított meg, a sugárutak és a körutak haussmani elvét, s korát megelőző, millenáris vajdahunyadi ábrándot, mely Firenzét egy főpostával, Amszterdamot egy államvasúti üzletvezetőséggel, Tripoliszt egy gőzfürdővel, Párizst egy régi közúti híddal, Athént egy múzeummal, Monte Carlót pedig a Kass-féle Vigadóval telepítette a Tisza partjára.”

1880-ban Somogyi Károly esztergomi kanonok fölajánlotta Szegednek 43 701 kötetes könyvtárát, hogy az újjáépülő város szellemi fölemelkedését szolgálja. A Somogyi-könyvtár az ún. rekonstrukció befejezését ünneplő „királynapok” idején, 1883. október 16-án nyílt meg. Hírét-nevét tudós igazgatói (Reizner János, Tömörkény István, Móra Ferenc) terjesztették el régészeti és irodalmi működésükkel határainkon túl is.

A századforduló városa, „a palotás Szeged” a virágzó hazai kapitalizmus erős ütemben fejlődő ipari, kereskedelmi, közlekedési és oktatási központja, a vidéki újságírás kisugárzó hatású góca, Dél-Magyarország legnagyobb vonzású települése. A főváros után a második legnépesebb magyar város, amelyet Gelléri Mór nevezett el „magyar Moszkvának”. Ahogyan a franciás, kozmopolita Pétervárral szemben Moszkva volt az igazán orosz „főváros”, úgy Budapesttel a magyarosító Szegedet állították szembe.

Új hivatalok, intézmények költöztek a városba, új iskolák születtek, gyárak nőttek ki a földből. Velük együtt növekedett az ipari munkásság is, s ezzel párhuzamosan már a múlt század végén terjedt a munkásmozgalom. A nyomdászok szakmai szervezkedése (1865) eleinte önképzőkör jellegű volt, de fokozatosan érdekvédelmi szervezetté alakult. 1890-ben a nyomdászok rendeztek először Szegeden vörös május elsejét. A kilencvenes évek közepén a szociáldemokrata párt helyi szervezete is megalakult, és egybefonódva a szakszervezeti mozgalommal, fokozatosan terjesztette ki eszmei hatását a munkásság gyarapodó tömegeire. Az első sztrájkot is a nyomdászok szervezték 1894-ben. Munkácsy Mihály Sztrájk (1891) című festményét szegedi színházi élményei ihlették. Tömörkény István Sztrájktanyán (1909) című elbeszélésében rokonszenvvel ábrázolta a kétkézi munkások jogaiért vívott harcot.

A helyi közúti közlekedés 1857-ben omnibuszjáratokkal kezdődött. 1884-ben lóvasút, 1908-tól villamos szállította az utasokat előbb a vasútállomásokról, később más városrészekből is a belvárosba.

 

A két világháború között

 

Az első világháború (1914–1918) a szegediek közül is sok áldozatot követelt. A városból mintegy 18 ezer embernek kellett fegyvert fognia. A 46. közös és az 5. honvéd gyalogezred, a 4. közös meg a 3. honvéd huszárezred és több más helyőrségi alakulat fiai a háború valamennyi frontján véreztek. Juhász Gyula Negyvenhatosok című megrázó költeményében örökítette meg a halálba marsoló szegedi bakák emlékét.

Az itthoni nyomorúság és békevágy 1918-ban már sztrájkokban robbant ki. Januárban és júniusban ezrek tiltakoztak a vérontás és a háborún élősködők ellen. S amikor összeomlottak a frontok, a szegediek is lelkesen köszöntötték az őszirózsás forradalmat.

A Szegedi Nemzeti Tanács még előbb, 1918. október 22-én alakult meg a Fekete Házban, a Munkásotthon könyvtárszobájában. Alapítói között volt Juhász Gyula, Móra Ferenc és Hollós József, a szegedi forradalmak legjelentősebb szereplői. November 2-án a törvényhatósági bizottságban Móra terjesztette elő az indítványt, hogy Szeged kezdeményezze a népköztársaság kikiáltását.

November 19-én a királyi szerb csapatok megszállták Szőreget, 24-én Újszegedet, december 30-án pedig a franciák Szegedet. Az antant képviselőiként csak akkor avatkoztak Szeged ügyeibe, amikor a Tanácsköztársaság a Vix-jegyzék imperialista követeléseivel szembeszállva, elhatározta határainak megvédését. A március 22-én megalakult direktórium (Czibula Antal, Udvardi János, Wallisch Kálmán) a franciák lefegyverzésre fölszólító ultimátumának nem tett eleget, hanem a munkásság sok más vezetőjével 27-én elhagyta a várost. A hatalmas szegedi tanyavilágban Szeged-Külváros direktóriuma néven tovább folytatta tevékenységét. A városban a munkástanács hozzájárulásával ún. polgári direktórium (Dettre János, Somogyi Szilveszter, Tabódy Zsolt) kísérelte meg a tanácskormány rendeleteinek végrehajtását, de miután ebben a franciák egyre inkább gátolták őket, megpróbáltak visszavonulni a közélettől. Amikor május elején a franciák leváltották a városparancsnokságról Tabódy ezredest, a hatalom egy csapásra a már április közepétől titokban szervezkedő ellenforradalmárok kezébe került.

Május 7-én a városházán bántalmazták Juhász Gyulát, a forradalom költőjét és publicistáját, másnap elüldözték őt a színház vezetéséből, a Szegedi Napló éléről pedig e lapnak 1913 óta főszerkesztőjét, a másik nagy forradalmi közírót, Móra Ferencet. Megkezdődött a Prónay-különítménynek, Horthy Miklós nemzeti hadseregének és más ellenforradalmi szervezeteknek a bosszúhadjárata. Prónayék a Madách utcai konviktus pincéjét kínzókamrává alakították. Áldozataikat összedrótozva dobták a Tiszába.

A Tanácsköztársaság bukása után, augusztusban, az idegyűltek a Dunántúlra és a fővárosba távoztak, a helyiek pedig ismét visszasüllyedtek jelentéktelenségükbe. 1919. augusztus 29-én újjáalakult a szegedi szociáldemokrata párt. Tagja volt Juhász Gyula is. Október 31-én a szegedi Munkásotthon volt az egyetlen hely Magyarországon, ahol még megünnepelhették az őszirózsás forradalom évfordulóját. A franciák távozásával, 1920. március 1-je után már itt sem fékezte semmi a fehérterror dühöngését. Móra Ferenc élete is veszélyben forgott, s csak barátjának, Szalay Józsefnek, a literátus rendőrfőkapitánynak védelme segítette át a veszélyes időkön. Wallischnak, Udvardinak, Dettrének sikerült megszöknie, a Szatymazon elfogott Czibulára négy év börtönt mértek. Tabódyt is bíróság elé állították, nyugdíjazták.

1921-ben Szegedre került a kolozsvári tudományegyetem, 1923-ban ide tette át székhelyét Temesvárról a csanádi püspök. 1928-ban Pestről leköltözött a polgári iskolai tanárképző főiskola. Szeged világhírét Szent-Györgyi Albertnek, az egyetem biokémikus professzorának Nobel-díja (1937) teremtette meg. Neves tanára volt az egyetemnek az irodalomtörténész és költő Sík Sándor, valamint Szeged népéletének és a magyar vallásos néprajznak nagy tudósa, Bálint Sándor. 1924–25-ben volt az egyetem hallgatója, mostani névadója, József Attila.

Az árvíz után tett fogadalomból 1913-ban megkezdett, de a háború miatt félbehagyott dóm építését 1923-ban folytatták, s mind az egyetem, mind a püspökség igényeinek eleget téve az építkezést kiterjesztették a templom környékére. A Dóm tér kiépítési tervének fő támogatója Klebelsberg Kuno kultuszminiszter, Szeged képviselője volt. Így épült föl Rerrich Béla tervei alapján a Dóm teret körülvevő épületsor, árkádjai alatt otthont adva a Stróbl Alajos hagyatékából kifejlesztett Nemzeti Emlékcsarnoknak (1930). A barokk plébániatemplom bontásakor került elő a város legrégibb műemléke, a Dömötör-torony. Megmentése Cs. Sebestyén Károly szakértelmének és Móra Ferenc tekintélyének köszönhető.

Ennek az eredeti városképtől ugyan kissé idegen, de monumentálisan szép térnek a létrejötte tette lehetővé, hogy a Juhász Gyulától megpendített, Hont Ferenctől továbbfejlesztett gondolat: a szabadtéri színjáték terve megvalósulhasson. Először 1931-ben, azután 1933 és 1939 között, majd 1959 óta minden évben a Dóm előtti színpad vonzza ide a vendégek ezreit.

A húszas évek második felében kezdődő föllendülést a gazdasági világválság (1929–1933) szakította meg. Leálltak az építkezések, a gyárak csökkentették termelésüket, 1930-ban áttértek az ötnapos munkahétre. A mélyponton, 1932-ben ötezer munkanélküli volt Szegeden. Az ingyen levesért és darab kenyérért közmunkát kért a város: így töltötték föl a Mars teret. 1933-ban 223 állástalan diplomást írtak össze. A kisbérlők képtelenek voltak fizetni az árendát: 1932-ben 5873 bérlő ellen indított pört a város. Az elárverezett tanyákat tűzoltókkal bontatták le, nehogy a volt bérlő visszaköltözhessék.

A nyomorúság fokozta a néptömegek elégedetlenségét. A munkásmozgalomban megerősödtek a forradalmi irányzatok. A Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma szintén a forradalmi eszmék vonzáskörébe került, és részt vett a Munkásotthon életében. 1932-ben az ifjúmunkások lebukása szakította meg kapcsolatukat, amely megtermékenyítette Radnóti Miklós költői életművét is.

A második világháború alig leplezett előkészületei zökkentették ki a kátyúból a gazdaság szekerét. Az előjáték, a spanyol polgárháború például föllendítette a paprikatermelést, mert a versenytárs kiesésével hazánk látta el a világpiacot. A második világháború (1939–1945) eleinte növelte a foglalkoztatottságot, de Magyarország hadba lépése (1941) után egyre nyomasztóbbá váltak a Hitlertől hazánkra rótt terhek. A beszolgáltatás, a jegyrendszer, a gyárak katonai parancsnokság alá helyezése, a második magyar hadsereg pusztulása növelte a dolgozók ellenállását. A német megszállás után, 1944 áprilisában 358 baloldali meggyőződésű szegedit internáltak, a zsidó lakosságot pedig előbb a zsinagóga köré épített gettóba zárták, majd elhurcolták. A háború szegedi áldozatainak száma elérte a hatezret. Súlyos károkat okozott az angolok hat légitámadása emberben, épületben egyaránt. A vasúti híd is ekkor pusztult el.

A szovjet csapatok közeledtére a város vezetői elmenekültek. Utasításukra elvitték a város és a bankok pénzét, az irattárakat, kórházi berendezéseket. Az újszegedi szövőgyár gépeit uszályokra rakták, de minthogy elszállításukra már nem jutott idő, a Tiszába süllyesztették. A közúti hidat 1944. október 9-én este robbantották föl.

A vezetők közül itthon maradt művelődésügyi tanácsnok, Pálfy György, néhány vezető polgárral és értelmiségivel, akik között két kommunista is volt, október 10-én este küldöttet menesztett a Vám téren állomásozó szovjet harcoló egység parancsnokához, és kérte, ne lőjék a várost. Másnap hajnalban vonultak be a városba a szovjet csapatok.

P. L.

 

 

305. Hősök kapuja

1936–37.

Aradi vértanúk tere

Pogány Móric

 

 

Az első világháborút követően Szeged városa országosan is kiemelkedő emlékművel kívánt tisztelegni a háború hőseinek. Ennek szellemében született meg a neves budapesti tervező munkájának eredményeként a sugárút indulása fölött átívelő, hatalmas kapuépítmény, az 1. sz. alatt újonnan épült, háromemeletes tanítói internátussal, s a 2–4. sz. alatti DMKE-palota homlokzatainak a kapu eszméjéhez szükséges eljellegtelenítésével. A kivitelezés az Erdélyi András és Fiai cég, valamint Ottavay István nevéhez fűződik.

A gondolat még gr. Klebelsberg Kuno kultuszminisztertől, a Dóm téri együttes megálmodójától eredt: „Nem palotakaput akarok építeni, hanem városkaput, amely lezárja a Gizella (ma Aradi vértanúk) tér nyugtalanságát […] Kicsiny pénzzel, szűkös eszközökkel kell most szép dolgokat alkotni. Ezt a kaput úgy kell megcsinálnunk, hogy szimbóluma legyen a városnak, akár belülről az itthoniaknak, akár kívülről, a vasúton jövő idegenek számára.” […]

 

Hősök kapuja

 

A Hősök kapujának freskói

 

 

A kapupillérekre helyezett kőtáblákra került volna a 30–35 ezer hősi halott neve. Némi vita támadt arról, melyik városrész, tanyai kerület melyik táblára kerüljön. A végül megoldhatatlanná váló gondot a nevek bevésési költségének előteremtése jelentette, majd kézen-közön a fáradságos munkával összeállított névsorok is eltűntek.

A boltívek belső fölületeinek megfestésére kiírt pályázat eredményeként Aba Novák Vilmos készítette el az ország akkoriban egyik legnagyobb freskóját. A leleplezési ünnepséget díszvendégként maga Horthy Miklós kormányzó tisztelte meg. A falképeket a második világháborút követően levakolták. Föltárásuk a 80-as évek második felében kezdődött meg néhány kutató mező nyitásával; majd 1995-ben hozzáláttak a végleges helyreállításnak.

A Boldogasszony sugárút fölött átívelő, négy pillérre támaszkodó, három ívnyílásos kapuépítmény. A középső ív fölött a félköríves záródású franciaerkélyek mellvédjeit kardokból képezték ki. A középső ajtó előtt tömör mellvédű, díszbeszédre szolgáló erkély, alatta széles szalagon „Porta Heroum” fölirat s „1914–1918” koszorúba fogva. A sugárút felől a középső ívet fölirat szegélyezte: „Haladás Útja Dicső Múltból Diadalmas Jövőbe Vezet”. A pilléreken konzolokra állított, monumentális zászlótartók. A tér felől hasonló helyzetű konzolokon a kapu művészi értékét Lőte Éva élő és halott katonát ábrázoló kőszobrai emelik; ezeknek és a díszítő kőlapoknak a mészkőanyaga Auer Sándor süttői bányájából származik. A lapos tetős kapuépítmény tetejét szintén zászlótartó koronázza. A bolthajtások alatt eredetileg hatalmas méretű, artisztikus, bronz örökmécsesek szolgálták az emlékezést.

A teljesen sima, puritán, az ablakai körül diszkréten keretezett kapunak a világháborút idéző hatása a jelenleg újra még éppen csak látható Aba Novák freskókban nyilvánult meg. A három fő- és négy melléktémára osztott falfestményen hitoldal, tettoldal, ítélkező Krisztus, revans, Doberdo voltak elkülöníthetők. A képek a Trianont nemrégiben elszenvedett ország természetes reakcióján túl a mindenki számára csak borzalmat és rettenetet hozó háborút jelenítették meg; a tekintetekből sugárzó halálfélelmet, a szögesdrótban összegabalyodó lábakat, a szegedi huszárok temetőjét beárnyékoló montelloi fát.

 

Irodalom: Péter László 1986/a 62., Bátyai Jenő 1986., H. K. 1989., Magyarka Ferenc 1991., Kristó Gyula 1992. 95., Szabó Tibor–Zallár Andor: Saxa loquuntur, azaz akiről a kövek beszélnek. Klebelsberg Kunó: Népművelés és magas kultúra = Szeged 24–27.

O. Cs. M.

 

 

 

306. Szőregi csata emlékműve

Eklektikus, 1896.

Aradi vértanúk tere

Köllő Miklós

 

 

Az eredetileg honvédemléknek indult alkotás kezdeményezője Széll György, a Honvéd Segélyező Egylet elnöke volt. A megvalósultnál jóval monumentálisabb elképzelések a pénzszűke kényszere miatt korlátozódtak az ágyúgolyóba kapaszkodó turulmadárra, amely a legyőzhetetlen nemzeti akaratot jelképezi.

A szőregi csata (1849. augusztus 5.) negyvenhetedik évfordulójára elkészült emlékművet színpompás fölvonulással kísérve, az életben lévő negyvennyolcas honvédek jelenlétében avatta Fluck Ferenc, a szoborbizottság elnöke.

A Fischer János fiai által emelt talapzaton Bajza József sorai olvashatók: „Csatájuk a védelmezett / Népjog csatája volt”.

Az emlékmű mészkő talapzatra helyezett, posztamensen álló toszkán oszlop szürke gránitból; tetején fölemelt szárnyú, bronz turulmadár. Az emlékmű magassága 9 méter.

 

Irodalom: Bálint Alajos 65., Péter László 1986a. 60., Tóth Attila 1993. 176.

O. Cs. M.

 

 

307. Gimnázium és rendház

VK. Eklektikus, 1886.

Aradi vértanúk tere 1.

Bachó Viktor

 

A gimnázium és rendház 1899-ben

 

 

A Víz előtti Palánknak megközelítően „Az Árkon” utcája helyén alakítottak ki telket a Szeged városi építési alap számára. A Szegedi Híradó 1884 januárjában részletesen foglalkozott Bachó vázlattervével. Ezen a favázas tornacsarnok az udvaron, a könyvtár a földszinten, fölötte a tanári, igazgatói szobák, a tanácskozási terem, e fölött a második emeleten a kápolna, a múzeum és a rajzterem kapott helyet. Sürgették a végleges tervek és a költségvetés elkészítését. Bachónak 1884. október 15-én aláírt terveit a „Közmunka és közlekedési m. kir. minisztérium műszaki tanácsa” november 27-én tárgyalta. Az 1885 márciusában átdolgozott tervet április 28-án Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter jóváhagyta. A júliusi tervek egy példányába beírták a helyiségek rendeltetését. A Gizella tér 6., a Tisza Lajos körút 78., 80., 82., az Árpád utca 8., 10., 12. és a Pécsi utca 5. számú telektömbre Szabados János h. polgármester kért engedélyt a „gimnázium és kegyesrendi társház” építésére 1885. július 27-én. Augusztus 31-én kiadták az építési engedélyt. 1886 májusában a Híradó már az épületbelső festőmunkálataival foglalkozott, mellyel Kaszta Antal festő-vállalkozót bízták meg. Egyben fölhívták a figyelmet a mester ízlésével kapcsolatos tapasztalatokra is: „főhibája az, hogy szereti a komor színeket és a túlterhelést, tarkaságot [...] lehet, hogy az újabb időben talán változott a festési modora”. Júniusban a Hiradó és Napló egyaránt elégedett a második emeleten lévő rendházi szobák, az igazgatói szoba, a házfőnöki szoba, az igazgatói iroda mennyezet festésével. „Mindnyája csinos, tiszta festés, jó ízléssel párosulva. [...] A házikápolna templomi hangulatot keltő” festését és a díszterem mennyezetét dicsérték. Utóbbin „a vastag, pöttyögetett bronz-alapú bordűrök közt 7 csinos rozetta van elhelyezve. A gipsz- és cachir-munkák oldalai arany sávokkal vannak behúzva”, az egészet török stílus jellemzi. Szeptemberi véleményük az összhatásról: „a falakon lévő díszes domborművek kellemes harmóniában vannak egymással és a mennyezet festéssel”. A szobafestési munkákért a város 2400 forintot fizetett ki a Kaszta testvéreknek. A főlépcsőn augusztusban helyezték el a lépcsőkorlátokat, „a faragott korlátoszlopok és a lépcsőfordulatnál álló kettős oszlop, faragott nagy gombbal a tetején” szürke olasz márványból készült. A gimnázium berendezéséből, a padok 1886 májusában elfogadott tervrajzán Juhász György, Kájler Menyhért és Ering Sándor asztalosok neve szerepel. Augusztusban a minisztérium jóváhagyta a közgyűlés határozatát, és az olcsóbb, de kevésbé megbízható ajánlat mellőzésével szeptemberben Juhász György javára döntött. Az Erdélyi Mihály által fölépített épületre 1886. november 20-án adták meg a használatba vételi engedélyt. A helyiségek függönyözése 1887. január és február havában történt. A vaskályhák elhelyezéséről 1886 és 1887 augusztusában is készült térkép. 1889-ben a gimnázium belső világát Krikkay érzékletesen írta le. Az épület bővítésére Bene Károly 1910-ben, Sebestyén Endre 1914-ben készített tervet. Az épületben 1996-ban az egyetem természettudományi kara van.

Téglalap alakú telekre épült az L alaprajzú, kétemeletes, monumentális iskolaépület. A térre néző homlokzat 1+9+1 tengely, a két szélén rizalittal. A tagolt lábazat erőteljes. A magasföldszinti ablakok félköríves záródásúak, könyöklővel és tükrös parapettel. Az emeleteket övpárkányok választják el. A magasra ívelő főbejáratot két oldalt oszlop és az övpárkányig terjedő rizalit hangsúlyozza. Az emeleti ablakok egyenes záródásúak. Az első emeletiek egyszerűbb kereteléssel, az övpárkány egyben összefüggő könyöklő. A második emeletiek fülkés keretelése, fölváltva háromszögű és íves oromzatú, a rizalit széleit kettős falpillér hangsúlyozza. A falsík az alsó két szinten kváderozva, a sarkok armírozva vannak. A homlokzatot gyámköves főpárkány zárja. A körút felé néző homlokzat a tér felőli megsokszorozása 3+9+5+4+K+4+5+9+3 tengely. A hátsó homlokzat egyszerűbb, a lépcsőházak a Rerrich Béla tér felé kiszögellnek. A kapuk előtérbe, onnan boltíves lépcsőházba vezetnek, melyet a második emeleten bábos márványkorlát szegélyez.

 

Forrás: SZL: Kj. 153/885., Tt. 7441/885. 123. doboz.

 

Irodalom: SZH 1884. jan. 12., ápr. 2., 1886. máj. 28., jún. 1., aug. 5., 8., szept. 2., SZN 1886. jún. 1., aug. 8., 29., Krikkay Gusztáv 1889. 58–69., Bálint Sándor 1959. 163. 17. jegyzet., Nagy Zoltán–Papp Imre 1960. 218., Nagy Zoltán 1991a. 186.

T. K. M.

 

 

308. *Leffter-ház

[Aradi vértanúk tere 2.]

 

A Leffter-ház 1879-ben

 

 

        *Palánk 429. = a Gizella tér és a Templom tér sarka. 1841-ben Nagy Ferenc tulajdona. 1843-ban már báró Sina háza, 1869 nyarától Leffter-ház. Az 1872-i Letzter-sorozatból és két árvízi fényképről ismerjük. A Vizet a ház özv. Leffter Mihályné tulajdonában túlélte; károsult Marinkich Mihály törvényszéki elnök. 1880 tavaszától itt volt Gottlieb és Landsberg építészeti anyag raktára, 1883-ban Jeszenszky és Faragó irodája. Megközelítően a ház helyére épült a püspöki palota délkeleti sarokrésze.

A téglalap alakú telek keleti sarkára épült az L alaprajzú, földszintes sarokház. A homlokzat a Gizella tér felé 1+1+1 tengely középrizalittal, a Templom tér felé 6+K tengely. A szerény lábazaton téglalap alakú pinceablakok voltak. Az ablakok és a kapu nyílásai egyenes záródásúak és keretelésűek, a parapetekben és a szemöldökökben tükrök. A középrizalit ablakát 2–2 függőleges falsáv határolta. A főpárkány tagolt, a tetőn egy sor íves szellőzőnyílás volt. Letzter és társa 1883-i sorozatának két fényképe is megörökítette a házat, ezeken a föltöltés miatt a pinceablakok már nem láthatók.

 

Forrás: SZL: Ti. 3189/841., 3941/843., Ni. 1848–1849., SZB. 4/848., 9/853., 18/868.

 

Irodalom: SZH 1869. aug. 15., 1880. máj. 2., 1883. okt. 5.

T. K. M.