Előző fejezet

TROGMAYER OTTÓ

Fecerunt magnum aldumas

Gondolatok Szer monostorának építéstörténetéről

 

A legtöbb történész szerint közel 800 éve, hogy kimagasló középkori történetírónk, P dictus magister az írópult mellé állt, hogy hozzáfogjon a Gesta Hungarorum megírásához. Nem valószínű, hogy felötlött benne az a gondolat, hogy minden idők egyik legérdekesebb és legtöbbet vitatott magyar sikerkönyve kerekedik a lúdtoll egymás mellé sorakozó betűi nyomán, melynek latin szövegébe óhatatlanul is becsúszott néhány magyar szó, talán, mert nem ismerte a megfelelő latin kifejezést, vagy talán azért, mert a kifejezés annyira közismert volt, hogy nem kellett latinra fordítani. Ilyen szó a tanulmányunk címében szereplő „áldomás", amely a nevezetes mű 17. és 22. fejezetében is szerepel.

A nevezetes mű évszázadokig csipkerózsika álmát aludta, mígnem a 18. század elején Bécsben újra kézbe került, s felismervén jelentőségét, 1746-ban sor került első nyomtatott kiadására is. Azóta a benne foglaltakról, az ott leírtakról szinte egész könyvtárat megtöltő tanulmány, vitairat jelent meg, amelyek áradata napjainkra sem csökkent, hiszen egyes passzusait ma is újra és újra értelmezik. Alapvetően két nagy kérdés körül folyik a vita, amelyek közül az első a mű születésének datálása. A Névtelen Jegyző „boldogult" Béla király kancelláriájában dolgozott, nem írja le, hogy melyik Béla rendelte meg a nevezetes munkát. Mivel négy Béla királyunk volt, a vélemények megoszlanak. Hozzá kell tennünk, hogy a mérleg nyelve III., vagy IV. Béla felé billen. Mi magunk sok nyomós érv alapján Anonymus korát a magyar királyság egyik kulturális, gazdasági csúcspontjához, III. Béla uralkodásának idejéhez kapcsoljuk. A érvek közül különlegesen fontosak III. Béla francia kapcsolatai: mindkét felesége francia hercegnő volt, s udvarában több, Párizsban tanult főpapot ismerünk név szerint. Maga Anonymus is utal tanulmányaira, s arra, hogy már más könyvet, könyveket is írt. Ezek alapján úgy véljük, hogy a Gesta Hungarorum 1200 körül, valószínűleg a 13. század első évtizedében íródott. Ennek a kornak szokásait vetíti vissza a szerző a 9. század végén lejátszódott eseményekre.

A másik erősen vitatott kérdéscsoport a mű hitelességét érinti. Vannak, akik a szerző minden szavát szó szerint értik, s vannak, akik a Gesta eseményeit mesének, sőt belpolitikai fondorlatok lecsapódásának vélik. Az igazság valószínűleg valahol középen keresendő. A szerzőnek feltételezéseink szerint két fontos forrásanyag állt rendelkezésére. Az egyik a kétségkívül létezett, ám eltűnt őskrónika, amely a 12-13. század fordulóján a királyi udvarban még biztos, hogy közkézen forgott. A másik forráscsoportot az akkor még elevenen élő nemzetségi hagyomány képezte. A Gesta ugyanis elsősorban az Árpád-házi királyok uralkodásának jogfolytonosságát volt hivatott igazolni, és e törekvése mellett a honfoglaló törzsek vezetői leszármazottainak jogfolytonosságát is igazolni kívánta. Számos birtoktest tulajdonjogát vezeti vissza a honfoglalás valós, vélt vagy költött eseményeire, 300 év múltán is így bizonyítva az ősi jogon birtokolt terület jogosságát. A történetek egy része a nemzetségi hagyományban, a hősi énekekben elevenen élt, s ma ezer esztendő múltán kevés reményünk van arra, hogy a valóságot a költői látomástól szét tudjuk választani. Mindenesetre Szert és Csongrádot Ond leszármazottai kapták, legalábbis így tudták a nemzetség fájának kései hajtásai a 12—13. század fordulóján. Ekkor Ond leszármazottai, a Bár-Kalán nemzetség tagjai óriási birtoktesttel rendelkeztek. Ezek a hatalmas birtokok az öröklődés szabályai szerint osztódtak. Szer a Bár-Kalán nemzetség oszthatatlan birtoka maradt, amint erre több, IV. Béla-kori oklevél utal. A nemzetség egyik tagja -Nana - örökös nélkül maradván, a szigeti apácákra kívánta hagyni vagyonát, s ehhez IV. Béla hozzájárulását kérte. A király egy 1256-ban kelt oklevélben hozzájárult a kéréshez, ám nem engedhette Szer elajándékozását, hiszen az az egész nemzetség tulajdona volt. Így aztán igen nehéz eldönteni, Anonymus történetei közül melyiknek van valóságmagva és melyik épült be a fantázia szüleményeként a regényes történetbe. Szűcs Jenő posztumusz műve fogalmazza meg talán a legpontosabban a Gesta jelentőségét, a pogány hagyományelemek és a keresztény írásbeliség viszonyát elemezve Anonymus művében. Úgy véljük, hogy nemcsak az ősi eredetmonda, hanem a honfoglalás néhány eseménye is a valósághoz közel híven őrződött meg, akkor is, ha azokat a nemzetségi hagyomány kissé a saját igényei szerint módosította.

Nem tartjuk valószínűnek, hogy a Gestának egyetlen hiteles mondanivalója lenne, egyetlen hiteles hagyományt őrizne: a magyarok honfoglalásának tényét. Számos kutató fő feladatának érzi annak kimutatását, mi a fikció a történeti műben, s alig-alig foglalkoznak azzal, mi az, amit történeti valóságként kell értelmeznünk. Jómagam hiszek abban, hogy sok történeti regének, mesének valós magva van, néha olyan, amire eddig nem gondoltunk. Interlaken mellett a Jungfrau és az Eiger félelmetes felhőzászlót lengető ormai alatt láttam magam is a mesék üveghegyét, mely ott vált számomra realitássá, mint korábban az Enns partján az Óperencia. Az üveghegy nem más, mint a hatalmas hegy nyergéből lefolyó gleccser üvegszerűen átlátszó jégtömege. Síkvidéki ember számára mesebeli csoda, a helybelieknek a mindennapok unalmas, megszokott látványa. A legendás Arthur király hús-vér történeti alak volt, a kerekasztal lovagjai bizonyára a személye köré fonódó legendák szülöttei. Csakhogy az Alpok barlangjaiban lelt „sárkánycsontok" - melyek rég kihalt jégkorszaki állatfajták csontjai - a korai középkor óta bizonyítéknak tűnnek a legendabéli lovagok hőstetteihez. Sir Arthur Evans meglelte a Vergilius által is megénekelt labirintust, csodájára jár a világ Kréta szigetén a palotaromoknak. Heinrich Schliemann rábukkant a homéroszi eposzok két fontos színhelyére, Trójára és Mykénére, pedig háromezer év távlatából ki hinne a regösök csacska történeteiben. Valahol talán rá lehet bukkanni a névtelen magiszter történeteinek valóságmagvára is.

A Gesta nevezetes 40. fejezete ihlette meg Hornyik Jánost, Kecskemét város főjegyzőjét, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagját könyvének megírására, melynek címe: "Pusztaszer, a honalapító magyar nemzet első törvényhozási közgyűlése színhelyének története." Hornyik múlhatatlan érdeme, hogy 1865-ben - természetesen saját korának szemléletével - feldolgozta Pusztaszer és környékének történetét, összeszedte az akkor hozzáférhető levéltári adatokat a Bár-Kalán nemzetség tagjairól, akik, mint Ond vezér leszármazottai, a terület Árpád-kori birtokosai voltak, majd gyűjteményét kiterjesztette egészen a török utáni időkig. Karácsonyi János akadémiai székfoglalójában e nemzetség egyik kiemelkedő alakjának, Kalán érseknek pályafutását foglalta össze ugyancsak korának szemléletével, ám rendkívül alaposan és mindmáig példamutatóan. A monostor címzetes apátja, Göndöcs Benedek, felkérte kora legnevesebb hazai régészét, Rómer Flórist, hogy az akkor még 6 méter magasra emelkedő romok területén folytasson ásatást. Ennek eredményeit közzétették még a millenniumi ünnepségek előtt. Mielőtt ásatásaink megfigyeléseit összefoglalnánk, s az azokból leszűrhető következtetéseket megfogalmaznánk, tekintsük át mindazt, amit az írott forrásokból, és a korábbi ásatásokból a szeri monostortemplomról tudunk.

Emlékeztetőül idézzük Anonymus nevezetes 40. caput-ját, mely történeti oknyomozásunk kiinduló pontja: A diadal után Árpád vezér meg vitézei innen továbbvonulva addig a mocsárig mentek, melyet Körtvélytónak mondanak, s ott maradtak a Gyümölcsény-erdő mellett harmincnégy napig. Azon a helyen a vezér és nemesei elrendezték az országnak minden szokástörvényét meg valamennyi jogát is; hogy miképpen szolgáljanak a vezérnek meg főembereinek, vagy miképpen tegyenek igazságot bárminő elkövetett vétekért. Egyszersmind ott a vezér vele jött nemeseinek különböző helységeket adományozott összes lakosságukkal együtt. Azt a helyet, ahol mind ezt elrendezték, a magyarok a maguk nyelvén Szerinek nevezték el azért, mert ott ejtették meg a szerét az ország egész dolgának. Majd a vezér azt a helyet Ondnak, Ete apjának adta a Tiszától a Botva-mocsárig és a Körtvélytótól Alpár homokjáig. Utóbb pedig bizonyos idő elteltével Ond fia Ete sok szlovént gyűjtött össze, s Alpár vára meg a Bőd-rév között igen erős földvárat építtetett, melyet a szlovének a maguk nyelvén Csongrádnak, azaz fekete várnak neveztek.1

Pais Dezső gyönyörű fordítása kicsit átkölti az eredeti szöveget, hiszen a „szerét ejtették" a latin szöveg szó szerinti értelmezésében „elrendeztetett", így azután maga Pais Dezső is kicsit hozzájárult Anonymus sokak szerint tudálékos helynévmagyarázó törekvéséihez. Mindenesetre a Gestában ez az a passzus, melynek alapján sokan föltételezik, hogy itt valaminő, országgyűléshez hasonló esemény történhetett, ahol törvényeket is hoztak. A Gesta tehát az első írott forrás, melyben a helynév előfordul, persze Szer alakban, hiszen Pusztaszerként csak a 17. század elejétől említik. A mezőváros ugyanis az 1596. évi török hadjárat nyomán vált pusztává, mint megannyi alföldi falu és mezőváros.

Nem tudjuk pontosan, mikor épülhetett a legkorábbi templom, azt sem, hogy ki, vagy kik alapíthatták, az azonban biztos, hogy a 13. század első negyedében e helyen már jelentős, nagytekintélyű kolostor állott. Ásatásaink előtt még nem lehetett tudni, hogy tekintélyét földrajzi fekvésének köszönhette-e, hiszen épp úgy, mint Szeged, a Kárpátok övezte medence földrajzi központjának közelében fekszik. Az 1233-ban kötött beregi egyezmény az első írott forrásunk, amely Szer egyházát említi: Az egyházak pedig megtarthatnak a saját sójukból a saját használatukra ilyenképpen: az egresi apátság három töményt, az aradi prépostság kétezer kősót [...] a váradi egyház kétezer, a szeri egyház ezer kősót, a kalocsai egyház egy töményt, a bácsi egyház egy töményt, a gyulafehérvári egyház kétezer kősót..2

A király sójövedelem bérbeadásával akarta különböző költségeit fedezni. A só piaci ára, mint azt az oklevélből kiolvashatjuk, meglehetősen magas volt. Sajnálatos, hogy egyéb források hiányában nem tudhatjuk, vajon a különböző néven illetett sómennyiségek között mekkora különbség lehetett, miben különbözhetett a kősókocka a rakásnyi sótól, mely nyilván drágább, de vajon csak több volt-e, vagy esetleg minőségében is különbözött. A „tömény" számnév ezer vagy tízezer kősókockát jelentett-e, szintén nem tudható. A töménytelen szavunk annyit jelent, hogy tízezernél több.

Kíséreljük meg a Szer monostorának adott ezer kősó értékét valamilyen módon pénzben vagy áruban kifejezni. Tételezzük fel, hogy sókockákról van szó. Az előbb idézett klevél egyértelműen meghatározza, hogy száz kősókocka ára egy márka ezüst, méghozzá jó minőségű ezüst, hiszen a nemesfém minőségéről is rendelkezik az írás. Egy magyar márka megközelítőleg 233,3 gramm jó minőségű ezüstöt jelentett, vagyis Szer és Szőreg monostora évente közel két és fél kilogramm színezüstöt kapott. II. András király dénárjai 0,5 gramm színezüst tartalmúak, vagyis a kolostorok közel ötezer dénárt kaphattak a kősójavadalomért. Egy márka finom magyar ezüst mintegy 21 gramm aranynak felelt meg, azaz az ezer kősó több, mint 20 dekagramm aranyat ért.

Nehéz a fenti összegek vásárlóértékét egyértelműen meghatározni, ám az alábbiakban megpróbálunk valami-nő egyenértékekre példákat adni. Ne felejtsük el, hogy egy magyar márka megközelítőleg 24 deka ezüst. 1183-ban egy eke föld ára (mintegy 120 hold, holdanként 864 négyszögölnyi területtel számolva) két márka. 1228-ban 3 szőlő, 10 hold föld és 2 kapás = 12 márka. 1232-ben 3 eke föld 12 kaszásra rét, mező 210 hold beltelek = 50 márka. 1223-ban 2 szolga = 5 márka, 1232-ben 4 szolga (apa, nő, két leány) = 9 márka. 1213-ban egy hadi ló = 2 márka, 1239-ben egy ökör = fél márka, 1220-ban egy páncél = 10 márka, 1222-ben Gizella királyné drágaköves aranykoronája = 140 márka. Látjuk tehát, hogy a javadalom igen magas volt. Adataink természetesen közelítő értékűek és csupán tájékoztatásul szolgálnak, de egyértelműen utalnak arra, milyen nagy gazdasági potenciált jelentett egy-egy ilyen kolostor, hiszen a fent említett jövedelméhez még hozzá kell számítanunk a birtokaiból befolyó szolgáltatások értékét is, a kegyúrtól, valamint a püspöktől és királytól kapott, esetenként jelentős ajándékokat is. Annyit minden esetre megtudunk, hogy az ország szívében, a magyar királyság földrajzi középpontjának közelében, a Tisza partján, a Balkánra vezető egyik fontos kereskedelmi és hadi út mentén fekvő monostor 1233-ban már állott.

Időrendben a következő ránk maradt okirat, amelyben Szer monostoráról említés esik, a tatárjárás után íródott, s nem más, mint az akkori tulajdonos és felesége végrendelete. 1256-tól összesen négy okirat maradt meg, melyek Pósa fia Nána birtokainak hagyatékáról rendelkeznek. Már az is jelzi, hogy Nána az ország egyik legrangosabb főura volt, hogy a végrendelet egyik kedvezményezettje felesége, Mojs (Mózes?) nádor leánya. Az oklevelek szövege közvetett módon arról is tudósít, hogy a tatárok pusztítása után a templomot és a kolostort meglehetősen gyorsan újjáépítették, hiszen romokról akkoriban nem szoktak végrendelkezni.3

Az egykori monostort, amelyről az ásatások és a források alapján beszélni fogok, Anonymus szerint 1200 körül Szernek nevezték. A helynév kiejtésére megközelítőleg pontos tájékoztatást egy később ismertetendő 16. századi levélből kaphatunk, mely a templomot Zewr-nek írja, amit a közel egykorúan említett Zewreg-Szöreg analógiája alapján Szörnek ejthetünk. Számos akkori család viseli ma is a Szöri nevet.

Alig-alig van írásos forrásunk, mely ennél többet mondana. Tudjuk, hogy a 16. század elején a kolostorban iskola is működött, hiszen az átutazó Jagelló Zsigmond herceget, a későbbi I. Zsigmond lengyel királyt diákok köszöntötték. Ennél több tájékoztatást adó írásos emlékünk már csak a templom pusztulásának korából, a 16. század közepéről van. Maga a mezőváros túlélte a török uralom első fél évszázadát, hiszen a török császár udvarának is szüksége volt pénzre, amit elsődlegesen adófizető alattvalóitól hajtott be. Szer mezővárosa, mint az összes alföldi település, az 1596. évi török hadjárat során pusztult el, amikor a császári sereget kísérő segédcsapatok zsoldként a szabad rablás lehetőségében részesültek. A felégetett mezővárosok és falvak lakói vagy rabszíjra kerültek, vagy a szultán közvetlen fennhatósága alá tartozó ún. khász városokba menekültek. Ilyen város volt Szeged, Kecskemét vagy Buda. Az 1596. évi hadjárat emlékét őrzi szinte valamennyi „puszta" szóösszetételű helynevünk (Pusztaszabolcs, Pusztamérges). Az egykori Szer mezővárosát és tágabb környékét, ahol még sok középkori falu virágzott korábban, az 1630-as évektől nevezik Pusztaszernek. A több tízezer holdas birtoktest egykori központjáról, azaz Szer mezővárosáról az 1950-es évek elejéig felmagasió középkori templomrom, a valaha állott templom északi oldalfalának maradványa árulkodott. Ez az a templom, melyről 1550-ben így írt a városlődi perjel Sárvárra Nádasdy Tamásnak, az akkori kegyúrnak: Az a hír járja, hogy a törökök Szeged alatt mintegy három mérföldnyi-re a romba dőlt egykori kéttornyú monostorból, amelynek neve Szőr, várat építenek.

A levelet bizonyára az az Egyed Miklós vitte, aki híreket hozott a Nádasdyak birtokába került kolostorról, így a híradást hitelesnek kell tekintenünk. Az bizonyos, hogy az egykori templomnak két tornya volt, melyek még a 16. században is álltak, és a mezőváros Szegedtől három középkori magyar mérföldre feküdt. Ez az adat is pontos, hiszen egy középkori magyar mérföld 9000 méter távolságot jelentett a három mérföld tehát megfelel a mai 27 km-nyi útnak. Az út az egykori Tisza partján vezetett, éppen egy napi járóföldet jelentett. Ha figyelemmel nézünk alföldi városaink egymást összekötő úthálózatára, rövidesen felfigyelünk arra, hogy közel ekkora távolság van Szeged - Makó, Makó - Vásárhely, Vásárhely - Szentes, Szer - Csongrád, vagy akár Kiskunfélegyháza és Csongrád között is. Ahol hiányzik a városka, ott régészeti eszközökkel maradványait megtalálhatjuk. A fontosabb kereskedelmi utak olyan pontjain alakultak ki a mezővárosok, ahol karavánok vagy seregek pihenésre, biztos éjszakai nyugalomra szorultak, s ezek a pontok egy napi járóföldre, azaz 27-30 km-re fekszenek egymástól.

E kitérő után térjünk vissza eredeti témánkhoz, a templomromokhoz. Az első híradás 1823-ból az alábbiak szerint tudósít a Tudományos Gyűjteményben: „Ezen a száraz tengeren, hol az Eget kivéve alig lát gyakran sok ideig az utas egyebet - hol számtalan pusztázó Zsiványok hiszik az Igazságnak békességes tűrését - hol őriző Pásztoriknál tekéntetre méltóbb Marhák kódorognak - ezen a temérdek síkon ütögetik fel magokat, mint meg annyi lecsonkíttatott Emlék-oszlopnak, szerteszéjjel a gyászos Puszta templomok, mellyeknek fekete homlokain egykor gyermeki megelégedéssel néztem a krákogó Hollókat, és soha-soha egy Fösvény nem remegett úgy annak megtudására, ha az ő álma, melly a vén Bodza-fája alatt el ásott kincset mutatott, igyaz-é, vagy sem: mint én remegtem az után, hogy kik imádkozhatnak itten elsőbben! [...] A Zeéri puszta Templom, melly most is eléggé árúlja hajdani nagyságát, jóidéig állott izmos tornyával; de mivel abba Zsiványok és útonállók fészkelték magokat, és e temérdek síkságon, mintegy messze látó Hegy gyanánt szolgált, az emberi bátorságra való ügyelés a tornyot lerántatta. A Templom kulcsa (valóságos remeke a régi időknek) Kecskemét városa Leveles Tárában látható, mellyet egy Lakos a templom mellett áskálván, mintegy arasztnyira a földben talált, és jó ideig egy Lakatos műhelyében függött a régi kulcsok között, a hol véletlen Kovács Elek felőlle kérdést tevén, boldog emlékezetű Tanácsbelit Ladányi Gergelyt arra figyelmetessé tette, és ez megszerezvén azt, a Városnak ajándékozta (izmossá-gából a rozsda sokat megemésztett ).4
A híradást minden bizonnyal Katona József, a Bánk bán szerzője küldte el a folyóiratnak. A mezővárosra és a birtokra vonatkozó akkor fellelhető okleveleket Hornyik János, Kecskemét város főjegyzője tette közzé az 1865-ben megjelent könyvében. E megállapításunk természetesen csak az oklevelekre vonatkozik, hiszen Hornyik számos pontatlan metszetet közöl, feltehetőleg összekeverte a mezőváros plébániatemplomának romjait a monostor falaival, és külön legendát költött a jószerivel legalább 4000 éves halmokról, önkényesen kiválasztva hetet, és hozzá kapcsolva azokat az anonymusi hagyományhoz.

A romokról 1869-ben a szegedi Molnár Pál megbízható híradást küldött Rómer Flórisnak, a kor legkiválóbb magyar régészének: „a pusztaszeri templom romját, és alapjának nyomait, mit a kiásott falak gödrei után vázoltam, e szerint a fennálló rom a templom északi oldalára esvén, a kereszthajónak homlokzata lehetett, nem pedig a nyugati részé, a templom hajójának végén. A templom falkerítéssel volt ellátva. A Tisza árterének lapja elnyúlt az Apszis alatti lejtőig. Keletről a roppant rónaság, nyugatról a homokos apró lejtőjű halmok köríték e régi templomot. E templom három hajójú lehetett, mivel belül az oszlopok helyein gödrök vannak. A rom falai e század első felében feldúlattak, széthányattak, és urasági épületekre fordíttattak Pallavicini őrgróf uradalmi tisztjei által."

A 19. század elején már csak egy zömök, román kori tornyot láthatott Katona József (1. kép), melyet felrobbantottak, a templom még álló falait széthordták, és csak az 1950-ig álló északi faltöredék maradt meg. (2-4. kép) Fontos információ a század közepén még álló kerítésfal, mely nyílván a tatárjárás utáni erődtemplomot védte. Talán ezt a falazatot újították fel a török uralom alatt, amint erről a Nádasdynak küldött levél tudósít.

A korábbi kincskeresések után 1882-ben Göndöcs Benedek címzetes pusztaszeri apát és gyulai plébános kezdeményezte az ásatásokat, melyekre még az évben sor került. Az ásatás leírását példamutató módon már a következő esztendőben, 1883-ban saját költségén ki adta Budapesten "Pusztaszer és az évezredes ünnepély" címmel. Szer történetét jórészt Hornyik műve alapján foglalja össze, illetve megpróbálja azonosítani Anonymus helyneveit. Mellékel egy térképet is, valamint egy 19. század elején készült rézmetszetet a romok 1832-es állapotáról. A tájról az alábbiakat írja: „az egész puszta sík, kivévén néhány dombokat, melyek egyenlő magasságban és arányos távolságban, hihetőleg emberi kezekkel hányattak. Erdeje most semmi. Vize a Tisza kiöntései és egy nagy tó, melyben számos és mindenféle vízi madarakon kívül gyakran hattyúk és gödények seregenként tartózkodnak. Épületjei: a tó mellett egy vendégfogadó, mely Tó-hajlati csárdának neveztetik. Ehhez közel dohánytermesztők lakásai, és azok mellett egy régi elpusztult szentegyház, melynek magas góth ízlésre épült mohos falai az utazóknak több mértföldnyire megmutatják dicső Magyar Eleink legelső Országgyűlése helyét." (A Göndöcs által említett csárda pincéjét - amely nem messze helyezkedik el a ma álló Árpád-emlékműtől -1974-1975-ben feltártuk, úgy tűnik, az egykori templom kváder-köveiből épült. A kincskeresők természetesen évszázadok óta bolygatják a kolostor templomának romjait. Északi fala, melyet Göndöcs Benedek is láthatott, 9 méter hosszú, 7 méter magas volt. A műemlék utolsó maradványát 1950-ben pusztították el.)

Göndöcs levelet írt Pallavicini Sándor őrgrófnak, kérve a próbaásatás engedélyezését, majd az ásatás nyomán a templom rekonstruálását, és azt is, hogy „ha a történelem és hagyornány által kegyelettel kijelölt helyen, mintegy 100 holdnyi térségen egy nagyobb szerű diszkéig - park - alkottatnék, és ez gyorsan növő dús tenyészetű fákkal és növényzettel beültettetnék, hogy a nemzet évezredes ünnepélyén ne legyen elhagyatott, sivár és jeltelen az a hely, a hol a magyar alkotmány első oltárára tevék le az ősök áldozataikat." A kor gondolkodásmódjára jellemző, hogy Göndöcs felajánlotta a 100 holdnyi föld haszonbérbe vételét és befásítását, majd az ünnepségek után az eredeti állapot, azaz a szántóföld visszaállítását, s a haszonbérlet ilyetén megszüntetését. Felsorolta a környező halmokat, s megállapította, hogy nem 7 halom van a vidéken, hanem legalább 12, melyek temetkezési helyek lehettek, miként azt Rómer Flóris is megerősítette. A továbbiakban közölte az ásatási naplót szó szerint, melyet Stádel János uradalmi ispán szerkesztett Rómer Flóris utasításai nyomán.

1. A monostor romjai. Pallavicini Ede festénye, 1832
2. A monostor romjai

A munka április hó 28-án kezdődött. Ekkor érkezett meg ugyanis Rómer Flóris Göndöcs Benedek társaságában a helyszíni szemlére. Ekkor már 15 napszámos várta őket. A helyszíni szemlén a kiszedett falak nyomvonala jól látszott, s feltételezték, hogy a templom 8 öl széles és 12 öl hosszú, három-hajójú volt, a két mellékhajó 2-2 öl széles, a középhajó pedig 4 öl széles lehetett. Még aznap délután el is kezdték az ásatást, és megtaláltak háromlábnyi mélységben egy terméskőből álló alapzatot, amely a templom déli oldalfala lehetett. Ugyancsak megtalálták a templom temetőjének egykori kerítése alapját is. A következő napon már 31 napszámos dolgozott, köztük 8 kubikos is, akik talicskán hordták el a földet. Megtalálták négy láb mélységben a 3 oszlop alapzatát. Feltűnt számukra, hogy az alapzatok metszetei másmás alakúak. Május elsején már 38 napszámos és 15 kubikos dolgozott. Elhordták az eddig megtalált hajókat fedő, mintegy 5 láb vastag törmeléket, és elkezdték a kolostor kutatását is. Meg kell jegyeznem, hogy ekkor még látszottak a templomot övező árkok is. A köveket és téglatörmelékeket külön depóban gyűjtötték, az idomtéglákat pedig a tiszttartói lakban helyezték el. Felfedezték, hogy a főhajóban simított négyszögű márványlapokból álló kövezet volt, melyet téglapadozatra helyeztek el. A márványlapokon égési törmelék feküdt. Megemlékeztek néhány márvány faragványról, valamint a déli oldalon egy mintegy 7x6 méteres teremről, amelynek közepén egy nyolcszögű oszlop állott. Feltételezték, hogy ez a terem lehetett a sekrestye, melyben a törmelék alatt igen nagy mennyiségű

3. A monostor romjai a századfordulón. Fridrich János fotója
4. A monostor romjai a századfordulón

embercsontra akadtak, azaz egy ossariumm bukkantak, melyet mi is megtaláltunk. Május 2-án már 43 napszámos és 25 kubikos dolgozott, s a középhajában is megtalálták a téglapadozatot, illetve a vörös márvány padló maradványait. A kutatás súlya most a kolostorra helyeződött, 1 méter széles, több mint 18 méter hosszú faldarabokat találtak, ám megnyugtatóan nem sikerült tisztázni a különböző helyiségek méretét. Helyenként fél láb vastag hamuréteg is előkerült, amely nyilvánvalóan a zsindelytető és a fedélszék leégése során keletkezett. Több apró tárgyról emlékezik meg a szerző, melyet félretettek. Május 3-án hazai ásatásaink történetének egyik legfurcsább eseményére került sor. „a szép holdvilágos éjjelen át, a kubikosok folytonosan dolgozhattak s ezáltal oly eredményt értünk el, hogy elmondhatjuk, miszerint munkálatainkkal nagyon előre haladtunk." Ez bizony nem a mai korszerű ásatási módszer, valószínűleg nagyon sok kárt okozhattak az éjszakai rohammunkával. Ezen a napon már 66 napszámos segítette a 23 kubikost. Olyan mélységbe kerültek, amikor már megtalálták az egykori hajóban az első sírokat, koporsómaradványokat. Külön megemlítenek egy gyűrűt és egy ezüst pénzdarabot.

A naplót Rómer Flóris eddig diktálta, a hátralévő három napon már csak Göndöcs Benedek és Stádel János volt jelen a feltáráson. Megtalálták a főoltár alapzatát, valamint a szentélyhez vezető lépcsőket. Magának az oltárnak a mérete felmérésük szerint 5,30 x 2,10 méter volt. A szentély 60 cm-re emelkedett a főhajó járószintje fölé. További pilléreket találtak, és számos sír, aprólelet és faragvány került elő. Május 5-én megállapították, hogy az északi mellékhajó szentélye félkör alakkal záródott. Szerencsére nem mentek le olyan mélyre, hogy a főhajó később általunk megtalált szentélyfalát szétrombolták volna. Felfigyeltek arra, hogy a főoltár közelében festett vakolatdarabok fekszenek, azaz a szentély freskókkal volt díszítve. Igen sok téglakeretes sírra bukkantak, valamint köles gyöngyökről is említést tesznek. Végezetül megadták a méreteket, mely szerint a belső szélesség 16,48 m, a belső hossz pedig 30,34 m, s megemlékeztek arról, milyen szép látvány a márvány kövezet, a meglévő alapfalak, melyek mintegy romkertként tekinthetők át. A pár nap alatt összesen 438 napszámot fizettek ki, és 143 köböl földet és törmeléket hordtak el. A deponált téglák is jelentős mennyiséget mutatnak. „E szent hely nemzeti emlékeink gazdag kincses bányája lett, s bizonyára minden jó hazafi lelke mélyéből kívánja, hogy az oly nagyszerű eredményre vezetett ásatások mielőbb tovább folytattassanak, a romok kijavíttassanak, s az ezeréves nemzeti ünnepélyen, a sekély múlt dicsőségéhez méltó emlék örökíttessék meg. Kelt Pusztaszeren 1882. május 6-án Stádel János sk."

Göndöcs emlékiratot terjesztett a kormány elé, melyben javasolja, hogy állítsák helyre a romokat, legyen emlékpark és egy emlékkápolna. Göndöcs javaslata nyomán 1882. október hó 28-29-én a Műemlékek Országos Bizottságának másodépítésze, dr. Khuen Antal helyszíni szemlét és próbaásatást végzett. Megtekintette az összegyűjtött leleteket, és a munkások több sírra bukkantak. A második napon meglátogatta az ásatást Reizner János archeológus és Kovács István építész Szegedről, akik múlhatatlan érdemeket szereztek á szegedi múzeum gyűjteményének megalapításában. Megállapították, hogy az apátsági romoktól délre -mintegy 800 ölnyire - fekvő magaslaton áll egy kápolna romja, kopár faltöredék, ám itt próbaásatást nem tudtak végezni. A kétnapos ásatással feltehetőleg több kárt, mint hasznot okoztak, ám hiába kérte Göndöcs Benedek a minisztert, hogy folytassák még ez őszön az ásatásokat, s egyben tájékoztatta a minisztert, hogy az eddigi munkák mintegy 500 forintba kerültek, melyet a tulajdonos Pallavicini Sándor őrgróf fedezett. A kis kötetet újságcikkek szemelvényei egészítik ki. A Göndöcs által közölt alaprajz elsősorban a ma is álló jáki templom alaprajzára emlékeztet, méreteiben is, ám ugyancsak felidézi a szintén álló ócsai templom arányait is. A kutatók, Göndöcs és Rómer közleménye alapján arra a következtetésre jutottak, hogy a szeri templom a 12-13. század fordulóján épülhetett, vagyis akkor, amikor a Gesta megszületett, így nem találtak semmi konkrét utalást arra, ami áthidalhatta volna a honfoglalástól eltelt 300 esztendőt. Közel 90 évet kellett várni Göndöcs Benedek jó szándékú javaslatának megvalósítására. Századunk első negyedében történtek ugyan kisebb ásatások, így 1907-ben Csallány Gábor, a szentesi múzeum igazgatója újabb ásatásokat végzett, de naplója nem maradt fenn. Ő bukkant rá az első szobortöredékre, mely a szentesi múzeumba került, és több apró faragványt is begyűjtött, de a napló hiányában nem tűnt fel a kutatók túlnyomó többségének sem, hogy a szentesi múzeum szobortöredékeket és oszlopdarabkákat is őriz Szerről. Valószínűleg Csallány ásatott a mezővároska plébániatemplománál is, melyet többszörösen összekevertek az egykori kolostortemplommal.

Végső soron a 20. század közepén már csak az említett északi fal állott, a Rómerék által feltárt alapfalakat és padozatot csaknem teljesen kitermelték, és valószínűleg a közeli majorok, tanyák, istállók építéséhez használták fel a köveket. Eltűntek a tiszttartó gondjára bízott faragványok is. Az emlékmű mögötti területen a 60-as években már csak bodzabokor cserje és akácerdő volt látható. Bálint Alajos szegedi múzeumigazgató alig egy hetes próbaásatásánál megtalálta az északi főfal alapzatát, a későbbi munkálatoknál ez nyújtott támpontot a teljesen lepusztított területen.

1970-ben Erdei Ferenc és az akkor létrejött Országos Emlékbizottság bízott meg azzal, folytassak ásatásokat Sövényházán, a mai Ópusztaszeren. „Trogmayer elvtárs, ássa ki a honfoglalást" - mondta félig komolyan, félig tréfásan az általam nagyra becsült Erdei Ferenc. A templom feltárása öt évig tartott. Nyaranta múzeumi munkatársaim és tanítványaim segítségével, összesen több, mint 800 középiskolás, főiskolás és kubikos működött közre az egykori épület alapfalainak kiszabadításában és a templom körüli temető sírjainak kibontásában.

A szeri templom cintermében és természetesen a templom belsejében is összesen 961 sírt tártunk fel. A főhajóban valószínűleg a Bár-Kalán nemzetség tagjai pihentek, a falakon kívül pedig a szerzetesek. A mezőváros plébániatemploma körül ugyancsak megtalálta a temetkezéseket az ásató Horváth Ferenc. Természetesen sokkal több elhunyttal kell számolnunk, mint ahány sírt leltünk, hiszen egy-egy friss sír hantolásánál a korábban eltemettek csontjait összegyűjtötték, és a kolostor ossariumába - csontházába -helyezték. 1970-től került megvalósításra Erdei Ferenc korábban felvetett gondolata, hogy a magyar történelem két fontos eseményének, a honfoglalás befejeztének, valamint a földreform hivatalos megkezdésének, Pusztaszeren - akkor Sövényháza - építsünk nemzeti történeti emlékparkot. Erdei gyakorlatilag Göndöcs Benedek szándékát igyekezett megvalósítani, ma már tudjuk, hogy sikerrel. Magam azt a feladatot kaptam, hogy tárjam fel a kolostor és templom maradványait, s igyekezzünk bebizonyítani, avagy cáfolni Anonymus sorait.

A magyar régészet mindig is pénzhiányos helyzetben volt, így 1970 nyarán a KISZ támogatásával ifjúsági tábort szerveztünk, s középiskolás diákokkal kezdtük meg a Rómer és Göndöcs által elindított ásatások folytatását. Az ásatáson fontos szerepet vállaltak Csongrád megye múzeumainak régészei, valamint a József Attila Tudományegyetem ókortörténeti és régészeti tanszékének hallgatói és gyakornokai. Közülük is oroszlánrészt vállalt Horváth Ferenc kollégám. Az öt év alatt a kolostor templomát (5. kép), valamint a konyhát, ebédlőt, borospincét, s a kerengőt tártuk fel. Megtaláltuk az erődtemplom árkát és temetőkerítését is. Legfontosabb eredményeinket az alábbiakban summázom.

Mint már említettem, 1883-ban publikálták a Göndöcs-Rómer-féle feltárás eredményeit, majd ennek adatai alapján készült el Györffy György tanulmánya. Történészeink és régészeink is joggal gondolhatták a közölt alaprajzok alapján, hogy a szeri templom és monostor a 12-13. század során épült, hasonlóan a többi, részben ma is álló nemzetségi monostorhoz és templomhoz. A Göndöcs által közölt alaprajz szerint a szeri templom igen közeli rokona a ma is álló jáki és ócsai, valamint zsámbéki templomnak, melyeknek építési idejét jól ismerjük. E templomok, s hozzá kell tennünk, a Dercsényi Dezső által feldolgozott többi nemzetségi templom is, a 13. század elején épült, illetve építésük ekkor kezdődött, majd a tatárjárás okozta időbeni kiesés után a 13. század második felében fejeződött be. Nagy részüknél a késő romanika és a hazai korai gótika váltásának jellemzőit tudjuk megfigyelni.

Ásatásaink megkezdése előtt arra számítottunk, hogy a múlt század végén feltárt épületalapot fogjuk megtalálni, illetve az akkor idő és pénzhiány miatt át nem kutatott területen a kolostor épületének maradványait is. Nem számítottunk arra, hogy a korábbi ásatások nem hatoltak mélyebbre, mint az akkor még északi oldalán 7 méter magas falcsonkkal kiemelkedő romtemplom padozata. Feladatunk a teljes feltárás volt, s ennek során a feltöltődött rétegeket óvatosan lehántva, s a kutatási területen fellelhető összes sírt módszeresen feltárva, az altalajig kutattuk át a területet.
Bebizonyosodott, hogy a Göndöcs Benedek által közölt alaprajz, mely több esetben a hozzá kapcsolódó szöveggel is ellentmondásban volt, több helyen téves, rosszul kiegészített, s a felmérő mérnök nem volt pontosan tisztában azzal, hogyan tartoznak össze a különböző falroncsok és alapozási maradványok. Sajnálatos módon Göndöcsék nyitva hagyták a feltárt területet abban a reményben, hogy ott majd romkertet alakítanak ki, ezzel azonban mindenki által hozzáférhető kőbányát nyitottak, lehetőséget adtak arra, hogy az általuk megfigyelt padlózat, lépcső, lábazatok túlnyomó része teljesen eltűnjék. Így leírásuk a 20. század barbár pusztításai nyomán mindörökre eltűnt részletekről ad többé-kevésbé megbízható tájékoztatást. A két ásatás megfigyelései kölcsönösen kiegészítik egymást, s fontos tanulságul is szolgálnak. Az elmúlt évtizedek feltárásai meggyőz­hettek minden szakembert arról, hogy kérdéses műemlékeink első említése csak egy bizonyos fogódzó támpontot jelent, hiszen mint azt Szer, Feldebrő, Vésztő vagy Pannon­halma példája is mutatja, korábbi periódusokkal kell számolnunk, melyekről írásos források nem tájékoztatnak. Szer monostorának templománál három templomtípus több építési periódusát, bővítését, szűkítését kísérhettük figyelemmel, melyek összesen - feltevésünk szerint - nyolc szint­be oszthatók. (6. kép)

A legrégebbi épület tekintélyes méretű, kelet-nyugati tájolású, egyhajós templom. Szentélye patkó alakú, bejárata feltehetőleg a nyugati homlokzatnál lehetett. Hossza 16 m, szélessége 10 m. Falai közel 1 méter vastagok, kőből épültek, mint a sárga döngölt agyag felett lévő alapozás is. A kő anyaga réti mészkő, az ún. darázskő. Dóc és Pusztaszer között van egy „Kőtörés" nevű határrész, elképzelhető, hogy itt lehetett az egykori kőbánya, vagy az egykori kőbányák egyike. Ez a fajta kőzet rossz minőségű, gyakorlatilag mállékony löszkonkréció, mely kisebb-nagyobb lencsékben az Alföld egész területén megtalálható. Ezeken a helyeken a felszínhez viszonylag közel vízzáró agyagréteg helyezkedik el, ennek mélyedéseibe mossa össze a szivárgó csapadék azokat az oldott anyagokat, amelyekből a réti mészkő kialakult. Több helyen is sikerült megfigyelni, hogy az Alföld kőben szegény vidékén sem téglából készültek a legrégebbi templomok, hanem építőanyagként elsődlegesen a réti mészkövet használták, s csak a későbbi átépítések, bővítések vagy újraépítések során kezdtek téglával építkezni. Ez a legkorábbi templom sík mennyezetű lehetett, padlója valószínűleg döngölt agyag volt, melyet néhány kisebb felületen sikerült átégett, vörös foltokban meglelnünk. Ismételten utalnom kell arra, hogy a korai felszíneket a rengeteg beásott sír szinte teljesen elpusztította. Az építményt többek között azért is tartjuk figyelemre méltónak, mert alatta nem találtunk településnyomot, így elképzelhető, hogy a Szent István korát megelőző település valamilyen okból e térséget üresen hagyta, vagy esetleg itt egy pogány szentély lehetett.

Ez elé a templom elé, azaz a nyugati homlokzathoz, 5 méter széles, 4 méter mély tornyot építettek, a déli oldalhoz pedig külön kis épületrész csatlakozott, melynek belvilága 3x5 méteres volt. Ez utóbbi talán a sekrestye lehetett. A torony alapjai nem voltak „kötésben" a templom alapjával, ezért külön periódusnak (2. periódus) véljük a templom e bővítését. Az előbb említett, átégett foltok azt bizonyítják, hogy a korai templom tűzvésznek esett áldozatul. A feltételezett harmadik építési szintben a pusztulás után egy különleges átépítésre kerülhetett sor, mely feltehetőleg ideiglenes lehetett. A megmaradt cölöplyukak tanúsága szerint hatalmas cölöpöket süllyesztettek le kettős­kettős sorban a lerombolt épület helyén, úgy hogy ezek néha az igen kemény habarccsal összekötött kőalapba is belemélyedtek. Vannak vélemények, amelyek feltételezik, hogy ezen oszlophelyek egy későbbi építkezés állványzatának - esetleg a szentélyt fedő boltozat építésekor használt sablonnak - maradványai lehetnek. Mi magunk azon a vélemények vagyunk, hogy számos nyugati példával bizonyíthatóan egy fatemplom, avagy vegyes fa-, és törmelékszerkezetű (Fachwerk) építmény nyomaira bukkantunk, mely minden bizonnyal ideiglenes lehetett, ám valószínűleg a pogánylázadások pusztításai után sürgősséggel épült. Az ekkorra már visszabontott torony nyugati homlokzatába mélyedő kettős cölöplyukak arra utalnak, hogy itt a bejárat helyét, azaz a kapufélfák helyét találtuk meg. Hazánkban fatemplomra utaló nyomok eleddig a Kis-Balaton előkészítő ásatásai során kerültek elő, és lehetséges, hogy magán Zalaváron is volt fatemplom. Tari Edit Cegléd környéki kutatásai nyomán e térségben is több faszerkezetű építményre következtethetünk. Elsősorban németországi példák alapján tudjuk, hogy az első térítések során a korábbi szentélyek helyén vagy pogány temetőkben fatemplomot építettek, ezzel mintegy kizárva a pogány rítusok továbbfolytatását, ám egyúttal biztosítva az évszázadok óta „szentnek tartott" helyek folyamatosságát is. Meggyőződésünk, hogy hasonló jellegű építményekre előbb-utóbb az Alföldön is rá kell bukkannunk. Marosi Ernő a magyar falusi templomokról írt művében igen gyakorinak említi a közép­kor fatemplomait, valójában azonban lényegesen több a kő-, vagy téglatemplom, már csak az anyag maradandósága miatt is. Azt kellene hinnünk, hogy sókkal több fatemplom volt, az anyag olcsósága, megmunkálhatósága miatt is, ám nem ez a helyzet. ,

5. A monostortemplom feltárt alapfalai északnyugat felől, 1972
6. Az építési periódusok összesített alaprajza

Néhány mondat erejéig ki kell térnünk az ezredforduló építészettörténetének néhány alapvető kérdésére. Mindenekelőtt tisztán kell látnunk, hogy a domus ligneum vagy monasterium ligneum számos építési technikát jelenthet. Hajlamosak vagyunk borona szerkezetre gondolni, pedig jelenthet: vegyes technikát is, oszlopszerkezetes, de fonott falakat, esetleg deszka-oszlop variációt, vagy akár fatégla kompozíciót is. Hoffmann Tamás kiváló tanulmánya számos példát hoz mindegyik típushoz. Nem szabad szem elől tévesztenünk azt a tényt, hogy az egyházi építményeket az akkor technológiailag sokkal fejlettebb nyugatról érkezett szerzetesek, ha úgy tetszik, építészek emelték, s ezeket az építményeket nem lehet összevetni sem a köznép, sem az előkelők épületeivel. Nem vonhatjuk kétségbe, hogy Freisingi Ottó feljegyzése hiteles: Mivel a falvakban és helységekben igen silány, azaz csak nádból, ritkán fából és még ritkábban kőből való lakásaik vannak, azért az egész nyári és őszi idő alatt sátrakban laknak. A nádházak nyilvánvalóan a jól ismert veremházakat jelentik. Lehetséges, hogy az útinapló szerzője arányaiban téved, talán több fából készült felmenő falú épület lehetett, mint amennyire a sokszor idézett szerző utal. A negyedik építési periódusban ismét helyreállították az első építmény szentélyének és hajójának falait úgy, hogy a hajót nyugati irányban meghosszabbították. Ennek az épületnek a hossza 22 m, szélessége pedig megegyezett a legkorábbi temploméval, azaz 10 méter volt. A későbbi bővítések során e templom nyugati homlokfalát visszabontották, csak a nagyon mélyen lévő kőalapot leltük meg, melyet a később bemélyített sírok erősen megrongáltak. Az egész ásatás során az volt a benyomásunk, és ez azóta csak erősödött, hogy a legkorábbi templom szentélyét és hajóját végig megtartották, akár úgy, hogy egy későbbi templom szentélyévé vált.

Az ötödik építési periódus a feltárás és a hazai építészettörténet egyik legnagyobb meglepetése volt. Elsőként sikerült ugyanis egy Nyugat-Európában korábban általános, hazánkban azonban ismeretlen templomalaprajzot rekonstruálnunk, melyet a szakirodalom Sankt Gallen-i típusnak nevez. Az elnevezés alapja egy tervrajz, mely 820-ban készült, és a reichenaui apát küldte Gozbert Sankt Gallen-i apátnak, egy kolostor és a hozzá tartozó templom méretarányos terveként. E terv napjainkig megmaradt, s mint már említettük, a közép-európai bencések számos, ma is álló

7-8. Vörösmárvány töredék

templomot emeltek e terv alapján. A típus jellegzetessége a keleti mellett a nyugati oldalon is meglelhető,,félkörös szentély vagy altemplom továbbá a négy kis oldaltorony. A szeri templom az eredeti rajzon feltüntetett méretarány fele nagyságában készült, bizonyítva, hogy építői jól ismerték az eredeti tervet. Nem új templomot építettek, hanem nyugati szentéllyel bővítették a korábbi épületet, csatlakoztatva az északi és déli oldalon a két-két kis oldaltornyot, így a templom külső hossza 31 méterre nőtt. A négy kis oldaltorony közül - 4,5 x 3 méteresek - háromnak az alapozását sikerült pontosan rögzítenünk, az északkeleti oldaltornyocska helyén - talán a 19. század eleji robbantás vagy kincskeresők beásásai nyomán - az alapárkok elpusztultak. E templom nyugati harmadában a negyedik periódus nyugati homlokfalának-alapozása felett 2,5 méter átmérőjű, kerek, tömör, téglából készült alapozási tömbre bukkantunk, a templom kelet-nyugati tengelyétől kissé délre. A már említett tervrajzon megközelítőleg ugyanezen a helyen hasonló kerek építmény tűnik fel, azzal a latin nyelvű megjegyzéssel, hogy itt kereszteld meg a pogányokat. Valószínűleg itt állhatott a nagyméretű, kőből vagy bronzból készült keresztelőmedence, melynek súlya, illetve a belekerülő víz és medence együttes súlya miatt erős alapot kellett készíteni. A nyugati szentélyben fehér terrazzo-padló maradványait találtuk meg, ez a réteg fedte a korábban említett cölöpnyomokat. Feltételezhetően az épület bejárata a déli oldalon lehetett, s vele egy időben épülhetett a hozzá tartozó kolostor nálunk szokatlan nagyméretű épülete. Feltételezzük, hogy e kolostor is a Sankt Gallen-i terv nyomán készült. Ezen épületegyüttes feltárása napjainkban is folyik.

A hatodik építési időszakban került sor ismét egy új' típusú templom falainak emelésére. Ekkor épült a háromhajós bazilika, mely emlékeztet a többi nemzetségi templomra. A főhajó, illetve a szentély magába foglalta a legrégebbi épületet. A keleti főapszis palástként ölelte körül a korábbi szentélyt. Ennek az épületnek is kőből készült az alapozása, melyet döngölt agyagalapra tettek, falai azonban már bizonyosan téglából épültek. Az alapozáshoz valószínűleg felhasználták a korábbi építmények köveit, s talán a még használható téglákat is. Az északi hajó keleten korábban talán egyenes záródású volt, majd ezt is félkörös, kis kápolnaszerű szentéllyé alakították át. Templomunk legközelebbi analógiája a ma is álló s az utóbbi években felújított ócsai templom, pontosabban annak korai periódusa. Feltehetőleg itt is volt egy déli bejárat, mely a kolostor udvarában a kerengőre nyílott, de volt egy nyugatra nyíló főbejárata is. Padozatát vörös márványlapokból képezték ki, melyet agyagba ágyazott tégla alapzatra fektettek. Falait freskók díszítették. Feltehetőleg sík mennyezetű volt, tetejét cserepekkel fedték. Ablakainál a drága, ólomkeretes üveget is felhasználták. Az első templom hajójából kialakított hosszú szentélyhez a Rómer-féle ásatás alapján rekonstruálható három márványlépcső vezetett. E szentélyt vörös márványból készült szentélyrács választotta el a hajótól. A vizsgálatok szerint ez a vörös márvány a > piszkei keménymészkő, mely Esztergomban is a legnemesebb kőanyagnak számított. (7-10. kép)

A déli bejáratot keskeny, vörös márványoszlopok bélelték, az oszlopfők finom volutás faragványai szinte teljesen megegyeznek az esztergomi királyi kápolna bejáratának faragványaival. Lehetséges, hogy a kőfaragók Esztergomból vagy az esztergomi műhelyből kerültek Szerre. Az oszloptöredékek alapján hasonló dísze lehetett a nyugati kapunak is. A feltárás során nem lehetett egyértelműen eldönteni, hogy az épület tornyai - egy 16. századi levél két toronyról ad hírt - hol állhatták. Az északkeleti szentély szokatlanul széles és erős alapozása esetleg arra utal, hogy keleti toronypárral kell számolnunk. Ugyanakkor a kegyúri karzat igen erős alapozása is feltételezni engedi, hogy a nyugati oldalon lehetett a toronypár. Egy 1832-ben készült olajfestmény, illetve a róla készült metszet is erre utal. (1. kép) E metszet a homlokfalat keletről nézve ábrázolja, és bizonyos falcsonkok arra utalnak, hogy nyugati tornyokat képzeljünk el. A templom belsejében a hajókat 4-4 pillér választotta él, a nyugati oldalon az első pillérek vonalában két másik pillér támasztotta alá a kegyúri karzatot. A templom méretei is közel egyeznek a ma még álló, hasonkorú templomokéval -Ják, Ócsa, Lébény, Zsámbék - hossza 34,5 m, szélessége a szentélyeknél 23,5 m, a hajónál 19 m. A homlokfal magassága az említett metszet alapján 16 méter lehetett, a 19. századi metszet tanúsága szerint egy nagyobb, félköríves, román kori ablak, valamint három, kisebb ablak tagolta.

9. Vörösmárvány töredék
10. Feliratos vörösmárvány töredék

Az utolsó előtti, hetedik építési korszakban a nyugati homlokzat elé hatalmas, széles alapozású előcsarnokot építettek, ezzel az épület hosszát 10 méterrel megnövelték (44,5 méter). Talán ennek a bejáratában állhatták az oszlopszobrok, ám ezt sajnos nem tudjuk eldönteni.

nyomó része teljesen eltűnjék. Így leírásuk a 20. század barbár pusztításai nyomán mindörökre eltűnt részletekről ad többé-kevésbé megbízható tájékoztatást. A két ásatás megfigyelései kölcsönösen kiegészítik egymást, s fontos tanulságul is szolgálnak. Az elmúlt évtizedek feltárásai meggyőzhettek minden szakembert arról, hogy kérdéses műemlékeink első említése csak egy bizonyos fogódzó támpontot jelent, hiszen mint azt Szer, Feldebrő, Vésztő vagy Pannonhalma példája is mutatja, korábbi periódusokkal kell számolnunk, melyekről írásos források nem tájékoztatnak. Szer monostorának templománál három templomtípus több építési periódusát, bővítését, szűkítését kísérhettük figyelemmel, melyek összesen - feltevésünk szerint - nyolc szintbe oszthatók. (6. kép)

A legrégebbi épület tekintélyes méretű, kelet-nyugati tájolású, egyhajós templom. Szentélye patkó alakú, bejárata feltehetőleg a nyugati homlokzatnál lehetett. Hossza 16 m, szélessége 10 m. Falai közel 1 méter vastagok, kőből épültek, mint a sárga döngölt agyag felett lévő alapozás is. A kő anyaga réti mészkő, az ún. darázskő. Dóc és Pusztaszer között van egy „Kőtörés" nevű határrész, elképzelhető, hogy itt lehetett az egykori kőbánya, vagy az egykori kőbányák egyike. Ez a fajta kőzet rossz minőségű, gyakorlatilag mállékony löszkonkréció, mely kisebb-nagyobb lencsékben az Alföld egész területén megtalálható. Ezeken a helyeken a felszínhez viszonylag közel vízzáró agyagréteg helyezkedik el, ennek mélyedéseibe mossa össze a szivárgó csapadék azokat az oldott anyagokat, amelyekből a réti mészkő kialakult. Több helyen is sikerült megfigyelni, hogy az Alföld kőben szegény vidékén sem téglából készültek a legrégebbi templomok, hanem építőanyagként elsődlegesen a réti mészkövet használták, s csak a későbbi átépítések, bővítések vagy újraépítések során kezdtek téglával építkezni. Ez a legkorábbi templom sík mennyezetű lehetett, padlója valószínűleg döngölt agyag volt, melyet néhány kisebb felületen sikerült átégett, vörös foltokban meglelnünk. Ismételten utalnom kell arra, hogy a korai felszíneket a rengeteg beásott sír szinte teljesen elpusztította. Az építményt többek között azért is tartjuk figyelemre méltónak, mert alatta nem találtunk településnyomot, így elképzelhető, hogy a Szent István korát megelőző település valamilyen okból e térséget üresen hagyta, vagy esetleg itt egy pogány szentély lehetett.

Ez elé a templom elé, azaz a nyugati homlokzathoz, 5 méter széles, 4 méter mély tornyot építettek, a déli oldalhoz pedig külön kis épületrész csatlakozott, melynek belvilága 3x5 méteres volt. Ez utóbbi talán a sekrestye lehetett. A torony alapjai nem voltak „kötésben" a templom alapjával, ezért külön periódusnak (2. periódus) véljük a templom e bővítését. Az előbb említett, átégett foltok azt bizonyítják, hogy a korai templom tűzvésznek esett áldozatul. A feltételezett harmadik építési szintben a pusztulás után egy különleges átépítésre kerülhetett sor, mely feltehetőleg ideiglenes lehetett. A megmaradt cölöplyukak tanúsága szerint hatalmas cölöpöket süllyesztettek le kettőskettős sorban a lerombolt épület helyén, úgy hogy ezek néha az igen kemény habarccsal összekötött kőalapba is belemélyedtek. Vannak vélemények, amelyek feltételezik, hogy ezen oszlophelyek egy későbbi építkezés állványzatának - esetleg a szentélyt fedő boltozat építésekor használt sablonnak - maradványai lehetnek. Mi magunk azon a vélemények vagyunk, hogy számos nyugati példával bizonyíthatóan egy fatemplom, avagy vegyes fa-, és törmelékszerkezetű (Fachwerk) építmény nyomaira bukkantunk, mely minden bizonnyal ideiglenes lehetett, ám valószínűleg a pogánylázadások pusztításai után sürgősséggel épült. Az ekkorra már visszabontott torony nyugati homlokzatába mélyedő kettős cölöplyukak arra utalnak, hogy itt a bejárat helyét, azaz a kapufélfák helyét találtuk meg. Hazánkban fatemplomra utaló nyomok eleddig a Kis-Balaton előkészítő ásatásai során kerültek elő, és lehetséges, hogy magán Zalaváron is volt fatemplom. Tari Edit Cegléd környéki kutatásai nyomán e térségben is több faszerkezetű építményre következtethetünk. Elsősorban németországi példák alapján tudjuk, hogy az első térítések során a korábbi szentélyek helyén vagy pogány temetőkben fatemplomot építettek, ezzel mintegy kizárva a pogány rítusok továbbfolytatását, ám egyúttal biztosítva az évszázadok óta „szentnek tartott" helyek folyamatosságát is. Meggyőződésünk, hogy hasonló jellegű építményekre előbb-utóbb az Alföldön is rá kell bukkannunk. Marosi Ernő a magyar falusi templomokról írt művében igen gyakorinak említi a középkor fatemplomait, valójában azonban lényegesen több a kő-, vagy téglatemplom, már csak az anyag maradandósága miatt is. Azt kellene hinnünk, hogy sókkal több fatemplom volt, az anyag olcsósága, megmunkálhatósága miatt is, ám nem ez a helyzet.

Néhány mondat erejéig ki kell térnünk az ezredforduló építészettörténetének néhány alapvető kérdésére. Mindenekelőtt tisztán kell látnunk, hogy a domus ligneum vagy monasterium ligneum számos építési technikát jelenthet. Hajlamosak vagyunk borona szerkezetre gondolni, pedig jelenthet: vegyes technikát is, oszlopszerkezetes, de fonott falakat, esetleg deszka-oszlop variációt, vagy akár fa-tégla kompozíciót is. Hoffmann Tamás kiváló tanulmánya számos példát hoz mindegyik típushoz. Nem szabad szem elől tévesztenünk azt a tényt, hogy az egyházi építményeket az akkor technológiailag sokkal fejlettebb nyugatról érkezett szerzetesek, ha úgy tetszik, építészek emelték, s ezeket az építményeket nem lehet összevetni sem a köznép, sem az előkelők épületeivel. Nem vonhatjuk kétségbe, hogy Freisingi Ottó feljegyzése hiteles: Mivel a falvakban és helységekben igen silány, azaz csak nádból, ritkán fából és még ritkábban kőből való lakásaik vannak, azért az egész nyári és őszi idő alatt sátrakban laknak. A nádházak nyilvánvalóan a jól ismert veremházakat jelentik. Lehetséges, hogy az útinapló

 

11. Bimbós fejezet töredéke
12. Fejezet abakusz- és saroklevél-töredéke
13. Bimbós fejezet töredéke

Az utolsó, nyolcadik építési periódus a tatárjárást követő újjáépítés időszaka. A leégett épületet újjáépítették ugyan, ám lebontották a nyugati előcsarnokot, és valószínűleg elfalazták a nyugati főkaput is. A templomot és a sokkal kisebb nagyságrendben újjáépített monostort hatalmas árokkal és fallal vették körül. Megtaláltuk az árkon átvezető, kelet-északkelet irányú híd nyomait, mely a Tisza egykori partjára vezetett. A vékony és valószínűleg nem túl magas kerítőfal alapozását az előcsarnok köveinek törmelékéből alakították ki, maga a fal téglából épült.

Összességében tehát három különböző típusú templom, az egyhajós, homlokzati tornyos, a kelet-nyugati szentélyű, négytornyú Sankt Gallen-i típus, valamint a kéttornyú bazilika többszöri átépítését figyelhettük meg. A romkertben e három fő típus alapfalai láthatók, a két régebbi mészkővel, a legfiatalabb vörös téglával befedve. A templomalapoktól délre, a kolostor késői periódusának ebédlőjét, konyháját, a kerengőt és a sekrestyét mutatjuk be. A hozzá csatlakozó hatalmas pincét a legutolsó periódus, az erődtemplom sáncárka átvágta. Az ásatások napjainkban is folynak, hiszen a kolostor épületei, udvara a kúttal és korai erődítése még részben a föld alatt vannak.

A hatodik periódus, azaz a háromhajós épület díszei közül a bejáratnál néhány oszlopszobor másolatát felállítottuk. (14-24. kép) Ezek a szobrok a monostor újjáépített kerengőjének alapjaiból kerültek elő, némelyiken korom és égésnyomok látszottak. Minden bizonnyal a hetedik, vagy esetleg a hatodik építési periódusban születhettek és megmaradásukat annak köszönhetik, hogy a templomot elpusztító katasztrófa után az alapok megerősítésére használták fel a viszonylag nagyméretű köveket. Hazánkban eddig egyetlen, kapubélletben álló hasonló oszlopszobrot ismertünk, a Veszprém és Fűzfő között fekvő Literről. A literi templom az elemzések szerint a 13. század első harmadában készült.

14. Oszlopszobor a monostortemplom kapubélletéből
15. Palmettadíszes ablakbéllet-töredék
16. Palmettadíszes ablakbéllet-töredék
17. Oszlopszobor töredéke

Szinte beteljesült jóslatnak tűnnek Dercsényi Dezső 1972-ben megjelent sorai: „Az a körülmény, hogy Magyarországon egy kis falu templomának kapuján bukkan fel ez a megoldás, azt valószínűsíti, hogy a francia emlék hatását jelentősebb, de elpusztult emlékek ültethették át első ízben hazánkba." Ez a jelentősebb központ, leleteink tanúsága szerint Szer monostora lehetett.

A 12-13. század fordulóján, talán az első évtizedben, készülhetett a szeri előcsarnok nyugati kapuja is. (Van olyan vélemény, mely szerint a szobrok franciaországi példák alapján a kerengő íveit tartották.) Kétségtelen, hogy a franciaországi eredet vitathatatlan, ott oszlopszobraink előképei 1153 táján készültek. A templomok főkapujának hasonló díszítése ott alakult ki meglehetősen szigorú kötöttségek között. A szobrok bibliai történeteket és személyeket elevenítenek meg. Legközelebbi párhuzamuk talán a chartres-i katedrális nyugati díszkapuján lelhető meg. Nem valószínű, hogy az akkori Magyarországon ennél korábban oszlopszobrokat készítettek. Nagyon nehéz feladat megfejteni, kit ábrázolnak az általunk talált műalkotások. Néhány apró jegy alapján, hiszen a nyugati katedrálisok alakjai -próféták, apostolok, esetleg szentek vagy uralkodók - jelvényeik alapján különböztethetők meg, az alábbi feltételezésekre jutottunk.

18. Oszlopszobor töredéke a monostortemplom kapubélletéből

Három olyan töredék van, melynek kezében attribútunv' ként értelmezhető tárgy van. Az egyik nyitott pergamentekercset tart, a másik gömbös végű botot (14. kép), a harmadik pedig feje fölé tartott kezeiben egy kígyó nyakát szorítja. (17. kép) A kígyó fejrésze letörött, de a csonkon jól látható a fej helye, az elkeskenyedő nyak, a bal alkar mellett pedig lecsüng a pikkelyes farok. Ez a jelenet ismerős és azonosítható a bibliai Szent Pál történetével, aki hajótörést szenvedve Málta szigetén rőzsegyűjtés közben egy kígyóba markolt. Csoda történt, a kígyó nem marta meg az apostolt, aki a veszedelmes hüllőt a már égő tűzbe vetette. A jelenetnek egyik legkorábbi ábrázolását láthatjuk a canterbu-ryi katedrális freskóján. Ezt az alakot tehát Szent Pállal azonosíthatjuk. A leletek között mindössze két szoborfej van, ezek meglepően hasonlítanak egymáshoz. Ha tehát a kígyót tartó alak Pál, akkor a másik figura is, aki kezében botot tart, és vonásai megegyeznek az előzőével, ugyancsak Pál. Önmagától adódik a kérdés, miért kellett ugyanazt azt az apostolt kétszer is bemutatni egy kapubélletben. Talán magyarázatot és feloldást ad egy másik töredék, mely égy tunikát viselő alak térdtől lefelé nyúló része. (20. kép) A többi figura bokáig érő tógát visel, és a szemlélővel szembefordulva,

19. Kőfaragvány töredéke
20. Oszlopszobor lábtöredéke / 21. Oszlopszobor lábtöredéke
22. Oszlopszobor töredéke

azaz hátát az oszlopnak támasztva áll. (21-24. kép) A tunikát viselő azonban befele fordul, arccal az oszlop felé, lábainak helyzetéből ugyanis arra lehet következtetni, hogy a felsőtestet nem lehetett annyira elcsavarni, hogy a személy arca is látszódjék. A tunika katonai viselet tartozéka lehetett. A közismert bibliai történet szerint Pál megtérése előtt Saulusként üldözte a keresztényeket. A damaszkuszi úton lejátszódott esemény után megvakult, s látását hívőként hosszabb imádkozással eltöltött idő után nyerte vissza. E gondolatmenet alapján kézenfekvőnek tűnik az a lehetőség, hogy a bejárat szobrai Szent Pál életének különböző eseményeit és állomásait jelképezik.

Mint már említettük, a szobrokat minden bizonnyal francia mintára készítették, az is lehetséges, hogy a királyi udvar építő műhelyének munkásai dolgoztak Szeren is. Erre több más faragvány is utal, melyek párhuzamát az esztergomi ásatások során III. Béla palotájában találták meg. Szer monostorának ekkori kegyura Kalán pécsi püspök, majd egy ideig választott esztergomi érsek is volt. Kalán neve 1181-ben bukkan fel, ekkor már királyi kancellár, 1186-tól pécsi püspök, s egy oklevél szerint 1193-ban Horvátország és Dalmácia kormányzója.

23. Oszlopszobor töredéke / 24. Oszlopszobor töredéke

Ő fejeztette be a ma is álló pécsi székesegyházat, és minden valószínűség szerint az ő nevéhez fűződik a szeri templom hatodik és hetedik periódusának felépítése is. Több nyelvet beszélő, művelt ember volt, 1205 tavaszán rövid időre esztergomi érsekké is megválasztották. 1218-ban halt meg.

A fentiek alapján úgy véljük, hogy 1200 körül készülhetett a háromhajós, vörös márvány padozatú bazilika. A korábbi periódusok építésének idejét más úton közelítettük meg. A templomtól néhány száz méterre szerencsés véletlen folytán három lovas-sírra bukkantunk, melyekben a honfoglaló magyarok közembereinek jellegzetes tárgyai, köztük arany varkocsdíszek is előkerültek. Sajnálatos módon a temető többi részét az 1960-as években homokkitermelés során megsemmisítették, de a pogány temetkezések egyértelműen bizonyítják - a finnugor eredetű helynév mellett -, hogy a 9. században itt elődeinknek falujuk és temetőjük volt. Más szóval, a helyhez kötődő legendát őrző, a honfoglalók harmadik generációjához tartozó magyarok ténylegesen megtelepedtek Szeren. Az első templom talán Szent István korában épülhetett.

Minden bizonnyal a pogánylázadások során pusztult el ez az első építmény, melyet I. András királyunk rendelkezésére gyorsan újjáépítettek, ennek az építkezésnek az emlékét őrzik a harmadik építési periódus gerendanyomai. A Sankt Gallen-i típusú, négytornyú építményt a 11. század végén, Szent László és Könyves Kálmán korában a kereszténység végső meggyökereződése idején Közép-Európából betelepített bencések emelhették, akik e típus mellett más, közép-európai eredetű technológiát is hoz tak magukkal.

A szeri ásatáson 1973 júniusában a háromhajós templom déli apszisának keleti oldalán sírokat tártunk fel. A 320-as számú sír leírása az ásatási napló szerint: „Hátán fekvő robosztus férfi váza", bal tenyér a combfej mellett, jobb tenyér a combcsont közepénél. Úgy tűnik, a jobb kar lejjebb csúszott. Koponyáját a templom déli apszisának építésekor levágták és a jobb mellkasba fektették, állkapcsa a bal könyökön. Gerince a templomalap süllyedésekor elhúzódott. Melléklete: a jobb váll mellett hengeres alakú elefántcsont botvég. A jobb lábfejnél vasgyűrűs bothegy. NyK. 240 fok. M: 156 cm." A botfej hossza 11,2 cm, átmérője 2,6 cm, a fa-nyél átmérője 2 cm lehetett. A vállig érő bot tehát püspöki vagy apáti méltóság jelvénye volt. Erősen kopott, különösen felső felülete, a fanyelet befogadó nyílás mellett azonban mintha erősen elmosódott díszítés nyoma látszana. Pásztorbotunk az igen ritkán előkerülő tau-pásztorbotok családjába tartozik, melyek közül Kelet-Európában a szeri példány az első. Korát két úton tudjuk meghatározni, egyrészt az ásatási megfigyelések, illetve statigráfia alapján, másrészt a fellelhető párhuzamok és ábrázolások nyomán.

Az ásatás befejezése után úgy értékeltük, hogy a nyolc építési periódus közül a háromhajós templom déli apszisát a 12-13. század fordulóján, esetleg a 12. század utolsó negyedében építhették. Ennél tárgyalt sírunk bizonyára korábbi. A későbbiekben taglalandó nyugati párhuzamok alapján feltételezzük, hogy a sír a 11-12. század fordulóján épült, nálunk egyedülálló, kelet-nyugati apszisú, Sankt Gallen-i típusú templomhoz tartozhatott, vagy esetleg annál is korábbi. Az a gondolat is felvetődött, hogy egy 11. század elejei térítő püspök sírjára bukkantunk, de ma már e feltevésünket nem tartjuk valószínűnek.

A tau-bot ábrázolásainak köre a miniatúráktól a fából faragott templomkapukig, oltárrekesztő rácsokig terjed, s koruk a 11. századtól a 15. századig követhető. Megjelenik a tárgytípus Jézus kezében, Mózes kezében, próféták kezében, ószövetségi királyok kezében, ám sokszor nem lehet tudni, hogy egyszerű zarándok, beteg vagy pásztor jelképe-e a nagyon egyszerű forma. Ezek az ábrázolások nem döntik el, hogy a tau-pásztorbotot püspök, avagy apát jelképének kell-e tekintenünk Szeren. A kérdésre talán egy 1977-ben a belgiumi Amay apátságának szentélyében előkerült, trapéz alakú szarkofág fedlapja ad választ. A koporsó fedelére egy lapos domborművű fekvő figurát faragtak, egy elfátyolozott nő képét, aki jobb kezében egy közel vállig érő tau-pásztorbotot tart. A fej felett egy felirat: Sanda Chrodoara. Egy másik szöveg a fedélen a következő: Chorodoara nubelus magna et inclitis ex sua substancia dicavit sanctoaria. A legrégebbi írásos adat, amely Szent Odeát említi, a 11. századból származik. A szarkofág közreadója a stílusjegyek alapján Karoling-korinak tartja a műtárgyat, s úgy véljük, hogy itt egy apátnő sírjáról lehet szó, aki az ábrázolás alapján egyértelműen tau-botot tart a kezében. A szeri pásztorbot egészen biztosan nyugati eredetű, mert elefántcsontból vagy rozmáragyarból készült párhuzamai e területen kerültek elő. Készítésének korát az analógiák alapján a 11. századra helyezzük, a sírba kerülésének idejét azonban feltehetőleg a 11-12. század fordulójára kell elképzelni.

A relatív időrend ismeretében a templomok építésének abszolút időrendjével is foglalkoznunk kell. Tudjuk, hogy a török a 16. század közepén a Szegedtől 3 mérföldre fekvő, egykor híres Szer kéttornyú templomából egy erősséget építtetett. Szavai szerint (de diruto quondam monasteriő) a vár építésének idején a templom már rom volt. Sajnos egyelőre nem tudjuk eldönteni, hogy 1541, esetleg 1526, vagy egy még korábbi időpont a templom és monostor elhagyásának, lerombolásának dátuma. Az említett adat minden bizonnyal a legfiatalabb építési periódusra vonatkozik. Feltételezzük, hogy a nyugati előcsarnok a tatárjárás pusztításának esett áldozatul, ekkor épült újjá a frissen mélyített sáncárok keretein belül a kolostor. E sáncárok átvágta a korábbi időszakhoz tartozó kolostorépület több helyiségét. A tatárjárás tehát vörös vonallal határolja el az első hét építési időszakot az utolsótól. A tipológiai elemzés nem vezet messzire, hiszen csak nagyon tág időhatárok közé tudnánk szorítani a különböző típusokat. Egyéb támpontok azonban lehetőséget adnak arra, hogy a történeti események láncolatába illesszük a Szeren történt építőtevékenységet.

A templom körül - nemcsak a késői kerítésen belül - elhelyezkedő temető sírjai közül 961 került feltárásra. Fontos tudnunk, hogy nemcsak a falakat, hanem a sírokat is jelentős pusztítás sújtotta. Nehéz felbecsülni a pusztítás fokát, talán nem tévedünk, ha feltételezzük, hogy az eredetileg oda temetettek csontjainak mintegy 50%-a elpusztult, szétszóródott, ismeretlen helyre került. E dolgozat keretében már csak terjedelmi okokból sem áll módunkban a feltárt temetői leletek és megfigyelések részletes közlése, a síranyagot külön tanulmányban publikáljuk. Farkas Gyula professzor és munkatársai az előkerült csontanyag alapján végzett embertani elemzései a közelmúltban kerültek ki a nyomdából.

Megfigyeléseinket összefoglalva az alábbiakat mondhatjuk. A legrégebbi temetőrészlet mintegy 50 méter átmérőjű körön belül helyezkedett el, az egyhajós templom körül. E temetőrészlet jellemző tárgyai az S-végű halántékkarikák. A sírok tájolása megegyezett a templom tengelyével. Ezen ékszertípussal könyvtárnyi irodalom foglalkozott már eddig is. Általában a honfoglaló köznép viseletének tartják. Korhatározása tágabb határok között mozog, mintsem korukból meg tudnánk állapítani az első templom építésének idejét. Ugyancsak ezen ékszertípushoz társulnak a ritkábban előkerülő fonott vagy sodrott gyűrűk is. A temető e korai fázisa, véleményünk szerint, a 11. századra keltezhető.

Az első, egyhajós templom visszabontott tornyának alapozási kövein feküdt egy olyan sír, melynek melléklete kor-határozási szempontból ante quem értékű. A 49. számú sírban köves gyűrű került elő. Az áttetsző kék követ (ametiszt?) karmos kapcsok tartják. A csontváz az első templom tornyának nyugati falalapján feküdt úgy, hogy a sírgödör enyhén belemélyedt az igen kemény, meszes kőalapba. Az ilyen típusú ékszerek a 12. századra keltezhetők. Arra kell gondolnunk, hogy mint a kalocsai sír gyűrűje, a szeri lelet is főpapi jelvény lehetett. Időhatározó jelentőségű egy arany hajkarikás csontváz is, mely a kerengő északi alapozásának szegélye alatt helyezkedett el. A sírok tájolása jelentősen változott a legutolsó időszakban, amikor a kolostor udvarában egy visszabontott falrészlet fölött is temetkeztek. A temető sírmellékleteinek túlnyomó része - pecsétgyűrűk, pártaövek, veretes övek - a 11-14. század jellemző viselettárgyai (Szer monostor és kora), 11-12. századiak a legkorábbi kőfaragványok. A nyugati kapu oszlopszobrait pedig nem faraghatták a 12. század közepe előtt, hiszen a legkorábbi nyugati példák a mai Franciaország területén ekkor készültek, így a főbejárat, majd az előcsarnok építését a 12. század végére, a 13. század elejére kell tennünk. Az első templomnak a 11. század első felére való keltezését azok a hajkarikás sírok bizonyítják, melyek a templom körüli temetőben kerültek elő. Úgy tűnik, e körhöz kell kapcsolni a korábban közölt, s itt részletesen tárgyalt, tau fejű pásztorbotot is.

25. Vörös márvány fejezettöredék volutával
26. Vörös márvány fejézettöredék volutával
27. Vörösmárvány fejezettöredék (a 26. kép alulnézete)

István király idején azt a birtoktestet, mely a nemzetség legősibb, oszthatatlan tulajdonaként Anonymusnál, majd IV. Béla korában is körülíratott. A pogánylázadások vihara ezt az épületet felégethette. A 11. század közepén kerülhetett sor ideiglenes építmény emelésére, melyet rövidesen az első típus bővített újjáépítése követett. A 11. század végén Szent László korának konszolidációja és a nyugati kapcsolatok nyomán az eredeti terv, vagy annak másolata ismeretében építették a négytornyú templomot és a hozzá kapcsolódó kolostort. A Bár-Kalán nemzetség gazdagodása s hatalmának erősödése tette lehetővé Kalán érsek korában, azaz a 12-13. század fordulóján, a bazilika típusú épület gazdag kialakítását, majd az előcsarnok építését a 13. század első évtizedében. Az épületegyüttes a tatárjárás során elpusztult, újjáépítették ugyan, de régi fényét már sohasem nyerhette vissza. Fenti időrendünket erősíteni látszanak a faragványok is.

28. Angyalfej töredéke
29. Palmettadíszes ablakbéllet-töredék részlete
30. Palmettadíszes ablakbéllet-töredék

Sajnálatos, hogy a kövek nagy részéből a múlt század második felében meszet égettek, ám néhány megmaradt töredék időrendi támpontokat ad. A nyugati és déli bejárat melletti gödrökben bukkantunk a vörös márvány -piszkei vörös mészkő - kapubéllet oszloptöredékeire. Közülük az egyik volutás, leveles oszlopfőtöredék, borzolt felületű levelével az esztergomi palota és kápolna faragványainak pontos megfelelője. (25-27. kép) Talán nem tévedünk, ha e díszes faragványok mestereit a királyi műhelyek kőfaragói között keressük. Ugyanehhez a korhoz tartozik egy, a második kerengő alapozásából előkerült dombormű-töredék. Az oszlopszobrokhoz hasonló, talán kissé jobb anyagból készült dombormű gyermekfej nagyságú maradványa nimbuszos angyalkát ábrázol. (28. kép) Arca letörött, bal füle épen maradt, ugyanúgy, mint jobb szárnyának felső íve. Szembenéz velünk, törzse azonban balra fordulhatott, hiszen bal szárnya nem látszik. Minden bizonnyal a templom timpanonját díszíthette, talán a középen ülő Mária-dombormű felé fordult, kezeivel valamit tartva, átnyújtva. Megfelelőjét az egyik gyulafehérvári timpanonon figyelhetjük meg. Kora a 12. század végére tehető. A bazilika egyik északnyugati pillérének alapzatából került elő egy palmetta díszes ablakbéllet-töredék, melyen állatfejes motívum látható. (29-30. kép) E bélletet talán a korai periódus egyik ablakához készítették. Párhuzamai Székesfehérvár és Pécs székesegyházaiból is ismertek. A motívum és annak változatai bőséggel kerültek elő a dombói ásatásokon, de megtaláljuk Zselicszentjakab, Veszprém és Tihany 11. századi kövei között is. Lehetséges, hogy a faragványok a második periódushoz tartoztak. Szórványként a törmelékben találtunk olyan indás leveles kapubéllet-töredékeket is, melyek talán a háromhajós bazilika főkapuját keretezték. (32-33. kép) Párhuzamaik ugyancsak Dombó, valamint Pécs és Székesfehérvár megmaradt töredékei között lelhetők fel. Az oszlopszobrok töredékei a tatárjárás után újjáépült kolostor kerengőjének alapozásából kerültek elő. A faragványokon égésnyomokat figyelhettünk meg, sárga agyagba döngölve a kerengő sarokrészeit erősítették. A beregi egyezmény arról győz meg, amit régészeti források alapján is bizonyítani tudunk, hogy a 12-13. század fordulóján már jelentős kolostorépület állt, amely kiemelkedő javadalmazásban részesült.

Az egész korai eredeztetésre ismételten régészeti bizonyítékokat kell felsorakoztatnunk. Az ásatással együtt járó terepvizsgálatok során a mai emlékpark sarkán fekvő ún. Kiszner-tanya mellett ember- és lócsontokat figyeltünk meg, s ennek nyomán három honfoglalás-kori sírt tártunk fel. A honfoglalás-kor meghatározás itt csupán a temetkezési szokásokra vonatkozik, hiszen ez a temetőrész - a temető nagyobb részét homokbányászattal elpusztították, s az utólagos hitelesítő ásatás egyetlen sírt sem tudott feltárni - pogány szokásokat tükröz. Nem tartjuk meggyőzőnek Vályi Katalin érvelését, aki e temetőrészlet közlése során különböző analógiákkal a 10. század utánira helyezi e sírok korát. Meggyőződésünk, hogy 10. századi temetőrészletre bukkantunk, mely az első szeri megtelepülök emlékanyagát őrizte. Könnyen lehetséges, hogy az ehhez kapcsolódó telep jelenségei kerülnek feltárásra a kolostor falai alatt, e kérdéscsoportról azonban a leletanyag részletes közlése előtt nem tudunk véleményt mondani. Vályi Katalin a temetőrészletet bemutató tanulmányában hivatkozik a Békés-Povádzug lelőhelyen feltárt Árpád-kori temetőre, melyet magunk Vata népe örök nyughelyének tartur e sírok között érmekkel keltezhetők is-előkerültek, s a jellegzetes hajkarikás viselet, mely Békésen jellemző, Szeren a templom körüli temető korai szakaszát fémjelezte. Békés, az új hit támadóinak, a nyughatatlanoknak, lázadóknak tűzfészke, Szer pedig a kalocsai érsekség felügyelete alá tartozó, a királyi ispánok által ellenőrzött hadiút mentén fekvő állomás. Ha a Kiszner-tanyai temetőrészlet a Szent István-kori vagy az azt követő évtizedek hagyatéka, nehezen képzelhető el, hogy a kolostor vagy akár a legrégebbi templom e sírok felhantolásának idején már állott volna. Ebben az esetben a nyolc építési periódust nagyon rövid időintervallum közé kellene szorítanunk. Ugyancsak problematikus a Vályi-féle kormeghatározás a Kralovánszky Alán által kifejtett reprezentációs értékek figyelembevételével. Végezetül le kell szögeznünk, hogy a radiokarbon mérések csak relatív időrendre vonatkoztathatók maradéktalan érvénnyel, s csak akkor, ha az egész temető csontanyagának vizsgálataival vethetők össze.

31. Indás- leveles kapubéllet töredéke
32. Indás-leveles kapubéllet töredéke

Ismételten fel kell tenni a kérdést, Szer monostorának, illetve a helynek lenetett-e bármi köze Anonymus történetéhez, illetve a honfoglalás befejezéséhez, van-e közvetett vagy közvetlen bizonyítékunk arra, hogy e nevezetes helyenvalóban történt olyan esemény, mely a közvetlen utókor számára is emlékezetes volt. 895 kora őszén a Keleti-Kárpátok szorosain és hágóin több százezer ember és közel egymillió állat özönlött be Erdélybe és a Beregi síkságra. Az időpontot Pauler Gyula és tudóstársaí határozták meg, a bolgár-bizánci háború és egy Bizáncban megfigyelt napfogyatkozás nyomán, melynek naptári évét a csillagászok pontosan kiszámították. Nem ismeretlen területre jöttek - ellentétben a korábbi közhiedelemmel - és nem is egyszerűen menekültek, hanem valószínűleg egy már korábban is tervezett hadjárat befejezéséről volt szó. A portyázó magyar csapatok 862-ben jelentek meg a morvák szövetségeseiként, 881-ben a híradások szerint már Bécs alatt harcoltak. 892-ben Arnulf szövetségeseként Szvatopluk ellen fordultak, vagyis ebben az időszakban már valószínűleg a Dunáig ellenőrizték a vidéket. Az is lehet, hogy egyes csapategységeik ekkortól a Felső-Tiszavidéken táboroztak. Árpád és csapatai tehát egy előre gondosan felderített területre érkeztek, a 894-ben kitört bolgár-bizánci konfliktus, majd a részben őrizetlenül hátrahagyottakat ért besenyő támadás után. Nem tudjuk, mekkora lehetett a veszteségük, ám későbbi győztes hadjárataik és a korai kalandozások sikere annak feltételezésére ösztönöz, hogy e veszteségeket ne becsüljük túl.

Mindmáig vitatott az a kérdés, hogy a törzsszövetség valójában hány lelket jelentett. A becslések és számítások igen széles határérték, a néhány ezer és a félmillió között mozognak. A számításokhoz arab utazók leírásai adják az alapot, akik szerint a fejedelem kíséretét 20 ezer lovas, azaz két tömény harcos jelentette. Ez egyben azt is jelzi, hogy a sereg tizedekre, századokra és tízezres egységre, azaz töményre tagozódott (innen származik töménytelen szavunk, ami eredetileg azt jelenti, hogy több mint tízezer). A bevonuló magyarság lélekszámát fölbecsülő tudósok ebből a 20 ezer harcosból indultak ki részint feltételezve, hogy hozzátartozóik, valamint a mesteremberek, a köznép lélekszáma bizonyos szorzót jelent, s ennek alapján 4-500 ezerre becsülhetjük a betelepülők létszámát. Más vélemény szerint a 20 ezres szám egyúttal az összes hadrafogható férfi fegyverforgatót jelentette, ebben az esetben a szorzó becsült értéke hat, azaz a honfoglaló magyarság lélekszáma 120 ezer körülire tehető. Minden becslés feltétele az arab leírások hitelessége. Ha ugyanis csupán toposzról van szó, a 20 ezer lélek csak relatív nagyságrendet jelent. Magunk az első létszámbecslés mellett törünk szívesebben lándzsát. A korabeli források ugyanis arról tanúskodnak, hogy a magyarok hadserege rendkívül fegyelmezett és jól begyakorlott sereg volt. A kortárs bizánci császár Bölcs Leó így ír: A harcban nem, mint a rómaiak, három hadosztályban állnak csatarendbe, hanem különböző ezredekben, tömören összekötve egymással az ezredeket, melyeket csak kis közök választanak el, hogy egyetlen csatasornak látszódjanak. A derékhadon kívül van tartalékerejük, melyet kiküldenek tőrbe csalni azokat, akik elővigyázatlanul állnak fel velük szemben, vagy pedig szorongatott csapatrész megsegítésére tartogatnak. Málhájuk a csatasor mögött a közelben van, a csatasortól jobbra vagy balra egy vagy két mérföldnyire, s csekély őrséget is hagynak vele.

33. Indás- leveles kapubéllet töredéke

Gyakran egy kötélre vévén a felesleges lovakat, hátul, azaz a csatasor mögött annak védelmére helyezik el. A harcvonal rendjeinek mélységét, azaz a sorokat nem egyformán alakítják, inkább a mélységre fordítván gondot, hogy a harcvonal vastag legyen, és az arcvonalat egyenletessé és tömörré teszik. Jobbára a távolharcban, a lesben állásban, az ellenség bekerítésében, a színlelt meghátrálásban és visszafordulásban és a szétszóródó harci alakulatokban lelik kedvüket.5

Maszudi arab történetíró így ír 934-ben a magyaroknak és a besenyőknek a bizánciak és a bolgárok ellen vívott csatájáról: Mikor megvirradt, a besenyőkirály sok lovasosztagot rendelt a jobb szárny mellé, mindegyik osztag 1000 lovast számlált, ugyanígy a bal szárny mellé is. Mikor aztán felsorakoztak a csatasorok, a jobb szárny lovasosztagai a bizánciak derékhadára törtek, és nyílzáport zúdítottak rá, miközben átmentek a bal szárnyra. A bal szárny lovasosztagai is felvonultak, és nyüzáport zúdítottak a bizánciak derékhadára, miközben odáig jutottak, ahonnan a jobb szárny lovasosztagai kiindultak. A nyilazás így állandóan folyt, a lovasosztagok pedig forogtak, mint a malomkerék.6

Végezetül a híres Sankt Gallen-i kalandot kell említenem, ahol a szemtanú leírja, hogy a mulató magyarok dalolásuk és hadi játékaik közepette kürtszó hallatára felhagytak a mulatozással és azonnal a férfiak gyorsan kifelé sietnek, ki hogy tud, és ahogy szoktatva voltak, előbb sem mint hinné az ember harcra készen csatasorba álltak.7 Amint szoktatva voltak. Itt egyértelműen begyakorlott hadmozdulatokról van szó, s itt kell visszatérnünk egyik előadásunk furcsának tűnő címére. Akár a színlelt támadás, akár az ellenfél hadrendje előtt keresztben mozgó alakulatok, a szorosan egymás mellett vágtató és nyilazó több ezer lovas, csak akkor tudott sikeresen győzelemre vinni egy hadműveletet, ha kürtszóra és más jelekre jól begyakorolt, éveken át besulykolt hadmozdulatokat tudtak végrehajtani. Gondoljuk el, frontálisan vágtató ezer lovas, esetleg több lépcsőben, egyszerre fordul meg. Csak néhány tévessze el a mozdulatot, legyen hosszabb a ló féktávolsága a megköveteltnél, máris felbomlik a hadrend, egymást legázolva keverednek össze a támadó oszlopok, a fölbukott lovak, és lovasaik az ellenség könnyű prédájává válnak. Ezek a támadások megfordulások, megfutamodások, villámgyors összehangolt akciókat követeltek. Általánosan elfogadott becslés szerint honfoglaló elődeink, az akkor legkorszerűbbnek számító reflexíjakból nyilaikat 70-100 méter távolságra tudták szórni. A hagyományos íjak 40-50 méterre hordtak, azaz a támadóknak mintegy 50 méternyi vágta után kellett megfordulni, ez alatt az idő alatt kellett nyilaikat kilőni. Minderre, amennyiben lovaik 36 km-es sebességgel vágtattak, 5 másodperc állt rendelkezésükre.

Joggal lehet megkérdezni, honnan e becslés, hiszen valóban nem tudhatjuk, poroszkálva, ügetve, vagy vágtában támadtak-e, álló avagy mozgó ellenséggel kerültek szembe, egy vagy több nyilat lőttek ki a rendelkezésükre álló idő alatt, közelebb férkőztek-e az ellenséghez, mint azok fegyvereinek hatótávolsága, vagy bölcsen távol maradtak a támadókat fogadó nyílzáportól. A három forrásadat elemzése meggyőzhet bennünket arról, hogy a katonai kíséret mai szóval élve professzionista, hivatásos katonákból állott, soraik között nem lehettek „utcáról bejött fegyveresek", hiszen minden egyes egyéni és katonai egységbe fogott mozdulatot jó előre be kellett gyakorolniuk, így azután bővebb lélekszámban kell gondolkoznunk, mint a felvetett második lehetőség feltételezte. Gondoljunk csak a mesteremberek vélt lélekszámára, hiszen e hadseregnek más számítások szerint mintegy 20 tonna vasra volt szüksége a fegyverekhez és lószerszámokhoz. Ugyan hány kovács kellett ahhoz, hogy a seregnek a tegezben tartott mintegy 200-250 ezer nyílhegyét elkészítse? Egy-egy hadjárat során ezeknek többszörösére volt szükség, így bizonyos hadtápra is gondolhatunk, melyekről érintőlegesen írott forrásaink is beszámolnak. A sereg belső tagozódását a sírmellékletek is jelzik, hiszen eddig összesen 139 szablya, 101 kard és bizonytalan adatokkal kiegészítve összesen 277 darab ilyen szálfegyver került elő a várt több ezer helyett. Lándzsát mindössze ötöt találtunk hitelesen, fokost és baltát pedig 58-at. A főtiszteket jelző tarsoly eddig előkerült darabja mindössze 25. Ez azt jelenti, hogy a sírokba mellékletként a szálfegyverek katonai rangjuknak megfelelően kerülhettek. Azaz nem csak az övük veretett, hanem a halottaikkal eltemetett fegyverek is jelzik a társadalom különböző rétegeinek alá- s fölérendeltségét. Az eddigiek során még nem beszéltünk a köznép fegyverzetéről, amelynek mennyiségét nem is tudjuk kiszámítani, de amelynek darabszáma megsokszorozhatja a korábban feltételezett kézművesek lélekszámát, hiszen gondoljuk el, hány ezer nyeregre, kantárra, íjra és nyílvesszőre volt szüksége a honfoglaló magyarságnak.

Elméletileg a honfoglalás és Géza kora közötti időszakban négy generációnyi, azaz nyolcvanezer harcosnak ástak sírgödröt. Ha ezek mind egyenrangúak lettek volna, akkor az előbb említett fegyverzet sokszorosa bukkant volna föl eddig is. Mi régészek is szinte közhelyként emlegetjük a honfoglaló magyarok lovas temetkezésének szokását, azonban a ló sem járt ki mindenkinek a másvilági útra. Az algyői temető tanúsága szerint a lovas sírok száma 10%, a különösen gazdag karosi temetőkben pedig 40-50%-ra tehető a lovas sírok száma. Azt nem tételezhetjük fel, hogy nem volt elég lovuk ahhoz, hogy a hiedelmeik szerinti végtisztességet megadják, azaz a másvilági útra olyan sírmellékleteket adjanak, melyet földi életében az eltemetett kiérdemelt. Ezen adatok szerint azonban bizonyosak lehetünk abban, hogy a ló és a különböző típusú fegyver a földi közösségben elfoglalt helyének megfelelő szinten járhatott. Bizonyára voltak rabszolgáik is a honfoglalóknak, de a társadalom egészét szabadnak kell tekinteni, melyben elméletileg egyforma jogok jutottak mindenkinek, nem úgy, mint az István uralkodása alatt kialakuló feudális államban. Súlyos elméleti ésgyakorlati hiba lenne csak a veretes vagy tarsolyos mellékletűeket sorolni a honfoglalók sírjai közé, hiszen előbbi érvelésünk alapján bizonyára voltak melléklet nélküli temetkezések is, e lelkek azonban ugyancsak a honfoglaló magyarság számarányát gyarapítják.

Feltételezhető, hogy a Dunántúl és a Felvidék megszállása 899-ben befejeződött, hiszen a 900. évi itáliai hadjárat után a sereg már Pannoniába „hazatér". Ez azt jelenti, hogy idigra befejeződött a Kárpát-medence megszállása. 900 őszén az Enns folyó vidékét dúlják a magyar csapatok, ekkor erősítették meg a bajorok a torkolatnál fekvő Ennsburg várát. 902-ben megsemmisítették a morva fejedelemséget, azaz lényegileg 900-ra elérték az „Óperenciát" (Oberenns). Valószínűleg ez nem azt jelentette, hogy e területet megszállva tartották, hanem nyugati gyepűként katonai fennhatóságuk alá vonták az Őrségtől az Enns folyó partjáig nyúló vidéket.

Mint láttuk, a honfoglalás közel 5 esztendőt felölelő folyamat volt, s a szerteágazó hadjáratok vezetésének, központi irányításának valószínűleg több „harcálláspontja" lehetett. Ezek közül talán egyik volt az egykori Szer területén, pontosabban valahol a Körös és Maros-torok között, mely terület gyakorlatilag közel esik a Kárpát-medence geográfiai központjához, ám egyúttal a tiszántúli nagy síkság egyik központja is. Lehetséges tehát, hogy Anonymus tudósítása saját korának megfelelően országgyűlésről beszél, mindamellett a honfoglalás hadműveleteinek lezárását is jelenti a szeri gyűlés. így tehát magam arra a feltételezésre jutottam, hogy az anonymusi leírás a szerteágazó hadműveletek innen történt irányításáról és esetleg lezárásáról szól.

JEGYZETEK

  1. A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Kortársak és krónikák híradásai. 2. bőv. kiad. Sajtó alá rend. Györffy György. Bp., 1975.165.
  2. Szöveggyűjtemény Magyarország történetének tanulmányozásához. I. rész. 1000-től 1526-ig. Szerk. Lederer Emma. Bp., 1964. 334-339.
  3. IV Bélának Szermonostorral kapcsolatban három okelvele ismert. 1256: Codex diplomatieus Hungáriáé ecdesiasticus ac civilis. Studio et opera Georgii Fejér. Tom. IV/2. Budae, 1829. 377-378.; 1257: Árpád kori új okmánytár. Közzé teszi Wenzel Gusztáv. 11. köt. Bp., 1873.434- 437.; 1266: Budapest történetének okleveles emlékei. Csánki Dezső gyűjtését kiegészítette és sajtó alá rend. Gárdonyi Albert. 1. Bp. 1936. A kolostorra vonatkozik továbbá az előző oklevél megerősítése a
    pécsváradi kovent által 1274-ben: Codex diplomatieus Hungáriáé ecclesiasticus ac civilis. Studio et opera Georgii Fejér. Tom. V/2. Budae, 1829.222-223.
  4. Katona }.: A 'Kecskeméti Pusztákról. In: Tudományos Gyűjtemény, 1823.4. köt. 53-54. .
  5. A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. (1. jegyzetben i. m.) 111.
  6. A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. (1. jegyzetben i. m.) 102.
  7. A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. (1. jegyzetben i. m.) 238-239.

FONTOSABB IRODALOM

Az irodalom részletes ismertetését ld.: Trogmayer Ottó: „...messzelátó hegy gyanánt szolgált..." Szer monostor templomának építéstörténete. Szeged, 1998. 83-95. Itt csak néhány, a könnyebb tájékozódást elősegítő munkát sorolunk fel:

 

   
Előző fejezet