Védett és védelemre érdemes területek Csongrád környékén

1. Védett területek

A KÓNYA-RÉTET már bemutattuk az országos védettségű területek között.

NAGYRÉTI TERMÉSZETVÉDELMI TERÜLET

A Csongrád–Nagyréti Természetvédelmi Terület – a Környezet- és Természetvédők Csongrád Városi Egyesületének kezdeményezésére – Csongrád Város Önkormányzata képviselő-testületének rendeletével 1996.január 1-től helyi jelentőségű természetvédelmi terület.

A védetté nyilvánítás célja:

a) a még közel természetes állapotban fennmaradt, egyedülállóan gazdag élővilággal rendelkező ártéri erdők, holtágak, kubikgödrök megőrzése;

b) a Tisza szabályozása következtében kialakult ligeterdők, bokorfüzesek, nádasok, holtágak fajgazdag növény- és állatvilágának, tájképi értékeinek védelme;

c) kultúrtörténeti emlékek és környezetük megőrzése;

d) az őshonos fajok fennmaradásának biztosítása;

e) védett és fokozottan védett madarak háborítatlan fészkelésének és vonulásának biztosítása.

A 806 ha területű természetvédelmi terület a Dél-Tisza-völgyben, az ún. Köröszugban helyezkedik el, délről 10 km hosszan a Tisza, keletről 5 km hosszan a Körös öleli körül.

Kialakulása

Az Alföld e részének kialakulására vonatkozó adatokat főleg a kőolajkutatás szolgáltatta. Az Alföld mélyén található, jórészt évmilliókkal ezelőtt kialakult kristályos kőzetekből (csillámpala, gneisz, csillámkvarcit, kloritpala), valamint üledékekből álló alaphegység (medencealjzat) Csongrád térségében 6500 m mélyen van.

A miocén közepén a Pannon-tenger teljesen elöntötte a területet. A medencealjzat a peremi törésvonalak mentén megsüllyedt, és többek közt a Körös völgyében került a legmélyebbre (több mint 6 km-es mélységbe). Az aljzatra vastag miocén (konglomerátum, mészkő) és pannon kori (márga, agyagmárga, homokkő, Congeria-, Limnocardium-, Ostracoda- fajokkal), valamint negyedidőszaki üledékek (agyag, homok) települtek. A pannon vége felé az Alföldön elkülönült tavak, mocsarak voltak az üledékképződés színterei, amelyekbe a hordalékot a folyók szállították.

A harmadidőszakban keletkezett tengeri, tavi-folyóvízi üledékek lerakódását a pleisztocénben és a holocénben folyóvízi üledékek lerakódása követte, amelyek vastagsága ezen a területen 360 m. A jelenlegi felszín kialakulása a legutóbbi 10 000 évre esik, amelyben a negyedidőszaki vízhálózatnak különösen fontos szerepe volt. A felszínen többnyire öntésiszap van, amelyen réti öntéstalaj képződött. A szél felszínformáló munkája csak az ellésparti övzátonyokra korlátozódott.

A Köröszug két meghatározó folyója a Körös és a Tisza. A jégkorszakban, a Günz jegesedési időszakban a Duna is megközelítette Csongrád környékét, és itt egyesült a Tiszával. Dunai eredetű Elléspart homokja is. A fenyő-nyír korszakra tehető a mai vízrendszer kialakulása, ekkor ágyazódott be a Tisza Csongrád feletti medre, és került mai helyére a Körös-torok. A legfiatalabb medernyomok a bükk korszakból származnak. Ezeket a medernyomokat jól követhetjük az ún. Nagyréti-morotvákon. A medernyomok jól jelzik azt, amint a Tisza folyamatosan délnyugatra helyezte át medrét, kialakítva az Ellésparti-Holt-Tisza mai nyomvonalát. Ezekre a párhuzamos medernyomokra a felszín mélyedései s a bennük lévő fűzfacsoportok hívják fel a figyelmet.

A múlt századig a Köröszug mocsárvidék volt. A Tisza és a Körös vizei szabadon járták a vidéket. A Tisza több helyen szigeteket is épített. Ilyen pl. a Kablát-sziget vagy a Lófogó-sziget. A Lófogó-sziget onnan kapta nevét, hogy amikor a Tiszán még lóvontatás volt, a lovakat itt legeltették. A folyamszabályozással a táj gyökeresen megváltozott. A munkálatok során holtágak keletkeztek. A gátak építéséhez szükséges föld kitermelésével pedig kubikgödrök jöttek létre, amelyek később értékes vizes élőhelyekké váltak. A gát megépítésével a holtágak egy része a hullámtéren maradt, így ezek az árvizek idején bőséges vízellátásban részesülnek. Ezek a holtágak: a Szakadás és a Nagy-Gombás. A holtágak másik csoportja a hullámtéren kívül rekedt. Ezek az ún. mentett oldali holtágak. A feltöltődési folyamat sok holtág esetében nagyon gyors, s vízutánpótlásuk sok esetben nem megfelelően megoldott. Még mindig felfedezhető a folyamszabályzás előtti Körös-torok egykori belső deltája. A folyó ugyanis a Zsinazugot elhagyva ágakra bomlott. A nyugati ágrendszerhez tartozott a Szakadás és a Dög-Körös, a keleti ághoz pedig a Kurca, amely a körösi nagy árvizek levezetésében volt fontos. A Csongrád–Nagyréti Természetvédelmi Terület mentett oldali holtágai: a Mámairéti-Holt-Tisza, az Ellésparti-Holt-Tisza, a Dög-Körös (Fekete-Körös) és a Rázsonyi-Holt-Körös. E holtágaknak nagyon fontos szerepük van abban, hogy megőrizzék a hajdani élővilág maradványait.

A természetvédelmi terület részei

a) Ártéri erdő a Tisza bal partján;

b) Mámairéti-Holt-Tisza;

c) Ellésparti-Holt-Tisza;

d) Nagy-Gombás (holtág az ártéri erdő területén);

e) Szakadás (holtág az ártéri erdő területén);

f) Fekete- vagy Dög-Körös;

g) Rázsonyi-Holt-Körös;

h) Ártéri erdő a Körös jobb partján.

A természetvédelmi terület természeti értékei

A fattyúszerkő (Chlidonias h. hybridus) nyílt vizű mocsarakban és tavakon telepesen fészkel (Barkóczi Csaba)A területen eddig 121 védett állat- és növényfaj feltárása történt meg. A védett fajok közül 87 madár – 15 fokozottan védett: kis kócsag (Egretta garzetta), nagy kócsag (Egretta alba), fekete gólya (Ciconia nigra), fehér gólya (Ciconia ciconia), kanalas gém (Platalea leucorodia), vörös gém (Ardea purpurea), törpegém (Ixobrychus minutus), bölömbika (Botaurus stellaris), bakcsó (Nyctycorax nycticorax), fattyúszerkő (Chlidonias hybrida), gyurgyalag (Merops apiaster), kuvik (Athene noctua), rétisas (Haliaëtus albicilla), piroslábú cankó (Tringa totanus), gólyatöcs (Himantopus himantopus)).

A természetvédelmi terület jellemző fás társulása a fűz-nyár ligeterdő (Salicetum albae-fragilis), melynek korosodó állományai főleg a folyók és kubikgödrök mentén őrződtek meg. Noha nemes nyárasok is találhatók erre, még mindig találunk olyan ligeterdőket, ahol a fák állva halnak meg. Az erdőfelújítás is számos helyen hazai nyárakkal történt. Elléspart közelében még egy kis keményfás (tölgy-kőris-szil ligeterdő (Fraxino pannonicae-Ulmetum) ligetmaradvány is felfedezhető. A kubikgödrök partján védett növények is élnek, mint pl. a nyári tőzike (Leucojum aestivum) és a Tisza-parti Hullámtéri ligetekben találkozhatunk a közönségesebb rokonainál jóval nagyobb termetű Tisza-parti margitvirággal (Chrysanthemum serotinum) (Vajda Zoltán)margitvirág (Chrysantemum serotinum) (pontusi–pannon faj). Az erdők számos madárfajnak nyújtanak otthont. A Nagyrét legnagyobb ornitológiai értékének az számít, hogy a puhafaligetekben 2 pár fekete gólya (Ciconia nigra) is költ. A ragadozó madarak közül az egerészölyv (Buteo buteo), a héja (Accipiter gentilis), a vörös vércse (Falco tinnunculus), a kabasólyom (Falco subbuteo) és a fokozottan védett kuvik (Athene noctua) a leggyakoribb. Az odvas füzekben búbos bankák (Upupa epops), fekete harkályok (Dryocopus martius), nagy fakopáncsok (Dendrocopos major), zöld küllők (Picus viridis), kék- (Parus caeruleus) és széncinegék (Parus major) költenek, de a korai denevéreknek (Nyctalus noctula) is otthont adnak. A sokszínű énekesmadár-fauna tagjai a vörösbegy (Erithacus rubecula), a fekete- (Turdus merula) és énekes rigó (Turdus philomelos), a barátposzáta (Sylvia atricapilla), a sordély (Emberiza calandra), a csilcsalpfüzike (Phylloscopus collybita), a szürke légykapó (Muscicapa striata), az erdei pinty (Fringilla coelebs), a tengelic (Carduelis carduelis) és a zöldike (Carduelis chloris) is.

A védett terület legértékesebb élőhelytípusai a holtágak, amelyek talán legjobban őrzik a táj egykori arculatát. A Tisza és a Körös egykori kanyarulatai jó menedékhelyet adtak a folyamszabályozással megváltoztatott táj élővilágának. Noha a régi nagyréti mocsarak élővilága gazdagabb lehetett a mainál, azért ma is számos ritka fajjal büszkélkedhet. A holtágak felszínén a védett sulyom (Trapa natans) és a rucaöröm (Salvinia natans) alkot mogyorókori reliktumtársulást [sulymos (Trapetum natantis) és vízipáfrány-társulás (Salvinio-Spirodeletum)]. A holtágak jellemző hínártársulásai: a békatutajhínár (Hydrocharicetum morsus-ranae) és a rence-békatutajhínár (Hydrochari-Utricularietum vulgaris) is. A mentett oldali holtágak parti zonációjára jellemző a nádas (Phragmitetum communis) és a keskenylevelű gyékényes (Typhetum angustifoliae). A harmatkásás (Glycirietum maximae) viszont csak a Rázsonyi-Holt-Körösnél és a Mámairéti-Holt-Tisza felső fokánál fordul elő. A mentett oldali holtágak parti zonációjára az éles sásos (Caricetum gracilis), illetve annak zsiókás (Bolboschoenus maritinus) szubasszociációja (Caricetum gracilis bolboschoenetosum maritimi) jellemző. Ez utóbbi faj gyakran dominánssá válhat, noha nem szikes mocsarakról van szó. Magasabb vízállás esetén a parti zonációban a mételykórós (Rorippo-Oenanthetum) társulás is megjelenik. A Nagy-Gombás-holtág belső részén a ritka, kontinentális jellegű, aktuálisan veszélyeztetett virágkákás-lándzsás hídőrtársulás (Butomo-Alismatetum lanceolati) is megtalálható.

Az egész terület a Tisza menti zöld folyosó része, ezért nemcsak hazai, hanem nemzetközi jelentősége is van, hiszen eltérő éghajlatú, s ezért eltérő élővilággal rendelkező területeket köt össze, nemzetközi madárvonulási útvonalak vezetnek keresztül rajta. Az őszi és a tavaszi madárvonulás idején darvak (Grus grus) és vetési ludak (Anser fabalis) csapatai húznak át a terület felett. A Tisza menti zöld folyosó a kárpáti és az azon túli boreális térségeket (Észak-Európa) összeköti a Földközi-tenger, illetve a Fekete-tenger vidékével. Ez adja a terület igazi jelentőségét. Legfőbb értékei a fokozottan védett gázlómadarak: a nagy kócsag (Egretta alba), a kis kócsag (Egetta garzetta), a kanalas gém (Platalea leucorodia), a vörös gém (Ardea purpurra), a törpe gém (Ixobrzchus minutus), a bakcsó (Botaurus stellaris), a bölömbika (Botaurus stellaris), a Fekete gólya (Ciconia Nigra) (Vadász Sándor)fekete gólya (Ciconia nigra) és a fehér gólya (Ciconia ciconia) is gyakran választják gyülekező-, táplálkozó- és pihenőhelyül a holtágakat. Gyakori a szürke gém (Ardea cinerea) is. A szintén fokozottan védett fattyúszerkők (Chlidonias hybrida) a Mámairéti-Holt-Tiszánál figyelhetők meg. E holtágnál a jégmadár (Alcedo atthis) is előfordul. Táplálkozás céljából a közeli szikeseken költő bíbicek és a fokozottan védett piroslábú cankók (Tringa totanus), gólyatöcsök (Hipantopus himantopus) is meglátogatják a sekélyebb holtágakat és ártéri kiöntéseket. A holtágak nádasaiban költ a barna rétihéja (Circus aeruginosus), a guvat (Rallus aquaticus), a cserregő (Acrocephalus scirpaceus) és az énekes nádiposzáta (Acrocephalus palustris), valamint a nádirigó (Acrocephalus arundinaceus), amely gyakran nevel kakukkfiókát (Cuculus canorus).

A réti iszalag (Clematis integrifolia) ártéri védett rétek növénye. Ma leggyakrabban az árvízvédelmi töltések belső oldalán találjuk meg (Bíró István)A Nagyrét egy sajátos mikroklímájú füves élőhelye a gát. Védett növénye a réti iszalag (Clematis integrifolia), mely különösen a Körös mentén virágzik nagy tömegben. Értékes élőhelyek a hullámtéri rétek is, ahol magassásosokat (Magnocaricetalia) és ecsetpázsitos mocsárréteket (Carici-Alopecuretum) találunk. A védett rovarok közül a nappali pávaszem (Inachis io), az atalantalepke (Vanessa atalanta) és a kis színjátszó lepke (Apatura ilia) gyakori. A gát mentén gyakran les táplálékára a cigány-csaláncsúcs (Saxicola torquata), a tövisszúró gébics (Lanius collurio), a kis őrgébics (Lanius minor), valamint a fokozottan védett gyurgyalag (Merops apiaster). A gyurgyalagok kisebb telepben költenek az ellésparti homokfalaknál. Belső-Ellésparton jól megférnek egymás mellett a kultúrtörténeti és természeti értékek. Itt ugyanis egy 11. századból származó bencés monostort tártak fel a régészek, amely az egykori faluhoz, Ellésmonostorhoz tartozott. Az ásatások során feltárt sírok falába néhány gyurgyalagpár mélyített fészket.

A tiszavirág (Palingenia longicauda) rajzásának erőssége a folyó szennyeződésének egyik legjobb indikátora (Molnár Gyula)A Tisza folyó június végén érdekes eseménnyel lepi meg az erre látogatót. Ekkor látható ugyanis a tiszavirágzás (Palingenia longicauda), amely az országban egyre ritkább.

A téli madárvendégek közül a fenyőpinty (Fringilla montifringilla), a fenyőrigó (Turdus pilaris) és a süvöltő (Pyrrhula pyrrhula) érdemel említést.

A Tisza itteni szakaszán előfordul a védett halfajok közül a magyar bucó (Aspro zingel), a selymes durbincs (Gymnocephalus schraetzer) és a széles durbincs (Gymnocephalus baloni). A szintén védett réti csík (Misgurnus fossilis), a botos kölönte (Cottus gobbio) és a folyami géb (Neogobius fluviatilis) a hullámtéri holtágakból és kubikgödrökből került elő e természetvédelmi területen.

A védett területen kultúrtörténeti védettséget élvez az Ellésmonostori bencés apátság romja. Műszaki műemlékként védelmet és nem elbontást igényelne a védett területet a várossal összekötő csongrádi pontonhíd (a Tiszán csak egy másik hasonló híd akad, Dombrádnál).

(A Csongrád–Nagyréti Természetvédelmi Terület országos védettségbe való átsorolása folyamatban van.)

2. Védelemre érdemes területek Csongrádon

BOKROS-PUSZTA

Bokros-puszta a Tisza jobb partján, Bokrostól 1 km-re északkeletre helyezkedik el (Bokros közigazgatásilag Csongrád város része). Az északnyugat-délkelet csapásirányban húzódó puszta 5 km hosszú, átlagos szélessége 1,5 km. Bokros-puszta a Lakitelektől Bokrosig húzódó Alpári ártéri öblözet legdélibb része. Tájföldrajzilag a Dél-Tisza-völgy kistájhoz tartozik. A pusztát nyugatról és délről félkörívszerűen határolja az ártér fölé 8-10 méterrel magasodó Bokrosi-szőlőhegy, amely a Pilis-Alpári-homokhát kistáj legdélibb nyúlványa.

Kialakulása

A tájat a jégkorszakban még nem a Tisza, hanem a Duna határozta meg, amely a mindel glaciálisig Csongrád környékén tartózkodott, hordalékkúpjában lerakva a Bokrosi-szőlőhegy homokját. A holocén fenyő-nyír korszakának elején a Tiszántúl lassú emelkedéssel északnyugatra billent, s ezért a Tisza északnyugatra terelődött. Ekkor kezdődött meg a Tisza bokrosi szakaszának beágyazódása is. A Tisza e szakaszának beágyazódása miatt a folyó levágta a bal parton a Tiszazug szintén dunai eredetű hordalékkúpját a Duna-Tisza köze többi homokvidékéről. A mogyoró korszaktól a folyamszabályozásokig a meder bevágódása mellett e szakasz nagyon labilis maradt. Ezt a labilitást, a folyó folyamatos meanderezését jelzik Bokros-puszta övzátonyai, laposai és természetes módon lefűződött meanderei: a Háromág, a Tejfölös, a Nagy-Szék-ér, a Kis-Szék-ér, a Rekettyés, a Csukás, a Kanász-ér, a Búzás, a Becsőtó és a Kabzatelek. A Tisza itt és az Alpári-rétnél nyomult legnyugatabbra a Duna–Tisza közi homokvidékek rovására.

A Tisza e szakaszon több szigetet is épített. A Háromág-holtág eltérő feltöltődöttségű egykori folyóágai által körülölelt ún. Kis-Bokros-puszta – a Tisza egykori szigete – a holtág lefűződése után a jobb part részévé vált. Az új, keletebbre létrejött mederben azonban egy újabb sziget, a Gyójai-sziget született, amely a 19. századi folyamszabályozásokkal a bal partra került, mivel a bal parti ág kapcsolata az élő mederrel a gát megépítését követően megszűnt.

Az árvízmentes homokhát és a Tisza árterének találkozása az ember letelepedéséhez nyújtott lehetőséget. Erre utalnak a különböző mértékben megmaradt kunhalmok a homokhát peremén (Kő-halom, Homok-halom, Tetves-halom). A középkorban Kiskőhalom, Nagykőhalom és Gyója néven települések is léteztek itt.

Mindezzel párhuzamosan megindult a táj átalakítása is. A homokhát homoki tölgyeseit előbb homoki legelők, majd különösen a 18. századtól szőlők váltották fel. A puszta árvíz járta mocsarai és fűz-nyár ligetei pedig a foki gazdálkodás színterévé váltak. A puhafaligeterdők területe fokozatosan zsugorodott, bár a fűzfavessző gyűjtése még a századelőn is jelentős maradt. A zsilipelt egykori meandereket halászták, a feltöltődött meanderek és az övzátonyok az extenzív állattartás színterei lettek. A gyepterületeket a múlt század végén közel fele-fele arányban hasznosították legelőként és kaszálóként. Akkoriban főleg szarvasmarhák, lovak, kisebb számban bivalyok, s ősszel juhok legeltek Bokros-pusztán. A 20. század elején a puszta északi Szent Pál részének egy részét feltörték gabona- és takarmánynövény-termesztés érdekében. A pusztát elöntő árvizek ellen azonban csak egy nyúlgát épült, amelyen a magasabb árvízi vízszintek könnyen átbuktak. Az állatállomány az elmúlt évtizedek alatt fokozatosan csökkent, s a téeszesítést követően a puszta egész északi részét feltörték, nagytáblás szántóvá alakítva. A 19. században még 1357 hektáros Bokros-puszta gyepjéből mára 180-200 ha maradt, az állatállomány mindössze 3 juhnyájra apadt (450 egyed).

1982-ben a puszta délkeleti csücskénél megépült a tervezett Bokrosi-vízlépcső tározótava, amelyet ma halastóként hasznosítanak. 1999-ben a nyári gát egy pontját felrobbantották az akkori árvizek mérséklésére, így a tavaszi áradások idején a puszta ismét rendszeres vízelöntést kap, felélesztve az egykori ősi állapotokat.

Bokros-puszta természeti értékei

Bokros-puszta nem csupán egyszerű gyepfolt, hanem hullámtéri gyepek, szikesek, holtágak, laposok, puhafa-ligeterdők mozaikja, amely rengeteg természeti értéket megőrzött a folyamszabályozás előtti tiszai táj ősi állapotából, sokszínű élővilágából.

A mikromorfológia, a tájhasználat és a talajvízmozgások változásai jelentős különbségek kialakulásához vezettek a pusztán belül. A Bokros-puszta jó részét uraló nem karbonátos öntés réti talajú részin a laposokat magassásosok [bókoló sásos (Caricetum melanostachyae)], míg az övzátonyokat ecsetpázsitos mocsárrétek (Carici-Alopecuretum) uralják. E gyepekben azonban a szikesedésekre jellemző fajok is megjelennek [pl. a magyar sóvirág (Limonium gmelinii), a sziki üröm (Artemisia santonicum), a Kitaibel-keserűfű (Polygonum bellardii)]. Nagy-Bokros-puszta északi részén a nyúlgát megépítését követően a szikesedés is felgyorsult. Az itteni réti szolonyec talajon akár 30 cm-es szikpadkák is vannak rajtuk ürmöspusztai (Artemisio-Festucetum pseudovinae) vegetációval. A padkák közét, ahol a sziksó kivált, szolonyeci vaksziknövényzet (Camphorosmetum annuae) jellemzi, uralkodóan bárányparéjjal (Camphorosma annua).

Bokros-puszta igazi kuriózumai a természetes módon lefűződött holtágak. A parti zonációban főként a nádas (Phragmitetum communis) és a keskenylevelű gyékényes (Typhetum angustifoliae) az uralkodó. E sávot a part felöl harmatkásás (Glycerietum maximae), zsiókás (Bolboschoenetum maritimi) és virágkákás (Butomo-Alismatetum plantaginis-aquaticae) társulások övezik. A Háromág-holtág felszínén a védett tündérfátyol (Nymphoides peltata) alkot sárga virágszőnyeget. E holtág alsó fokánál a szintén védett sulyom (Trapa natans) és rucaöröm (Salvinia natans) olykor tömeges.

Fűz-nyár ligeterdő-maradványokat (Salicetum albae-fragilis) ma már csak a puszta melletti tiszai hullámtéren, valamint keskeny sávban, foltokban a Háromág-holtág partján találni. Az őshonos fafajokat a holtágak mentén sok helyen nemes nyárasok váltották fel.

A Homok-halom löszös anyagból épült kunhalma Csongrád környékén egyik utolsó menedéke a löszfalnövényzeti társulásnak (Agropyro cristati-Kochietum prostratae), amelyben a taréjos búzafű (Agropyron cristatum) dominál. A halom közelében Tari László egy Árpád-kori templom és temető romjait is feltárta. A halom ledózerolt tetején épített geodéziai toronyból jó kilátás nyílik az egész pusztára, Bokrosi-szőlőhegyre és a Tiszazugra.

A sisakos sáska (Acrida hungarica) (Antal Tamás)A gyepek védett rovarfaja a pontomediterrán–turkesztáni elterjedésű sisakos sáska (Acrida hungarica). Számos védett kétéltű-, hüllő- és emlősfaj mellett azonban a madárvilága miatt érdemel e terület oltalmat. Bokros-pusztán 117 védett madárfaj fordul elő, amelyből 26 fokozottan védett (Bod P. 1997, 1999, 2000, 2001 és Deák J. Á. 1993–2001).

A holtágak és a víztározó egyaránt jó táplálkozóhelyet biztosít számos parti- és gázlómadár számára. E madarak táplálkozó-, s vonulásuk közben pihenő- és gyülekezőhelyül választják ezeket a vizes élőhelyeket. A sekély pusztai holtágaknál költ a fattyúszerkő (Chlidonias hybrida), a piroslábú cankó (Tringa totanus), a gólyatöcs (Himantopus himantopus) és a bíbic (Vanellus vanellus). E fajok a leeresztett Bokrosi-víztározó medrében is gyakran láthatók más, a környéken költő madarak – gulipán (Recurvirostra avosetta), nagy goda (Limosa limosa), billegető cankó (Tringa hypoleucos)), illetve észak felől ideérkező vándorok – pajzsos (Philomachus pugnax), füstös (Tringa erythropus), réti cankó (Tringa glareola), parti lile (Charadrius hiaticula) – társaságában. A közeli alpári gémtelep lakói számára Bokros-puszta az egyik legfontosabb táplálkozóhely. Augusztusban különösen nagy egyedszámban látni gázlómadarakat. Bokros-puszta vizes élőhelyein a védett szürke gémek (Ardea cinerea) mellett fokozottan védett vörös gémek (Ardea purpurea), bakcsók (Nyctycorax nyctycorax), üstökös gémek (Ardeola ralloides), kanalas gémek (Platalea leucorodia), kis kócsagok (Egretta garzetta), nagy kócsagok (Egretta alba), fehér gólyák (Ciconia nigra), fekete gólyák (Ciconia ciconia) igen népes csapatai időznek. A kormorán (Phalacrocorax carbo sinensis ) a Tisza menti gémtelepek állandó lakójának számít (Barkóczi Csaba)A Tisza-part erdeiben kormorántelep (Phalacrocorax carbo) található, a Háromágat és a Tiszát összekötő csatorna meredek partfalában jégmadarak (Alcedo attis) költenek. A puszta felett gyakran látni a táplálékukat repülve fogó gyurgyalagot (Merops apiaster) és partifecskét (Riparia riparia), amelyek a Bokrosi-szőlőhegy felhagyott homokbányáiban költenek. A pusztán költ a fokozottan védett szalakóta (Coracias garrulus) is. A bokrosi holtágaknál néhány év óta a bütykös hattyú (Cygnus olor) is költ.

A puszta jellegzetes költő énekesmadarai a mezei (Alauda arvensis) és a búbos pacsirta (Galerida cristata), a barázda- (Motacilla alba) és a sárga billegető (Motacilla flava), a cigány-csaláncsúcs (Saxicola torquata), a hantmadár (Oenanthe oenanthe) meg a tövisszúró gébics (Lanius collurio). Nyár végén a Kárpátokból kóborol ide a nagy őrgébics (Lanius excubitor). A holtágak mentén nádirigó (Acrocephalus arundinaceus), nádi tücsökmadár (Locustella luscinioides), cserregő nádiposzáta (Acrocephalus scirpaceus) költ. A Tisza menti puhafaligetekben erdei pintyek (Fringilla coelebs), tengelicek (Carduelis carduelis), zöldikék (Carduelis chloris), kék- (Parus caeruleus) és széncinegék (Parus major) énekelnek.

A ragadozó madarakat az egerészölyv (Buteo buteo), a héja (Accipiter gentilis), a vörös vércse (Falco tinnunculus), a kabasólyom (Falco subbuteo) képviseli. Ősszel darvak (Grus grus) és vetési ludak (Anser fabalis) népes csapatai húznak át Bokros-pusztán.

A puszta a Tisza menti zöld folyosó része, rajta nemzetközi madárvonulási útvonalak vezetnek Észak-Európából a Mediterráneum felé.

A puszta fontos táplálkozóhelye az alpári gémtelep lakóinak. A puszta Bács-Kiskun megyében folytatódik, s a Takács-réttel kapcsolódik az Alpári-réthez.

Sokszínű élővilága, viszonylagos érintetlensége, sajátos élőhelyei miatt Bokros-puszta legalább helyi, de akár országos védelmet is érdemelne.

GYÖRFÖS

A Györfös a Tisza egykori szigete volt, ma már a jobb part részét képezi. Az egykori jobb part felőli folyóág feltöltődése részben természetes folyamat volt, ám a folyamszabályozások során megépített rekesztőgátak is elősegítették a sziget parthoz olvadását. A megszűnt folyóág mentén kubikgödröket ástak a Piroskaváros árvízi védelmét biztosító gát megépítéséhez.

A Györfös épülő parttal rendelkezik, hiszen a folyó kanyarulatának belső, domború ívén fekszik. Évente a parton igen sok homokot rak le a folyó. Csongrádon a Körös-torok után itt a legszélesebb a parti föveny (akár 5 méteres).

A Györfös központi része 1-2 méterrel emelkedik a hullámtéri térszín fölé. Ez már elegendő szintkülönbség ahhoz, hogy a növényzetben is változásokat találjunk. Tipikus folyó menti zonáció kialakulására nyílik így lehetőség.

Az alacsony ártéren – ahol az árvizek idején a vízborítás nagyobb magasságú, és hosszabb ideig tart – fűz-nyár ligeterdők (Salicetum albae-fragilis) alakultak ki. Ezek idősebb állományai ma is megtalálhatók a folyó partja mentén, illetve a gát tövében lévő kubikerdőknél. A kubikerdőket szinte kizárólag fehér fűz (Salix alba) alkotja. A Györfösben ennek ellenére számos hatalmas termetű idős, gyakran akár 3 törzsből összenőtt szürkenyár-matuzsálem (Populus canescens) található. Kis egyedszámban, de előfordul néhány koros fekete nyár (Populus nigra) is.

A magasabb fekvésű hullámtéren ezzel szemben tiszai tölgy-kőris-szil ligeterdőket (Fraxino pannonicae-Ulmetum) találunk. Az itteni állomány középkorúnak tekinthető. Az alföldi tölgy-kőris-szil ligetek az ártéri szukcessziósor klimaxtársulását jelentik. A györfösi erdőfolt a legnagyobb kiterjedésű keményfa-ligeterdőfolt Csongrád környékén. A keményfa-ligeterdők a magas árterek jellemző növénytársulásai, ám a 19. századi folyamszabályozásokat követően eléggé megritkultak. A tölgy értékes fája, az árvízmentes kiemelkedések kínálta jó letelepedési és földművelési lehetőségek miatt állományuk már korábban is jelentősen megfogyatkozott. A folyamszabályozás utáni vízrajzi viszonyok viszont természetes felújulásukat akadályozták meg.

Az erdőállomány a 19. századig csak kisebb foltokban fogyatkozott meg. Az erdőterületek helyét legelőként hasznosították. Erre utal a Györfös déli részén a Libalegelő elnevezés. A terület a 20. század elején a csongrádiak kedvelt kirándulóhelye lett. A parti zátonyok vonzották a helybeli strandolni vágyó embereket, s a századelőn szinte a Körös-torok vetélytársává vált ez a terület, annak ellenére, hogy a Tisza medre Csongrád környékén itt a legmélyebb. A II. világháború után a Györfös tőszomszédságában fekvő laktanyába települt át a szentesi műszaki alakulat (hidászok, búvárok) egy része, s a Györfös területe katonai gyakorlótérré vált, a Magyar Néphadsereg tulajdona lett. Az egykori katonai tevékenység nyomát csak az egykori közösségi helyiség betonoszlopai őrzik. Érdekes, hogy a katonaság jelenléte inkább előnyére, mint kárára vált a területnek. A fennálló tulajdonviszonyok miatt látogatása tilos volt, így az intenzív erdőgazdálkodás is elkerülte nagy részét. A puha- és keményfa-ligeterdők maradványainak fennmaradása a Györfösben részben ennek köszönhető. Kisebb területen azért történt fakitermelés akkoriban is. A kubikerdők és a tölgy-szil-kőris ligeterdők közé ekkor telepítettek nemes nyárasokat. Ezek felét az 1990-es évek elején tarvágással letermelték.

2000-ben a Györfös területén egy nagyobb (északi rész) és egy kisebb (déli rész) hullámtéri gyepfoltot találunk (Györfös alig 3%-a). A Györfös északi részén fekvő gyepet részben a tájidegen gyalogakác (Amorpha fruticosa) lepte be. A Györfös hullámtéri gyepjei leginkább az ártéri félruderális gyomnövényzettel jellemezhetők.

Noha védett növényt még nem sikerült a területen azonosítani, az idős fűz-nyár ligeterdők és tölgy-kőris-szil ligeterdő-maradványok már önmagukban is botanikai értéket jelentenek. Ezt egészíti ki a Györfös sokszínű állatvilága, amely több védett fajjal büszkélkedhet.

A védett lepkefajok közül az Atalanta-lepke (Vanessa atalanta) hernyójának tápnövénye a ligeterdők aljnövényzetében olykor tömeges csalán, míg a kis színjátszólepkéé (Apatura ilia) a különféle fűz- és nyárfajok. A gát gyakori védett lepkéje a nappali pávaszem (Inachis io). A tiszavirág (Palingenia longicauda) virágzása június végén következik be. E faj a század elején kipusztult Nyugat-Európából, s a század első harmadában Magyarországon is megritkult, de a csongrádi fahídnál, a Györfös és a Nagyrét határolta Tisza-szakaszon szinte minden évben megfigyelhető.

A vizes élőhelyeket kedvelő vízisikló (Natrix natrix) állománya megyénkben sehol sem veszélyeztetett (Molnár Gyula)A kecskebékák (Rana esculenta), tavi békák (Rana ridibunda), erdei békák (Rana dalmatina), vöröshasú unkák (Bombina bombina), barna varangyok (Bufo bufo), zöld varangyok (Bufo viridis) párzása idején e kétéltűektől hangos a vidék. A vízisikló (Natrix natrix) pedig éppen a fenti fajokra vadászik. A fürge gyík (Lacerta agilis) viszont a napsütötte gátoldal hüllője.

A madárvilág külön említést érdemlő. A puha- és keményfa- ligeterdő-maradványok lombsátra, odvas fái, szederdzsungelei jó költőhelyek számos faj, pl. a nagy fakopáncs (Dendrocopos major), a zöld küllő (Picus viridis), a fekete harkály (Dryocopos martius), a búbos banka (Upupa epops), a fülemüle (Luscinia megarhynchos), a vörösbegy (Erithacus rubecola), az ökörszem (Troglodytes troglodytes), a barátposzáta (Sylvia atricapilla), a tövisszúró gébics (Lanius collurio), a feketerigó (Turdus merula), az énekes rigó (Turdus philomelos), a sárgarigó (Oriolus oriolus), az erdei pinty (Fringilla coelebs), a tengelic (Carduelis carduelis), a zöldike (C. chloris), a kék- (Parus caeruleus) és széncinege (P. major), az őszapó (Aegithalos caudatus) számára. A szürke gém (Ardea c. cinerea) a Tisza menti gémtelepek legnagyobb termetű fészkelő madara (Vajda Zoltán)A kubikgödröknél lesnek zsákmányra a szürke gémek (Ardea cinerea) és kis kócsagok (Egretta garzetta). Ugyancsak itt, valamint a gát mentén keresi táplálékát a fokozottan védett fehér gólya (Ciconia ciconia), melynek 3 párja Csongrád belterületén költ, a Györfös 1 km-es körzetén belül. A fekete gólyák (Ciconia nigra) itt csak elvétve jelennek meg. A Tisza homokos fövenyén, a folyóba nyúló sarkantyúkon gyakran látni nagy (Egetta alba) és kis kócsagokat (Egretta garzetta).

A terület helyi védetté nyilvánítása sürgető lenne, bár a helyiek ma is rekreációs célokra használják, gyakran járnak ki ide kutyát sétáltatni, horgászni vagy épp strandolni. Nem véletlen, hisz aki valaha is eltöltött egy zajos napot a Körös-torokban, annak szinte felüdülés a Györfös csendje. A Tisza menti zöld folyosó része ez a terület.

A RADOVITS-SZIGET ÉS KÖRNYÉKE

A Radovits-sziget keskeny területe jól reprezentálja a Györfös és Bokros-puszta közt elhelyezkedő 4 km-es zöld folyosót. A sziget fejlődéstörténete megegyezik a Györfösével: míg a harmadik katonai felmérés önálló szigetként ábrázolja, addig mára már a jobb part részévé vált. A sziget közvetlenül a Pilis–Alpári-homokhát és a Dél-Tisza-völgy határvonalán fekszik, ám fejlődése, formakincse, talaja és élővilága alapján inkább ez utóbbihoz sorolható. E szigetnél és annak környékén fekszik a homokhát legközelebb a Tiszához, s magaspartként természetes védelmet biztosít a mögötte elhelyezkedő Szőlőhegynek. Az intenzív művelés (gyümölcsös, szőlő) és az elmúlt években épült, partig lenyúló hétvégi házak miatt a természetes ligeterdők sok helyen kipusztultak, a Tisza-part keskeny sávjára szorultak vissza. A Tisza jobb partjának ezen részén a földrajzi adottságok (keskeny ártér) miatt kisebb terület áll rendelkezésre puha- és keményfa-ligeterdők fennmaradásához, amelyet a fenti tájhasználat csak tovább szűkített. A szocializmus évtizedeiben ráadásul a ligeterdők faállományát részben nemes nyárasokra cserélték.

A megmaradt erdőfoltok azonban így is védelemre érdemesek. A Radovits-sziget és környékének erdei 18 ha-t tesznek ki. Ebből mindössze 0,3 ha (1,6%) tekinthető tiszai tölgy-köris-szil ligetnek (Fraxino pannonicae – Ulmetum) a Radovits-sziget északi csücskében. Ez egy keskeny magaspart, ahol az eredeti erdőt meghagyták. Idősebb kocsányostölgy-matuzsálem csak 1 vagy 2 akad. A szakadó magaspart keményfa-ligeterdeje hirtelen vált át a folyópart puhafa-ligeterdejébe, amely a terület 1/3-ára (5,6 ha-on) terjed ki. Uralkodóan fehér fűz (Salix alba) alkotja, de néhány szürke nyár (Populus canescens) is előfordul.

A fenti erdőfoltok közül inkább a ligeterdők kínálnak jobb költési feltételeket a védett énekesmadarak és harkályfajok számára. A madarak fajösszetétele igen hasonló a Györfösben leírtakéhoz, ám a terület méretéből és zavartságából adódóan a faj- és egyedszám kisebb. Az egykori sziget közelében egy fehérgólya-pár (Ciconia ciconia) több éve költ sikerrel egy villanypózna tetején.

A Tiszán a Radovits-szigettől felfelé 1 folyamkilométert haladva elérjük az Erzsébet-erdő (a Mámai-erdő részterülete, 252–253. folyamkilométer) erdőfoltjait. Az egykor nagyobb kiterjedésű erdő utolsó hírmondója (egykori homoki tölgyesek, kemény- és puhafa-ligeterdők) a Tisza alacsony árterén elhelyezkedő fűz-nyár ligeterdőknek (Salicetum albae-fragilis). Ezt a 10 ha-os erdőfoltot, melyet fejesfa-üzemmóddal műveltek egy időben (botolófüzes), 30-40 éves fehér füzek alkotják. A sokszínű madárvilágból a – Györfösnél leírt – harkály- és énekesmadárfajokon kívül a búbos bankaIdős fák odvaiban költ a búbos banka (Upupa e. epops) (Vajda Zoltán) (Upupa epops) és a szépen gyarapodó szalakóta- (Coracias garrulus-) állomány érdemel külön figyelmet. A botolófüzes óraüvegszerűen kiemelkedő ártéri háta és a homokhát közt húzódó sekély mélyedésben az árvizeket követően még legalább egy hónapig megmarad a víz. A visszamaradó tocsogók szürke gémek (Ardea cinerea), nagy- (Egretta alba) és kis kócsagok (Egretta garzetta) kedvelt táplálkozóhelyévé váltak.

A Radovits-sziget és a Tisza 250–254. folyamkilométere közti jobb parti szakasza a Tisza mentén futó zöld folyosó csongrádi szakaszának egyik legsérülékenyebb pontja az erős emberi zavarás miatt, ennek ellenére a terület helyi jelentőségű természetvédelmi területté nyilvánítása a megmaradt természeti értékek megőrzése miatt fontos. Tájrehabilitációra alkalmas terület.

BOKROSI KIS- ÉS NAGY-SÓSTÓ

E két szikes tó Csongrád várostól 15 km-re található, a Bács-Kiskun és Csongrád megye, valamint a Kiskunsági-löszöshát és a Pilis-Alpári-homokhát határán. A két tó közül a Kis-Sóstó a délebbi, kisebb kiterjedésű, a tőle északnyugatra fekvő Nagy-Sóstó nagyobb. Az előbbi Csongrád megye, az utóbbi már Bács-Kiskun megye területén fekszik. A két tavat egy 4 méteres relatív magasságú hát választja el. E két, egymástól független, elgátolt deflációs mélyedésben képződtek az időszakos tavak. Rendszerint a hóolvadás és a tavaszi csapadék következtében vízszintjük tavasszal a legmagasabb. Ezután folyamatosan zsugorodik a vízfelszín kiterjedése, partján egyre nagyobb területek válnak szárazzá. Száraz nyarakon a tavak rendszerint augusztusra kiszáradnak, s medrükben a sziksó kiválik. A vízszintváltozás sajátos szikes tavi zonáció kialakulását tette lehetővé. Ez a vegetáció eredeti természetes állapotában maradt meg, mivel a tavak közvetlen környéke szántóföldi növénytermesztésre alkalmatlan szoloncsák-szolonyec talajai legfeljebb csak legelőként voltak hasznosíthatók. A tavak környékének magasabb térszínein képződött (szolonyeces réti csernozjom valamint karbonátos csernozjom) talajokon azonban (a feltört gyepek helyén) ma szántókat találunk.

A két tó a múltban sem volt lefolyástalan. A Nagy-Sóstóból ered a Vidre-ér. A Kis-Sóstó felesleges vize tavasszal a tó déli részén – egy szikfokon keresztülfolyva – a Mámai-dűlő sekélyebb szikes laposain keresztül érte el a Vidre-eret, azonban a belvízelvezető csatornák építésével módosították a Nagy-Sóstó lefolyási viszonyait. A Vidre-ér eredetileg a tó délkeleti csücskén szájadzott ki, s a Mámai-dűlő lapos rendszerén keresztülfolyva az ottani mélyedések, sziki erek vizét felvéve folytatta útját délre. A Mámai-dűlő jobb minőségű földjeinek belvízmentesítése céljából azonban megépült e két tótól keletre a Vidreéri-összekötő-csatorna, amely keletről csatlakozik a Nagy-Sóstóba. E csatorna tóparti zsilipjének segítségével szabályozhatóvá vált a tó vízszintje. A Nagy-Sóstó délkeleti csücskét – a régi Vidre-ér kiszájadzását – egy parttól partig futó gát megépítésével rekesztették le. A tó nyugati szegélye mellett vezették el a Csukás-éri-főcsatornát, így a víz egy része elvezethető ezen keresztül is. A Csukás-éri-főcsatorna a Dong-érbe folyva éri el a Tiszát. A Nagy-Sóstóhoz egy csatornával hozzákapcsoltak egy tőle délre fekvő szikes lapost is. A kelet–nyugati csapásirányú tómedence amúgy is tagolt partja így egy újabb öböllel bővült. A nyár folyamán a vízszint csökkenésével párhuzamosan az egységes vízfelszín kisebb tórészekre szakad szét.

A tavak évszázadokon keresztül is megőrizték a kontinentális szikesek jellemző növény- és állatvilágát. A két tó körül az egyes növénytársulások a felszíni vízborítás függvényében zónákba rendeződnek. A tó nyílt vízfelszínétől a homokhát irányába haladva az alábbi egységek különíthetők el:

A szikes tavak iszapnövényzetét a sziki víziboglárka-hínár (Ranunculetum aquatilis-polyphylli) képviseli, amely július elejére összefüggő zöld szőnyeget képez a tó nyílt vízszínén.

A nyílt vízfelszínt a sziki kákás (Bolboschoenetum maritimi) öleli körül, melyben a zsióka (sziki káka) (Bolboschoenus maritimus) a fő állományalkotó, míg az egypelyvás csetkáka (Eleocharis uniglumis) csak néha alkot itt nagyobb foltokat. A zsiókások viszonylag huzamosabb ideig víz alatt maradhatnak, bár nyár elejére állományuk egy része szárazra kerülhet, ám a gyökérzóna még ekkor is vízzel telt marad a magas talajvízszint miatt. A hosszabb ideig tartó elárasztás a sziki nádasok (Bolboschoeno-Phragmitetum) megjelenését segíti elő. Ez utóbbi társulás főleg a bokrosi Nagy-Sóstónál jut nagyobb szerephez.

A bokrosi Kis-Sóstó zsiókásait kívülről a mézpázsitos szikfok (Lepidio crassifolii – Puccinellietum limosae) veszi körül, de e növényzeti zóna kiterjed a tó déli csücskéből kiinduló – az egykori víztöbbletet levezető – völgy, szikfok aljára is. Ezt a pár cm-rel magasabban fekvő élőhelyet rendszerint csak tavasszal borítja sekély víz, amely már nyár elejére eltűnik, s talajuk felszíne a nyár folyamán fokozatosan kiszárad. A talajvízszint azonban relatíve magas marad, s oldott sótartalma a párologtató vízháztartás miatt a felszínen kiválik. E társulásban él a védett sziki őszirózsa (Aster tripolium ssp. pannonicus), amely pannon bennszülött alfaj.

A vízborítással soha sem fedett, a szikes tavak fölé 0,5-2 méterrel emelkedő, magasabb térszínű területeken cickórós szikespuszta (Achilleo setaceae – Festucetum pseudovinae) található. Ezek állományai eléggé megfogyatkoztak ugyanis a humusz felhalmozódása miatt e területek már részben szántóföldi művelésre is alkalmasak, így zömüket feltörték. A gólyatöcs (Himantopus h. himantopus) szikes tocsogósaink ritka madara (Barkóczi Csaba)A szikfok peremén e gyepek mindössze 1–5 méteres keskeny sávvá szűkülnek össze.

A bokrosi szikes tavak madárvilágából kiemelendő a fokozottan védett parti madarak költése: 15-20 pár gólyatöcs (Himantopus himantopus) és közel ennyi gulipán (Recurvirostra avosetta) választja e tavak zsiókásait fészkelőhelyül. Ezenkívül piroslábú cankó (Tringa totanus), bíbic (Vanellus vanellus) és nagy goda (Limosa limosa) is költ a bokrosi Kis- és Nagy-Sóstónál. A költést követően a fenti fajok állománya a kóborlók és a fiatalok egyedszámával nő, s július–augusztusra már igen nagy madárcsapatok verődhetnek össze: a bokrosi Nagy-Sóstónál pl. 200 piroslábú cankó és 100 nagy goda tartózkodhat egyszerre. Júliusban már számos, balti térségből érkező fajjal is találkozhatunk. A bokrosi Kis-Sóstó zsiókásában a parti madarak mellett a fokozottan védett fattyúszerkő (Chlidonias hybrida) 20 párból álló kolóniában fészkel.

Számos fokozottan védett gázlómadarunk is táplálkozóhelyül választja e szikes tavakat. A bokrosi Nagy-Sóstónál nagy kócsagok (Egretta alba), kis kócsagok (Egretta garzetta), fehér gólyák (Ciconia ciconia), szürke gémek (Ardea cinerea) és fekete gólyák (Ciconia nigra) figyelhetők meg ekkor.

A szikes tó ugyan ex lege védettséget élvez, de a tó közvetlen környékét érdemes lenne külön helyi, vagy akár az itt költő és átvonuló madarak miatt országos természetvédelmi oltalom alá helyezni.

VIDRE-ÉRI VÍZRENDSZER (a Vidre-ér menti tervezett természetvédelmi terület)

A Vidre-ér Csongrád környékének harmadik legnagyobb vízfolyása. A számos mellékvízfolyást felvevő vidre-éri szikes érrendszer igen kiterjedt. Noha az ér és mellékágai arculatát a szocializmus évtizedeinek belvízrendezése átformálta, s az erek folyásiránya módosult, mégis e vízfolyások nem tekinthetők egyszerűen belvízelvezető vagy öntözőcsatornáknak, mert még mindig őrzik zöld folyosó funkciójukat, szikespusztákat és mocsarakat fűznek fel kacskaringós, ősi vízi állapotokat idéző meandereik mentén. A vízrendszernek jelen pillanatban csak egy nagy kiterjedésű szikespusztai foltja, a Kónya-szék élvez természetvédelmi oltalmat. A Vidre-ér a bokrosi Kis-Sóstóból ered, és a Labodárnál éri el a Tiszát. Az érrenszer a domborzat lejtésének megfelelően északnyugat–délkeleti irányultságú. A Vidre-ér három jelentősebb mellékérrel rendelkezik. Közülük a Csukás-ér – amely a Csukás-tóból ered – medre a legtermészetesebb. A többi mellékér meanderei a belvízelvezető csatornák megépítésével jelentősen módosultak, egykori medreik alig kivehetők. A teljes érrendszer vízgyűjtő területén közel 50 kisebb-nagyobb szikespusztai folt található. E foltok mind az alacsonyabb térszíneket foglalják el, mivel a magasabb löszös, homokos hátakat szántóként művelik.

A vízrendszer az alábbi 10 nagyobb, természetesebb foltra bontható:

• Gyójai-puszták: 7 egymás tőszomszédságában elhelyezkedő, egykor összefüggő foltból áll. E puszták a 451. sz. műút, a megyehatár és a Bokrosi út közt helyezkednek el, a Vidre-ér felső folyásánál.

• A Kónya-szék már természetvédelmi oltalmat élvez, mint a Vidre-ér menti legváltozatosabb, legsokszínűbb és legegybefüggőbb természetközeli élőhelykomplex.

• A Csukás-éri puszták (3 nagyobb folt): a Csukás-tó illetve a Csukás-ér mentén helyezkednek el Felgyő közigazgatási területének északnyugati részén.

• Az Alsó-főcsatorna menti puszták az előző pusztáktól délre találhatók; egymással és a Vidre-érrel szikfokok által kapcsolatban álló szikestó-rendszert képeznek. Tagjai a Bogárzó-tó, a Gyovai-tó és a Cájlig-tó.

• A Vidre-ér menti nádasok és a hozzájuk kapcsolódó cickórós puszták, mézpázsitos szikfokok, sziki rétek és vakszikek mikrofoltjai.

• Bogyó-rét és Bagi-lapos. E két terület a Bokrosi-elágazásnál az ún Felső-csatorna felső folyásánál helyezkedik el a Dél-Tisza-völgy, a Pilis–Alpári-homokhát és a Kiskunsági-löszöshát találkozásánál, Csongrád közigazgatási területén.

• Patikai-puszta: Kónyaszék és Felgyő közt, az ún. Vidreéri-összekötőcsatorna mentén elhelyezkedő nagy kiterjedésű északnyugat–délkelet csapásirányú szikespuszta Csongrád közigazgatási területén.

• Szántói-puszta: a Felső-csatorna alsó részén, Csongrád város (Heringertelep) tőszomszédságában fekvő nagy kiterjedésű szikespuszta. Az egykori Dada-ér által bejárt terület.

• Patika-sarok: A Vidre-ér tiszai árterén az ér bal partján elterülő nagyobb szikespuszta Felgyő közigazgatási területén.

• Csikós-puszta: Felgyő közigazgatási területének egyik legnagyobb gyepterülete, amely a tiszai ártéren a Vidre-ér jobb partján terül el.

Az egyes gyepfoltok igen komplex összetételűek, de általánosságban igen hasonlóak. A szikes érrendszerek mentén szinte mindenhol megtalálni a mézpázsitos szikfokokat (Lepidio crassifolii – Puccinellietum limosae), a vakszikeket (Lepidio - Camphorosmetum annuae), a zsiókásokat (Bolboschoenetum maritimi), a sziki nádasokat (Bolboschoeno-Phragmitetum), illetve a sziki réteket (Agrostio – Alopecuretum pratensis). A sziki nádasok a Csukás-tónál, a Gyovai-tónál, a Cájlig-tónál és a gyójai Fehér-tónál a legnagyobb kiterjedésűek. A Bagi-lapos területén igen nagy területű mézpázsitos szikfok található. Szikes rétek leginkább a Szántói-pusztát, a Patikai-pusztát és a Csikós-pusztát jellemzik. Ezek leginkább egykori ártéri mocsárrétek elszikesedett változatának tekinthetők. A nádas a Vidre-eret gyakorlatilag teljes hosszában végigkíséri a Kónya szék alatt fekvő szakaszon. A Vidre-ér – régen természetes fokként használt – torkolati részén találhatók a legnagyobb kiterjedésű nádasok. E része ma a Vidreéri-halastavak nevet viseli. A halastavi hasznosítás azonban nem új keletű (noha a 6 rekesztőgát a 20. század végén épült). A Vidre-ér torkolatát a klasszikus foki gazdálkodás részeként már évszázadok óta halásszák.

A fent említett puszták jó részén jellemzőek a kisebb-nagyobb szikpadkák. A padkatetőkön cickórós (Achilleo-Festucetum pseudovinae) és ürmöspusztai (Artemisio - Festucetum pseudovinae) vegetáció jellemző. Elvétve a Kiskunsági-löszöshátra eső területeken (Kónya-szék, Bagi-lapos) még szikesekbe ékelt löszpusztamaradványokat (Salvio - Festucetum rupicolae) is találni. Rendkívül érdekes, hogy a Bagi-lapos, a Patika-puszta területén (és Kónyaszéken) a pangóvizes lefolyástalan mélyedésekben kiszáradó kékperjés lápréteket (Succiso-Molinietum) is találni. A Bogárzó-tónál igen nagy kiterjedésű zsombéksásosok is vannak.

A szikespusztákon előforduló fajok közül érdemes kiemelni a kisvirágú csűdfű (Astragalus austriacus), a pusztai kakascímer (Rhinanthus borbasii), a mezei fejvirág (Cephalaria transsylvanica) nagyobb állományait. A védett fajok közül előfordul itt a bunkós hagyma (Allium sphaerocephalon) és a sziki őszirózsa (Aster tripolium ssp. pannonicus). A tündérfátyol (Nymphoides peltata) a Vidreéri-halastavakon alkot összefüggő virágszőnyeget

Nagy kiterjedésű nádasainkban költ a barna rétihéja (Circus ae. aeruginosus) (Vajda Zoltán)A fokozottan védett madárfajok közül a nagy goda (Limosa limosa), a piroslábú cankó (Tringa totanus), a szalakóta (Coracias garrulus) költ e pusztafoltokon. Gyakori költőfaj a bíbic (Vanellus vanellus), a mezei pacsirta (Alauda arvensis), a Vidre-ér nádasaiban pedig a barna rétihéja (Circus aeruginosus). A Vidre-ér régi neve Vidra-ér volt, bizonyítván azt, hogy itt már a folyamszabályozás előtt is igen sok vidra (Lutra lutra) élt. A Vidreéri-halastavak fontos táplálkozási bázisa a labodári gémtelep lakóinak. Előfordul itt a szürke gém (Ardea cinerea) mellett a fokozottan védett nagy kócsag (Egretta alba), kis kócsag (Egretta garzetta), bakcsó (Nyctxcorax nyctycorax). Nagyobb tavaink nádszegélyeiben telepekben fészkel a nagy kócsag (Egretta a. alba) (Vajda Zoltán)Gyakori itt a szintén fokozottan védett fattyúszerkő (Chlidonias hybrida) is. Őszi madárvendégként füstös cankók (Tringa erythropus) és nagy őrgébicsek (Lanius excubitor) is meglátogatják e pusztafoltokat.

A gyójai Fehér-tó, a Csukás-tó, a Cájlig-tó és a Gyovai-tó mint szikes tavak ex lege védettséget élveznek. Környékük, illetve a nagyobb szikespusztafoltok legalább helyi védelemre érdemesek. E pusztafoltok egy részén – a Vidre-eret természetes zöld folyosóként használva – akár egységes védett terület kialakítása is lehetséges lenne.

SERHÁZZUGI-HOLT-TISZA

A Serházzugi-Holt-Tisza 9 km-es hosszával Csongrád városát dél-délkeleti irányból határolja. A holtág a folyamszabályozás során szakadt el az élő Tiszától. Egyes részeit a helyiek több néven ismerik, pl.: Meleg-víz, Büdös-víz, Baltás, Zsurmó. Északabbi ágánál még egy sziget, az ún. Arany-sziget található.

Az állóvizet a 20. század folyamán egyre nagyobb antropogén hatás érte. A Bökény és a Kisrét igen magas aranykorona-értékű egykori folyózugait felszántották. Ma is a város közelsége miatt elsősorban kistáblás parcellákkal, kiskertekkel jellemezhető a holtág környéke. A Csongrádot védő körtöltésrendszer részeként északabbi ágának jobb partján gátat építettek. Sajnos, a felső fok felőli részen ez erősen gyalogakácosodik. Itt, a holtág felé néző gátoldalban még zöldségeskerteket is találni. A part menti fűz-nyár ligetek (Salicetum albae-fragilis) aránya minimális, a meglévők is degradált állapotúak, szinte utolsó maradványfoltjaikat 2001-ben termelték ki. Az elmúlt évtizedek folyamán a holtág partjára nemes nyárasokat telepítettek, ám ezek egy részét is letermelték. A Zsurmónál még nagyobb nemes nyárasok találhatók. A délebbi ág jobb partján spontán erdősödéssel tájidegen akácos (Robinia pseudo-acacia), bálványfás (Ailanthus altissima), ezüstfás (Eleagnus angustifolia) erdőség nőtt, ezeket azonban hobbitelkek szabdalják. E holtágszakasz bal partjáról az erdők teljesen hiányoznak. Az Arany-szigeten az 1980-as évek végén még a kistáblás szántóföldi művelés volt a meghatározó. A szigetet azonban (egy tervezett gyógyszálló létesítése miatt) erdősítették. Az erdősítés jórészt őshonos fafajokkal, kocsányos tölggyel (Quercus robur) és szürke nyárral (Populus canescens) történt. A sziget azóta így jórészt visszanyerte természet közeli arculatát.

Jelentős természetes növénytársulás a holtágon a nádas (Phragmitetum communis). A parti nádasokat sajnos a horgászok, pecahelyeik tisztításakor erősen rongálják, igen jelentős kiterjedésű nádas található azonban az Arany-sziget környékén (különösen annak keleti csücskénél), illetve a Zsurmónál. A holtág napjainkban is igen nagy szabad vízfelülettel rendelkezik. Elsősorban rekreációs célokat szolgál (halászat, kajak-kenu), hisz a városhoz egyik legközelebb eső természeti területről van szó.

A vidra (Lutra l. lutra) a vízpartok rendkívül ügyes, menyétszerű ragadozója. Nagyobb halastavaink mellett állománya olykor felszaporodhat (Vadász Sándor)Noha a holtág növénytársulásai nem mindig a legtermészetesebb állapotokat mutatják, a madárvilág a zavarás ellenére is jelentős. Évek óta költ itt a fokozottan védett törpegém (Ixobrychus minutus), s 1998-tól az Arany-sziget keleti csücskének összefüggő nádasában 2-3 fokozottan védett vörös gém (Ardea purpurea) is. Szintén othonra talált ebben a nádasban a barna rétihéja (Circus aeruginosus). Ritka vendégként megjelenhet a fokozottan védett kormos szerkő (Chlidonias niger) is. A nádirigó (Acrocephalus arundinaceus), nádi tücsökmadár (Locustella luscinioides), cserregő nádiposzáta (Acrocephalus scirpaceus) gyakori költőfaj a Serházzugi-Holt-Tisza nádasaiban. Jelentős búbosvöcsök- (Podiceps cristatus-), szárcsa- (Fulicus atra-) és vizityúk- (Gallinula chloropus-) állomány is fészkel itt. A parti régió fáinak és cserjéinek védett madárfajai: a tövisszúró gébics (Lanius collurio), a széncinege (Parus major), a kékcinege (Parus caeruleus), a vörösbegy (Erithacus rubecula), a zöldike (Carduelis chloris) és a szürke légykapó (Muscicapa striata). A holtágba szennyvízként beömlő uszodai meleg víz télen megolvasztja a holtág jegét a sportpálya mellett. Ez számos téli madárvendéget vonz ide, így a Tisza folyó mellett a vízimadarak kedvelt telelőhelye ez a vízfelület. Hatalmas csapatokban látni ekkor dankasirályokat (Larus ridibundus), szárcsákat (Fulicus atra), vízityúkokat Nagyobb tavaink nádszegélyében egyre gyakrabban költ a bütykös hattyú (Cygnus olor) (Barkóczi Csaba)(Gallinula chloropus), tőkés récéket (Anas platyrynchos). Egyre több bütykös hattyú (Cygnus olor) is itt telel át. E gyakoribb madarak mellett olyan északi madárvendégek is feltűnnek, mint a viharsirály (Larus canus) vagy a kerceréce (Bucephala clangula). A holtág menti csejésekben számos keleti sün (Erinaceus concolor) él, mégis emlőstanilag a szépen gyarapodó, fokozottan védett vidraállomány (Lutra lutra) érdemel külön figyelmet.

A holtág most is zöld folyosóként funkcionál a Tisza és az egykori ártér határa között. Fontos természet közeli élőhely Csongrád külterületének délnyugati részén. Helyi védelemre érdemes terület.