| |
SZŐKE Agnes
Az ónbevonatok létezése és megőrzése a 1970-es évek közepe óta foglalkoztat. Még kezdő restaurátorként egy avar övgarnitúra (Apátfalva-Vámház 8. sír) tisztítása közben lettem figyelmes egy addig nem tapasztalt jelenségre. A színes korróziós termékek eltávolítása után, a tárgyak teljes felületén, elő- és hátlapján egyenletesnek tűnő, szürke, matt réteg vált láthatóvá, mely sem a további vegyszeres kezelésre, sem erősebb mechanikus tisztításra — szemmel láthatóan — nem reagált Ekkor merült fel annak lehetősége, hogy itt ónbevonatról lehet szó, mely eredeti megjelenésével az ezüstöt utánozhatta.
Az avar kor viseletének jellemző tartozéka volt az öv. Díszesebb övek köznépi temetők anyagából is jól ismertek, amelyek a közösségen belül nemcsak egyszerű viselettartozékok, hanem meghatározó jelzések is lehettek (B. nagy 1984, 246). Felmerül a kérdés, ha a szegényebb népréteg jelentéstartalommal bíró öveinél találkozunk aranyozott bronzdíszekkel, miért nem találkozunk ezüstözöttel is? (E gondolatmenetre később röviden visszatérek.)
Míg az aranyozást nem tudták mással helyettesíteni, addig—elméletileg—az ezüstözést ónnal igen. Azonban, ha az ón mindig csak ilyen átalakult formában marad meg, restaurálás közben könnyen vélhették csupán korróziós terméknek. A tapasztaltabb kollégák véleménye jelen esetben is az volt — mivel nem volt tudomásuk ónbevonat egykori alkalmazásáról —, hogy a kérdéses réteg valószínűleg csak korrózió, s ezért eltávolítását ajánlották. A tisztítás során nagyon nehezen lehetett a jól tapadó réteget leoldani.2
A feltételezett ónbevonat problematikája továbbra is foglalkoztatott. Munkám során, egyre több esetben tudtam megfigyelni ónbevonatnak vélt rétegeket, s ezeket a kezelés során dokumentatív céllal igyekeztem megtartani. Járó Márta közvetítésével, néhány évre a figyelem középpontjába került a téma,3 melynek eredményeként Költő László és Kis Varga Miklós vizsgálatsorozata igazolta az ónbevonatok létezését (KÖLTŐ 1982). Ezzel egyidőben Jánoska Péter vállalta fel azt a feladatot, hogy az ón-bevonatos tárgyak tisztítására megfelelő eljárást kísérletez ki. Próbálkozása sajnos nem eredményezte a remélt megoldást (JÁNOSKA 1982).
Többévi egyhelyben topogás után a bíztató fordulat 1991-ben következett be. A szegedi egyetem két kutatója, Lukács Zoltán és Bertalan Ákos vállalta, hogy segítséget nyújtanak az ónbevonatok mibenlétének további tisztázásához, s a már nagyon hiányzó tisztító eljárás kidolgozásához. Bertalan Ákos röntgen-fluoreszcens-analízissel (=RFA) a bevonatok és a bronzok összetételét határozza meg, Lukács Zoltán eddigi vizsgálati eredményéről már beszámolt (SZŐKE-LUKÁCS 1992, 47-54; LUKÁCS-SZŐKE 1993, 159-168).
Az avarok a 6-8. században, több hullámban érkeztek a Kárpát-medencébe. Az igen sok, feltárt többszáz síros temetőjükből előkerült leletanyag többféle vizsgálódásra ad lehetőséget. Restaurálási feladataim egyike, egy ilyen többszáz síros temetőből előkerült leletanyag konzerválása Mivel a feltáró munkákban is részt vettem, módomban állt előkerülésüktől kezdve megfigyelni a tárgyakat4 Az éveken át gyűjtött tapasztalatok és megfigyelések alapján kialakult egy kép az avar kori ónbevonatok fajtáiról.
A székkutas-kápolnadűlői temetőben 534 avar sírt tártunk fel (B. nagy 1993). Ebből 108 sírban került elő fémdíszekkel különböző mértékben ellátott öv. A 108 övből 40 körül van azon típusok száma, melyek díszítettségükkel és díszítésrendszerükkel elkülönülnek a többitől. Néhány vasalapú kivételével, mind a lemezes mind az öntött technikával készült díszek anyaga bronz, főleg ólombronz.
Az elkülönülő övtípus már restaurált darabjai közül két öv volt aranyozott bronzdíszekkel felszerelve (több aranyozott nincs!), a többin csak különböző megtartású ónbevonattal találkoztam. Itt térek vissza az elején jelzett gondolatmenetre.
A régészeti elemzések tehát már igazolták, hogy a díszített övek nemcsak egyszerű viselettartozékok voltak, hanem társadalmi rangot és származást jelöltek. A nemesfém bevonatokkal e jelzéseket még konkrétabbá tették, legalábbis ez látszik kirajzolódni a székkutasi övek esetében.
Míg az aranyat mással helyettesíteni nem tudták, az ezüstöt ónnal igen. Andrew Oddy-tól kölcsönözve az elnevezést: az ón a szegény ember ezüstje. A székkutasi anyag eddig vizsgált ónbevonatai még nyomokban sem tartalmaztak ezüstöt. Más avar anyag tájékozódó jellegű vizsgálatakor, egy-két esetben találkoztunk a bevonat szempontjából nem meghatározó mennyiségű ezüsttartalommal.5
Nem tudom, hogy csak az anyag drágasága lenne-e a magyarázata az ezüstbevonat hiányának. Fémbevonatok mai alkalmazásánál, a galvanikus bevonatok kialakításánál „a réz és ötvözetei előezüstözve nehézség nélkül ezüstözhetők, de az ólom-, ón-, beril-lium- és tellurtartalmú bronzokat célszerű előrezezni. Vas és ötvözetei előezüstözve, (esetleg még előrezezve vagy -nikkelezve) ezüstözhetők" (KOCSIS-NAGY 1984, 155, 162-168). Tehát a mai technikával és anyagtisztasággal igen körülményes jól tapadó ezüstbevonat kialakítása A középkor metallurgiai ismeretei már igen magas szintűek voltak, de technikai adottságaik nem tették lehetővé az ekkor főleg ólombronzból6 készült tárgyak ezüstözését (RÖMPP 1981, 527; PÁSZTOR-SZE-pessy-KÉkesi 1990,39). Lehetséges, hogy ez az egyik magyarázata az ezüstbevonatok ekkori hiányának.
A székkutasi leleteken, az eddig tapasztaltak alapján, az ónozásnak két főbb formája figyelhető meg:
A/ A lemezelés (plattírozás) (DÉVAY 1979, 163; PÁSZT0R-SZEPESSY-KÉKESI 1990, 39), amit eddig csak vaslemez alapú tárgyaknál találtam. A bevonó-lemez ón/ólom összetételű volt
B/ A bronzból készülteknél összefoglalóan tűzi ónozásról beszélhetünk. Feltételezésem szerint, ide két eljárás sorolható: a mártásos és a diffúziós.7 Az alapkérdés az, hogy a különböző módon alakított felületekre hogyan vitték fel az ónbevonatot, s mire enged következtetni a bevonatok mai állapota Más eljárás tételezhető fel a plasztikusabb, áttört felületeknél, s más a vésett-poncolt, tehát kis mértékben mélyített, rajzos díszítésű felületeknél.
A felmerülő kérdések megválaszolásához nemcsak az anyagvizsgálatok (1-3. kép) bővítése szükséges, hanem a feltételezett eljárások rekonstruálása is elengedhetetlennek tűnik.8
A székkutas-kápolnadűlői 396. sír régészeti és restaurálási vonatkozásokban egyaránt igen érdekesnek bizonyult. A szerencsés leletkörülmények és a gondos feltáró munka lehetővé tette az ilyen típusú az un. „tüszős" övek rekonstrukcióját. Ennek lényege az, hogy nem a hátközépdísz szélességű övre kell gondolni — mint azt eddig feltételezték -, hanem a csattest és a négyzetes díszek méretével is azonos, 2,5 cm széles övre erősítették fel a díszeket (B. NAGY 1980). Az öv veretéin az ónozásnak mindkét alapformája megtalálható. A vaslemez alapon ónlemez borítás, a hátközépdísz elemein és a szíjvégeken — melyek bronzlemezből készültek —, a tűzi ónozás. Hasonló típusú övek Csongrád megyei avar anyagból is ismertek: pl. Szeged-Makkoserdő 241. sír középdísz ezüstveretei, Szeged-Kundomb 52. sír négyszögletes ezüstveretei, ill. Szentes-Nagyhegy 10. sír szögletes vasveretek ezüstlemez borítással. Ezek a példák az ezüstözés hiányának kérdéséhez is illusztrációk. Érdekes adatnak tűnik, hogy a most bemutatott darabok kivétel nélkül ezüst, illetve ezüstöt imitáló ón; vagyis mind ezüst színű! E típusú övből eddig összesen 24 darab ismert (B. NAGY 1980). Az ismertetett négy példából kiindulva,9 ha ez az övtípus csak ezüst, illetve ezüst színű felülettel létezett, fontos megfigyelés lehet ezen övek jelzőszerepét illetően.
A tűzi ónozás feltételezett módjait és tisztítási problémáit az alábbi példák szemléltetik.
A székkutas-kápolnai dűlői 416. sír öntött övdíszei-nek felülete rajzos díszítésű. A bevonat igen jó megtartású volt. Összetétele: ón/ólom, arányaiban a britanniafémnek felel meg (ón=60%, ólom=40%, megközelítően). Ennek tisztítása nem okozott nagy gondot. A csattal adódott csak egy kis probléma. A bevonatok ugyanis ott sérültek nagyobb mértékben, ahol a tárgy hosszabb időn át érintkezett szerves anyaggal (textillel, bőrrel). Az első kezeléskor csak a csat igényelt további vegyszeres tisztítást. Mindegyik darabot Na-hexametafoszfátban tisztítottam. A csatot azután még Komplexon III-ban is. Néhány év múlva, a sérült ónbevonatú felületeken, ismét jelentkezett nyomokban a korrózió. Ezt már az újonnan kikísérletezett kompozícióval távolítottam el.10 A hatás ezután mérhető.
A székkutas-kápolnadűlői 477. sír ónbevonatos tárgyainak kezelése a következőképpen történt Na-hexametafoszfat, majd Komplexon III, citromsawal enyhén módosítva az oldat pH-ját Az ólombronzból készült lemezes tárgyon egy idő után pitting korrózió jelentkezett. Száraz ezüstoxidos kezeléssel tudtam a folyamatot leállítani. De mire ez sikerült, a nagyszíj -vég hátlapja jelentősen károsodott. Lemezes tárgyakon az új kompozíciót még nem tudtam kipróbálni.
Az eddig kikísérletezett tisztítóoldattal az eltelt idő rövidsége miatt még nem sok, de jó tapasztalatot szereztem.11
1. kép: Csóka/Coka 57. sir. 1: Bevonat S-ra vizsgálva; 2: Nagyszíjvég bevonata alapötvözet; 3: Kettőstagú csüngős diszbevonat S-ra vizsgálva; 4. Kettőstagú csüngős dísz bevonat+alapötvözet
2. kép: Hódmezővásárhely-Tarjánvég. 1: Nagyszíjvég (TJMltsz.: 73.37.25.), bevonat S-ra vizsgálva; 2: Nagyszíjvég, bevonat+alapötvözet; 3: Székkutas 396. sír, vas alapú övdíszplattírozott lemezzel; 4: Székkutas-Kápolna dűlő 383. sír,vas alapú, plattírozott lemezzel borított övdísz
3. kép: Székkutas 416. sír. 1: Csat bevonata alapötvözet; 2: Nagyszíjvég bevonat; 3: Nagyszíjvég bevonat+alapötvözet
Lábjegyzetek:
IRODALOM:
| |