Előző fejezet Következő fejezet

Török csaták, birtokviták

 

A mohácsi csatamezőn 1526-ban a középkori Magyarország utolsó királyával együtt az országnagyok többsége is elesett, így hazánknak nemcsak az idegen hódítással, de az országos fejetlenséggel is számot kellett vetnie. A magyar haderő megsemmisítését követően a török csapatok akadálytalanul juthattak el az ország szívéig, Budáig, majd Esztergomig. A megyében 1530 körül jelentek meg az első pogány csapatok. Egy 1531-ben készült összeírás szerint az érseki birtokok közül, amelyek egykor a megye birtokainak több mint felét jelentették, csupán Csolnok és Szenttamás tudta viszonylag épségben átvészelni a pusztító bevonulást.

A középkori Magyarország végromlásának évében, 1526-ban Bajna birtokosa Both István és Both Ferenc volt. A falu ekkor már olyan nagy és gazdag, hogy a mezőváros címet is elnyerte, bár kétségkívül nem volt olyan jelentős település, mint a szomszédos Csimaszombatja. Mivel Bajna a Both család ősi, azaz nem pénzen szerzett birtoka volt, ezért mindig – hacsak le nem mondott a család valamelyik tagja róla – minden Both leszármazott kapott belőle egy-egy részt. Így fordulhatott elő, hogy Both Imre fiai is közösen birtokolták a falut, később pedig az ő leszármazottjaik osztoztak rajta.

Az osztozkodás és örökösödés még a legjobb családokban sem zajlik zavartalanul. Both Ferenc 1526 körül meghalt, birtokait özvegye, Batthyány Zsófia és egyetlen életben maradt lánya, Dorottya örökölte. Az özvegy, lányával, a szintén tulajdonukban lévő Bars megyei Szodó faluba távozott, és itt kapta a hírt, hogy férjének testvére, István megtámadta és erőszakkal elragadta férje után maradt birtokrészeit, azaz Szodót, az Esztergom megyei Bajnát, Sápot, Sárást, Csimaszombatját, Sárisápot, valamint a Komárom megyei Szentmihály és Kisigmánd falut. Az özvegy I. Ferdinánd királyhoz fordult segítségért, aki kötelezte Istvánt, hogy adja vissza a jogtalanul elragadott birtokokat. A történelmi idő és körülmények azonban nem teremtettek olyan helyzetet, hogy ezt a parancsot végre lehetett volna hajtani.

A mohácsi csatavesztést követően két részre szakadt ország gyengesége nemcsak a töröknek, de a nyerészkedő főuraknak is tág teret adott. Both István Szapolyai János ellenében a Habsburg-házból származó I. Ferdinánd oldalára állt, és hűsége megjutalmazása nem sokat váratott magára. Az uralkodó nemcsak azt nézte el Istvánnak, hogy a néhány évvel ezelőtt Ferenc özvegyének ítélt birtokokat fegyveresen elfoglalta, de megparancsolta Lascanus Tamásnak, az esztergomi vár kapitányának, hogy haderejével és fegyvereivel mindenkor álljon Both István szolgálatára, és védje meg annak birtokait. Ez a rendelet azért volt fontos, mert ekkor a török már Esztergom megyében volt, és Bajna falut sem kímélte meg irtózatos csapásaitól. A gyanútlan lakosságra rátörő török hordák elragadták a falu állatállományának nagy részét, a már betakarított gabonát, de néha még a lábon állót is magukkal vitték, felgyújtották a jobbágyok vályogból készült házait, elrabolták gyermekeiket, hogy janicsárokat neveljenek belőlük.

A falusiak ellenséges támadáskor általában a templomba menekültek, hiszen az volt a település legerősebb építménye, ezenkívül szent hely is, ahova keresztény ember fegyverrel nem mert volna betörni. A törököknek azonban mindez mit sem számított, a templom sem védte meg többé a parasztokat. A rajtaütésszerűen támadó pogányok ellen állandó, jól felszerelt hadseregnek kellett volna tartózkodni minden település határában. Erre azonban a birtokosok nagy részének nem volt pénze, ezért a királyi szolgálatban álló zsoldosok segítségét kellett kérni. Nem volt könnyű kieszközölni ezt a királynál, hiszen ezekre a katonákra máshol is szükség volt, így igen nagy érdemnek számított, hogy ez Both Istvánnak mégis sikerült. A fegyveres védelem azonban csak meghatározott időre szólt, hiszen az állandóan változó hadi helyzetben senki sem ígérhetett biztosat.

Both Ferenc özvegye, Zsófia nem nyugodott bele birtokai elvesztésébe, pereket indított, és 1536-ban sikerült is visszanyernie a Komárom megyei Szentmihályt. Mindez igen felháborította Istvánt, ezért még ugyanebben az évben három sápi emberével Zsófia bajnai birtokrészén elrabolt három disznót. Talán mai szemmel nézve kicsit értéktelennek tűnik a rabolt holmi, de nem szabad elfelejtenünk, hogy a falu még nem heverte ki a nemrégi török csapásokat, lakosság is alig volt, állat, termény, adó pedig szinte semmi, így a három disznó kisebbfajta vagyonnak számított.

Zsófia újra perelt, István azonban 1537-ben meghalt. A pert István özvegye, Dersenyei Erzsébet, valamint gyermekei a már felnőttkorú és valószínűleg István első házasságából származó János és György, valamint a kiskorú Péter és Katalin folytatta. Az 1538-ban született egyezség szerint Zsófia és Erzsébet megállapodott, hogy a birtokokat közösen bírják gyermekeikkel együtt, de Jánost és Györgyöt, István két fiát kizárják az öröklésből. János és György az ítélet ellen nem fellebbezett, sem akkor, sem később, valószínűleg meg is haltak, mert örököseik sem jelentkeztek jussukért. Meghalt Erzsébet kiskorú fia, Péter is, így a perben lévő birtokoknak két örököse maradt: Both Dorottya, Both Ferenc és Batthyány Zsófia lánya meg Both Katalin, Both István és Dersenyei Erzsébet lánya. Azok a birtokok azonban, amelyekért annyit pereskedtek a családtagok, ekkor már tulajdonképpen semmit nem értek.

Buda elfoglalásával 1541-ben Magyarország három részre szakadt, Esztergom megye déli része szinte teljesen az Oszmán Birodalom részévé vált. A török fennhatóság alá került területeken nem volt könnyű érvényesíteni a birtokjogokat, ha egyáltalán létezett még a birtok. Oláh Miklós érsek 1560-ban elvégzett egyházlátogatása szerint az esztergomi főesperességben csupán két falu maradt, az összes többi elpusztult. Bajna ekkor valószínűleg elnéptelenedett, bár nem hosszú időre. 1563-ban a két örökös, Both Dorottya, aki ekkor már Nebojszai Balogh Ferencné és Both Katalin, aki Kincsy Mihály hitvese, kiegyeztek a birtokok közös tulajdonában. Dorottya igyekezett is érvényesíteni jogait, ezért erőszakosan elfoglalta a falut, és ehhez királyi engedélyt is kért. A király megadta az engedélyt, és Gersei Pethő Jánosra, soproni és komáromi kapitányra bízta a birtokok felügyeletét. Végül a Both István által megkezdett perre 1566. június 17-én került pont, amikor Both Dorottya és Both Katalin birtokosztályt tettek hat bíró jelenlétében az Esztergom megyei Bajna, a Bars megyei Szodó és az Ung megyei Bothfalva birtokra, mindegyiket pontosan kettéosztva. A birtokosztásra valóban szükség volt, hiszen mindkét lánynak voltak már leszármazottai, akik előbb-utóbb követelték volna a részüket.

Dorottya, Nebojszai Balogh Ferencné öt gyermeknek, Erzsébetnek, Dorottyának, Zsófiának, Istvánnak és Györgynek adott életet, Katalin, Kincsy Mihályné pedig négy gyermek, András, Anna, Ilona és Katalin édesanyja volt már. Közülük Nebojszai Balogh Erzsébet Szlavnicai Sándor Lászlónak nyújtotta a kezét, az ő utódai voltak azok, akik több mint egy évszázad múlva újra egy kézen egyesítették birtokaikat.

Nebojszai Balogh Barbara Géczy Pál felesége lett, akit egy János nevű gyermekkel ajándékozott meg. Kincsy Mihály gyermekei közül Anna Somody Gáspárhoz, Ilona Nagy Jánoshoz, Katalin Gugy Mihályhoz ment nőül. Andrásnak egy Orsolya nevű lánya született, aki később Farkas Ambrushoz ment feleségül. Kincsy Annának Somody Gáspártól egy Barbara nevű lánya született, akit Páhy Benedek vett el. A bonyolult családi leszármazást azért kell itt említenünk, mert később ezek a családok lesznek azok, amelyektől Sándor Menyhért és fia, Mihály felvásárolta Bajna, Sáp és több puszta birtokjogát.

Bajnán az 1570-es években egy török adóösszeírás szerint tíz ház volt, és összesen 3525 akcse adót fizettek. A befizetett összeg alapján Bajna nem tartozott a kis falvak közé, de kétségkívül túl gazdag sem lehetett. A lakosok helyi önkormányzata továbbra is működött, megválasztották a bírót, 1570-ben egy Boldizsár nevű jobbágyot. A bíró volt az, aki a jobbágyok kisebb perlekedéseiben bíráskodott, és a földesúr rendeletére összegyűjtötte az adót. Korszakunkban azonban adóbehajtók járták végig a falvakat a török pasa nevében és ők maguk gondoskodtak arról, hogy minden jövedelmet beszedjenek. A lakosság valószínűleg nem sokáig maradt a faluban, egy 1588-as összeírás szerint elnéptelenedett, legalábbis nem volt adófizető portája. A fenti összeírás idején egyébként Bajna Pilis megyéhez tartozott, bár ennek semmi jelentősége nem volt, hiszen sem Esztergom, sem Pilis megye nem működött.

A következő évtizedek további háborúskodást és csatározásokat hoztak, a tizenöt éves háború fordulatokban gazdag évei következtek. Miközben a török és keresztény csapatok megpróbálták békére kényszeríteni egymást, a földművelő lakosság szenvedett a legtöbbet. Esztergom 1595. évi ostrománál például a keresztény csapatok „...öt-hat mérföldig mindenfelé a falukat, birtokokat mind elpusztították. A szegénységnek minden marhájukat, lovukat elhordták pénz nélkül. A mezőn a vetéseket lekaszálták és a lovaknak adták. Annak utána a kévéket is szabadon hordták mint ellenségét és a lovak alját is abból vetették meg.” A föld művelésére, állattenyésztésre ilyen viszonyok között csak a legbátrabbak vállalkoztak, bár egy faluban több éven keresztül ők sem maradhattak.

A zsitvatoroki béke megkötése után valószínűleg megyénk területén is normalizálódott kissé az élet, nemcsak a jobbágyok tértek vissza, hanem a földbirtokosok is. Esztergom megye központja a még mindig török kézen lévő Esztergom helyett az Oláh Miklós érsek által alapított Érsekújvár lett, ahol 1605-től megkezdődött a vármegyei apparátus kiépítése. A kísérlet azonban nem hozhatott eredményt, hiszen a megye szinte egész területe idegen fennhatóság alatt volt, ahová a vármegyei tisztviselő még a lábát sem tehette be. 1657-ben például nemesi felkelést szerettek volna elrendelni, de jól tudták, hogy minden igyekezetük haszontalan, hiszen a török uralom alatt élő nemesek nem mernek hadba vonulni vagy fegyvert emelni a még mindig hatalmas Oszmán Birodalom embereire, mert túlerő ellen esztelenség hadakozni. A helyi állapotokra éles fényt vet az a tény, hogy ugyanebben az évben, azaz 1657-ben a megye száz portája közül a falvak felégetése és elpusztítása folytán csupán egy portáról tudták az adót behajtani.

Bajna nem néptelenedett el teljesen, sőt tulajdonosai is ideköltöztek egy időre. Nebojszai Balogh Ferenc két gyermeke, Barbara és István 1622-ben felosztotta a birtokait, amelynek során összeírták Bajna birtok lakosainak számát is. Ekkor tizenöt jobbágycsalád élt a faluban, közülük néhányat talán az elmenekült jobbágyok visszatérő gyermekei alapítottak. A Szakács, Fazekas, Nagy és Balog név ugyanis mind az 1570-es, mind az 1622-es összeírásban előfordul. Ebből az 1622-es összeírásból tudjuk azt is, hogy Bajnán még állt az egyik udvarház, amelyben Balogh János, talán a Nebojszai Balogh család egyik tagja lakott, a falu bíróját pedig Bíró Mátyásnak hívták.

Bár a megye még mindig török fennhatóság alatt volt, a falu már földesurának is adózott, mégpedig évente huszonöt forintot, karácsonykor egy őzet is adott ajándékba. Az adót a földbirtokos család tagjai szedték be, 1626-ban például Géczy János, Both Dorottya unokája.

A lakosság társadalmi összetételére nincsenek pontos forrásaink, de zsellérek, jobbágyok és föld nélküli, armalista nemesek együtt éltek itt. 1640-ben, amikor a vármegye nemesi felkelésre szólított fel, Bajnán Józsa Istvánnak a hadba vonulás megváltására egy forint adót kellett fizetnie és egy katonát kellett kiállítania. Kötelezettségét valószínűleg nem tudta teljesíteni, mivel anyagi helyzete ezt nem tette lehetővé.

A helyi viszonyok között, talán annak is köszönhetően, hogy tulajdonosai gondot viseltek rá, Bajna igen jelentős településnek számított, amely már attól sem riadt vissza, hogy a szomszéd falvak birtokait elfoglalja. 1641-ben az esztergomi káptalan gazdatisztje tiltakozott, mert bajnai és sápi lakosok a káptalani tulajdonban lévő Epöl földjét fogták művelés alá.

A török azonban továbbra is állandó veszedelmet jelentett nemcsak a lakosság, de a birtokosok számára is. 1642-ben a Both család leszármazottjai ezért úgy döntöttek, egy időre megválnak Esztergom megyei birtokaiktól. Pünkösd napján megjelent tehát a nyitrai káptalan előtt Szlavnicai Sándor László gyermekeivel, Mihállyal, Ádámmal és Annával, vele voltak továbbá Ghéczy János gyermekei, Pál és István, Kincsy András lánya, Farkas Ambrusné, Kincsy Anna unokája, Páhy András és Kincsy Katalin lánya, Gugy Judit. Elmondták, hogy Esztergom megyei birtokaik, úgymint Bajna, Sáp falu, Sárisáp, Órisáp, Csimaszombatja, Vajdaföldje, Babal, Sárás, Külöd és Gyarmatpuszta a török fennhatósága alatt van, és igen csekély jövedelmet hoz, ezenkívül mostani lakhelyüktől messze is van, ezért közösen úgy döntöttek, hogy ezeket a birtokokat húsz évre zálogba adják Etyeki Barbarának, Gyöngyösi Nagy János özvegyének, kétezer magyar forintért. A vételár egy részét, ezerötszáz magyar forintot rögtön ki is fizetett Etyeki Barbara, amelyet az eladók további, közelebbi és biztonságosabb birtokok megszerzésére és más szükséges dolgokra kívántak fordítani.

Bajna tehát elég hosszú időre kikerült a Both örökösök fennhatósága alól, és zálogbirtokként lényegében tulajdonos nélkül maradt. Ekkor a faluban körülbelül tizenkilenc ház volt, az itt élők egy része a török hódoltságban gyorsan terjedő protestantizmust követte. Tekintve, hogy a faluban már több mint fél évszázada nem volt lelkipásztor, könnyen érthető, hogy a lakosok szívesen fogadták az új tanokat saját nyelvükön, azaz magyarul hirdető vándorprédikátort, aki elterjesztette köztük Luther és Kálvin tanait. Az sem kizárt természetesen, hogy a protestáns lakosság nagy része más falvakból, ideiglenesen érkezett ide, majd néhány év múlva távozott is. Arra nincs adatunk, hogy protestáns lelkész megtelepedett vagy bármiféle protestáns egyház szerveződött volna itt, ahogy ez a közeli Nagysápon például megtörtént. Tény viszont, hogy 1656-ban egy Molnár Lőrinc nevű tanító vezette a falu lelki életét, aki katolikus hiten volt. Bajna záloga 1662-ben lejárt, azonban kiváltására mégsem került sor a tulajdonosok pénztelensége miatt. Az örökösök közül néhányan le is mondtak jogaikról. Farkas Ambrusné Kincsy Orsolya például 1660-ban eladta birtokrészét harmad-unokatestvérének, Sándor Mihálynak. A zálogjogot időközben Etyeki Barbarától Huszár István vette át, akitől a tulajdonosok 1676-ban váltották meg. Ekkor a Sándor, Géczy és Páhy család képviselői a pozsonyi káptalan előtt szerződést kötöttek, miszerint kilencszáz forint lefizetése után az Esztergom megyei birtokok újra eredeti tulajdonosaik kezére kerülnek. A szerződést megkötötték, mindegyik család háromszáz-háromszáz forint befizetését vállalta. Az összeg azonban pillanatnyilag egyikőjüknek sem állt rendelkezésére, úgyhogy Szentgyörgyi Kerekes Mihály, Sándor Mihály apósa vállalta a summa kiegyenlítését. Ezzel, bár a birtokokat kiváltották, újra idegen kézbe kerültek: Kerekes Mihályon keresztül Kerekes Éva, Sándor Mihály felesége kezébe. Ez a tulajdonjog azonban a török kiűzéséig csak jelképes lehetett, hiszen a valódi birtokos a kerületet igazgató pasa volt, aki egy-egy évre szolgálati birtokként adta át a földeket valamely hűséges katonájának vagy hivatalnokának. Bajna 1673. április 18. és 1674. április 6. között például egy Addülhalim nevű török tiszt használatában volt.

A Bajnai Both család leszármazási táblája
 
Mária Terézia által elrendelt vizsgálat Bajna újjáépítéséről (MOL)
 
Bajna falu és környéke egy 1740 körül készült térképen (OSzK)

 

  
Előző fejezet Következő fejezet