Előző fejezet Következő fejezet

Istenért, oltárért és hazáért!

 

Csákvár története századokon át összefonódott az egyik legrangosabb magyar arisztokrata család történetével. A galánthai és edelstetteni Esterházyak a XVII. század hajnalán, néhány rövid évtized leforgása alatt kerültek az ismeretlenségből a birodalom leghatalmasabb és leggazdagabb földbirtokosai közé. A kérlelhetetlen aulikus kötődésükkel és katolicizmusukkal kitűnt Esterházyak közt nemcsak birtokaikat többnyire gondosan irányító politikusokat és hadvezéreket, hanem a művészeteket pártoló, alkotóként is híressé vált és egyházi méltóságokat is számon tart a közemlékezet.

A főnemesi dinasztia eredetét az Árpádokig vezette vissza. Nagy Iván és Kempelen Béla szerint a kihalt gróf Illésházy, vathai (Pozsony vármegye) Salamon, valamint a salamonfai (Veszprém vármegye) és harkályi (Zala vármegye) Salamonváry famíliákkal együtt a Salamon nemzetségből származtak. Vélhetően a Fejér vármegyei alapi Salamonokat is közös ősükként tisztelhették.

A nemzetség ősi fészke a Csallóköz. Első ismert felmenője, Mochud (Makod, Mocud, Mokud) 1186-ban III. Béla (1172–1196) királyi pristaldusa (poroszló), azaz jogbiztosító erejű hiteles személy. A Salamon

nemzetségből – amelynek a Csallóköz birtokosai közt már a XII. században előfordult okleveles nyoma – 1238-ban osztoztak meg atyai birtokaikon Salamon fiai, Illés és Péter, ezzel előbbi az Illésházy, utóbbi az Esterházy (Szerházy, Serházi, Zerházy, Estorás, Esterhás, Eztherhas) családi vonalnak vetették meg az alapjait.

Karácsonyi János szerint a Salamon nemzetség Esterházy ágának első ismert tagja Miklós 1242-ből. Fia, László 1302-ben sógora, Lőrintey István meghatalmazottja lőrintei birtokainak (Veszprém vármegye) megvásárlásakor. László fia Péter az Esterházy család egyenes ági őse. Másik fia, Pál 1350-ben tiltakozott a Pozsony vármegyei vatai jószága feletti főúri hatalmaskodás ellen, amelyen azután 1362-ben osztályt tettek, a família még élő tagjai négy részre osztották.

Az Esterházy nevet 1533-tól először Benedek viselte felváltva Eztherhas, olykor Zerházy alakban. Benedek és neje, galánthai Bessenyey György leánya, Ilona frigyéből született Ferenc (1533–1604), aki – előbb a felvidéki Szencen harmincados, majd 1579-től Pozsony vármegye alispánja – édesanyja halálát követően örökölve a galántai birtokot legelőször vette fel s írta nevét Esterházynak galanthai előnévvel.

A család Ferencnek Illésházy Zsófiától (Illésházy István nádor húga) született fiaival három alapvető ágra szakadt; Miklós (1583–1645) a fraknói, Dániel (1585–1654) a cseszneki, Pál pedig (1587–1641) a zólyomi vonal megalapítója.

A hercegi ág a dinasztia fraknói vonalához tartozott, amely megint két ágra szakadt, az idősebb a tatai, ifjabbik a cseklészi.

A „család fényének alapját” Miklós (1622–1625 között országbíró, majd 1625–1645 között nádor) vetette meg, aki fokonként a legmagasabb méltóságokat érte el. 1625. augusztus 10-én Fraknó várát s István fiával együtt a „Fraknó örökös és szabad grófja” kitüntető címet kapta. A família ettől kezdve mind előkelőbb szerepet játszott Magyarország történetében; Miklós 1613-ban bárói, Miklós István 1626-ban grófi, majd a család Pál személyében 1687-ben részesült a római szent birodalmi hercegi rang adományozásában. 1712-ben a hercegi méltóságot III. Károly (1711– 1740) a „herczegi jogokat fiága részére örökre megerősítvén” elsőszülöttséggel, nemesíthetési és pénzverési jogokkal bővítette, amelyet II. József 1783-ban valamennyi fiú- és nőivadékukra kiterjesztett.

A „cseszneki” Dániel 1633-ban cseh inkolátust (megtelepedési jog) nyert, a vonal grófi rangra János báró személyében 1683-ban emelkedett, kihaltával Péter s Imre fia 1719-ben lett ismét báró.

1715-ben a zólyomi ágból Antal, István, Sándor és János, Imre zágrábi püspök és Gáspár ezredes nyert grófi címet. Végül – 1721-ben – László és János részesültek a grófi méltóság adományozásában.

Az archaikus grófi ág címere csücskös talpú pajzs kék mezejében jobbra forduló, ötágú nyitott koronán álló, nyelvét kiöltő koronás aranygriff, felemelt jobbjában arany védvasú görbe kardot, előre tartó baljában három zöld szárú és levelű, arannyal futtatott vörös rózsát tart. A sisakdíszen (két pajzstartó koronás griff ötágú nyitott koronát tart a pajzs fölé) ugyanolyan növekvő alakú griff látható, a pajzstakarók jobbról arany-kék, balról arany-vörös színűek.

A hercegi címer négyelt pajzs fekete szívpajzzsal, amelyben egy arany L betű látható, a szívpajzsot hercegi korona fedi. A nagy pajzs első és negyedik kék mezejében aranyleveles koronán álló koronás aranygriff befelé fordulva, felemelt jobbjában (baljában) arany védvasú görbe kardot, előre tartott baljában (jobbjában) pedig három zöld szárú és levelű, arannyal futtatott vörös rózsát tart, ami maga az ősi címerkép. A második és harmadik mező vörössel és ezüsttel vágott, fenn az osztóvonalból növekvő koronás aranyoroszlán befelé fordulva, fölemelt baljában (jobbjában) három zöld szárú és levelű ezüstrózsát tart, lent három, arannyal futtatott ötszirmú vörös rózsa. Sisak nincs, a címert hercegi korona alatt hercegi palást övezi.

Más változata szerint a hercegi címer négyelt pajzs szívpajzzsal, mint a korábbi meghatározásban. A nagypajzs első kék mezejében aranykoronán álló, befelé fordult koronás griff jobbjában kardot tart, a második arannyal szegett kék mezőben két ezüst bal haránt gerenda, fönt jobbról és lent balról egy-egy, a szarvaival a gerenda felé fordult ezüst félhold által kísérve. A harmadik aranymezőben kétkoronás fekete kétfejű sas, a negyedik, mint előbb a harmadik udvar. Öt sisakdíszéből az első (középső) kétkoronás fekete kétfejű sas, takarója arany-fekete, a második növekvő koronás aranyoroszlán három ezüstrózsát tart, takarója arany-vörös, a harmadik koronás aranygriff görbe kardot tart, takarója arany-kék, a negyedik kék szárny, a második udvar harántgerendáival s a félholdakkal megrakva, takarója ezüst-kék, az ötödik ezüstszárny három (kettő-egy) arannyal futtatott vörös rózsával megrakva, takarója ezüst-vörös színű. A pajzstartók koronás aranygriff jobbjában kardot és koronás aranyoroszlán zöld száron három fehér rózsát tartva.

A nagyszombati jezsuitáknál nevelkedett, s feltehetően ennek hatására evangélikusból római katolikussá keresztelkedett (1600) Esterházy Miklós vagyonát Dersffy Orsolyával, Mágocsy Ferenc (felső-magyarországi főkapitány) özvegyével kötött házassága révén alapozta meg, amikor hitvese hozományaként tulajdonába került Munkács vára és a hozzá tartozó uradalom. Ezt ugyan a nikolsburgi béke (1622) értelmében át kellett engednie Bethlen Gábor erdélyi fejedelemnek (1613–1629), ám kárpótlásként megkapta a kismartoni uradalmat.

Második nejével, bedegi Nyáry Krisztinával (Thurzó Imre Árva vármegyei főispán özvegye) a hatalmas Thurzó-vagyon egy részének elnyerésére is lehetősége nyílt. Szert tett a pápai domíniumra, utódai számára pedig biztosította jogigényét a dél-dunántúli birtokokra, az akkoriban még hódoltsági területeken fekvő Ozorára, Kaposvárra és Dombóvárra.

1617–1635 között Bereg, 1618-tól haláláig Zólyom vármegye főispánja, 1626-tól az aranygyapjas rend lovagja, 1618–1622 között főudvarmester. 1625 őszén a rendek az ország nádorává választották, II. Ferdinánd (1619– 1637) királyi helytartóvá nevezte ki, egyúttal beiktatták Pest-Pilis-Solt vármegye főispáni tisztségébe. Miután a nikolsburgi békekötéssel elveszítette munkácsi birtokait, kárpótlásként 1626-ban megkapta Fraknó várát, a kismartoni uradalmat (Sopron vármegye) és a grófi titulust. Megszerezte Lánzsér, Lakompak, Sempte, Regéc várát birtokaikkal együtt, zálogbirtokosa lett a lévai uradalomnak is.

A galántai születésű főúr a birodalmi abszolutisztikus törekvésekkel szemben ugyan védelmezte a magyar nemesi rendi előjogokat, de támogatta az udvar ellenreformációs törekvéseit is. Követként szerepet játszott a harmincéves háborúban (1618–1648) a nikolsburgi és a linzi béke (1645) megkötésében. Könyörtelenül szemben állt az erdélyi fejedelmek függetlenségi törekvéseivel, az önálló Erdélyben a török előretolt bástyáját látta. Erőfeszítéseit tükrözték a Bethlen Gábor és I. Rákóczi György (1630–1648) felkelései ellen indított fegyveres küzdelmei.

A kor főnemesi elvárásainak megfelelően szembehelyezkedett a földből élők helyzetének enyhítését célzó törekvésekkel, s élesen ellenezte terheik könnyítését. A nagyszombati főiskolán vallásos érzelmű ifjúként klasszikus irodalmat és szónoklattant (retorika) hallgatott, szenvedéllyel szívta magába a teológiai tudományokat is, mindennek következményeként tért át 1601-ben a római katolikus hitre. Az átkeresztelkedés családi nézeteltéréseket szült, s emiatt később Mágocsi Ferenc kassai kapitánynál kényszerült szolgálatot vállalni.

II. Mátyás (1608–1619) érdemei elismeréseként báróvá, császári és királyi tanácsosává, egyszersmind kapitányává s Regéc várának törvényes urává tette. Főispánságának idején titkos tanácsos, majd főudvarmester, a nikolsburgi és linzi béke megkötésében való tevékeny munkálkodásáért udvari kamarás és országbíró, Érsekújvár és a környező bányavárosok kapitánya lett. Külügyi tevékenysége megbecsüléseként 1628-ban kiérdemelte az aranygyapjas rend viselésének jogát.

A család hatalmának megalapozója, a „szenvedélyes jószágszerző” 1629-ben vette birtokba a gesztesi uradalmat és annak központját, Csákvárt. A birtokain önmaga gazdálkodó comes palatinus figyelmesen, fáradságos munkával szervezte meg uradalmai igazgatását. Hivatalos elfoglaltságai következtében is csupán egyszer vált meg gazdaságaitól rövid időre: 1630–1632 között hatvanezer forintért zálogba adta pápai, ugodi, devecseri s gesztesi gazdaságát gróf Csáky Lászlónak.

Halálát követően birtokai fiára, Pálra (1635–1713), majd birtokcsere révén annak fivérére, az úgynevezett ifjabb fraknói grófi ág megteremtőjére, Esterházy Ferencre (1641–1683) szállt. Utóbbi kapta Pápát és Semptét, ezzel a család pápai vonalának megalapozója lett. A XVII. század derekán egészítették ki véglegesen az eladósodott véglai Horváth családtól megvásárolt pápa-ugod-devecseri uradalommal, amelyet hosszú időn keresztül a gesztesi, majd a később megszerzett tatai domíniummal együtt birtokoltak.

Pál 1652-től Sopron vármegye örökös főispánja, császári és királyi tanácsos, 1657-től aranykulcsos és udvari tanácsos, 1661-től főudvar- és főstrázsamester, 1679-től titkos tanácsos, az aranygyapjas rend lovagja (1680). 1681-ben a soproni országgyűlés nádorrá (1681–1713) választotta, egyúttal elfoglalta Pest-Pilis-Solt vármegye, 1702-től Moson vármegye főispáni székét.

Lojalitásáért 1687-ban elnyerte a birodalmi hercegi méltóságot, s tovább gyarapította földbirtokainak számát. Szabad György megállapításával élve, mint „a család címerében ágaskodó szárnyas fenevad szálanként szedegette markába a magyar föld legszebb virágait”. A Wesselényi-féle rendi összeesküvést (1666–1670 – a lefejeztetett Nádasdy Ferenc országbíró a sógora volt) követően a tulajdonába került Szarvkő, Léka és Keresztúr, a család vagyonához csatolta többek között Véglás, Kapuvár, Szentmiklós, Csobánc, Köpcsény, Derecske, Alsólendva, Dombóvár és Sárvár birtokát is. Utóbb, a Thurzó–Thököly rokonság által (második felesége Thököly Imre testvére, Éva) Árva és Lietava vára, valamint egyéb erdélyi birtoktestek is fennhatósága alá kerültek, kialakult a több évszázadon át fennálló Esterházy-latifundium.

A Kismartonban született költő és zeneszerző, Esterházy Pál herceg kiváló stratégiai képességeit bizonyította a török elleni harcokban (1663-ban Zrínyi Miklós oldalán is hadakozott), 1667-ben alsó-magyarországi fő hadvezér és tábornagy, 1668-ban bányavidéki főkapitány lett. Az 1681. évi soproni országgyűlésen történt nádorrá választását követően 1683-ban részt vett Bécs török ostrom alóli felszabadításában, három évvel később Buda várának visszavételében. 1687-ben részese a Habsburgok örökös királyságát kimondó és az Aranybulla (1222), a magyar nemesek egyik évszázados, sarkalatos előjogát biztosító úgynevezett ellenállási záradékát eltörlő törvények országgyűlési elfogadtatásában, amelyet birodalmi hercegi címmel és kiterjedt földbirtokadományokkal honorált a császár.

Hatalmas birtokait 1695-ben az elsők közt alakította át hitbizománnyá (az 1687. évi IX. törvénycikk által bevezetett intézmény, amely a családon belüli meghatározott rend szerint öröklött vagyont jelentett). „Gazdaságát a legnagyobb körültekintéssel vezette. Jobbágyai az ő személyében mindig az áldozatkész főnemest látták, s így a legnagyobb ragaszkodással voltak iránta” – értékelte humanizmusát Krasztina.

Egy 1660-ból keltezett szerződés szerint Csákvárt aranysarkantyús vitéz fivére, Esterházy Ferenc birtokolta, akinek „alattvalói számtalanszor tapasztalták jótékonyságát”. 1675-ben pápai várkapitány, utóbb Zala és Somogy vármegye főispánja, s részt vett Pál oldalán Bécs 1683. évi felszabadításában. Korai halálát követően s gyermekei kiskorúságának idejére neje, Thököly Katalin grófnő az Esterházy-uradalom irányítója.

1694-ben összeíratták Pál nádor előtt Pápa, Ugod, Devecser és Gesztes birtokainak ingóságait és ingatlanait, majd 1700-ban Gesztes tartozékaival együtt néhai Esterházy Ferenc legidősebb fiára, Antalra (1676–1722) szállt. Addig József és Ferenc a pápa-ugod-devecseri uradalmon s más birtokokon osztozkodhatott.

A Rákóczi oldalára állt s a szatmári békét követően száműzetésbe kényszerített Antal elkobzott birtokait a labanc seregben helytálló öccsei kapták. A későbbi kuruc tábornagy 1683-tól Pápa várának főkapitánya, 1693-tól császári és királyi tanácsos, 1697-ben kapitány a Kollonics-huszárezredben. 1698-ban, Temesvár ostromakor sebesülten török fogságba esett, de a karlócai békével (1699) kiszabadult. 1701-ben császári ezredessé léptették elő. Két évvel később részt vett Ocskay László csapatainak felmorzsolásában, s elfoglalta Lévát a kurucoktól. 1703–1709 között Komárom vármegye főispánja.

1704 májusában csatlakozott II. Rákóczi Ferenchez; seregének generálisa, 1705-ben altábornagya, majd szenátor lett. A Szécsényben tartott országgyűlés kormánytanácsának tagja, 1706-ban tábornagy és a dunántúli országrész főkapitánya. 1704-ben, a nagyszombati ütközetben s 1705-ben, gróf Bercsényi Miklós generálissal, a vereskői ütközetben a kurucok balszárnyát vezette. Áprilisban ő javasolta az első magyarországi hírlap, a Mercurius Veridicus kiadását. A következő évben kiverte gróf Stahremberg Miksa császári altábornagy csapatait a megerősített Fertő melléki és soproni védvonalból.

Az ónodi országgyűlés után (1707) a Vág menti hadtest parancsnoka, de nem tudta megakadályozni, hogy Stahremberg el ne foglalja a Pozsony feletti Csejte várát s a környező erősségeket. Lényegesen eredményesebbnek bizonyult az 1708. évi dunántúli működése: bevette Körmend várát, majd Rusztot és Nezsidert, később a horvátok muraközi és légrádi sáncait foglalta el. 1709 nyaráig sikeresen küzdött a Dunántúlon, de a túlerővel támadó gróf Siegbert (Siegfried) Heister császári és királyi tábornagy júniusban Palotánál megállította.

A szatmári békét követő amnesztia iránti kérelmét elutasító határozat után először Lengyelországba menekült, majd 1716-tól a besszarábiai Khotinban telepedett le. Az 1717–1718. évi osztrák–török háborúban bujdosókból verbuvált, hevenyészett kuruc, moldvai, török és tatár csapataival még felvonult Magyarország határára, de a harcokba való beavatkozására már nem volt mód. 1721-ben Rákóczi környezetébe, Rodostóba költözött. Pestisben hunyt el, hamvait 1906-ban szállították haza, s a kassai székesegyházban helyezték örök nyugalomra.

A kuruc generális öccse, a teológiai és műszaki tudományokban kiművelt Esterházy József gróf (1682–1748) mint semptei kapitány a kurucok, így fivére ellen is harcolt a Rákóczi-szabadságharcban. 1708-tól Komárom vármegye főispánja, 1724-től a hétszemélyes tábla elnöke, 1733–1741 között horvát-dalmát-szlavón bán. 1739-től lovassági tábornok, tábornagy, utóbb, 1741-től haláláig országbíró. 1720-ban adományul kapta a pápai uradalmat, a Pozsony vármegyei és horvátországi birtokokon túl megszerezte az 1718. esztendőt követő húsz évben a – később a pápa-ugod-devecseri uradalomhoz csatolt – Győr vármegyei Gyömörét, gesztesi uradalmába olvasztotta Tápot, Ménfőt és Mezőörsöt. 1727-ben 343 ezer 524 forintért megvásárolta Tatát a hozzá tartozó kiterjedt domíniummal, amelyet 1738-ban a Meszlényi családtól megszerzett Kéthely községgel és Makkpusztával kerekített ki.

1713-ban Pál nádor fia, József herceg (1688–1721) Zala vármegyei főispán, 1721-ben rövid ideig bátyja, Mihály, halálával (1721) előbbi fia, Pál Antal (1711–1762) a családi hitbizomány tulajdonosa.

Pál (1734-től Sopron vármegye örökös főispánja, tábornagy, az aranygyapjas rend kitüntetettje) 1762-ben bekövetkezett halála után öccse, a bőkezű művészetpártoló „Fényes” Miklós (1714–1790) – tábornagy, aranygyapjas vitéz, a magyar királyi Szent István rend nagykeresztese, a katonai Mária Terézia rend lovagja – veszi át a birtokok igazgatását, amelynek újjászervezésével növeli uradalmai jövedelmezőségét, s felépítteti 1766–1769 között a hercegi kastélyt Esterházán.

1761–1790-ben szolgálatában állt Joseph Haydn, aki „kifogástalan barytonjátékos hírében álló” ura számára csaknem ötven, más hangszerekkel kombinált melódiákat komponált.

Fia, Antal herceg (1738–1794) – tábornagy, aranygyapjas vitéz – mindössze négy évig a fidei comissum feje, utódja, Miklós (1765–1833) altábornagy, Aranygyapjas vitéz, a magyar királyi Szent István rend nagykeresztese, a katonai Mária Terézia rend lovagja – 1804-ben megkapta az edelstetteni apátsági birtokot (Ausztria), s elnyerte a birodalmi hercegi rangot. Fényűző, költekező életmódja adósságokba sodorta, gazdaságának csődjét csak zárgondnoksággal lehetett feltartóztatni.

Amikor Napóleon 1809-ben a magyarokat új király megválasztására szólította fel, őt szemelte ki uralkodónak. Szenvedélyes támogatója a tudományoknak és művészeteknek, ő alapította az Esterházy-képtárat.

Fia, Pál (1785–1866) londoni nagykövet, 1848-ban a „király személye körüli” miniszter, fia, Miklós (1817–1894) császári és királyi kamarás, a magyar királyi Szent István rend középkeresztese, aranygyapjas vitéz, unokája, Pál (1843–1898) 1872-től Sopron vármegye főispánja, majd valódi belső titkos tanácsos, aki azonban a politikától visszavonultan igazgatta, és stabilizálta birtokait.

A hitbizomány két utolsó birtokosa Pál fia, Miklós (1869–1920), valamint az ő legidősebb utódja, Pál (1901–1989). Az ország legnagyobb földbirtokosaként a politikai életben már nem vett részt, leginkább birtokai igazgatásával és vállalkozásai ügyeivel foglalkozott. Eszterházai udvartartását felszámolva a fővárosba költözött. Tartós bérletbe kiadott gazdaságait saját kezelésébe vette, ugyanakkor növelte a kishaszonbérletek számát. A két világháború közötti időszakban alkalmazottai részére az országos átlagot meghaladó jövedelmet és szociális juttatásokat biztosított.

A Mindszenty-per másodrendű vádlottjaként 1949-ben tizenöt évi fegyházbüntetésre és teljes vagyonelkobzásra ítélték. 1956-ban a forradalmárok kiszabadították, s Ausztriában, majd Svájcban telepedett le. 1991 májusában rehabilitálták.

1727-ben Gesztes, Csákvár, Forna és Boglár birtokjogára Esterházy Antal egyezséget kötött királyi rendelet alapján testvéreivel, amellyel József és Ferenc az uradalom tulajdonosai lettek. 1729-től – adósságait rendezve és összeírva – Csákvár és Forna földbirtokainak kizárólagos földesura az aranygyapjas vitéz, borsodi főispán, magyar királyi helytartósági tanácsos, tábornagy, főlovászmester, majd 1746-tól tárnokmester Esterházy Ferenc (1683– 1754).

Uradalmainak igazgatásában utóda unokája, Esterházy János (1748–1800), aki 1777-ben birtokait megosztotta fivérével, Ferenccel, s gazdasági tisztjeit átirányítva áttette rezidenciáját Csákvárra.

A tatai és gesztesi uradalom megbontásával a vármegyei közgyűlés – minthogy Csákvár népes község, kiterjedése is nagyobb sok vármegyei mezővárosnál – a többi katonai szerződéses helyekhez hasonlóan engedélyezte az élőállatok vágást és a hús kimérését is.

Kérésére nyert Csákvár mezővárosi privilegiumot I. Ferenctől 1792-ben, s az ő nevéhez fűződik a schönbrunni császári lakra emlékeztető csákvári kastély építtetése Fellner Jakab uradalmi építész tervei alapján 1778–1781-ben. Az első urasági kúria, ugyancsak Fellner rajzai szerint, valószínűleg már 1760–1765 tájékán megépülhetett, ám János atyja, Esterházy Miklós (1711–1764) inkább Tatán emeltetett fényűző kastélyt.

János fia, a művészetpártoló Miklós (1775–1856) tovább növelte a kastély fényét, amelyhez hozzájárult az is, hogy az 1810–1812. évi móri földmozgásokat követően 1816–1823 között – Charles Moreau tervei alapján – újjá kellett építeni. 1821-ben gyógyszertárat, 1832-ben uradalmi kórházat létesített Csákváron.

Fia, az aranygyapjas rend lovagja, császári és királyi kamarás valamint a máltai lovagrend nagykeresztese, Móric Miklós (1807–1890) ismét lényegesen kevesebbet tartózkodott településünkön. Diplomáciai pályára lépett, s az 1840-es években az uralkodó dinasztia követe lett Rómában, ahol 1848–1849-ben jelentékeny szerepet vitt a pápai korlátlan hatalom visszaállításában. Az 1861. évi provizórium beálltával, „az alkotmányosabb érzelmű magyar konzervatívok bukása után” Schmerling, majd Belcredi osztrák miniszterelnök tárca nélküli minisztere. Az 1865. évi országgyűlésen a kiegyezés ellen foglalt állást, s még a kompromisszumra hajlamosabb konzervatívokkal is ellentétbe került. A zárkózott természetű főúr 1867 után visszavonult csákvári birtokára, „a parkon keresztül járó lakosok sokszor látták magányosan sétálgatva a kert utain”.

Legidősebb fia, a római születésű és Csákváron megboldogult Miklós Móric (1855–1925) az aranygyapjas rend lovagja, császári és királyi kamarás, 1907-től valódi belső titkos tanácsos, a magyar főrendiház örökös tagja. 1891–1897 között a Katolikus Kör elnöke, 1893–1911-ben a Szent István Társulat társelnöke. „Istenért, oltárért és hazáért!” jelszava végigkísérte mozgalmas politikai és társadalmi tevékenységét. Az 1890-es évek elejétől mozgalmat szervezett az egyházpolitikai törvények elfogadása ellen. Gróf Zichy Nándorral és Molnár János apáttal megteremtették – ahogy erre már utaltunk a történet kronologikus rendje szerinti fejezetben – keresztényszociális értékrendű néppárt alapjait, amelynek több évig elnöke. Csákvárott saját költségén egyházi és jóléti intézményeket létesített s tartott fenn: iskolákat, zárdát, kórházat, szegényházat, gazdasági intézetet és ifjúsági köröket. „Így világos, hogy az akkori időkben ily szociális érzékkel bíró főnemest nem is lehetett találni az egész országban”– méltatta a római katolikus lelkész, Krasztina. 1878-ban – mint említettük – ugyancsak az ő pártfogásával és főparancsnoksága mellett jött létre a Csákvári Önkéntes Tűzoltó-egyesület.

A szociális érzékű gróf „nemes szívét” örökölte elsőszülött fia, Esterházy Móric (1881–1960) is, aki atyjához hasonlóan császári és királyi kamarás, valódi belső titkos tanácsos és a főrendiház örökös tagja. A majkpusztai születésű birtokos felsőfokú tanulmányait budapesti és oxfordi egyetemeken végezte, mint gróf Andrássy Gyula követője lépett politikai pályára. 1906 és 1918 között országgyűlési képviselő; 1906-ban a tőketerebesi választókerületben (Zemplén vármegye) alkotmánypárti, a politikai szervezet 1910. évi felbomlását követően pedig párton kívüli 1867-es programmal képviselte választóit. 1917-től tartalékos százados, Tisza István lemondása után, június 15. és augusztus 20. között miniszterelnök.

A csekély kormányzati tapasztalattal, a munkapárti parlamenti többség miatt szűk politikai mozgástérrel rendelkező kormányfő a világégés okozta súlyos válsággal nem volt képes megbirkózni. Legfőbb célját, az általános, titkos választójogi reformot a képviselőházi erőviszonyok miatt nem tudta keresztülvinni, s lemondott. Egy ideig (1918. január 25–május 8.) még a népegészségügy tárca nélküli, valamint a vallás- és közoktatásügyi minisztérium ideiglenesen megbízott vezetője (1918. február 3–március 6).

Az 1918. évi összeomlást követően visszavonult a politikai élettől, s birtokain gazdálkodott. A vörös diktatúra időszakában a csákvári földművesiskola vezetője, csupán 1931-ben tért vissza a politika küzdőterére. 1931– 1939 között a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja (KNEP) egyik utódszervezeteként életre hívott Keresztény Gazdasági és Szociális Párt programjával a tapolcai választókerületben, 1939–1944 között pedig a Magyar Élet Pártja (MÉP) Zala vármegyei listáján, de az Egyesült Keresztény Párt országgyűlési képviselőjeként jutott mandátumhoz.

Támogatta Kállay Miklós miniszterelnök (1942–1944) háborúból történő kiugrást elősegítő politikáját, emiatt az 1944. október 16-i nyilaskeresztes hatalomátvétel után a német titkos államrandőrség (Gestapo) letartóztatta, s a nyilas hatóságok deportálták. Kezdetben a fővárosi Margit körúti katonai fogházban, majd a sopronkőhidai fegyintézetben raboskodott. 1945 februárjában a németek a mauthauseni koncentrációs lágerbe szállították, ahonnan szeptemberben térhetett vissza Magyarországra. 1951-ben családjával együtt a kommunisták telepítették ki Budapestről, majd az 1956. évi forradalom leverése után Bécsbe távozott, s ott is hunyt el.

A XVII–XVIII. században a család cseszneki vonalának három képviselője Fejér vármegye főispáni tisztségét is betöltötte. Miklós nádor unokája, Esterházy Gábor (1618–1691) 1656-ban cseszneki várkapitány, majd győri várparancsnok, 1683-ban Győrnél, 1686-ban Buda ostrománál tűnt ki. Érdemeiért elsőként ő emelkedett grófi rangra családi ágazatából 1683-ban. 1686-ban királyi adományként birtokába jutott Csesznek vára. A török hódoltság után újjászervezett Fejér vármegye első főispánja 1688–1691 között.

Esterházy Ferenc (meghalt 1747-ben) 1692–1733 közt töltötte be a tisztséget. Még életében kinevezték utódjául a főajtónállómester, valódi belső titkos tanácsos, császári és királyi helytartósági tanácsos Györgyöt (1677–1734), azonban korai halála miatt a vármegye tényleges kormányzatát már nem gyakorolhatta.

Az első földesúri kúriát, a napjainkban tüdőszanatóriumnak helyet adó egykori Esterházy-kastély barokk stílusú magját – ahogy utaltunk rá – Fellner Jakab, uradalmi építész tervezte és építtette 1760–1765 között. Esterházy Miklós a földszintes, boltozatos termeket magába foglaló épület helyett azonban még Tatán emeltetett állandó lakhelyül szolgáló kastélyt. Fia, János Csákváron telepedett meg, s 1778-ban megindította a kastélyépítési munkálatokat.

Az ugyancsak Fellner megálmodta épület a fertődi udvarház térformálását másolta: az U alakban elrendezett három épületszárnyat, a főszárnnyal szemben a díszudvart lezáró, ívesen kanyarodó épületrészt.

A főszárny helyi, tatai, fehérvári és bécsi mesteremberek kivitelezésében épült meg, kert felé néző homlokzatára 1781-ben helyezték fel az építkezést megörökítő, latin nyelvű emléktáblát. 1782–1784-ben a grófné lakosztálya alatti alagsorban fürdőhelyiséget alakítottak ki, 1798-ban pedig – Gött Antal uradalmi építőmester tervei alapján – a jobboldali szárnyat is megépítették. 1794-ben a kastélytól közel negyven méterre színházépületet emeltek.

Esterházy János fia, Miklós 1804–1806 között a bal oldali épületszárnyhoz pavilont csatoltatott, a főszárny és jobb oldali szárny közé új termet építettek, a főszárny udvari homlokzatához négyoszlopos portikusz (oszlopcsarnok) került. 1808-ban lebontatta a megrongált színházépületet és a hozzá kapcsolódó istállót, s klasszicista ólat emeltetett.

Az 1814. évi földmozgások következtében újra kellett alkotni s egységessé kellett tenni a kastélykoncepciót. Az építkezéssel megbízott francia születésű bécsi építész, Charles Moreau tervei alapján 1816–1823 között zajlottak le a tényleges munkálatok. Elvi irányítónak Josef Franz Engel Bécsben élő építészt, a helyszíni kivitelezés koordinálására Gött Ernő „építési segédet”, az uradalom alkalmazottját kérte fel a gróf.

A régi főszárny és a bal oldali épületszárny megtartásával és megújításával klasszicista tagozatokkal és portikuszokkal ellátott, kibővített, szabályos U alakú kastélyt nyertek. A kertre néző portikuszon helyezték el a kettős Esterházy–Pálffy címert, Joseph Schmelzer osztrák szobrász alkotását. A fontosabb termek falfestését Lorenzo Sacchetti olasz mester végezte, jórészt Moreau tervei alapján. A kastélyrekonstrukcióval párhuzamosan a főépülethez kapcsolódó, főhomlokzatával a kert felé néző színház épült. A kastélyon nagyobb átalakítási munkákat már nem végeztek, majd Esterházy Móric 1925-ben Majkra tette át székhelyét. A teátrumban utoljára 1912-ben adtak elő színdarabot. A második világháborút követően a homlokzatot 1958–1959 között állították helyre.

A klasszicista stílusúvá átépített, eredetileg barokk kastély egyszintes, földszintes oldalszárnyakkal, végződésein emeletes pavilonokkal. A díszudvarra tekintő főhomlokzat középső részén négy dór oszlopos, timpanonos portikusz, két oldalán kocsifelhajtóval, közepén lépcsővel. A portikusz alatt az építkezés emléktáblája az 1823-as évszámmal. Park felöli oldalán ugyancsak portikusz, négy sásleveles oszlopfővel, timpanon nélkül. A homlokzaton díszes grófi címer és az 1781-es évszám.

Központi tömbjéhez délről toldalékszerűen a lépcsőfeljárós egykori kápolnaszárny csatlakozik négyoszlopos, toszkán típusú portikusszal. A kastélytól északra található a park felé néző, négy dór oszlopos egykori kastélyszínház, amelyhez az egykori timpanonos istállóépület csatlakozik. A kettő a díszudvarral azonos tájolású mellékudvart formál.

A kastély mögötti területen 1779-től Isidore Canevale bécsi építész és parktervező tervei nyomán – Szedlacsek Mátyás, Stautenrauss Ferenc és Loth János Henrik kertészek vezetésével – romantikus park került kialakításra. Benne fal és falazott árok által határolt angolkertet létesítettek medencével és vízfolyásokkal (Böhm Ferenc vízépítő mérnök vezetésével), peremén 1794-ben szikladarabokból műbarlangot építettek. Mögötte, az úgynevezett Csillag alléban számos kerti építmény is helyet kapott.

1801-től tovább bővítve Zart Ferdinánd lajtakátai kertész tervei nyomán Schwartz Tamás, majd Kuster János kertész irányításával közel nyolcvanhektáros, nagyszabású klasszikus tájképi park jött itt létre.

A kastély közelében 1800 körülre datálható Szentháromság-emlékmű található három, keresztény szimbolikára utaló oszloppal, tetején Szentháromság-szoborral. A kastély tengelyében gömb alakú napórát állítottak fel. Lövöldével és tekepályával ellátott fácánoskertet (vadbúvóhely), üvegházas konyhakertet hoztak létre, közelében – vértesszentkeresztesi maradványokat is magába foglaló – gótikus csarnokot emeltek.

1808-ban említették először a kastély tengelyében a „svejcerejt”, a park végében álló tejgazdaságot, amely egyben díszépítményként is funkcionált. A park északi részéhez csatlakozott az úgynevezett Allé-erdő, amelynek szélén a XVIII. század végén török épület, utóbb a belőle kialakított vadászkápolna állt.

A kastélytól közel egy kilométerre, a szorosan vett parkon kívül húzódott az egykori Esterházy-, későbbi nevén Gurdimajor. A több különálló épületből álló gazdaság már 1783-ban jól kiépített; 1800 körüli istállókkal, 1850–1870 között épült gazdasági iskolával, a XIX. század derekáról való „méhessel” és „sajtházzal”, a honfoglalás millenniumára készített víztoronnyal. A Császár-patak mentén 1792-ben malom állt, a következő évszázadban építőanyagaiból készítették el helyén a svájci lakot, az úgynevezett Gessner-házat. A Salomon Gessner svájci német költő tiszteletére emelt tó széli épületben könyvtár és képtár szolgálta a nyugodt időtöltést.

A galántai Esterházy család grófi címerének változata (1778)
 
Az Esterházy család hercegi címerének változata
 
Esterházy József országbíró pecsétje (1748)
 
Esterházy Miklós nádor arcképe
 
Esterházy Pál nádor
 
Esterházy Miklós grófi címere a római katolikus templom főbejárata felett (1852)
 
Esterházy Móric Miklós
 
Esterházy Móric miniszterelnök (1917)
 
Az Esterházy-kastély főbejárata az 1920-as években
 
Az Esterházy-kastély kerti homlokzata az 1920-as években
 
A kastélypark és Allé-erdő térképe (XVIII. század vége)
 
A Gessner-ház napjainkban
 
A Gessner-ház a XX. század elején

 

 

  
Előző fejezet Következő fejezet