Előző fejezet Következő fejezet

Az Árpádok ősi fészke

 

Az Árpád-vár (vagy Pád-vár), illetve Árpás-hegy elnevezéssel két dömösi magaslatot és annak környékét jelölik. Hogy melyik valójában az Árpád (vagy Pád), és melyik az Árpás, a kutatók sem tudják pontosan, de hogy igen régen lakott helyek, az bizonyos.

Az első, 483 méter magas, kúp alakú hegy tetején őskori, pattintott kőpengét leltek. Itt kisméretű, Árpád-kori vár maradványai találhatók, ovális sáncalakú lepusztult fal övezi őket. Az építőanyag-maradékok és tetőcserép-töredékek egy torony helyét igazolják. A várhoz vezető csigavonalú út egy része az értő tekintet előtt ma sem marad rejtve. 1837-ben Fényes Elek egyik munkájában ezt a helyet még Árpás-hegynek tudja. 1864-ben, illetve 1867-ben Pád-várnak, Árpád-hegynek, Árpád várának írják. XII–XV. századi cserepeket, vasból való nyílhegyet, sarkantyút és vasszegeket találtak itt. Tehát az Árpád-kor második felében bizonyára használatban volt. 1964-ben és 1967-ben útépítéskor a déli lábánál talált cserepek egy XII– XIII. századi, kisebbfajta, Árpád-kori váraljai településre utalnak.

A magyarországi középkori pénzkereskedelem elterjedésében az Esztergomban letelepült vallon, flamand, zsidó és velencei kalmárok jártak az élen. Dömösön is vertek pénzt. Pénzverő ároknak nevezi a nép mind a mai napig azt a helyet, ahol a régészek erre a foglalkozásra utaló jeleket, eszközöket találtak. Minthogy a hivatalos Árpád-kori okiratokban nem szerepel Dömös mint királyi pénzverő hely, feltételezik, hogy itt korabeli pénzhamisító, illetve -öntő működhetett.

Különösen jól védhető – így egy fejedelmi, királyi országos központnak igen megfelelő – hely volt a Pilis természet adta váraival, szikláival. Az erődből könnyedén lehetett az ellenség vonulását követni, s alkalmas pillanatban rájuk lecsapni, védekezni.

Az biztos, hogy Dömös Szent István alatt már királyi birtok, allodium. Innen nézve nem mindennapi látvány a Börzsöny Dunáig terülő nyúlványa, a Szent Mihály-hegy barlangjai a zebegényi – Árpád-kori nevén: az almási – oldalon. Magas fekvéséből adódóan, mivel nehezen megközelíthető, számos népcsoportnak nyújthatott menedéket nehéz időkben. A rómaiak is használták mint jó megfigyelő és fényjelző helyet.

Az I. Endre királyunk (1046–1060) alapította bazilita (Szent Vazul vagy Bazileosz, Bizánc-központú keresztény) szerzetesek éltek itt a XI. századtól, a keleti és nyugati keresztény egyház hivatalos szakadását (1054) túlélve, egészen a XII. század elejéig. Pártfogójuk I. Endre felesége, a kijevi Anasztázia magyar királyné volt. Minden jel arra utal, hogy a Duna túloldalán, a Dömössel szemben levő barlangkolostor az ugyancsak ortodox hitű visegrádi szerzetesek irányítása alatt álló remetéké lehetett.

I. Béla, aki 1060–63 között uralkodott, Dömös helyett „kedves királyi majoromnak” nevezi azt a települést, ahol a királyi kúria volt. Országos dolgokban döntöttek itt a meghívott főurakkal és tanácsosaival, miközben „figyelmesen intézgeté (majorsága) gazdálkodását”.

Arról, hogy hányan szolgáltak a királyi kúriában, írásos dokumentum nem maradt fenn, de bizonyos, hogy udvari szolgálatra számos embert alkalmaztak: lovászlegények, királyi szakácsok (akik 1541-ig mindig magyarok voltak), kukták, solymászok, télen (faszénnel) fűtők, igricek-mulattatók, kamarás, papok, kulcsár, várvédő vitézek, várjobbágyok, lovagok és szolgáik éltek itt.

A szolgák és az egyszerű emberek földbe sülyesztett (télen meleg, nyáron hűvös) házai viszonylag közel fekhettek a vadászkastélyhoz. Nem lehetetlen, hogy a „major” szóba mindezeket beleértette az oklevél írója, I. Béla.

Ez a királyi major lehetett Dömös – miként akkor latinul írták: Demes – Árpád-kori őstelepülése. Ennek nem minden esetben kellett a mai falu helyével egyeznie, de Dömös esetében részben azonos, s ez a mai Felső falu-dűlő körül lehetett. Feltehetően inkább a hegyoldalba telepedett le a kastélyt kiszolgálók hada a Duna gyakori áradása miatt.

Szent István törvénye szerint minden tíz falunak egy templomot kellett építenie. Esztergom közelségének ismeretében bizton állíthatjuk, hogy a várjobbágyok és más szolganépek vallásos szükségleteit is szolgáló dömösi altemplom felépítését nem ez a törvény hanem a hercegi, illetve a királyi udvar lelki szükséglete diktálta.

Gerevich László történész-régész szerint az itt előkerült királyi kőtemplom (kápolna) XI. századi stílusában – s ezért korát illetően is – megegyezik a pannonhalmi és a tihanyi altemplommal, melyekre aztán a nagyobb szentegyházak épültek. Ezért nem lehetetlen, hogy az ötször tizennégy méteres vadászkastély az altemplommal és a templommal együtt már 1000 táján állhatott.

A dömösi prépostság XIII. század közepéig épült többi része feltételezések szerint a piccardiai (vallon) Villard de Honnecourt keze nyomát viseli. A művész jellegzetes díszítőelemei emlékeztetnek a szomszédos (innen tíz kilométerre lévő) piliszentkereszti ásatásoknál előkerült, kőbe faragott díszítésekre.

Honnecourt mester, a középkori vándor építészek életére oly jellemzően, sok helyen vállalt munkát: Pilisszentkereszten és egyes esztergomi alkotásoknál nem zárható ki a mester közreműködése, munkálkodása. Lelkes lokálpatrióták még „dömösi kőfaragó műhelyt” is emlegettek, és magyar kőfaragóművész munkálkodása sem kizárt. A dóm a maga korának egyik jelentős hazai kőtemploma volt. Értékét növeli az a tény, hogy kora Árpád-kori templomaink egy része még fából épült.

A királyi kúria helyét, ahol földcsuszamlás miatt vagy – azt is suttogták – merénylet következtében a ház vagy a trón mennyezete maga alá temette Béla királyt, sikerült azonosítani. A baleset akkor történt, mikor I. Béla főemberek jelenlétében tanácskozást tartott. A németek ellen indult, csakúgy, mint előtte és utána megannyian az Árpád-házi királyok közül. A sérülések ellenére, súlyos betegen, hordágyon vitette magát a katonai tanácskozásra, a Rábca vidékére, a Kőris-pataknál levő táborába. A szállítást nem élte túl. A túlerőben levő németekkel szemben az összegyűlt vitézek nem vették fel a harcot. Béla király porhüvelyét később a maga alapította szekszárdi monostor templomába temették – írják a krónikások. Három fia Lengyelországban keresett menedéket, köztük László is, a későbbi lovagkirály.

Géza hároméves uralkodása (1074–77) során Dömösön vonta össze seregeit, és a Pozsony várában tartózkodó Salamon meg az őt támogató IV. Henrik betörését meggátolandó csapatokat gyűjtött ide, csakúgy, mint I. Béla és később Szent László 1063-ban és 1079-ben. IV. Henrik Vácig nyomult előre, de a „felperzselt föld” taktikája és az a tény, hogy tudtak egy ellenük felvonuló, túlparti nagy seregről, a német hadat visszavonulásra késztette.

Dömös a XI. század második felében – a visegrádi vár felépítése előtt – a magyar csapatok ideális gyülekezőhelye volt. Erre központi fekvése, a Duna közelsége predesztinálta.

Az előbbiek alapján az I. Béla és a Szent László uralkodása közti időben I. Gézát is a Dömös történetéhez szorosan hozzátartozó királyunkként említhetjük. A veszprémi káptalan levéltárában őrizték még a múlt században Szent László királyunk Guden nevű vitézének 1079-ben kelt adományozó levelét, melyben először található meg Dömös latinul leírt (Demes) neve.

Néha egy okiraton belül is más-más formában olvasható a falu neve, az idők folyamán sokféle képpen írták le okleveleinkben: Dimis, Dymis, Dimiskar, Demes, Demesium, Dimus, Dumis, Damas, Domos, Dőmős, Dőmös, Dömös.

A Magyar Tudományos Akadémia által javasolt, az egységesített „hivatalos helyesírás” előtt mindenki úgy írt, ahogyan annak helyességét megítélte vagy valamely korabeli közmegegyezésen alapuló írásmódot követett. Ezt a kuszaságot már kezdettől fogva még jobban bonyolította, hogy a latinul író és beszélő hittérítők zöme idegen ajkú volt. A magyar szöveg hű visszaadásának a legnagyobb akadálya a latin és a görög nyelv lett, melynek 23 illetve 21 betűje – sem régen, sem ma – nem elegendő a mindenkori magyar beszédhangok rögzítésére, pedig okleveleink ezen a két nyelven íródtak.

Az ógörög y (üpszilon) hang megjelenése Dömös latin betűalakjában leírójának jó hallását, annak hangzásmeghatározó képességét dicsérheti. Elképzelhető ugyanis, hogy a Dymis első leírója a két i hangzáskülönbségét jelölte az y és az i (torokhang) használatával. A bizonytalan körülmények ellenére örülhetünk, hogy a Dymis alak az elsők között került lejegyzésre, mert a nyelvészeti eredmények ismeretében ez állhatott legközelebb a Dömös szó korabeli kiejtéséhez.

Ami Dömös szavunk eredetét illeti, csupán találgatásokra szorítkozhatunk. Meggyőződésünk, hogy a kiejtés és a leírás szorosan összefügg szavunk jelentésével.

Guden a paloznaki birtokát egy levélben elajándékozza: „…de főként azt hozom minden ember tudomására – írja –, hogy a király ebben az ügyben szabad rendelkezést engedett nekem a dömösi kúriában (in curia demesiensi), amikor télen a németek megsemmisítésére készült.”

A levél akkor keletkezett, amikor Szent László a magyar földet dúló IV. Henrik csapatainak kiverésére készült.

Könyves Kálmán királyunk uralkodás idején történt a Dömös nevével szétválaszthatatlanul összeforrt tragikus esemény. Álmos, Kálmán öccse, a trónra tört. Kálmán háromszor megbocsátott neki, csak hogy az ország belső békéje megmaradjon. Kálmán király az ország harmadát nekiadta: a békesség kedvéért a dömösi királyi kúria is ekkor kerül Álmos herceg birtokába. A vezeklő Álmos a Szentföldről hazatérve 1107-ben kezdte el építtetni a dömösi kolostort. 1108-ban Lőrinc esztergomi érsekkel felszenteltette, mely ünnepi aktusra bátyját, Kálmán királyt is meghívta.

A pilisi királyi birtokok templomai közül az Árpádok korában ez volt a környékbeli legnagyobb és a legszebb istenháza. Álmos prépostságot alapított itt tizenkét kanonokkal és földi javak adományozásával: falvakat, szolgákat és mesterembereket adományozott hozzá a birtok szolgálatára. A Békés megyei Babócza faluból például tizenöt kenyéradó szolgát és hat szakácsot rendelt szolgálni a dömösi atyákhoz, név szerint: Cheti, Kila, Mawog, Feidi, V-as (így!) és Mikusa nevű szakácsokat.

Álmos királyfi a maga hercegségéből 59 falut adományozott (vicos, villas) 761 lakossal, évente a következőket kellett a prépostságnak beszolgáltatniuk: 525 juhot, 1522 köböl lisztet, 1522 akó méhsert, 761 darab kősót, 75 köböl sert, két kész házat vagy ezer deszkát, ötven disznót. Szűz Szent Margit, a dömösi prépostság védőszentjének éves ünnepén négy hizlalt ökröt, harminc juhot a legkövérebbek közül, harminc ludat és kősót. Karácsonykor és húsvétkor az évi beszolgáltatásokon kívül mind a szabadosak, mind a jobbágyok és a szolgák negyven tyúkot, tíz kősót szállítottak a monostorba. Dömösnek tartozott még szolgálni: tizenkét szekeres, hat kenyérsütő, öt ajtót őrző, kik az ebédlőre és a hálószobákra vigyáztak, két (fa)esztergályos, két lovász, tizenkét harangozó, egy bőrkészítő, egy hírhordó (futár), curialis nuncius (házfelügyelő), harminckét halász, huszonöt sóhordó az erdélyi részekről, kiknek évenként hatszor kellett fordulni. Ugyancsak Erdélyből érkezett évi húsz nyest(bőr), száz bőr, egy medvebőr és egy „bivalszarv”.

Az adományhoz tartozott még 138 szőlő különféle helyeken, tizenkét eke (nyolc-nyolc ökrű), hat malom, három csobolyókészítő (fakulacsos), tizenöt szekérgyártó, a lóistálló, melyben a kancák mellett még hetven csikó elfér. Akol nyolcszáz juhval, tehéncsorda (64 tehénnel), 94 emse (nőstény disznó), hatvan méhkas.

Álmos és Kálmán között külső békétlenkedők ellentétet szítottak. Álmos saját védelmére ismét németeket hívott be az országba. Kálmán ezúttal nem habozott. Öccse negyedik árulását már nem bocsátotta meg.

A testvérgyilkosságtól megriadt ugyan, de 1113-ban Álmost és öt–nyolc éves kisfiát, Bélát három – a herceghez közel álló – hű emberével: Urossal, Vathával és Pállal együtt megvakítatta. A kis Béla kiherélésére adott parancsát nem hajtották végre, s így nem halt ki Álmos ága. Ezt követően Álmos az általa épített prépostságban száműzettként élte a vakok szomorú életét. A kis Bélát a pécsváradi bencés szerzetesek rejtették el kolostorukban.

Kálmán közeledni érezve halálát, s hogy biztos legyen fia, II. István trónutódlásában, bérgyilkost küldött Álmosra Both fia Benedek személyében. Álmos a szentegyház lépcsőjén siratta sorsát, amikor lovak dobogását hallva rosszat sejtett, és kétségbeesésében bevitette magát az akkori törvények szerint oltalmat adó templomba, de bérgyilkosa fittyet hányt a „menedéktörvényre”, s utána eredt.

Az oltárba kapaszkodó Álmos a dulakodásban megsértette kézfején a bőrt, s a krónikás jóvátehetetlen szörnyű esetként írja le, hogy vére beszennyezte a fehér áldozati oltárkendőt.

A dulakodás zajára több szerzetes sietett Álmos segítségére, Both fia Benedek a dömösi erdőkbe menekült. Dühös rohanása közben lova megbotlott, s ő nyakát szegte. Kutyái még a csontjait is felfalták – közli elrettentésül a korabeli híradás.

Kálti Márk minorita szerzetes Gesta Hungarorum, azaz a Magyarok története című kéziratos művét 1350 körül Hertul fia Miklós (miniátor) látta el színes képekkel, iniciálékkal. A kódex színes képei a legfontosabbak a Dömöst kutatók számára, mivel ezek egyik csoportján a prépostsági dóm és a megvakíttatás borzalmas aktusa, illetve más itteni történések láthatók.

A képen látható dóm ábrázolásának hitelességét bizonyítja annak egybeesése a prépostságot feltáró ásatások eredményeivel. Reméljük, hogy egyszer eljön az idő, mikor rekonstruálható és felépíthető lesz az egész együttes a Dunakanyar legszebb fekvésű dómjával együtt: csakúgy, mint a visegrádi palota, százezreket vonzhatna Dömösre.

Kálmán örökösödési tervének csak az első fele sikerült, a második már nem teljesedett be. Fia, II. István trónörökös nélkül maradt, felébredt lelkiismerete, s mégiscsak a vak Bélát jelölte ki utódjának. Ennek felesége, a szerb nagyzsupán lánya, Uros Ilona bosszút állt apja (rokona?) és férje megvakítóin: 68 főurat végeztetett ki az aradi országgyűlésen. II. Béla apjának holttestét Bizáncból ünnepélyesen hazahozatta és eltemettette.

A prépostság építése a vak király uralkodása alatt fejeződött be. A teljes fényében pompázó intézményt 1138. szeptember 3-án – a székesfehérvári zsinaton, apját, Álmos herceget is túlszárnyalva – királyhoz illő gazdag adományokkal látta el. Az ünnepélyes bejelentésen Dömös első prépostja, Saul is megjelent az országló főurak körében. Az írás átkot mond mindazok fejére, akik ezen adománylevél tekintélyét megsértenék. Kimondja, hogy ne segítse se szűz Szent Margit, se a Boldogságos Szűz Mária, sem Szent István király, sem akkor, sem a jövőben.

Ez az adománylevél – mint egyik korai nyelvemlékünk – Árpád-kori társadalom- és gazdaságtörténelmünk legfontosabb forrása. A XII. századi nagybirtok szervezetéről is képet alkothatunk az adománylevélből, mely 95 falut, 1332 szolgát (név szerint), 138 szőlőt, régi mesterségeket, földrajzi neveket és termékeket sorol fel. Csak Dömös faluból (in Dimis) adományozott egy kenyérsütőt, három szakácsot, hat harangozót és három szántóvető háznépet egyekényi földdel (120-150 királyi hold).

Dömösről többek között a következő szolgák neveit sorolja fel: Indi, Hurnete, Huruat (Horvát!), Wetikin, Cipcu (Szipko vagy Szepka), Jerslau (Jaroszláv), Skora (Szkora vagy Szikora), Cigu (Szegő), Simon.

Megjelentek a zenészfoglalkozásra utaló nevek: Dobos, Sipos, Kürtös (Hurnete). Olyan, a településünkre és környékére utaló személynevek, mint a Demus, Dimisa, Dimus, Deus (Diós), Keseru (Keserű/s/), Kurtvelis (Körtvélyes) – Dömösön ma is használatban levő nevek – is felbukkantak a szóban forgó okiratban.

Az adományozott birtokok három nagy csoportot alkottak az ország területén.

Veszprém megyében az egyik, melynek 54 faluja és 597 szolgája, szabadosa adta a tizedet és nyújtotta az előírt időpontokra a különféle szolgáltatásokat.

A második terület a Tisza és a Körösök vidékén feküdt. Innen 23 falu 471 szolgája és szabadosa tartozott szolgálni a prépost tizenkét kanonokját. Ez volt a dömösi prépostság javainak zöme, mivel itt a monostor nyolc falu határában a szolgákon kívül még nagy földbirtokokat is kapott, köztük egy egész falut, Tamást.

Erdélyben, Felvinc környékén harminc szolga háznépe élt, akiket sóbányászatra köteleztek a prépostság javára. (Abban az időben a só bányászata és értékesítése legtöbbször csupán a király illetve a királyné jogát képezhette, ezért volt ez nagylelkű adomány a vak Bélától.)

A harmadik birtokcsoport Dömös környékén feküdt. A szomszédos Marótot is ez az oklevél említi először, melyből kitudódik, hogy II. (Vak) Béla négy marótinak: Cetlku, Pentuk, Máté és Puci nevű szolgálójának és azok esztergomi testvéreinek elrendeli, hogy a királyi birtokrészből a kiküldetésekbe utazó dömösi dékánnak vagy a kanonokoknak szekereket és lovakat adjanak fuvar céljából.

A már meglévő birtokot II. Béla és Uros Ilona királyné még nyolc faluval növelte, így, összesítve ezt az adatot az 1138-as adománylevélben foglaltakkal, háza népével együtt tizennyolc falu 264 lakója állt a szolgálatukra.

Még Álmos herceg idejéből egy faluban földet nagy erdővel, három faluban pedig szőlőt kapott a prépostság, melyet Béla még három faluban földdel, erdővel és egy másik település szőlőjével gazdagított. Béla utóbbi adományából kapott a mai Bábolna közelében levő Mecsödön ménest, Utenben disznókondát és Setkeluból méhsert.

Ebben az okiratban foglalja össze a királyi adományozó a dömösi prépostság hal-ellátását biztosító helembai halászoknak kötelező beszolgáltatásait – mind a harminchárom halász nevét felsorolva –, hogy azoknak a felújított prépostság részére minden héten szerdán, pénteken és szombaton és a negyvennapos nagyböjt minden napján harminc-harminc halat kell Dömösre hozniuk, a halak nem lehettek négy tenyérnél kisebbek, melyen a farok és a fej nélküli távolságot értették a középkorban. Kisebb számításokat végezve ez heti kilencven darab félméteres hal évi 4680 hal körülbelül nyolc tonna mennyiség, ha egy halat egy-másfél kilónak számolunk!

A halfogás rizikóját könnyítendő a király a halászoknak nyolc ökröt, hatalmas szántóföldeket, egy ipolyi halásztanyát s egy ottani erdőt adományozott, így a helembaiak igazán örülhettek „kézzel fogható” szerencséjüknek.

Az adománylevél a balszerencse esetére is kitér: ha a halászok az előírt mennyiséget nem tudják beszállítani, vásárolják meg másoktól, ami hiányzik! Erdélyből továbbra is nyestbőrök, száz bocskor, egy medvebőr és egy bivalyszarv járt nekik minden évben. Az adományozó fuvarosokat is rendelt a szállítások elvégzésére. Többek között a Tisza-vidék 57 fuvarosát is szolgálatra kötelezték. Voltak sütőmestereik, akik más és más helyeken laktak, az egyikük Esztergomban. A szakácsokat név szerint felsorolják. Egyikük sem dömösi. Esztergályosaik évente tíz-tíz scutellát, azaz faedényt gyártottak. A Somogy megyei Koppányban kulcsgyártóik és csobolyókészítőik dolgoztak még a monostornak.

Az 1864-ben összeállított, akkoriban minden magyarországi községtől megkért, a helységek történetére vonatkozó és a Nemzeti Múzeumban őrzött kéziratos adatgyűjteményben a prépostság emlékét őrző helynevekkel találkozunk: Klastromi-földek, Préposti-szőlő és Klastromi-kertek, Prépostok (hegy) és így tovább.

Dömös egyházmegyei hovatartozását 1226-ban rendezték, fenntartva a régi állapotot: a veszprémi egyházmegyében fekszik ugyan, de joghatóság szempontjából továbbra is az esztergomi érsekséghez tartozik. IV. Bonifác és II. Pius pápa még 1440-ben és 1464-ben is ezt a státust rögzíti bullájában.

A dömösi prépostok tekintélyes tagjai voltak az esztergomi egyházmegyei zsinatoknak, amit az is tanúsít, hogy István pálos provinciális (területi vezető) Lodomér érsek tartományi zsinatától rendjének kékesi (Kékes volt a hajdani Pilisszentlászló középkori neve) monostora részére kiváltságlevelet kapott, s arra az esztergomi és a váci egyházakén kívül a dömösi prépostság pecsétje is rákerült.

Okos, vezetésre termett, világi gondolkodású, jogban jártas kanonokok lehettek a prépostok és tanácsadóik, minthogy 1236-ban Jób dékán (prépostsági vezető, titkár), három eke három-négyszáz hold földet visszaszerzett.

Az Árpádvár domborzati térképe
 
A Szent Mihály-hegyi barlangok egyike előtt Vertel József grafikusművész unokáival
 
I. Béla király
 
A prépostság alaprajza
 
A prépostság altemploma a XI. századból
 
A dömösi templom egyik oszlopfője
 
Az altemplom faragott oroszlános oszlopfője
 
Álmos és Kálmán a dömösi templom előtt. Hertul fia Miklós ábrázolása 1350 körül
 
Álmos és a kis Béla megvakíttatása Kálti Márk Képes Krónikájából
 
Álmos menedéket keres a prépostsági templom oltáránál
 
Részlet az adománylevél első oldaláról

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet