Kvetkez fejezet

Gazdálkodás a Tisza-birtokon

 

A néhány tízezer holdas Tisza-birtok méreteinél fogva a nagybirtok kategóriájába tartozott. Sok hasonló gazdasággal szemben kifejezetten szerencsés adottsága, hogy egy tömbben feküdt, s kiterjedésének szinte a centrumában, Geszten alakította ki a földbirtokos az uradalom központját.

A „nagymajor”, a főbb gazdasági épületek, miként a kastély is, beépültek a falu házai közé.

Mennyire voltak gazdagok az itteni földesurak? Mennyire, milyen szinten törődtek a gazdasággal, a birtok igazgatásával, fejlesztésével? Mennyire volt hatékony a birtokirányítás? A válaszadáskor mindig figyelembe kell venni, hogy a Tiszák birtoka csak töredéke volt az Eszterházyak kétszázötvenezer holdas vagy a Batthyányak, Széchenyiek latifundiumainak.

Az uradalom gazdálkodásáról hézagos ismereteink vannak. A reformkor időszakából töredékes, de emberközeli, a mindennapi gyakorlatot felmutató két számadáskönyv maradt az utókorra. Az egyiket az uradalmat vezető igazgató (inspector) készítette az 1832–34-es években, és saját számadásait tartalmazza. A másik a nagyúr, az adminisztrátor Tisza Lajos által vezetett és más vonatkozásban már idézett számadáskönyv.

Az uradalmi intéző az 1832–33-as gazdasági évben 71 259 forint 48,5 krajcár bevételt mutatott ki. (Összeadási hiba okozza az eltérést a mellékelt táblázat és az intéző számadata között.) Az összeg nem tartalmazhatja az uradalom teljes jövedelmét, mert bizonyos bevételek nem futottak át a kezén, azok közvetlenül a földesúrhoz kerültek. Nem tartalmazta az erdélyi bányajövedelmet sem. Az 1840-es évek első felében a „Ruda bányai jövedelem 536 Ft” volt, de a bejegyzések nem a teljes összeget, csak részleteket jelentenek. Egy helyen a „jövedelmek ötödrésze” bejegyzés mellett 189 forint tizennyolc krajcár áll; eszerint évente kilencszázharminc forint lehetett a bányabevétel.

A „Sombori árenda” évi ezerötszáz forintot hozott. Szó esik „Tordai jövedelmekről”, házbérről, árendáról, nagysága néhány száz forint lehetett. Nem tárható fel pontosan a jobbágyoktól úrbér fejében beszedett jövedelem sem. Nem a birtok jövedelméhez tartozott, de nem hagyható figyelmen kívül Tisza Lajos fizetése sem. Az 1840-es években az adminisztrátor évi 3750 forintot kapott.

A geszti uradalom jövedelemviszonyai 1832-ben

A bevétel fajtája nagysága (forint) aránya (százalék)
Kocsma 3830 5,5
Árenda 4118 5,9
Állateladás 28 719 40,9
Terményeladás 12 150 17,0
Erdőjövedelem 1446 2,1
Árendástól részlet 1875 2,7
Vásár, naturálék 2405 3,4
Legelőpénz 193 0,3
Taxa (füst) 346 0,5
Egyéb árenda 50 0,1
Téli legelő 675 1,0
Házbér 40 0,1
Boronavessző-eladás 2 0,0
Báránytized 90 0,1
Kölcsön 14 250 20,3
Összesen 70 189 100,0

 

Tisza Lajos bevételei

Gazdasági év Bevétel

Az 1843–44-es kiugróan jó gazdasági évben számadáskönyvébe feljegyezte: „a dohány szerződés sikerülvén a Kamarától 100 000 Ft”. Ezzel a lehetőséggel valószínűleg csak egyszer tudott élni.

Az 1832-es számadás lehetőséget ad az egyes gazdasági ágak jövedelemtermelő szerepének vizsgálatára. Mint az alábbi táblázat is mutatja, a bevételek több mint negyven százaléka közvetlen állateladásból származott.

Egybevág az országos adatokkal, hogy a juhtartás rendkívüli fontossággal bírt a kor gazdálkodásában. Az itteni laposok szikes legelőin legjobban talán ezek a gyapjas jószágok érezték magukat. A gyapjú iránti kereslet a napóleoni háborúk és az azt követő konjunktúra idején jelent meg, s hullámzásokkal, de megmaradt a reformkor későbbi évtizedeiben is. A birkabőr eladásából származó jövedelem arra mutat, hogy viszonylag nagy volt az állatpusztulás, ezekhez a summákhoz úgy jutottak, hogy mentették, ami még menthető volt: a juhászoknak a bőrrel el kellett számolni. Az ürü (a herélt kos) kifejezetten táplálkozási célokat szolgálhatott. Az elfogyasztott állatok bőrét is értékesítették.

Az egyes állatfajták részesedése az eladásból származó jövedelemből (forint)

Bika 6250 11 523
Tehén 5273
265  
Bivaly 320 7 953
Sertés 7368  
Ürü 1493  
Gyapjú 6473 9 243
Birkabőr 1277  

Az sem meglepő, hogy a szarvasmarha az állatállományon belül már korábban is kitüntetett helyet foglalt el, az viszont igen, hogy a sertéstartásnak itt jelentős szerepe volt a jövedelemszerzésben. Az uradalom lovakból származó jövedelme csekély, rendszeres eladásra nem találtunk utalást a reformkor egyetlen évéből sem. Tartását a birtokoscsalád közlekedési, lovaglási igényei indokolják, másrészt a hagyomány, az „úri passzió”.

Az állatok értékesítése történhetett a majorságban, ilyenkor a kereskedők helybe jöttek. „Eladtam Prágai ürüvel kereskedő Betsvári Jánosnak 130 db ürüket 18 Ft-ért párját.” De sertések, tehenek helybeli eladásról is bőven tájékoztat a számadás. Az állatkereskedelemben jelen voltak és fontos pozíciót foglalhattak el vidékünkön a környékbeli zsidó felvásárlók is. A „Békési Bas[ch]s Simon” híres-neves személyisége akkor ennek az országrésznek, de a későbbiekben elvesztette a vagyonát, s azután már csak hosszú pereskedéssel próbálkozott, hogy valamilyen komolyabb jövedelemhez, vagyonhoz jusson végül mégis. Ő elsősorban gyapjút vásárolt az uradalomtól.

Mai fejjel nehéz elképzelni, hogyan tudta a pásztor elhajtani a sertéseket Debrecenbe. 1832. augusztus 18-án „400 db süldő… 25 Ft(ért) párját” vitték a piacra. A nagyobb tételek mindegyike a cívisvárosban cserélt gazdát. Nagyváradon kisebb tételekben, lényegesen drágábban, többnyire télen (például „Február 20-án 21 db sertéseket, 42 Forint[ért] darabját”) árulták. Bikákat alkalmi vevőként a „Nagyváradi Commonitás” is vásárolt.

Az állathajtás során elszenvedett veszteségre (csak) az elhullott bárányok bőrének jelentős számából következtethetünk. A „Zsomborról hajtott magyar juhok” eladásakor például 52 bárány pusztult el. Más bejegyzésből kiderült, hogy a „ki hajtatott magyar juhokból az úton, és itten kiesett 12 dög böröket” is sikerrel eladta. Bizonyára kiugró lehetett a veszteség, mert a fenti adat szerint az állatok közel húsz százaléka elhullott.

Az árendák belső szerkezetét nem ismerjük. Azt viszont tudjuk, hogy azok nagyobb, döntő részét a puszták bérbeadása tette ki. Hasznosításuk és jövedelmük biztos volt. A puszták nagy része szintén az állattartás színteréül szolgát, ami jól mutatja ennek a gazdasági ágnak kiemelkedő jelentőségét, túlsúlyát.

A terményeladásból származó jövedelem sem csekély, de jóval kevesbb, mint az állattenyésztésé. A reformkorban annak mindössze tizenhét százaléka. Azt is a helyi, illetve közeli piacokon értékesítették, a Tisza-birtokhoz tartozó erdélyi Rézbánya lakosságát is rendszeresen ellátták, elsősorban „kétszeres búzával”. A regionális piacközpont Nagyvárad igénye kisebb, valamivel több mint ezerszáz forintos tételt tett ki.

Geszten gabonát nem termelt az uradalmi major, az árualapot itt a jobbágyoktól kapott terménykilenced szolgáltatta. A lencsét már az uradalom termesztette.

Az 1840-es években kezdődött el a szántóföldi kultúrák térnyerése.

A lassan-lassan induló eredeti tőkefelhalmozás hatására és lehetőségeinek kiaknázására ipari kultúrák termesztésével is foglalkozni kezdtek. Elsősorban a dohánykertészettel próbálkoztak, a dohányjövedelem új tételként jelent meg a számadásban, és összege általában néhány ezer forintot ért el. Új kultúraként vehető számba a repce is, térnyeréséről szinte semmit sem tudunk, de a számadás szerint (1844. VIII. 24.) „Repce árából Fejértől a felét átvette, 1000 Ft”-ot (Tisza Lajos a gazdatisztjétől).

Első látásra meglepőnek tűnhet, hogy a közvetlenül feudális előjogokon alapuló (kisebb földesúri haszonvételek, kis regále) jövedelmek a bevételeknek csak mintegy a tíz százalékát tették ki. Ha figyelembe vesszük, hogy az eladott termények jelentős része ugyancsak az úrbéri kilencedből számláló, akkor ez az arány már közel huszonöt százalék, s ez közelebb áll a korról a történetírásban kialakított képhez. Az viszont feltűnő, hogy az uradalom a kocsmatartásból a két, mintegy háromezer-kétszáz lelket származó falu, Geszt és Mezőgyán, a pusztaként számon tartott Bogyoszlóháza és Nagygyanté esetében milyen jelentős bevételhez, több mint háromezer-nyolcszáz forinthoz jutott. Nagyvárad környékén saját szőlője volt, a bort maga termelte meg, így eladásából (kántoriális kocsmatartás) nyert tiszta haszna is jelentős.

A számadáskönyvekből az is kiderül, hogy a gazdálkodás állandó pénzhiánnyal küszködött. Bár Tisza Lajos is adott kölcsönt (Andrássy grófnak ötvenezer forintot), de maga is állandóan hitelre szorult. Hol a gondozásában lévő alapítványokból, hol feleségétől, főúri társaitól, „vállalkozóktól” jutott kölcsönökhöz. Gyakran vett fel előleget a gyapjú, a dohány eladására is. Az induló kapitalizmus valóságára utal az alábbi bejegyzés: „Gyapjumra a Takarékpénztártól 7500 Forint”. A bevételek legalább húsz százalékát a kölcsönök tették ki, s ez valóban a kapitalizálódás korának állandósuló forgótőkehiányát tükrözi.

A nagybirtokok közé sorolható uradalom fenntartása, igazgatása szükségessé tette, hogy a munkát megfelelő szakemberek alkalmazásával összehangolják. Természetesen a Tisza-uradalomban is kiépült a birtokkormányzat, de szervezettsége nem érte el sem a dunántúli (Batthyány-, Festetich-), sem az alföldi (Károlyi-, Harruckern–Wenckheim-) – igaz, lényegesen nagyobb – uradalmakét. Országosan a birtokkormányzat terén a XVIII. század közepe hozta a változást, kerületekre osztották azokat, megjelentek a jószágigazgatók, kiszélesült és elmélyült a testületi szervek irányító munkája. A francia háborúk következtében beálló konjunktúra igényelte a nagyobb szervezettséget, a korábbi testületi formák – számvevőség, számtartóság (pénztárnok), ügyvéd, kasznár, szakigazgatás, mérnök, levéltárnok, írnok, tiszttartó – együttesére épülő, de modernebb irányítást. A Tiszák lényegesen kisebb uradalmában közel sem volt ennyire tagolt a tisztikar.

A családülés meghatározó szerepére sem volt szükség, hiszen a birtok egy kézben maradt egészen 1860-as évekig, a leánytestvéreknek sem volt beleszólásuk a gazdálkodásba. Amikor pedig több fiútestvér örökölte a vagyont, megtörtént a birtok felosztása, az addig egységes uradalom kisebb részekre oszlott – a feladatok áttekintése nem igényelt bonyolult szervezetet.

A család rangidős feje közvetlenül irányította a gazdálkodást. Tisztikart is létrehozott, de tisztiszék (sedes officiales, sessio praefecturális) nem volt, a birtok nagysága és földesúr közvetlen irányító akarata nem igényelte működését. A gazdálkodásról a jószágigazgató éves beszámolót készített, amely a bevételeket és kiadásokat sorolta föl. Az időrendi sorrendben haladó beszámolót a földesúr revízió alá vette, kimutatta a hiányosságokat, majd lezárta azt. A tiszttartónak mindenről írásbeli bizonylatot kellett adnia.

A földesúr utasításai, a számlázás gyakorlata arra mutat, hogy nagy hangsúlyt helyeztek a jószágkormányzó ellenőrizhetőségére. Sajnos a család vagyonát, igen gazdag könyvtárát, és levéltárát is teljesen széthordták, értelmetlenül elpusztították 1945-ben, így sok részletet nem ismerünk.

A több tízezer katasztrális holdas birtok alkalmazottainak beosztása, száma önmagában is érdekes. Az alábbiakban az 1832-es gazdasági számadás alapján kimutatható tisztikart ismertetjük, de minden szórt részadat arra mutat, hogy nagyjából hasonló létszámú és szerkezetű alkalmazotti csoporttal dolgoztak már a XVIII. század utolsó harmadában is a Tisza-birtokon.

A birtokigazgatás szerkezete

Földesúr
Uradalmi igazgató (inspector) Külső vagyontárgyak
Geszti ispán Mezőgyáni ispán Radványi ispán Ügyész (fiscalis) Vincellér Kasznár Váradi házfelügyelő Rudabánya
Külső Belső Béresek, csőszök Béresek, csőszök   Állandó szolga, hetes  
Szolgák, béresek

Az uradalom alkalmazottait Kállay István történész felosztása szerint csoportosítottuk uradalmi tisztviselőkre, uradalmi és kegyúri alkalmazottakra, uradalmi szolgákra.

A tisztviselők (officiales) vezetője az 1790-es évekig az udvarbíró, azt követően az inspector. Az elnevezés mutatja, hogy kezdetben a vezetés kevéssé volt differenciált, s utal arra, hogy a földesúr közvetlenül irányította az uradalom gazdálkodását. Az 1770-es években az udvarbírók (Fábián János, Duló István és fia, Ferenc) százharminc rajnai forint fizetést kaptak, „…hogy az említett Summából magát ruházni és edj lovat is maga számára venni, mellyen jószágaimba excurálhasson, tartozzék. E mellett hozzá illendő intertenciója [legyen] mind udvaromban, mind pedig azon kívűl, amig szolgálatomban marad.”

Tisztikar és cselédség a Tisza uradalomban (1832)

Foglalkozás Név: Település Évi fizetés Ft
Béres Sujtó Ferenc Geszt 20
Béres Sujtó István Geszt 20
Béres Tosa János Geszt 20
Béres Boldizsár János Geszt 20
Béres Csikai János Geszt 20
Béres Tóth Mihály Geszt 20
Béres Erdei Mihály Geszt 20
Vári Sándor Mezőgyán 20
Béres Nagy Sándor Mezőgyán 20
Béres Nagy János Mezőgyán 20
Béres Nagy András Mezőgyán 20
Béres Vári Ferenc Mezőgyán 20
Béres Szüts István Mezőgyán 20
Béres Horváth Lup Mezőgyán 20
Béres Gál Ferenc Mezőgyán 20
Béres Gál András Mezőgyán 20
Béres Peres János Mezőgyán 20
Béres Lőrintzi János Mezőgyán 20
Béres Fekete Mihály Mezőgyán 20
Béres Krizsán János Mezőgyán 20
Béres Kovács Mihály Mezőgyán 20
Béres Horváth Mihály Mezőgyán 20
Béres Berke János Mezőgyán 20
Béres Horváth János Mezőgyán 20
Birkás (bojtár) Csikai Mihály 20
Bivalyos Zakari Geszt 20
Bojtár Zsurka Majszi Geszt 25
Bojtár Sipos Ferenc Mezőgyán 40
Bojtár Zsurka Mihály 25
Bojtár (fejős) Kugler Mátyás Geszt 25
Csikós Kováts János 50
Csikós Nagy János 50
Fiscalis (uradalmi) Kurányi György 125
Főkertész Soltész András 62,5
Gulyás Nagy Ferenc 70
Gulyás Plumbás János 40
Gulyás Plumbás Zakariás 40
Hajdú Tárnok Péter Geszt 30
Hajdú Gál István 20
Hajdú Szabó István 20
Inspector (igazgató) Geszt 500
Ispán Fekete Mihály Geszt 150
Ispán Czeglédi András Mezőgyán 150
Ispán Bura Sándor Radvány 150
Kerékgyártó 50
Kertész Szabó Mihály Geszt 20
Kertész Bagdi Sándor Geszt 20
Kertész Erdei István Geszt 20
Kertész Kováts István Geszt 20
Kertész legény Csordás Ferenc  
Kocsis Mónus János 50
Kocsis (igás) Ladányi Mihály 50
Kocsis (igás) Garzó János 50
Kondás Lupsán János 40
Kondás Balogh Gyurka 40
Kondás Miklós Gyurja (hónapos) 2
Kos pásztor (hónapos) 2
Kovács Nagy Sándor 80
Lovász CsordásSéndor 20
Lovász Gurzó János 20
Lovászmester 150
Majoros Bondár László Geszt 30
Pásztor (bivaly) Sójom Geszt 20
Pásztor (borjú) Geszt 20
Pásztor (csikós) Szarka Mihály 20
Pásztor (kos) (hónapos) 2
Pintér 100
Szabados Mónus Mihály Geszt 30
Számtartó Bod Gábor 150
Szolgáló (konyha) Geszt 36
Tehenész Bordás Mihály Geszt 20
Ürüs (bojtár) Balogh Sándor 40
Vincellér Szilágyi Sándor

Más járandóságuk nem volt, de a mindenkori földesúr megengedte, hogy „a gulyabéli marhái között maga számára is ednihány darabot tarthasson”.

A reformkorban sokáig, tizenöt évig biztosan, egy bizonyos Mezey töltötte be a tisztséget, akinek ekkor ötszáz forint éves honoráriumot fizettek. E tisztséget (többnyire) nemesi származású személyek viselték. Feladatukat, ha elégedettek voltak velük, hosszú ideig ellátták. Előfordult az is, hogy apáról fiúra szállt a hivatal. Az utód beiktatásáról szóló hirdetést a vasárnapi istentisztelet után, a templom előtt olvasták fel. Idézünk néhány sort a veretes szövegből: „Minekutána a Mindenhatónak tetszett az én udvaromat, sőt boldogult szüleimet is sok idők le fojása alatt hiven igazán és tökélletes megelégedésemmel szolgált fő Tisztemet, néhai jó emlékezetü nemes Duló Istvánt az örökkévalóságra által tenni… adatik tudtára minden Geszti Lakossoknak, nagyoknak és kitsinyeknek és minden itt lakó Uraság Szabadossainak, Cselédeinek és itt, vagy a Pusztákon találtatható Pásztoroknak is… hogy Fő Gondviselővé, Tiszté és Inspectorrá rendelem nemes Duló Ferenczet.”

Nem tudunk arról, hogy a Tiszák alkalmaztak volna tiszttartót (provisor), számtartót (rationista), sáfárt (safferius). Foglalkoztattak viszont uradalmi fiscalist, aki a tiszttartó szokásos munkakörének egyes részfeladatait és a jogi teendőket látta el. A XVIII. század végén ezt a tisztséget Medgyesi György töltötte be. A kulcsár vagy vincellér a borjövedelemmel, élelmezési, ellátási feladatokkal foglalkozott. Fizetése hatvan-hetven forint között mozoghatott. A kasznár általában a szemes termények átvételével, gondozásával, őrzésével bízatott meg, és a pálinkafőzésért is felelt. A vincellérrel együtt a tisztikar alsóbb rétegéhez tartozott, fizetésük közel azonos lehetett.

Az alkalmazottakat (oeconomici) általában éles különbség választotta el a tisztviselőktől. Ez alól biztosan kivétel a uradalom három ispánja, akik a geszti, mezőgyáni és radványi birtokrészeket igazgatták. A terület nagyságától függetlenül, egyaránt százötven váltóforintot kerestek. Az alkalmazottak csoportjához tartozott a főkertész (125 forint), a lovászmester (százötven forint) és a pintér (pincemester, száz forint).

Országosan a szolgák (servitores) száma a XVII. században általában csökkent, a békés és építkező XVIII. században elsősorban a gazdaságra felügyelők, de az erősödő fényűzés miatt az udvartartásban dolgozók száma is növekedett. A szolgákat a Tisza-uradalomban is öt csoportba sorolhatjuk. Az általános feladatokat ellátókra: majoros, béres, vincellér, vadász, postahordó, fullajtár; az állattenyésztéssel foglalkozókra: gulyás, tehenész, juhász, csikós, kocsis; a rendészeti feladatokat ellátókra: két hajdú; iparosokra: pintér, kovács, kerékgyártó, kocsmáros; az udvartartáshoz tartozókra: vadász (külön említve a Jägert), lovász, kocsis, kertész, inas, belső inas, szolgáló, belső szolgáló, szakács, kukta, sütő, pék, dada, pesztra.

Az alkalmazottak összetétele is azt mutatja, hogy a gazdálkodásban elsősorban az állattartás dominált. Az uradalom kiterjedését figyelembe véve a 24 béres egyáltalán nem tűnik soknak. Az állattartással foglalkozók csoportja, mint mindenütt, igen differenciált, hiszen az egyes állatfajokat külön ménesben, gulyában, kondában, nyájban tartották, de még azon belül is elkülönítették kor (első-, másod-, harmadfű – értsd ennyi éves) és nem szerint az állatokat. Külön tisztségek mutatják ezt a juhászatban: az ürüs-, a kos- és a birkapásztor; a szarvasmarhatartásnál: a borjú-, bikapásztor, gulyás és tehenész.

Noha a gazdaság bevételeiben alárendelt szerepet játszott a lovászat, a tekintély terén a lovászok a pásztortársadalom élvonalát jelentették. A kocsisé egészen kiváltságos és jól fizetett állásnak számított. A XVIIII. század végéről ismert szerződésből kiderül, hogy vigyáznia kellett megjelenésére, öltözetére, a falusi és a szélesebb értelemben vett társadalom irányában is ki kellett fejezze ura, úrnője gazdagságát.

Máté István fizetése 1776-ban például harminc forint készpénz volt, két évre adtak neki egy köpönyeget, egy mentét, egy dolmányt, egy övet, egy paszományos és egy fekete kalapot, három pár nadrágot, esztendőnként még három pár csizmát (kettő bőr, egy kordován), két pár fehér ruhát, egy nyakravalót és két köböl búzát a feleségének. Cserébe a földesúr megkövetelte, hogy „híven szolgáljon, lovaimra, szerszámokra, hintómra gondot viselni tartozik”.

Az 1840-es évek elején az adminisztrátor luxusnak tekinthető üveges hintót vásárolt, ezerötszáz forint volt az ára. A kocsis öltözékéről K. Nagy Sándor, a „Biharországot” bejáró utazó így ír 1884-ben: „Az utazó vendégek csak nagy szemeket meresztenek, midőn látják, hogy egyenruhás kocsis hajtja elébünk azt a két almás-szürke sárkányt, melynek rosszul esnék, ha csak egy fél perczig kellene is mozdulatlanul állani; az a kocsis sötét-kék posztó magyar nadrágot és rövid huszárkát visel, melyek gazdagon vannak veres-fehér fonásu zsinórral sujtozva s egy panyóka zsinór hátán átvetve – csárdás kalapja mellett fekete strucztolat lenget a szél, s a kalapról hosszú fekete pántlika csüng le. (…) ezt az egyenruhát Tisza Kálmán kormányelnök ő Kegyelmességének kocsisai viselik.”

Különösen a belső szolgálók alkalmazásánál volt általános szokás a Tiszáknál, hogy csak egy évre választottak személyzetet, amelynek tagjaival tisztességesen bántak. Az éves foglalkoztatásnak az lehetett az oka, hogy minél több falubeli leány számára tegyék lehetővé a pénzkeresetet, amire férjhez menetelük előtt nagy szükségük volt. Évi bérük, csakúgy, mint általában a többi szolgának, húsz forint. Az udvar, a kastély, de még a viszonylag közel lévő nagyváradi ház rendben tartására is úgynevezett heteseket alkalmaztak, akiket külön fizettek.

A geszti udvarbíró utasításából, amit Oláh József 1977-ben publikált, kiderül, hogy a tisztviselőktől elsősorban hűséget, pontosságot és szorgalmat követeltek. A református vallásban mélyen hívő, az egyházban tisztséget vállaló Tisza család megkövetelte az „istenfélelemben, józan életben, egymással való egyezségben élést”. Az udvari cselédeknek este tilos volt a „kijárkálás”. Mivel megfelelő öltözetet kaptak a földesúrtól, fontos volt abban tisztán megjelenni, ruházatuk nem lehetett szakadt, vagy rongyos.

A rendtartás külső gazdaságról szóló részéből kiderül, az uraság azzal „védte” jobbágyait, hogy a gazdatisztnek megtiltotta az urbáriumtól eltérő „rend felett terhelni” őket. Fontosnak tartotta az ellenőrizhetőséget, aminek okáért részletesen leírta a mai szóval nyugtaadásnak nevezhető eljárás különböző módozatait. A gazdálkodás biztonsága, a takarékosság elsőrendű szempontként szerepelt a követelmények rendszerében. Nagyon vigyáztak arra, hogy a robotnapokat feleslegesen ne pazarolják: amit például gyermekmunkával el lehetett intézni, inkább bérért végeztették el. Ilyen volt a tiszta búza megtisztítása a konkolytól, de „Uraság dolgára, robotra soha is Asszonyt, Leányt vagy gyermeket bé venni szabad nem lészen”. Vasárnaponként, egy hétre előre adták ki a munkát, ilyenkor az istentisztelet után minden tiszt, alkalmazott szabados, hajdú és kerülő a kastély udvarában gyűlt össze.

Az utasításból az is kiderül, hogy gondot fordítottak az eladhatóságra. Figyeltek a termelvények tisztán tartására, kezelésére. A majorságban tenyésztett és dézsmából szerzett birkákat nem lehetett keverni, hiszen az uradalomét mindenkor drágábban lehetett értékesíteni. A termelvények eladását akkorra kellett időzíteni, amikor azokért jó árat kaptak a piacon.

Az udvarbíró fentebb idézett utasításából is kitűnik, mennyire fontosnak tartották a robotnapokkal történő takarékoskodást: „Az uraság jövedelmeinek egy legnevezetesebb része lévén az Urbariális és Contractuális Robották.” Mire is fordították a jobbágyok ingyenmunkáját? Az urbárium szerint csak Geszt több mint 609 igás vagy 1250 gyalogrobottal szolgált. Egy 1777-ből fennmaradt számadás szerint a szeptember 1-jéig teljesített 691 gyalog és a 204 (más kimutatás szerint 186) igás robot összesen 1099 napot tett ki. Szeptembertől decemberig – amikorra megfogyatkoztak a mezőgazdasági munkák – már csak százötven robotnapja maradt az uradalomnak, és ez elegendőnek is bizonyulhatott.

Marhás robotnapok felhasználása (1777. január 1–szeptember 1.)

Napok száma aránya %
Homokhordás 82,5 40,4
Korpaszállítás Keresztúrba 1,5 0,7
Téglaégetéshez fahordás 26 12,7
Vesszőszállítás Csegődről 38 18,6
Fahordás a majorhoz Csegődről 3,5 1,7
Kőművesek szállítása Váradra 5 2,5
Sárgaföld hordás a majorházhoz 2 1,0
A váradi kovács kihozatala Gesztre 3 1,5
Szalontára szekérért járt 1 0,5
Téglahordás a majorba 9 4,4
Majorsági búza hordása 7 3,4
Árpa szállítása Radványba és onnan tengeri hozatala 3 1,5
Nádhordás 2,5 1,2
A kovács bevitele Váradra 3,5 1,7
Pálinka hozatala Váradról 4 2,0
Kertész fuvarozása Váradról 3 1,5
Polyva és gaz hordás a téglavetőben 3 1,5
Tavaszi vetés szántása 5,5 2,7
A füves kertből sövényhordás téglaégetéshez 1 0,5
Összesen 204 100,0

 

A mellékelt táblázatból kitűnik, milyen kevés időt töltöttek a korabeli majorsági gazdálkodás egyik fontos feladatával, a szántással. A kimutatás az 1777. január 1-jétől szeptember 1-jéig elvégzett munkákat tárgyalja, az őszi szántás ezért biztosan kimaradt. Egyértelmű azonban, ha a szemtermeléssel nagyobb arányban foglalkoztak volna a majorban, a betakarítási munkák robotnapjainak száma és a gabona behordása feltétlenül szerepelne a számadásban.

1777-ben nagy építkezés folyt az uradalomban. Ekkorra már elkészült a kastély. Gazdasági épület, lóistálló és egy új pálinkafőző ház építéséről is tudunk. Az igaerő közel kétharmadát ezért használták fel az építési munkálatokhoz. Kiderül a számadásból az is, hogy akkorra a majorság épületeinek jelentős része elkészült.

A kézi robotnapok száma és megoszlása 1777. január 1. és szeptember 1. között

A munka megnevezése Mezőgyán Geszt Összesen
Napokszáma Arány(%) Napokszáma Arány(%) Napokszáma Arány(%)
Csegődön végzett munka 0 0 0 0 0 0
Szőlő- és sövénykaró hasítása 60 6,8 13,5 2,0 73,5 4,7
Tölgyfadeszka hasítása 34 3,8 30,5 4,4 64,5 4,1
Fonni való vessző vágása 45 5,1 48 6,9 93 5,9
Háznak való fa (tölgy) vágása 89 10,1 0 0,0 89 5,6
Geszten végzett munka 0 0,0 0 0,0 0 0,0
Szőlőben és kiskertben kapálás 81 9,2 64 9,3 145 9,2
Szőlőkötözés 0,75 0,1 22 3,2 22,75 1,4
Ház körüli munka 4 0,5 0 0,0 4 0,3
Az új házak körüli munka 0 0,0 11 1,6 11 0,7
Sövény-, szőlőkaró-faragás, sövényfonás 0 0,0 111 16,0 111 7,0
Zabmérés és búzaforgatás 7 0,8 23,5 3,4 30,5 1,9
Mészgödörásás 0 0,0 9 1,3 9 0,6
Jászolkészítés 0 0,0 3 0,4 3 0,2
"Szőlőkötni" vesszővágás és szedés 0 0,0 2 0,3 2 0,1
Sőre (malac) hajtása és vásárlása 0 0,0 35,5 5,1 35,5 2,3
Tengeri morzsolása 0 0,0 10 1,4 10 0,6
Levélhordás 0 0,0 26 3,8 26 1,6
Sertések körüli munkák 0 0,0 13,5 2,0 13,5 0,9
Vátyonban végzett munka 0 0,0 0 0,0 0 0,0
Árpa, zab, borsó kapálása 58 6,6 0 0,0 58 3,7
Ezek (árpa, zab, borsó) gyűjtése 33,5 3,8 4,75 0,7 38,25 2,4
Esztenga és sertésól készítése 48 5,4 0 0,0 48 3,0
Kúttisztítás és -ásás 1 0,1 0 0,0 1 0,1
Tavalyi széna újra tetézése 5 0,6 0 0,0 5 0,3
Tengerikapálás 120,75 13,6 121,5 17,6 242,25 15,4
Tövisirtás 0 0,0 20 2,9 20 1,3
Az istállóban hídlás készítése 0 0,0 4 0,6 4 0,3
Sz[éna?] csinálása és aratás 0 0,0 9 1,3 9 0,6
Füves kert tövisének bontása 0 0,0 4 0,6 4 0,3
Akolfonás és ahhoz karók faragása 43 4,9 0 0,0 43 2,7
Búzaasztag rakása 5 0,6 0 0,0 5 0,3
Hosszú fu[v]ar? 8,5 1,0 0 0,0 8,5 0,5
Búzaaratás 174 19,7 0 0,0 174 11,0
Radványban végzett munka 0 0,0 0 0,0 0 0,0
Kútásás és -tisztítás 17 1,9 72 10,4 89 5,6
Szénakaszálás 47,5 5,4 0 0,0 47,5 3,0
Szénagyűjtés 3 0,3 0 0,0 3 0,2
Tengeri morzsolása 0 0,0 20 2,9 20 1,3
[Vályog]téglához gazhordás 0 0,0 6,5 0,9 6,5 0,4
"Deszkát vitt tengerihez" [góré?!] 0 0,0 5,5 0,8 5,5 0,3
Sertésól készítése 0 0,0 2 0,3 2 0,1
Összesen 885 100,0 691,75 100,0 1576,75 100,0

A marhás robotnapokon belül ismét azt látjuk, hogy meglehetősen alacsony értéket képvisel a szántás: tizenöt százalék a részesedése. A manualisták (kézi robot, gyalogrobot) munkái közül különös figyelmet érdemel a tengerikapálás, amit kizárólag Vátyonban végeztetett a földesúr. Ólakat, istállókat vagy esztenákat (juhok számára) mindenhol építettek, javítottak.

A robotnapok száma kevés, s az urbáriumban meghatározottakhoz képest igyekeztek azt növelni. Ennek módja lehetett bizonyos haszonvételek robotban történő megváltása. A mezőgyániak csíkászati (halféle) jogért (tizenhatan foglalkoztak vele) árpát és zabot gyűjtöttek, a gesztieknek a fonás jogáért kellett munkanapokat vállalniuk. 1780-ban Bagdi István így vallott: az udvarbíró „a Robotát is a fonás által meg szaporította, úgy, hogy ennek előtte, midőn még Tisza Úr élt, minden Ember a fonás meg váltásért egy napot szolgált, Fábián Uram pedig kettőre szaporította azt”.

1800-ig – az urbárium rendelése szerint – a roboton és kilenceden felül a telkek után további bevételekhez is jutott az uradalom:

A telkek után járó szolgálmányok (1800 előtt)

Adózás fajtája Mezőgyán Geszt
Taxapénz (rajnai forint) 77 72
Kifőzött vaj (icce = 0,6–0,9 liter) 25 2/7 11 5/7
Kappan (darab) 50 3/5 23 3/7
Csirke (darab) 50 3/5 23 3/7
Tojás (darab) 300 4/9 137 2/5
Nádkéve (darab) 975 430

A mezőgyániak uradalmi puszták bérleti díjaként fizettek kétszáz rajnai forintot, az ott termett széna után kilencedet, amit be is hordtak a geszti majorkertbe, szántottak-vetettek a földesúrnak, szekerezést vállaltak Nagyváradra, olyanformán, hogy minden egész szekérre tíz köböl búzát kellett felrakni. (Ettől eltérően Békés vármegye mezővárosaiban, falvaiban, a Wenckheim-uradalmakban a jobbágyság pénzen váltotta meg a robotot.)

A zsadányiak a radványi pusztán tengeriföldet béreltek, száz „mundér boglya” szénát adtak cserébe, amit Vátyonban készítettek el. Meghatározták, hogy a mundér boglyák „szélessége hét német öl, magassága öt légyen”. A tengeri után kilencedet és „puszta vékát” fizettek, amit maguk szolgáltattak be a földesúrnak. Vállalták: „a Górét hellyessen és állandóan meg igazittani, s minden módon úgy el készítteni tartozunk, hogy a Dézsmának mind bé fogadására, mind Conservatiójára alkalmas légyen”. Ezenkívül száz csirkét ajándékoztak. A méhkerékiek hasonlóképpen 46 mundér boglya szénát, kilencedet és puszta kilencedet adtak. A cséffaiak, mivel nem akartak tengeri alá szántani, s szerződésük sem volt, vállalták, hogy húsz mundér boglya szénát készítenek.

Az állattartás a XVIII–XIX. század nagy részében – ahogy már említettük – a mezőgazdaság legfontosabb ágazata volt. 1776–77-ből összeállítható egy teljesnek tekinthető kimutatás, az állomány összetételét, belső szerkezetét mutatja.

A lótartás – ahogy korába hivatkoztunk is erre – nem számított gazdaságos ágazatnak. Az udvarbíró maga jelentette 1777-ben, hogy a „ménesből, mint hogy a nagy szárazság mia[tt] jól meg nem hizhattak a lovak, semmit sem adtam el”. Ez nagyon rossz teljesítmény a 125 lóból álló ménestől.

A csikósok jelentéséből is az derült ki, hogy az „Úrnapi és Sallós vásárkor” egyet-egyet adtak el. Nagy arányú volt az elhullás, hiszen az állomány négy százalékát érintette. A kastély udvarában külön lóistállót tartottak fenn a hat hintóbeli ló és néhány igás ló számára. A vemhes kancákat ugyancsak itt tartották, az udvari kocsis felügyelete alatt, aki maga is az istállóban aludt.

A lovak száma a Tisza-uradalomban (1777)

Kanca Öreg és harmadfű 63
Másodfű 5
Herélt ló Harmad-, negyed-, ötödfű 14
Csődör Harmad-, negyed-, ötödfű 5
Másodfű 9
Csikó Szopós 29

A majorsági gazdálkodás hagyományos állata a szarvasmarha és az ökör, a gulyabeli marha. A gulya több mint ötszázhetven jószágból állt. Mint az alábbi táblázatból látjuk, egy-egy évben olykor ennek a húsz százalékát is eladhatták, leggyakrabban a váradi vízkereszti vásáron. A szaporulat mennyiségét figyelembe véve ez minden évben aligha történhetett meg. A tehenek egy részét biztosan fejték, de tejelő majorságról, ami a XVIII. század utolsó harmadában, végén kezdett elterjedni, nem beszélhetünk. Az ökörtartás az igavonás igényének kielégítését is szolgálta. A hároméves marhát földesúri parancs, de a józan belátás szerint is tilos volt még igavonásra használni. Hétéves kora előtt nem szívesen fogták járomba, de négy-öt éves korában kiadták a helybeli és környékbeli jobbágyoknak járatni, szoktatni az igavonáshoz.

Az állatokat ridegen, minden istállózás nélkül, a szabad ég alatt tartották és őrizték a gulyások. Itt is az Alföldön meglévő gyakorlat volt a jellemző. A gulya tartásának kritikus időszakát a tél jelentette. Nyáron a jószágot fajta és életkor szerint is elkülönítve legeltették, télen a szilajtartás követelményei szerint védett(ebb) helyekre hajtották.

A fiatalabbak közé öreg állatokat is bocsátottak. Ennek a mostoha időjárás mellett az az oka, hogy az idősebbek, nyugodtabbak lévén, akadályozták a növendék állatok megvadulását. Minderre jó példa az alábbi történet. A számadó gulyás Uszó Mihály adta elő az esetet: „Vízkereszt táján Fábián Ferenc udvarbíró parancsolatjábul a szilaj Tulkokat és Teheneket kétfelé szaggatván, egyik részt Csegődön hagyták, másik részét pedig Vátyoni pusztára hajtották, s minek utánna már majd egy hétig azon a Pusztán szalmászták volna eöket, egy éjszaka... a jég zördéléstől megijedvén a marhák széjjel szalattak.” Szerinte nem lett volna szabad a „Szilaj Tulkokat magánossan, minden öreg Marha nélkül a Gulya közzül Ki szaggatni”.

Gulyabeli állatok (1777)

  Tehén Tavalyi üsző Tulok Bika Borjú
  (öreg és harmadfű) (ötöd- és negyedfű) Tinó szopós
Összesen 235 27 164 70 14 62
Eladtak 59 0 58 0 1 0
Kiadták járatni 0 0 11 0 0 0
Hizlalásra fogtak 0 0 34 0 0 0
Elpusztult 11 3 3 7 0 6

Más, öreg és tapasztalt gulyások is egyértelműen hibásnak tartották az eljárást, amit az egyik „szakértő” az alábbi módon ecsetelt: „Őry János, ki régtől fogva az Udvarba lakik, kérdezte, hogy öreg marhákat hajtottak volna e le a Tulkokkal a Pusztára, kik is felelvén [marhahajtók], hogy nem, mindjárt mondotta: No lész hát husunk elég, mert ott az szilaj marha magában meg nem marad.” Őry János maga is hozzátette: „azon szilaj Marha csak egy Madár repüléstül is megijedvén, azonnal meg szalatt, az Mező meg Rétek mindenütt jegesek” . A kritikára a tiszttartó egyebek mellett azt felelte „eddig is az volt a szokás, hogy két felé teleljenek”.

Táblázatunk adataiból is kitűnik, hogy az elhullás is viszonylag gyakorinak tekinthető, az állatok mintegy öt százaléka odaveszett. Ennek oka betegség, lábtörés. A vadabb jószágok is halálra sebezhették a szelídebbeket, de esetenként a gulyás étvágyának is áldozatul eshetett némelyik.

Vátyonpusztán az 1770-es években már volt akol; hogy épület tartozott-e hozzá, arról nem szólnak a források. A robotkimutatásból kiderül, hogy a juhok számára estengát (esztenát), a sertések számára ólat készítettek.

A gulya telelőhelye az akol volt, kerítése nem árok, hanem sövény. A koca szopós malacaival ólban telelt. A forrásban szereplő hídlásos istálló valószínűleg a disznóóllal azonos. Mindenesetre a Tiszák birtokfoglalása után jó tíz évvel már egy komoly major központjának körvonalai bontakoznak ki a forrásokból. Radványban ekkor még csak sertésólak álltak.

A juhtartás tipikusan árutermelő ágazatnak számított, s így volt ez már a gabonakonjunktúra előtt is – mint erre korábban hivatkoztunk. A mintegy ezer darabból álló rackanyáj esetében sem fordítottak figyelmet a fajtakiválasztásra. Az állomány elenyésző része báránydézsmából származott, amivel a mezőgyáni és geszti gazdák egyaránt tartoztak. Kétféle dézsmát szedtek. A felmért állatállományból kivették a kilencedet. A maradék jószágnak ismét vették a tizedét, amit királyi dézsmának hívtak. Mezőgyánból 47-et, Gesztről 64-et szolgáltattak be, ami azt mutatja, hogy az állomány közel tíz százaléka származott úrbéri adózásból. A báránydézsmát néhány gazda pénzen váltotta meg.

Adásvételkor a „major- és dézsmabárányok” között éles különbséget tettek, amiről a nagyváradi (mészárosokkal) kötött szerződés is árulkodik: „Majorságbeli kos bárányok(na)k párját fizetni fogánk nyolcz... a Dézsma bárányoknak pedig párjától 7 máriásokat (egy máriás = 20 krajcár)”. A teljes összeget az úrnapi vásár (1777. május eleje) után egyenlítették ki.

A juhtartás számai 1777-ben

Egy évnél fiatalabb bárány Tavalyi bárány Kos, öregebb juh, ürü
Összes 443 304 26
Eladtak 100 100 0
Elpusztult 23 16 1

A juhászok között megkülönböztették a hónapos (egy-két hónapra) szegődötteket az uradalom állandóbb alkalmazottaitól, akiket „téli és nyári” juhásznak neveztek. A szegődés értelmében nemcsak feleltek az állatokért, de bizonyos mennyiségű gomolyát és túrót is el kellett készíteniük az udvar számára, a Tisza család tagjai igen kedvelték ezeket. Az 1777-es kimutatás szerint májustól szeptemberig 21 mázsa 75,5 font gomolyát és 21 mázsa 74 font túrót szállítottak az udvarházba. (Egy font általában 0,56 kilogrammnak felel meg.)

A sertéseket négy kondában tartották. A kondásoknak, mint minden hasonló pásztornak, az alku után áldomásra tíz dénárt adtak, amit annak rendje és módja szerint el is ittak a helybeli kocsmában. (A tíz dénár nem is volt kevés az öröm fokozására. Egy magyar forint száz dénárt tett ki.)

A négy nyájban tartott sertések száma 1776-ban 1056. Ennek valamivel több mint tíz százalékát adták el, többségüket Debrecenben. Magas volt az elhullott állatok aránya is, az állomány hat-hét százaléka veszett oda. Sok malac (ötven) azért pusztult el, mert „nem Tengerit mint az előtt, hanem valami rossz penészes zabot adatott volna [az udvarbíró]”. Más vallomás szerint „minek előtte azon zabot nem kezdették enni, apródonként mintegy 15 hullott ki közülök”.

Számos sertést „fejőre” adtak, vagyis hizlaltattak. Többségüket ridegen tartották, rendszerint makkon legeltették. Az uraság radványi és csegődi erdei erre kiválóan alkalmasak is voltak. De szívesen hajtották a kondát a „Körös völgyébe” is.

A teleltetés sikere nagyrészt a széna és más takarmányok mennyiségétől függött. Szénát elsősorban Kapitányszállásán (78 mundér és öt öl), Radványban (31 mundér és két öl) és Csegődön (133 mundér) termeltettek.

A jobbágygazdaság szántóföldi termelésében a gabonaféléknek volt elsődleges szerepe. Az uradalom stratégiája némiképpen eltért ettől. A szemes termények jelentős részét a földesúri kilencedből szedték be. Elsősorban

a piacra szánt növények voltak fontosak a majorságban. Itt elsősorban a dohányra gondolunk, ahogy már szó volt róla. A takarmánynövények termelése, különösen a pillangósoké egészen az 1848-as változásokig biztosan jelentéktelen maradt. Nem figyelhető meg itt az állattartás és a növénytermesztés üzemszervezeti integrációja sem, ami pedig a dunántúli nagybirtokok jellemzője volt.

Az 1777. évi tizedlajstromból kiderül, hogy az uradalomnál nagyjából mekkora gabonamennyiséggel számolhattak évenként a jobbágyok adójából. A mennyiség elsősorban a telki földek számának növekedésével nőhetett, a technikai fejlődés nem jellemző erre az időszakra.

A dézsmajegyzékből az is kiderül, hogy az általánosan elterjedt szokásnak megfelelően az őszi búzát, amelyet asztagba raktak, sarlóval aratták. A markot kévébe (egy közeli településen két marok alkotott egy kévét) fűzték össze, s tizennyolc kévéből készült a kereszt. A kereszt eszerint kilencven kilogramm súly körüli lehetett. Összesen mintegy 488 mázsa búzához jutottak. A többi növényt kaszával aratták (takarták).

A növénytermesztésből származó bevételek nagysága és megoszlása 1777-ben

Jobbágyfalvaknevei Őszi búza(kereszt) Tavaszi búza(boglya) Árpa(boglya) Zab(boglya)
Mezőgyán 185,4 14,9 11,9 42,9
Vátyon 88,3 11,8 2,1 3,9
Geszt 268,4 + 10,1boglya 0,7 13,7 75
Összes: 542,1 + 10 boglya 27,4 27,7 121,8
Számított érték (mázsa) 487,89 + 0,5=538,39 137,4 138,5 609

A boglya, mivel aratáskor készült a felmérés, mezei boglyát jelent. Ezt Dél-Biharban is a vontató gabonával azonosították, sok forrásban így is szerepelt. Nagysága öt és kilenc mázsa között változhatott. A dézsmálásról tanúsítványt kellett adni a falvak főbíráinak is, ezzel küszöbölve ki az esetleges csalásokat.

Ismertek a geszti bíró számadásai, amelyekből kiderül, hogy akkoriban a dézsmajegyzékben szereplő boglya, vontató és még a villahegy is teljesen azonos nagyságú volt, ami azt mutatja, hogy ekkor már csak nevében őrizte az évszázadokkal korábbi elnevezést, hiszen a bíró szerint „a boglyákon csak villahegyet” kell érteni. (A villahegyet Bogdán István két-három kilogrammra tartja.) A búza a kalászosoknak ötven-hatvan százalékát adta. A felsoroltakon kívül Geszten még nyolc és fél villahegy kölest, egy villahegy lencsét, fél villahegy borsót szolgáltattak be úrbér gyanánt. Mezőgyánban az értékek a felsorolás sorrendjében: 1,3–0,9–5,1 villahegynyi volt. A gazdák akkor, 1777-ben, az összeírás idején a köles nagy részét még nem aratták le.

Nem tudjuk, hogy a földesúri gazdaság foglalkozott-e kender termesztésével. Eladását rendszeresen följegyezték, amit feltehetően kilencedből szereztek. 1777-ben hét mázsa 65 fontot értékesítettek. Mázsaszámra kötötték le „a T[ekin]t[e]tes Iffjú Asszony kenderét” (Tisza Lajosné), többnyire „a Váradi Sidónak”.

A kastély telkének északi felében veteményeskerteket alakítottak ki, azok helye 1945-ig nem változott. Itt zöldségféléket termesztettek, kizárólag önellátási céllal. Az üvegtetős melegház az 1770-es évektől kezdve a palántanevelést szolgálta. Ekkortól vált állandó alkalmazottá a kertész és külön a főkertész. Kertet tartottak fenn Radványban is. A „kék káposzta” és a „holnapos retek” magját, a karalábé- és az olasz káposztapalántát Váradról szerezték be. Egy érdekes feljegyzés szerint az udvarbíró Geszten vett ezerkétszáz káposztapalántát. Az 1730-as évek dereka óta ez az egyetlen ismert híradás arról, hogy a faluban továbbra is folyt ennek a zöldségfélének a nagyarányú termesztése. A mennyiség arra utal, hogy abból eladásra is jutott. Az uradalom számára vásároltak még „kartifiola”(karfiol)-, karalábé-, petrezselyemmagot, illetve -palántát is.

Feltehetően itt volt az a „füves kert” is, amelyet 1777-ben árkoltak körül. Hossza 398 ölnyi volt, területe meghaladta a hétszázötven négyzetmétert. Hasonló elnevezéssel a XIX. század második felétől a településtől délre a község is birtokolt egy határrészt.

Váradolasziban szőlőskertet tartott fenn a földesúr, amihez különösen ragaszkodott. Geszt és Mezőgyán jobbágyainak robotjára alapozva egy nagy és egy kis kertet műveltetett. A kisebb munkákat napszámosokkal végeztette. Egy fennmaradt bérjegyzékből kiderült, hogy tizenkét kapásnak ötnapi munkájába tellett a szőlő kinyitása. A becsült, mintegy hatvan kapás területről akár kétszáz hektoliter bort is nyerhettek (egy kapás területről átlagosan négy akó bort). Szőlőskertet fejlettebb szőlőkultúrájú vidékeken nem robotban, hanem bérmunkában műveltettek.

A laposokkal és hátakkal tarkított határ bővében volt nádnak, sásnak. Ez a romantikus, ám ha a szúnyogok hadára gondolunk, bizonyos évszakokban nehezen elviselhető vízi világ a lecsapolási munkálatokig érintetlenül megmaradt.

Ezek a természeti viszonyok megkönnyítették, hogy az erdők hasznosításával is foglalkozzon az uradalom, vasút hiányában a víz volt az egyetlen olcsó szállítási eszköz. A Tiszáknak Radványban és Csegődön kiterjedt erdőségük volt. Tölgy-, szil-, kőris-, juhar-, de még abroncsnak kiválóan alkalmas mogyorófa is bőven díszlett a mai szemmel is regényes, vadmacskákban, farkasokban és más különféle vadakban gazdag tájon. Igaz, az erdőt gyakran elöntötték az árvizek, s ha avatatlanul „gazdálkodtak” rajta, mint 1777-ben a már idézett udvarbíró, óriási károkat okozhattak azzal, hogy a vízállás miatt szárazon lévő, legszebb fákat „pocsékolták” el tüzelőnek. Többnyire építkezésekhez, kútkávához deszkának használták, a „tövisket” (szúrós, vékony cserjék ágait) akol vagy major körülkerítésére szekérszámra hordták, hogy télen az állatot „fogva tartsa”. Később kiszorította ezt a karám, de a feudalizmus korában mindvégig használták. A csegődi major szénakazlait is innen származó karókkal kerítették körül. Tövisboronát szintén ebből fabrikáltak, amit nagy ritkán még eladásra is készítettek, többek közt a sarkadiaknak 1832-ben.

A csegődi pusztán a korabeli elnevezések szerint a „Telek végiben Észak felől” makktermő fákkal, dél felől a „a Tekerő Ér”-nél hasonlóképpen tölgyfákkal teli erdeje volt a Tiszáknak. A Sárközi-réten kőrisek nőttek, ahonnan „lápnak a Gyepes partjára” hordták a legszebb törzseket. A gyaraki „Határ ér” környéke, s a közeli „Tánczos lapossának az farka”, meg a „Fekete ér”, szintén kőrisfákban volt gazdag.

Tábori György évtizedekkel ezelőtt a Békési Élet hasábjain számot adott arról, hogy komoly méretű faúsztatás folyt a Körösökön az elmúlt századokban, elsősorban a XIX. században. Békés megye a kiegyezés után igyekezett szabályozni a faúsztatás módját, de azt nem a jogszabályok, hanem a gyorsan kiépülő vasút „tette rendbe”, illetve szüntette meg rövid idő alatt.

A XVIII. század hetvenes éveiből konkrét adatok szólnak a Tisza-uradalom erdeihez kapcsolódó fakereskedelemről és -szállításról. A gondatlan udvarbíró abból az erdőből, amelyből az akkora már elhalt Tisza László a maga idején „még vesszőt sem engedett vágatni”, nagy mennyiségű fát termeltetett ki, és nemcsak az uradalom falvainak, hanem távolabbi települések lakóinak is eladásra kínálta. A leírás bizonyítja a lápolás (tutajozás) régi hagyományokra épülő gyakorlatát. A szemtanú (radványi Tyrla János) a „Tánczos érnél” tizennégy vastag kőris fát látott, amelyek láphoz valók voltak. A Gyepes partján „Kosár Láp [fa] találtatott”, ami lehetett rendes, de apróbb kosár is. A sarkadi Dobi István azt vallotta, hogy „ötöd magával… három szil fát le vágván, mellyekből 5 hajót csinálván” , ezeken kívül „csináltak egy esett tölgy fából” ugyancsak egy hajót; a társa Kiss Mihály, egy kőrisfából és két szilfából „három hajót és egy csolnakot csinálván”, fájáért tizenöt garast fizetett.

A lápfának párját öt máriásért (régi magyar pénznem, ezüsthúszasként emlegették), hajónak való egy kőris- és szilfáért tizenöt garast, „dült” tölgyfáért tizenkét garast adtak a vidéki emberek. A helybelieknek „régi szokás szerént” négy máriásért árulták. Az előkészített fákat kihúzták vagy szánon a folyóhoz vitték, és úsztatásra előkészítették.

Az úsztatás kasokban, lápokban, rucalápon történhetett. A kisebb csomókat hajóknak, csónakoknak nevezték. Az elkészítés módja szerint a láp lehetett sorfa láp, amelyet a leghosszabb, lecsupaszított gömbfákból készítettek. Ez a forma gyakorlatilag azonos a tutajjal. A rakott láp egy fakötegként értelmezhető, amelyben a fák rövidebbek, de így is többölnyi hosszúak lehettek. A hajó és csónak egy-két fából készült, s változó hosszúságú, kisebb-nagyobb rönkökből állt össze.

A lápokon emberek utaztak, és közbeléptek, ha a tutaj elakadt, kikerülték a laponyagokat (a Sárréteken így nevezték a szemmel alig észlelhető kiemelkedéseket), ahol fennakadhatott a kezdetleges, ám hasznos „szerkezet”. A tutajosok többnyire dél felé, a vízpartra települt községek, városok irányába kormányozták az úszó árut, így Sarkadra, Gyulaváriba, Gyulára, Békésre, Mezőberénybe, Szarvasra, Illyére, Feketegyarmatra, Antra.

A Geszt község határát átszelő Korhány a megelőző évszázadokban viszonylag bőséges vízfolyásnak számított. Kiöntései mocsarassá tették partjának széles sávját, ahol vágásra mindig nagy mennyiségű nád termett. Csapadékosabb időben „nemcsak a Korhányban, hanem másutt is lehetett… elegendő Nádat vágni”, azokon a területeken is, amelyek a földesúr birtokát képezték.

A nád a földesúri bevételek fontos része volt. A községre kiszabott betakarítási teher e növényre a földesúr építkezéseinek nagyságától függött. Vágták robotban, napszámban, kiadhatta az uraság árendába is. Az a meny-nyiség, amit egy-egy alkalommal megkövetelt, mai szemmel nagynak, de akkoriban is gyakran teljesíthetetlennek tűnt. Enyhébb, csapadékos teleken alig lehetett megfelelő minőségű nádszálakhoz jutni.

A nád mindennapi szükséglet volt, olcsón termett, de szinte sohasem volt elegendő belőle.

A lakosokra kirótt teher 1776-ban meghaladta a tízezer kévét is. Ez a mennyiség két új épület, egy majorház (?), az új pálinkafőzőház, valamint a meglévő malom tetejének lefedésére, kiigazítására kellett. A pálinkájáról már akkor híres, földesúri főzde hossza tizennyolc öl és egy sukk (nagyjából 32 méter) szélessége három öl (mintegy hat méter). Magassága mai szemmel alacsonynak tűnhet, hiszen „az alsó küszöbtől fogva 1 öl 2 sukk” (2,2 méter). A hosszú épület magában foglalta a majorházat és a pálinkafőző házat is, de 1777-ben már mindkettő kőkéménnyel készült, falazata sem a korra jellemző vert fal, hanem vályogfal volt. Az uradalom gazdasági épületeinek sorába illesztették.

Nem közvetlenül a földesúri gazdálkodáshoz, de az uradalmi bevételekhez kapcsolódott a korábban szabad halászat jogának földesúri korlátozása, bérbeadása. Olyan furcsaságok is előfordulhattak, hogy a „Geszti halászó vizeket a Cséffaiak… esztendőre kiárendálván halászathoz fogtak”. Persze az önmagára adó geszti férfiak tűrhetetlennek tartották az eljárást mondván, „idegeneknek nem engedik”, s tiltakozásuk előtt még a földesúri akaratnak is meg kellett hajolnia. Salamoni döntéssel felosztották a vizeket.

Máskor, s ez gyakran előfordult, „minden engedelem és sérelem nélkül némelyek halászat[ban] és Csikászatban találtattak”, sőt „titkoson némely-lyek a halászat hasznát új esztendőktől fogva kezdették venni”. Ezért szerződésben próbálták szabályozni a vizek hasznosításának ezt a lehetőségét, és az abból járó hasznot a földesúr számára biztosítani.

A kocsmatartásból meglehetősen komoly összegek folytak be a földesúr kincses ládájába. Az alkohol, különösen a bor és pálinka mindig kelendő portékának számított. Ez esetben kétszeres hasznot hozott, hiszen a kocsmáros bérletet fizetett utána, megvásárolta a földesúr borát, de el is adta a „Kántoriális kocsma” idejének többnyire három hónapja alatt (újévtől Szent György-napig) mindazt, ami a váradi szőlőkön megtermett.

A XVIII. század végétől már zsidó bérlőket találunk a pult mögött: Mezőgyánban Dávid, Geszten Samu kocsmárost. A kisebb helynek tekinthető Radványban Kuruc Ferenc szolgálta ki a szomjazókat. Mészárszék Geszten is, Mezőgyánban is működött, de akkor még tartott az örmény árendások hamarosan elenyésző „királysága”. Az egész dél-bihari térségben ők voltak sokáig a legnagyobb bérlők, ami a hús kimérését illeti.

A gőzgép a nagybirtok munkaeszköze volt. A felvétel a Tisza-uradalomban készült az 1930-as években
 
Szántás a Tisza-birtokon a két világháború között
 
Cséplés a Tisza-birtokon. A kép közepén Töpler György gazdatiszt áll, a béresek még hagyományos viseletben dolgoznak
 
Göndör Simon, a Tiszák kocsisa a két világháború között
 
A korabeli közlekedés fontos eszköze volt a gyorsszekér
 
Az állatok fajtánkénti megoszlása 1777-ben (számosállat)
 
Az állatok fajtánkénti megoszlása 1777-ben (darab)
 
A letűnt vízi világ emlékét idézi a nádkévesor. A kép előterében Serfőző Lajos áll

 

  
Kvetkez fejezet