Előző fejezet Következő fejezet

Nyakunkban tarisznya, bot a kezünkben

 

Héderváron a főúri kastélyban nagy hírű mágnások éltek, fényűző körülmények között, felbecsülhetetlen értékek társaságában, az uradalmat azonban a jobbágyok, majd a „szegődött alkalmazottak” serege tartotta mozgásban, akik nemritkán bizony keserves körülmények között éltek. Ez az ellentét nyilvánvaló volt, a grófok mégis nagy tiszteletben álltak a lakosság körében, hisz nekik köszönhették megélhetésüket. Viszonyukat szemléletesen mutatja a köszönés kialakult gyakorlata. Ha a grófnő végigvonult a falun, kézcsókkal üdvözölték. A grófot az „alá’ szolgája” illette meg, mély meghajlással.

Virág Mihályné (1909) így emlékezett kastélybéli szolgálatára: A három szobalány takarította a kastély tizennégy szobáját. Mindig a komornakisasszony osztotta ki a munkát, hogy melyik szobát kell kitakarítani. A munkaidő reggel nyolctól este tízig tartott. Egy-egy nap csak három-négy szobával végeztek. Először fel kellett mosni, majd pasztával bekenték a padlót és kifényesítették. Kétféle ruhájuk volt: egy fehér rövid ujjú kivágott és egy kék vászonruha. Mindegyikhez kaptak kiskötényt.

A szobalányok, konyhalányok meg az inasok a kastélyban kaptak enni. Mi másfajtát ettünk, mint a grófok – nekik külön egy férfi főzött. A cselédek a kastély mellett laktak. Abban az udvarban volt a grófi mosoda. Az uraságok Pestről küldték le a ruhát, teljes három napig tartott a mosás és három nap a vasalás… A kegyelmes asszony mindig nagyon kedves volt, mindig tartotta a kezét, szerette nagyon, ha kezet csókolunk neki.

A grófi család igyekezett gondoskodni a cselédgyerekekről. Általában a komornyik írta össze a gyerekeket és osztotta ki a ruhákat. Minden karácsonykor névre szólóan kaptak csomagot a gyerekek. Az ajándékokat a kastély melletti kis házban osztották ki. A Khuen-Héderváry grófok megajándékozták a kastélyban dolgozó cselédeket is.

A grófok végakaratuk kinyilvánításakor nem feledkeztek el a személyük körüli szolgálatokat teljesítőkről. Így például Viczay Héder is megemlékezett 1870. június 15-én kelt végrendeletében arról, hogy Sulyok István komornyik „…életfogytiglan ispányi konventiónján felül havonkint huszonöt, vagy ha Sulyok István jobban szeretné… a conventiot is beleszámítva – évnegyedenként kiadandó évenkénti négy, százhúsz forint nyugdíjat fizessen… elhalálozása esetében özvegyének – további egykori huszárom most erdőfelügyelő Schlankhofer Antalnak és mostani huszárom Proszenits Józsefnek egyenkint és évenkint örökösöm által fizetendő kétszázötven forint nyugdíjt hagyományozok… ha még főispán lennék a megyétől hozzám rendelt hajdúk és beleértve mindazon házi cselédeimnek kik engem öt évnél tovább szolgáltak évenkint kétszázötven, azoknak, kik 5 éven alul, de 2 évnél tovább szolgáltak, évenkint egy száz nyúgpénzt, azoknak pedig, kik szolgálatukban két évet megtöltötték egyszer mindenkorra egy évi fizetést szolgáltasson ki s mind az ezen pontban megnevezetteknek terhökre rovandó illetéket hagyatékomból megtérítse.”

Rosta Jánosné (1912) a cselédlakásról így mesélt: férjhezmenetele után kaptak egy lakást a gróftól a cselédházban. Padlója téglával volt lerakva, a többieké csak földes. Minden szombaton sárgafölddel felmeszelték. A lakás egy szobából és fél konyhából állt. Az ő udvarukban öt téglás szoba volt, a többi földes. Az udvaron voltak az ólak is, ahol az állatokat tartották. Az udvar közepén állt a kút, itt jöttek össze esténként és dalolgattak a summásokkal. Általában egy lakásban két család lakott, és a két család szobája nyílt a közös konyhára.

Dobos Piroska (1919) néni gyermekkorát idézte fel: „Mikor gyerekek vótunk, csak márciusig jártunk iskolába. Amikor gyütt a jóidő, mentünk tüskét bökönni, meg bugarászni. Egy villaszerü fával a búza körül kellett kibökni a tüskét, hogy ne legyen tüskés a búza. A répabugarak szedése elég unalmas vót. A répafődet körülásták, a gödörbe belementek a bugarak, mi, gyerekek meg összeszedtük üket. Mikor meguntuk a bugarak szedését, akkor figyeltük az utat, hátha gyön valaki, akivel lehet beszélgetni. Autó akkoriban nem nagyon járt, habár a grófnak vót egy autója, azt mindenki nagy csudának tartotta. Amikor este bevittük az üvegbe összeszedett bugarakat az irodába 50 fillér napszámot kaptunk érte.”

Téglás István (1909), aki Hujber Julianna gyűjtésekor 84 éves volt, az iparos cselédek múltjára emlékezett. Bognár mester volt, ez akkor mezőgazdasági cselédnek számított. Újévkor volt a cselédváltás, de már Mindenszentekkor (november 1.) kellett helyet keresni. Ilyenkor „nyakunkba akasztottuk a tarisznyát, fogtunk egy botot… Ha az egyik uradalomba nem fogadtak meg mentünk a másikba. Ha megfogadtak, akkor újévkor föltettük a szekérre az ólakat, a cókmókunkat… a legnagyobb hidegben kelletett költözködni az apró gyerekekkel… Amikor segéd lettem, kaptam 20 mázsa terményt, negyedévenként 15 pengőt járt még 1200 négyszögöl kukoricaföld és 200 konyhakert… Reggel hat órától este hat óráig dolgoztunk.”

A gazdasági cselédeknek sem volt jobb dolguk. Angyal Ferencné, Terus néni (1897) még lánykorában cselédkedett az uradalomban: „Mündent csinátunk, zsarabutunk, kapátunk, kukoricát meg krumplit szedtünk.” Egy cselédnek három hónapra járt százhetven kiló búza, ugyanennyi rozs, egy mázsa árpa és öt kiló só. A fertály fizetés három pengő volt, s naponta adtak egy liter tejet. Aki leszerződött aratónak is, kapott még két hold cukorrépát, egy kukoricát és fél hold krumplit. A cukorrépát sarabolni, megnyesni, megkapálni és fölszedni sok munka, ezért járt két mázsa búza. A kukorica meg a krumpli szedése részbe volt, minden nyolcadik részt kaptuk meg. A pallérok (felügyelők) vigyáztak arra, hogy jól és gyorsan dolgozzunk, a késésért és hitvány munkáért a tejadagot csökkentették.

Nyáron a nagy munkák idején nem volt elég a cselédség, a környező falvakból is jártak emberek, őket hónaposnak hívták. A szerződést hat hónapra kellett megkötni: „Vótak még summások es, űk messzi vidékrű, főleg keletrű jöttek ide mihozzánk. Sok vót a matyó summás. Barakkban laktak, ami a Duna felé vót. Fekhelyül szalma vót leterítve. Mindeniknek vót egy kis póca, azon tartotta a húmiját. Együtt dógoztunk…”

Azért még mindig méltóbb sors volt cselédnek lenni, mint nincstelenül, munka nélkül segélyezésért folyamodni. A szociális gondoskodás feladatai megoszlottak a gróf és a községi elöljáróság között. A tanács 1876 márciusában a következő levéllel fordult a tósziget-csilizközi járás szolgabíróságához.

„Folyó évi martius 4-én a községünkbeli szűkölködők segélyezése tárgyában kiadott rendeletéhez képest alulírott községi elöljárók tisztelettel bátrak vagyunk jelenteni, hogy a községünkben segélyezendő 26 család, illetve 82 családtag közül felnőtt azaz 12 évet meghaladott egyén 30, kik munkaképesek, de ez idő szerint munka hiányban szenvednek, 2 pedig öreg és munkaképtelen, 50 gyermek pedig a 12 évet nem haladta meg; többirenézve a lakás nélküliek részint az uradalomnál részint a községben egyeseknél elhelyeztettek, úgy élelmezésükről is az uradalom gondoskodott amennyiben minden nap 30-35 font kukorica lisztet és ugyan ennyi burgonyát ad a község rendelkezésére kiosztás végett; ezen kívül az egyesek részéről valamint a község által is támogattatnak a segélyre szorulók, de sóra és zsiradékra, valamint legalább egy héten egyszer husra – hogy a rossz táplálék mellett munkaképességük fenntartassék – pénz nem lévén, oda irányul tekintetes szolgabíró ur előtt alázatos kérelmünk, méltóztassák némi pénzbeli segélyt részünkre ha lehetséges kieszközölni.”

A gondoskodó intézmények működtetésében részt vett még a plébánia, és a takácscéh utódjaként megalakult ipartársulat alapszabályában is megjelenik a segélyezési célzat. Békeidőben könnyebben végezték a dolgukat. Sokszor azonban éppen akkor csappant meg az adakozó kedvük, amikor a legnagyobb szükség lett volna rá. Így például az első világháború utolsó éveiben, amikor már-már éhínség fenyegette a falut. Az uradalom visszatartotta a raktáraiban lévő élelmiszert, gabonát.

Valamit segített a gondokon, legalább is a legelesettebbeket illetően, a szegényház. 1938-ra Hédervárott is felépült, fenntartásáról, berendezéséről, bővítéséről a községi elöljáróság gondoskodott. A menhely egyébként ma is áll a temető mellett, a temetkezési kirendeltség irodája rendezkedett itt be.

Jól példázza az óriási különbséget, az áthatolhatatlan távolságot, a kegyet gyakorló és valószínűleg jóérzésű grófok és a cselédek között Kormos István (1923–1976) költőnk visszaemlékezése. Mosonszentmiklóson született, és nagyapjánál nevelkedett a hédervári uradalomhoz tartozó Károlymajorban. Tűnődő nosztalgiával tekintett vissza gyermekkorára, pontos képekben idézte fel annak nehéz körülményeit. 1976-ban egy portréfilmben emlékezett a régi karácsonyokra: „…Szokás volt Héderváron, hogy karácsonykor a Héderváry gróf megajándékozta, kivételezés nélkül, azt hiszem, elég gyönge ajándékkal, a cselédgyerekeket. Az ünnepi öröm az volt, hogy a kastélyba léphettünk. Micsoda fényesség! Mesevilági pompa! …Lábujjhegyen jártam a lépcsőket, fényes teremben ült a gróf egy halom játék és mennyei manna közt, én verset is mondtam, kicsi vagyok én, majd megnövök én, s tódultunk elébe, tátott szájjal bámulva a fényes grófi karácsonyfát. Utolsó lettem az osztásnál (ahogy azóta is mindig), tartottam a kucsmám, s a gróf telitöltötte a maradék aranydióval, zöld papíros csokoládépatkóval, szultánkenyérrel, fügével, s nem tudom, még mivel. Egy kerek, barna kisasztalon, remélem, mahagóniasztalon, egy Horthy-fejes ezüst ötpengőst pörgetett, s pörgés közben kellett volna elkapnom, mint előttem a többieknek. Talán az osztálytudat gyújtózsinórjához tartott ezzel a pénzpörgetéssel öntudatlan gyufát, lehet, hogy az utolsó hely maradék-osztása keserített el, mindenesetre félreütöttem dühömben a szégyentől az ezüstöt, kucsmámból kiborítottam aranydióimat a tükörpadlóra, hogy csengve ugráltak szét a terem négy sarka felé. Társaimat kitessékelték a fényből, a karácsonyfa alól…”

Gróf Khuen-Héderváry Károlyné 1917-ben
 
A cselédsornak az 1950-es években még álló háza
 
A községi iskola az 1930-as években
 
A kastély salla terrenája

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet