Előző fejezet Következő fejezet

Hajderménkű csillagjátékkal

 

Hédervár néprajza és szokásvilága, hagyományrendszere nagy része egybecseng tágabb környezetével, a Szigetközével. Itt is ugyanazokat a vízi világhoz kapcsolódó régi mesterségeket művelték, amelyek e tájra jellemzőek: megélt a halász, vadász, pásztor, aranyász, vízimolnár, révész és hajós. Ugyanazon uraság földjén és saját kis parcellájukon dolgoztak, mint bárhol a környéken. Ezért a történeti eseményekhez, a jeles napokhoz, a „bölcsőtől a sírig” tartó, azaz az életvitelhez fűződő folklórból, hagyományokból és szokásokból csak azokkal foglalkozunk, amelyekben ott tükröződik a település arca, Hédervár sajátos történelmi sorsa és az itt élők kezének, szellemének lenyomata.

Barsi Ernő népzenekutató itteni gyűjtéséből 1971-ben jelent meg a Daloló Szigetköz című kötet, s már 1995-ben szükségessé vált a második, javított, bővített közreadása is. A Szigetközben megőrzött dalkincsből ez utóbbi kötetben 321-et jelentetett meg a szerző. A Héderváron gyűjtött anyagból 23 nóta, mondóka szerepel a gyűjteményben. Zömüket az akkor még élő, 1886-os születésű Bogár Jánosné előadásában rögzítette.

Közülük a Hédervári kastély címűt idézzük. Ez a dal az úgynevezett muzsikáló földrajz körébe tartozik, ami azt jelenti, hogy ugyanarra a dallamra egymáshoz messze eső tájak neveivel még szövegükben is azonos dalokat énekeltek: Hédervári kastély cserép zsindelyes / Abban van egy kislány, szobamindenes / Nyitva van az ajtó, sarkig tárva-nyitva / Csak a szerelem van eltiltva.

Az 1971-ben gyűjtött dalt egy másik variációban, a hédervári csárdát megidézve is énekelték.

A nóta utolsó sorához, mely szerint a „szerelem el van tiltva”, kapcsolódik egy 1788-as, a hédervári matrikulában megőrzött kérelem, amelyet az „Úr Széké"-hez intéztek a méltóságos Héderváry uraság jobbágyainak leányai. Azt kérték, hogy szerencséjük „esvén a szent házasságra, szabadon férjhez” mehessenek, bár még a 24 esztendőt el nem érték. Arról már nem szól a fáma, hogy Dornai Varga Márton leánya, Zsuzsanna és hat társa megkapta-e az engedélyt, bár valószínűleg igen, hisz majd mindnyájan 22 évesek voltak.

A daloskönyvből még egy hédervári gyűjtést említünk, A dobba esett leány balladáját. Szabó Vilma keserves halálát ugyan majd mindegyik szigetközi falu dalban örökítette meg, mégis ez a hédervári változat került be a gyűjteménybe, tudván, hogy a helység pávaköre felújította és népszerűsítette szerte a vidéken.

Helyi eredetűnek tartják a falubeliek „a csapja meg a hajdermenkű”, avagy „megcsapta a hejdermenkő” szólást. Szerintük azért kapcsolódik Hédervárhoz, mert itt és a környéken igen gyakoriak a villámcsapások. Többször belecsapott az istennyila a Szent Mihály-templomba és a Boldogaszszony-kápolnába is.

Itt honos a „na ez is csak medveeleségnek való” mondás is. A hagyomány szerint ez a „vátott gyerek” históriájából származik. Ezzel a jelzővel a kicsit hibás, fogyatékos gyermekeket illették. Egy állítólagos Varga nevű család egy ilyen gyermekét eladták medveeleségnek. Nem érezték magukat felelősnek tettükért, hiszen „a vátott gyerek” semmire se jó, s különben is nem az ő gyermekük, hanem egy boszorkányé – indokolja a történet a szörnyű döntést.

A jeles napok közül a vízkereszti háromkirályozást emeljük ki egy, a Héderváry családhoz kötődő érdekes adat miatt. Jézus megkeresztelésének, a vizek megszentelésének ünnepe, a háromkirályozás szokása egyébként már a XI. században Hartvik püspök idejében meghonosodott a győri székesegyházban Tractus Stellae, csillagjáték néven. Kikerülve a templomból népszokássá vált, énekét csillagéneknek, a szokást magát csillagjárásnak nevezték.

Héderváry Lőrinc 1540-ben Somogyban írott leveléből való a csillagének legrégebbi említése: „osztán az csillagként ha megvagyon kegyelmednek, küld alá; ha több eneket szerezhetsz, azért is légy erte, mert jó gyermekem vagyon itt egy jászova vagyon kit, ha meg nem oltalmaztak [töröktől] felküldöm kegyelmednek”.

Szigetközben és Héderváron még a két világháború közt is jártak a gyerekek a csillagjátékkal. A szokást Kiszeli Terézia gyűjtötte fel a már említett Bogár Jánosnétól. „A háromkirályok fehér inget vagy lepedőt vettek magukró. Gáspárnak hosszi süvege vót, a tetejin szalagok lógtak. A keziben meg ollan kiugratós csillag vót. Gyertya igett rajta.” A néni a játék szöveges részét már elfelejtette, de az ének megmaradt az emlékezetében: Új csillag jár fenn az égen, / Kit megjövendöltek régen, / Szent királokkal fáradjunk / Csillag fényéhez járuljunk / Kis urunknak udvaroljunk.

Idáig érve a Gáspár király szerepét játszó gyermek kiugratta a csillagot.

A balázsolás meg a húsvét gazdag ünnepköre szinte semmiben sem különbözik a környező falvakéitól. A farsang itt is január 6-tól húshagyóig tartott. A bálokat szombat este a nagykocsmában tartották, az viszont hédervári érdekesség, hogy a hét többi napján a dudásházba járt az ifjúság. Ez rendszerint egy eladó lányos ház, jobb módú család nagy szobája volt, ahol a fiatalok esténként összejöhettek, és dudaszóra táncoltak. A Szigetközben egészen az 1970-es évekig fennmaradt és használatban volt a duda, s a ma élők is szívesen dalolják a dudanótákat.

A pünkösdölés – vagy ahogy a Szigetközben mondják: pünkösdjárás – szokására már csak néhány faluban emlékeznek. A tavasz megünneplésének hagyományát szintén Kiszeli Terézia jegyezte le: „Héderváron csak heten jártak pünkösdöt. A kiskirálnénak fátyola is volt, meg koronát tettek a fejére. Elöl ment kettő, aztán kettő a kiskirálnét közrefogva, s utánuk is kettő. A táncot a három pár járta, addig a kiskirálné áddigált.”

A szigetközi emberek karácsonykor nemcsak Jézus születésére emlékeztek, nemcsak a szeretet ünnepének tartották, hanem egyben a vidámságnak, a gonosz hatalmak távol tartásának, varázsló és jövőkutató jóslások ünnepének is. Héderváron Kiszeli Terézia szerint nagyon mozgalmas napok voltak ezek: karácsony szombatján már sütötték az ünnepi asztalra kerülő cipócskákat, az úgynevezett „jézuskenyeret” és a „jézuskalácsot”. A nagy munkába „bele-belekaptak a süldő lánykák is, akiknek bizony még korántsem volt a kisujjukban a sütés-főzés tudománya”.

Róluk szól a Bogár Jánosné emlékezetében megmaradt dalocska: Egy asszonynak két leánya, most tanulnak főzni, / Diós-mákos kalácsokat most tanulnak sütni. / Sütelenyen, sótalanyon hagyták felejteni, / Bőtlehembe kis Jézusnak nem merték elvinni.

A betlehemezés is dívott a faluban, a szokást dalanyagával együtt ugyancsak a hédervári pávakör újította fel Timaffy László vezetésével. A karácsonyi időjárásból a következő évi termést jósolták meg: Sötít karácson, világos pajta, / Világos karácson, sötit pajta.

A karácsony nemcsak termést jósló, hanem teljesen dologtiltó időszak is volt. Így például a kócos hajat is kézzel simították le. Takarítani csak ünnep után volt szabad.

Szólni kell még a karácsonyi regölésről, illetve annak gyermekjátékká szelídült hédervári változatáról. A szakirodalom úgy tudja, hogy ez a szokás csak Erdélyben és a Nyugat-Dunántúlon maradt fent. Barsi Ernő néprajzkutató két szigetközi faluban is a nyomára akadt. A hédervári így szól: Rege, rege, rejszi, van-e bora-vejszi? / Ádám uci, gumici, ispitucc!

Megállapította azt is, hogy a helyi, nemrég felújított betlehemes egy teljes strófája szó szerint megegyezik az egyházasfalui regölés egy versszakával. Azt írja, hogy „mikor a tekintélyét vesztett szokás először felnőttekről a gyerekekre marad, majd szégyellik azok is… töredékes formában más szokásokba épülve éli tovább az életét”.

Héderváron az aprószentek napját, december 28-át egészségvarázsló napnak tartották. Ha hó vagy eső esett, senki nem ment ki, mert ha rácsepegett a víz, attól, ahogy hitte, pettyesen himlős lesz. A legények fűzfából korbácsot fontak maguknak, s végigjárták a falu házait. Ha egy házba beengedték őket, mindenkit megkorbácsoltak, gyereket, asszonyt, gazdát, de még a marhákat, disznókat is, ezzel a mondókával: Egiszséggel, mustármaggal, / sok jóval szerencsével, / keléses ne legyen a háta.

Az egészséget megóvó korbácsolásért a gazdaasszonytól sonkát, kolbászt, a gazdától némi pénzt kaptak. A leány a korbácsra hosszú pántlikát kötött. Ezeket a pántlikákat, általában nemzetiszínűeket, a legények a kocsma mestergerendájára kötötték. A legnagyobb szégyennek számított, ha egy idegen legénynek sikerült innen letépnie.

Szintén aprószentekkor „körösztűtik be” a tizenöt éves legénykéket, s avatták fel őket. Az ifjaknak tizenöt éves korukig tilos volt bemenniük a kocsmába. Amelyiket rajtakapták mégis, a kocsmaajtóba kitett járomba fogták be, és addig korbácsolták, amíg ki nem tudta magát szabadítani. Hasonló sors várt rá akkor is, ha valamelyik leány körül legyeskedett. A legényavatás szövege nem maradt fenn, csak az, hogy felugratták a jelöltet a levegőbe, és minden legény ütött egyet rá. Az avatóbor elfogyasztása után elkísérték a leányokhoz is.

Jó néhány szokás kapcsolódott újév napjához. Izgatottan figyelték, hogy ki lesz az első látogató, hiszen, ha férfi lép be elsőnek a házba, szerencsés lesz az esztendő. Az asszonynak bizony már nem ugrottak a nyakába. Hasonlóan ítélték meg az utcán a találkozást is: ha férfi jött velük szembe, az szerencsét, ha asszony, az szerencsétlenséget, ha a pap, az halált jelentett.

Az újévi ebédnek is különös jelentősége volt, igyekeztek mindenhol sok lencsét főzni, hogy sok pénzük legyen, illetve a disznó orrát is belefőzték, mert az „előtúrja” a szerencsét.

Érdekes élethiedelem kapcsolódik az esküvőhöz. Az ifjú pár a templomba bemenet megfigyelte, melyik oldalon égnek nagyobb lánggal a gyertyák. Úgy tudták, ez megmutatja, hogy melyikük lesz a hosszabb életű.

Héderváron a már többször idézett Kiszeli Terézia gyűjtésében ránk maradt egy teljes vőfélykönyv, amely pontos, versbe szedett képet ad a régi lakodalmas szokásokról a leánykéréstől a menyecske-avatásig. Ma már az ilyen lakodalom csak emlék.

Külön fejezetet érdemelne a születéssel, halállal kapcsolatos szokásvilág. Kivételes és nagy tiszteletben tartott személyisége volt a falusi közösségnek a bábaasszony. Az 1784-ből fennmaradt „szakmai” hivatali esküje inkább az egyháznak, semmint a közösségnek szólt. Azt fogadta, hogy lelkiismerete „szerént, amint Isten tudni adja” eljár s eleget tesz „… a gyermeket miháncs születik mentül előbb a szent keresztségre hozza… a szülendő személyeket a szent gyónás és áldozatra készteti… és semmi más oly dologban, mely a felszentelt papot illeti magát nem avatja”. Végül megígéri, hogy ha „törvéntelenül teherbe esett személyeket ismerni fog, hogy terhük el ne vesztessék… a lelki pásztornak üdejében tudtára adja”. Azt is vállalnia kellett, hogy nem lesz „angyalcsináló”, mert ilyen esetekben azon lesz, hogy „minden magzatok éppen és egésségben a világra jöhessenek”.

Az újszülött gyereknek a rokonságból választottak komát. A komaaszszony három gyerekágyas ebédet tartozott vinni a kismamának. Természetesen azokat, akiknek hat-hét gyermeke született, nem volt jó komának hívni, mert „összekoma” esetén elég sok komatálat kellett adnia a családnak, amely tyúkhúslevesből, húsból, krumpliból, mákos, túrós rétesből, kuglófból, kalácsból állhatott. A tortát ekkor még nem ismerték, csak az uraságnál látták. Ez időben nagy volt a gyermekhalandóság, sok kisgyermek torokgyíkban hunyt el. Ekkor a koma kötelessége volt az is, hogy a kis koporsót kivigye a temetőbe.

Ha eladósorban lévő leányka halt meg, menyasszonynak öltöztették föl, s temetését úgy tartották, mintha esküvője lett volna. Mindenki rozmaringot tűzött a ruhájára, és nyolc koszorúslány rózsaszín ruhába öltözötten kísérte a sírjához. A koporsót négy legény vitte.

Régen még a háznál ravatalozták fel a család halottait. A tükröket fehér abrosszal letakarták. Szentelt gyertyát gyújtottak, és megkezdődött a virrasztás. Héderváron csak az első éjszaka virrasztottak. Siratóének nem került elő, már régen elfelejtették.

A mezőgazdasági munkák közül főleg az aratáshoz fűződtek hagyományok. Már márciusban megkötötték a szerződést az aratóbandával. Egy bandában huszonnégyen voltak, vezetőjük az első kaszás, az aratógazda volt. A marokszedők és a kévekötők két mázsa gabonát kaptak, a kötőterítők egy mázsát. A gabonát kévékbe rakták, tizennyolc kéve tett ki egy kepét. Az arató minden tizenegyedik kepét kapta meg, ezt osztotta szét.

Virág Mihályné visszaemlékezése szerint az aratás befejezésekor, ez általában augusztusban volt, az első marokszedő leányt kévébe kötötték, Gondár Mihályné szerint aratás után az aratókoszorút és a hálakévét átadták az uraságnak vagy az intézőnek a következő versike kíséretében: Amennyi a földeden a kéve és a kereszt, / oly bőven szálljon rád az Isten áldása! Arató népednek ez a kívánsága.

Szorosan kapcsolódik Hédervár múltbeli emlékeihez Volly István népzenegyűjtő felfedezése dunántúli körútján. Kutatásai szerint ezen a vidéken lelhető fel Izrael mai hivatalos himnuszának dallama és zsidó-magyar szövege: „Jeruzsálem templom, puszta a helye…” A dallam első ismert feltűnése 1874-es, Smetana Moldva című szvitjében fordul elő. Valójában már 1861-ben feljegyezte a teljesebb dallamot a sopronhorpácsi származású Szentirmay Elemér nótaköltő. Ma is éneklik a keresztény felekezetek „Tüzed, Uram, Jézus…” szöveggel. A dallam helyi vonatkozásának kutatása abbamaradt, hiába ajánlotta a már ekkor is idős folklorista, hogy érdemes utánajárni alaposabban is az adatoknak.

A hédervári gazdaházak küllemükben és belső elrendezésükben is a Szigetközben honos magyar parasztbarokkot képviselik. Régi felvételek, képeslapok őriztek meg néhányat belőlük, például a Pásztor-tavat övező házsort. Amint már volt szó róla, itt van ma a község főtere, miután a tavat lecsapolták.

A majoroki cselédházakat is elvitte az idő: a földosztás után a legtöbbet lebontották, és besegített az 1954-es nagy dunai árvíz is. A falu mai képe igazán vendégmarasztaló. Az új, földszintes vagy emeletes családi házak szép kertjeikkel nem hivalkodók, mértéktartó ízléssel épültek és illeszkednek be a sok műemlék, kőemlék, a parkok, ligetek és a gondozott, virágos utcák képébe.

A régi idők tanúja a Boldogasszony-templom északi oldalán húzódó utca elején álló, 1870 táján épült, igen érdekes, jellegzetes oromzatú szigetközi parasztház. Utcai homlokzatának oromháromszögét két, kereszt alakú padlásablak, illetve szellőzőnyílás díszíti, fölöttük a koronás magyar címer helyezkedik el. Még az sem von le semmit sem az épület értékéből, hogy a tatarozáskor a korona keresztjének dőlésirányát megváltoztatták.

A kastély és a Zsidó-domb közelében, a Fő utca 39. szám alatt áll a település legrégebbi háza: az L alakú épület eredetileg számtartói lakás lehetett. A későbbiekben egy izraelita kereskedő vásárolta meg a gróftól, és hatalmas, boltíves magtárában imaházat rendezett be. Ezt igazolja a házban található piros-barna színű, embernagyságú Mózes-kép is. Az 1920-es években a gróf inasának, a Cseh családnak a tulajdona. Tatarozásakor 1717-es évszámos téglákat emeltek ki az épület falából. Az udvaron található kutat a katonai térképek is feltüntették.

A lakóház tégla alapra épült, felső harmadában már vályogfalú. Egyes helyiségei teknőboltívesek, míg mások fiókgerendás födéműek. A tetőszék taréj és vendégszelemenes náddal fedett. Két bagolyszemes szellőzőnyílás található a padláson. Az épületben felismerhetőek a szabad kéményes konyha nyomai. A lakószobák eredetileg hajópadlósak lehettek. A ház valószínűleg a XIX. század közepén, esetleg az úrbéri elkülönözés idején épülhetett. A földesúr az intenzívebb gazdálkodás kényszere miatt adhatta el az épületet. Az udvari melléképületek később készülhettek. A házat egy időben tájházzá kívánták átalakítani, jelenleg is magántulajdonban van. Itt jegyezzük meg, hogy Volly Istvánt is ez a házbelső, a benne lévő zsidó emlékek indították az izraeli himnusz összefüggéseinek kutatására.

A hédervári mondák mindegyike a község kialakulásához, történetéhez, a kastély uraihoz kötődik. Az eddigiekben már valamennyiről szóltunk – az említés szintjén – a megfelelő történeti helyeken, most a néphagyományban, a népemlékezetben megőrzött változatokat idézzük föl, újra összegezve ezeket az adatokat.

A legelső ilyen monda a falu nevéhez kapcsolódik, a népi emlékezet ezt is természeti forrásokhoz köti, s a Hédervár nevet nem a nemzetségnévből, hanem a környéken folydogáló hét érből, azaz Hétérvárból eredezteti.

A következő monda az 1300-as években épült Boldogasszony-templom előtt álló hatalmas, öreg mocsári tölgyhöz, Árpád apánk fájához kapcsolódik. A ma már haldokló fa törzsén körbefutó mély forradás látható. E sérülés magyarázatára a héderváriak és a szigetköziek szép történetet kerekítettek:

„Amikor Árpád fejedelem itt járt, a templom még nem vót, de ez a fa má mögvót, csak még egisz fijata kis fa vót. Há ehhő kötötte a lovát. De igen soká gyütt, osztán a lova igen nyugtalankodott, ráncigálta a kötőfiktyit. Ammeg ugy beleje vágott, hogy még most is megláccik a hele.”

A Kont-fához kapcsolódó monda Timaffy László feldolgozásában a következőképpen szól: „ Zsigmond… király kegyetlen volt, nem szerette a magyarokat. Mindenféle jött-ment urakkal vette magát körül, a magyar urakkal még szóba sem akart állni. …A haragos urak tanácskoztak… A vitéz és igazságos Kont Istvánt választották meg vezérüknek. Összegyűjtötte őket Hédervárra. Százával gyülekeztek az urak, úgyhogy nem is fértek el a kastélyban, hanem a mellette lévő nagy fák alatt táboroztak. Mikor együtt voltak valamennyien, egy terebélyes nagy nyárfa alatt megeskette őket a vezér, hogy sohasem hagyják cserben az igaz ügyet. De azt sem engedte meg, hogy fegyverrel támadjanak a király ellen, hanem rávette őket, még egyszer kérjék meg a királyt, térjen vissza a nemzet szeretetére. Ha ez sem használ, akkor beszéljenek a kardok. Kiválogatott harmincat a legjobb vitézei, a leghatalmasabb urak közül, és maga állott a kis csapat élére. Felmentek Budára a király elé.

Volt az urak között egy áruló is, egy sötét lelkű morva gróf. Már előre elárulta a királynak a haragos vitézek terveit. Mikor Kont harminc társával megjelent Buda várában a király előtt, hogy elpanaszolják bajaikat, és előadják kérelmeiket, a király gonosz tanácsadóinak biztatására elfogatta valamennyit, és mindegyiket lefejeztette. Abban a percben, amikor Kont fejét lecsapta a bakó Buda várának piacán, egy borzasztó orkán letörte Héderváron annak a nyárfának legszebb ágát, amelyiknek árnyékában megesküdtek az urak az ország és jogaik védelmére.

De az áruló morva gróf is ugyanazon fa alatt lelte halálát. Furdalta a lelkiismeret, a magyar urak haragjától is rettegett, és elbujdosott. A lelkifurdalás addig űzte, addig hajtotta, amíg egy zivataros éjszaka után a hédervári nagy fa alatt találták meg holttestét.

A nagy nyárfa csonka koronájával évszázadokig állt a kastély mellett, és valahányszor a grófi család tagjai közül meghalt egy, aki a népet szerette, és jó fia volt hazájának, a fáról is letört egy-egy hatalmas ág. Ma már csak a csonkja áll a régi történelmi idők emlékeként.

A kivégzéstől kezdve a Héderváryak és a hédervári lakosok is babonás tisztelettel tekintettek a fára. Természetesen e hagyomány örökül maradt a Viczay családra, majd az azt követő Khuen-Héderváry famíliára is.

Viczay Héder halála után Fehér Ipoly: Győr megye és város egyetemes leírása című, 1874-ben megjelent művében így ír: „…utalja bár a történelem e fának a család őseihez viszonyított szerepét a mondák körébe, tény az hogy saját életének sorsát fűzte a család újabb időben a Kont-fa terebélyes ágaihoz; erős hitként élt benne a meggyőződés, hogy minden letört ág a család egy-egy sarját viszi sírba …a vén fának, melynek utolsó előtti ágát egy vihar néhány év előtt letépte; a legutolsó Hédervárinak egyetlen fia elhalt. Egy ága maradt csupán, a legutolsó… És íme múlt év dec[ember] havában elhunyt a legutolsó Héderváry is – a Kont-fának ága pedig most is él. Bárha megfordítva történt volna.”

A következő rege is a Kont-fához kötődik, pontosabban a mellette lévő kemencéhez és kőkenyerekhez. Timaffy összeötvözte a különböző változatokat, s így jelentette meg gyűjteményes kötetében Kővé vált kenyerek címmel: „Héderváron a kastély és a Kont fa között volt egy alagút. Már régen beomlott. Ahol végződött, van egy kemenceforma domb. Alá lehet nézni, és benne kővé vált kenyereket lehet látni. Azt mondják róla a faluban, hogy még régen itt volt a grófék nagy kemencéje. Itt sütötték a kastélynak a kenyeret. Egyszer a sütőasszony tilos napon sütött kenyeret. Talán nagypéntek volt, akkor nem szabad kenyeret se sütni, mert a babona szerint ráhullik a Jézus vére. Amint süti az asszony a kenyeret, odament hozzá egy öreg koldus. Kért tőle kenyeret, de az asszony nem adott neki. Erre a koldus megátkozta, hogy tilos napon sült a kenyér, még hozzá kőszívű az asszony, hát változzanak a kenyerek is kővé! Amikor ki akarta az asszony szedni a kenyereket, akkor látta, hogy valóban kővé váltak.”

A harmadik variáció a tatárjáráshoz köti a kővé vált kenyerek legendáját, s magát az emlékhelyet is tatárkemencének nevezik.

A hédervári kastély három tornyához is kapcsolódik hagyomány. Eszerint mindegyik más-más vármegye területén feküdt, azaz Győr, Pozsony és Moson vármegyében. Való igaz, valamikor Győr és Pozsony vármegye határa Hédervárnál volt, de Moson vármegye sosem húzódott el idáig. A hagyomány onnan eredhetett, hogy a környező falvak Pozsony vármegyéhez tartoztak, s a Héderváry uraknak mindhárom megyében nagy kiterjedésű birtokaik voltak.

A Karácsony nővérek az 1920-as évek elején (Kumpf Antal felvétele)
 
Újházak sora a Béke utcában
 
A címeres ház a Boldogasszony soron
 
A Cseh család helyreállított régi háza (Fő utca 39.)
 
A Kont-fához vezető fehér nyírfasor (Moldoványi Géza felvétele, 2000)

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet