Előző fejezet Következő fejezet

Sorsok a kitanulhatatlan folyó falujában 

 

A Bodrogköz életét a Bodrog (Móricz Zsigmond szerint „a legkülönösebb folyó, amely valaha útrakelt") és a Tisza sokáig alapvetően meghatározta. A két folyó áradások alkalmával óriási területeket öntött el, és a velük kapcsolatban álló számtalan kisebb-nagyobb ér tengerré változtatta szinte az egész Bodrogközt, ilyenkor csak a magasan fekvő homokhátak maradtak vízmentesek. A víz ugyan hamarosan leszaladt, de a mélyebben fekvő részeken ott maradtak a tavak, mocsarak és az iszap. A Tiszának és a Bodrognak a második, kora nyári „zöldárja" volt a jelentősebb. Az áradások mellett a csapadék és a „föld árja", a belvíz is szerepet játszott a mocsarak kialakulásában és táplálásában.

A folyószabályozás előtt Karos határát is nagy kiterjedésű mocsár borította, terjedelmes vizenyős rét vette körül. A korabeli térképeken megtalálhatók azok a földrajzi helyek, amelyek 1839 és 1862 között a határ vizeit összegyűjtötték és/vagy elvezették a Tisza, esetleg a Bodrog felé, vagy a mélyedésekben tóvá terebélyesedve számtalan növény és állat számára biztosították az életlehetőséget. Ilyen víz el-, illetve levezető terület volt a falu határában a Balazs-ér, a Kereszt-ág, a Kétér-szög, a Patak-tó. A határban levő mélyfekvésű területek a tavaszi és nyárvégi, illetve őszi áradáskor tóvá szélesedtek. Ezek, többek között, a Móka-tó, Tiszta-tó, Lovas-tó, Kengyel-tó, Arany-tó, Kerek-tó, Kertallya-tó, Kis-tó, Nagy-tó, Nádas-tó.

A Tisza és a Bodrog mederváltozásai a Bodrogközben
 
Belvíz levezető főcsatorna Karosban (Arvai András felvétele)

A Hosszú-rét fölött a bővizű Karcsa kanyargott. A folyó jelentőségét mutatja, hogy 1613-ban Allaghy Menyhért pacim földesúr hajóvámjogot kért és kapott rá II. Mátyástól. II. Rákóczi György pedig velencei és belga mérnökökkel tervet készíttetett szabályozására, hogy nagyobb hajók is közlekedhessenek rajta. 1705 után azonban jelentősége már a múlté, beleveszett a Hosszú-rét mocsaraiba. A Bodrogköz másik jelentősebb folyóvize a Ticze, az északi részen kanyargott, s mint a neve is jelzi, Tisza-ág volt. E két nagyobb folyón kívül azonban számtalan apróbb-nagyobb morotva, ér tó, mélyedés alkotott bonyolult rendszert.

A vármegyék 1618-tól foglalkoztak a káros kiöntések megelőzésével. 1620-ban a besztercebányai országgyűlés azt a határozatot hozta, hogy "a leleszi konventnek a királyi kincstárra átszállott jövedelméből a Tisza és Bodrog folyók kiáradásait szabályozzák". A szabályozás azonban csak hosz-szas próbálkozások és nehézségek után, a múlt század közepén valósulhatott meg. Sárospatakon a római katolikus plébánia falán emléktábla hirdeti: „Széchenyi István 1845. szeptember 28-án gőzhajón érkezett városunkba, hogy a környék ármentesítéséről, a Bodrogközi Tisza-szabályozó Társulat életre hívásáról tárgyaljon."

A társulat 1846-ban Leleszen alakult meg gróf Széchenyi István és gróf Mailáth Antal főkancellár személyes közreműködésével. Magába olvasztotta az ondava-tapolyi egyletből kialakult Felső Bodrogi Vízszabályozó Társulatot is, és célul tűzte ki a Tisza, a Bodrog és a Latorca folyótól határolt Bodrogköz ármentesítését. Első elnöke Szőgyéni Imre bodrogszögi birtokos volt. A műszaki teendőket a Nagytárkányban felállított tiszai II. folyamosztály mérnöki hivatala látta el. 1859-ben újraalakult a társaság. Elnökké gróf Andrássy Gyulát, a választmány tagjaivá gróf Barkóczy Jánost, Szentiványi Vincét, gróf Andrássy Aladárt, gróf Andrássy Manót, Kazinczy Andrást és Reviczky Györgyöt választották. Az elvégzett munka nagyságát mutatja, hogy az 1920 előtti Bodrogköz 171 800 katasztrális hold területéből 155 481 katasztrális holdat mentesítettek.

A Tisza és mellékfolyóinak szabályozásában az átvágások voltak a legfontosabbak, mert a cél az esés megnövelése és az árvizek levonulásának meggyorsítása volt. A medrekben végrehajtott átvágások azonban az árvízi szabályozásnak csak egyik részét jelentették. Velük párhuzamosan megépültek az árvízvédelmi töltések is. Természetesen a töltések közé szorított árvizek szintje megemelkedett, ezért gyakori volt a gátszakadás, sőt az árvíz korábban nem veszélyeztetett területeket öntött el. Sok helyen gyengék is voltak a töltések, vagy építésmódjuk volt hibás. Évtizedekbe telt, amíg a gátak megerősítésével jelentősen csökkent a szakadások száma. A védelem erősítése sohasem fejeződhet be, napjainkban is folytatódik.

Az árvízvédelmi töltések megakadályozzák az árvizek kiöntését, de meggátolják a mentett területek időszakos vizeinek lefolyását is. Következményeként évente hetvenezer katasztrális holdat borított belvíz a Bodrogközben 1880 körül. így a csatornázás elkerülhetetlen volt. 1896-ig a csatornáknak használt vízvezető erekkel együtt összesen 183 400 méter csatorna épült meg. A hálózat gerincét két főcsatorna, a bély-karádi és a török-ér-karosszerdahelyi főcsatorna képezte. A Bodrog menti török-éri zsilip 1874-ben, a karádi zsilip 1883-ban készült el. A karádi-főcsatorna tehermentesítésére készítették el a karcsa-felsőberecki-főcsatornát a szabályozott Karcsával.

A XVIII. századi úrbéri térképek több olyan, mély fekvésű területet tüntettek fel Karos határában, amelyek befogadták ugyan az áradások vizét, de az onnan nem folyt sehova. Az 1870-es évek közepére azonban lényegesen megváltozott a falu és a határ képe. A török-ér-karos-bodrogszerdahelyi-főcsatorna észak-déli irányba haladva átszelte a karosi határt, és begyűjtötte a térség vadvizeit, hogy a törökéri zsilip segítségével átemelje azokat a Bodrogba. A csatorna a település déli részén áthaladva a falu belvízmentesítését is megoldotta.

Karos a lecsapolásig szigettelepülés volt. Az évenkénti rendszeres két árvíz a falut minden alkalommal körülöntötte, ezért a település lakói a védett területekre építkeztek. Utcái észak-déli irányúak, az utca vonalát megszabta a homokdomb észak-déli vonulata. A falu külső képe ugyanazt mutatta, mint a térség többi településéé, erről egy korabeli leírás így emlékezik meg: "A bodrogközi falvak többnyire egyformák: egyetlen hosszú utcájuk, két oldalt deszka-, sövény- vagy nádkerítéssel beszegett keskeny udvarok, alacsony szalma- vagy nádfedelű házak, a ház végében az utca felől virágos kiskert, túlsó végében ól, szekérszín, az udvaron elől eperfa, tova nagy trágyahalom, azontúl kert: dohányos, zöldséges. Kert végén csűr, körülte nagy diófák, néhol egy-egy kis szilvás. Az utca közepén sok helyt széles tó, benne temérdek liba, kacsa. A falu végén vályogból rakott vagy patics zsellérházak, azokon túl kovácsműhely."

A víz, a vízi élet rányomta bényegét a bodrogközi falvak életére. Évszázadokon keresztül úgy összenőtt itt az ember a vízzel, a vizek áradásával, egyszóval a vízi élettel, mint Egyiptom a Nílussal. Itt azonban a lecsapolás-kor elvették a vizek áradásával és apadásával járó életlehetőségeket. S mit kapott helyette az itt élő nép? Modernebbet? A nép leikéhez illőt? Egyáltalán nem. A lecsapolás után a sok tízezer hold szántó, rét, legelő a földesurak kezébe került, a nép pedig megkapta az addig használt kis jobbágytelkekeket. A paraszt ura lett ugyan a telkének, a zsellér pedig beállhatott a nagybirtokra béresnek, hetes, hónapos vagy éves cselédnek, részesaratónak, de nem véletlen, hogy a Bodrogközből Amerikába induló 3520 szegényből huszonkét családfő volt karosi.

Karos térszerkezete 1801-1810 között

Az 1867-es kiegyezés után sor került Magyarországon a közigazgatás átszervezésére. Ez a birtokosok számára biztosított nagyobb beleszólást a közügyek intézésébe. Az átszervezéssel nemhogy az 1848-ban elfogadott XXIII-XXIV. törvénycikket fejlesztették volna tovább, hanem a nyílt szavazás és a virilizmus bevezetésével a vagyonosok számára teremtettek kedvező helyzetet. Az 1871. június 8-án megalkotott XVIII. törvénycikk a törvényhatósági törvény kiegészítéseképpen és ennek szellemében alkotta meg a községek rendezéséről szóló törvényt, mely a törvényhatósági joggal nem rendelkező városokra és falvakra vonatkozott. A községnek nem volt politikai jogköre és felirati joga, a megyétől és a kormánytól érkező rendeleteket vita és határozat tárgyává nem tehette, hanem feltétlenül végre kellett hajtani.

A községi törvény intézkedései a falvakat (kis- és nagyközségeket) politikailag a megye alá rendelték. Igaz ugyan, hogy a községi elöljáróság tagjait a képviselő-testület jelölte, és a falu választóközönsége választotta nyílt szavazással három évre. A jegyzőt is választották, de életreszólóan. Ugyanakkor a jegyzőt egyedülálló példaként a megyei törvényhatósági bizottság közigazgatási úton elmozdíthatta, míg a községi képviselő-testület csak bírói úton folytathatott ellene fegyelmi eljárást. Még a jegyző fizetését is a megye határozta meg. A községi jegyző tehát függött a megyétől.

Meghatalmazott útján gyakorolható választójogot adott viszont a község területén vagyonnal bíró kiskorúaknak, nőknek, külföldieknek, jogi személyeknek. A falvakban a külföldiek és a jogi személyek meghatalmazottjai (például gazdatisztjei) választhatók is voltak a községi elöljáróságokba. A községi képviselő-testület (a városokban és falvakban egyaránt) felerészben a legtöbb adót fizetőkből állt. A falvakban a virilizmus a földesurak és a nagygazdák uralmát érvényesítette.

A kiegyezés után majdnem két évtizeddel újra módosították a községi közigazgatást. "Az 1886. évi XXI. törvénycikk a maradék önkormányzatot is megrövidítette. Az 1886. évi községi törvény megszüntette az elöljárók szabad választását, a bírót, jegyzőt és az orvost valójában a főszolgabíró jelölte ki, tevékenységüket ezután nem a választott képviselő-testület, hanem a megyét egyre kevésbé, a főispánt pedig egyre inkább képviselő szolgabíró ellenőrizte. A községek által hozott határozatokat gyakorlatilag bármikor meg lehetett semmisíteni, és ezzel a községi autonómia tulajdonképpen megszűnt. Csak a szorosan vett gazdasági ügyekben érvényesítették a liberális hagyományokat, amennyiben a községek szabadon gazdálkodhattak vagyonukkal. A nagybirtok viszont, amelyik már eddig is ránehezedett a falvakra, most újabb pozíciókat szerzett a községek rovására. A legnagyobb adófizetők nemcsak a lakóhelyükön, hanem minden olyan községben tagjai lettek a képviselő-testületnek, ahol nagyobb birtokuk vagy vagyonuk alapján virilistáknak számítottak."

Karos határa 1864-ben

Az addigi, aránylag békés életet, amelyet legfeljebb az önkormányzat jogkörének megnyirbálása és a falu nevének megváltoztatására vonatkozó terv (Bodrogkarosra vagy Homokkarosra akarták változtatni, de a hatóság elutasította) borzolt fel, 1914 közepén egészen másvalami, az első világháború kitörése zavarta meg Karosban is. A háború egyelőre minden társadalmi gondról elterelte a figyelmet. A férfiak elmentek katonának, az asz-szonyokra szakadt minden munka.

A Karosból bevonultak a Tizes honvédekhez és a 65. közös gyalogezredhez kerültek. A katonákat főképpen az orosz frontra küldték, de voltak akik az olasz és a román fronton szolgáltak. A háború tizenhét hősi halottat követelt. Sokan kerültek orosz hadifogságba, akik egyetlen zsidó ember kivételével hazajöttek. A háború alatt orosz hadifoglyok kerültek a faluba. Három hónapig dolgoztak itt azoknál a családoknál, akik igényelték munkájukat. A háború végén hazamentek.

Az ekkortájt megkezdődött rekvirálások következtében a családok igen nehéz helyzetbe kerültek. Hiába hivatkoztak arra, hogy éhen vesznek, a rekvirálók könyörtelenek voltak.

A háború befejezése után Karos lakossága lehetetlen helyzetbe került. Az 1920-as trianoni döntés a Felsőberecki-Pácin-Dámóc-Zemplénagárd vonalon kettévágta a Bodrogközt. A Latorcáig terjedő részt harmincnégy településsel Csehszlovákiához csatolták, és csak a déli terület húsz települése maradt meg magyar területnek. A Bodrogköz magyarországi területe ma huszonkét települést foglal magába, mivel 1945 után Tiszacsermely az itt levő uradalmi nagybirtokok tanyáiból községgé szerveződött, a sárospataki Alsóhatárban levő tanyavilág lakosságát pedig az állam által épített új faluba, Györgytarlóra gyűjtötték. A Bodrogköz lakossága 36 466 lelket számlált az 1970-es népszámláláskor. Ez a szám 23 547-re csökkent 1998-ra.

A trianoni békediktátum következtében a falu határának északi része és a közigazgatási székhelyközség a csehszlovák-magyar határ túloldalára került. Karost ideiglenesen Karcsához csatolták. A falu közigazgatási ügyeit 1926-ig intézték Karcsán, majd átcsatolták az alsóberecki körjegyzőséghez. Ugyancsak átkerült a nagykövesdi római katolikus és a bodrogszerdahelyi görög katolikus egyháztól Karos római és görög katolikus lakossága. Mindkét felekezet az újonnan alakult pácini anyaegyház filiája lett.

Karos egyébként létezése óta Zemplén megyéhez tartozott. A megyeszékhelytől (Sátoraljaújhely) tizenkét kilométerre feküdt, Alsóberecki, Bodroghalom, Karcsa, Kiskövesd, Bodrogszerdahely falutól körülvéve. Fennállása során járási beosztása többször megváltozott: 1873-tól 1882-ig a királyhelmeci, 1882-től 1926-ig a bodrogközi, 1926-tól 1933-ig a sátoraljaújhelyi, 1933-tól 1938-ig a sárospataki, 1938-tól a járások megszűnéséig újra a sátoraljaújhelyi járáshoz tartozott.

Közigazgatása soha nem volt önálló, mindig valamelyik község körjegyzőségén intézték ügyes-bajos dolgait. 1907-ig a nagykövesdi, 1919-ig a kiskövesdi, 1926-ig a karcsai, 1950-ig az alsóberecki körjegyzőséghez tartozott. 1950-1968 között önálló tanácsa volt, 1969-től 1990-ig a karcsai közös tanácson intézték közigazgatási ügyeit.

Önálló önkormányzata 1990-től van Karosnak. Külterületi települései: Aranytó, Árpás, Eperjesszög, Libatanya, Medvetanya és Csatorna még néhány évvel ezelőtt. Ma már ezek zömmel elnéptelenedtek. Határa 1851-ben 132 hold szántó volt, 1936-ban 2498, 1938-ban 2603, napjainkban pedig 2659 katasztrális hold, melyet 1974-ig a helyi, majd 1990-ig a karcsai Dózsa Termelőszövetkezet művelt. A tulajdonviszonyok rendezése még napjainkban is folyik.

A trianoni békeszerződésig a karosiak kövesúton Bodrogszerdahelyen át közelíthették meg Sátoraljaújhelyt, Kassát, Királyhelmecet vagy Leleszt. A határ kijelölése után a faluból csak földúton lehetett eljutni Sátoraljaújhelybe vagy Sárospatakra, és közben Alsóbereckinél vagy Sárospataknál kompon is át kellett kelni a Bodrogon.

1924-ben építették meg a Bodrogköz magyarországi területén az első kövesutat, mely az itt levő falvakat Zemplénagárdról indulva kötötte össze a két várossal. Az útépítés nagy terhet jelentett, mert a falvaknak kellett a szükséges követ kiszállítaniuk a sátoraljaújhelyi és sárospataki kőbányából.

A nagy szegénységet mutatja, hogy az első világháború hősi halottainak emlékét igen szerényen örökítették meg a faluban. „Az emléktábla egy gerendára erősített pléhtábla, mely a temetőben van elhelyezve. Meglehetősen elmosódtak már rajta a betűk" - írják róla 1934-ben.

Karos választási térképe 1950-ben

A Nagyatádi-féle földreform keretében földosztásra került sor a faluban az első világháború után. A háborúban részt vett frontharcosoknak egykét hold földet juttattak kedvezményes áron a falu határában levő nagybirtoktestből. Az így kiosztott földet „igényelt földnek" nevezték. A földreform keretében a földosztásra kijelölt, illetve a Sennyey Béláné által felajánlott földből hasították ki a vitéztelkeket. Karosban Székely Ferencet és Székely Józsefet 1927-ben avatták vitézzé. Székely Ferenc tizenegy ka-tasztrális hold négyszáz négyszögöl, Székely József hét katasztrális hold nyolcszáz négyszögöl vitéztelket kapott. Rajtuk kívül itt adtak hét katasztrális hold négyszáz négyszögöles telket vitéz Sajkóczky Lajos tiszacsermelyi lakosnak is. Míg a vitéztelkek nagysága Karosban a tíz holdat sem érte el, addig Pacin községben Sennyey Miklós báró jóvoltából tizenöt-huszonöt holdas birtokokat mértek ki a vitézeknek.

A faluban nem sok esemény történt az 1930-as években. Az 1940-es évek első felében viszont megkezdődtek a háborús készülődések, s egyre nehezebb lett az élet. Bevezették a beszolgáltatást és a jegyrendszert. Kezdetben csak cukorra, petróleumra osztottak jegyet a községházán, de rövidesen minden fontosabb élelmiszerre és iparcikkre is. Könyvet kaptak a családok, amelybe a kereskedők bevezették a szappan-, textil- és lábbelivásárlásokat. Később nemcsak katonákat soroztak, hanem lovakat, sőt kerékpárokat is. Megszabták minden személyre a fogyasztható kenyérgabona évi mennyiségét, és a lakosság a malmokban csak akkor őrölhetett, ha arra a jegyzőségtől engedélyt kapott. Gettóba vitték a falu zsidó lakosságát.

Karos számára 1944. november 27-én véget ért a háború. A faluba először román csapatok vonultak be, majd az oroszok követték őket. Harc sem a faluban, sem a környéken nem volt, csak az ellenséges katonák ran-dalírozását kellett elviselni. A település életének megszervezése az új közigazgatás felállításával kezdődött. A községi bíró Székely Ferenc volt ekkor, a körjegyzőség Alsóbereckiben működött. 1945. január 29-től a pártok képviselőiből alakult Nemzeti Bizottság irányította a község életét.

A Nemzetgyűlés 1945. március 15—i rendelete intézkedett a földosztásról. E rendelet alapján a faluban elkészítették a földigénylők névsorát. Öszszeállításában nagy szerepe volt az újgazdák érdekvédelmi szervezetének, az UFOSZ-nak, és a kisgazdák érdekeinek képviseletére megalakult DÉFOSZ-nak. E két, frissen alakult érdekvédelmi szervezet által delegált és a Nemzeti Bizottság kijelölt tagokból megalakult a Földosztóbizottság. Feladata volt a földosztás megszervezése mellett az iskola államosítása, majd az általános iskolai oktatás bevezetése.

Megkezdődött a közigazgatás átszervezése is. Az 1950. évi I. törvény alapján megalakultak a tanácsok. Megszűnt a bíró, a jegyző, a képviselőtestületjogköre. Az 1950-ben sorra kerülő tanácsválasztáson a választók községi, járási és megyei tanácstagot választottak. A községi tanácstagok megválasztása körzetenként történt. A tanács alakuló ülésén hat tagú végrehajtó biztottságot, a végreható bizottság tanácselnököt választott. Első tanácselnöknek a Sátoraljaújhelyből Karosba küldött Konkoly Jánost választották. Máshonnan küldtek tanácstitkárt is. Tanácsháza céljára Lukács Béla nyugdíjas jegyző házát „vették igénybe": államosították.

Lukács Béla államosított háza

A tanácstagok megválasztásuk után nagy lendülettel kezdtek munkához, de hamar lelohadt a lelkesedésük. A mezőgazdasági termelés irányításának fő tényezője a vetéstervek kötelező jellegű meghatározása, az alacsony mezőgazdasági árszínvonal és a kötelező beszolgáltatás volt. A végrehajtó bizottság természetesnek találta, hogy a beszolgáltatás túlteljesítse. A pótkivetés egy részét kötelezettségükön felül a módosabbak adták, a többit pedig mozgalmi úton (főleg a tanácstagoknak) kellett összegyűjteni. Az országosan kibontakozott begyűjtési verseny hatására irreálisan alakultak a községi tervek, és a teljesítés lehetetlenné vált, mivel a különböző fórumok a felajánlásokban egymásra licitáltak.

A kalászos terményeket és a kapásnövényeket a betakarítástól számított nyolc napon belül kellett a begyűjtőhelyre szállítani. Aki késett a beszolgáltatással, azt megbírságolták. A begyűjtés ellenőrzésével és lebonyolításával megbízott elsőfokú hatóság a községi tanács volt. Az akkori vezetés a falvak gazdag parasztságának eltüntetését a kuláklista bevezetésével akarta elérni. Akinek kataszteri tiszta jövedelme elérte a háromszázötven aranykoronát, esetleg üzlete, cséplőgépe, darálója vagy más tevékenység folytatásához szükséges felszerelése volt, azt könyörtelenül kuláklistára tették.

Karos látképe a Kerek-tóval 1929-ben

A végrehajtó bizottság határozata alapján 1951-ben alakult meg a Micsurin termelőszövetkezet, de gazdasági és egyéb bajok miatt 1955-ben feloszlott.

Konkoly János tanácselnököt funkciójában Tóth Ferenc követte, aki korábban a járási tanácson dolgozott Sátoraljaújhelyben. Ő is két cikluson keresztül volt a falu tanácselnöke, majd az 1966-os tanácsválasztás alkalmával Molnár Sándort választották meg, aki 1969-ig, a karosi tanács Karcsához való körzetesítéséig töltötte be a tisztséget.

Karos a rendszerváltásig tartozott Karcsához, 1990-ben önálló önkormányzat alakult a községben, és Zalai Gyulát választották meg polgármesternek. Az 1998-as önkormányzati választás óta Sáfrányos József a falu polgármestere. Az önkormányzat adminisztrációs ügyeit Karos székhellyel körjegyzőség intézi, amelyhez Felsőberecki is hozzátartozik. Tóth Istvánné körjegyző vezeti.

 

 

  
Előző fejezet Következő fejezet