Előző fejezet Következő fejezet

Háború, béke, háború

 

A magyarbarátnak jóindulattal sem mondható Ferenc Ferdinánd trónörökös szarajevói meggyilkolását háborús okként kezelő Monarchia 1914. július 28-án hadat üzent Szerbiának. A konfliktus a szövetségi rendszerek gyors bekapcsolódásával kiszélesedett. A „Mire lehullanak a levelek hazatérnek a katonák” villámsiker-illúziót soha nem látott nyomorúsággal járó, négyéves világégés követte.

1914 végén a hadi szolgálatokról szóló törvénynek megfelelően Ozorán is megalakították a községi bizottságot Cholnoky Lajos jegyző, Nagy Pál bíró, Cs. Horváth József törvénybíró és Baráth József képviselő részvételével. E bizottság feladata lett a háborús helyzetből adódó, többnyire népszerűtlen feladatok végrehajtása: a bevonultatás, felmentések adása, a rekvirálás, a közélelmezés és a segélyezés megszervezése. A háború kezdetén a lelkesedés, a hadi romantika illúziója könnyen teljesíthetővé tette a település népfelkelői keretszámát. Az otthonmaradtak pedig hazafias kötelességüknek tartották anyagiakkal támogatva elősegíteni a gyors sikert, segíteni a férfiember nélkül maradt családokat.

Az 1914 szeptemberében tartott első „katonanapon” némi készpénz mellett búza, rozs, borsó, lencse, burgonya, több mázsa zsír és egyéb adomány gyűlt össze, amelyet a Vöröskereszt helyi fiókegylete vett át, és a rászorultak segélyezésére használt fel. A gyűjtés a háború éveiben többször ismétlődött, de egyre kisebb sikerrel. Számos faluban a növekvő terhekért a rendelkezéseket végrehajtó helyi vezetőket, elsősorban a jegyzőt tette felelőssé a lakosság. Ozorán már a háború második évében feljelentették Cholnoky főjegyzőt és a bírót, hogy népfelkelés (bevonulás) alól érdemteleneknek adtak felmentést. A képviselő-testület az álnevet használó feljelentővel szemben bizalmáról biztosította az immár negyvenkét éve a faluért dolgozó, köztiszteletben álló vezetőt.

A szomorú harctéri híradások, gyászértesítések hatására hamar elmúlt a kezdeti lelkesedés. A galíciai harctéren 1914 szeptemberében elsők között elesett Csapó Horváth István zászlós halálhírét rövidesen követte a többi ozorai hősi halotté. A munkaképes férfiak mellett a hazának a harangokra is szüksége volt. A templom tornyában 1915-től egyetlenegy maradt, a többit ágyúöntésre elszállították.

A község megtakarításai már az első években elapadtak. A Tamási Takarékpénztárban lekötött tartalékok terhére jegyezték 1915 februárjában az első hadikölcsönkötvényeket tízezer-négyszáz korona értékben. Májusban a lombard kölcsön következett, 1916 végén pedig már a negyedik jegyzésére érkezett felhívás. A képviselő-testület községi tőke hiányában a többségében inkább támogatásra szoruló lakosság körében volt kénytelen szorgalmazni újabb kölcsönök jegyzését.

Az egyre feljebb kúszó árak miatt a községi alkalmazottak, szegődményesek bérének drágasági pótlékkal való emelése rendszeres közgyűlési témává vált. A háború végére átlagosan kétszeresére emelt fizetések és pótlékok is messze elmaradtak a száguldó inflációtól. A hadigazdálkodásra történő áttéréskor vásárlási igazolványokat és őrlési tanúsítványokat vezettek be. Hamarosan a fontosabb árucikkeket: lisztet, cukrot, petróleumot kizárólag jegyre lehetett „megvásárolni”.

Ozoráról 1918 közepéig 606 főt vonultattak be, szinte nem volt olyan család, amely ne érezte volna a háború súlyát. Hónapról hónapra nőtt a hadisegélyt igénylők száma. A bevonult munkaképes férfiak távolléte, a rekvirálás miatti lóállomány-csökkenés megnehezítette a gazdálkodást a faluban. 1915-ben nemcsak lovakat, hanem járműveket is nagy számban vittek el kincstári árért. A közgyűlés hiába állapította meg, hogy ez az ár lovanként négyszáz koronával károsította meg a családokat, mert éveken keresztül sikertelenül kérelmezték a különbség megtérítését. A kincstár nem fizetett.

Rendszeresen rekviráltak szarvasmarhákat is hadi ellátási célra. 1918-ban harminc darabot vittek el hatósági árért, amely harminckétezer koronával maradt a piaci ár alatt. A képviselő-testület július végi döntésével a gazdák kártalanítására „Édes hazánk védelmében katonai és közellátási közteher” címen pótadó beszedését határozta el. Addig is elrendelték a kár pénztárból való kifizetését.

Az őszirózsás forradalom a falu mindennapi életében kaotikus és anarchikus helyzetet teremtett. A hazatérő katonák közül néhányan magukkal hozták fegyvereiket, azok begyűjtésére csak 1919 januárjában került sor. A személy- és vagyonbiztonság megszűnt. Az egész járásban napirenden volt a rablás, gyújtogatás, a zsidó üzletek feltörése, kifosztása. Mivel a közélelmezésre begyűjtött készleteket az egész járásban széthordták, a szénhiány miatt a vasúti szállítás szünetelt, hiánycikké vált a cukor, a petróleum, a bőráru, a gyufa. A felszereletlen községi rendőrség és a kisszámú csendőrség képtelen volt a rendet fenntartani.

Az 1919 januárjában megtartott tisztújításon bírónak Gosztola Pétert, helyettesének Király Józsefet, pénztárnoknak Király Mártont, közgyámnak Kránicz Pétert választották. A legfőbb gondot az elszabadult infláció jelentette. A szegények helyzetében nem következett be változás. Az uradalmi földeket nem osztották fel. A kialakult helyzet ismeretében meglepő, hogy 1919. március 15-én, elegendő csendőr jelenlétére való hivatkozással, megszüntették a polgárőrséget. Ugyanezen a napon a képviselő-testület F. Kovács Lőrinc javaslatára határozatot fogadott el, mely szerint törekszik az Esterházy herceg tulajdonában lévő összes ozorai föld és épület tulajdonának megszerzésére azzal az indokkal, hogy „oly kevés a saját terület és oly sok a földnélküli”.

Áprilisban 46 tagú falutanácsot választottak. A törvényességre a bíró és jegyző vigyázott, ők voltak a szavazatszedők. Az öttagú operatív intézőbizottság elnöke a korábbi bíró lett. E bizottságba a közgyám és a pénztárnok is bekerült, csak a helyettes elnökök, Németh Mihály és Ruzsa István számítottak új személynek. A vezetés a tanácshatalom időszakában tehát gyakorlatilag alig változott. Vita nélkül delegálták küldötteiket a járási, a birtokrendező és termésbiztosító tanácsba. Meglepően magas létszámú, tizennyolcfős oktatási bizottság mellett az ellátatlanok, a lakások és az egészségügy teendőit három-három tagú bizottságra bízták. A falu életében aktív Takács Piusz tanítót, betegségére hivatkozással, de a jegyzőkönyv szerint, mert „az új rend ellensége”, kihagyták az oktatás irányításából. Az egységesített „elemik” vezetésére Mohalik Mihály és Péntek József tanító kapott megbízást. A település katolikus papjai nem voltak hajlandók behódolni a tanácsköztársasági rendszernek, nem írták alá az egyházi pályát elhagyó nyilatkozatot, nem óhajtottak részesei lenni a „világivá” lett papok átnevelő oktatásának.

Az infláció miatt minden községi alkalmazottnak növelték javadalmát, de az egyenlősdi szellemében a falutanács elnökének fizetése megegyezett a pénztárnok, a községi rendőrök és a mezőőrök javadalmával.

A községi gőzmalomtársaságot szövetkezetté alakították, a molnárt be nem jelentett készlet tárolására hivatkozva, elmozdították. Az uradalmi földeket anélkül, hogy felosztották volna, a falu népe művelte.

1919. augusztus 10-én a falutanács bejelentette megszűnését, és az irányítást visszaadta a januárban választott nagyközségi elöljáróságnak. A továbbiakban tehát Gosztola Péter címet változtatva: nem mint elnök, hanem mint községi bíró vezette a testületi üléseket. A jegyzőkönyv szerint törés nincs, mert a korábbi testület mindvégig a község érdekében dolgozott, és azt fogadták el, amit Cholnoky főjegyző előterjesztett. A törvényesség érdekében a falutanácsi határozatokat ismét megtárgyalták (például napidíj, fizetések), és változtatás nélkül jóváhagyták.

A restauráció időszakában a Prónay-különítmény 1919. augusztusi törvényes eljárás nélküli „népítéleteinek” Tolna megyében félszáznál több, elsősorban direktóriumi tag esett áldozatul. Nem tudjuk, hogy az Ozora életében semmilyen megbízással fel nem ruházott Turós György és Tóth Ferenc miért került közéjük.

A háborús évek, a forradalmak, a Monarchia szétesése, a trianoni diktátum hatására politikailag, gazdaságilag mélypontra zuhant az ország. A mezőgazdaságban a megcsappant állatállomány miatt csökkent a talajerő-visszapótlás. A szinte állandósult alacsony terméseredmények a háború után is a kötöttebb, ellenőrzöttebb gazdálkodást, gabonabegyűjtést, rekvirálást, fejadagos elosztást tették szükségessé. A hatósági átvételi árak messze alatta maradtak a gazdák elvárásainak.

Szegény település, nyomorgó polgárok, munka nélkül maradt iparosok. Egy megyei kimutatás szerint százhúsz olyan mestere volt Ozorának, akinek egy-két holdnyi juttatott földből származó jövedelme még a napszámosok bevételeit sem érte el, holott háromszáznál is több hozzátartozóról is gondoskodniuk kellett. További harminc iparos, iparossegéd és családjaik esetében nemcsak a megrendelés, de az éhhaláltól megóvó darabka föld művelésének lehetősége is hiányzott. Érthető, ha a harmincas évek mozgalmaiban mindig élen jártak az ozorai iparosok. (Az ozorai iparosok és vendéglősök 1929-évi névsorát lásd a Függelék X-ben.)

A település vezetésének állandó nehézséget jelentett nagyszámú ellátatlan polgára. Mindezt tovább fokozta, hogy a rosszabb termés esetén a gazdák és az uradalmi bérlők csökkentett mennyiségű idénymunkást foglalkoztattak. Így sokuknak lehetősége sem akadt munkavégzésre.

A gazdák és a nincstelenek egyaránt komoly reményekkel várták a Nagyatádi-féle földreform megvalósítását. A nagy tervekből ezerkétszáz katasztrális holdnyi realizálódott a majsamiklósvári uradalmi földekből, mely területet 1933-ban közigazgatásilag is Ozorához csatolták. Szaporodott a kis- és törpebirtokosok száma, de közülük számosan az 1929–33-as gazdasági válság időszakában eladósodtak, és birtokukat nem tudták megtartani. A nincstelenek többségének helyzete e földreformmal nem változott.

A politikától való elfordulás jeleként a választási ciklusok vége felé gyakran előfordult, hogy a közgyűlés határozatképtelennek bizonyult. A negatív csúcsot a tavaszi rendes üléseket illetően 1932 jelentette, amikor a hatvan szavazati joggal rendelkezőből hat, a nyári rendes közgyűlésen pedig az 1935. évi, amikor mindössze hét fő jelent meg.

A községi elöljáróságot a községi bíró, a főjegyző, másodjegyző, községi orvos, helyettes bíró (törvénybíró), a pénztáros, a közgyám, valamint tizenkét esküdt alkotta. Az elöljárósági tagok a képviselő-testületi tagokkal azonos jogokkal bírtak. A testület egyetemleges felelősséggel nem tartozott. A falu első polgárának számító községi bíró tisztét leggyakrabban módosabb polgárok: Kováts Mihály, Baráth János, Kóta Ferenc, Nagy Pál, Gosztola Péter, Csapó Horváth József, Baráth György, L. Kovács Imre töltötték be jelképes fizetésért.

A pályázók közül választott főjegyző személye jelentette a törvényesség és szakszerűség biztosítékát. Ozorán 1873-tól 1926-ig az egykori gyönki diák, Cholnoky Lajos nagy tisztelettől övezve töltötte be funkcióját. 1923-ban a falu megünnepelte jegyzői működésének ötvenéves jubileumát. Nyugdíjba vonulását követően nyolc évig a dombóvári Németh Árpád, majd 1935. február 23-tól dr. Szűcs Kálmán lett a főjegyző, aki aljegyzőként már másfél évtizednél hosszabb ideje működött Ozorán. A főjegyzői javadalom az éves fizetés mellett a 18,5 katasztrális holdat meghaladó föld jövedelmével egészült ki.

1902-től az adóügyi és közigazgatási aljegyzői megbízásokat többek között Dely Gyula, Szilli Alajos, Fekete János, Réber Ferenc, Ugrordy Jenő, dr. Szűcs Kálmán, Solymár Károly, dr. Szommer Gyula töltötte be. A választott és kevesebb elismeréssel, de komoly felelősséggel járó, tiszteletdíj nélküli (a község pénzeit a másodjegyzővel együtt kezelő) helyettes bírói (törvénybírói) tisztben gyakran fordult elő személyi változás. Az évek hosz-szú során Horváth Imre, Túrós György, Nagy Pál, Kránicz Péter, Király Márton, Király János, Cs. Horváth József, Prajda Miklós, Gosztola Mihály, Baráth György, Csepregi János, Végh László, Gulyás Mihály, B. Varga József látta el ezt a hivatalt. Közülük egyeseket a köztisztelet a bírói székbe emelt, de inkább jellemző volt a választási ciklus letelte előtti lemondás. A községnek minimális tiszteletdíjjal rendelkező közgyámja (1930-ban évi hatvan pengő) és négyszáznyolcvan pengővel dotált pénztárosa is volt.

A település irányítását rangos összetételű egészségügyi, gazdasági, kulturális állandó szakbizottságok segítették.

A község határa a hozzákapcsolt külterületekkel számos alkalommal módosult, az 1873-as 5117 katasztrális holdhoz képest 1910-re 5634 katasztrális holdra. A külterületek (Alsóhegy, Döbrönte, Szőlőhegy) a falutól távol és eltérő irányban, Ozorától két kilométerre feküdtek. 1920-ban Tótipuszta csatolását követően a szolgabírói hivatal, a vasút mellett lévő, de Ozorától nyolc kilométerre délnyugatra fekvő Fürged csatolását szorgalmazta, de ettől a település vezetése folyamatosan elzárkózott. 1933-ban a falutól nyugatra három kilométernyire elterülő Döbrönte-Újteleppel Ozora határa ezerkétszáz katasztrális holddal gyarapodott. A növekvő feladatokat nem követte a feltételek javulása. Amikor 1939 elején a vármegye Majsamiklósvár eszmei közigazgatási községet megszüntette, a herceg Esterházy hitbizományhoz tartozó Döbröntepuszta 1844,5 katasztrális hold területét Ozorához csatolták. A nagyközség ekkor kérelmezte a dr. Nagy Emil birtokos tulajdonát képező Károlymajor csatolását is. Az 1945-ös földosztással a község határa 8734 katasztrális holdra ( 5026 hektár ), majd 1970-ben 6227 hektárra nőtt.

A községi költségvetések és zárszámadások kimutatásai szerint a bevételeket és kiadásokat különböző alapokon: közpénztári, közmunka-, tűzoltó-, szegény-, munkássegély, testnevelési, körorvosi, valamint a község fenntartásában üzemelő kisdedóvó és a községi gazdasági ismétlőiskola alapján képezték.

Átlagos években, amikor jelentősebb beruházás nem volt, és elemi károk miatt sem kellett csökkenteni az adókat, nemcsak a költségvetés, de a zárszámadás is egyensúlyban maradt. Ennek elérése a kevés gazdag polgárból álló községnek nem kis erőfeszítésébe került. A bevételekben meghatározó szerepet játszó adók mellett jelentős tétellel szerepelt a közmunka pénzben történt megváltása. A 21 hold feletti községi föld haszonbérlőitől is csordogált valamennyi. Évről évre komoly summával járult a községi költségvetéshez a téglaégető forgalma.

A jó téglához szükséges agyagot a község biztosította, ennek fogytával a községi téglagyár környékén újabb telket vásároltak. Az égetéshez szükséges fát a megrendelő adta. A bevételek azt mutatták, hogy a lakosság évente négy-öt kemence téglát égettetett és tíz–tizenötezer vályogot vettetett. Amikor 1931-ben a főszolgabíró felvetette a téglaégető hasznosítását, egyszerre megemelkedett a helyi igény, ebben az évben tizennégy kemence téglát égettek. A község elvetette az értékesítést, mondván, a hasznosítás megoldott és jelen működési formájában a lakosság olcsóbban jut hozzá az építési anyaghoz, mintha azt vállalkozó üzemeltetné. Állandó tételt jelentett az árveréseken értékesített piaci helypénzszedési, a hat évre kiadott vadászati, hús- és bormérési jog, reklámok elhelyezésének engedélyezése, községi épületek bérbeadása. A Sió holtágában kialakított kenderáztató használatáért kocsirakományonként a gazdának ugyanúgy fizettek, mint a község tulajdonát képező kútásókötél használatáért. Az apaállatok fedeztetési díjai alig haladták meg a kiadásokat, viszont a községi állatállomány elkorcsosulása ellen ez volt az egyetlen megbízható megoldás, ezért Tótipusztán uradalmi (állami) fedeztetési állomás működött. Az Ozorai Gőzmalom Társaság tulajdonosa háromnegyedrészben a község volt.

A pénzmaradványt „gyümölcsöző kezelésre” a Tamási Takarékpénztárban, 1927 után a helyi hitelszövetkezeti pénzintézetnél helyezték el. Az első világháborúig a zárszámadások – az 1904-es rossz termésű év kivételével – aktívumot mutattak. Később egyre gyakoribbak voltak a pótadókra épülő pótköltségvetések. Az 1916-os költségvetési előirányzat huszonhatezer koronát meghaladó fedezetlen kiadással számolt, amelyhez az egyenesadót 87,5, a földadót 19, a ház-, kereseti-, tőkekamat- és járadékadót 22,6 százalékos pótadóval kellett növelni. Az adófizetési morált, a bevételek elmaradását mutatta, hogy a község 1917 végén a Simontornyai Takarékpénztártól tizenegyezer korona kölcsön felvételére kényszerült. Az 1914 és 1923 közötti évek költségvetésinek teljesülését mutató zárszámadásokat 1923-ban az 1924 évi tervvel együtt fogadták el. Az infláció miatt milliós számokkal készült az 1926-os költségvetés.

A vezetése számos problémával küzdött. Az 1856-ban épített községháza kicsi és feladatára alkalmatlan volt. A rossz ivóvízellátás ellenére nem épült artézi kút, hiányzott a szegényház, nem volt közvilágítás. Egyetlen lehetőség maradt. Ha a község fejlődni akart, legalább részben biztosítania kellett az előrelépés anyagi fedezetét. Ezért hozták létre 1927-ben az építési alapot. Amikor az 1929-es felhőszakadáskor a községháza melléképülete (Gorvain-ház) tönkrement, elhatározták újjáépítését azzal a szándékkal, hogy benne hatósági mészárszéket, irattárat, fogdát, levente szertárat és magtárat helyeznek el. Az újjáépítéshez 1930-ban tizenötezer pengő államsegélyt kaptak.

A gazdasági válság éveiben a gazdák adófizetési morálja mélypontra esett. A legtöbb gazdaság csak az év második felében a termények értékesítését követően tudta rendezni kötelezéseit. A község folyamatos kiadásaira kénytelenek volt bármikor felhasználható rendelkezésreállási kölcsönt szerezni.

1936-ban a tönkrement bika- és ménistálló helyett Király Istvántól és Fehérvári Istvánnétól hétezer pengőért épületet vásároltak, melyben tatarozást és átalakítást követően a mén- és bikaistállót, a bikás lakását, valamint a fedeztetési helyet alakították ki. Itt kapott helyet a leventeotthon, valamint a lövészegyesület.

A gazdasági válság éveitől a négy–ötszáz pengős szegény-, valamint a munkássegélyalapot éveken át fel sem használták vagy pléldául 1935-ben mindössze húsz százalékát osztották ki. A harmincas évek második felében a tervezett összeget folyamatosan csökkentették, mértéke névlegessé vált.

1940 tavaszán az alispán a megyei alapból huszonöt évi törlesztéssel kilencvenezer pengő kölcsönt engedélyezett az új községháza és jegyzői lak felépítéséhez. Ozora tizenkétezer pengő hozzájárulást vállalt. Közben a háborús állapot miatt az árak jelentősen emelkedtek, sőt előírták az épület alatt légoltalmi menedékhely építését is. Az épületet a korábbi községháza telkére László Aladár szekszárdi műszaki főtanácsos tervezte. 1943 elején a képviselő-testület arról határozott, hogy a felvett kölcsönből az építőanyagot akkor is meg kell venni, ha munkáskéz hiányában a beruházást nem lehet lebonyolítani.

Mivel a település vasúttal nem rendelkezett, az előállított termékek értékesítéséhez igencsak kellettek (volna) a szállításra alkalmas utak. A vezetés rendszeresen próbálkozott útjainak vármegyei kezelésű, törvényhatósági utak közé történő felvétetésével, de kísérletei sikertelenek maradtak. A község által felállított fontossági sorrendben első helyen a Gyántpuszta érintésével Pincehelyre vezető jó út szerepelt. Ezt a terményszállításnál meghatározó felsőnyéki közdűlőút követte. A Simontornyára és a Dégen keresztül Székesfehérvár felé vezető út ez után következett. Nem sorolták a közvetlen fejlesztendők közé a Fürgedpusztán keresztül Nagyszokolyba és a Tamásiba vezető közdűlőutat. 1929-ben az alispán rendelkezett az Ozora–Felsőnyék kövesút építéséről. Ozora a költségek harmadát azzal a feltétellel vállalta, ha a többit Felsőnyék, Fürged, Majsamiklósvár állja. Hét évvel később Ozora főjegyzője azzal az indokkal kezdeményezett, hogy a terményforgalom zöme Felsőnyék felé megy, arra „kedvezőbb az értékesítés, mint Pincehely felé”, másrészt az ottani lakosok az ozorai hetivásárok tömeges látogatói. Ehelyett 1939–1940-ben elkészült az Ozora és Fürged közötti bekötőút, ezzel megoldódott a vasúti szállítás kérdése. Felsőnyék felé az út kiépítése mindmáig csak Döbrönte-Újtelepig történt meg.

1927 végén a székesfehérvári kultúrmérnöki hivatal a Sió fahídjától délre új (vas, vasbeton) hidat tervezett, amelyhez a településnek csak a feljárathoz szükséges területet kellett biztosítania.

Ozorán a legforgalmasabb községi gyalogutak téglával borítására az 1910-es esztendőben került sor. A főszolgabíró sikertelenül szorgalmazta a járdaépítések folytatását, a község pénzhiányra hivatkozott. Végül az a megoldás született, hogy 1926-ban a Felszegi, Koppány, Csapás, Csapó, Alszeg, Pincehelyi, Sár utca lakosait féléves határidővel kötelezték a telkük előtti járda megépítésére. A meglévők folyamatos „jó karba” tétele a gazdák feladata maradt. Szolgabírói utasításra utcaszabályozási térképet rendeltek az Államépítészeti Hivataltól, amelyet 1930-ban Németh József mérnök készített el.

A számsorrendben következő házszámok mellett Ozora utcáinak még az 1930-as években is csak hagyomány szerinti elnevezése áll. 1936-ban megtörtént az utcák hivatalos „elkeresztelése.” A képviselő-testület döntését a „kulturális igények és a könnyebb tájékozódás,” valamint némely rossz hangzásúnak ítélt utcanév megváltoztatása motiválta. (Lásd a Függelék XI-ben.) A módosítások megismertetését segítették az 1937-ben felszerelt új utcanévtáblák.

Az Ozorán működő távírda minimális forgalma miatt ráfizetéssel működött. A község nem vállalt az igazgatóság által kért évi kétszáz korona bevételre garanciát. Az új technikáról, a telefonról a képviselő-testületi jegyzőkönyvben az első nyom 1911 májusában található, amikor a község százhúsz korona kedvezményes díjjal bekerülhetett volna a távbeszélő-hálózatba.

A testület bár elismerte fontosságát, anyagiak hiányában elvetette a kedvező ajánlatot, a világháború és az azt követő ínséges évek alatt pedig tovább halasztódott a beruházás. 1922-ben a közgyűlés támogatta ugyan a nagyközségi hatóság számára a telefon felszerelésére tett ajánlatot, ám a megvalósítás ekkor is elmaradt. Három évvel később a Szilasbalháshoz tartozó Tóti-Kulapusztán már működő távbeszélőhöz kapcsolódás lehetőségét fontolgatták. Végül 1926-ban elfogadták a pécsi műszaki felügyelőség javaslatát távbeszélőközpont kiépítésére azzal az indoklással, hogy „a fejlett iparral és kereskedelemmel rendelkező község fejlődése érdekében telefon bevezetése tovább nem mellőzhető”. 2000-ben a mobiltelefonokat nem számítva közel ötszáz ozorai telefon-előfizető nevét olvashatjuk a telefonkönyvben.

A település életében a Sió szerepe vitathatatlan. A csatorna környéke a mocsaras, vizenyős, nádassal borított területek megszüntetésével művelhetővé vált. A folyó hajózhatóvá tételét Kammerer Ernő országgyűlési képviselő 1911-ben vetette fel, Radaychich Mátyás budapesti fakereskedő pedig 1924-ben már kikötőhöz kért a községtől helyet, de komolyabb hajózás a változó víznagyságú Sión valójában soha nem alakulhatott ki.

A településen és a határban működő kutak egy részének vize nem felelt meg az egészségügyi követelményeknek, emberi fogyasztásra alkalmatlan volt. A megoldást artézi kutak fúrása jelentette volna, ehhez azonban a község anyagi feltételei hiányoztak. Az 1911-es árajánlatban szereplő nyolcezer koronás költséget még a 13 százalékos pótadóval sem tudták vállalni, az időnként felmerült megoldási javaslatok pedig fedezet hiányában megvalósulatlanok maradtak. Amikor az 1929. május 14-i felhőszakadást követő áradás a kutak többségének vízét fogyasztásra alkalmatlanná tette, még égetőbben merült fel a kút – immáron két artézi kút – fúrásának az igénye.

Egy 1932-es felmérés szerint a község 38 közkútja közül nyolc nagy forgalmúnak számított. Tisztításukat, karbantartásukat a gazdák több helyen összefogva végezték el. 1934-ben tizenöt kutat vizsgáltattak meg a településen, ezekből egyetlenegynek a vize bizonyult kifogástalannak, míg tizennégy esetben a vegyvizsgálat eltérő mértékben kólibacilussal való fertőzöttséget mutatott. 1937-ben az Országos Közegészségügyi Intézet vizsgálata a korábbi helyzetet erősítette meg. Sommás megállapításuk: „a 4384 fős településnek nincs jó ivóvize”. A javasolt megoldás: százméteres mélységig fúrt szivattyús kutak beállítása a Szentháromság térre a Rákóczi és az Árpád utca érintkezésénél, valamint a Petőfi utca 397–400. számú házak előtti térre. Felvetették a Szentháromság vagy a Szent István térre elhelyezendő kút fúrásának a szükségességét is. A víz minőségének mérését és a mintakutat térítésmentesen ígérték. A község 1938-ban pályázatot írt ki artézi kút fúrására, melyet öt pályázó közül a Kaba székhelyű Bagi és Társa cég nyert meg közel tizenötezer pengős ajánlatával.

A települést három oldalról övező dombokról heves esőzések, gyors hóolvadás esetén lezúduló csapadék elvezetésére egyedül a Cinca szolgált. Számos alkalommal a templom fundamentuma és a polgárok földjei is veszélybe kerültek a nagy vízmosások, iszaplerakódások következtében.

A településen hosszan kanyargó Cincát az 1860-as évek végén lerövidítve az uradalmi kerten keresztül új mederbe terelték, s ezzel a csapadék Sióba jutása meggyorsult. A siker azonban csak részleges volt, mert záporok vagy a tavaszi hóolvadás időszakában az amúgy öt–hat méteres mély vízmosásban csörgedező kis Cinca partjai még évtizedeken keresztül beszakadoztak, sőt 1893-ban az alszegi út egy része is az árokba került. Saját erőből a község nem volt képes kijavítására még öt évvel később sem.

A vármegye 1906-ban megunva a probléma állandó elodázását alispáni határozattal, kölcsön felvételével rákényszerítette a községet a rendezés megkezdésére. A képviselő-testület azonban, ahol lehetett, a költségeket akkor is másra hárította, például a Hesz Lajos mészáros üzlete előtti híd saját költséggel történő javítására a mestert szólította fel mondván, hogy ellenkező esetben a veszélyessé vált átkelőt a község lebontatja. A rossz adófizetési morálra hivatkozással a rendezési munkálatok igen lassan haladtak. 1908-ban a plébániától a községháza előtti hídig korlátokat helyeztek el, majd az iskola előtt fahíd felállításáról döntöttek. Ezt végül Schneider József géplakatos készítette el. 1911-ben Balogh Dezső kereskedőnek engedélyezték, hogy saját költségén közhidat építhessen, de vállalnia kellett annak későbbi karbantartását is. Közben évtizedek teltek el, de a Cinca szabályozása nem fejeződött be. A vármegye 1934-ben kötelezte a községet a végleges megoldásra. 1935-ös költségvetésben a munkálatok fedezetére ezernyolcszáz pengő saját erő szerepelt, amelyhez tízezer pengő államsegélyt kaptak. A patak rendezési munkálatai 1938-ban fejeződtek be, a partokat kikövezték, a vízfolyás elnyerte mai arculatát.

Tolna megyében a villamosítás a századforduló utáni első évtizedben kezdődött meg, az ozoraiaknak azonban évtizedeket kellett várniuk az elektromosságra. Hosszú huzavona után, 1941-ben a községi fő- és melléképületeket, az óvodát és az istállókat végre – az első lépésként – villanyvilágítással látták el.

A világháború súlyos ember és területveszteségei sokkolták az országot. Mozgalom bontakozott ki a hősök emlékének megörökítésére. 1920-ban a község „a közgazdasági viszonyok jobbra fordulásáig” elvetette az emlékmű felállítását. Három évvel később a hősök emlékét megörökítő országos bizottság tagja, Rákosy Gyula tett e kérdésben előterjesztést, melyre azonban Cs. Horváth József bíró azt a választ adta, hogy „sok hadiárva ruha hiányában nem tud iskolába járni, a község hídjai beszakadással fenyegetnek, a beltelki utak járhatatlanok”. Kijelentette, hogy a község meg fogja örökíteni hősei emlékét, de a jelen leromlott viszonyai ezt nem teszik lehetővé. Az előterjesztést így végül elvetették.

A főispáni rendeletben javasolt hősök parkja a „község kedvezőtlen földrajzi fekvése miatt” 1928-ban sem valósulhatott meg, a következő év elején azonban megoldására előkészítő bizottságot hoztak létre. A plébános javaslatára a katolikus hitközség vállalta az emlékmű felállítását, később ehhez csatlakozott az izraelita hitközség is tagjai arányában. Kreipel Kalotai Ottó szobrászművész alkotása a templom és a vár néhai külső bástyája közé került. Az emlékoszlop tetején a turulmadárral, oldalán az 1914-1918 között elesett 215 ozorai hősi halott nevével hitfelekezet jelzése nélkül készült el. Az ajánló felirat szerint az emlékművet Ozora nagyközség közönsége létesítette. (Lásd a IX. sz. Függeléket.)

A világháborúk közötti békés évtizedek a lassú fejlődés évei Ozora történetében. A pusztákról bevándorlás szigorításával megkezdődött a lakosság csökkenése, a földreform hatására nőtt a község földterülete és a kisgazdaságok száma. Mindvégig nyomasztó tehertételt jelentett a nagyszámú ellátatlan, nincstelen agrárproletár. Látványossá tette a település szociális szétszakítottságát, hogy mintegy a nincstelenek ellenpontjaként ugyanakkor kialakult az úgynevezett „új nemesség”. A vitézi címet kapott ozorai polgárok száma – a várományosokkal együtt – elérte a tizenkettőt. (Függelék XIII.). Összességében mégis fejlődött a gazdaság, mert bár a válság átmenetileg fékezte, a háborúra készülődés konjunktúrája felgyorsította a folyamatot.

A háború kitörésekor a gazdaság a katonai szükségletek kiszolgálására állt át, a hadköteleseket pedig az egész országban, így Ozorán is mozgósították. Az ellátás zavartalansága érdekében létrehozott Közellátásügyi Hivatal az uradalmakat készleteikről elszámoltatta. Fogyasztást korlátozó rendelkezéseket alkalmazott, de a termelés feltételei évről évre romlottak, így a gazdaság lassan de biztosan szétzilálódott.

A minden addiginál borzalmasabb világégés nemcsak a fejlődést törte derékba, hanem a hátország lakóit is kiszolgáltatottá, védtelenné tette. Az újabb világháború még az elsőnél is mélyebben érintette Ozorát. A front hősi halottai mellett az ország német megszállást követő hadszíntérré válásával is tovább emelkedett a civil áldozatok száma. Az Imrédy- és a Teleki-kormánynak a zsidók emberi, vallási, társadalmi, gazdasági megkülönböztetésére és kizárására szolgáló törvényei után a Sztójay-kormány elrendelte a zsidók gettóba költöztetését. Az ozoraiakat a környékbeliekkel együtt átmenetileg a Pincehelyen kijelölt két házcsoportba telepítették, többségük az auschwitzi koncentrációs táborban pusztult el.

Az 1944 november végének elkeseredett német kísérleteként létrehozott Margit-vonal harcai sajnos Ozorát is feldúlták, így az elesettek száma újabbakkal növekedett. Az emberéletek mellett az anyagi károkat az elpusztított és elszállított értékek egyaránt súlyosbították. A szovjet csapatok a településre 1944. december 3-án, vasárnap vonultak be; az áldozatok számát tovább növelték a malenkij robotra hurcolt és soha vissza nem tért nők és férfiak.

Ozora látképe a Sió felől az 1910-es évekből. Színezett képeslap
 
Sorozásról hazaérkező legények. A díszes kalapú fiatalok megfeleltek
 
M. Kovács István ozorai honvéd szolgálati fegyverével 1915-ben
 
Kovács (József?) tizedes családja körében 1916-ban
 
Az ozorai Györfi házaspár az első világháború idején
 
Az „Ozorai Gőzmalom Társaság mint Szövetkezet” törzsbetét könyve és alapszabálya 1913-ból
 
A Szentháromság tér az 1920-as években
 
Képeslap a templommal és a várral 1931-ből
 
Az első világháborúban elesett hősök emlékműve, Kreipel Kalotai Ottó alkotása ( Vituskáné Juhász Ildikó felvétele)
 
Gulyás Lajos feleségével és kislányával a frontra indulás előtt, 1941-ben
 
Gulyás Lajos és katonatársai bevonulásuk idején, 1941-ben
 
Ozorai katonák csoportképe a második világháború éveiben

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet