Előző fejezet Következő fejezet

Mesterek, kereskedők, orvosdoktorok

 

A XVIII. század közepén a Dunántúl egykori hódoltsági területein tömegesen alakultak új céhek. A mezővárosi és falusi iparosok kiváltságlevelüket ebben az időben leggyakrabban földesuruktól kapták. 1761-ben Mária Terézia elrendelte a különböző adományozók (földesúr, egyház, városi hatóságok) által kiadott céhokiratok begyűjtését, a szabályzatok egységesítését, de egyben kötelezővé tette a földesúri hozzájárulás megszerzésének szükségességét. Ebben az időben kapta privilégiális levelét Ozora mezőváros csizmadia (1768), takács (1768), szabó, szűrszabó (1770) céhe.

Tolna megye hatóságai az iparosokat minőségi osztályokba sorolták. Ez nem a végzett munka milyenségére utalt, hanem a jövedelem megbecsült mennyisége alapján történt. 1788–1789-ben Ozora mezővárosban hat első, négy második és tizenhat harmadik osztályba sorolt iparost tartottak nyilván. Az uradalomban dolgozó mesterek száma ennek a többszöröse lehetett.

A kézművesek gazdasági körülményeire, a hiányos iratanyag miatt, csak néhány elhunyt vagyonleltárából következtethetünk. 1776-ban készült Balassa Mihály molnárlegény mindössze két kis ládikában elhelyezett hagyatékának leltára. Egyikben szerszámai: rámás, félkész fűrész, rossz szekerce, nyeletlen véső és „Vass Czirkaliom” (körző) voltak. A másikban feltűnően szegényes ruhaneműje: két pár viselt fehér ruha, négy viselt „ümög” jelenthették mindennapi ruházatát. Ujjas „lajbli”, ujjatlan „posztó lajbli”, a mente és a köpönyeg, bár valamennyi viselt volt, talán ünnepi öltözékének számított. Mint ahogy két-két kalapjából, csizmájából is csak az egyik volt kevésbé viselt. Süvege, bőrkapcája, és „viselt parasztbundája” is csak italt kedvelő, vándor molnárlegény életmódjára utal.

Mooszmiller Károly asztalosmester 1777-ben halálakor két neveletlen árvát hagyott maga után. Hagyatéka jól felszerelt asztalos műhelyt sejtet: „méhely pad” (valószínűleg gyalupad), 42 kisebb nagyobb gyalu, négy fűrész, három „tislér kés”, 27 különböző „tislér véső” stb. arra utal, hogy valószínűleg segéddel dolgozott a mester. Lakása átlagos. Konyhájában öt fatányér, öt cseréptál, hét fazék, öt lábas, négy cserépfödő, egy vasfödő semmi fényűzésre sem utal. A család szőlőt is művelt, pincéjében kád, csöbör, prés, hat hordó, amelybe 26 akó (mintegy 1456 liter ) bor fért. A ház mellett deszkából készített sertésól állt. Asztalosáru nem volt raktáron, a hordókban bort, az ólban állatot nem említ az összeírás.

Balasics József kalaposmester hagyatékában jelentős raktárkészlet maradt. Padlásán négy mázsa gyapjú és háromszázötven festetlen kalap a nyersanyagot jelentette. Műhelyében 106 kisebb-nagyobb elkészített kalap került a leltárba. A mester rendszeres vásározására utal a „sátorfa ponyvástul, székestül”. Almáriumában jelentős mennyiségű, 236 forint készpénzt és egy pécsi kalapos 130 forintos tartozását jelző kötelezvényét tárolta. A legényekkel is dolgoztató mester lakberendezési tárgyai az átlagos paraszti lakásokban találhatóknak feleltek meg, de feljegyeztek posztóval behúzott karszéket, üveges képet is. A paraszti léttel való kapcsolattartás bizonyítéka a „létzbűl való katrocz”, két fejőstehén borjastól, egy üsző. Mindezek mellett két helyen jelentős szőlőterülete és pincéje is volt. Egy 21 és egy 15 akós szüretelő káddal, 54,5 akó hordóval rendelkezett. Az inventárium egyértelműen jelzi, hogy még a tehetős kézművesek is folytattak mezőgazdasági tevékenységet, műveltek szőlőt.

Az Ozora mezővárosi csizmadiák, suszterek, szíjgyártó-, nyerges-, fésűsmesterek bőrigényüket az uradalomtól szerezték be. Fennmaradt Tamás József tímár, uradalmi megbízott „adósságoskönyve”, amelybe a csizmadiák és egyéb bőrt hitelbe vásároló helyi mesterek adósságait jegyezte. Némely mesternek az adósság miatt házát is elárverezték. Többségük nem halmozott fel kezelhetetlen adósságot, átmeneti nehézségeiket oldották meg hitellel, majd bevételeikből folyamatosan törlesztve kifizették tartozásukat.

Míg az ozorai kézművesek vagyona pár száz forintra rúgott, és olykor néhány tucat forint adósságért a házát árverezték el, az uradalmi tisztviselők óriási vagyonokat halmoztak fel. Amikor 1819-ben Szak Mihály uradalmi tiszttartó meghalt, összeírt vagyona megközelítette a tizenötezer pengő forintot. Jogosan feltételezhetjük, hogy a század eleji gabonakonjunktúra haszonélvezői nem csak a nagybirtokosok voltak.

Az 1828-as összeírás szerint Ozora mezővárosban és a hozzá tartozó Döbröntepusztán tíz takács, hat csizmadia, három-három kovács, két ács, valamint tímár, lakatos, kötélgyártó és varga munkálkodott. E 28 mester közül csak négy volt a telekkel rendelkező jobbágy. A 24 zsellérből négy, saját ház híján, bérleményben dolgozott. A zsellérek fele csak az év egy részében, általában télen gyakorolta az ipart, mellette kénytelen volt más munkát, például napszámlehetőséget keresni. A mesterek többsége egyedül űzte foglalkozását, legényt, azaz segédet alig harmaduk tudott foglalkoztatni.

A megyehatóság 1850. augusztusi felmérése szerint Ozorán négy céh működött. A takácsok harminc mesterrel, hat segéddel és egy inassal, a szabók 18 mesterrel, egy segéddel és négy inassal dolgoznak. A köpönyegszabók céhe volt a legnépesebb, mert 33 mester mellett kilenc segédet és hat az inast is alkalmaztak. A csizmadiacéhbe mindössze hat mester tartozott.

Az ipartörvényt követően a céhek megszűntek, ipartársulatokká, majd ipartestületekké alakultak át. 1873-ban Ozorán 26 féle mesterség képviselőit regisztrálták. (Függelék VII.)

A mindennapi életben még a XX. század elején is fontos szerepe volt a díjazásért vagy részért szövő takácsoknak. Ők szőtték a házilag előkészített, motringolt kenderből a piszkosszürke színű vásznat, amelyet azután házilag napon áztatva, szárítva fehérítettek. Ez lett az alapanyaga a lepedőnek, a törülközőnek, véka- és szakajtóruhának, valamint az ümögnek, az ünnepi viseletre szolgáló rendes és a hétköznap használatos komiszgatyáknak. Az első világháború környékén szorították ki a házilag készült darabokat a gyári termékek a piacról.

Az 1929-ben Ozorán 98 kézművest regisztráltak. A korábbi mesterségek mellett megjelentek a bádogosok, de van órás-, lakatos-, kályhás-, fazekas-, kárpitos-, sőt fényképészmestere is a falunak. A gazdasági igények alakulása miatt jelentősen csökkent a takácsok, ugrásszerűen emelkedett viszont a cipészek, a kovácsok, ácsok, asztalosok, a kocsmárosok, vendéglősök száma. (A névsor a Függelék X-ben található.)

A tamási járás 63 kereskedőjéből a XIX. század elején hét Ozorán működött. A többnyire zsidó kereskedők a mezővárosnak adót nem fizettek, nagybani kereskedéssel nem foglalkoztak. Az 1810-es összeírás a következőket említi: Kaufmann János, Baroch Sámuel, Berg Fülöp, Grün özvegye, Weinberger Lipót, Schwarcz Farkas, Müncz Salamon.

Tolna megyében 1846-ban 336 kereskedőt tartottak nyilván. Ebből a lakosság nagyságához viszonyítva Ozorán változatlanul átlagon felüli, de szinte változatlan a kereskedők száma. A nevek pedig azt jelzik, hogy a családokban gyakran a hozzátartozók, nemritkán az özvegyek, vagy a lányok folytatták a vállalkozást. 1868-ban Ozora nyolc vegyes- és egy fakereskedése (Kaufmann testvérek, Berg Regina, Grün Salamon, Deutsch Kálmán, Badits János, Györkő Józsefné, Hőnig Mátyás, Hőnig Mór és Rosenspitz Samu) közül egyedül Rosenspiz boltja működött három évnél rövidebb ideje.

A dualizmus kezdetének vállalkozást segítő nyugalmi időszakában Ozorán a zsidó lakosság száma 1870-ben 124-re, 1890-ben 170 főre nőtt. Valószínűleg sokan nem találták meg a számításukat, a századfordulótól egyre kevesebben vannak. A maradók viszont mind nagyobb szerepet játszottak a nagyközség mindennapjaiban.

Az öltözködési szokások átalakulását jelzi, hogy 1893-tól emelkedett a rőfös kereskedők száma. Az emberek szükségleteiket részben tőlük, részben a négy országos kirakodóvásáron, továbbá a felvidéki házaló kereskedőktől szerezték be. A nem helyi festők és gyolcsosok áruihoz a hetivásárokon jutottak hozzá.

A fejlődést és a megnőtt lakossági igényeket mutatta, hogy a dualizmus fél évszázada alatt tizenhatra nőtt a kereskedéssel foglalkozó vállalkozók száma. Tizenegy vegyeskereskedés (Erdős Sándor, Fritz Viktor, Hamar Lajos, Horváth István, Klein Jenő, Molnár Mihály, Miklós Károly, Poór Ferenc, Rosenspitz Izidor, Turós István, Takács Ferenc) mellett hárman: Barna Károly, Barna Ferenc, Stekler Ödön a megtermelt gabona értékesítését, Klein Jenő, továbbá Lőwi Dávid fiával az ipari és a lakossági tűzifa forgalmazását végezték. A kereskedelemben elindult a szakosodási folyamat. Szolgáltató jelleggel, bérmunkát végezve üzemeltek Vidics József, Jozkádi György és Társa gőzgépei, Rajna Mihály és Társai, valamint Prajda Elek traktorai.

Gyakran látogatott helyek a kocsmák, sörházak, pálinkamérések. A község önálló italmérési joggal rendelkezett, kocsmárosát pályázat alapján évente választotta. 1909-ben hozzájárultak az Önsegélyező és Fogyasztási Szövetkezet korlátlan italmérési jogához.

A település kereskedelmében fontos szerepet játszottak a vásárok. Ozora hetivásár-engedélyét – amint erről már szó volt – a Helytartótanács 1866. szeptember 7-én adta ki, azzal a céllal, hogy „a község közgazdasági, ipari, kereskedelmi forgalma fellendüljön”, ezzel a település nyomasztó anyagi viszonyain segítsen. Parraghy Mihály tiszttartó az uradalom területén fekvő országos vásárok tartására szolgáló vásártéren megtiltotta a községnek hetivásár (állatok felhajtása is történt) tartását és helypénz szedését. Ugyanakkor a községi bevételek növelését támogatva ő is úgy vélte, hogy „se vasút, se vicinális, nagy a szegénység, elzárt a település, magára hagyott, 380 vagyontalan család, 6–700 munkásigazolványos egyén él, a község ipari, kereskedelmi forgalmában a hetivásár meghatározó”. A heti állatvásárok új helyeként a Sáfrán-kút körüli köztér is szóba került, de 1902 szeptemberében végül a Káposztások- dűlői helyszín mellett döntöttek.

Az egykor – Ozorai Pipo idején – megszerzett országos vásártartási jog a török kiűzése után nem került vissza az újratelepített mezőváros birtokába. Mária Terézia 1770. július 20-án ugyan engedélyezte országos vásárok rendezését, de ezt a jogot nem a település, hanem herceg Esterházy Pál kapta. Az uradalom a vásárokat kezdetben maga bonyolította, a XIX. század második felétől azonban az árverésen nyertes pályázó lett a jog bérlője. A sokadalom színtere a falu belterületén, a szomszédos településekről befutó utak találkozási pontjánál volt. Amikor 1889-ben a minisztérium előírásainak megfelelő helyre, az uradalom tótipusztai területére helyezték át, az érintettek tiltakoztak. Részben a terület egyenetlen, dombos volta miatt ahol az állatok felhajtása, iparosok sátrainak elhelyezése nehézségekbe ütközött, részben mert e puszta már Veszprém megyéhez tartozott. Az uradalom 1896-ban a vásár helyéül a felszegi kertek alatti négyholdas területet jelölte ki.

Ozora elsősorban a helypénz miatt szeretett volna vásárjogot szerezni. Az uradalom, bár hajlott az egyességre, nem akart potom áron megválni kiváltságától. A vásárjogért 1904-ben tizenhétezer, az ispánlakért további négyezer koronát kért ötszázalékos kamattal, tízéves részletfizetésre. „Nem éri meg” – szólt a községi döntés. Pár év múlva Paál József kerületi uradalmi felügyelő mérsékeltebb ajánlatát azonban már elfogadták. 1908 végén tizenkétezer koronáért került községi kezelésbe a helypénzszedés lehetősége a vásártéri épülettel, az ispán egykori lakásával. A megszerzett jogot ezt követően a község rendszeresen árverésen értékesítette.

A vásárosok fogyasztási szokásának ismeretében állandó épület felállítására a kereskedők közül elsőként Mészáros Géza hentes és mészáros kért engedélyt. Prajda István 1931-ben a hetipiac megtartására szánt téren állított fel húsbódét.

A harmincas években egyre jelentősebb szerepet kapott a reklám. Hirdetési tarifára néha ötven százalék feletti kedvezményt élveztek a helyi lakosok. 1930-ban évi ötpengős területhasználati díj ellenében Hamar Lajos kereskedő három hirdetőoszlopot állíthatott fel a községben.

Még a XIX. század elején sem volt szokás betegséggel vidéken orvoshoz fordulni. Ozorán sem a mezőváros, hanem az uradalom alkalmazta Pöck Mihály seborvost: ő oltott be 1827-ben Ozorán, Pincehelyen, Felsőnyéken, Fürgeden és Kecsegén 325 főt himlő ellen. Egy másik okmányban Pöck Mihály azt közölte, hogy az uradalmi fogdában őrzött Sarkantyú József 32 éves, Turós József 52 éves és Lencsés Sándor 38 éves rab erős testalkatú, és alkalmasak testi fenyítés elszenvedésére.

Az 1850-es években a Pesten 1843-ban végzett Scharph József uradalmi seborvos körzetéhez tartozott nemcsak Ozora, hanem hat környező település is. 1855-ben 334 főt oltott be himlő ellen. Ezért személyenként hat krajcárt, valamint fogat- és révpénzt vett fel. (A hatósági erőfeszítések ellenére számos gyermek nem is kapta meg a szükséges védőoltást, és vált a járványok védtelen áldozatává.).

Általános jelenségnek számított a településen, hogy a betegeknek mindössze tizenöt–húsz százaléka jutott el orvoshoz. A lakosság többsége, részben tudatlanságból, részben szegénységből, a gyógyulást az égiekre bízta. A szűk, vizes lakóházakba vagy a nagyon szegények földpincékbe, veremlakásokba összezsúfolt családjait nemcsak a tüdőbaj, hanem az egyéb járványok is rendszeresen tizedelték. Ozorán 1866-ban a kolera, 1874-ben, 1882-ben, 1897-ben a himlő, majd a vörheny és kanyaró szedte áldozatait. Gyógyszerért Pincehelyre, Simontornyára kellett „utazni”.

1879-ben a belügyminiszter engedélyezte gyógyszertár létesítését. Eibach Ödön, később Farnek Kálmán, majd Páhy András okleveles gyógyszerész üzemeltette a Szent István gyógyszertárat.

Az általános egészségügyi helyzetről a megyei főorvos 1858-ban még azt jelentette, hogy az anyák tudatlanok, hogy sok az egyéves kort meg nem érő csecsemő, gyakori az egykézés az egész tamási járásban. A parasztbábák nyersek, tudatlanok, szív és együttérzés nélküliek, „ők a falu szabadalmazott pálinkaivói”, gyakran a semminél is rosszabbak. Képzett bábák kellenének. A bábaképzés megindulásával ez a probléma a falvakban megoldódott. 1872-ben Ozorán a község évi ötvenforintos fizetésért okleveles bábát, mellette két 25 forintos képzetlent alkalmaz. A helyzetet tovább javította, hogy az akkori körorvos, Sümegi Jakab sebész- és szülészképzettséggel egyaránt rendelkezett.

Az 1905-ben működő Nickmann Istvánné és Gábor Kálmánné már képzett szülésznő volt. Megélhetésük alapját nem a százhúsz koronás éves községi fizetésük, hanem a szülések levezetése és az ápolási díjak háznál fizetett tarifái jelentették.

A község egészségügyi helyzetét szemléltetik az 1901–1910 közötti népmozgalmi adatok. Évi átlagban 182 gyermek született (4,02 százalék), ugyanezen időszakban a halálozási átlag 130 fő (2,87 százalék) volt. Az elhunytaknak több mint fele (69 fő/év) a hétéves kort sem érte el. Az orvos által kiállított halotti anyakönyvekben szereplő okok azt mutatják, hogy a gyermekbetegségek – kanyaró, vörheny, szamárhurut, toroklob – kevesebb áldozatot szedtek, mint ahányan a szegénység körülményei miatt már eleve nem életképesen születtek, és a megfelelő egészségügyi ellátás hiányában „született gyengeségben” hunytak el. Fertőző betegségek közül legtöbb áldozatát a szegények betegségének tartott gümőkór (tüdőbaj) szedte, tíz év alatt 201 főt. Egyéb betegségek közül a tüdő- és mellhártyagyulladás volt a listavezető. A szomorú statisztikához tartozott a balesetből, öngyilkosságból és az „ozorai bicskások” ténykedéséből eredő 32 erőszakos haláleset.

Az uradalmi orvos szerepét átvette a községi körorvos, amikor 1908-ban dr. Nagy Sándort felvették a község kötelékébe, annak polgára lett. 1914 elején dr. Sommer Gyula volt a település körorvosa. Munkájukat közegészségügyi bizottság segítette, amelybe a község egészségügyéért valamit is tenni tudók mind bekerültek: 1915-ben a bíró, a főjegyző, az esküdtek, a körorvos, a plébános mellett Pály Dezső gyógyszerész, Tóth Lajos, Hegedűs József (segédlelkészek), Dely Gyula, Réber Ferenc (jegyzők), valamint Takács Pius, Péntek József és Paál István (tanítók) nevét olvashatjuk a bizottság tagjai között.

1918-ban a megye védőnő beállítását szorgalmazta, de „az anyák eddig is jó védőnők voltak, a természet rendje szerint ezután is azok maradnak” indoklással a község a kezdeményezést elutasította.

1926-ban beléptek a vármegyék országos mentőegyesületébe, majd egy év múlva betegszállító készüléket és mentőszekrényt vásároltak. 1929-ben magán-, illetve gyakorló orvosként dr. Lauer Gyula neve is előfordult az iratokban. A harmincas években Ozora, Döbrönte-Szőlőhegy, Döbrönte- és Kecsegepusztával, körorvosi székhelyként működött.

Még a harmincas évekre is jellemző, hogy az ozoraiak jelentős része nem fordult panaszával szakemberhez. Ezért is engedélyezhette a képviselő-testület 1935-ben dr. Sommer Gyula körorvosnak mellékfoglalkozásként az OTI, a Posta Betegsegélyező, a Csendőrség, valamint a Munka Mg. Rt. gyánti gazdasága és a herceg Esterházy-uradalom orvosi szükségleteinek ellátását. A zsidótörvények miatt valószínűleg Sommer dr. praktizálását egy ideig szüneteltették, később azonban tovább gyógyította a betegeket. 1939-ben átmenetileg dr Barna Viktor volt a település körorvosa. Ekkor tatarozták a községi járványkórházat is, melynek nádtetejét cserépre cserélték ki.

Ozorán nagy létszámú nincstelen napszámos is tengődött, ezért már 1893-ban olyan határozatot hozott a képviselő-testület, hogy őket mentesíti a pótadó-fizetési kötelezettség alól. Ez pusztán a helyzet reális felmérését jelentette, hiszen sokan közülük nem voltak képesek adózni, és nem is fizettek adót. A községi szegényalap nagysága évente változott, gyakran csak az előző évi maradvánnyal növekedett, mégis – a rászorultak nagy száma ellenére – a munkássegélyalaphoz hasonlóan évtizedeken keresztül pénzmaradvánnyal zárták az éveket.

1922-ben a község 55 családfőt és nyolcvan családtagot tartott nyilván, akik önhibájukon kívül maradtak munka nélkül. A létesített segélyalapot a gazdákra holdanként kivetett egy kilogramm búza és az iparosokra kirótt személyenként változó nagyságú pénzösszeg jelentette. Egy évvel később havi ötszáz korona segélyt fizettek ki a községi pénztárból a rászorulóknak. Amikor 1924-ben az Országos Horthy Miklós Segélyalapra való befizetést szorgalmazta a vármegye, jelentették, hogy Ozorán a szegényeknek közmunkákat szerveznek, erre költik pénzüket, tehát országos adományra nem telik.

Az 1920-as évek végén nyolc-kilenc, a harmincas években tizenkét–tizenöt fő a közsegélyezettek száma, többségük havi három-négy pengőt kapott a község nyolcszáz–ezer pengős alapjából. A támogatás feltétele volt az öt év Ozorán lakás, nagysága pedig attól is függött voltak-e hozzátartozói. A legmagasabb segélyt Miklós Lajos után fizették, akit a vakok újpesti menházában helyeztek el. Az 1927-től működtetett községi szegényháznak állandóan nyolc–tíz lakója volt.

Ozorán, csakúgy, mint az ország más településein, rendszeresek voltak az ínségmozgalmi gyűjtések. Ezek szervezésében a harmincas években Nádassy László segédlelkész és Ruzsinszki Irén tanítónő tűnt ki. Mindent gyűjtöttek, ami használható volt. Öltönyöket, cipőket, ruhaanyagot, élelmiszert, készpénzt. Az ozorai gazdák terményt adtak, néha hatszáz–nyolcszáz kilogramm búza is összegyűlt, de ez messze nem ffdezte az éhezők szükségleteit. Országos gyűjtések eredményeire pályázva ötven–száz mázsa búzát kaptak kedvezményesen. A kiosztás nem puszta adományként, hanem az utak melletti árkok rendbehozataláért történt.

A gazdasági válság néha még tehetőseket is a tönk szélére juttatott. 1934-ben 110 polgár 3364 pengős „behajthatatlannak minősített” fogyasztási adóját törölték. A kimutatásban egy pengő 84 filléres tételtől a 257 pengősig szerepeltek adóhátralékok.

Aggasztóan alakult a szegény családok gyermekeinek helyzete is. A község saját erőből csak részmegoldásokra volt képes. Ilyen kísérlet kezdődött 1938-ban, amikor a szegény sorsú gyermekek számára hatszáz pengő községi segélyből megkezdték a tej és kenyér napi juttatását.

Az ozorai csizmadia céh legénytársasága articulusainak bevezető oldala 1826-ból
 
Nagy István csizmadia céhlegény Ozorán kitöltött tanúsítólevele 1837-ből
 
Az egykori kereskedősor maradványa a Barna-féle emeletes házzal ( Vituskáné Juhász Ildikó felvétele)
 
A búcsú- és országos vásárok kirakodási rendje 1885-ből
 
Egykori országos vásárok helyszíne a mai piactér ( Vituskáné Juhász Ildikó felvétele)
 
Kovács Zoltán cipészmester műhelye az 1940-es évek végén
 
Pápay Jenő fodrászüzlete az 1940-es évek végén
 
A gümőkór fészkei a löszbe vájt barlanglakások voltak. 1940-es évek (Vituskáné Juhász Ildikó reprodukciója)
 
A település gyógyszertára ma ( Vituskáné Juhász Ildikó felvétele)

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet